A LÉNYEG ÁLARCA

A tapintható, biztos távolság már oly mindegynek tűnik,
akár két hősszerelmes között
a bizton kifeszített s most imbolygó trambulin.
Két szobába orvul belépő,
lopakodó csend, mely magakelletőn bárkit,
bármikor átölel s nem is várhat viszonzást.

Jönnek-mennek az összetett emberi érzések
szótlanul dühöngve újrarendeződött
baljóslatú jel: lassú, irigykedő vádolások,
fogcsikorgató ítéletek, végül kétes,
bohém romantikák járkálnak
a feloldódni vágyó vágyakban.

Visszaiszol már a mélyülő,
sok sebekből duplán vérző lélekből
a burok-magány is.
Úgy kívánják egymás gazdag,
pőre testét, akár árván maradt
csecsemők az éltető anyai melleket.
Nem fekhetnek már egymás mellett
harmóniák titkos ágyába burkolózón
s ezt ők is nagyon jól tudják.

Babonázó, bűvös éjszakák orv-vásznán
szorgos tiszavirág-szeretők módján
Mindenség-áldozatokként feküsznek s égnek el.
– Lassú szembefordulás a végesülő
boldog beteljesülés helyett,
mely már talán kicsit
az örök halhatatlansággal is viselős.

Szerelemben is átszellemül két test,
összeolvadó Egy-lélek,
akár az oltár-szentségek
a bigottság fennhéjázósága nélkül.
Egymásra gondolnak alázattal,
mégis erősen s hófehér félelem
lepi meg őket meglepetésként,
hisz nem szoríthatják már
kellőképp egymást magukhoz.

Létet generáló, tudatalatti dallam lép át
egyik jelenkori dimenzióból a másikba.
Egymást pusztítja a jótékony szenvedély,
mikor vérserkentőn egymás ajkába beleharap.
Mint mikor egyszer folyam zuhanó vízében
huncut-groteszk tükörképeink spiráljában
felbukkan egy ezidáig ismeretlen, harmadik arc:

A lényeg álarca.
– Testünk, akár az íj és húr kölcsönhatásban,
jótékonyan még utolszor egymásba feszül;
férfi és nő eggyé fonódik
a Mindenség labirintus-gyűrűiben,
hogy szeressenek,
szeretve lehessenek örökkön!