MÉRFÖLDKŐ



Tóhelyi Aliznak ma különösen fontos, és különleges napja lesz. Ma van a tizennyolcadik születésnapja. Tehát már nem kislány, hanem erős akaratú, kiegyensúlyozott, ambíciókkal teljes, fiatal felnőtt, talpraesett nő, akit egyre jobban érdekel nem csak a felnőtt világ, de a férfiak társasága is. S míg legjobb barátnői - akik közül egyet-kettőt a mostani partira is szívesen meghívott -, már túl vannak bizonyos szexuális dolgokon, addig Aliz mindig is úgy képzelte, ha egy nő és egy férfi sorsszerűen találkozik egymással, akkor is mindenképpen legyen romantikus, és filmbe illő.
Gazella-szökkenéssel huppant ki hosszú, téglalapszerű ágyából, mely közvetlenül a nagyméretű kockaablak alatt terült el. Apja külön neki alakította ki a tetőtéri szobát, mint afféle kis toronyszerű kuckót, ahova mindig elvonulhatott, ha bánatos volt, kétségek gyötörték, vagy ha egyszerűen csak magányra vágyott, és arra, hogy átgondolhassa - mostanság -, meglepően összetett, és kissé zaklatottan sikeredett életét.
Szülei rettentően büszkék voltak egy szem lányukra, és mindig igyekeztek úgy terelgetni őt, hogyha egyszer belefogott valamibe, akkor azt tisztességesen csinálja is végig. Aliz ezért végezte el az unalmas gyöngyfűzést, varrótanfolyamot, szakács, és barkács tanfolyamokat járt is, így tizennyolc éves fejjel, és jónéhány praktikus, mindennapokban jó szolgálatot adható gyakorlati ismerettel lehetett gazdagabb.
Volt a gimnáziumban egy furcsa, szemüveges srác, aki - amolyan különleges csodabogár számba ment -, és aki úgy viselkedett vele, akár egy romantikus lovag. Kihúzta az iskolai büfé előtt felállított asztalok mellett a műanyag széket, ha le szeretett volna ülni. Bármikor vett neki rántotthúsos, uborkás szendvicset, és az egész fiúban volt valami különleges megfoghatatlanság, melyet alig-alig mert bárkivel is megosztani. Aliz megtiszteltetésnek vette, ha csak találkozhatott vele. Egy idő után mindig is mesterkedett, hogy - főként a hosszabb idejű nagyszünetben -, ő is inkább a tanteremben maradt a fiúval, és csöndes, szerető alázattal figyelni kezdte. Tanulmányozni, elemezni kezdte a különös fiú minden aprólékos, és precíz  mozdulatát. Ha a fiú papírt, vagy füzetet vett elő, és bal kézzel éppen leírt valamit azonnal megfigyelte, hogy pufók, furcsa ujjaival nem fogja a ceruzát, vagy a tollat - de egyenesen úgy markolja vaskosan, görcsösen, mintha legalább is az élete múlna rajta.
Aliz hajlamos volt rá, hogy hamar elunja magát, így gyakorta megesett, hogy körbe-körbe járkált az adott tanteremben, vagy kinézett a nagyméretű ablakon, mely mellett volt egy-két nyírfa, és figyelte hogyan beszélgetnek, csipognak egymás között incselkedőn, és kíváncsiskodva a madarak. Persze ravasz is volt, mert fél szemmel, és fél füllel mindig szemmel tartotta a fiút. Még így is legalább két teljes évébe került, mire megmerte vallani belső, titkos érzéseit, és nyakig elpirult, amikor egy szép napon a fiú elé állt, akit éppen kigúnyolták csodabogárszerűsége miatt önző, és gonoszkodó osztálytársai; leült vele szemben, mélyen zöldes szemei közé nézett, mint aki vallatni akar, és kissé remegve, tétováskodva kimondta, hogy szerelmes belé.
Persze a fiú úgy meghökkent, mint aki elsőre nem is akar hinni a fülének. Egy ilyen bomba csajszi egyszerűen csak odamegy hozzá, és szerelmet vall. Ez a huszonegyedik században szinte merő képtelenségszámba ment. Először ő is jócskán elpirult, és annyira zavarban volt, hogy majdnem leesett a padjában székéről.
- Ö... ö... ö... csodás... - nyögte ki jó sokára.
Aliznak úgy mesélték minden lében kanál, és kissé szeleburdi barátnői, hogy a csókolózásnak egyetlen titka van: megfelelően kell venni a lélegzetet. Kinek hogy. Mint később kiderült a jófej srác inkább csak azért nem mert levegőt venni, mert azt gondolta, akkor Aliz már nem szeretné őt, ezért egyre kékülni-lilulni kezdett, mire a közel tizenöt perces csók végéhez érkezhettek.
- Na? Milyen volt Péter? - kérdezte pirospozsgásan, sugárzó örömmel.
- Bocsánat... egy kicsit... szóval... nyálas... - alig kapott levegőt, de nem mert szólni, mert az férfiatlan lett volna. Különben is, hogy néz az ki, hogy valaki még életében nem csókolt meg egy lányt se.
- Szerintem jól csináltuk, bár igazad lehet a nyál egy kicsit soknak tűnt!
Később Aliz - főként romantikus filmekből próbálta meg kitanulni otthon, hogy az egész romantikus folyamat miként, és hogyan mehet végbe, és aztán később főként az iskolavécékben ki is próbálták. Arra viszont nagyon ügyeltek, hogy - legalább is egyelőre -, le ne bukhassanak.
- Figyelj csak Péter? Lesz egy szülinapi parti! Volna kedved eljönni? Nem kell ajándék, csak magadat hozd!
- ...És ha a barátnőid is ott lesznek...? - kérdezte félszegen, mint aki előre retteg a balsorstól.
- Az én vendégem leszel! Én majd leszerelem őket! - megszorította a másik kezét, és visszament órakezdésre a padjához.
- Bi-biztos, hogy nem lesz semmi baj...? - Péter egyre félősebb, rettegőbb lett, már csak ha belegondolt is abba, hogy mire képes egy-egy féltékeny, gonosz, irigykedő, lány, aki mindenáron felnőtt akar lenni.
- Ne izgulj már annyira! Jössz és kész! Ha valaki szemétkedik velem gyűlik meg a baja! - cuppanós puszit adott a másik pisze orrára.
A szombati szülinapi parti hamarabb elérkezett, mint azt Aliz gondolhatta volna. Sosem volt egy olyan beállítottságú lány, akit csak az ajándékok minősége, vagy pénzbeli értéke izgat, sokkal inkább kedvelte azokat a helyzeteket, mikor valami személyessel igyekeztek őt meglepni. Amikor anyukája póni lovaglást csinált a kertjükben, és beöltöztette eredetinek látszó cowboy-maskarába na hát az frenetikus volt. Vagy az első vezetés, amikor mindenben aggodalmaskodó, és féltő apja végre valahára átengedte neki a Suzuki volánját. S bár jó párszor önkéntelenül lefullasztotta a kuplungot azért Aliz mégis elmondhatta, hogy összességében átesett a tűzkeresztségen.
Barátnői valamivel ebédidő után érkeztek meg. Szokott, ünnepi, lezser, trendi-divatos rucijaikban. Aliz külön megkérte őket bizalmasan, hogy szüleinek mutatkozzanak be, mert az ősök az ilyesmit komolyan veszik, és nem akar máris felesleges balhét. Az egyik rocker-típusú barátnője hatalmasat köpött saját tenyerébe és így rázott kezet a jócskán meghökkent apjával, aki persze azonnal félrehívta lányát és közölte vele, hogy ez nem éppen a megfelelő viselkedési forma. De hát mit volt, mit tenni. Mégiscsak ő voltak a legjobb barátnői, hiszen már több mint hat éve ismerték egymást jóban-rosszban.
- Sziasztok csajok! Menjetek csak fel a szobámba! Mindjárt megyek én is!
A négy barátnő kuncogva, nevetgélve trappolászott fel a padlástéri szobába, ahonnét máris megszólalt jócskán feltekert metál, és kemény rockzene.
A szülők igyekeztek mindent jó előre eltervezni. Így Aliz apja fújta fel a lufikat - külön erre a célra vásárolt légkeveréses szivattyúval, míg az anyuka a tortát szolgálta fel. Aliz egyik kedvence volt a csokis répatorta, de nem zárkózott el az új ízek felfedezésétől sem. Viszont rajongásig szerette a marcipánfigurákat akárhány éves is az ember.
Mikor felhangzott a már jól ismert, gyerekes kis dalocska, és mindenki felköszöntötte az ünnepeltet éppen akkor toppant be félszegen, tétován, hosszas bocsánatkérések közepette Péter. Aliz éppen elfújta a gyertyákat, és gondolatban, titkosan azt kívánta, hogy élete álmai teljesülhessenek kerül, amibe kerül. Péter egy kifestett anyagtálat adott ajándékba Aliznak, és bár kissé ódzkodott tőle, hogy Aliz senkivel sem törődve megcsókolta Péter  ismét nyakig elpirult, amin Aliz szülei lepődtek meg a leginkább. Különösen az apja, aki később félrehívta egy kis ,,férfias beszélgetés" címen Pétert a nappaliba.
- Akkor hallgatlak kedves Péter? - tért rögtön a tárgyra a családfő, mert nem kedvelte a köntörfalazást. - Mik a szándékaid a lányommal?!
Péter kedvetlenül, feszülten feszengeni kezdett a fotelban, ahol üldögélt, mert érezte, hogy ebből a beszélgetésből semmi jó nem származik.
- Elnézést kérek Uram, de nem értem... mire céloz...?
- Előbb esküvő aztán közös élet, vagy már a közös életnél tartotok?! - szúros szemeivel valósággal Péter veséjébe is belelátott. Úgy tűnt, hogy inkább ítélkezik, semmint beszélget vendégével.
- Aliz fantasztikus lány... igazán nem akartam semmi rosszat... - csupán ennyit tudott mondani, mert időközben feltűnt Aliz boldogan, és sugárzóan, és puszit adott barátjának:
- Hát ti meg miben mesterkedtek?
- Tudod kincsem mi csak olyan férfias dolgokról beszélgettünk! Péter rendes fiúnak tűnik. - felelte az apja, majd inkább magára hagyta őket. Naiv, álmoknak hívő szerelmeseknek gondolhatta őket, akik még nem is tudják mit tartogat számukra a valódi élet.
- Péter! Nekem nyugodtan elmondhatod az igazat! Mit mondott neked az apám? - nézett a fiúval farkasszemet.
- Csupán csak megkérdezte, hogy előbb esküvőt szeretnénk-e, vagy csak közös életet, majd ez után bejöttél te!
- Ugye azért nem rémisztett halálra?!
- Hát... szó, ami szó egy kicsit tényleg rám hozta a frászt! Úgy tűnt nagyon aggódik.
- Tudom, de a saját életemet szeretném élni! Mi ebben annyira bonyolult?
- Szerintem minden normális szülő aggódik a gyerekeiért! Ez így van rendjén! Lehet, hogy csak azért nem bíznak még bennem, mert nem ismernek!
- Látod! Ezt nagyon csípem benned! Mindig tudod, hogy mit kell mondanod! - újabb cuppanós puszi ezúttal a húsos ajkakra, majd visszatértek a barátnők közé, akik javában falatozták a finom tortát.
- Te csajszim! Ez a torta valami eszméletlen! Az őseid tényleg értik a csíziót!
- Szerintem is! Haláli jó! - ezt a már a rocker lány mondta, akinek fekete rúzzsal kihúzott ajkain fennmaradt a tejszínhabok kisebb habos dombja.
- Hát... ismerhettek már! Nem igaz?!
- Te? Figyuzál csajszi! Miért kellett ezt a kis kocka nyomingert meghívnod a bulidba?
- Bocsánat, hogy? Hogy érted ezt?!
- Figyelj! Péter tényleg kedves srác, de szerintem olyan kis... tutyimutyi, meg nyámnyila! Azelőtt soha ez életben nem kezdtél volna ki ilyen kis kockákkal! Mi történt veled?
- Szerintem régebben még nem tudhattam, hogy milyen is a valódi világ! Most viszont úgy érzem, hogy felnyílt a szemem!
- Na és mesélj! Már megvolt a szex? Milyen nagy a srác szerszáma?! - kuncogott a rockerlány.
- Semmi közöd hozzá! Ez az én személyes magánéletemhez tartozik, még akkor is, ha ti vagytok a legjobb barátaim! - lett egy kicsit bosszús, és mérges.
- Jaj ugyan már csajszi! Most akkor megvolt az ágyjelenet, vagy még vártok vele?! - kíváncsiskodott ezúttal a másik is.
- Én még életemben nem láttam két ekkora pletykafészket! Hát jó! Ha tudni akarjátok! Isteni volt! Valósággal a mennyekben éreztem magam! Péter olyan fantasztikus ember, aki mindig tudja mi kell egy igazi nőnek! - Aliznak sikerült sikeresen elültetnie a bogarat, és a kíváncsiságot csajos barátnőinek a fülébe, hiszen másnap a szünetekben a legtöbb lány, mint a szorgos kis csibék máris izgatottan sürögni-forogni kezdett a meghökkent Péter körül, akinek fogalma sem volt arról, hogy Aliz miket mondott a háta mögött. A legtöbb lány annyira merészre és csinosra vette a figurát öltözködésében, és egyéb divathóbortjában, hogy saját pasijuk kezdtek féltékenyen Péterre tekinteni. Valaki például látványosan levegőbe emelte ökölbe szorított kezét, így jelezve, hogy Péter napjai meg lesznek számlálva, ha nem kopik le a dögös csajokról.
A legtöbb lány viszont annyira túlzottan kedves volt Péterhez, ahogy még sohase. Elhalmozták minden földi jóval. Valaki süteményeket hozott neki. Más pizzát, míg voltak olyan bevállalós lányok, akik saját bugyijukat adták oda a jócskán zavarban lévő srácnak, persze beleírták filctollal telefonszámaikat, és egy rúzsos csók kíséretében csak annyit mondtak búgó hanggal: - Hívjál fel szépfiú!
Később Péter és Aliz összetalálkoztak, és Aliz kénytelen volt mindent elmagyarázni a jócskán megsértődött Péternek, akinek még mindig fogalma sem volt, mi folyik körülötte.
- Miért kellett ezt csinálnod Aliz? - vonta kérdőre.
- Figyelj Péter! Én csak azt szerettem volna, ha egyetlen egy napra te is teljesen embernek gondolnád magad, és kibékülnéd önmagaddal! Ha hibáztam, akkor őszintén sajnálom, és természetesen vállalom a felelősséget! - hajtotta le bűnbánóan a fejét.
- Figyelj nagyon aranyos vagy, meg minden, de rettentően kínos volt ez az egész! Legközelebb inkább ne csináld! Jó?!
- Értettem! Ahogy gondolod! De azért őszintén remélem, hogy ettől még továbbra is együtt maradunk!
 Én is remélem...
Egymás kezét szorongatva, mint a szerelmesek lépkedtek tovább a gimnázium márványköves folyósóin.       

HOLT-LELKEK

Önmagát buktatta, gáncsolta el a város
e méltatlanul hitvány Ninivei pokol.
Mi lényegesnek tetszett
szájmaszkok mögé szorult,
töpörödött emberi gesztusok
– annyi se sok – groteszk
hiábavalóságok durranó léghajói lettek.
Egyszerre üvöltő, acsarkodó szemek,
ítélkező indulatok tettek köznapian igazságot.
,,Én voltam itt előbb!” – hosszanti,
kígyózó, világháborús sorok egy-egy hentes előtt.

Kiáltó öklökbe görcsölt,
feszülő mozdulatok még kiáltanának,
miközben jogokat követelnek:
Ki volt az igazi bűnös-felelős?!
– Pokol-örvények közt
szamárköhögős sebesült zihál,
ember-roncsok küzdenek,
miközben tiszavirág-reménységű
igyekezet is végső soron megfeszül.

Meztelenre vetkőznek
sorsdöntő kálvária-utak után holtak.
Konok, közönyös halottkémek már egykedvűen
pakolják kocsikra rongyokba csavart
testeit pestises koroknak míg létet-mentő
vakcina nincs-hazugságba fullad.
Börtön-lakásokon szükség-törvény
szerint kattan hétlakatú bilincs-zár.

A Lét átmenetté vált, akár a születés.
Öntudatlan megtestesülése egy
átmeneti látszólagos, könyörtelen állapotnak.
– Embertelen látszat felett pattogó,
tiltó-rendelkezések remélnek,
hogy többen már ne kaphassák el.
Holt terek felé tétova-árván kergetőznek
már az élők is szennyes csatornán.

Kiüresedett jövőben nem lehet
már több túlélést,
boldogulást segítő, büszke pillanat.
Láthatatlan hóhér-rendező kaszabolja,
szabja most e méltatlan gyilkos rendet,
melyről még nem lehet
bizonyosan tudni meddig ér!
Halálba-vivő gondolatok ócska,
aggastyán-kolonca húsunkba tép.
Együtt bukunk immár szike-csapdákban
túl sehonnai sötétségek felé.

Vonuló sorokban egymást tanítgatják elárvult,
hajótörött holt lelek túlvilágok élhető szabályaira.
Kötéltáncot kénytelen egyensúlyozva járni az,
ki önszántából légüres térbe tévedt!

ŰR-SÉTA

Pár évszázaddal ezelőtt még mindenki úgy gondolta, hogy a föld kering a nap körül, és nem fordítva. Ám a XXI. századi forradalmi technológiák szinte napról-napra híven bebizonyították, és megdöntötték jóformán az összes tudományos tételt, miszerint: űrturistákat is egészen nyugodtan küldhetnek a világűrbe és a gyarmatosításra szánt holdra. Elvégre, ha a módosabb, tehetősebb embereknek van rá pénze az űrkutatási és fejlesztési központ szinte bárkit fellőhet csupán annyi a dolga az illetőnek, hogy a kívánt összeget azonnal átutalja a megadott bankszámlára.  
Néhány stróman üzletember és agyonkozmetikázott, vagy éppen felnőttségük határát súroló, fiatalabb feleségeik előszeretettel béreltek ki saját használatra egyszerre több űrhajót is, hogy tegyenek egy kis felszabadító nyaralást az univerzum ismeretlen sötét vásznára. Így azok, akik csatlakozni kívántak vagy jócskán zsebükbe, pénztárcájuk mélyére kellett nyúlniuk - hiszen csillagászati összegekről beszélünk, melyet komolyan kell venni mindenkinek -, vagy ha ismeretségi köreikben megtalálhatóak voltak befolyásos személyek, hírességek is, akkor mi sem természetesebb, minthogy az illetőt is fellőtték az űrbe.  
Tüstént az összes celeb híresség, művészek, arrogáns, beképzelt színészek, és színésznők jelentkeztek a nem mindennapi utazásra, és szinte már zsigereikben érezték, hogy a jelenkor számára valóságos történelemet írnak. Hiszen kevés hétköznapi, vagy átlagember mondhatta el magáról, hogy nem csupán az űrben járt, de a holdon is tett egy kisebb idegenvezetői sétát. 
A luxusfeleségek sem hazudtolták meg önmagukat. S bár a gravitáció törvényei tökéletesen semmisnek bizonyultak az űrben a márkás, méregdrága francia pezsgőt - ha törik, ha szakad -, még így is kristálypoharakból itták meg. Bár a szkafander-kesztyűs kezekkel a poharak szinte hamar kicsúsztak a kezeik közül, és a drága, habzó, buborékos nedű súlytalan állapotában lebegett a levegőben, a gazdag feleségek egyetlen percre sem zavartatták magukat, és szinte botoxolt, ajakos halakként csücsörítő szájukkal cseppekként szívták magukba a pezsgőt.  
Egy-két színésznőnek még arra is volt ideje, hogy selfizzen, és egy tubus fogkrémet kenhessen szét sikeresen már egyébként is patyolatfehér fogsorain, melyet, mintha pástétom, vagy májkrém lenne előnyös élvezettel kezdtek kóstolgatni.  
A legvisszafogottabban az írástudók, és a remeték viselkedtek, akik tökéletesen megvoltak arról győződve, hogyha az ember már a világűrt és a holdat is meghódította. Sőt valóságos, és bizonyítható űrutazásokat szervez, akkor nemsokára közelget az ítélet napja, és ez az egész emberiség számára fenyegető, és pusztító hatású.  
Összességében viszont bátran kijelenthető, hogy mindenki halálosan izgalmasnak, és szenzációs ötletnek találta az űrturizmust. Egyesek még odáig is merészen, bátran elmerészkedtek, hogy egyszerre több kisebb bolygót, és hold-földet vásároltak fel, hogy a későbbiek folyamán majd a gyerekeik, és unokáik is jól jövedelmező űrturisták, és sikeréhes vállalkozók lehessenek.  
Az utazás alig vett igénybe pár órát. Még szerencse, hogy az űrhajót felszerelték plazmatévével, és dvd-lejátszókkal, így egy-egy élvezetes film nézése, és a sötét égbolt bámulása közben is nyugodtan élvezhették az utazást az újgazdagok.  
Alig pár órán belül kikerültek az ózonrétegen túlra, és madártávlatból pillanthatták meg a földet. Láthatták, hogy a bolygó nyolcvanöt százalékát tengerek, és óceánok uralják, míg a zöldövezet meglehetősen pusztulófélben van, így nem meglepő, hogy az üvegházhatás szinte minden esetben kínzó, és terhes feladatot ró a modernkori környezetvédelemre, és az előrelátó gondolkodásra.  
- Hölgyeim és Uraim! Kedves vendégeink! Ha jobbra néznek láthatják földünket, míg akik balra néznek felfedezhetik a hold szürkésszínű krátereit. Akik előre tekintenek pár száz méterre láthatják a nap vérvörös lángcsóváit. - közölte közönyösen, és mérsékelten az űrhajó kapitánya, akinek ez szinte már mindennapos látványosságnak bizonyult.  
- Megkérném Önöket, hogy húzzák szorosabbra az öveiket, mert néhány percen belül leszállunk a hold bázison, ahonnét egy kis séta következik.  
Az űrturisták többsége - nem tudni, hogy vajon a méregdrága alkohol, vagy más szerek hatására -, meglepően vidáman, és élénken érezte magát. A legtöbben még sikeresen viccelődtek is azokkal, akiknek klausztrofóbiájuk volt, és ki nem állhatták a zárt tereket.  
A komfortos, és kényelmes űrhajó néhány pillanattal később csakugyan sikeresen landolt a hold bázisán, ahol a legtöbb űrturistát megfelelő technikai, űrhajósokból álló személyzet fogadta. Néhány luxusfeleség máris kisebb panaszt tett, hogy az ormótlan, és otromba, kissé nehézkes szkafanderben nem tudják megfelelően használni új tűsarkú cipőiket, illetve nem vehetik fel kis és nagyestélyi ruháikat a közelgő űrparti tiszteletére. 
- Drágáim! Hát hogy fogom felvenni a vadi új Gucci ruhámat, amikor ebben a gusztustalan szkafanderben kell összeszorítanom bombázó testemet! - panaszkodott, bosszankodott egy-két szupermodell hölgyemény, akiknek a divat, és a stílus volt talán a legelső, és minden csak utána következhetett. Néhányan még közös selfire is összeállta, csupán csak azért, ha visszatérnek a földi légkörbe legyen mivel kérkedniük, és nagymenősködniük.
A hold szürkés, porhanyós, kráter-felszínű egyetlen végtelennek tetsző magányos bolygókontinens volt. S bár a legtöbb csillag alabástromfénye valamicskét javított a lényegen a legtöbb esetben az űrturistáknak jócskán ki kellett nyitniuk a szemüket, ha valóban látni akartak bármit is ami az orruk elé tévedt.
A legtöbb szkafandert különleges, és speciális adóvevőkkel, és kommunikátorokkal szerelték fel arra az esetre, hogy minden résztvevő egyszerűen, és biztonságosan tudjon beszélgetni egymással. Persze a legtöbb celeb, és parti arc máris valóságos traccspartit rendezett azzal, hogy arról kezdtek egymás között vitatkozni, hogy ha gyarmatosítják a holdat, mint égitestet, akkor kizárt dolog, hogy a gazdagok ennél a kissé jelentéktelen égitestnél megállnának. Sőt bizonyos befolyásos emberek a legtöbb - még fel nem fedezett -, és ismeretlenül bolyongó bolygót is szándékszik birtokává tenni. (Állítólag erről már tárgyalásokat is kezdtek az adott űrhivatalok megbízott képviselőivel, és fejeseivel) Hiába! A XXI. századnak úgy látszik a pénz az egyetlen mérlege.
- Nézzétek mit találtam? - rikkantotta el a hangosbeszélőjén magát az egyik turista, aki legutóbb is valami ostoba tehetségkutató műsornak volt a mentor házigazdája, de valami miatt az adott műsor olyannyira bénára és katasztrofálisra sikeredett, hogy mivel a nézettség visszaesett a műsorigazgatók össz-vissz három adás után levették országosan a sugárzási listáról. Ám a celeb-arc még így is busásan képest volt belőle profitálni. És sajnos csupán csak ez az egy dolog számított.
- Jaj, mi van már te kis farok?! Most miattad összerúzsoztam a bukósisakomat! - bukdácsolt meglepően nagy lépésekkel, és kecsesen melléje az egyik arrogáns szupermodell, aki bosszúsnak tűnt, mert megzavarták nézelődését.
- Szerintem a holdon akár még gyümölcsfákat, meg növényeket is lehetne termeszteni! Csupán csak hit és elhatározás kérdése lenne.
- Hát persze! Ne hozzuk mindjárt ide egy komplett állatkertet! Micsoda egetverő baromság! Hogy jut ilyesmi abba a híg agyadba?! - kecses kezeinek mutatóujjával körkörösen kezdett körözni feje mellett, mint a meghibbanás nemzetközi jeleként.
- Hé, hé, kisanyám! Hátrébb az agarakkal! Lehet, hogy veszek itt egy kisebb parcellát! - tápászkodott fel szkafanderében kissé nehézkesen a sztár-mentor.
- Kis kopé vagy te ehhez kisfiam! Bár lehet, hogy millióid vannak tartalékban, de az ég egy adta világon semmiféle befolyásod, vagy protekciód sincsen a megfelelő hivataloknál!
- Ugyan ez nevetséges! Pénzzel és egy kis sumáksággal bármit el lehet a világon intézni! - erre viszont a legtöbb híresség bőszen bólogatni, és helyeselni kezdett.
- Felőlem! Csinálj csak, amit akarsz, de engem légy szí hagyjál békén! - a bombázó szupermodell újfent kecses szökkenésekkel másfelé vette az irányt, és megpróbálta lelkéből száműzni a negatív gondolatokat, mert lelki tanácsadója borsós összegekért valamikor szintén ezt tanácsolta számára.
Ebédidőköz közeledvén mindannyian beszálltak a holdkompokba, és elmentek az űrbázisra, ahol svédasztalos tálalással egybekötött étkezés keretében mindenki azt és annyit fogyaszthatott, amennyit csak akart. Persze, ha hozzávesszük a különleges, gravitáció nélküli viszonyokat, amikor célszerű mindent egy füst alatt bekapni, megrágni, vagy lenyelni, mert máskülönben az ételek, és italok is lebegő pályára lépnek.
Kisebb összezördülés, veszekedés, nézeteltérés még így is bőven akadt. Kivált azon hírességek körében, akiket saját szakmájuk speciális versenydiéták betartására kötelezett. A legtöbb szupermodell, illetve szépségiparban dolgozó üdvöske, babapofi nőnek igenis számított az, hogy csupán zöldséget, és spárgát fogyaszt, míg a szénhidrátoktól messze távol tartják magukat, míg a legtöbb partiarc szinte már alig várta a percet, hogy röptében, szállva kóstolhasson bele egy egyszerű Mars, vagy Snikers szeletbe, miközben eszük ágában sem volt, hogy veszettül számlálják minden sikeresnek mondható falat után a kegyetlen kalóriákat.
Az italokat, vagy üdítőket is célszerűbb volt a levegőben meginni, miközben egyesek hagyták, hogy az űrkapszula mennyezetéig felszálljanak a cseppek. Egyesek példának okáért egyenesen egy dupla koktélt készítettek maguknak, csak arra kellett ügyelniük, hogy a megfelelő alkoholos italokat keverjék össze egymással. Most még az sem zavarta őket különösebben, ha a gusztusos koktélcseresznye, vagy az elmaradhatatlannak gondolt, mini napernyő lemaradt a poharuk széléről.
- Ennél jobb Marjítót ritkán ittam! Képzeljétek csak mennyibe kerülne ez nekem azon a tetves földön. - lelkendezett egy médiás közszereplő, aki legutóbb is rendezett valami vacak televíziós sorozatot, de olyan semmitmondó, és pocsék lett, hogy azonnal levették a műsorkínálatból.
- Hát ami igaz, az igaz! Mit szólnátok egy kis kamatyoláshoz? Kíváncsi lennék az űrben milyen a szerelmeskedés? - kuncogta el magát egy tejfelesszájú kis csitri, aki nem lehetett több tizennyolc évesnél, de mivel újgazdag, és befolyásos szülei voltak mi sem természetesebb, ha feljöhetett kicsit körülnézni az űrbe.
Nemsokára beesteledett, ami a világűrben meglepően szokatlannak számít, mivel hogy az egész univerzum olyan, mintha egyetlen, összefüggő, hatalmas sötét vászon lenne. Csupán a mindig őrködő csillagok gyújthatnak benne néminemű fényt, bár az a tartós, egyenletes világossághoz még így is kevés.
Az űrhajó kapitánya mindenkit arra kért, hogy a visszaindulásnál érkezzenek pontosan, mire többen is neheztelésnek adtak hangot, hogy főként a hölgyek nem tudták magukat kellőképpen kisminkelni, és kiszépíteni, de hát, ha menni kell, akkor nincs vesztegetni való idő, nem igaz?!
Mindenki zökkenőmentesen visszaszállt az űrhajóba. A szuvenírboltban persze mindenki jó előre gondosan bevásárolt magának. Volt aki egyenesen hatvan hold kőzettel, és néhány gramm porszerű hamuval lett gazdagabb. Micsoda különleges kuriózum lesz ez, ha egyszer majd hazatérnek. Mindenki becsatolta magát. Még pár másodperc, és az űrhajó automatikusan leválik az űrbázis dokkjától, és földkörüli pályára áll át. Amint beértek a föld légkörébe, és végre térerőhöz jutottak a legtöbb celeb, és híresség azonnal telefonálásba kezdett, és úgy tűnt ki nem fogyhatnak a drága szavakból. Hogy ki mit látott? Hogy mekkora is valójában a hold? És hogy ki szeretne holdparcellát magának szülinapra, vagy éppen karácsonyra?
Az űrhajó végül sikeresen leszállt egy sivatagos területen, ahol csupán egynehány, magányos kaktusznövény, és néhány kíváncsiskodó prérifarkas kószált. Kinyílt a nagyméretű acélajtó, az űrturisták pedig nem kis büszkeséggel diadalmasan kiléptek. Hát ez is megtörtént!        

MEGGONDOLATLAN TETT

A fiatal apuka már éppen késésben volt, amikor hirtelen muszáj volt valamit rögtönöznie hatéves, imádni való kislánya számára. Tegnap estefelé megbeszélték, hogy a férfinak dolgozni kell menni, hogy bizonyos dolgokat megtudjanak vásárolni, ám a kislány mivel még kisgyerek volt nem igazán értette meg, és előbb jött a dühös, morgós hiszti, majd a néma, szótlan sírás, és hüppögés.
- Drága kis virágom! Ezt már sokszor megbeszéltük! Apának muszáj elmennie dolgozni, hogy neked is mindened meglegyen. Anya is dolgozik, és te nem voltál vele ennyire duli-fuli! Akkor most mi történt? - kérdezte az apuka, ám válasz helyett sűrű, hüppögő könnyzápor volt a válasz.
- A nagypapa megígérte, hogy ma ő fog rád vigyázni! Viselkedj kérlek rendesen! Amint csak tudok sietek haza! Jó lesz?!
A kislány mint egy megrémült erdei kis állatka egyre erőszakosabban, görcsösebben kapaszkodott apjába mintha sohasem akarná elengedni.
- Kincsem! Tudod mit? A liftig elkísérhetsz! - óvatosan igyekezett gyöngéden, tapintatosan lefejteni magáról kislánya kis csimpaszkodó kezecskéit, és inkább a karjaiba vette, amíg a lifthez elértek. A takarós kis társasházi lakásban a lift használat különben sem volt szokatlan megoldás, hiszen jóformán az összes lakó ezt használta.
- Kis angyalkám! Meglásd nagyon jó lesz a nagypapival! Hipp-hopp elrepül az a kevéske idő! Anyu is egészen biztosan telefonál! - abban a percben, hogy kinyílt a liftajtó kissé zörgő, nyikorgó fémajtaja a fiatal apuka úgy érezte azonnal el kell menekülnie ebből a szomorú helyzetből, vagy megszakad a szíve. Már éppen elég szabadnapot vett ki, és ha ennél is többet vesz ki a végén a főnökség fog rá gyanakodni.
- Apuci! Kérlek gyere haza gyorsan! - üvöltötte a lift után a rémült, síró kislány, akit nagyapja fogott kézen, és bevezetett a lakásba.
A nappaliban már jó előre kivoltak készítve a kis hercegnő kedvenc holmijai. Főként számos plüssállatkája, és Barbie-babája. Lili már gyerekként tudta, hogy hamar fel akar nőni, és egyetlen egy nap sem telt el úgy, hogy ezt a legtöbb abszolút felnőttel ne közülte volna:
- Gyorsan megnővök, és akkor én is szép és nagy leszek! - jelentette ki bájos büszkeséggel. Miért van az, hogy az emberek többsége vagy ideje korán, túlságosan hamar feladja gyerekkorát, vagy belekényszer a felnőtté válás nehézkes, és göröngyös útjára? Vajon önmagukat felejtik el, és cserélik ki, vagy csupán csak szándékosan feledkeznek meg azokról az egykori, idillikus álmokról, melyekhez talán mindenkinek joga lenne.
A kislány máris lekuporodott a szőnyegre és mialatt nagyapja vastag szódásszifonra emlékeztető SZTK-keretes szemüveggel éppen kedvenc sportújságját böngészte azalatt a kislány plüssállataival, játékaival próbált meg vigasztalódni, és egy árva mukkot sem szólt nagyapjához.
Később délelőtt tíz óra felé a nagyapa úgy gondolta ad kisunokájának egy kis csokit, és egy kis üdítőt elvégre a megfelelő folyadékmennyiség igenis fontos a fiatal szervezetnek is. A kislánynak volt egy takaros, virágmintás műanyag pohara - szándékosan azért műanyag, mert az üveg könnyebben törik. Az ötvenes évei végén járó férfi gondoskodva kitöltötte a gyümölcslevet a műanyagpohárba, és az csokit apróbb darabokra törte, hogy a kislánynak könnyebb legyen elfogyasztania. Valósággal rajongásig imádta az unokáját, és meggyőződésévé vált, hogy felnőtté válását már nem fogja látni, mert ideje korán fog meghalni.
- Tessék aranyom! Hoztam egy kis üdítőt és egy kis finomságot! - tette le a szőnyeghez közel a gyümölcslé és a csokit, hogy a kislány bármikor hozzáférhessen.
- Köszönöm szépen! - felelte udvariasan, jól nevelten Lili.
,,Úgy látszik jól megtanították viselkedni, és az öregek tiszteletére!" - konstatálta magában a nagypapa. ,,Mi lesz vajon belőle, ha felnő?!" - észre se vette, és a kislány véletlenül kiborította műanyagpohara tartalmát, és a nyúlós, ragadós masszaszerű gyümölcslé jóformán eláztatta a szőnyeget, és mindent, ami az útjába került.
- Most nézd meg, hogy mit csináltál?! Hát szabad ezt?! Hát milyen kislány vagy te?! Rossz kislány! - a férfi maga sem hitte volna, de rövid időn belül valósággal úgy kikelt magából, és annyira dühöngőn felbőszítette feleslegesen saját magát, hogy a szemei valósággal vad szikrázásba kezdtek. Egyszer csak azt vette észre, hogy vaskos, paraszti, érdes keze ökölbe szorul, aztán már csak a síró, és rendkívül szomorú kislány arca rémlik fel emlékezetében, akit megpofozott.
- Jaj, istenem! Lilikém! Drága kisunokám! Nagyapa te is tudod, hogy nem akarta... - próbálta még menteni a menthetőt a nyugdíjaskorú férfi, ám Lili addigra befutott apja volt gyerekszobájába, és a kanapé ágyneműtartójában keresett magának biztos menedéket, ahol könnyűszerrel elfért egy kisgyerek.
A nagyapja hiába is kutatta át az egész hátat, tett tűvé, forgatott fel minden tárgyat, és bútort csak nem találta, mert a kislány olyannyira néma, és hallgatag lett az átélt traumától, mintha nem tudott volna beszélni. Kisebbfajta sokkot kaphatott nagyapja dühös, agresszív viselkedésére. Nagyapja - az esetek többségében -, sajnos előbb tettekkel, és csupán jóval később gondolatokkal, és józan eszével járt végére a bonyolult dolgoknak.
Mivel a nyugdíjaskorú férfi nem tudta mit is kellene tennie ebben a helyzetben a legkézenfekvőbb megoldásnak felesége bizonyult, aki mindig a ,,család esze" titulussal büszkélkedhetett a családban. Odament a nappali mellett lévő kis étkezősarokhoz, ahol a házi, vezetékes telefon volt felszerelve, és tárcsázta felesége munkahelyi számát:
- Halló... igen én vagyok... Figyelj csak drágám! Azt hiszem nagy baj van! - közölte mézes-mázos hanggal.
- Tudod nagyon jól Miklóskám, hogy utálom, ha zavarsz munka közben.
- Én is tudod éltem, de a kisunokánkról van szó!
- Csak nem történt valami baj?! - állt meg hirtelen az ütő az asszonyban.
- Hát... az úgy volt, hogy...
- Nyögd már ki mi van vele az ég áldjon meg!
- Véletlenül megpofoztam... - vallotta be alig hallható, szégyellős bűntudattal.
- Hogy... mi...? Mit csináltál te gazember?!
- Jaj, ne szórakozz! A fiad életében is számtalan formában előfordult! Érdekes akkor nem rinyáltál ennyire!
- Az is hiba volt Miklóskám! Elhiteted nekem! Próbáltad megnyugtatni, vagy beszélni vele?
- Nem is találtam meg! Szerintem elbújt valahová, és most fél előjönni!
- Még csodálkozol? Na, jó! Én itt nemsokára végzek, és sietek haza! Addig ne csinálj semmit! Megértetted?!
- Jó ki szívem! Nyugdton leszek!
- A saját érdekedben mondom ezt Miklóskám, mert ha a fiad, meg a menyed erről értesül sohasem láthatod az unokádat! Ezt jól vésd abba a nagy eszedbe! - a feleség valósággal lecsapta a kagylót, az idős férfi pedig más dolga nem lévén visszatért a nappali szobába, és vagy az újságot böngészte, vagy a focimérkőzéseket bámulta a tévében.
Kora délután jött haza a felesége, aki máris tudta mi a teendő, és fia volt gyerekszobájába azonnal megtalálta kis unokáját, aki valósággal halálra volt rémülve nagyapja hirtelen jött, vulkánkitörésszerű, tomboló haragjától, és úgy reszketett kis testében, mint a nyárfalevél.
- Szia kincsem! Már nincsen semmi baj! Itthon vagyok! No, hadd nézzelek! - az aggódó nagymama aprólékosan megnézte a kislány összes porcikáját, és a legmesszebb menőkig elítélte a fizikai erőszakot.
- Nagyon fáj kis csillagom?! - kérdezte aggódva.
- Csak egy kicsit! A nagypapa miért volt ilyen? - kérdezett vissza kisírt szemekkel.
- Tudod kincsem a nagyapádnak néha nincs ki a négy kereke, de attól még nagyon jó ember! Legközelebb jár túl az eszén, ha véletlenül ilyen komisz dolog történik ne várd meg a pofont inkább rögtön búj el, ahogy most! Annyira sajnálom, hogy ezt művelte veled! Tudod ő egy nehéz ember, de ettől még nem szabad rá haragudni! Megérted ezt?!
A kislány elgondolkodva magába mélyedt. Látszott rajta, hogy próbálgatja megemészteni a hallottakat. Később még mindig apja volt gyerekszobájába játszott egymaga inkább, minthogy nagyapjával kelljen várakoznia a szüleire a nappaliban. A nagyszülők egymás közt beszélgettek, ami jóformán abban merült ki, hogy a nagymama jócskán leszidta férjét, hogy lehetett ennyire meggondolatlan, és felelőtlen, hogy egy kis hibáért máris pofozkodni kényszerült. Végül a szülők is megjöttek a munkából. Előbb a fiatal, mindig csinos, stílusos anyuka, aki természetesen mindig vett valami kis apróságot bájos kislányának, aztán később a fiatal apuka, aki holtfáradt volt, és elcsigázott, hiszen a munkanapjai általánosságban nehezen, és fáradtságosan teltek el.
- Szervusztok! Hol van az én gyönyörű kis hercegnőm? - kérdezte.
- Édes fiam... hát az a helyzet... - a nyugdíjas férfi legszívesebben azonnal majd elsüllyedt volna szégyenében, most is inkább a nagymama kardoskodott amellett, hogy tisztességesen mindent ismerjen be. - Egy kis baleset történt. Lilike véletlenül kiöntötte a gyümölcslevét, de már minden rendben van! Épp és egészséges! - tétován toporgott egyhelyben.
A nagymama krákogó hangot hallatott, amit  legtöbb ember pusztán csak azért csinál, hogy figyelmeztesse a másikat, ha még mondanivalója van.
- Véletlenül elvesztettem az eszemet, és picit pofon vágtam... - felelte bűntudatosan, halk hangon.
- Apa! Jaj ne! Már megint! Miért kell neked állandóan fizikai tettekkel kérkedned?! Ő csak egy védtelen kislány, aki rád volt bízva! Most pedig a bizalmat elvesztette, mert nem tudtál parancsolni az indulataidnak! - kelt ki hangosan magából a fiatal férfi. Gyerekkorában gyakorta vele is előfordult, ha apja kijött a béketűrésből, és megpofozta, de azok más idők voltak. Egy kisgyereket nem lehet pofozkodással nevelni, mert el lesz vadítva, meg lesz félemlítve.
A fiatal apuka berohant volt gyerekszobájába, ahol kislánya éppen új játékaival játszott. Még mindig látszott hamvas kis arcocskáján a nagyapjának égő pirosas lenyomata, de már nem fájt, csak a helye maradt meg.
- Édes drága kicsikém! Hadd nézzelek! - vette ölbe óvatosan, és mintha csak egy felbecsülhetetlen ereklye lenne vizsgálni kezdte kis arcát.
- Apucikám! Nagypapi olyan furcsa és mérges lett! Nagyon félek tőle... - vallotta be a kislány. Apja mellkasába fúrta fejecskéjét és eleredtek a könnyei újfent.
- Csss! Már nincsen semmi baj édesem! Itt vagyok! Nagypapi nehéz ember, de nagyon szeret téged! Legközelebb fuss be ide a szobába és búj el valahová, hogy ne tudjon megtalálni.
- Elbújtam az ágy alá, és nem adtam hangot! - felelte kisebb büszkeséggel a kislány.
- Nagyon jól tetted! Nagyon sajnálom tücsköm, hogy át kellett ezt élned! - ringatta, dédelgette. Kicsit később a fiatal apuka saját gyerekkoráról mesélt kislányának, amikor ő is begyűjtött egynehány kellemetlen pofont. Kislánya ezek után még jó sokáig gyanúsan, fenntartásokkal, és morcosan kezelte nagyapját, akin tartósan kiütközött a lelkiismeret-furdalás.        

ROZSDÁSODÓ ZÁRAK

Lelkem zordon börtönfalain még fennen
rozsdás börtön zárak,
hétpecsétes lakatok virítanak;
hétbilincsű, bombabiztos lakatok, bilincsek.
Létem, mint romantikus
filmtekercs még rendezőre vár.

Pillanataim súlya – bár nem akarom -,
folyvást megsebez, összetör.
Hánykolódik, akár léket kapott csónak a tengeren.
Szorgos, kis féreg falja, nyüstöli sajgó sebeim.
A gyöngéd, megértett boldogság hívó,
megérdemelt szava csupán álmomban ha rám talál,
- s érzem: vívódni vágyóaggatyán-öregségemben is
végesülten magam leszek majd nagyon,
mert kisemmiztek álbarátok,
tékozló, galád évek.

Potyogó könnyeim szelíd,
bohóc vízesésébe rejtem el magam.
Mosolyom, mint megtört,
halk szavú idegen bensőm alvilági
mélyén csöndesen meglapul.
E mostani zűrös, rizikós világ echózó,
Ninivei hangja tombol felettem könyörtelen.
Míg ember-falkák kérnek segítséget irgalmatlanul.

Bárcsak bölcsebb, kitartóbb lett volna
bennem anno a rettegő kisgyerek.
Sírva kértem bánatot s örömöt.
Útra kelnék, ha lenne Egy-Valaki,
aki ikaroszi-szárnyakkal felvértez,
mellém állna a bajban.
Vállaimat nyomasztó terhek
súly-koloncai kínozzák,
nyomják. Vártam mindig
– bár sosem lehetett -,
a megváltó alázat béke-nyugalmát.

Lobogó elmémbe lángoló tüskeként
szurkált a kreatív értelem sarkalló alkotási vágy.
Magányos, beteg szívemben lázas,
nyughatatlan álmok teremtődtek.
Hívtam volna őket új,
gazdagabb avatgarde-irodalmak,
lélektani prózaszövegek.

Rejtetten remélt varázs kellene sürgetőn
létem másik felének is,
mert ideje korán belefáradtam már a hontalan,
célja-tévesztett keresésekbe.
– Rejtelmes rémálmokkal
teli völgyekké válik az éjszaka.

Nem találni párját,
ha a kelő hajnal öntudatra ébreszt.
Szakadékokat tartogató,
buta göröngyökön önmagamat is
hajlamosan elgáncsolom.
Éber figyelmem mindent
jelentékeny részleten megragad.

Simogató karjában Valakinek
rettenet-félelmeim gyorsabban pusztulnának,
míg kicsinyes voltukban meg nem szűnnének.
Két kerge ember-Angyal, ha egymásra találna végre
megtalálható boldogság
költözhetne e sanyargatott lápvidékre!

A BRUTALITÁS KÁLVÁRIÁJA



A válást nemrég mondták ki. Ennek értelmében a kisfiú az anyjával maradhatott, az apjának pedig minden szombat és vasárnap láthatási joga volt délelőtt tizenegy és tizenkettő óra között, amit szinte sohasem lehetett eléggé komolyan, és felelősségteljesen venni, mert a legváratlanabb időpontokban bukkant fel, hogy kisfiával lehessen egy kicsit. A bíróság ezen felül az anya javára gyerektartást is megítélt, ami viszont már egyértelműen az apának okozott jókora fejtörést, hiszen főként építkezéseken dolgozott, és bizonyos alkalmi munkákból tartotta fenn magát. Nem volt lusta, vagy trehány ember, de a XXI. század felgyorsult, rendkívül megváltozott korában egyre kevésbé volt képes tartani a lépést, és az iramot főként olyanokkal, akik azt vallották, hogy a mai világban több lábon muszáj állni!
- Hogy a fészkes fenében értik, hogy több lábon kellene állnom?! - kérdezte jócskán felidegesítve magát, dohányszagú szaggal a munkahivatal egyik irodájában, ahol egy középkorú, üzletemberformájú, sportos, borotvált emberrel került szembe, aki általában lenézően viselkedett azokkal, akik nem rendelkeztek felsőfokú végzettséggel.
- Nézze Seregélyi Úr! Mint azt bizonyára Ön is tudhatja a mostani munkaerőpiac jelenleg stagnál, és a vállalatok, és a cégek háromszor is meggondolják mielőtt felvesznek olyan embereket, akiknek még a szükséges szakvégzettségük sincsen meg! Én annyit tudok magának mondani, hogy próbálkozni kell! Külföldi munkavállalásban gondolkodott-e?!
- Hát úgy nézek én ki, mint akihez csak úgy dől a pénz?! Különben sem értek angolul!
- Elnézve a maga referenciáját Seregélyi Úr a munkát odakint sokkalta jobban megfizetik! Vagy építőmunkás akar lenni egész hátralévő életében?!
- Eszem ágában sincs! Csak muszáj dolgoznom, mert a gyerektartás is az én nyakamba lett sózva!
- Nos hát! Megértem higgye el! A legjobbakat kívánom! - felált kényelmes bőr irodai székéből, és bár kissé viszolyogva Seregélyi érdes, vaskos kezeitől azért mégiscsak kezet rázott vele. - Ha bármiben segíthetek magának csak hívjon!
- Hát persze! - legyintett, majd kilépett a hivatalból! Gondolhatta ezek mindig egyforma sablonszövegeket prédikálnak, amitől a munkavállaló egyáltalán nem fogja jól érezni magát. Viszont totális veszteseknek, és lúzerek lesznek a társadalom szemében. Hazafelé még beugrott kedvenc romkocsmájába, amit nemrég újítottak fel. Az embernek a felújított dolgokkal kapcsolatosan kicsit mindig az a baljóslatú érzése támadt, hogy ezen épületek elsősorban egyáltalán nem a lakosság javát szolgálják, sokkal inkább az idegenforgalmat, és a turizmust, amiből elsősorban mindig az állam, és sohasem az adott egyén profitál.
Seregélynek amellett, hogy legalább százféle helyre kellett osztania-szoroznia csekélyke pénzét, és segélyét - már ami eddig is megmaradt belőle -, nem feledkezhetett el idős, özvegy anyjáról sem, akinek büszkén megígérte, hogy elfogja vinni a Balatonhoz, és láthatja a magyar tengert. Az idős asszony ugyanis míg részegeskedő férjével, és gyerekeivel együtt élt sohasem láthatott világot, és nem láthatta a tengert, de ha már egyszer létezik a Balaton hát akkor a világ legtermészetesebb dolga, hogy egy élet van, és abba igyekszik belesűríteni minden álomteli élményt. Senkit sem lepett meg a hír, hogy az idős asszony pár nap múlva váratlanul meghalt. Seregélyi büszke ígérete így megvalósulatlan maradt, s bár mindennél jobban becsülte talpraesett, makacs anyját gondját egyre kevésbé tudta volna viselni, hiszen mostanság ebben a kupec országban így is minden annyira méregdrága lett!
A kis hangulatos romkocsmában jóformán mindenkivel cimboraságban, baráti viszonyban állt, és mi sem természetesebb, ha egy-két pohár sör mellé lecsúszott egy-két feles is. Igen ám, de a késő délutánban sem árthat, ha az ember megpróbálja megőrizni legalább a látszat józansága bizonyos mozzanatait. Épp ezért Seregélyi igyekezett a házfalak mellett közlekedni úgy, hogy egyik kezével mindig a házfalakat tapogatta, nehogy véletlenül azonnal hanyatt vágja magát, vagy dülöngélve járjon.
Ex-felesége - nem tudni miért -, talán azért vált el tőle, mert szerette, ha ő viseli a nadrágot, és mindenkinek megmondja, hogy mit csináljon egy családban. Ezt viszont Seregélyi nem tűrte el. Egy asszony sohase oktassa ki a férjét arról, hogy mi a kötelessége és felelőssége. Nyámnyila, csenevész kis könyvkukac fiacskájával azt, és úgy csinál, amit csak akar, de a felnőttek világába asszony be ne avatkozzék. Bár kezet sohasem mert feleségére emelni, gyakorta előfordult egy-egy viszontagságosabb, nehezebb munkanap után, hogy kisfia kapott egy-egy taslit, kisebb legyintést, pofont, hiszen Seregélyi sohasem tudta kimutatni az érzelmeit, így megmaradt az indulat, a nyers durvaság, és a fennhéjázó, nárcisztikus nyerség, melyből bőven jutott fiának is.
- Szevasz kisöreg! Hát te már megint csak olvasol?! - förmedt rá. Kitépte kezéből a képeskönyvszerű mesekönyvet, amit a gyerek úgy szeretett.
- Benedek Elek összes meséi! - olvasta fel a könyvborítót cinikusan és hangosan. - Szerinted ebből a sok baromságból te valaha is tudsz majd venni magadnak autót, lakást, meg feleséget?! - kérdezte gusztustalanul, lekicsinylően, mintha fia egy idegen földönkívüli volna, vagy egy szánalmas porszem, akit el kell taposni.
A kisfiú nem mert apja zöld, szikrát szóró szemeibe belenézni. Inkább a szőnyeget bámulta, és kedvenc legójával építkezett.
- Erről is az a hülye anyád tehet! Egyet jegyezz meg édes fiacskám! Minden nő ostoba, és kurva! - válaszolta inkább saját magának, mint fiának, majd amikor észrevette, hogy a gyerek szándékosan nem figyel rá fogta a szép mesekönyvet és darabokra tépte. - Ha még egyszer meglátom, hogy ilyen hülyeségekkel foglalkozol, ahelyett, hogy a korodbeli kölykökkel verekednél, vagy játszanátok akkora pofont kapsz tőlem, hogy menten lerepül az a hülye okostóni fejed! - elhajította a darabokra szakadt könyvet, és valami kéjes, gyilkosan mosolygó élvezettel kiment a nappaliba, hogy megigyon még egy dobozos sört.
Nemsokra rá este felé hazajött az édesanyja, aki szinte mindig levolt terhelve, kimerültnek tűnt, és halálfáradtnak véreres, kialvatlan szemeivel.
- Szervusztok! Milyen napotok volt ma? - kérdezte rettentő kimerülten, és fáradtan.
A férj éppen kedvenc sportrovatát bújta, miközben lábait feltette a kis dohányzóasztalra, ami épek hogy elbírta szőrös lábait.
- Szia szívem! A hülye kis fiacskád éppen mesét olvasott, én pedig megittam egy-két doboz sört! - jelentette ki, mint aki máris büszke teljesítményére, és böfögött is hozzá, mint valami házi sertés.
- Elmentél a munkaügyi hivatalba? - tette keresztbe kezeit az asszony. Még mindig meseszép volt, ám a mindennapok ólmos súlya most hatványozottan rakodott vállaira.
- Elmentem! Na és?! Semmit sem tudtak! Azt mondták ideje lenne több lábon állnom, meg hogy nyelveket kellene tanulnom! Mit képzelnek ezek, hogy valami francos okostojás vagyok, aki egész életében tanulni fog?! Szánalmas! - újabb korty következett.
- Szeretném, ha elmennél a házamból örökre! - az asszony vett egy mély lélegzetet. Éppen eleget tűrt már egy ilyen senkiházi, kisstílű alak mellett, mint a volt férje. - Ha nem tudsz gyerek és asszonytartást fizetni engem már az sem érdekel, csak hagy bennünket békén! - közölte egyértelműen és határozottan!
- Nocsak, nocsak! Nem is tudtam, hogy megválasztottad magad főnöknek! Ki az istennel beszélsz te riherongy mi?! Azt képzeled, hogy egyedül is talpon tudsz maradni?! Nézd csak meg a számlákat, a rezsit, meg a közös költséget! Szerinted bírni fogod egyedül?! Erősen kétlem! Lásd be kiscicám! Jobban szükséged van rám, mint valaha!
Az asszony még egy nagy lélegzetet vett, majd a hálószoba irányába masírozott, és elkezdte férje ruhadarabjait behányni egy bőröndszerű, viseletes utazótáskába. A jócskán dühös férj egyelőre maradt a nappaliban a helyén, és tökéletesen megvolt róla győződve, hogy felesége csupán csak átöltözik otthoni ruhájába, hogy máris vacsorát készíthessen majd neki. Ám abban a percben robbantak idegszálai, és veszedelmes, puskaporos dühkitörései, amint megpillantotta az utazóbőröndöt, amit jobbára csupán nyaraláshoz használtak régen.
- Hát ez meg mi a fészkes fenét akar jelenteni?! Mi???
Az asszony vékony csuklóját tetemes terhelés érte. Úgy érezte majd leszakad madárcsontú válla, ám akkor sem engedte, hogy legyűrjék érzelmei fogta a bőröndöt, és máris megindult vele a bejárati ajtó irányába, és akkora lendületet vett erővel hajította ki a folyosóra férje holmijait, hogy a bőrönd csak úgy nyekkent.
A férj ezt csupán egy kis nőies hisztinek fogta fel, és ahol nem használnak a kedves, megértő, pátyolgató szavak, ott fizikai figyelmeztetésre van szükség. A férj odasétált kimérten feleségéhez, majd úgy tett, mintha megakarná simogatni dús, selymes barna vállig érő haját, majd egyszer csak egy akkorát markolt, és rántott az asszony haján, mintha ott helyen akarta volna kitépni az összes egészséges hajhagymáit.
- Auuu! Engedj el... ez nagyon fáj... - könyörgött fájdalmak közepette az asszony, és kétségbeesett küzdelmet folytatott azért, hogy szabaduljon a harapófogószerű szorításból.
- Én szívesen megtenném tündérke - röhögött sört kortyolgatva a férj -, de annak szép hajad látná kárát. Továbbra is úgy tűnhetett, hogy a markában tartja életét, és nincsen mód menekülésre.
A kisfiú idő közben meghallotta, hogy mekkora patáliát rendezett felbőszült természetű apja a lakásban ezért kijött lopakodva gyerekszobájából, és a nagy kavarodásban az apa észre se vette, hogy fia a lábinál térdel, és hegyes kis fogait máris a lábszárába mélyeszti annyira erősen, ahogy csak bírja.
- Hé! Ez kurvára fáj te kis szánalmas vakarcs! - megpróbálta lefejteni lábáról a gyereket, ám amikor ez hatástalannak bizonyult belerúgott.
 Most viszont az anyán volt a sor, hogy átmenjen anyatigris üzemmódba, és mivel engedett a szorításon az erőszakos férfi az asszony megragadta az első keze ügyébe került tárgyat, ami ebben az esetben egy hegyes tűsarkú cipő volt, amit valamikor még akciós áron vett. Ezzel kezdte csépelni, püfölni urát.
Végül egy váratlan mozdulattal a tűsarkú cipő szikeéles sarka eltalálta és úgy megszúrta az erőszakos férfi nyakát, hogy rögvest kiserkent tőle a vére.
- Te normális vagy?! Te szánalmas ringyó?! - üvöltötte totálisan kikelve magából.
- Takarodj az otthonomból! - még egyszer ezúttal végzetesen lesújtott az elkövetett sérelmekért.
Egész házasságuk egy olyan tetszetős kirakatnak tűnt, ahol csupán csak a felszín feletti boldogság lebegett ideiglenesen, mint valami kipukkadni készülő léggömb. Most már ennek is vége. Az elcsigázott, és holtfáradt anyuka magához ölelte megrémült kisfiát, és együtt bámulták a férfi tetemét.       

VADAK ÉS EMBEREK

Az építési területek, vagy elhagyott, lakatlan vidékeket az emberek többsége azért kedveli különösen, mert tiltott, vagy tabu részeknek számítanak, ahová nem szabad, vagy veszélyes belépni.
Hatalmas betontömbökből alakították ki a szennyvízelvezető csatornát, melyet - meglehet -, csupán csak azért tettek le közvetlenül a társasházi lakások mellé, hogy az adott lakók saját szemükkel lehessenek meggyőződve róla, hogy nem a semmiért fizetik ki a rezsi mellett a szennyvízszámláikat.
A legtöbb kalandokat kedvelő gyerkőc - főként a kilencvenes évek végén, és a kétezres évek hajnalán -, előszeretettel hívta meg barátait, hogy együtt járják a tásasházak melletti erdős, bozótos madárlátta, ismeretlen vadregényes vidéket.
Már ha abban a kivételes kiváltágban részesülhet valaki, hogy jó fej, és igaz barátokra tesz szert sanyargatott, hajótörött élete során. Ám Márkkal másként állt a helyzet. Bárhogyan is próbált volna kedvébe járni egy-két megbízható srácnak, akik - kivételesen -, nem szándékoztak fejét az iskolai vécék kagylójába belenyomni, és nem vetkőztették pucérra, és hajították szemeteskukába ruháit, előbb-utóbb kénytelen volt szembesülni a helyzettel, hogy a barátkozás intézményét egészen egyszerűen nem neki találták ki.
Rengeteget volt ezért egyedül, és bár szeretett egyedül lenni, hiszen ilyenkor senki sem zavarta, senki sem háborgatta, a magány olyannyira szerves, kikezdhetetlen elemi részévé vált, mint a vér, vagy a szövetek. Egy kis idő után már saját családtagjait is gyanúsan, fenntartásokkal kezdte méregetni. Sokszor érezte úgy, mintha radikálisan beakarnának avatkozni magánélete kulisszatitkai mögé, amit ő mint függetlenedni vágyó, kamaszfiú egyszerűen nem engedhet meg. Ugyan már! Senki se merészelje őt soha többet önsajnáló, nyávogó kis pisis csecsemőként kezelni. És ráadásul a saját anyja is milyen idétlen, és idióta göncöket vesz neki. A minap is egy átkozott, hülye dinó mintás pizsamát vásárolt számára, amin egyedül az apja hahotázott, és majd megszakadt a röhögéstől, amikor hájas hurkás hasa képtelennek mutatkozott, hogy beleférjen a pizsama alsó nadrágjába. Pedig - amit nem érthetett -, akkor az volt, hogy már régen el kellett volna kezdenie nyúlnia, erősödnie, és testének fizikálisan változnia kellett volna, ami teljesen természetes a legtöbb serdülőnél. De egy ideje úgy tűnhetett, hogy ő képtelen kitörni ebből az idióta, lúzer, hülye gyerekes imázsból, és örökké egy gyerektest foglya marad.
Bezzeg a korabeli fiúk már mind valóságos langalétáknak számítottak, pedig alig egy-két évvel ezelőtt még ugyanolyan törpenövésűek voltak mint ő. Most hirtelen szándékosan hanyagolni kezdték a kis duplanulla tökmagot, aki a honaljukig sem érhet fel. És a lányok is! Egyre szembetűnőben, egyre csinosabban, szexisebben öltözködtek, és hirtelen még melleket is elkezdtek növeszteni. Akik átmenetileg megálltak a fejlődésben vécépapírt dugtak inkább a melltartóikba, és azon imádkoztak, hogy amikor csókolózni kezdenek a kanos fiúk rá ne jöhessenek, még véletlenül sem, hogy igazából nőies domborulataikra még jócskán ráférne az érettség.
És itt volt ő! Az egész iskola, és az egész osztály szánalmas, lúzer idiótája, akivel egyetlen lány sem volt hajlandó randizni, hiszen mekkora kis seggfej az, aki verseket, meg virágcsokrokat osztogat a suli legdögösebb, ügyeletes bombázó lányaink, akik viszont a velejéig számítóak, és gonoszok voltak. Márk legfeljebb csak akkor zsebelhetett be náluk jó pontokat, amikor a leckéjüket, vagy a házi feladataikat kellett megírnia helyettük. Akkor sem kapott egyebet csupán csak egy hanyag módon odavetett: ,,Köszi kis idiótámat!"
De most ennek vége. Ez a szennyvízelvezető csatorna búvóhelynek éppen megfelelő. Csupán arra kell vigyáznia, hogy beleférjen, és ormótlanul nagyra sikeredett fejét - remélhetőleg -, ne üthesse be sehova sem.
- Majd én megmutatom mindenkinek! - kuporodott le a kissé dohos, és kényelmetlen, csupán csak a kongó ürességet visszhangzó, sötét és piszkos csatornába, és az sem érdekelte, ha koszos lesz farmerja és ruhái. A totális kirekesztettség érzésénél minden csak jobb lehet.
A legnagyobb baj a lakatlan, külvilágból kieső, erdős területekkel az, hogy ilyen madárlátta helyeken a társadalom széles, változatos tajai is mind-mind megfordulnak a hajléktalanoktól kezdve a kutyasétáltatókon át egészen a vagány utcagyerekekig. Márknak nem is kellett sokáig várakoznia a sötétben. Röhögcsikélő fiúhangokra lett figyelmes, amik mintha egyre közelebb, és közelebb merészkedtek volna saját külön bejáratú csatornájáig. Bárcsak láthatatlanná tudna válni, vagy valami titkos szuperképessége volna, ami nemcsak önbizalmat, de magabiztosságot is nyújthatna a számára. Egyelőre úgy döntött olyan csöndes lesz, akár egy kísértet és semmi szín alatt nem fogja fog kibújni a szűkös csatornából.
Később megcsapta a füleit egy kétségbeesett lány hangja. Úgy hallatszott kétségbeesett sikítása és segítségkérése, mintha már ismerte volna. Talán az iskolában is összefuthattak jó párszor, ám a legtöbb lány jócskán kihasználta őt, és mivel senki sem akarta vele barátkozni nem sok értelmét láthatta annak, hogy kimerészkedjen védett, biztonságos helyéről. Viszont a lányhang úgy hangzott keservesen sírva fakadt, és egyre elkeseredettebb, és reménytelenebb lett, ahogy a percek haladtak.
,,Vajon mi az ördög történhetett?!" - tette fel magában a kérdést. Meglehet ő az egyetlen, aki segíthetne ennek a lánynak, még akkor is, ha a múltban, vagy a jelenben szemétül bánhatott vele, vagy mások előtt megalázta. Ahogy agyában egymás után követték egymást a zaklatott, kíváncsi gondolatok óvatosan kinézett a csatorna kerek nyílásán. Tényleg pár vadbarom, idősebb srácot látott, akik körül álltak egy ismerős lányt, akin most csak bugyi volt és semmi több. A serdülő lány kétségbeesett rimánkodással igyekezett vékony karjaival eltakarni melleinek helyét, miközben keservesen potyogtatta könnyeit, és reménytelenül kérte, hogy hagyják már békén.
- Légy szíves! Hagyjatok már békén! - sikította, és üvöltötte reménytelenül, és hisztérikusan, amint egy-egy fiús kéz szándékosan fogdosni, csipkedni kezdte.
- Nézzétek csak a kis ribancot! Hogy kéreti magát! Hahaha! - röhögték körbe, miközben valósággal indiántáncot jártak teste felett.
- Hogy szereted a szexet te kis kurva?! - kérdezte egy nagyobb fiú, aki magasságával, és életkorával is kiemelkedett a többi rác közül, akik viszont héroszként, vagy félistenként tisztelték. - Hogy szereted?! - incselkedett vele ördögi vigyorral.
A fiatal lányt totálisan megalázták. Meztelenül járkált a poros, mezei földön ide-oda és mintha holdkóros lenne mindenkitől próbált reményveszetten, egyre kétségbeesettebb segítséget kérni. Nagyon úgy tűnt, hogy már fogytán van minden lélekjelenléte, és ereje.
A kamaszfiúk folyamatosan röhögtek, és nevetgéltek, miközben kéjes élvezetet találtak vergődő zsákmányuk hattyútáncában. Léteznek olyan vadállatok, akik akkor a legboldogabbak, ha mások szenvedhetnek.
Márk úgy döntött, hogy óvatosan kimerészkedik, és alaposan szemügyre veszi a gonosztevők aljas táborát. Még szerencse, hogy az erdős rész remek alapanyagokkal szolgál azoknak, akik szinte bármiből képesek saját, és egyedi fegyvereket készíteni. Fogott egy-két száraz ágat, a végüket megpróbálta kifaragni azzal a bicskával, amit reggel még az iskolai hátizsákjába tett, majd összegyűjtött annyi száraz, és éghető dolgot amennyit csak bírt, és az összes gazt a kamaszfiúk közelben lévő biciklijeire szórta. Talált még egy ócska furgont is, amivel valószínűleg a legidősebb srác jöhetett. A furgon négy kerekét azonnal kiszúrta, így majd gyalogolhatnak a rohadtak.
Takaros kis máglyarakást sikeredett raknia a bicikliken, majd elővette apja öngyújtóját és szinte élvezettel bámulta egy kis ideig a lángok csacska, játékos tűznyelveit, ahogy lassan leolvasszák a biciklik gumikerekeit.
Egy-két fiatalabb fiú azonnal kiszúrta, hogy valahonnét füst szivárog. Az égett gumiabroncsról nem volt nehéz dolguk megállapítani, hogy a közelben igenis ég valami, sőt - egyenesen már lángol.
- A kurva életbe! Hé fiúk! Égnek a bringák! A rohadt életbe! - közölte az egyik kamasz, aki ügyetlenül megpróbálta eloltani a lángokat, miközben kíváncsiskodó társai a segítségére siettek. Miközben már mindenki a lángoló bicajok körül gyülekezett, és egyedül hagyták a védtelen lányt, aki ott térdelt a poros földön, és megpróbálta sikertelenül megőrizni emberi méltóságát.
 Márk azonnal cselekedett, és semmivel se törődve valósággal óvatosan ölbe kapta a jócskán megrémült lányt, aki sírva könyörgő szemeivel úgy tekintett rám, mint egy megriadt, védtelen kis erdei állatka a megszabadítójára. Inkább behunyta szemét, és hagyta, hogy Márk azonnal elfusson vele. Mindegy hogy hová, csak ebből a földi pokolból el.
A szennyvízcsatorna még mindig üresen tátongott. A közelben csupán egy kutyafuttató volt, ahol a legtöbben előszeretettel sétáltatták házi kedvenceiket. Egy-két beszélgető, bámészkodó azonban még így is akadt, akik rögtön kiszúrták a pufók, verejtékben tocsogó kamasz fiút, amint kutyafuttában élet és halál között rohan karjai között egy meztelen lánnyal. ,,Vajon mi az ördögöt csinálhatnak?" - futott át mindenkinek az agyán egyszerre. ,,Csak nem valami tragédia vagy szörnyűség történt?!" Páran azonnal mobiltelefonjaikhoz nyúltak, és bejelentést tettek a rendőrségen.
Márk óvatosan lerakta a szennyvízcsatorna belsejében a kissé kábult, félig öntudatlan lányt, aki a sok borzalom, és méltatlan megaláztatás után nagy nehezen kinyitotta szemét, és szemérmesen elpirult, hiszen még mindig érezte, hogy meztelen. Márk is hihetetlen zavarban volt, és eltakarta a szemét. Majd kissé naiv, és gyerekes hittel pár tiszta zsebkendőt adott a halálra rémült fiatal lánynak, és levette pulóverét, hogy legalább valami ruhadarab legyen rajta.
A jócskán megrémült lány minden pillantása őszinte és igazi háláról árulkodott. Szemérmesen megpróbálta úgy felvenni Márk pulóverét, hogy a kamasz fiú ne láthassa a kényes részeket testén, de mivel Márk igazi úriember volt ezért elfordította tekintetét, amíg a fiatal lány felvette a kényelmes, bő ruhadarabot. Még szerencse, hogy Márknak jóval nagyobb méretű ruhákat kellett minden esetben vásárolni, mint vele egykorú társainak, így nem meglepő, hogy a fiatal lánynak a pulóver sikeresen eltakarta egész hasát és lábacskáinak egy részét is. Ebben a percben nagyon hálás volt ennek az ismerős fiatal srácnak.
- Kö-köszönöm... - remegte tétován, és izgatottan. Mostanság a fiúkkal egyáltalán nem volt szerencséje.
Márk óvatosan megfordult, és igyekezett a babonázó barna szemei fogságába nézni, bár nem szívesen szerette fenntartani huzamosabb ideig a szemkontaktust.
- Ö... őszintén remélem, hogy... na szóval... hogy nincsen semmi baj...? - kérdezte rettentően zavarban, hiszen még sohasem volt ennyire furcsa, és szokatlan helyzetben.
- Azok a rohadék szemétládák! De várjanak csak! Ezt nem fogják megúszni! - mérgelődött, bosszankodott hangosan a lány, és édesen kellemes hangjai valósággal visszhangoként rezonáltak a dohos csatornában. - Miért tették ezt éppen velem?! - kérdezte inkább önmagától, mint a megszeppent arcú Márktól. Márk némán, szomorúan lehajtotta fejét, és inkább hallgatott.
- Annyira félelmetes volt az egész... mint egy borzalmas rémálom... - a fiatal lány attól tartott, hogy ismét elbőgi magát, és mintha szégyellné könnyeit, hiszen a szülei erős akaratú, talpraesett lánynak nevelték, aki sohasem hátrál meg a problémák elől. De ez a mostani szörnyű, tragikus eset már neki is túl sok volt. - Mit mondjak a szüleimnek? Hogy nézzek ezentúl az apám szemébe?! - kérdezte egyre elkeseredettebben, kétségbeesettebben.
- Valaki egyszer azt mondta, hogy tarts ki bátran, és maradj mindig önmagad... - kissé idétlen beszólás volt, mégis Márknak sikerült megvigasztalnia a jócskán rettegő lányt. - Ne azzal foglalkozz, hogy mit gondolnak rólad! Maradj mindig határozott és erősakaratú!
A fiatal lány kicsit összehúzta önmagán a bő, kinyúlt pulóvert, és elgondolkozott a halottakon. Most jutott csak eszébe, hogy néhány barátnője mesélt egy fura, idióta srácról, aki valamelyik osztályba járt, és aki olyan... különcök módjára viselkedik. Az ember sosem tudhatja, hogy szimplán idióta-e vagy csak totálisan zakkant. Mégis most megpróbálta megnyugtatni saját magát, hogy ennek a kedves, ismeretlen srácnak köszönheti az életét.
Megvárták, míg tiszta lesz a levegő, és további veszélyhelyzet már ne áll fenn. A vadbarom kamaszfiúk többségét így is teljesen lefoglalta saját biciklijük felett érzett porig alázott keserűségük, és veszteségük gondolata. Márk óvatosan kikukucskált a csatornából, és amikor senkit sem látott a közelben előre engedte a lányt. Együtt ballagtak később hazafelé.          

TOLVAJ-RÁNCOK

Éveink szamárlétráján csupán egy újabb jelentéktelen,
jelképes gesztus ráncaink méltatlan hálója.
Hangtalan, néma metszéseket fest,
rajzol titkosított hieroglif-ábrákat
a beszédes arcok térképeire.
Az egyre ritkulófélbe lévő szívütemek
még utolszor várakoznak,
hogy újból, véglegesen dobbanhassanak.

Oh, de nem lehet már két
egymásért remegő kéz,
mely a bizonytalanított jövővel
mindenáron szembenéz.
Nincs már. Elhervadt mindenségek
emlék-csontjain
merengeni mit sem ér.
Két, beszédes őzszempár,
akár becéző hullócsillagok
a horizont sötét-massza kárpitján
még így is nyitogatnák
az önző makacskodó szív titkait.

Megfáradt testekben biológiai kor rág, marcangol
újabb alattomos férgeket.
A kinyújtóztatott messzeség is
bizalmas együttlétről tanúskodik.
– Egykori egzotikus szépségek szirmain
ma botox s kollagén-masszák teremnek.
Az egykori visszaidézett,
kedves arcból romok omladéka
maradhatott csupán?!

Miért nem szabadott méltósággal,
sztoikus nemeséggel megöregedni?!
Sebekben már nem bírható ki
sem kínzó önkívület,
sem tékozló magány.
Mindkét összetartozó lélekben
sérülések hieroglifáit figyelmeztet
újra s újra a gyorsuló idő.
Mindketten szándékkal, gyilkos
makacssággal önmagunkba csendesültek.
Hiszen mi egyebet is
várhatnánk már a létezéstől,
ami folyvást elárulta s becsapta őket?

Dobbanó szívtörések válnak
egyrétegű közönnyé,
fásult világvége-unalommá.
Az egymásért való, szüntelen,
halhatatlan érzelem így is
jótékonyan fertőzte meg
a moralitásuk szent kelyheit.
A továbblépés csupán akkor
lehet fontos s átgondolt,
ha mernek még közösen cselekedni:
akár a pusztító,
öntörvényű halálban is hűségesen.

Az elvesztegetett,
elfáradt boldogságot nem lehet kimérni,
- de talán pótolni lehet.
Két remegő kézben két romantikáért
sóhajtó áldott szív.
S miért minden élő sebzett s esendő
echózó csókok halhatatlan üzenetével
mérik majd önmaguk értékeit!

ELHIBÁZOTT DÖNTÉSEK

A kisfiú nem lehetett több nyolc évesnél. Senki sem tudta, hogy valójában hány éves is lehet, hiszen pufók, kisnövésű alkata még nem indult növekedéshez, így mindenki azt hihette, hogy még fiatalabb, mint eredeti életkora. Éppen szülinapja volt, és apjához igyekeztek a fagyos, hideg novemberi nappal, hogy apja is átadhassa neki szánt ajándékát.
 Egy rozsdásodásnak induló Lada Samara anyósülésén üldögélt biztonsági övvel jócskán bekötve, és hosszú, télies sállal, és kötött téli sapkával a fején. Éppen kedvenc játék akciófiguráival a Batmannal, és egy Tini ninja teknőccel játszott, miközben anyja holtfáradtan, kimerültségtől karikás, véraláfutásos szemekkel,
 füstölgő cigarettával a szájában megpróbált az apjához menni.
- Ez is amiatt a hülye, idióta apád miatt van! Igenis! Ő tehet mindenről! Nyakas, makacs akárcsak az a hülye, ostoba anyja, aki sohasem tudott bánni a pénzzel. Gyűlölöm azt a szarházit! - lepöckölte a méretes hamumaradékot a cigarettája végéről. Nem foglalkozott vele, hogy kiégeti-e az ülést.
- Te pedig miért hallgatsz mi?! Talán megkukkultál, vagy néma lettél! Te is olyan szánalmas, kis féreg vagy, mint az a hülye apád! - éles kanyar következett, ami igen-igen nagy pontosságot, és koncentrációt követelt meg. A kocsi hirtelen kifarolt, elvesztette a tapadását az útfelületen, majd megpördült a levegőben, és fejjel lefelé állt meg egy kihalt árokban.
A szélvédő üveg szinte azonnal betört. Az anya sasorrát eltörte a kormánykerék, míg a kisfiú kisebb zúzódásokat szenvedett. Úgy érzeték magukat, mint két összekötözőt, fejjel lefelé lógó sonka, vagy húsdarab a felfordított ajtó roncsai között.
Néhány autós vette őket észre. Valamelyikük azonnal riasztotta a tűzoltókat, és a katasztrófavédelmet, míg a többség azonnal lefékezett a felfordult roncs mellett, és katasztrófaturisták módján bámészkodott, kíváncsian nézelődött, hogy vajon milyen szenzációs szörnyűség történhetett?
A mentősöknek még így is bő fél órába telt mire kiérhettek a helyszínre, hiszen ha az ember a fővárosba kerül a legkevesebb, hogy azonnal megtanulja, hogy egy zűrös napot dugók nélkül megúszni jóformán merő képtelenség.
A tűzoltók feszítővágó gép segítségével szabadították ki a vérző orrú, ám eszméletén lévő anyukát, míg a kisfiú élettelen állapotban volt, és azonnali mesterséges lélegeztetésre szorult.
Az egész olyan volt mint valami lídérces, hosszan elnyújtott rémálom. Az anyuka a kórházban tért magához, és mivel erős nikotinfüggőségben szenvedett azonnal cigarettát követelt kissé nonszensz, hisztérikus állapotban a nővérektől, akik ellátták, és igyekeztek foglalkozni vele.
- Ne legyenek már ennyire smucig sóherok! Azonnal adjanak egy cigit! - követelte magából kikelne, ahelyett, hogy annak örült volna, hogy életben maradt ekkora baleset után.
A kisfiúnak belső sérülései lettek, így őrá már várt egy tizenkét órás, hosszan elhúzódó műtét. Az apuka - nem tudni, hogy kitől -, de rögtön berohant a kórházba, és közölte kiállhatatlan ex-feleségével, hogy most a legkevésbé sem számít, hogy legszívesebben azonnal megfojtanák egymást egy kanálnyi vízben a legfontosabb, hogy közös gyereküknek ne essen semmi baja.
- Hogy történt a baleset? - kérdezte idegesen, és vádlóan az apa.
- Kit érdekel! Van egy cigid? - az anyán látszott, hogy remeg a keze. Talán elvonási tüneteket produkált.
- Mondd csak? Van neked arról fogalmad, hogy a fiunk élet-halál közt lebeg, és még mindig a műtőben van?! - legszívesebben felpofozta volna ezt az érthetetlen hisztérikát. Nem is igazán tudta, hogy annak idején miért is szeretett bele.
- Jaj... Istenem... de ugye azért rendbe jön...? - döbbent halálfélelem, torkát összeszorító fenyegetettség lett rajta úrrá, amint kitisztult a feje.
- Az orvosok megtesznek érte mindent! Legalább is azt mondják! - a férfinak türtőztetnie kellett magát, mert most legszívesebben a falhoz vágott volna valamit tehetetlen indulatában. - Meséld csak el, hogy mi történt? - nézett farkasszemet volt párjával, akiről tudta, hogy ki nem állhatja, ha vallatják.
- Nagyon sokat veszekedtem Zolival, és talán... nem figyeltem eléggé a forgalomra... nem is tudom... - még mindig fájt egész teste, és eltört orra.
- Hogy tehetted?! Tudod mi vagy te?! Egy felelőtlen, idióta ember magyarán mondva! Más örülne annak, ha olyan gyereke lenne, aki szavalóversenyeket nyer, verseket ír, zenélni tanul, és még rengeteg mindent csinál! Erre neked egyedül csakis a saját kis életed számít! - az apa felindultságában püfölni kezdte a kórházi ágy támláját, hátha sikerül lehiggadnia, vagy átmenetileg lecsillapítania feszültségét. Ám ez sem hozott semmifajta időleges megkönnyebbülést.
- Te is tudod, hogy most nagyon nehéz nekem! A főnököm állandóan követel, és én sokszor nem vagyok formában, mert halálosan kimerült vagyok! Zoli iskolájával is gondok vannak, mert a legtöbb gyerek folyamatosan megveri, és állandóan piszkálják. Az osztályfőnökétől kellett megtudnom, hogy osztálytársai kiközösítették maguk közül. Egyetlen barátja sincs, akivel jól meglehetne! - az asszony kétségbeesett hangjától a férfi átmenetileg megenyhült, mert megérezte, hogy volt feleségének gondjai vannak, ám még ez sem lehet jó mentség arra, hogy fiukat valósággal elhanyagolja. Már nem is emlékezett arra az időre, amikor hármasban családi programokat szerveztek, és igazán jól érezték magukat.
- Nézd csak! Megértem a problémáidat! De akkor is te vagy a szülő, és - tetszik, nem tetszik -, te vagy egyedül, aki felelőséggel tartozik a fiunkért, és saját magadnak is! Ez az amire a tankönyvek, vagy az iskola nem készítheti fel az embert, mert minden esetben az élet adja a pofonokat! - a férfi szavai egyszerre voltak szigorúak, bölcsek, megfontoltak, és valami olyan különleges lélekerő áradt belőlük, hogy az bármelyik ember sebezhető lelkét helyre billentette volna, vagy felemeli.
- Most kimegyek, és megpróbálom megérdeklődni, hogy végeztek-e már a műtéttel? - a férfi szó nélkül kiment magára hagyva az exét, aki most hevesen, és türelmetlenül tördelni, ropogtatni kezdte ujjperceit, és az idegességtől is alig látott. Lehetséges, hogy ex férjének mindenben igaza van? Lehet, hogy fia már nem fog felébredni?! Hirtelen émelygésszerű hányingerérzet fogta el, majd néhány pillanattal később zöldszínű hányást adott ki magából, amit valamelyik ügyeletes nővérnek kellett kedvetlenül feltakarítania.
A férfinak muszáj volt foggal-körömmel erősnek, határozottnak mutatnia magát nehogy bárki is megsejtse, hogy a lelki összeomlás szélén vergődik, és csupán csak egyetlen, halvány reménysugár tartja az élők között. Mennyire könnyűnek, egyszerűnek tűnt pár éve még az élet. Gyönyörű napokat töltöttek együtt, és azt érezték örökre együtt maradhatnak. Aztán a volt felesége egyik napról a másikra totálisan megváltozott. Hol volt már az a kedves, közvetlen, angyali nő, aki mindennap vacsorával, és ebéddel várta szerető urát? Valóságos házisárkánnyá vedlett, és a férfi képtelen volt rájönni, hogy mi lehetett az eredeti oka annak, hogy ennyire megváltozott?
Az asszonynak súlyos titok emésztette lelkiismeretét. Egy-két hónapja rendszeresen találkozgatni, randizni kezdett egy online társkeresőn megismert üzletember pasassal, aki azt ígérte neki, hogy királynőként élhet mellette, és persze a csillagokat is lehozza számára, csak fizessen ki neki egy milliót előlegként, és kétmilliót nyerhet a dolgon. A kicsit naiv, és szerelemtől megrészegült asszony kivette a bankból az összes félretett, és megtakarított pénzüket, amijük csak volt, és mind egy szálig az üzletember külsejű férfinak adta, és cserébe csupán csak annyit várt volna el, hogy szeresse őt igaz szerelemmel, romantikus vágyakkal.
Ám az üzletember férfiről hamar kiderült, hogy vérprofi szélhámos, és csaló volt, aki a naiv, és könnyedén becsapható hölgyekre szakosodott, így a hiszékeny asszony bottal üthette nyomát, mert a megadott elérhetőségek is hamis címek voltak, ahol még a madár se járt, vagy építés alatt álló gyártelepek, ahová a legtöbb ember nem szívesen teszi be a lábát. Átkozta is magát miatta, hogy naiv, gyerekesen bármit képes lett volna egy szélhámos kedvéért családi életéből feladni a könnyebb életért.
A műtő két szárnyas ajtaja váratlanul kitárult. Egy zöldszínű kezeslábast viselő, maszkos orvos lépett ki nagy sóhajok közepette.
- Doktor úr! Hogy van a fiam? - kérdezte megrendülten az apa.
- Nagyon komplikált beavatkozáson van túl! A következő negyvennyolc óra attól tartok sorsdöntő lehet! Mindent megteszünk, hogy ne történhessenek váratlan komplikációk! - közölte egyenesen, kimérten, majd visszament a műtőbe.
A férfi leroskadt az egyik hófehér műanyag székre a váróterem közelében, és az éjszaka hátralévő részében azon töprengett egyik cigit a másik után elfüstölve, hogy vajon mit ronthatott el párkapcsolatában? Vajon ő hibázott-e csak, vagy hisztérikás felesége?
Végül a kisfiút a hajnali órák környékén hozták ki a műtőből, és még mélyen aludt, amikor betolták a lepusztult kórterembe. Az apuka egyetlen percre sem mozdult el kórtermi ágya mellől, és mikor nagy nehezen másnap sikeresen kinyitotta szemeit azonnal sírva fakadt:
- Jaj apu! Anyu nagyon haragszik rám... - hüppögte halkan, nagyon szomorúan.
- Kisfiam! Nagyon bátran viselkedtél! Nagyon büszke vagyok rád! Megígérem, hogy minden rendbe fog jönni! Most pihenjél minél többet, hogy hamar meggyógyulj! - bátorította, vigasztalta.
Az anya a délelőtt folyamán kukucskált be a kórterembe valamivel kevésbé ingerlékeny, megértőbb állapotban. Kezéből most sem hiányozhatott az egy csomag cigaretta, és mivel szigorúan tilos volt a dohányzás a nikotinos rágó nem biztos, hogy elegendő lesz, ha kiakarja húzni a nap végéig.
- Na? Hogy érzed magad kölyök? - kérdezte hanyagul.
A kisfiú félszegen, rettegőn bólintott. Most legszívesebben láthatatlanná vált volna, hiszen anyja kis féregnek nevezte, aki nem is erre a világra való. A kórházi, vékony, hófehér lepedőt azonnal a fejére húzta, mintha szellem lenne, és reszketni kezdett, akár a nyárfalevél. A fiatal, ideges asszony rögtön észrevette, hogy elszúrhatta a gyereknevelést. Óvatosan közelítette meg a kórházi ágyat, majd gyöngéden levette kisfia fejéről a lepedőt, és valamivel kedvesebben kisírt, félős szemeibe nézett:
- Sajnálom... édesem... tudod a mami sokszor kész katasztrófa, de nagyon szeretlek, csak nem bírom kimutatni... - megpróbálta tétován átölelni fiát, ám a kisfiút egész testén úrrá lett a tartós rettegés, ezért inkább nem erőltette. Óvatosan lerakta Batman akciófiguráját az ágy melletti kisebb kockaalakú asztalkára, majd lehajtott fejjel kisimfordált a kórteremből. Beviharzott a női mosdóba, és szégyenében elsírta magát.    

RIZIKÓS SZÜLINAP

Zalán sietve lépett ki az iskola kapuján. Ma lesz élete legfantasztikusabb napja. Mindenki őt fogja ünnepelni. Végre édesanyja megveszi a hőn áhított Xbox legújabb játék konzolt, amivel eldicsekedhet kis barátainak. Nem mintha különösebben lettek volna barátai. Az a pár jófejnek nevezhető srác is csupán csak azért barátkozott vele, mert szerencsétlen lúzer fizimiskáját valahogy elnézték neki. Vagy talán csak azért, mert Zalánt éppen úgy minden egyes nap kiadósan megagyalták, mint a kevésbé szerencséseket.
- Hé pajti! Merrefelé? - kérdezte egyik barátja.
- Hazamegyek, aztán majd beszélünk telefonon! - közölte. Iparkodva elpakolta nehézkes iskolatáskájába füzeteit, és tankönyveit. Nem tehetett róla de voltak olyan reál tantárgyak, amik vagy halálosan unalmasak voltak, vagy pedig egészen egyszerűen csak nem mentek a fejébe, ami miatt pár rosszabb jegyet még így is sikerült begyűjtenie egy-egy esedékes félévi témazáró dolgozat előtt. Édesanyja magántanárt fogadott, és Zalán - bár döcögősen is -, de szerencsére megúszta a megbuktatás veszélyét matekból hatodikban.
A sétálóutcákat szerette- már ha valamelyik könnyelmű, vagy csélcsap szomszéd nem engedte ki saját vérszomjas házi kedvencét, ami postásoktól kezdve az iskolás gyerkőcökig szinte bárkit kedvére megugathatott, vagy ami még rosszabb: meg is kergethetett. Veszedelmesen ugatva.
Zalán átvágott a zebrán. Miért nem képesek legalább egy táblát, vagy lámpát kihelyezni ide, ami figyelmeztetné az autósokat, hogy legalább az iskolák, és az oktatási intézmények közelében lassítsanak?" - töprengett, de nagyobb volt a valószínűsége annak, hogy a helyi önkormányzat a halálos balesetek statisztikai adatai alapján teszi függővé, hogy kap-e az adott kerület közlekedési lámpát, vagy sem!
Zalán - nagy általánosságban -, szinte mindenhova sietve, vagy távgyalogló ,,üzemmódban" közlekedett. Ez annyit jelentett, hogy nála a séta fogalmát leginkább a majdnem futás és rohanás közötti váltott tempóban kellett elképzelni, így amikor szüleivel mentek nyaralni, vagy kirándulni szüleinek illett alkalmazkodni fiúk sportos hozzáállásához, ami viszont az apjának ment sokszor az idegeire. Miért kell ennek a habókos, kelekótya gyereknek állandóan rohangásznia?! Nem ismeri a békés, nyugodt tempót? - kérdezte sokszor főként az apja, akinél már az is meglepően nagy teljesítménynek számított, ha kedvenc nappali foteljából felkelt, és hozott magának egy dobozos sört a hűtőből.
A vigyázban álló panellázak sokszor mintha fenyegetést, veszélyhelyzetet akarnának megtestesíteni. Zalán sokszor úgy érezhette magát a graffitivel telipingált, komorló házak között, mintha egy ketrecben, vagy éjszakai sikátorban lenne, ahol azért elkélne legalább egy-két szuperhős segítsége. Milyen tök jó lenne, ha tizedik szülinapjára anyja megvenné neki azt a Batmanes marcipán tortát, amit egyszer egyik barátja zsúrján látott, és azonnal tudta, hogy neki is ilyen, vagy legalább is hasonló kell.
Fejét lehajtva elgondolkozva lépkedett a rozsdamarta falevelek között, melyek romantikus tájjá varázsolták a hangulatos kis utca egész területét. Az autók itt is jártak, ám mivel lakó, és pihenőövezetnek minősült a legtöbb autós nem merte nyíltan megkockáztatni a gyorshajtást. A megengedett sebesség alig húsz kilométer per óra volt.
Zalán igyekezett a járdán haladni. Csupán az okozott neki fejtörést, hogy miként kerülgesse a járdára szüntelen felálló, pakoló kocsikat, hiszen ha a parkolóhely dugig tel volt, a legtöbb autós kénytelen volt más parkolási lehetőség után nézni.
Zalán úgy lopakodott centiről-centire, akár valami besurranó tolvaj, vagy kommandós. S bár látott éppen elég második világháborús kalandfilmet - apja kedvenceit -, azért még élénken élt az emlékezetében a Rambo-filmek túlélési stratégiája. ,,Az ellenfél mindig láthatatlannak lásson! Sohase hagyd, hogy fölébed kerekedjenek!" - hallotta a jól ismert, ismerős hangokat.
A semmiből hirtelen feltűnt egy hatvan kilométer per órával repesztő sportos autó, aminek szándékosan kilyukasztott kipufogója volt. Mintha a vezető szándékosan a hivalkodásra, vagy az exibicionistaságra helyezte volna a hangsúlyt, és egyáltalán nem a biztonság betartására.
Zalán észbe se kapott. Csupán csak egy közepes erősségű rúgásszerű ütést érzett, mely pufók testét eltalálta. Az autós persze nem állt meg. Még csak az kellett volna, hogy a rendőség kiszálljon a helyszínre, és azonnal meggyanúsítsanak valakit, aki csupán negyven kilométerrel lépte túl a megengedett sebeséghatárt. A közelben az egyik éjjel-nappal nyitva tartó kis közért idősebb férfija sietett ki, hogy megnézze nem történhetett-e baja a kisfiúnak.
- Hé, halló... hallasz engem...? - óvatosan megrázta kezeivel az alvónak látszó testet.
Zalán kinyitotta kissé kábán, és fáradtan szemeit. Még sohasem érzett ekkora tompa holtfáradtságot enyhén sajgó végtagjaiban. Megpróbált megmozdulni, de ez most kissé nehézkesre sikeredett.
- Várjál kis haver! Segítek! - azzal az idős férfi óvatosan hona alá nyúlt, és felsegítette a hideg, leveles földről. - Nem fáj semmid kisöreg?! Jókorát repültél én mondom! - aggódó hangja őszinteségről, szánalomról árulkodott.
- Köszönöm... jól vagyok... - felelte kábán, és megpróbált egyensúlyozva megállni saját lábán.
- Figyelj fiacskám! Szerintem az lesz a legjobb, ha hívjuk a rendőrséget és bejelentést teszünk! Addig ülj le a boltban! Kérsz valamit? - látszott, hogy a boltos minden segítséget megad, hogy Zalán jobban érezhesse magát.
- Bácsi! Nekem... haza kell mennem... - felelte, majd sajgó tagokkal megpróbálta rendbe szedni utcai ruházatát, mely összekoszolódott.
- Ne mozdulj innét! Mindjárt hívok segítséget! - az idős férfi jóhiszeműen visszasietett a boltba, és hívta a rendőrséget. Észre se vette, amikor a kisfiú fájós testtel tétován hazabotorkált.
Időközben hazaért az éjszakás munkából buszvezető apja is, aki szokásos módon éppen kedvenc sportrovatát lapozgatta, és a változatosság kedvéért megpróbálta kitölteni a keresztrejtvényt is, hátha nyernek valamit.
- Szevasz fiam! Na mesél? Mi újság? - kérdezte miközben kezet ráztak egymással. Nem egy szokványos apa-fiú kapcsolat volt az övék, hiszen a sokszor durva, nyers, hirtelenharagú férfi sohasem tudta megfelelően kimutatni kis családja irányába összetett érzelmeit.
- Jól vagyok... - válaszolta tökéletesen kimerülten.
- Már megint szórakoztak veled a nagyok a suliban?
- Hát... valahogy úgy... - igyekezett gyorsan a fürdőszobába menni, megmosakodni, és otthoni ruhájába bújni, majd szokásos módon bement a gyerekszobájába, hogy megírja aznapi házi feladatait.
- Nem vagy éhes?
- Nem köszönöm... Sok leckém van...
Apja megtanulta, hogy néha nem árt időt hagyni fiának, hogy kicsit összerendeződhessenek a kezelhető dolgok, így fel sem merült benne, hogy bármi komolyabb probléma lenne. Visszatért a nappaliba, és ledőlt kicsit a kanapéra, hogy pótolhassa az éjszaka kimaradt órákat.
Zalán engedelmesen, jó tanuló révén megírta házi feladatait, viszont a reál tantárgyak leckéivel szinte sosem boldogult. Nem baj, majd a magántanárával bepótolják, csak a holnapi dolgozatot kellene megúsznia, de mindig tudta, hogy egy elégséges alá jeggyel nem lehet a tanárok jóindulatát elnyerni.
Ősz végére hamar öreg este lett. Anyukája a Kálvin-téren dolgozott, és még szerencse, hogy reggeli órákban leadta rendelését az egyik közeli cukrászdában. Már csak annyi volt hátra, hogy elhozza Zalán szülinapi tortáját, és egy kis ajándék meglepetést. Már annyit rágta a fülét amiatt az X-box miatt, hogy vett neki egyet, kerül amibe kerül, és kapott néhány játékot is hozzá. Nagy lesz az öröme, amikor majd meglátja a Batmanes, marcipános tortát. Hiába az ő fantasztikusan sokoldalú, és tehetséges kicsi fia már nem is annyira kicsi! Kereken tíz éves lett. Még tíz év és hipp-hopp fel is cseperedik. A csinos anyuka kedvesen elmosolyodott erre a gondolatra. Ma egy kicsit úgy is sikeredett előbb kikérnie magát a munkahelyéről elvégre ünnepelni fognak.
Gyorsan bement a cukrászdába, ahol volt egy ismerőse, aki kedvezményesen megszámította számára a torta árát, majd egyenesen hazavillamosozott. Amikor persze még a Szabadság-hídon is volt közúti forgalom.
Furcsának találta, hogy kisfia nem rohan máris ölelő karjaiba, csupán csak fáradt szemű férje nyitja ki a bejárati ajtót, és veszi el tőle csomagjait.
- Szia! Hát te? Zalán merre van?! - kérdezte kíváncsian.
- Nem tudom! Ma egyébként is különösen viselkedett. Bezárkózott a szobájába leckét írni. Szerintem megint bántották a suliban! - vakarta meg busa fejét az apuka.
- Jaj szegény kincsem! Mindjárt felvidítom! - az anyuka gyorsan bement, levetkőzött, átöltözött, és benyitott a gyerekszobába.
- Szervusz kincsem! Sok Boldog Szülinapot! - homlokon puszilta gyerekét.
Zalán ágyán feküdt, és éppen megpróbált pihenni kicsit. Kisebb korában már hozzászokott, hogy a megfázás, vagy az influenza hamar elmúlik, csak alaposan ki kell magát pihennie, és akkor a doktor bácsik is békén hagyják majd. Most viszont alig tudott mozogni, és még a legegyszerűbb üdvözlés is pokoli fájdalomba került, de férfiasan viselte, mert azt szerette volna, ha szülei legalább a szülinapján ne veszekedjenek.
- Mi bajod szívem? Rossz napod volt a suliban? Csak nem bántottak megint azok a nagyok?! - kérdezte aggódva az anyuka, miközben óvatosan leült fia mellé az ágyra.
- Anyu... nem fogsz nagyon haragudni...? - kérdezte erőtlenül, és fájdalmasan a gyerek, miközben zöld szeméből könnyek peregtek.
- Édes drágám! Hát mi történt?
- Jöttem hazafelé, amikor elütött egy autó... - nyögte ki.
- Hogy érted azt, hogy elütött?! - hitetlenkedett az anyuka.
- Mentem a járdán, és a egyszer csak a földre kerültem, mert nekem jött...
- Drágám! Fáj valamid?
- Igen... mindenhol érzek fájdalmat... - felelte.
- Te csak maradj nyugodtan! Máris hívom az orvost. - a megrémült asszony kirohant az étkezőben lévő vezetékes telefonhoz, és felhívta gyerekorvosukat, aki alig tizenöt percen belül már otthonukban is volt.
- Szervusz Zalán! Hogy érzed magad? - kérdezte kedvesen miközben belépett a gyerekszobába.
- Mint akit kifacsartak... - egyre erőtlenebb, gyenge volt a hangja.
- Akkor most óvatosan megvizsgállak! Nem kell félned! Nem lesz semmi baj! - a doktornő óvatosan, gyöngéden végig tapogatta sajgó, fájdalomban égő végtagjait, majd rövid hezitálás után felállította a diagnózist.
- Attól tartok, hogy rossz híreim vannak! Zalánnak belső sérülései keletkeztek azért érez pokoli fájdalmakat. Azonnal be kellene szállítani a kórházba, hogy alaposan megröntgenezzék, és ellássák. - tette vissza nyakába a fonendoszkópot a doktornő.
Zalán szülei közül inkább az aggódó anyuka volt az, aki máris bepánikolt, míg az apa igyekezett olyan óvatosan karjaiban tartva levinni hetedik emeletről kisfiát a kocsijukhoz, amennyire csak tudta. Most minden perc számít. Nagy gázzal mentek a kórházba, ahol sürgősségi műtétet kellett a kisfiún elvégezni. Késő éjjel hozták ki a műtőből. A beavatkozás sikeresnek volt mondható. Néhány hónap, és újra visszanyerheti a régi formáját. Hogy fognak majd csodálkozni osztálytárs barátai, ha elmeséli nekik kalandos történetét az autóval.