ZONGORA-LECKE

A hölgy húszas éve végén járt. Látszólag úgy festett, akár egy tipikus vénkisasszony. Szigorúan kontyba fogott hajjal. SZTK-keretes, szódásszifonra hasonlító, sok dioptriás szemüvegével, amiről mindenkinek a roppant intelligens ,,kocka" kifejezés jutott elsőként az eszébe.
Igénytelen sötétszürke, vagy barna uniformisszerű, vagy hivatalnoki ruhákban járt. Semmi smink, rúzs, ajakfény, vagy a nőiesség bizonyos szépségiparban előszeretettel alkalmazott kiegészítői, és piperecikkei avégett, hogy főként a férfiak rendesen felfigyelhessenek arra a rejtélyes, egzotikus szépségre, aki lelke mélyén ott lakozott benne.
Nagymamája vidéki családi házában nevelkedett, mert szülei korán meghaltak. A világról legfeljebb csupán csak annyit tudhatott konzervatív szigorúsággal, amennyit szigor-kemény és talpraesett nagymamája elsőkézből vele közölt.
- Édes lyányom! Tanuld meg a férfiak mind kutyák! Előbb elveszik a legbecsesebb értékedet, majd megfogyasztanak nőiességed virágaitól, míg végig alig kilenc hónap múltán magad is egyedül maradsz a csenevész, és szánalmas porontyaiddal, ahogyan én! - A nagymama egész lényéből csak úgy áradt a dohos, ecetes, és furcsa ammóniaszag.
Mintha a vénülő öregség szabályosan beette volna magát egész személyiségébe, és a hosszú évek alatt már nem is szándékozott távozni onnét.
- Takarítsd ki a konyhát, és a spájzt, aztán főzd meg a vacsorát! De aztán nekem minden pedánsan ragyogjon a tisztaságtól, mert különben ellátom a bajodat! Én nem szoktam ám ingyenélőket, meg koloncokat nevelni! - adta ki az utasítást az idős matróna, majd eltotyogott a szomszédba falusi tyúktojásért, mert meggyőződésévé vált, hogyha minőségi dolgokat szeretne olcsó áron a szomszédok háza tájánál keresve sem találhatna jobbat.
A tágas, múltszázadi stílusról árulkodó nappaliban volt egy zongora. Amolyan ócska, ósdi hangszer volt. Utoljára talán a nagymama valamelyik szeleburdi barátnője játszhatott rajta, amikor még mindannyian hamvas fiatalságuknak örvendhettek. De az rég volt. Most a masszív, vastag porréteg telepedett meg rajta, mely úgy tűnt, hogy a hosszú idő után a hangszer húrjaira is jócskán rátelepszik, megváltoztatván az eredeti hangzást, és kicsit rekedtessé téve az egykor kristálytiszta tónusú hangszínt.
A fiatal hölgy kislányként a padláson játszadozva bukkant rá néhány kottafüzetre. Chopin, Schumann, Schubert és a bécsi klasszikusok néhány darabjára, és bár fogalma sem volt, hogy a sok hangyabolyként nyüzsgő ákombákom mit is jelenthet álmában gyakorta elképzelte, hogy nagymamája szeretettel, és kedvességgel hallgatja ünnepi játékát, és néha meghatódva, könnyfátyolos szemekkel gratulál neki tehetségéhez.
Vajon engedné-e játszani, ha már mindent kitakarít és megcsinál, vagy még mindig várhat ismeretlen lovagjára, aki majd egy szép napon megszűnteti innét? Egy egész álló, nyughatatlan éjszakát végigtöprengett az ágyában anélkül, hogy akár egy szemhunyásnyit aludt volna.
Másnap aztán különös meglepetés érte. Éppen kimosta a szennyest, és már készült teregetni, amikor váratlanul meglátta nagymamáját, amint a nappaliban a zongora előtti széken üldögél, magába mélyed, rágódik valamin, és jó párszor gyöngéden végigsimít a régi hangszer mahagóniszínű tetején.
- Mit kíváncsiskodsz te ott, mi?! Szabad más emberek titkai után koslatnod! Menj a dolgodra! - ripakodott rá keményen. Néhány óra múltán, amikor végzett a kötelező házi munkával a vénasszony, mintha sokkal kedvesebb lett volna:
- Ha végeztél a munkával gyere ide és ülj le! - parancsolta a matróna.
Pár perc múlva félénken, kissé óvatosan besettenkedett a nappaliba. Úgy állt meg a vénasszony előtt, mintha valami nagy hibát, vagy olyan megbocsáthatatlan dolgot tett volna, amit sosem lehet már rendbe hozni.
- Na mi az édes lyányom?! Mit toporogsz? Ülj már le! - parancsolt kissé éles hangon, mire a fiatal nő leült a székre.
- Tudsz kottát olvasni? - kérdezte néhány pillanat múlva.
A nő rázta a fejét.
- Figyeld csak a hangokat! - Az öregasszony végighúzta májfoltos, göcsörtös, kérges kezeit a billentyűkön mire a néma, komor hangszer valósággal máris megelevenedett. - Mostan próbáld te! - utasította.
A fiatal lány is végigfuttatta óvatosan hosszú, finom ujjacskáit a billentyűzeten, miközben folyamatosan szemmel tartotta a nagymama minden apró jelértékű mozdulatát.
- Holnaptól ha nincsen más dolgod ezen a zongorán fogsz gyakorolni! Ez lesz minden bánatod és örömöd! Egy tanár fog meglátogatni! - a vénasszony több fölösleges időt már nem pazarolt. Felállt, és kivonult méltósággal a nappaliból.
A fiatal lánynak jócskán kellett pár perc mire sikeresen megemészthette a hallottakat. ,,Na végre! Igazi zenét fog tanulni! Végre talán kitörhet a sivár, monoton, egyhangú hétköznapok pokoliságából! Lehet hogy majd a nagyvárosba is beköltözhet, vagy szép ruhákat vehet magának." - ilyesféle álmok kezdtek kergetőzni elméjében.
Másnap - ahogy mondva lett -, egy középkorú, jószituált, elegáns férfi lépett a nappaliba, és tanítani kezdte a csiszolatlan tehetséget. Mindent az egyszerű alapoknál kezdtek, majd áttértek a hangok összetettségéhez, a három pedál-módszerre. Mikor melyik pedált szükséges megnyomni ahhoz, hogy a zongora mélyebb, kifejezőbb, gazdagabb hangzást biztosíthasson.
Alig öt hónap múltán a tehetséges, fiatal hölgy már hallás után is képessé lett, hogy eljátszhassa Schumannt.
- Engedje áramoltatni a zenét! Adja át magát neki!
A hölgy a tanár előtt sohasem merte volna szabad akaratából élvezni a klasszikus zene nyelvét. Annál inkább azokban a lopott percekben, mikor egymaga lehetett a családi házban, mert nagyanyja mindig elkódorgott valamerre, akár a nyughatatlan lelkek többsége.
Emma ekkor leült a hangszerhez, mely ódon terjedelmével mintha megszólította volna őt egészen a bújócskázó lelkiismeretéig. Leült, és előbb könnyed, laza, majd egyre romantikusabb, szenvedélyesebb kézmozdulatokkal igyekezett érzésekkel megtölteni a zenét. Olyannyira, hogy levette ormótlan szemüvegét, sötétbarna borostyán-zuhatagú haját hagyta kibomlani a zene hömpölygő ritmusára, és egész angyali hölgyiessége valósággal lángolni kezdett. Ösztönei kiélesedtek, kristálytisztává váltak. Végre igazi nőnek érezhette magát, igazi romantikus vágyakkal nyughatatlan szívében.
A zongoratanár férfi - sokszor megtörtént -, hogy oktatási céllal óvatosan megfogta Emma finom kezeit, hogy a megfelelő billentyűket érintse meg. Emma még sosem érezte, hogy kalapál, dörömböl kis szíve minden egyes mozdulatot követően. Eddig pusztán nagyanyjától hallhatta ezerszer, hogy a férfiak kutyák, és disznók, mert kihasználják a nőket, és elveszik legbecsesebb kincsüket. De vajon mi lehet az eredeti gondolat, melytől nagymamája ennyire görcsös vaskalapossággal mindenáron igyekezett megóvni?
- Nagyszerű! Most egy kicsit lassítson a concerto-résznél! - kérte a férfi. Bársonyos, markás hangja valósággal mindig elringtatta naivságában Emmát. Az volt a hétköznapok egyetlen biztonságos, és fantasztikus fénypontja, mikor pontban kilenc óra körül délelőtt beállított hozzájuk, és máris leültek a hangszerhez, hogy minél több ideig gyakorolhassanak.
Nem tudni, hogy a vénasszonyban feltámadt-e a gyanakvással egybekötött féltékenység, vagy megsejtett-e bármit is a kialakulófélben lévő tanár-tanítvány viszonylatból, mindenesetre egy napon a nagymama képtelen volt felkelni az ágyából, és magához parancsolta Emmát, aki erre nagyon megijedt.
- Lyányom! Hol csámborogsz már megint?! Tessék azonnal idejönni, ha szólok! - kiáltott ki recsegő, rikácsoló hangján. Emma alig öt perc múltán már meg is jelent. A vasalásra váró, friss holmikat úgy ahogy voltak lerakta egy székre.
- Tessék mama! Segíthetek valamiben? - kérdezte lehajtott, bűnbánó fejjel.
- Emeld fel az arcodat, ha valakivel beszélni fogsz ezentúl! Ne légy ennyire gyerekes és naiv! - apró fulladásszerű köhögések szakították rendre félbe a vénasszony mondatait.
- Oh! Bocsánat mama!
- ...És ne kérj mindig bocsánatot! Egy idő után egy határozott nőnél ez roppant kínos! Én nemsokára itt hagyom ezt az átkozott világot lyányom! A halál is az élet része akármennyire képtelenek elviselni! Neked adom ezt a házat, meg ami benne található! Viselkedj jól, és maradj mindig határozott és erős jellem! Most pedig eredj a dolgodra! - búcsúzott tőle nagyanyja.
Emma gyönyörű gombszemeit máris elfutották a keserű, párás könnyek, hiszen bármennyire is félt, és sokszor rettegett ettől a rafinált, és barátságtalan vénasszonytól, azért mégiscsak legközelebbi rokona volt.
Később, amikor az öregasszony meghalt a zongoratanár segített sokat a temetés akadálytalan lebonyolításában, és nemsokára már egy becses gyűrűvel érkezett a zongoraórákra. Gyöngéden felhúzta a gyűrűt a jócskán megilletődött és persze fülig szerelmes, fiatal lány ujjára, és miközben ránézett mintha belső lelkük titkos része összekapcsolódott volna.
Emma kötelezően fekete holmit viselt, és bár megígérte a nagyanyjának, hogy változtat életén eleinte valósággal idegenkedett a színes holmiktól, és a minőségi ruhadaraboktól, melyeket újdonsült barátnői segítettek kiválasztani számára. Emma határozott, céltudatos csinos nővé lett.

EGYÜGYŰ JELENTÉS

Nehézkessé lett az elkésett bizonyosság.
Felcseperedett kedvükre tollászkodó
fácáncsibék bizsergő-kíváncsi héják között
minduntalan lemaradnak
romantikus légyottokról egyesek.

Csiklandós búbolások, tetszelgő bók-csokrok
gyönyör-mámorát egyre kevesebben érthetik,
mikor úgy beszélnek s járkálnak
összeverődött ember-sokadalomban,
akár az üzletieskedő konzum-kokottok.

Megvásárolható próféta-portéka
már mindegyik s nincs is nagyobb bűn annál,
mintha az őszinte-igaz szerelmet
anyagi jólét s luxus-vágyálmok írják.
S ha a feleség csupán huszonkettő,
míg a vőlegény fél lábbal
a sírban álldogáló, Viagra-aggastyán.

Ölbe pottyanó, méregdrága holmi
még így is könnyen meglehet
– hogy ebek harmincadjára kerül.
Sikerek megrészegítő álom-mámora,
vagy kudarcok önpusztító keserve
manapság már egyre megy.
Kibillent mérleggé rothadó napokban
már minden mindennel összefügg.

Esélylesők közt nem lehettem
összekacsintó cinkos soha,
ki tudhatta volna mikor
menyit is érnek hazugságai?!
Akihez tiszta-szívvel kötődni szerettem volna
árulás mezejére lépett
s már rég száműzte az egykoron szent,
hűséges ajándék-napokat.

A felelősség komisz falainál
engem is butító latrok vernek át.
Mikor s kinek lehet vajon őszintén igaza?
A megtervezett rendezettségben
az ember mindig parányi porszem.
Életem is mennyire
végesre kiszabható végtelen.
Valamit megbánt,
de valamit még akkor is
híven megőriz a hűséges búja szív.

Fals érdekek dáridója közt néma nyelvem,
ítélkező akaratom az igazságot
mindig eldadogja.
Itt minden valódibbnak elhitetett boldogság
tartós lételemmel lehet teljes.
– Betonlábakkal terhesülten cammog
még a bizonytalan jelen
– de már a messzinek gondolt jövőben
akasztófákat ácsolnak
a szabadúszó kultúráknak.

Odakint arcod béklyói közé ordítja magát a masszív,
gennyes döbbenetes incseleg kedvére addig
míg a mocskos lelkek
metamorfózisát végleg összegyúrja.
Recsegő agymosott téboly közt
mindenki rosszul érzi magát.

KIÁBRÁNDULTÁG


A legtöbb fiatal, huszonéves mostanság meglehetősen a haszonszerzés elveit részesíti előnyben - már amennyire komolynak nevezett párkapcsolatra szánja el magát.
Debora - aki a Debi becenévre hallhatott -, tizenkilenc éves lehetett, amikor megismerhette egy túlfűtött V.I.P.-party keretében harminc évvel idősebb romantikus ,,lovagját."
Dr. Dombovári Nimród elegáns, jól szabott, méregdrága öltönyt, és márkás, drága karórát viselt, és egész elegáns öltözetéről lerítt, hogy a bőre alatt is pénz van, és megfelelő anyagi egzisztenciával rendelkezik ahhoz, hogy a fiatalabb, zsenge, ifjú, és tapasztalatlan hölgyek úgy rézzenek fel rá, mintha félistent látnának. A felszínes valóság sokszor még kecsegtetőbb, mint a szürke és egyhangúság mocsarában tespedő valóság.
Debi azonnal eldöntötte magában, hogy megszerzi magának ezt a markáns, veszettül jóképű, ugyanakkor jóval idősebb romantikus úriembert, aki annyira udvariasan, és szertartásosan viselkedett vele és kissé beképzelt, ostoba liba barátnőivel, hogy annak gyorsan hamar híre ment. Már azzal a rendkívül figyelmes gesztussal felhívta magára a figyelmet, hogy pezsgőt küldetett a nők asztalához, vagy amit éppen kértek.
- Hú! Látjátok azt az öregebb pasit! Öregem! Micsoda pénzeszsák lehet! - beszélték ki maguk között, miközben jóízűen kuncogtak párat. - Biztosan jól el van eresztve és tele lehet dohánnyal, ha ilyen öltönyt visel. Bárcsak az én pasim is ennyire pénzes volna. - mondogatták barátnői, akik mindannyian fölényeskedőn koktélokat kortyolgattak, és szándékosan beképzelt sznobok módjára viselkedtek.
- Csajok! Én most odamegyek, és igenis el fogom csábítani! - itta ki kristályszínű pezsgőspoharát Debora, és megvolt róla győződve, hogy a pezsgő enyhén kesernyés, buborékos íze majd egyszersmind tömény, és extra bátorságot, elszánt rátermettséget fog kölcsönözni számára. Olyan elszánt tettrekészséggel lépett oda a gazdag öltönyös, idősebb úriemberhez, mint egy hősnő, aki eldöntötte, hogy fellázad sanyarú sorsa ellen.
- Szia! Mi újság? Hogy vagy? - szólította meg, miközben hétköznapiasan rögtön letegezte. Bár az idősek tiszteltére nevelte nagyanyja azért a mostani kor divatjával sem szándékozott szakítani.
- Oh! Jó estét! - állt fel azonnal az asztal mellől, és hajolt meg jól neveltsége ősi jeleként. - Dr. Dombóvári Nimród!
- Szia! Én Debora vagyok! Mizújs? - arcra puszit akart adni, de kellemesen meglepődött, amikor a kifinomult gavallér kezet csókolt neki. Ilyesmi ebben a túlzottan posztmodern korban már nem szokás.
- Élvezi az estét kedves... Debora? Foglaljon nyugodtan helyet! - húzta ki a széket, és megvárta míg lehuppan.
- Hogy te milyen kis cukipofi vagy! - paskolta meg könnyedén az idős ember markáns, pergamenszerű arcát.
- Nos... hát igazán köszönöm! Parancsol esetleg valami... ételt?
- Nem kérek semmit cukorfalat! Inkább dumcsizzunk egy kicsit! Már ha nincs ellenedre!
- Tessék parancsolni! Mit szeretne tudni? - nézett komolyan, érdeklődően a fiatal fruskára, akinek szinte percekként dobbant meg a szíve a határozott hangnemtől.
- Tudod nagyon tetszel nekem a karizmatikus eleganciáddal szivi! Mit szólnál, ha dumcsiznánk egy kicsit? - rebegtette meg szexisen, csábítóan szempilláit, amitől a legtöbb férfi máris bezsongott.
- Részemről a szerencse! Mit szeretne pontosan megtudni? - kérdezte segítőkészen a kifinomult ember, mint aki inkább segíteni, és nem beszélgetni akar.
- Például elmesélhetnéd, kezdetnek hogy mivel is foglalkozol pontosan? - nézett rá kislányosan.
- Van egy vállalkozásom, de az igazi szenvedélyem a szépirodalommal való foglalkozás, és nagyon szeretnék majd egy olyan objektív díjat alapítani, mely alapvetően azon tehetséges harminc év alatti, pályakezdő fiatal tehetségeknek szólna, akiket még nem fedeztek fel, vagy valamiért nem vettek róluk tudomást. Ők vannak többségben, és őket talán a legnehezebb felkutatni! - kissé szomorkássá, fátolyossá vált a hangja, amint ezt észrevette úgy tett, mint aki lelepleződött, és tüstént elnézést kért viselkedéséért: - De bocsásson meg, hogyha untatom, vagy erről a témáról nem akar részletesen beszélgetni!
- Ugyan dehogy mucikám! Folytasd csak nyugodtan! Ne érezd magad zavarban! Ez a korodban már egyáltalán nem szokás! - kicsit gúnyosabbra sikeredett az irónia, amit Debora is rögtön érzékelt, majd a gavallér érett ember más témára váltott:
- Szeret esetleg síelni, vagy bármilyen sportot űzni? Szokott vadászni? - könnyed társalgási témákat szeretett volna felhozni, ami nem biztos, hogy sikerült. De látván a fiatal lány érdeklődő tekintetét, talán nem unta magát máris halálra.
- Mostanság csak a konditerembe mentem! Az eszem megáll, hogy egy jó helyen elkérnek az embertől akár még húszezer forintot is! Kész röhej, nem?!
- Ahogy mondja! Tudja kedves van egy lányom, aki a maga korában lehet, és már évek óta nem tudtam időt szakítani úgy rá, ahogy terveztem. Gyerekkorában rendkívül elhanyagoltam, mert hajtottam a sikert, és nagyon keveset foglalkoztam vele, és az édesanyával. - komolya, ugyanakkor lelkiismeretfurdalással beszélt, ami természetes módon kiütközött beszéde hangsúlyából is. De gondolom nem a magánéletemre kíváncsi kegyed?
Debora nem mondta el, de valójában arra volt kíváncsi, hogy egy idősebb, gazdag embert mennyire lehet manipulálni, és kihasználni? Elvégre nézzük csak meg miként is fest a mostani nonszensz, groteszk világ? Csupa vérszívó, és piócák, haszonlesők gyülekezete, akik bátran átvágják akár még egymás torkát is, ha csak ez kell hozzá, hogy maradéktalanul lubickolhassanak a sikerben, gazdagságban, és luxusban, amiről az átlag dolgozó kisembernek fogalma sem lehet. Mégis valahogy kezdte megszeretni ezt a nagypapakorú férfit. Mert nagyon bölcs és őszinte volt, és egy cseppet sem az volt a szándéka, hogy szándékosan becsapja, vagy éppen félrevezesse.
- Én a gimi után adtam magamnak egy kis tanulmányi szabadságot! Már ha érted, hogy mire is gondolok! Anyám persze ragaszkodott hozzá, hogy minél előbb menjek férjhez, és szüljek egy rahedli sok gyereket. De hát megfelelő pozíció, és biztos állás nélkül gályázhattam volna napestig a semmiért. Annak sem lehetett volna különösebb foganatja! Végül összecsomagoltam a holmijaimat, és kiléptem a nyugis életem korlátai közül! Ragaszkodjon a sok agymosott ezekhez a családon belüli elvárásokhoz! Egy nagy francot!
- Nos hát! Őszintén csodálom a bátorságát és rátermettségét, hogy ennyire fiatalon képes volt feladni mindent, és új életet kezdeni! Nos ez elismerésre méltó! De meg kellene próbálnia megérteni a szülei hozzáállásait is a dolgokhoz! Sose feledje, hogy bizonyos mértékig ők mindig csak jót akarnak magának, és azt szeretnék, ha boldogabb lenne, mint ők!
- Hát... ebben lehet, hogy igazad van, de az én életemről egyedül én döntök, és ehhez ragaszkodom! - jelentette ki, akár egy hősnő, vagy egy görög tragédiából előlépett főszereplő, akinek a dráma végén szükségképpen illik az életét feláldoznia.
- Van egy kisunokám is! Ha minden igaz kislány, és gyönyörűséges és nagyon huncut! Bárcsak egyszer találkozhatnék vele, hogy bocsánatot kérhessek tőle, és a lányomtól is! - valósággal megfacsarodott rozoga szíve, amint kimondta ezeket a szavakat.
- Hé! Hát akkor mi a csodára vársz, talán tapsra? Menj és látogasd meg őket, és ne várd a bizonytalan holnapokat! Vedd úgy, hogy ez is egy próbatétel! Vagy megfelelsz, vagy nem! Na és ha többet már nem akarnak látni? Nagy ügy! Sajna, minden benne van a pakliban! - mondta ki a lány azt, ami a szívén feküdt!
- Látja kedvesem! Ebben abszolúte igaza van! Még egy magamfajta befolyásos ember is félhet valamitől! De köszönöm, hogy felnyitotta a szemem! - újabb kissé különös, furcsa kézcsók következett. Debora kellemesen belepirult a gondolatba, és bizsergést érzett, ha csak belegondolt, hogy milyen lehet a gazdag, és kiváltságos emberek élete?
- ...És most mihez akarsz kezdeni mókuskám?
- Meglátogatom a lányomat és a családját! De előbb meg kell tudnom, hogy hol lakhatnak!
- Addig, ha gondolod kellemesen is elüthetjük az időt! Ismerek egy-két trükköt! - felelte huncut rafinériás kedvvel.
- Köszönöm kedves... Debora a segítségét és azt, hogy megpróbált felvidítani! Ezt őszintén nagyra értékelem. Későre jár! Hívhatok Önnek egy taxit, vagy elvihetem-e valahová?
- Mit szólnál, ha elvinnél a lakásodra?
- Attól tartok, hogy az lehetetlen! De mondjon egy címet és elviszem, ha ragaszkodik hozzá!
Debora mivel megérezhette, hogy kikosarazták, és a manipuláció sem sokat segített rajta a féltett irigység, és kötekedő indulat vette át a terepet megfontolt, és józan gondolata felett:
- Tudod mit hapsikám? Dugd fel az ötleteidet a seggedbe! - azzal tüntetően, és megbántottan az asztalon lévő vizespohár teljes tartalmát az idősebb úriember fejére öntötte, majd felkelt az asztaltól, és visszaballagott kicsit kedveszegetten barátnői asztalához, akik elképedtek, és csak hüledezni bírtak a különös eset kapcsán.

SZÍV-FOGADALOM

Még most is emlékezett arra a varázslatos pillanatra. Hófehér homokos tengerpart valahol a Csendes óceán környékén, hatalmas egeket ostromló, dús pálmafák, melyek nagyobb méretű leveleiből egészen nyugodtan építhetek volna akár házat is, ha úgy gondolják.
Romantikus, gyertyafényes este a tengerparton, mikor csak ők vannak együtt, kettesben, és a mindenség egyetlen lényeges darabja máris megszületik. Kókuszdióba rejtett jegygyűrűk.
- Valami baj van szívem?! - nézett a nő kérdőn, kíváncsian a férfira, akit kisebbrendűségi érzések gyötörtek.
- Nem... nincsen semmi baj... - felelte, ám kissé szomorkás, szórakozottnak tűnt tekintete mindig elárulta őt.
- Na! Édesem! Most komolyan! Mi bánt?! - kérdezte hozzá simulva, hogy érezze a másik zaklatott szívdobbanását.
- Csak gondolkodtam a jövőről... - felelte miközben valósággal megbabonázta a nyugodt habjaival csalogató, tágas óceán, és a haldokló nap utolsót pillantott.
,,Két emberi csillag a mindenségben" - jutottak eszébe a férfinak a híres költő sorai. ,,Bárcsak minden ennyire kristálytisztán, és egyszerűen állna előtte, és akkor megszűnne az örökös kételkedés, és önmarcangolás háborgó, kissé mindig nyughatatlan lelkében.
A két gyertyalángot enyhén mindig meglebbentette a gyenge, trópusi szellő. Az aprócska lángok egymásba olvadtak, megcirógatták egymást, majd máris külön utakon jártak. Mintha saját életüket jelképezték volna itt a földön. A két kókuszdiót kemény, nehézkes munka lett volna levenni a pálmafáról, hiszen a kissé ügyetlen férfi sosem tanult meg fára mászni, nehogy feltornázza magát egy hamisíthatatlan pálmafára. Egy helybéli árus - szerencsére jutányos áron -, pár kókuszdiót adott, és tört angolsággal gratulált a házassághoz.
Feri kifizette őt, és szinte ujjongó örömmel tért vissza a hangulatosan berendezett tengerpartra.
- Tartogatsz nekem valami meglepetést édesem? - kérdezte huncut csalafintasággal a nő, akinek szívében valósággal tombolt a szerelem romantikus lángja. Úgy tudott babonázón a másikra ránézni, akár egy egzotikus, afrikai istennő.
- Annyira szeretném, ha igazi meglepetés volna! - kicsit mérges volt magára, hogy javíthatatlan romantikus lévén talán egy vers, vagy milliósok bókolás esetleg jobban megtette volna a kívánt hatást.
- ...De szívem! Én annyira boldog vagyok, hogy ezen a fantasztikus, paradicsomi szigeten lehetünk, és ráadásul kettesben! Én már ennek is nagyon örülök! - megfogta a férfi kérges, markáns mancsait, és megcsókolta, majd szívéhez szorította. - Annyira jó lenne, ha itt nőhetne fel a gyerekünk! - ábrándozott. Hangja egyszerre volt dallamos, szépen csengő, és mégis vegyült bele egy kisebbfajta szomorúság.
- Szeretnél inkább vacsorázni, vagy már nagyon kíváncsi vagy a meglepetésre? - kérdezte fontoskodva Feri.
- Hát... mit is mondhatnék erre? Nagyon kíváncsi vagyok mit tartogatsz nekem! - jelentette ki kislányos báj-mosollyal.
- Akkor várj egy pillanatot, míg mindent elrendezek! - azzal a férfi gyorsan felállt a fehér homokból, és az egyik pálmafa mögé elrejtett kókuszdiószeleteket egyenesen kedvese elé helyezte a homokba csinálva egy kisebbfajta mélyedést.
- Ne less! - figyelmeztette minden alkalommal, mert tudta, hogy a nő mennyire kíváncsi.
- Jaj olyan romantikus tudsz lenni! - mosolygott, és már alig bírta kivárni, hogy mi lehet a meglepetés. - Sokáig tart még?! Már annyira várom! - sürgette kekeckedőn.
- Édesem! Nyugalom! Légy türelmes! - azzal a két kókuszdióba helyezte a két fehérarany jegygyűrűt, melyet titokban választott és, és magában azon imádkozott, hogy párja kis ujjacskáira éppen megfelelően passzoljon a méret. Ha pedig mégsem lenne jó, akkor legfeljebb majd együtt kicserélik.
- Na? Lehet?! - kukucskált ki kezei közül.
- Gondoltam megkérdezem, hogy szeretnéd-e a következő életedet velem eltölteni? - annyira ideges, tétova, komoly, és gyerekes volt a hangja ebben a pillanatban, hogy a nő óhatatlanul is meghatódott. Hát amikor megpillantotta a lábai előtt a kókuszdióhéjba rejtett, aprócska gyűrűt.
- Istenem... ez... tényleg igaz...? - boldogságában könnyes lett a szeme. - Drágám! Annyira boldog vagyok, és a válaszom: IGEN! - kiáltotta, hogy a nyugodt óceán, és a természet is tudomásul vehesse, hogy őket egymásnak teremtették, mint a tündérmesékben.
- Nem is tudod, hogy mennyire ideges voltam, hogy vajon méltó lesz-e az ilyesfajta lánykérés! Tudod nem nagyon szeretem a nagy felhajtást, de egyszer van az ember életében ilyen létfontossági fordulópont! Nem igaz?! - nézett fel rá kérdő tekintettel, mint aki rosszul csinált valamit.
- Édesem! Annyira érzem azt, ami lelkedben most végbemegy! Nekem is van egy kisebb meglepetésem számodra! - gyöngéden a másik füléhez hajolt, és óvatosan suttogó, érzelmes hangon megemlítette: - Gyerekem lesz!
Feri hitetlenkedve bámult rá. El sem akarta hinni, hogy ez a fantasztikus pillanat valaha még eljöhet!
- Ugye ez komoly?! Ugye nem viccelsz?! - meghatódva maga is elmorzsolt egy könnycseppet.
- Igen drágám! Múlt héten jártam a nőgyógyászomnál, és megerősítette a jó hírt! Külön kértem, hogy ne árulja el a baba nemét, mert meglepetést akarok!
- Hát ez valóban... hihetetlen... és fantasztikus! Én vagyok a világon a legszerencsésebb... - kapta ölbe, és emelte fel párját a levegőbe, akár egy pehelykönnyű hópihét.
Együtt nézték végig a romantikus naplementét, majd könnyed hal, és tengergyümölcseiből gusztusosan összeállított vacsora következett. Már csak egy ukulele gitár hiányzott volna az összhatáshoz.
A nő imádta a különleges ízeket. Megkóstolta a rántott polipkarokat, a cápauszonylevest, és a fésűskagylókat, míg Feri egyelőre beérte a párolt nyelvhallal, és az édesburgonyával.
- Annyira finom ez a polip! Nem szeretnéd megkóstolni? - kérdezte mosolyogva, miközben jóízűen falatozott.
- Ö... nem... köszönöm... - Feri megpróbált hányinger nélkül legyűrni a finom párolt halat, ám valójában minél előbb azt akarta, hogy legyenek már túl a könnyed vacsorán.
Amikor végeztek újfent letelepedtek a homokban, és egymás karjaiban ringatóztak.
- Sosem szeretném, hogy véget érjen az az örökérvényű pillanat. Én kezdetben kellemesen csalódtam benned! - vallotta be a nő. - Amikor először megnyíltál előttem, és rengeteget meséltél a gyerekkorodról először azt hittem, hogy te olyasfajta férfi vagy, aki tudod anyuci kedvence, és aki inkább választja a biztonságos otthon melegét, semmint, hogy ki merne lépni az életbe, hogy élhessen egy kicsit.
- Oh! Ez érdekesen hangzik! - lepődött meg.
- Most te jössz! Rajta! Ki vele! Te mit gondoltál rólam csak úgy az első találkozáskor?
- Hát... hogy őszinte legyek... elsőre egy olyan karizmatikus, magbiztos nőt láttam, aki pontosan tisztában van a saját képességeivel, és bármit elérhet az életben. Ugyanakkor - bevallom -, hogy nagyon is féltem ettől a kissé túlzásba vitt szakmai, és életbeli gyilkos maximalista hozzáállásodtól, mert ez megközelíthetetlenné tett téged!
Most a nőn volt a sor, hogy jócskán meglepettnek tűnjön.
- Valóban?! Ezt eddig miért nem mondtad el drágám?!
- Szerintem tudod a választ! Azt akartam, hogy önmagam miatt kedvelj meg!
- Jaj, de drága vagy! Micsoda lovagi figyelmesség! Apropó! - jutott eszébe hirtelen egy eltévedt gondolat. - Miért viselkedtél olyan különösen a szüleim előtt?
- Ki fogsz nevetni!
- Dehogy! Na jó! megígérem neked mindenre, ami szent, hogy lehet, hogy mosolyogni fogok, de nem nevetlek ki! O.K.-é?
- Rendben! Hát szóval... apád közölte a feltételeit, hogy gazdag embernek szán, és hát, tudod... a többi már történelem.
- Jaj! Nem mondd, hogy veled is eljátszotta ugyanezt a történetet?!
- De! Sajnos! Ez így igaz!
- Jaj, szegény kis drágám! - ölelte át, és babusgatta, akár a gondoskodó, szemfüles anyuka a gyerekét. - Miért nem szóltál róla?
- Talán csak nem akartam elrontani a romantikus estét... - jegyezte meg az orra alatt.
- Édesem! Annyira sajnálom, hogy apám úgy viselkedett. Tudod te is, hogy borzasztóan vaskalapos. De azért remélem, hogy nem vetted magadra túlzottan a szavait.
- Hát... nem nagyon...
- Tehát magadra vetted, és nem akartál semmit se tenni! Ejnye-bejnyje! - dorgálta meg kedvesen, miközben hozzásimult.
- Elnézést kérek a viselkedésem miatt! - kért diplomatikusan bocsánatot a semmiért. Már gyerekkorától kezdve megszokta, hogy sokszor a legaprócska, legjelentéktelenebbnek tetsző hibákért bocsánatot kér, és ez a legtöbb ember szemében - akik nem ismerhették -, visszatetszést, különcködő magatartást képviselt, mint egyfajta passzív ellenállást.
- Annyira boldog vagyok, és remélem te is az vagy! - finom hattyúvékony, gyöngéd kezeit rátette hasára. - Érezni fogsz mindent. Biztos vagyok benne, hogy fantasztikus apa leszel!
Az este hamarabb köszöntött meg, mint várták. Mégsem hiányolták, mert a sötétlő égen aprócska gyémánt mécsesekként gyulladtak fel új életük iránytűiként a ragyogó csillagok.

SEBEK A VÉDTELENSÉGBEN

Így rendeltetett hogy meg ne láthassuk
a rétegek alatti ügybuzgó réteget,
mindig csupán a salaktalan, kristálytiszta felszínt.
Idők Nirvána-sivatagán át egyre
csak önmagunkban cipeljük,
mint kínzó. pokol-tehertételt:
a biztosított megbocsátást.

Mi is folyvást dinamikusan változunk,
akár propagandák vagy ordas rögeszmék.
Mint hallgatag kövek tavak mélyülő,
iszamós fenekén idők húrjain elpihenünk,
míg nem szólított hamar-ítélő, bosszú vég.

Éveink sanyargatott, egyszer-történt hosszát,
mint lassított, rosszkedvű dzsinnek
cifrán átrepülhettük – ha szerencsénk van -,
Egy-valaki oldalán.
Kiszólnánk, megszólítnánk az értünk
folyvást aggódó, maroknyi keveset.
Meg-nem-értett gátak, akadályok,
ellenállás adatott kölcsönösen jutányos,
egyezkedő kompromisszumok helyett.

Az elmúlással majd egyszerre mindenkit önmagához
ölelget a sárgaföldön fenn ragadt szirupos sár.
Okos homokszemek közt ki merte valaha is
meglátni árva szerelmeik lábnyomait,
melyeket röpke lepke-pillanatként
hamarján magával sodorhatott tajtékos tenger-ár?!

Bezárt-pillanatok, s csalafinta-tekintetek
ketrece között szükséges volna felfedezve
megtaláljuk az igazit, ha még egyáltalán létezik.
– Lankadatlan Mindenség hívó szavaira
édeni hangok még most se felelhettek:
Merre vagy Múzsa, ki háborgó,
vad veszedelmek dacára az emberi,
sebzett szívekbe oltod a gyógyulás ír-cseppjeit?

Önmagam önös halálát rettegi tán minden élő?!
Ha tudtuk volna azt, hogy babonázó szemeink
pillantása lehet új Kezdet s tán a megérkezés
örökké forgandó dolgaink másként alakulhattak volna.
– Kődarabjainkat görgetjük, akár lelkes Sziszifuszok.
Megszilárdult emlékeink.
S zihált, csatakos testünk
– bár hajszolja önmagát keresve kiköthető,
megtalált szív-partokat s nem hagyná magát!

 A FÉLELEM LECKÉJE

Egy idő után már nem érdekelte. Talán nem is látta olyan sok értelmét annak, hogy ha kell, ha nem nyíltan megalázzák bandavezérnek kikiáltott osztálytársai, leköpdösik a gonoszkodni vágyó serdülőlányok, akik egymás között valóságos divatshowkat rendeztek csupán csak azért, mert tombolni akartak bennük a pubertás hormonok.
Most itt volt megint. Pucér meztelenre vetkőztetve, zsineggel megkötözve, akár egy szánalmas, hájas süldő malac a vágóhídon a szekrényben, ahová a ruhaneműt, kabátokat szokták a többiek felakasztani. Ehhez valahogy minden tanár szigorúan ragaszkodott.
Már réges rég kicsöngettek a szánalmas hetedik óráról, és elmúlt délután két óra is télen, amikor kicsit mindig fagyosabb az általános iskola merev szigorúságú, komor, rusztikus épülete, ahol még a szocializmus őskövületeiként elhíresült, ócska, rozsdásodásban lévő fűtőtestek sem képesek annyi hűt, és meleg levegőt termelni, hogy rendesen felfűthessék a jéghideg márványkazettás folyosót, ami legfeljebb csak a nyári évszakokban hozhat diákoknak, és tanároknak tartós enyhülést.
A sötétség most úgy érezte már nem is fenyegeti. Valahogy a hosszúnak ígérkező, megalázó gyerekkorban bőséges ideje volt arra, hogy megbarátkozzák, és kölcsönös szövetséget köthessen a szirupos, nyálkás sötétséggel. Ez is olyan, mint amikor a nap hirtelen lemegy, és éjszaka mindent beborít ezen a nyomorult, tetves földtekén. Csak hozzá kell szépen szokni. Akár egy testnevelési, vagy edzőtermi gyakorlat, csupán ez esetben ő saját maga testének személyi edzője. Bár csak ne gyűlölné ennyire a nyíltszíni brutalitást, és erőszakot. Bárcsak akkorát tudna ütni, hogy azonnal lerepülne a bandavezérek feje mindjárt ott helyben. Akkor megtanulhatnák, hogy a sebezhető, és kiszolgáltatott Dáviddal senki sem húzhat büntetlenül újat! Bárcsak született volna egy bátya, vagy nővére. Egy idősebb testvér, akit arra neveltek volna folyamatosan aggodalmaskodó, és veszekedős szülei, hogy megvédje őt a szemétláda kamaszokkal szemben, akik nem ismernek már se istent, se embert, és fütyülnek az iskola játékszabályaira. Pedig a szabályokat azért hozták, hogy maradéktalanul betarthassák őket!
Falfehér húsos, hurkás, hájas teste egyre jobban megremegett, és rázkódni kezdett, ahogy a hideg levegő a szekrény résein alattomosan, és észrevétlen beszivárgott, mintha fenyegetné.
Egy idő után leszokott róla, hogy segítségért rimánkodjon, vagy feleslegesen kiáltozzék, míg csak be nem reked teljesen, majd elmegy a hangja. Ugyan ki a fene hallaná meg itt a legfelsőbb szinten. Még a portás bácsi is jobbára odalent üldögélt a földszinten kis irodai helységében és bámulta a sportközvetítéseket, vagy olvasta az újságot elmélyülten csakhogy ne kelljen semmivel se foglalkoznia.
Dávid édesanyja kicsit hamarabb ért haza a Kálvin-téri munkahelyéről. Még szerencse, hogy idejében jött az a fránya villamos, és busz így alig harminc perc alatt otthon is volt. Férje aznap dupla műszakot vitt az építőiparban, ahol felütötte fejét a munkanélküliség is, így minden félretett, vagy éppen megkuporgatott pénz jót tett a családi kasszának.
Perkányné mégis különösnek találta, hogy a tanítási idő után kamaszfia nincs sehol, amikor sosem volt az a bohém, bulizós, vagy otthonról eljárogató típus. Anyának kellett kikönyörögnie, hogy próbáljon már meg legalább karácsonyi szünidőben lazítani kicsit, és elengedni magát, mert állandóan a könyveit bújta, és nem akarta apjával feldíszíteni azt az átkozott karácsonyfát.
,,Hol lehet ez a gyerek? Csak nem történt valami komoly baja?!" - töprengett, majd gondolt egyet és felhívta a szomszédot, mert Dávid sokat játszott, marhult a szomszéd sráccal, akivel olyanokká váltak, mintha testvérek lettek volna.
- Halló! Szia Tomi! Dávid anyukája vagyok! Azért hívlak, hogy megkérdezzem Dávid esetleg nincs-e nálatok?
- Csókolom Ildi néni! Én ma még nem találkoztam Dáviddal! Valami baj van?
- Nem jött haza és már fél ötre jár! Szerinted hol lehet?!
- Szerintem megint megverték, vagy bántották... - Tomi kicsit mindig idegesebben felelt, ha tudta az igazat.
- Hogy? Micsoda??? Hogy érted azt, hogy már megint?! - kezdett idegeskedni.
- Hétköznap Hétfőtől-Péntekig mindig jól megalázzák, és megverik. Én onnan tudom, hogy reggel szoktunk dumálni, és akkor Dávid elmondja mi történt vele!
- Értem! Köszönöm a segítséget! Ha mégis felbukkanna, ugye felhívsz?!
- Igen! Sajnálom...
Perkányné lerakta a kagylót, és hogy idegességét kompenzálja rágyújtott egy cigire a kiskonyhában, és ha már ott volt gyorsan elkészítette a vacsorát, hiszen férje rendszerint minden esetben kissé morcosan, elégedetlenkedve, és persze farkaséhesen állított haza. Úgy döntött kivárja az este ötöt, addigra talán férje is megérkezik a munkából, és bemennek az iskolába, hogy utána nézzenek Dávidnak.
,,Miért nem szólt arról, hogy bántják, verik az iskolában? Biztos nem akarta, hogy az apja gyengének tartsa!" - gondolkodott el a hallottakon.
Az idő gyorsan repült, és már jócskán besötétedett a téli éjszakában, amikor Perkányné döntött, és egyedül indult el az iskolába. Férjének hagyott egy kis fecnit az étkezőasztalon, hogy a vacsora készen van, csak meg kell melegítenie a mikrohullámú sütőben.
Igyekezett olyan gyorsan szedni csizmás, elzsibbadt, és fáradt lábait, amennyire csak tudta, miközben a lakótelepi vigyázzban álló, elhagyott toronyszerű házak fenyegetőn magasodtak felette. A jeges hó valósággal ropogott, recsegett a lába alatt. Mindig is imádta, ha nagy pelyhekben hull a hó. Sosem érthette, hogy fia miért tartja nagyon szomorúnak, és miért viseli meg a havazás?
,,Talán mindennek köze van az iskolához! Jó volna máshová átíratni, de nem akarom, hogy megint veszekedés legyen a vége!" - egymást kergették fejében a gondolatok. A magántanulói státusz a kilencvenes évek derekán még ismeretlen fogalom volt, most viszont egyre csábítóbb lehetőségnek kínálkozott. Csupán csak annyi lenne a dolga, hogy vaskalapos, szőrszálhasogató férjét meggyőzze, aki szerint egy férfi képes megvédi magát. Talán haragudott kicsit magára is. Ha jobban odafigyelt volna fiára, akkor ez az egész nem történt volna meg! Talán az autóbaleset sem volt véletlen... Lehetséges, hogy Dávidnak öngyilkossági gondolatai támadtak... Most viszont rajta a sor, hogy véget vessen a sötét, megkersedett gondolatoknak, és fia mellé álljon, ha már férje ennyire kérelhetetlen, csökönyös szamár.
A komor, barátságtalan téli estében hirtelen nagy pelyhekben kezdett pustolni a hó, és igencsak úgy tűnt, hogy semmi esetre sem szándékszik abbamaradni. Perkányné nagyon is élvezte, hogy hulló hóesésben rohanhat az iskola felé. Mintha gyerekkori emlékeit akarta volna újra összerendezni. Dávid a minap fájlalta, ha hozzáér a hátához. Később bekukucskált a gyerekszobába, és éppen amikor fia levette az átizzadt pólóját pillantotta meg a kék-zöld-lilás színű zúzódásokat. Talán a hógolyók üthettek ekkora sebeket?!
Megszaporázta a lépteit, és már bent is volt az iskola épületében.
- Jó estét János bácsi! - köszönt a megszeppent portásnak.
- Jó estét... segíthetek valamiben... asszonyom? - nézet fel újságjából az öregember.
- A fiam ma nem jött haza az iskolából, és attól félek, hogy valami baja történhetett... - felelte félelemmel, aggódalommal határozott hangjában.
- Ó! Értem! Akkor felkísérem Önt az osztálytermekig!
- Menjünk gyorsan! - meg se várta az öregembert máris rohanni kezdett felfelé a lépcsők hosszú során.
Mikor felért azonnal a kettőszáztizennyolcas teremhez ment. Ez volt Dávid osztályterme, ahol a legtöbbet voltak órákon. Most óvatosan megközelítette a termet. Halk, egércincogásszerű, hüppögő hangot hallott az egyik ruhásszekrényből. Közelebb ment. ,,Vajon ki lehet az? Csak nem Dávidot zárták be? Ugyan miért tettek volna ilyet?!" - faggatta magát. Időközben az öreg portás is felért hosszas, kimeríthetetlen fújtatások, és nagy sóhajtások közepette a legfelsőbb szintre.
- János bácsi! Ki tudná nyitni ennek a szekrénynek a zárját? Szerintem megtaláltam a fiamat! - esett le egy hatalmas kőtömb a talpraesett asszony szívéről.
- Hát... a diákoknak biztos van hozzá kulcsuk, de várjon csak... nekem is van egy álkulcs... - azzal szemügyre vette alaposan a nadrágszíján fityegő kulcsokat, vajon melyik is illik a kis zárba? Pár percig keresgélt mire megtalálta azt, amit keresett. - Itt is van! Bedugta az álkulcsot a zárba és egy szempillantás alatt már nyílt is a szekrényajtó. Egy meztelen, halálra rémült, és jócskán vacogó, didergő kamaszfiút találtak ott kísért, kétségbeesett szemekkel, aki úgy reszketett, akár a nyárfalevél, és jócskán szégyenkezett amiatt, hogy tökéletesen pucér a portás és az anyja előtt.
- Dávid! Édes fiam! Hát veled meg mi történt?! Ki kötözött meg?! - kérdezte az aggódó anyuka, amikor gyorsan levette meleg, és nagy nyaksálját, hogy - átmenetileg -, fia pufók testére terítse, majd kioldozta jéghideggé dermedt, fázós, pufók kezeit.
- Jaj... anyu... megaláztak... megvertek... már megint... - vékony, alig érthető egérkehangon felelt. Anyjában ezalatt valósággal viaskodtak a haragos, indulatos vegyes érzelmek.
- ...De hát... miért csináltak ilyen szörnyűséget...?! - kérdezte tanácstalanul.
- Anyu! Ezek vadállatok... ezek rohadékok... Félek... - Dávid úgy nézett anyára, mint amikor súlyos autóbalesete volt, és majdnem amputálni kellett keringési zavarok miatt a jobb lábát. Sebezhető lelkében már egyre nagyobb méreteket öltött a pesszimizmus, az élet tagadása, a kilátástalan reményvesztettség totális egyeduralma. Egy olyan rettegő, ágyba vizelő kamasszá vált, aki a saját árnyékától is könnyedén megijed, mert a félelem leckéjén nevelkedett.
- Nem lesz semmi baj kincsem! Azonnal hazamegyünk! Várjál! János bácsi mindjárt kerít valami ruhát. Mindjárt visszajövök! - az asszony most beszélt az öreg portással, aki máris igyekezett legaloppozni a hosszú lépcsőkön, hogy kerítsen valami ruhadarabot a szegény fiúnak. Addig Dávid óvatosan kinézett a szekrény fogságából, és miután megbizonyosodott, hogy senki sem bánthatja kilépett csupasz meztelen testtel, és lábakkal. A sállal igyekezett eltakarni a kényes részeket. Most talán még jobban szégyellte magát anyja előtt, hogy képtelen volt lefogyni legalább húsz kilót, és egy kicsivel izmosabb, sportosabb lenni. Egy igazi férfi! Ahogy az apja mondaná. Óvatosan egyik lépést a másik után indultak meg a folyosón, aztán a lépcsőkön le egészen a kihalt auláig, ahol az öregember egy kabát-zubbonyféleséget adott a fiúnak, és egy megfelelő bakancsot. A túléléshez így tűnt ennyi is elég.
- Őszintén sajnálom asszonyom, hogy nem segíthettem többet... - közölte kimérten a portás. - Óvatosan odakint havazik...
- Nos! Köszönöm a segítséget János bácsi! Viszont látásra! Gyere Dávid!
- Viszont látásra asszonyom! - intett az öreg, majd fejcsóválva visszatért irodájába.
Odahaza a zsörtölődő, prédikálásra hajlamos családfő bizony jócskán meglepődött, amikor zubbonyos, meztelen fiát meglátta. Először azt hitte képzelődik. Vagy valami rossz viccnek a szenvedő alanya. Ám látva felesége aggódó, és bosszús tekintetét hirtelen rögtön világossá lett előtte minden.
- Hát ti meg...?! Hol jártatok? Hogy néz ki ez a gyerek?! - mérte végig pucér fiát! - Hová tűntek a ruhái??? - csodálkozott. Nevetni szeretett volna, de tudta, ha most igazán elneveti magát felesége kikaparja a szemeit. Inkább összehúzta a száját.
- A fiadat teljes emberi méltóságában alázták meg, és meg is verték! Sürgősen lépnünk kell az ügyben! Holnap irány az igazgatói iroda.
- Na várjunk csak egy percet édesem! Hogy értsem ezt? Ki akarod venni az iskolából?!
- Úgy, ahogy mondod! Miért? Neked talán van jobb ötleted?! - nézett rá szúros, indulatos szemekkel.
- Hát... szerintem nem kellene ennyire elkapkodni a dolgokat! Elvégre Dávid csak most kezdett el kamaszodni! - csóválta fejét.
- Neked elment a józan eszed?! - csattant fel felesége haragja. - Néz már rá! Nem látod, hogy mit műveltek vele?! Én ezt nem fogom szó nélkül eltűrni! Ha kell inkább másik iskolába iratom, de még egy ilyen esetnek nem vagyok hajlandó kitenni. Megértetted?! - mindhárman bementek a lakásba. Dávidot az anyja azonnal a forró zuhany alá parancsolta, nehogy még jobban megfázzon. Majd amikor már köntösben, és pizsamában ette a vacsorát érezte, hogy a figyelem tartós középpontjában fog maradni hosszú ideig, miközben szülei azon tanakodtak, veszekedtek, hogy vajon ilyen helyzetben mi is lenne a célszerű megoldás.
Hamar eljött a következő nap. Az apuka éjszakás volt, tehát mintha szándékosan kivonta volna magát a döntéshozatalból is. Így anya és fia együtt indultak el korán az iskola felé. Pontban fél nyolckor mindketten az igazgatónő irodája előtt várakoztak. Dávid néhány osztálytársa látta őket, így a délelőtt folyamán az osztályban mindenki azt találgatta, hogy most vajon mi fog Dáviddal történni. A bandavezérek határtalanul örültek a dolognak, hiszen mindenről ők tehettek.
Nem sokkal délelőtt negyed kilenc körül bejött az igazgatónő is a munkahelyére, és meglepetten tapasztalta, hogy egy Dávid és ideges anyukája várnak rá.
- Üdvözlöm kedves asszonyom! Szia Dávid! Valami baj történt...?
- Jó reggelt igazgatónő! A fiamat tegnap jócskán megalázták, és meztelenre vetkőztetve bezárták a szekrénybe. Késő este találtam meg János bácsi segítségével. Szeretnék azonnali intézkedések!
- Ö... értem! Befáradnának az irodámba kérem! - mutatott ajtót nekik, mire mindketten beléptek. - Elnézésüket kérem, amiért késtem de csapnivaló a forgalom! - szabadkozott, hogy oldja a feszültnek ígérkező hangulatot. - Megkínálhatom Önöket esetleg valamivel?
- Nem köszönjük! Talán térjünk a tárgyra! - az anyuka kicsit türelmetlenkedett.
- A bűnösök természetesen meg lesznek büntetve! Másrészről Dávidnak jót tenne, ha magántanulóként folytathatná tovább megkezdett tanulmányait! - tett javaslatot, miközben feltette szemüvegét.
- Mit jelent az, hogy magántanuló?
- Ez azt jelenti kedves asszonyom, hogy otthonról tanulhatna, és év közben és év végén kellene neki számot adni tudásáról, és a tananyagról! Azt gondolom, hogy ez lenne a legjobb megoldás Dávidnak, mert így elkerülhető a naponkénti konfrontáció a gonosz osztálytársakkal!
- Értem! Nos, Dávid? - fordult fia felé az anya. - Neked mi erről a véleményed?! Csak bátran? Mit gondolsz?
Dávid kisírt, rettegő szemeiben már ott lapult az igazság. Bármit hajlandó lett volna megtenni, csakhogy végre kikerülhessen erről az istenátka helyről. Ezért egyetértőn bólogatott.
- Szóval akkor magántanuló leszel, és úgy osztod be az idődet, ahogy akarod, de ettől még tanulnod, és készülnöd kell! Rendben lesz így?! - kérdezte még egyszer kissé parancsolva.
Dávid beleegyezően, félénken bólintott.
Az igazgatónő néhány formanyomtatványt tett az idegeskedő anyuka elé, aki gondosan átolvasott mindent, majd aláírásával rögzítette, hogy tudomásul vette a dokumentumban foglaltakat. Az igazgatónő diplomatikusan felállt és kezet rázott férfiasan az anyukával, aki valamicskét meg is nyugodott. Az egyetlen feszült, ideges, és még mindig rettegő emberke a szobában maga Dávid volt, aki - bár hivatalosan -, magántanulói státuszra emelkedhetett biztosra vette, hogy a bandavezérek bosszúja elől továbbra sem menekülhet...

 KOR-TÜNET

Vajon kiben bízhatunk igazán, és őszintén meg anélkül, hogy legféltebb titkainkat azonnal napvilágra kerülnének? Vajon egykori gyerekkori barátaink, akik időközben felnőtté váltak vajon odabent, legbelül még mindig ugyanazok az emberek, akiket megismerhettünk bennük, vagy teljes mértékben megváltoztak?
Feltűnően stílusos, csinos, az avatatlan szemeknek egy kissé túlzottan is provokatív, kirívó csillogó estélyi ruhás hölgy jelent meg az egyik ötcsillagos étteremben, ahova többségében beképzelt, pénzes seggfejek, és celeb-dámák jártak vacsorázni, vagy ebédelni, és mely éttermet előszeretettel reklámozták az olyan tejfölösszájú influenszerek generációi, akiknek halvány fogalmuk sem lehet a gasztrónomiáról, vagy a modern konyhaművészet kulináris hatásairól az adott társadalomra.
A hölgy kontyba viselte gyönyörű, kicsit hullámos haját, melyet ezüstszínű tűkkel fogott fejéhez. Ezzel mintegy kihangsúlyozta markáns, és határozott arcának keresztmetszetét, melyben folyamatosan éber-kutató barnalángú szemét, fecskefarkú sminket viselve akár egy egyiptomi királynő is lehetett volna.
Bár nem szerette az alkoholt azért a bármixertől rendelt magának egy vodka martinit olivabogyó nélkül s miután akár egy ragadózóállat végigmérte az aznapi felhozatalt, és alfahímeket rögtön észrevette, hogy a legtöbb pénzes ember - akik közt többségben voltak a befolyásos üzletemberek, ügyvédek, vállalkozók, és házasok ritkán mondanak igazat, és a többség minél jobban hazudik, annál inkább megkapja rögtön, amit akar. Már régen belefáradt, és beleunt abba, hogy a férfiak mind csak pár göbe órácskát akarnak tőle, és még mindig késik, vagy várat magára az igazi szerelem.
Mivel érdekelte az orvostudomány és azon belül is a különböző orvosi nyugtatók, altatószerek, és bizonyos kémiai anyagok együttes szervezetre gyakorolt hatása, ezért ördögien fondorlatos tervet eszelt ki a véget, hogy megtudja bizonyos emberektől, hogy őt valóban lehetne-e szeretni, még úgy is, ha a másik illető megmondaná feleségének, hogy megcsalta akár több alkalommal is, miközben szinte semmilyen erkölcsi gátlását, kínzó lelkiismeretfurdalást nem érzett lelkében.
A hódító hódolókban ezúttal sem lehetett panasz. Már amikor belépett az elegáns étterembe rögtön kiszúrt egy kigyúrt agyú majmot, aki méregdrága, égboltkék öltönyben, és márkás napszemüvegben feszített, és egy csöppet sem érdekelte, hogy egyszerre három nővel is kedvére játszadozik, akár a macska a cincogó kis egerekkel.
Először kicsit szándékosan tétovára, szégyellős, megszeppent kislányosra vette a figurát, mint aki még totálisan új hús a fővárosban, és nem igazán ismerheti ki itt magát.
- Bocsásson meg! Ne haragudjon kedves Uram, hogy elrabolom drága perceit, de volna kedve segíteni nekem?! - kérdezte annyira elbájolóan, csicsergően, és huncut vigyorian, ahogy a mostani nők szoktak viselkedni, megfosztván szándékosan hölgyiességüket a méltóságtól.
- Nézd csak! Jó maca vagy cicám! Huppanj le közénk! Csajok? Mit szóltok hozzá?! - fordult kíváncsian alkalmi barátnői felé a kigyúrt-agyú, kopasz gorilla, miközben mintha láthatatlan Röntgen-szemüveget viselne precízen, aprólékosan felmérte a titokzatos nő alakját, bombázó testét, és persze mellbőségét. Fennhéjázó, pökhendi vigyor ült ki arcára, mint aki másokat mustrál, de azért elfogadhatóan tartja az árut.
- Leülhetek? - kockáztatott meg egy ártatlan, szende kérdést a nő miközben szendén, kislányosan pislogott párat.
- Akár az ölembe is csüccsenhetsz kicsikém! Feltéve persze, ha nem zavar a szerszámom! - kezdett saját szánalmas, idióta viccén hahotázni a tesztoszteron-titán, majd a körében ülő nők többsége máris kórusban vele röhögött. A nő úgy tett, mintha vérig sértődött volna, és felemelt állal máris távozni készült, hadd lássa ez a agyament idióta, hogy neki azért még van kisugárzása és nem adja olyan olcsón magát, akár csak egyesek.
Az üzletember megsejthetett valamit, mert levette napszemüvegét és odaszólt félvállról a nőnek:
- Hé, édesem! Te is tudod, hogy ez csak egy ártatlan vicc volt! - máris odafordult nőihez, mintha önigazolást próbálna keresni náluk. - Igaz, hölgyeim? Elbűvölő, és gavallér úriember is tudok lenni! Persze ha nagyon akarok! Na, ne szórakozz velem tündérem! Huppanj le ide közénk! Aztán csapunk egy vad bulit! Na? Mit szólsz?!
A nőnek sem kellett több ügyesen, megjátszva a csetlő-botló idétlent úgy ügyeskedett, hogy mind a három nőnek kilöttyintse az italát és rögvest ki kelljen menniük a női mosdóba, hogy rendbe hozhassák magukat.
- Oh! Jaj, istenem! Ezer bocsánat! Én... szörnyen sajnálom... hölgyeim... - mentegetőzött, de olyan színészi képességekkel, hogy az - nem vitás -, Oscar-díjat érdemelt volna. Látványosan előkapott egy zsebkendőt, és máris törölgetni kezdte enyhén szipogó orrocskáját, és babonázó szemeit, mintha valóban sírást produkálna. - Ugye nem történt senkinek nagyobb baja? - látszott, hogy őszintén megviselte, és kimerítette ez a kellemetlen, megjátszott kis incidens.
- Ugyan édes kis mókuskám! Semmi gáz sincsen! Ti pedig! - mordult kissé fenyegetően a barátnőire -, húzzatok a francba! Most ezzel a kétségbeesett hölggyel akarok foglalkozni! A három, szintén álomszép, modellalkatú hölgy vette az utasítást, mert azonnal kiviharzottak a mosdóba, és jól láthatóan nem is szándékoztak onnét visszatérni. Ez kellett az ördögi nőnek! Lám csak, lám! Azért mégiscsak jó dolog, ha az ember színitanodába is eltöltött egy kis időt, mielőtt felnőtt lett volna belőle! - Gyere huppanj le nyugodtan mellém kis kagylócskám! - mutatott kezével a mellette lévő székre, és miközben a három modellalkatú hölgy kiment az izompacsirta észre se vette, hogy whiskey poharába máris öt milligramm skopolamin került, persze könnyen oldódó, fehér por formájában.
A nő szándékosan a másik székre ült le, és lábait szándékosan úgy tette keresztbe, hogy engedni láttassa pikáns, szexi fehérneműjét.
Az izomkolusszusnak valósággal csorgott a gusztustalan nyála, hogy egy ilyen kicsit félszeg, ám minden bizonnyal tüzes kis csajt azonnal az ágyba vigyen, hiszen ki tudna ellenállni egy akkora macsónak, mint amilyen ő, akinek ráadásul van bőven mit a tejbe aprítania. Mesés naplemente Balin, vagy éppen a Maldív-szigeteken, ahol mindenki írtóra kedves, és az emberek többsége folyton hajbókol, és bocsánatot kér. Az élet a gazdagok számára azért mégiscsak fenékig tejfel, hiszen mindenki egyedül csak őket szolgálja.
- No kis cicám! Akkor hova valósi vagy? - próbált egy kicsit közelebb ülni a befolyásos üzletember.
- Oh! Már megint egy velejéig unalmas kérdés! - sóhajtott egy nagyot, mintha belülről fűtené valami. - Dabasról jöttem! Ez egy kérdés.
- Ez izgalmas! Akkor most barkóbázni fogunk cicuska? Nekem nyolc! - nyalta meg jegyes nyelvével duzzadó szája szegletét. - Mivel foglalkozol édes?
- Lássuk csak! Egy szupermarketben dolgozom árufeltöltői munkakörben! De szerintem te annál sokkal intelligensebb vagy, semhogy elhidd ezt! - ravasz csalafintasággal úgy tett mintha mosolyogna, ám arra volt kíváncsi, hogy az igazságszérum vajon melyik pillanatban kezdi majd kifejteni a hatását.
- Szerintem te képtelen vagy a hazugságra drágám! - jelentette ki a beképzelt macsó. - Akinek ilyen csini-vili kis ruhácskára telik, és egy topmodellalkatú annak lehet pénze! Szóval? Akkor elárulod nekem szépen, hogy mivel is foglalkozol? - megrázta fejét, és úgy tűnt, mintha összefolyt volna előtte az egykor még nyugodt, békés, és kiegyensúlyozott világ. Maga se gondolta volna, hogy egy jó ujjnyi whiskeytől máris be lehet rúgni, pedig mindig is bírta az italt. Most viszont az ismeretlen szer máris kezdte lassacskán kifejteni a hatását.
- Tudod kicsim! Én csak kihasználom magam körül az embereket! Használom őket! Ez a helyes szó! A mai világban sajnos, ha nem vagy eléggé ravasz, és rátermett máris készítheted a saját koporsódat! - ez meglepően őszintének, és nyíltnak hangzott.
,,Remekül alakul a terv!" - szögezte le ördögi mosollyal a nő magában.
- ...És mondd csak? Mi értelme úgy leélni egy egész tartalmas életet, hogy nem voltak benne őszinte, és igazán megélt érzelmek, vagy komoly párkapcsolatok?! - nézett a másik kissé kótyagos szemébe.
Az izompacsirtán most a nyugalom, és a látszat-részegség kezdeti jelei mutatkoztak. Még sosem volt ennyire éber, és kristálytiszta a tudata, ugyanakkor valamilyen ismeretlen, hallucinogén anyag arra kényszerítette titkos gondolatait, hogy mindig igazat mondjon, és képtelenség volt ellenállni ennek az ismeretlen anyagnak.
- Egész életemben ezt csináltam! Különben most kukás lennék a Fővárosi Köztisztaságfenntartó Vállalatnál, és éhbérért kulizhatnék! De szívesen lefeküdnék veled kis tündérem! - vallotta be.
- No, hát ez igazán... nagyon kedves tőled! De folytassuk inkább a megkezdett beszélgetést. Nem tudom emlékszel-e még úgy körülbelül három-négy éve te és a kis barátnőid nyilvánosan megszégyenítettetek egy kövér lányt az egyik étteremben, aki a születésnapját ünnepelte volna baráti társasággal. Rémlik valami?!
- Hu! Kis anyám! Bocsika, de én már a ma reggelre sem emlékszem! - rázta meg kótyagos fejét, hátha kitisztulnak összekószált emlékei.
- Már megbocsáss, de ezt nagyon nehezemre esik elhinnem! - fonta keresztbe maga előtt kezeit számon kérően Laura.
- Várj csak! Egy pillanat! Hát persze! - jutott hirtelen villámcsapásként eszébe. - Most már tudom! Egy rohadtul hájas spiné volt a csajszi, és együtt locsogott a barátaival. Esküszöm neked mókuskám, hogy ilyen hájas pöffeteg gomba emberkéknek semmi keresnivalójuk sincs se az étteremben, sem az emberek között! Tanuld meg szivikém! Vannak győztesek, és vannak lúzerek! Ennyire egyszerű az átkozott élet leckéje! Ez az amire az iskola nem taníthat meg!
Laurának nagyon fájt inden egyes mondat, amit ez a szemétláda, izom-macsó kiejtett száján, de muszáj volt visszafognia kellően mérges, bosszúszomjas indulatait, mert különben semmit sem ért ördögi terve.
- Oh! Hát ez nagyon izgalmas... Folytatnád kérlek a történetet...? - úgy tett, mint aki szabályosan ég a vágytól, hogy hallhassa a történet folytatását. Szempilláit egzotikusan addig remegtette, míg a másikon kis híján úrrá nem lett a kangörcs.
- Hát persze szivi! Szóval ott volt az a gusztustalan, hájas Miss Röfi, és arra gondoltam, hogy a fenébe is miért ne kicsit elszórakozok vele! Úgyhogy fogtam magam, odasétáltam, és a nagy, tohonya képét egyenesen a szülinapi tortája kellős közepébe nyomtam. Ebből egészen biztosan tanult az a gusztustalan dagadék! Gondolom a konditeremben a személyi edzőknek plusz műszakot kellett vállalniuk, hogy kiadósan lefogyasszanak egy ilyen kövérseggű mangalicát! - újabb nagy korty következett a skopolaminnal felturbózott whiskeyből.
- Hát... ami azt illeti hála a gyomorgyűrűknek, és a műtéti zsírleszívásnak, és bizonyos műtéti beavatkozásoknak, no meg a rutinos edzéseknek alig három-négy hónap alatt látványos eredményeket lehet elérni, ha az ember elhatározza, hogy igenis változtatni akar az életén! Szerinted? Szexi vagyok, vagy csupán dögös?
- Ó, kicsikém! Te istennő vagy, és egyre jobban kívánlak! - jegyezte meg vágyakozva, és igencsak látszott, hogy legszívesebben most azonnal megáévá tenné a nőt, ha megtehetné mindenki szeme láttára.
- Tudod erről eszembe jut egy vicc! Szólj, ha már ismered! Egy húszas éveiben járó, kövér lány bemegy egyszer a konditerembe, és ott kér egy kis segítséget, hogy le tudjon fogyni! A személyi edzője, és persze a többi vendég is röhög, vihog, nyilvánosan megalázza, és mindenről ordít, hogy úgy se fog lefogyni, aztán alig négy hónap után a kövér lányból karcsú, dögös istennő lesz, csak mert senki sem hitt benne, csakis saját maga, hogy sikerülni fog! Tudtál követni te idióta seggfej?! - kicsit megemelte a hangját, mert csak most jött el a bosszú igazi természete, amit maradéktalanul ki akart élvezni.
- Kicsi szívem! Annyira jó veled, hogy az már szinte fáj! Kóstoltad már ezt a kitűnő évjáratú whiskeyt? Én mondom totálisan új embert faragna belőled!
- Hát... az igazat megvallva egyik nagyapám alkoholista volt, így lemondok róla, hogy feleslegesen mérgezzem, és hülyítsem még jobban az agyamat! Tudod, én már csak ilyen lány vagyok!
Az izompacsirta az utolsó kortyot is megitta a poharából, és most annyira kába, boci szemekkel nézett maga elé, mint akit szabályosan hipnotizáltak.
- Mit szólnál hozzá, ha megmutatnám a lakásomat? Jó tágas, és minden luxus szolgáltatással ki van egészítve! Akkora zuhanyzó van benne, akár egy nappaliban! Aztán ki tudja? Talán még a hálóba is bevezethetlek! Persze csak, ha nagyon akarod!
- Tudod mit te seggfej! Idd le magad inkább a sárgaföldig, és süllyedt olyan mélyre, hogy onnét képtelen legyél kiszabadulni! - kezdett rámenősen támadásba.
- Hé, hékas... Ezt most meg miért... kellett...?! - nézett bambán, tétován rá.
- Ezek szerint még mindig nem esett le a tanktusz, hogy ki vagyok?!
- Hát... nem igazán... új üzleti partner, vagy alkalmi szexpartner, esetleg?!
- Én voltam az a kövér lány, akinek a képét belenyomtad a szülinapi tortába, és úgy látom remek munkát végeztem, mert csak úgy ittad minden szavamat! Nem is rossz egy hájas dagadéktól te rohadék, nem igaz?!
- Ó! Ez már döfi! Miss Röfi! Hogy megváltoztál! Most sokkalta szexisebb, csinosabb vagy!
- Igazán?! Tudod mit szánalmas pojáca vagy tudd meg! Lehet, hogy annyi pénzed vagy, hogy azt hiszed bármit megtehetsz, de azért vannak, és mindig lesznek igaz emberek, akik még ha összedől is ez a rohadt, több sebből vérző világ akkor sem fogják hagyni, hogy az ilyen rohadékok mint te eltapossák őket! Ha akartam volna könnyedén megmérgezhettelek volna! Egyetlen másodperc és vége a luxuséletednek! - jegyezte meg határozottan, erősakaratú nőként Laura, míg a legtöbb törzsvendég az étteremben kíváncsian bámulni nem kezdte a kis színjátékot, melyet hatásosan rögtönzött.
Laura valamivel egészségesebb lelkierővel, és kiegyensúlyozottsággal lépett ki az étteremből miközben azt érezte joga volt az elégtételhez. A kigyúrt üzletember pedig leforrázottan nem tudott megszólalni sem a történek hatása után.

MEGFEJTÉS

Meg kell fejtenem mi dolgom lehet
nekem még e földön, hol farkas-csordák,
kétes jampecek, csicsergő,
kanári-dámák közt élet-halál
versengés folyik szánalmasan.
Már nem kell többet se szánalomittas szorongás,
se játéknak való játsznyi szellem az élesre lecsiszolt
létezésben görbe tükrű vermek az egyedüli útmutatók.
S ha villogtatják kérkedőn méregdrága
koktél-egyenruháikat a puccs partikirálynők
az emlékek megszelídített pókhálója
tán mindenkiben fogságba ejti az Időt lent.

Meg kellene fejtenem,
hogy főként manapság miért pont
a pénz lett minden kapcsolat központi magja?!
Csöndet-kondító, egzotikus flört-pillantások
mögötti kétes-gyilkos tekinteteket,
míg az egyes évek vonzásainak
keresztmetszetében őszinte szavakat
kunyerálhatnánk, akár elhullajtott virágcserepeket.

Tiszta szavú, hűsítő fátyolvízesés szórná áldott,
milliónyi kristálycseppjét ránk,
amíg féltőn sóhajtó szíveink
tétován elrebegnénk a féltve
megőrzött igenek hatalmát.

Meg kellene fejtenem az önző félelmet,
mely már totálisan eluralkodott felettem
s a magányt-növelő hallgatásban
megtestesülni látszott
a pillanatnyi különbéke állapota.
Nem mélyítheti kölcsönös
megbánás makacs arcom vonásait.

Lábam alatt tétován,
bizonytalanul mozdul a szőnyeg,
lakás, kinti környezet.
Minden mindennel összefügg alapelve itt is működik.
Gyűrűkben felépített szánalmas életem
tapintható látomás lehetett csupán.
Ember-mosolyom inkább sokszor,
sokféleképpen volt grimasz-vigasztalás.

Már minden csak önmagát dicsőíti vagy idézi
s a langymeleg füvek élén addig nyújtózkodom
s fekszem míg porrá nem metszik testem.

 ÚJ ESÉLY

A férfi kivétel nélkül rossz alvónak számított, ezért hamar megtanulta, hogy sose sértse meg az éjszaka nyugalmi csendjét. Apja hajdanán sokszor mondogatta, hogy mi a csudért használ valaki éjjeli edényt, amikor alig két méterre van a szobája a mellékhelységtől?
- Édes fiacskám! Csak nem vagy lusta? - kérdezte ilyenkor mire a legtöbb esetben egynemű választ kapott:
- Nem szeretnék senkinek kellemetlenséget okozni!
Apja is éberalvónak számított, tehát a legkisebb zajra, neszre, apró miccenésre szinte azonnal felriadt, és ezután már képtelenségnek tetszett, hogy nyugodtan visszaaludjon.
Számos olyan kissé kiábrándító, vagy szomorkás gyerekkori emlékkel rendelkezett, mellyel - bárhogyan is próbálkozott -, nem tudott leszámolni, vagy ha tetszik továbblépni.
Most mégis levette a jegyűrűjét. Úgy érezte magát, mintha megtagadta volna azt, aki a szívének talán legkedvesebb ajándéka volt, és aki annyira hamar kellett elvesztenie. Felesége váratlanul, és hirtelen lett beteg, és bár megígérte neki, hogy megpróbál új életet kezdeni, és újra boldog lenni az utóbbi tíz évben ez sehogyan sem akart összejönni! Kis éjjeliszekrényre pillantott félve, tétován és még mindig annyira ragaszkodó, szinte gyerekes, feltétlen szerelemmel bámulta felesége mennyasszonyi portréját, mint amikor még úgy tűnt életvidám és makkegészséges. Mézszínű haja csigákba rendezetten hullámzott a kis gyöngyberakásos fátyol alatt, és úgy tűnhetett a fényképésznek még a rejtett pillanatokat is sikeredett lencsevégre kapnia; babonázó tekintetük összekapcsolódik vágyakozva, és abban a percben megszületik a Mindenség, ahogy a gyönyörűséges fiatalasszony kacagni kezd, miközben grimaszokkal bohóckodnak a kamerába. Milyen régen is volt, talán meg se történt...
Tükörbe nézett és a renyhe borostás arc mögött kirajzolódott középkorúságának árva, magára hagyott magánya. Egy idő után megutálta, hogy közeli barátai, és ismerősei is csupán a kiszolgáltatott, esendő özvegy embert látják benne pedig nemrég múlt harmincnégy.
Ezen mindenképp változtatni akart. Gyorsan megborotválkozott, és bár a nyakkendőkötéssel mindig is hadilábon állt, ferdén álló nyakkendővel elindult arra a személyes találkozóra, ami talán egész további életét megváltoztathatja.
- Sosem tanulsz meg édesem nyakkendőt kötni! Bízd csak rám! - hallotta felesége kacagó, sugárzó hangját, amivel mindig bearanyozta nehézkes, egyhangú napjainak monotonitását.
Egy korabeli hölggyel találkozott, akivel egy internetes párkeresőben kezdtek beszélgetni, majd hosszas vége-hossza nincs huzavona kezdődött arról, hogy a férfi majdnem minden esetben visszautasította a személyes megismerés lehetőségét, hiszen még olyan frissnek, mélynek érezhette tragédiáját, és lelki sebeit, hogy önzőségét, önsajnálatával nem bombázhatta azonnal a megismerni kívánt nőt. Az illető hölgy - mint később kiderült ezt inkább valami különös, furcsa provokációnak tekintette semmint sértésnek, és belement a játékba.
A Jászai Mari-térhez közeli hangulatos kis kávézóba beszélték meg a személyes találkozót. A hölgy visszafogott, elegáns ruhában pompázott, ami egyszerre volt egyszerű, mégis annyira sugárzó, hogy a legtöbben rögtön utána fordultak az utcán. S bár a XXI. században - legfeljebb csupán Angliában -, divat a kalapviselet a hölgy kifinomultságát dicsérte, hogy hetyke, csinos kalapot viselt, melyet csupán a kávézóban vett le mindenki kíváncsiságának engedve.
A hölgy szívét már sok udvarló, otromba lovaggavallér összetörte. Valaki csupán csak egy görbe éjszakát akart vele elszórakozni, míg mások szabályosan fenyegették is, ha nem kapják meg azt, amiért jöttek akkor a hölgy kis pofikája ki lesz dekorálva. Ezt az utóbbi szót a nyomaték kedvéért erősen megnyomták, és hogy a hölgy komolyan elhiggye az adott fenyegetést úgy megszorították karcsú, finom karját, hogy kék-lilás véraláfutások jelentkeztek alabástrom bőrén, melyet arcpúderrel igyekezett titkolni.
Hamar hozzászokott a tényhez, hogy vadállat, bunkó-paraszt mentalitású emberekkel egész egyszerűen nincs mit csinálni. Ezek az emberek az erőszak nyelvén értenek, és akkor érzik a legjobban magukat, ha másoknak fájdalmat, és szenvedést okoznak.
Akadtak kifinomult, idősebb urak is! Üzletemberek, ügyvédek, vagy bankszférában dolgozók, akik értékes ajándékokkal lepték meg úton-útfélen, és együttlétüket valamiféle alkalmi szolgáltatásként fogták fel, amibe alkalom adták beletartozott a szex. Aztán később, amikor az idősebb urak felesége esetleg rájött a dologra a hölgy megpróbálta intelligensen rendezni a félreértésből származó perpatvart, aminek persze egyenesági következménye lett, hogy az adott feleségek többsége legszívesebben megfojtotta volna férjeiket, és a hölgyet is, amiért így megcsalták, és becsapták őket.
Remegni kezdett a keze, ahogy egymáshoz dörzsölgette finoman kacsóit, mintha két jégtömböt akart volna felmelegíteni, holott kellemesen enyhe, ősz eleji nap volt, amikor még süt a nap is.
,,Vajon mi az, amitől igazából fél? Egy újabb sikertelenségre ítéltetett kapcsolattól, vagy attól, hogy megint összetörik sebezhető szívét, ami után megint kínkeservesen képes talpra állni, és mindent újra kezdeni?!" - futott át agyán.
Később pontban fél négy előtt délután a férfi is megjelent. Öltönyben érkezett és egy szál vörös rózsát szorongatott, de olyan robosztus, ideges erővel, hogy csoda hogy a virág idáig is kibírhatta markai között az utat. Sokáig keresték egymás tekintetét, mire a hölgy volt az, aki kedvesen bólintott, jelezve, hogy megtalálta, akit keresett. A férfi félszeg tétovasággal lépett be a hölgy láthatatlan érzelmi terébe:
- Jó napot kívánok! Igazán örülök, hogy eltudott jönni! - felelte, majd kisfiús félénkséggel átnyújtotta a rózsát. - Ez az Öné!
- Oh! Ez igazán kedves tőled, de nem azt beszéltük meg, hogy tegeződni fogunk egymással? A magázás annyira formális! - vette át a virágot a hölgy, és nem tudott ellenállni annak, hogy bele ne szagoljon. - Finom illata van! - jegyezte meg dallamosan, mintha egy angyal énekelne.
A férfi még toporgott egy kis ideig, cipőjét bámulta mereven, mintha nem merne őzikeszemeibe belenézni.
- Valami baj van kedves Pál? - kérdezte mosolyogva.
- Jaj nem! Bocsánat, csak... megengedi, hogy leüljek? - ostobának, és gyerekesnek érezte magát.
- Persze! Csak egészen nyugodtan! - hamiskás mosolya mögött máris eldöntötte, hogy minden apró részletet, és szót tanulmányozni fog ezen a férfin, de csupán csak a felszín alatt, nehogy elrémissze a másikat. Ez a férfi más volt, mint a többi alfa-hím. Nem akarta birtokolni sem őt, sem másokat. Ez a férfi költő, író volt. Olyan halhatatlan sorokat volt képes idézni, akár ismeretlen költők tollából, melyekről ő nem is hallhatott, és ez felkeltette intellektuális érdeklődését.
Amellett megismerkedésüktől fogva nem győzte kedveskedő, csalafinta, szerelmes bókokkal elárasztani, és ez ugyancsak módfelett hízelgett nőiességének. Igazi gavallér, és úriember. De van benne valami, amit senkinek sem enged a felszínre hozni. Talán majd neki megnyílik.
- Milyen napod volt Pál? - kezdte el irányítani a beszélgetést, miután hamar rájött, hogy ennek az embernek előbb az önbizalmát szükséges felépíteni, és minden csak azután következik.
- Hát... mit is mondhatnék...? Köszönöm! És neked? - na végre! Tegezésre váltott. Nem elhanyagolható előjel.
- A reggelek mindig dögunalmasak! Megetettem a macskámat, majd elindultam az irodába, és egy halom papírral bajlódtam egész álló nap. Néha úgy érzem a munka totálisan kiábrándít! Nem érzem azt, hogy szakmailag fejlődhetnék! Talán jó volna, ha megpróbálnék inkább egy önálló vállalkozást kiépíteni.
- Ó! - lepődött meg a férfi, mint aki roppant különleges dolgot hall. - Ez nagyon érdekesen hangzik.
- Szerintem is! Persze előtte azért egy-két dolognak nem árt részletesen, és precízen utánanézni, át ne verjék az embert, de szerintem megtudnám valósítani! - jelentette ki határozott büszkeséggel, mégis kicsit visszafogott félelemmel, amit az ember akkor érez, ha nem láthatja még terveinek kockázati tényezőit. - Te mit gondolsz?
- Hú! Hát az az igazság, hogy így elsőre nem is tudom... - mélázott el. Azt hitte beszélgetni fognak, és váratlanul egy kissé üzleti megbeszélés kellős közepébe csöppent.
- Azt akartam megkérdezni, hogy téged érdekel-e a téma, vagy beszéljünk valami másról? - kérdő, de tanácstalan is volt a hölgy babonázó arckifejezése, hiszen a férfi is bizonytalanul viselkedett. Időközben valahonnét előkerült egy pincér is, aki árgus szemekkel várta, hogy rendelnek-e valamit, és addig nem mozdult, míg nem szóltak hozzá.
- Parancsolnak esetleg? - kérdezte piperkőc fenhéjázósággal.
- Igen! Én kérnék szépen egy kis tejeskávét az úr pedig... - közelebb hajolt Pálhoz, hogy jobban értse halk mondatait. - Egy kólát! Köszönjük! - A pincér tüstént elviharzott. Ki tudja? Talán még életében nem találkozott emberekkel azelőtt.
- Láttad ezt? Mit csinált? - kérdezte a hölgy. Pál nemet intett a fejével. - Megpróbálta stírölni a melleimet. Micsoda egy pofátlan balek! - jelentette ki, de kellemes, nyugodt, komoly hanghordozásába azonnal bele lehetett szeretni.
- Őszintén remélem, hogy azért nincs semmi baj...? - már megint ez a fölösleges szájjártatás. Most a védelmező szerepében akar tetszelegni, vagy csupán csak segítőkésznek akar tűnni?!
- Köszönöm! Szerintem minden rendben! Ez nagyon kedves gesztus! Értékelem! - most először nyújtotta ki finom, porcelánszínű, és hosszú kezeit, és fogta meg Pál mancsait. Azonnal érzett valami különös bizsergést, mely elindult lábujjaitól majd villámgyorsan végigszáguldott csilingelő szívéig, hogy ott kopogtasson. Kicsit meg is emelkedett a pulzusszáma, mert kellemesen elpirult.
- Sajnos sosem tudtam megszokni a nyüzsgő tárasági életet! - jelentette ki váratlanul a férfi, miközben az asztal virágmintás terítőjét szorongatta kezei között, hogy bátorságot gyűjtsön.
- Megkérdezhetem, hogy miért? - nézet vele kíváncsin farkasszemet a hölgy, hogy valósággal sarokba szorította.
- Talán a gyerekkorom miatt... nem volt éppen kellemes. Nem is hittem volna, hogy túlélem! - Pál hangjában bujkált valami lemondó nosztalgia, az intenzív éberséggel vibráló múlt emlékei iránt, melyet csak nagyon kevés embernek mondhatott csak el. - Később talán a feleségem sem igazodott ki rajtam... aztán őt is elvesztettem... - búvópatak sodrásával törtek elő belőle ezek a nyílt szavak. Úgy érezte nem bírja ki, felrobban, ha nem mondhatja el azt, ami egész lelkét súlyos teherként nyomja.
- Jaj, bocsáss meg! Én igazán nem azért kérdeztem... - próbált kibúvókat találni mentegetőzéséhez a hölgy. - Említetted, hogy még mindig fáj! Őszinte részvétem! Biztosan nagyszerű nő lehetett!
- Igen! Tudod egy olyan lúzer alak, mint ahogy sokáig emlegettek azok, kik nem hittek a kapcsolatunkban, el sem tudott nagyobb ajándékot, megtiszteltetést kapni ettől a nehéz, és groteszk élettől, mint amikor egy olyan felbecsülhetetlen kincs hölgy úgy nézett rám, mint Hajni akkor! Titkolta a betegségét, és mindig azt mondta, hogy csak rutin vizsgálatra megy, de lehetséges, hogy már akkor betegeskedett, és nekem mellette kellett volna lennem... Később megígértem neki, hogy megpróbálok boldog lenni, aztán évekig magam alatt voltam, senki mást nem engedtem közel önmagamhoz, aztán találkozhattam veled... - elfordította busa, szánalmas fejét, mert valamikor úgy tanították egy férfi sosem sírhat, és nem mutatkozhat gyöngének, mert az gyávaságra vall.
A hölgy gyöngéden megérintette arcát; maga felé fordítva mélyen két szeme közé nézett, és tapintatosan megjegyezte:
- Szerintem nagyon bátor dolog volt, hogy ennyire mertél szeretni, és ennyire kitartottál a párod mellett! Őszintén csodállak ezért, és nagyon sajnálom, hogy történtek olyan dolgok, melyeknek nem lett volna szabad megtörténniük! - simogatásában is volt valami láthatatlan mágneses energia, melyet újfent mindketten megéreztek, hiszen mindkettejük szíve hatalmasat dobbant.
- Nem szeretném, ha úgy éreznéd ez a mostani ismerkedés nem vezet sehova! Szeretnélek őszintén megismerni, de én... még mindig szeretem a feleségemet... - vastag üveggolyók kezdtek szivárogni jól láthatóan szemeiből. Annyira elveszett, és kétségbeesett, kiszolgáltatott, tökéletes, elszigetelt egyedüliség érződött egész személyiségéből, hogy Hajni önkéntelenül is átérezte az összes megsebesült lelki fájdalmat, melyet ennek a végtelenül érzékeny embernek cipelnie kellett egy életen keresztül.
- Ez nagyon... tiszteletreméltó! - bökte ki. Nem is igazán lehet egy ilyen tragikus korszakról folytatott eszmecsere után mással előhozakodni, csak őszinte vigasztalással, és segítségadással. - Én is szeretnélek megismerni...
Pál először hallott egy hölgyet így beszélni, aki azért ült le vele, mert nem a fizetésére, állására volt kíváncsi, hanem annál sokkal többre: összetett, és mégis színes személyiségére. Egyszerre hatották meg, dédelgették, és adtak hihetetlen lelkierőt, és bátorságot ezek a nemes, komoly szavak. Igen most úgy érezte, hogy talán neki is lehet néminemű joga az elveszettnek hitt boldogsághoz.
Rengeteget beszélgettek ezek után, és egyre jobban érezték egymás megsértett lelkiismeretét, melyet a figyelmes, kedves, szerelmes gyöngédség táplált, hátha sikerülni fog behegeszteni lelki sebeiket. A kávézóból kifelé jövet Pál nem merte megcsókolni Hajni enyhén telt, rózsapiros ajkait. Csupán csak meghajtotta a fejét, lehajolt, és kissé szertartásos jelleggel kezet csókolt, majd elkísérte még egy darabon, miközben éberen kapaszkodtak egymás tekintetébe.

MENTŐ-ÖTLET

Harmincon túl az ember közeli ismerősei, barátai, és hozzátartózói egyre furcsábban, meglepetten néznek az emberre. Mintha legalább is egyszerre lúzer, flúgos, vagy csupán egy olyan nagy senki lenne, aki jóformán majdnem a fél életét elvesztegette olyan haszontalanságokra mint a szabadság, függetlenség minél erőszakosabb, radikálisabb megtartása, vagy hogy esetleg egy alsógatyát egy héten akár többször is felvegyen, miután a mosópor drágulásnak indult.
A legtöbb ilyen eset egyben arról is szól, hogyha az ember harmincon túl egyre kevesebbszer látogatja meg persze kötelező jelleggel barátait, akik bezzeg minden adandó alkalommal szinte égnek a vágytól, hogy jó alaposan kivesézzenek vele mindent, és kérdőre vonják, hogy: Hogy van a dögös, szexi asszonyka? A srácok jól vannak? - Mi sem természetesebb annál, hogy az illető ember kis idő után valósággal besokall, és inkább szándékosan nem megy egy a dumcsizós találkákra, nem veszi fel a mobilját, és persze neten sem lehet utolérni.
Harmincon túl következik el az emberek életében az ún. megfeneklés korszaka. Kiürülnek, megváltoznak, adott esetben villámsebességgel el is felejtődnek a barátságok szilárdnak, és biztosnak gondolt emlékei, hogy aztán az ember a középkorúsága átkával a nyakában további életében azon agyaljon, hogy vajon mit kellett volna másként csinálnia, hogy azok, kik megígérték, hogy majd mindig mellette állnak állják is szavukat, és ne maradjanak hitszegők.
Gábor autószerelő volt. Nem nagy újság. Elvégre ki a fenét érdekelhet egy nyakig gépolajban tocsogó, és szutykos, retkes, ízig-vérig melós, akinek gyakorlatilag minden felmenője a szerelői szakmában foglalt el patinásnak egyáltalán nem nevezhető helyet. No de hát nem volt mese! Van egy kissé flúgos, nagy lábon élő, és jólétet igencsak kedvelő hugicája Ági, aki előszeretettel használja ki - persze csak a maga kedvére -, főként az idősebb férfiak társaságát és fogad el értékes Swarovszky-ékszereket, vagy gyémántgyűrűket. És, ha karbantartásra szorulna ugyancsak ajándékba kapott Mini Moris autója ingyenesen megköveteli, hogy bátyja helyrepofozza kocsiját.
- Nem is igazán értem, hogy miért nem fogtál már magadnak valakit?! - kérdezte a minap. - Elvégre néz csak meg engem! Én élem a világomat és joggal lehetek büszke, mert a vén kriplik majd megőrülnek értem, és én úgy használom őket, akár a játékbábúkat! Nem ártok ezzel senkinek! Legfeljebb idióta, és ostoba feleségeiknek, akik hagyták, hogy a férjeik máshol keressék a boldogságot! Neked sem ártana végre felcsípned valakit! Bár ahogy így elnézlek! Szánalmas egy fickó vagy te bátyó! - nézett körbe a piszkos, kissé lepusztult műhelyben, ahol autók egész sora várakozott a szakértő kezekre, de azért még működött.
- Akkor hányra parancsolod az autódat nyomikám?
- Haha! Kurva vicces fiú vagy! Délután öt körül elvinném, ha nincsen komolyabb baja!
- Értem! Délután öt! Még valamit?!
- Ha kedves bratyó leszel esetleg feltudok neked hajtani egy belevaló csajszit! Na? Mit szólsz? Legalább nem kellene folyton szólóznod!
- Igazán figyelmes vagy, de megvan a saját magánéletem! Köszönöm! - törölte meg motorzsíros, fekete kezét egy jócskán agyonhasznált rongyba.
- Á! Értelek bratyókám! Na majd én a gondodat viselem! Egyet se izgulj! Akkor délután talizunk! - Ági villámsebesen kiszaladt a műhelyből. Úgy tűnt nem bírja elviselni a zsúfolt, szűkös tereket, mintha klausztófóbiával küszködne. Még nem árulta el, de bátya számára igenis csajt fog szerezni!
Gábor a nap hátralévő részében autókat bütykölt, javított. Kicserélte az elszakadt ékszíjakat, vagy leeresztette a fáradt gépolajakat, ellenőrizte a gumiabroncsok tapadását stb. Minden olyan munkát elvégzett, ami ezzel a szakmával együtt járt, és már alig várta a délidői tizenöt perces ebédszünetet, hogy édesanyja speciális rántott csirkéjéből kiadósan falatozhasson. Még hidegen is elfogyasztotta, puha kenyérrel, ha más köret nem akadt. Sokszor elgondolta, hogy ugyan melyik úrinőnek lenne kedve egy melós emberrel étkezni, akin messziről látszik, hogy durva dolgokhoz volt egész életében hozzászoktatva, ám azért mégiscsak tud viselkedni?
Gábor is tisztában volt vele, hogy a mostani nőket egyedül a jó zsíros bankszámla, a márkás luxus sportkocsik tudják egyedül lázba hozni, és jószerivel bárkit lenéznek, aki nem képes kielégíteni az ő anyagi egzisztenciájukat.
Az ebéd utáni órák mintha totálisan kizökkentették volna eredeti, megszokott életritmusából. ,,Vajon miben törheti a fejét hugicája? Csak nem ideállít pár barátnőjével, hogy aztán mindannyian rajta röhögjenek, akárcsak szomorkás gyerekkorában a szülinapi zsúrokon?! Hát azt felejtse el, inkább korán leadja a maradék melót, és hazaballag, minthogy kényszerűségből le kelljen nyelnie húga kiábrándító, ironikus megjegyzéseit!"
Néhány autót megszerelt, és helyre pofozott. Vajon apja mit mondott volna ebben a helyzetben? Azt hogy maradjon karakán, elszánt férfi, aki nem fél semmitől, és nem retten meg a női szeszélyektől? Aligha!
Eldöntötte, hogy türelmesen inkább kivár, és meglátja mi fog ebből az egészből kisülni. Nem is kellett csalódnia, mert kora délután már javában kiürült az autószerelő műhely, és csupán a főnök posztolt kis miniirodájában pedánsan ellenőrizve az aznapi bevételeket, kiadásokat.
Ági szokott kissé nagyzolós, megjátszós módon megjelent, és elhozta számára legkedvesebb barátnőit, akik mint valami sznob, újgazdag dámák, vagy csicsergő cicababák precíz alapossággal mérték, és vették szemügyre a műhely kissé sívár és piszkos világát, az alkatrészekről már nem is beszélve.
- Pfúj! De undorító ez az egész!
- Igen! Ágica! Hova a fenébe hoztál te bennünket! - kérdezték többen is! Valaki még zsebkendőt is tett finnyás orrocskája elé nehogy bármilyen káros anyag érzékeny szervezetébe bejusson.
- Nyugalom csajok! Hadd mutassam be nektek a legkedvesebb bratyómat, akinek mesteri kezei vannak! Már ha értitek mire gondolok! Kicsi a fütyköse, ám amit az ágyban művel arra még egyik nő sem panaszkodott! - jegyezte meg csípősen, ugyanakkor nagyadag, vicces humor kíséretében. Már gyerekkoruk hajnalán az anyja nem győzte figyelmeztetni, hogy bánjon óvatosan a kritikai szavakkal, mert Gábor rendkívül érzékeny és sebezhető. Ági mégis úgy gondolkodott, hogy előbb-utóbb testvérét is megedzi majd a nagybetűs élet.
Gábor pedig - szokásához híven -, nem győzött pirulni, és rendkívül szégyellte magát, amiért húga ennyire porig alázta így is állandóan ingatag lábakon álló önbizalmát, és személyiségét. Jócskán meglátszott rajta a szomorkás megbántottság, és bár gyerekkoruk óta sosem engedte meg magának, hogy sírjon, az élesebb szeműek rögtön kiszúrhattak pár darab könnycseppet zöldesbarnás szemeiben.
- Na mi van Gáborka? Csak nem eltörött a mécses?! Hát ezt egyszerűen nem hiszem el! Akár egy nagydarab, ementáli bőgőmasina! Hát ezért nincs neked senkid! - Áginak már megint előbb járt a szája, mint az agya, így nem csoda, ha Gábornak már tele volt vele a hócipője.
- Ágica! Szerintem ez övön aluli ütés volt, még tőled is! - jegyezték meg egyesek.
- Szerintem nagyon helyes fiú! Olyan kis... cukipofa! Én szívesen megismerném, ha szabad! - jelentkezett a hátsó sorokból egy kifinomult hölgyemény, aki annyira nem szállt el magától, és nem hordta fenn az orrát, mint a többség.
- Nohát! Ezt nevezem! Látod Gabikám! Hamar népszerűséget szereztél! Jól van hölgyeim! Akkor mi lelépünk egy buliba a belvárosba, ti pedig ismerkedjetek csak nyugodtan! - Ági azzal jószerivel a fölösleges, kíváncsiskodni vágyó barátnői többségét máris kitessékelte a műhely ajtaján, míg Gábor félszegen, tétován olajos kezeiről próbálta eltűntetni a ráragadt olaj és szennyeződésfoltokat. Ági pedig gázt adott és barátnőivel már robogtak is a város felé.
A hölgy összekulcsolta finom kezeit. Táskáját maga elé fogta, és türelmesen megvárta, míg Gábor megpróbálja magát megtisztítani.
- Elnézésedet kérem a piszok miatt, de sajnos, amint láthatod - mutatott körbe -, itt a műhelyben szinte már természetes létforma a piszok, por, és az olaj, hiszen gépekkel foglalkozunk! - igyekezett mentegetőzni, bár érezte, hogy erre semmi oka sincs.
- Miattam igazán ne szabadkozz! Erika vagyok! Igazán örülök, hogy találkoztunk! - a hölgy tovább nem finomkodott szabályosan megragadta az autószerelő kissé még mindig piszkos kezét, és jól megrázta.
- Jaj vigyázzon kérem... koszos lesz a keze... - figyelmeztette kissé idétlenül, ám úgy tűnt ez a hölgyet cseppet sem zavarja.
- Miattam felesleges! Ez csak piszok! Majd kitisztítom! - azért magához vett egy papírtörlőt a műhely végéből, hogy visszakaphassa kezének formáit. - Mióta dolgozol itt? - kérdezte.
- Amióta leérettségiztem! Sajnos nem volt pénzem az egyetemre, és költségtérítéses képzést sem tudtam bevállalni, úgyhogy most elég hosszú ideig itt vagyok! - válaszolta kisebb beletörődéssel.
- Ösztöndíj? Pályázat? Támogatók? Esetleg?
- Nem szeretnélek kiábrándítani, de a legtöbben, akik csak egy ócska szerelőt látnak bennem, azok alapból kikerülnek, akik pedig felajánlották, hogy segítenek ki tudja hol tengetik életüket! Már ha érted, hogy mire gondolok?!
- Azért csak nem annyira rémes, vagy igen?!
- Nem! Tulajdonképpen kezdem humorral kezelni az egészet, hiszen mást sem tehetek! Amellett pénzt is keresek! Hát ennyi! Az élet savanykás értelme!
- A szüleiddel megpróbáltál beszélni?
- Nos lássuk csak! Az apám négy éve halt meg infarktusban. Egyébként buszvezető volt. Édesanyámat nekem lenne kötelességem támogatni, és nem akartam tőle pénzt kérni. Borzasztóan borsos lehet a tandíj! Ha csak a fele igaz annak, amint a legtöbb egyetemista egymás közt pusmog!
- Oh! Megértem! De figyelj! Szerintem nem járja, hogy megtagadod magadtól azt, amit valójában csinálni szeretnél!
- Nem szeretnélek megsérteni, de ha volnál szíves elárulni azt, hogy mit tehetnék ebben a helyzetben? Ki segítene rajtam? Mert szerintem eddig a kutya se mozdította a kisujját sem! - enyhén mogorva, bosszús lett a hangja, és ezt megérezte a nő is.
- Hé, nyugi! Semmi okod rá, hogy begurulj! Szerintem mindent meg lehet oldani, csak olyanokhoz kell fordulni, akik valóban segítenek az embernek, és nem csupán szavakkal hitegetik. Ha szeretnéd én nagyon szívesen megpróbálok segíteni! Na? Mit szólsz hozzá?! - nézett rá kérdőn. Volt valami huncutkás csillogás gyönyörűséges gomb szemeiben, ami imponált Gábornak.
- Hát... nem is tudom, hogy mit mondjak... ez váratlanul ért, de próbáljuk meg, ártani nem árthat! - nyújtott kezet, amit Erika ismét jócskán megrázott.
,,Ennek a kifinomult nőnek aztán van tartása! - nyugtázta magában. - De mi van akkor, ha ő is át akarja verni?!" - egymást kergették agyában a gondolatok.
- Szerintem fantasztikus munkát végeztél az autókkal meg minden... - most először fordult elő Erikával, hogy elfogódottságában tördelni kezdte finom kezét.
- Hát... igazán köszönöm, de azért a főnököm is sokat segített! Ha akarod bemutathatlak?
- Nem volna kedved inkább sétálni egy kicsit, csak itt a környéken? - kérdezte kedvesen, mosolyogva. Legszívesebben most azonnal belekarolt volna új barátjába, de úgy gondolta nem érdemes elkapkodnia a dolgokat.
- Mindjárt kész vagyok! Még átöltözöm, letussolok és azonnal indulhatunk! Addig... néz körül nyugodtan... - felelte, majd gyorsan elviharzott a műhely egyik sarkába, ahol egy zuhanyzó volt beépítve azért, hogy a melósok némileg megtisztálkodhassanak, és egy kicsit fel is frissülhessenek.
Erika körülnézett a műhelyben. Mindent jó alaposan szemügyre vett, nem mintha még életében nem látott volna autószerelő műhelyt, mégis ez a helység mintha régi szép emlékeket idézett volna fel benne. Mindenes nagyapja próbálta - annak idején -, tanítgatni kislányként a szerelés fortélyaira, és bár sok mindent nem értett, nagyon sok minden kapásból eszébe jutott. Egy defektet kapott autókereket bármikor ki tudna cserélni!
Alig tizenöt perc múltán Gábor is visszatért a zuhany alól. Kényelmes, utcai ruhát vett fel, és megpróbált átlagos benyomást tenni.
- Nahát! Egészen jóképű lettél! - gratulált neki a hölgy, majd kedvesen belekarolt.
- Nos, nagyon köszönöm! - Gábor még beköszönt a főnöknek, aztán kimentek a műhelyből, és nagy sétát tettek.
- Azért remélem abban egyetértünk, hogy jó volna minél többet megtudnunk egymásról? Szerinted is?! - mosolygott bizalmasan.
- Igen. Mindenképpen! - felelte a hölgy szerelmesen.