ZAVARBA EJTŐ SZINGLISÉG

Szinte mindig azt gondolta, amikor reggel kicsit az éberkóma, és az ébrenlét zűrzavaros határán, hogy egész hátralévő napját álomkórságban kell majd, hogy végigszenvedje. Elvégre nem sok embert ismert, aki harmincas éveit taposta, nem volt már legalább két gyereke, és ne a szingliség jótékony bélyegét sütötték volna a homlokára.
Mégis volt valami megnyugtató, ugyanakkor üdítően kellemes, komfortos érzés a reggel jól ismert hangjaiban. Amikor kissé mérges morgós gázzal elhajtott panellakása előtt a szemeteskocsi, vagy amikor már hajnalok hajnalán olaszos temperamentummal megáldva egymás között szócsatázni, rikácsolni kezdtek az örökösen elégedetlenkedő szomszédok.
Valósággal utált délelőtt tíz óránál korábban kikelni a jó meleg ágyból, még nyáron is. Holott talán ő volt a legelső, aki légkondicionáló berendezést szereltetett fel kis lakásába, hiszen a páradús, kánikulai forróságot kibírhatatlannak találta. Most viszont fürgén szökkent ki jócskán összegyűrt ágyából. Előbb a fürdőszobába ment, és minden esetben melegvizet használt, még akkor is ha anyja vagy milliószor elmondta neki, hogy a hideg víztől ébred fel igazán. Nem baj! Jó lesz a meleg is! Legalább marad még már perce, hogy a jótékony, serkentő tejeskávétól igazán magához térhessen.
Evett egy kis gabonapelyhet. S bár már közel tíz éve elköltözött szüleitől még mindig elhanyagolható étkezésnek tekintette a reggelit. Inkább a hosszan tartó, élvezetes, mediterrán jellegű ebédekért rajongott. A múltkor is kellemesen elflörtölgetett azzal a jó fej, sportos hapsival, aki kedvessége jeleként meghívta a Római partra egy gusztusos, és ínycsiklandozó halas flekkenre, amit képtelen lett volna visszautasítani, és bár - főként az apja utálta a pacalt, ő élt-halt a disznóbelsőségekért, és a tengeri herkentyűkért. Ugyanakkor a spenótfőzeléket tükörtojással kislány kora óta képtelen volt megenni, és akárhányszor rossz, gyomorforgató érzések gyötörték mindig úgy érezte magát, mint akinek a torkán leerőszakoltak egy hatalmas tányér gusztustalan, fűízű spenótfőzeléket.
Haragudott magára, mert nem sok barátot sikerült az évek hosszú során át megtartania, vagy maga mellé csábítania. A legtöbb barátnője túlzottan is könnyen önkéntes rabigába hajtotta a fejét pusztán azáltal, hogy háztartást vezető, aggodalmaskodó, gondoskodó feleség lett egy rendszerint méretes basaszerű sörhasat növesztett vadtahó tirpák állat mellett, akiknek csupán csak azért volt szükségük a női nemre, hogy kiélhessék mohó, önző birtoklási vágyaikat, és fajfenntartási ösztönszemléleteiket.
- Tényleg velem van gond, vagy a legtöbb pasi ténylegesen a farkával gondolkodik?! - kérdezte, miközben rágyújtott egy cigire.
- Ugyan már drágám! Butaságokat beszélsz! A legtöbb pasi már attól a csúcson van, ha meglát egy-egy esztétikusan túlfejlett dekoltázst! Én amondó vagyok! Szerencsésnek tartom magam, hogy révbe értem! Amíg melózok, vagy elfoglalt vagyok addig a párom vigyáz a kölykökre. És ha csak a konditerembe akarok pasimustrát tartani azzal sincsen semmi baja, mert nem egy féltékeny típus! Szerintem hülyeséget csinálsz, ha nem fogsz magadnak egy pasit! Használd ki a fiatalságodat! Elvégre a harmincas éveidben jársz kisanyám!
- Na ne mondd! Én még emlékszem a szalagavatónkra mennyire könnyelműen odaadtad magad a te Tibikédnek! Legalább óvszert használtatok?
Most a barátnőn volt a sor, hogy visszautasítsa ezt az iróniába hajló sértést.
- Ha tudni akarod drága Helguci! Igen! Védekeztünk! Egyébként megnyugtatlak édesem Tibikével a szex olyan volt, mintha az ember egy nyálkás, undorítóan izzadó békával, vagy gyíkkal dugott volna! Remélem kielégített a válasz?
- Nem is vártam mást! Egyébként nem azért kérdeztem, hogy totálisan zavarba hozzalak! Csak mostanság... azt vettem észre, hogy olyan világban kell, hogy boldoguljak, ami meghaladja a képességeimet! Szeretnék végre olyan munkával foglalkozni, ami a változatosság kedvéért érdekel is, vagy filmezni, forgatókönyvet írni, dirigálni a beképzelt, agyonkényeztetett színészeknek. Érted?!
- Oh! Édes barátnőm! Ez mindannyiunk célja! A dirigálás! De egy ilyen lepra országban, ahol mindenhol az csöpög, hogy már megint melyik szépségkirálynőből lett önkéntes jószolgálati nagykövet, és idióta műsorvezető! Semmi esélye az embernek! Egyébként én is írtam egy mesekönyvet a gyerekeknek!
- Tényleg?! - csodálkozott őszintén a másik. - Ez igazán remek! Gratulálok!
- Nemhogy azt hidd! Eszméletlenül sok melóm volt vele! Akkor a második gyerkőcömet vártam, és nem bírtam aludni, mert nagyon hasogatott a hátam! Később mindennek igyekeztem részletesen utána nézni, és borzasztóan méregdrága egy-egy nyomdai, és marketinges összköltség. Ezért imponál New York, vagy London. Ott állítólag érdemben foglalkoznak az emberrel! De mondd meg nekem az igazat? Melyik emberrel kellene összeismerkedni, aki nem csupán önmaga hasznát, de a másik ember érdekeit is szem előtt tartaná, és őszintén segítené karrierje elindítását?
- Ez kissé melodramatikusan hangzott!
- Lehet! De más példa! Volt egy barátnőm, aki már tizenhatévesen lelécelt hazulról, és most olasz focista luxusfeleség, és egész álló nap sütteti bombázó, bikinis testét a tengerparton, és a gazdag feleségek gondtalan életét éli! Látod! Ezt nem volna szabad a mostani bulvármédiának túlzásba vitten mutogatnia. A mostani generációnak az égadta világon semmi példaképe sincs! És ezek a mostani verseskötetek? Sírhatnékom támad, ha egy alig százoldalas füzetnyi kis szösszenetért négyezer forintot is elkérnek csak mert az adott kötet keménytáblás. Hát hol van a kortárs angol, és amerikai költészet? Azt miért tudják lefordítani? Tudod miért? Nem üzlet! Már vagy tizenöt éve mindig ugyanaz körül forog az egész irodalmi hobelevanc! Az újakat meg mintha szándékosan elsüllyesztenénk! - fakadt ki kissé indulatosan.
- Ok. Szíved joga így vélekedni! Legutóbb ha jól tudom, valami művésznőcske nyitott vállalkozást! Csak ezzel is az a baj, hogy a híres emberek mindig könnyebben érvényesülnek, mint a nagy jelképes átlag!
- Szerintem valami rohadtul elromlott a mai világban! - váltott filofófikus hangra. - Úgy értem, hogy manapság mindenki a pénzre hajt, és a luxus életre! Elég csak azt a hülye tévét bekapcsolni és az ember tüstént talál egy rakás szánalmas idiótát, akik híresek, és gazdagok akarnak lenni. Ide jön még az álomkarrier egy-egy bulvárcsatornánál.
- Na látod ez így igaz! Én azt mondhatom, hogy elégedett vagyok az életemmel! Elvégre van két csodás gyerkőcöm, és egy férjem is és mindenünk megvan! Na jó! Nem járunk állandóan nyaralni a Maldiv-szigetekre, de azért a nagymama nyaralója sem olyan rossz!
- Látod! Pontosan erről beszélek! Miért van az, hogy te megcsináltad a magad szerencséjét, nekem meg ezek az orbitális tahó seggfejek jutottak?! - kinyújtóztatta az asztal alatt jócskán elgémberedett lábait.
- De hát azt hittem, hogy együtt vagy valakivel! Mi történt szívem? - lepődött meg.
- Szakítottam Ádámmal, mert kiderült hogy nős és van három gyereke! A felesége pedig fotómodell volt! Na? Ehhez mit szólsz?! - kicsit felidegesítette magát, ha pasis ügyek kerültek terítékre.
- Ez rohadt nagy igazságtalanság volt, még attól a féregtől is! De azért remélem, hogy legalább jól tökön rúgtad, ugye?! - kezdett kíváncsiskodásba.
- Szerintem megtette ezt a lépést a bombázó felesége, amikor elhívtam egy kis személyes találkozóra, ahol kitálaltam neki mindent. Még a szaftos, csöpögő részeket sem hagytam ki!
- Ez az csajszi! Karakán egy luvnya lettél! Nem is gondoltam volna, hogy a gimi után ennyire megállsz majd a saját lábadon!
- Pedig elhiheted nekem, hogy muszáj volt, különben az önkéntes Alfa-hímek lazán eltaposnak!
- Figyelj drágám! Tutti biztos, hogy valahol rád is várakozik az a bizonyos nagy Ő! Csak hinned kell, és bíznod benne, hogy rád talál! És egyébként is! Nem olyan rossz a szingliség! Vagy igen?!
- Hát... tulajdonképpen akkor kelek, amikor akarok! Kivétel, ha munkanap van, és nem hétvége! És szeretek a magam ura lenni!
- Hát akkor mi itt a gond csajszi?
- Egyszerűen csak jó volna, ha végre igazán megtalálhatnám önmagamat, és nem érezném úgy, hogy kallódok ebben a nyavalyás életben! Érted ezt? - szomorúbb, viseletesebb lett a hangja.
- Ne viccelj velem! Tökéletesen megértelek! És mi a helyzet azzal a jópofa, furcsa sráccal... hogy is hívják? Marcell?
- Marci a neve, mert az eredeti nevét ki nem állhatja! Nem is tudom... Szerintem szándékosan nem akarja, hogy megismerjék, és hogy őszintén közeledjenek hozzá!
- Mondja ezt egy olyan csaj, akihez a gimiben jóformán oda se lehetett menni dumálni csak két év után!
- Akkor még más idők jártak!
- Ja, persze! Vagy csak mosogatólé lötyögött abban az okos fejedben!
- Ne hülyéskedj! Marci rendes srác! Randiztunk is párszor, de valahogy úgy érzem, hogy nem működik kettőnk közt a kémia!
- Ezt mondd csak, mégis hogy a büdös életbe kell érteni?! Csak nem impotens az ürge?
- Szerintem nem! Csak amikor megpróbáltam megcsókolni előbb szégyellősen, majd rettegőn elhúzódott tőlem! Azt se engedte meg, hogy átkaroljam!
- Ahá! Tehát kifogtál magad mellé egy aggszüzet, akinek fingja sincs a szexről! Szerintem rá kellene vezetned, ha csak ennyi a gond!
- Mert te olyan kis mindent tudó vagy, ugye?! Én úgy emlékszem, hogy a gimiben is szerencsétlenkedtetek elégszer a te Tibikéddel!
- Hogy lehetsz ennyire szemét dög? Azt hiszed, hogy csak neked van jogod, hogy szerencsétlen légy? - kérdezte bosszúsan.
- Jól, van! Ne haragudj! Igazad van! De azért eléggé cikis helyzet, hogy harmincas éveiben járó pasi még mindig semmit nem tud a szexről, vagy fél bizonyos dolgoktól!
- Szerintem ez benne a pláne! S ha még jóképű is miért is ne? Csak tőled függ! Ettől még nem szabadna kisiklanod!
- Igazad lehet! Akkor? Miben maradunk? Mikor talizunk legközelebb?!
- Figyel Helgám! Most a hétvége totál csőd, de ha szeretnél a gyerkőceimmel játszani felőlem semmi akadálya! Viszont a csajos traccspartit egyelőre muszáj lesz hanyagolnunk, mert ki se látok a munkából!
- Figyelj csak! Mindenben segítek, ha akarod! Csak nem szeretnélek téged is elveszíteni, mert a legjobb barátnőm vagy! - megölelték egymást.
Helga később felhívta telefonon Marcit és randit kért tőle! Megbeszélték, hogy nem fognak elhamarkodni semmit. Egy gyertyafényes, romantikus este után DVD-t néztek, és végigbeszélgették jóízűen az egész éjszakát, és mire felvirradt a nap érezték, hogy egymáshoz tartoznak, és Helga is egyre jobban kezdte elhinni, hogy önállóságát és függetlenségét nem kell kötelező jelleggel feladnia más kedvéért.

GYEREK DIVAT-SHOW



A kislányt Pankának hívták. Szülei rendkívül elfoglalt emberek voltak a maguk módján, így kisgyerekkorától kezdve hamar megtanulta, hogy egyedül csak önmagára számíthat. Barátai - ha akadtak is -, nem igen voltak. Ugyan most őszintén? Ki akar barátkozni egy pápaszemes, pöttöm, rút kiskacsával, aki akkor sír a leginkább, mikor a gonoszkodó kisfiúk rágógumit nyomnak szándékosan gyönyörű, vállig érő éjfekete hajába.
Szombati nap volt, és bár sokan ezt a családi napnak is nevezik Panka szülei - megesett, hogy Szombat Vasárnap is dolgoztak. A kislány általában szülei után ébredt nem sokkal, és mivel egyedül volt, mint a kisujja kitalálta, hogy ma felnőtteset fog játszani kedvenc Barbie-babáinak társaságában.
Hogyan kell felnőtteset játszani? A világ legegyszerűbb dolga. Az ember alaposan felfedezi magának a felnőttek használati tárgyait, és megpróbál úgy felöltözni, ahogyan a nagyok. Panka ezért a nagyméretű hálószoba tükör elé állt. Párszor körbefordult, mintha egyszemélyes divatbemutatón lenne. Majd következett az alapozás. Anyukája mindig a fürdőszobában tartotta márkás piperetáskáját, és méregdrága kozmetikumait. A kislány felágaskodott, felpipiskedett egy sámliszerű székre, és sikeresen levette a polcról anyukája kozmetikai szereit. A szempillaspirált, az alapozó púderek kisebb, üvegcseméretű esztétikus tégelyeit. Most végre akár egyetlen nap erejéig ő is végre felnőtt lány lehet, és bár még nincsen cicije, mint anyukájának azért így sem rossz. Kis lábacskáival serénykedve befutott a hálószobába; leült az éjjeliszekrényhez, melyen szintén volt egy fésülködőtükör, és gondosan - hogy anyukájától elleshette -, szépen sminkelni kezdte magát. Előbb bepúderezte pufók, szépséges kis arcocskáját, majd következett egy kisebb ecset, melyre pirosító színkeveréket tett fel, amitól arcocskája két oldalról szép piros lett. Mivel a szempillái még kicsik voltak, ezért nem bajlódott a szempillaspirál használatának megtanulásával, helyette egy fekete kontúrceruzával igyekezett groteszk módon szépen kihúzni gombszemecskéit, és szemöldökét. S végül következett a legfontosabb enyhén élénkvörös rúzs. Valami francia márka. Anyukája egyik kedvenc színe. Ajkacskáinak csészealjszerű félholdjait huncut, pajkosan csücsöríteni kezdte, majd óvatosan igyekezett felkenni a rúzst szájacskájára. Mikor ismét visszanézte magát a tükörben elégedett volt a látvánnyal. Egy érettebb, kiegyensúlyozottabb, felnőttesebb ,,nagylány" bámult vissza rá a tükörből.
Most következhetett az öltözködés. S bár sosem értette, hogy mi a csudának egy nőnek olyan töménytelenül sok cipő, mint amilyen sok anyukájának volt, és hozzá az az irdatlanul sok ruhaköltemény? Előszeretettel bújt bele két magas sarkú cipőbe. Nem is gondolta volna, hogy ennyire merész, és testhezálló feladat lesz majd felnőtt cipőben egyensúlyozni úgy, hogy el ne essen saját lábacskáiban. Talált egy estélyi, kivágott ruhát, amit most otthoni ruhájára vett fel. Anyukája valósággal megszállottan gyűjtötte a finom, elegáns, kissé hivalkodó angolos kalapokat, melyeket főként az angol felsőosztály ladyjei szoktak viselni bizonyos társadalmi eseményeken. Most valósággal beletúrta kissé maszatos kezecskéit a kalapok összerendezett oszlopaiba, és egyszerre ötöt-hatot is fejecskéjére próbált.
Voltak itt süveges, hórihorgas, nagy karimájú kalapok, ugyanakkor olyan harangbúra formájúak is, melyek szinte szabályosan elfedték, és betakarták az egész arcot úgy, hogy az illető nőnek csupán csak kifejező húsos szája látszott. Ettől olyan sejtelmes, és titokzatos lett.
Újra és újra megnézte fantasztikusan bájos, csinos alakját a tükörben, és nem győzött arról álmodozni, hogy egyszer majd ő is felnőtt lesz, és végre valahára azt csinálhat, amihez csak kedve szottyan. A nappaliban tartották apja hiperszuper digitális fényképezőgépét. Állítólag ez egy olyan csúcsmasina volt, amin elegendő csupán csak a nagy piros gombot megnyomni, hogy fantasztikus fényképek készülhessenek, melyeket aztán ki lehet nyomtatni, vagy elő is lehet hívatni digitális cheapkártyákról.
Panka beviharzott a nappaliba, ahol szintén kisebb felfordulást okozott azzal, hogy minden kis négyezetcentimétert aprólékosan átkutatott, és miután megtalálta apja méregdrága digitális fényképezőgépét visszatért vele a hálószoba hangulatos világába, és igyekezett művészi fotókat készíteni magáról, és úgy viselkedni, mintha modell lenne. Hogy fognak majd ámulni, meg csodálkozni, ha egyszer hazajönnek imádott szülei. Ez lesz az ő nagy ajándékmeglepetése. Csak ki ne kapjon. Bár mindig jóravaló, szófogadó kislányként viselkedett, akire egy rossz szó, vagy panasz nem volt, azért szeretett csalafintaságokban, és kíváncsiskodó dolgokban részt venni, mint bármelyik korabeli gyerek.
Púdertól maszatos kezecskéivel megpróbálta megnyomni a piros gombot, miközben a fényképezőgép lencséjével nézett pózolva farkasszemet. Sokszor csücsörített, és puszikat is dobált, mert egyszer látott a tévében egy felnőttes nénit, aki azt mondta, hogy a kamerával úgy kell bánnia az embernek, mintha csak a legjobb barátja volna. Mikor közel három és fél óra után egy kissé elfáradt, és kimerítette a tűsarkú cipőkben való folyamatos flangálás, és lépkedés úgy döntött pihen, és szusszan egy keveset. Lazán, és kényelmesen bekuporodott a nappaliban a fotelbe, és Barbie-babáival kezdett játszani.
- Tudod Barbie! Ha nagy leszek én is olyan szép szeretnék lenni, mint anyukám! Ő olyan szép, és mindig tudja mit kell éppen csinálni. Nagyon okos. Apukám mindig azt mondja, hogy a szépség és az intelligencia sohasem járnak kéz a kézben. Nem tudom, hogy érti? Van egy gonosz fiú az oviban! Mindig rágógumit ragaszt a szép hajamba, én meg sokat sírok. Anyukám azt mondja, hogy azért viselkedik így, mert nagyon szeret engem az a fiú. Miért bánt, ha annyira szeret? - kérdezte az élettelen, néma műanyag babától. - Mit szólnátok egy teához?
Máris elrohant a gyerekszobájába, ahol egész műanyagból készült, kompletten felszerelt teáscsészekészlete volt, és szépen, gondosan megterítette a nappaliban üresen árválkodó dohányzóasztalt.
- Így ni! Szerintem szép lett! - lelkendezett, majd két púderes kezecskéit összecsettintette úgy, hogy tüsszöghetnékje támadt a púderes portól.
- Hogy szeretitek a teát? Cukorral, vagy magába? - kérdezte babáit. - Én cukorral iszom. - Apró kis műanyag csészéjébe kis műanyag kanállal mert pár képzeletbeli cukorszemet. - Hm! Finom! - jelentette ki csak úgy magának elismerően.
A délelőtt hamar elrepült. Apja kétszeres műszakban volt, mely azt jelentette, hogy délelőtt és délután is muszáj volt helytállnia a vállalatnál, ahol gályázott. S bár a túlórapénzt gyakorta nem fizették ki számára; mondván karácsony előtt majd bepótolja a főnökség, az apuka könnyen átláthatta, ha tizenöt év alatt folyamatosan hitegetik az embert, akkor abból rendszerint szinte semmi sem származik. Közepes méretű Teddy-mackóval állított haza. Háromszor csöngetett, mert ez volt a titkos jelük, amiből Panka mindig tudta, hogy apukája végre hazajött.
- Na? Mit hoztam az én álomszépséges kis hercegnőmnek? Na mit? - kérdezte mosolyogva, ám amikor Panka felnőttes estélyi ruhában kissé maszatos arcocskájával előtte termet hirtelen jött meglepetésében azt sem tudta, hogy mit feleljen. - Oh! Ki lehet ez a gyönyörű hölgyemény? Nem látta véletlenül az én kislányomat? - kérdezte tőle csak a játék kedvéért.
- Apucikám! Én vagyok az! Panka! - ölelte át két lábát ragaszkodóan, szeretetteljesen.
- Nézzenek oda! Hogy te milyen... csinos vagy! Igazán szép lett az egész megjelenésed! - bókolni kell különösen kisebb korban, mert a kislányok ezt szeretik. Kicsit talán meg is követelik. - Jól viselkedtél? - ezt a kérdést talán nem kellett volna feltennie, hiszen a kislány engedély nélkül kutatott anyukája piperetáskájában, és felnőttes holmijai között.
- Apucikám? Nagyon haragszol? - aprócska szájacskája sírásra görbült, ezt az apuka sem hagyhatta.
- Kis angyalom! Bogaram! Butaságokat beszélsz! Hát miért haragudnék? Nem csináltál semmi rosszat! Vagy igen?
- Anyuci biztos nagyon dühös lesz! Én csak szerettem volna felnőttes lenni! - jegyezte meg őszintén, bátortalanul, és kisebb szomorúsággal.
- Drága kincsem! Ez a szép a gyerekkorban! Az lehetsz, ami csak akarsz! Később - meglásd -, lesznek olyan fontos dolgok, amikor majd vissza fog emlékezni arra, amilyen most voltál, de az nem baj, amíg önmagad tudsz maradni! Megérted ezt?! - térdelt le mellé.
- Azt hiszem... igen... - Panka erősen eltöprengett a hallottakon. - Készítettem fényképeket! - jelentette ki pár perc múlva nagy büszkeséggel, akár egy kis szuperhős.
- Hát ez fantasztikus! Elő is fogjuk hívatni, és betesszük az albumunkba! De most szépen mossuk csak le az arcodat mielőtt anyu hazaér! - nagy óvatosság volt a gondoskodó férfi hangjában, mint akkor, ha valaki tudja, hogy rossz fát tett a tűzre. - Gyere kincsem! - gyöngéden megfogta kislánya kezét, bevezette a fürdőszobába, és konyhai papírtörlővel óvatosan letörölgette hamvas arcocskájáról az alapozópúder, a kontúrcerúza, a rúzs, és a kozmetikai szerek nyomait.
- Ahhoz képest, hogy először sminkeltél szerintem fantasztikus munkát végeztél! Vérbeli kozmetikus vagy! Manapság ez hiányszakma! Tudtad ezt? Még pár év és kereső állásod lesz!
- Apuci! Mi az, hogy kozmetikus? - kérdezte nagyra nyílt gombszemekkel, egyre érdeklődőbben.
- Tudod kicsim az egy olyan néni, aki széppé varázsolja a többi néni arcát. Külön iparágnak számít. - még pár törlést végzett kislánya arcán, majd szappannal jó alaposan lemosta kezecskéiről a rájuk ragadt krémeket, és Panka tisztábbnak tűnt, mint új korában.
- Éhes vagy bogaram?
- Hát... kicsit!
- Mit szeretnél enni?
- Krumplit és halat!
- Miért készítek neked valami finomat! - az apuka kivett a nagy mélyhűtőszekrényből fagyasztott halrudat, és két adag sült krumplira valót, majd az egészet egy fritőzbe rakta, óvatosan meglocsolta pár kávéskanál olajjal, és pontosan fél órán át hagyta sülni. Nem telt bele alig húsz perc, és ínycsiklandozó illatok kezdtek terjengeni a kiskonyhában.
Panka sem tétlenkedett. Szépen leszedte az étkezőben az asztalterítőt, és gondos alapossággal megterített. Csupán a porcelántányérokkal volt kisebb gondban, mert a konyhaszekrény túlságosan magasan volt, hogy kis termetével felérhette volna, így megvárta míg apja siet segítségére.
Békésen megebédeltek, majd a férfi beállította az ébresztőóráját, mert az éjszakai órákat valahogy pótolnia kellett. Panka hamar megértette, hogy apjának pihenésre van szüksége, és nem lehet folyton nyüstölni apróbb-cseprőbb kérésekkel. Ezért gyerekszobájába ment játszani babaházával, majd amikor ezt már kicsit megunta rajzolni, színezni kezdett, amíg apja fel nem ébredt az ébresztőre.
- Kincsem! Most el kell mennem dolgozni! Anyu nemsokára hazaér! Ha esetleg kérdezné, hogy mit történt ha nem muszáj, akkor ne mondj neki semmit! - homlokon puszilta tüneményes kislányát és elindult a második műszakba.
Panka várt még egy másfél órát, és mire igazán öreg, komor este kerekedett anyukája is megérkezett két tömött szatyorral a kezében, és kérte, hogy segítsen neki.
- Szia kicsim! Segítenél? - átadta az egyik szatyrot, ami úgy festett, hogy füle majdnem leszakad, és hagyta, hogy a kislány óvatosan bevigye a konyhába.
- Milyen napod volt angyalkám?
- Apucival megettük az ebédet, majd elment munkába! - felelte kimérten.
- Szóval ettetek! Akkor most nem is vagy éhes?
- Nem! Köszönöm!
- Én azért eszem egy pár falatot! - az anyuka kiment a konyhába és készített magának egy szendvicset, és miközben evett folyamatosan szemmel tartotta kislányát, aki látszólag úgy viselkedett, mintha a nap folyamán semmi lényeges sem történt volna. - Nagyon csöndes vagy kincsem! Csak nem történt valami?
Panka megrázta fejecskéjét, és leült a szőnyegre játszani. Később anyja bement a hálószobába, éppen keresett valamit. Ekkor vette észre, hogy pipereholmijai nem úgy állnak, ahogyan azt ő legutóbb hagyta. Ez kissé gyanús volt neki. ,,Tehát valaki járt a hálószobában, és kicsit kutatott a holmijai között! - szögezte le a tényt magában. Igen ám! Vajon Panka miért nem szólt neki? Mindent muszáj volna megbeszélni őszintén! Lehetséges, hogy tartott a következményektől, vagy félt, megijedt valamitől! Jobb lesz, ha gyorsan kideríti!" Visszament a nappaliba, ahol kislánya éppen babáival játszott.
- Leülhetek melled játszani egy kicsit?
- Jó... - felelte bizonytalanul.
- Fáj valamid? Rosszul érzed magad? Nekem nyugodtan elmondhatod édesem!
- Nem fogsz mérges lenni? - kérdezte félve.
- Drágám! Hogy kérdezhetsz ilyet? Az anyukád vagyok, és mindennél jobban szeretlek!
Pankán erősen meglátszott, hogy megemészti az adott szavak jelentését, és csak nagy nehezen akarja anyát közel engedni kis titkához.
- Szerettem volna felnőttesebb lenni! - jelentette ki.
- És mondd csak kincsem? Hogy állt rajtad a rúzs, és a púder? - kíváncsiskodott élénk érdeklődéssel anyja, látszólag egy csöppnyi nézeteltérés, vagy bosszúság nélkül.
- Nagyon tetszett! Képeket is csináltam apuci gépével!
- Hát ez remek! Nagyon büszke vagyok rád! De megkérlek legközelebb várj meg, és én nagyon szívesen kifestelek, ha ez a kívánságod! És milyen érzés volt felnőttnek lenni?
- A felnőttes cipőkben nem jó mozogni. Fájnak tőle az ember lábai. - legjobb orvosság az őszinteség.
- Látod, látod édesem! Ez is hozzátartozik a felnőtté váláshoz. Tudnom kellene még valamiről? - nézett kislányára huncut rafináltan.
- Felpróbáltam az egyik nagy ruhát is!
- Hát... ennek igazán örülök! Remélem kényelmes volt?
- Anyuci? Miért vágták ki a ruha végét? - érdeklődött.
- Azért kincsem, mert minden ruhának megvan a maga egyedi stílusa!
- Akkor azért van olyan sok cipőd és ruhád is ugye?
- Igen édesem! Ezt eltaláltad!
- Nem kellene nagyobb házban élnünk, hogy elférjünk?
- Szerinted ez is nagyon takaros, és megfelelő.
- Gyere! Játszunk Barbie-val! - mintha mi sem történt volna a kislány máris sugárzó vidámsággal adta anyukája kezébe egyik kedvenc babáját, és adott hozzá egy műanyag fésűt is. Szülő és gyermek közti láthatatlan kapcsolat talán még sohasem lehetett ennyire szoros, és kiegyensúlyozott.

PÓT-CSELEKVÉS

Derengő, mélabús sejtjeimben még
most is szunnyadó vágyálmok,
megálmodott holnapok virrasztanak.
Egyszerre immár sugárzók,
önmagukba rejtőzködők.
Múltam bilincses kristályrácsaiba
méltón bezártan szikrázhatnak,
szaporázhatják avíttos lépteik.

Megszületett földi csillagrendek titkosított
névsoraiban fények új tehetségű hírmondóival
együtt egyelőre az utolsó sorban kullogok.
A meg-nem-hódított önbizalom,
áldozati hűség már egyre távolabbinak,
megközelíthetetlennek tetszik.

Visszaözönlik – ha nem vigyázok -,
önmagába a csend.
Saját önző tétovaságomba csömörlök
végérvényesen, szervesülten.
Makacskodni vágyó lélek-sebeim sorra
összekapcsolnak tragédiák
s letargiák kicsinyes útvesztőivel.

Olcsó bolyongó mindig útra kél de rendre űrt
s nem partot talál Idők marcona országútjain.
Életkedv s elmúlás alig sejthető
bosszú-gondolatai csatáznak
bennem nap mint nap.
A biztos Halál-tudat nem csak sejdít
– de osztogat is bőven szelíd jutalmakat:
újabb nehezen gyógyítható betegeket,
Covid-baktériumokat.

Az élet vakvágánya előbb-utóbb mindig visszavált,
ha úgy tűnhet épp eleget vívott,
szenvedett, harcolt már.
– Vajon megszabták-e jelesebb égi hatalmak,
hogy mikor kell távoznom a földi létből,
hol talán sohasem lehetett maradásom?!

Hasztalan adós lehet majd
vagy örök gyermek-lelkűként csupán
csak kétszeresen árva?
Feltett sorskérdéseim mentsége
tán sohasem védett.
Nem egyezhet ki az
ember saját magával semmiképp?!

Rámenős playboyok, gigoló-jampecok
mogyorónyi agya szándékosan
nem fogadhatja be a kortárs műveltségeket.
Szédült, anyaszült-meztelen tyúkok
egymásba martan masíroznak
előttünk önfeledten
nem mintha ez bármit is számítana.
Előbb-utóbb kényszerűségből megállók
létet-gyötrő ítélet Időben s bevárom sorsomat!

VÁRATLAN TALÁLKOZÁS

Mikor megismerte későbbi férjét romantikus illúziókba ringatta magát, melyről azt hihette egy örökkévalóságig elfognak tartani. Vőlegénye rendkívül jóképű volt, mintha csak egy divatmagazin címlapjáról lépett volna oda hozzá, hogy feleségül kérhesse őt. Kisfiús, villogófogó mosolyának egyik nő sem tudott igazán ellenállni. Ehhez jött még ravaszkásan csillogó barna szeme, kicsit olaszos fekete, dús hajkoronája, melyet minden esetben méretre vágott. Az egész férfiból valósággal sugárzott a felső osztály patinás, verseny és partiképes gazdagsága. Mintha minden gondolat, érzelem, vagy egészen aprócska gesztus, amit a rendkívül vonzó külsejű férfi elejtett csakis kizárólag azt a célt szolgálta volna, hogy a partiképes, szintén bombázó hölgyekre kivethesse hálóját, és elkezdődhessen a nővadászat.
Amikor először találkoztak azon a bizonyos exkluzív, belvárosi, felkapott helyen, - ahova csupa-csupa gazdag, idióta seggfej járt -, barátnőivel volt éppen, és megpróbálta magát elengedni, és jól érezni. Azon kezdtek vitatkozni, hogy harmincas éveiben járó barátnőinek - kivétel nélkül -, már mind egy-két gyereke, és boldog, megelégedett családi élete volt, és ő mint kissé későn érő, és kicsit kívülálló mindig is a partvonalon totyogott, mert így szokta meg, vagy mert ezt várták el tőle kissé konzervatív beállítottságú szülei.
- Ne haragudjanak hölgyeim, de egyszerűn képtelen voltam levenni a szememet erről a babonázó szépségű, igazi hölgyről! - jelentette ki merész, kissé beképzelt bátorsággal a roppant vonzó férfi, és egyenesen Linda szemébe nézett, aki menten, szégyellősen elpirult annyira váratlanul érte a dolog.
- Ö... ne haragudjon de... ismerjük mi egymást...? - nézett sugárzón, és szerelmesen szemébe, mint aki máris bársonyos, ellenállhatatlan hangjába szerelmes.
- Hát attól tartok még nem! De ha gondolja ezen könnyen segíthetünk! Alex vagyok! - nyújtott kezet, és szinte leheletfinoman kezet csókolt Lindának, amitől aztán menten felpezsdült a vére. Mintha legalább is vérfrissítőkúrán vett volna részt.
- Igazán örülök, hogy megismerhettem! - jelentette ki kissé kisfiús szégyenlőséggel, és nem volt olyan nő, akiben ne lépett volna működésbe a védelmező anyai ösztön.
- Ö... hát... igen... én is... - Linda még mindig pirult, és nem győzte nyugtatgatni zaklatott érzelmeit. Már több hónapja nem volt kapcsolata, és akkor váratlanul, szinte a semmiből feltűnik hirtelen egy eszméletlenül vadító idegen. Ez azért több, mint különös! Nem igaz?!
- Eszméletlen popsija van a te Alex barátodnak! - jegyezte meg egy stílusosan csinos, kacérkodni kész anyuka. - Szívesen eltöltenék vele pár éjszakát, ha senkinek sem kell.
- Na de Bernadett! Miket fecsegsz te itt össze?! Linda fülig szerelmes ebbe a jóképű lovagba! Legalább adjunk neki egy lehetőséget! Aztán majd meglátjuk! Meddig bírja! - jegyezte meg Kriszta, aki olyan volt a nők között, mint valami bölcs falkavezér sok ésszel.
- Szerintem fogunk még találkozni ezzel a jóképű úrral!
- Hát az egyszer biztos! Az Alfahímek mindig ezt csinálják! Előbb csak körbe szaglásszák a terepet, aztán nem lehet levakarni őket az ember seggéről! - határozott, temperamentumos véleményét - szerencsére -, sohasem kellett véka alá rejtenie Annának, aki olyan volt akár valami amazon harcos, vagy Tomb Raider, aki nem riad vissza egy kis kocsmai bunyótól. Aki nem ismerte nehéz volt elhinni róla, hogy háromgyerekes anyuka.
Linda könnyed, visszafogott szellemeséggel elcsacsogott még barátnőivel, aztán este felé hazaindult. S bár az este tíz óra - egyeseknek -, még zsenge estét jelent, addig mások már alig várják, hogy forró fürdőt vegyenek, és ágyba bújhassanak.
- Figyelj! Elviszlek kocsival, ha nagyon akarod! - ajánlotta fel segítséget az egyik barátnője.
- Jaj, kösz ez tényleg jó ötlet! - s már arra készültek, hogy titokban lelépnek erről a puccos estélyről, amikor váratlanul feltűnt újfent a vadítóan jóképű lovag Alex.
- Bocsássanak meg, de úgy hallottam, hogy egyikük fuvarra szorul! Elvihetem a hölgyeket? - hanga egyszerre tűnt hízelgőnek, és őszintén megnyerő stílusúnak.
- Igen! Köszönettel elfogadja Linda barátnőm! - a hölgy valósággal ráncigálta, tuszkolta maga előtt félszeg, megilletődött barátnőjét, aki most ráklépésben hátrafelé közlekedett. Mégis, micsoda szerencsétlen és idióta egy helyzet, hogy egy magabiztos, független nőnek, egy olyan férfi segítségét szükséges igénybe vennie, mint amilyen Alex. Kész röhej!
A jóképű férfi kedvesen kinyújtotta öltönyös karját, és megvárta míg Linda kissé habozva bele nem karol. Így sétáltak ki a V.I.P. szórakozóhely parkolóházába, ahol luxuskategóriába tartozó sportautók, autócsodák pihentek.
- Ön mindig ennyire... beszédes? - próbált beszélgetést kezdeményezni, mert a nő nagyon elgondolkodott.
- Hát... nem igazán jellemző... úgy érti...? - kérdezett vissza tétován.
- Nem akarok célozni semmire, csak egy ennyire különleges nő, amilyen Ön beszédesebb is lehetne.
- Úgy értsem, hogy Ön a beszédes nőket kedveli? - nézett rá kérdőn. Most nézte meg igazán markáns, erős arcélű, kifejező arcát.
- Bocsásson meg nem úgy értettem! Tudom, most azt fogja hinni, hogy kiterjedt ismeretségi köröm van, akik között bátran válogathatok, amikor csak kedvem tartja.
- Ön mondta!
- Oh! Igaz! Váltsunk témát? Mi a kedvenc társalgási témaköre? - próbálta megnyerni, befűzni, birtokolni. S bár magának sem vallotta be, de az éles eszű, és intelligens nő valamit elindított a bensejében, ami az eddigi nők többségében nm sikerült.
- Meglehetősen huzatos van ebben a parkolóházban, nem gondolja?! - Linda kissé megborzongott. A hideg levegő - úgy tűnt -, mintha beakart volna ivódni csontjaiba.
- Várjon! Odaadom a kabátomat! - Alex azonnal kibújt stílusosan hosszú, sötét kabátjából, és máris gáláns gesztusként a reszkető, borzongó nő hátára terítette. - Nem venném a lelkemre, ha megfázna!
- Megnyugtatom kedves Uram, hogy gyerekkoromban átvészeltem jó pár betegséget!
- Én is megnyugtatom, hogy nem azért csináltam! - továbbra is kart karba öltve sétáltak a férfi kocsijáig.
Alex benyúlt a zsebébe, és slusszkulcsán lévő riasztó egyetlen kattintással máris pittyegő hangot adott.
- Tudja egy ilyen régivágású úriemberhez pontosan egy ilyen formátumú autó illik! - Linda imádott kekeckedni azokkal, akik erre vevők voltak. De Alex arcán most csak meghökkent meglepetést vélt felfedezni.
- Nos, azért vettem meg ezt az autót, mert gyerekkoromban megfogadtam magamnak, hogy lesz egy ilyen autóm! Egyébként
rengeteg mozifilmet láttam! - ezt már kisebb büszkeséggel mondta.
- Ez nagyon érdekes! Ön nem az az ember, aminek mutatja magát, jól sejtem?! - nézett rá titokzatosan.
- Hogy érti?! - kérdezett vissza kisfiús naivsággal, mely egészen új megvilágításba helyezte őt Linda előtt. Őszintébb, és megközelíthetőbbé vált.
- Szerintem az abszolút felnőttek minden esetben elvesztenek valami nagyon különleges dolgot a gyerekkorukból!
- Megkérdezhetem, hogy ezt hogy kell érteni? - nézett rá kíváncsian.
- Egy kis idő után pontosan meglehet figyelni, hogy melyik az a tipikus felnőtt, akit pusztán az élhető élet izgat és érdekel, míg másokban élénken ébren van tartva a játékos kíváncsiság érzése. Hogy a dolgokat minden esetben más szemszögből is illik megvizsgálni.
- Bámulatos mennyire jól megfogalmazta!
- Én nem csináltam semmi érdemlegest! Csak igyekszem figyelni!
- ...És velem kapcsolatban mit derített ki?
- Szerintem Ön egy olyan beállítottságú ember, aki mindig megkapja amit akar, és szereti, ha a tervei minden esetben sikerülnek! Annyira maximalista másokkal, és önmagával szemben, hogy vesztes, vagy bukott játszmáktól egyenesen halálosan irtózik! S ha valaki csak megkérdőjelezi az Ön véleményét, akkor onnantól kezdve már nem áll szóba az illetővel! Meglehet pont ezért van rendkívül kevés barátja! Rendkívül kevés embert mer igazán közel engedni önmagához, hiszen ezzel sebezhető felületet kínál azoknak, akik szeretnék megismerni!
- Nem is tudtam, hogy Önben egy pszichológust tisztelhetek! - jegyezte meg kissé cinikus hangon.
- Jaj, dehogy! Félre ne értsen! Csak a legtöbb karizmatikus, karrierista férfi minden esetben úgy érzi, hogy muszáj lenyűgöznie azokat, akik körbe veszik, és képtelenek jól érezni magukat a saját bőrükben!
- Ez aztán a velős, határozott megállapítás! - Alexnek egyre jobban tetszett Linda határozott, frappáns, és intelligens véleményalkotása.
- Mit szólna, ha meghívnám egy szolid vacsorára?
- Jaj, meg ne mondja! Ön most kivetette rám a hálóját, és szeretne elcsábítani! Igaz?!
- Miért? Nem hívhatok meg egy rendkívül szellemes, intelligens nőt, hogy egy kicsit jobban megismerhessem?!
- Nézzen körbe! A mai világban ha egy karrierista, hatalommániás férfi meghív egy intelligens nőt az csak egy dolgot jelenthet!
- És pedig?
- Párszor jól elszórakozik az illető nővel, aztán dobja! Bocsásson meg, de éppen elégszer törték már össze a szívemet! Megbocsátja, ha távolságtartó vagyok!
- Ezt őszintén sajnálom! Bár tudom, hogy semmi közöm a magánéletéhez, de ha gondolja beszélgethetünk róla.
Elértek a luxus sportkocsiig. Alex máris felnyitotta az egyik szárnyas kocsiajtót.
- Na? Mit szól hozzá? Fantasztikus hogy mikre nem képes a modern XXI. századi technológia.
- Látja Alex! Pont erről beszéltem! A gazdag kisfiú és a kedvenc játékszerei! Az a baj, hogy rengeteg olyan embert ismerek, akiknek egyetlen nagy játszótér az egész élet, és nem veszik észre csak akkor, amikor már az egész életüknek hirtelen vége van!
- Egyre jobban rokonszenvezek a véleményével! - óvatosan becsatolta a biztonsági övet, mielőtt Linda bármit is tehetett, vagy mondhatott volna. Alex is becsatolta magát, majd nagy gázt adott és csikorgó kerekekkel kitörtek a parkolóházból.
- Merrefelé lakik?
- Oh! Teljesen mindegy hol tesz ki! Bárhonnét hazatalálok!
- Megígértem, hogy hazaviszem! Szóval? Merre?
- A szent István park közelében jó lesz! Most boldog?! - kicsit durcás lett, hogy nem lehet az övé az utolsó szó.
- Ahogy gondolja! Szeretne egy kis zenét? - beakart kapcsolni az autós rádiót, ám Linda tekintete inkább töprengő csöndre vágyott így ezt azonnal elvetette.
- Sosem tudok betelni az éjszakai város pazar, és leírhatatlan fényeivel. Mintha egy teljesen új világba kerülnék.
- Szerintem egy kissé azért mégiscsak félelmetes! 
- Csak nem fél a sötétben egy ilyen rendkívül jóképű, és magabiztos férfi?! - Linda észre se vette, és máris azon kapta magát, hogy amit kekeckedésnek gondolt valójában nyíltszíni flörtölés lett.
- Mindenkinek megvannak a maga félelmei, melyek rabságban tartják a lelkét! - fogalmazott titokzatosan a férfi. Linda most annyira szerette volna megcsókolni, vagy megvigasztalni. Mintha lelke mélyén egy rejtélyes kis hang arra figyelmeztette volna, hogy ezt az embert nem árt egy kicsit pátyolgatni.
- Őszintén sajnálom, ha... olyasmit mondtam... - szabadkozott.
- Nem történt semmi! - nagy íves kanyarral fordult rá a Margit-hídra, majd nem sokkal később már ott is voltak a Szent István park közelében. - Megérkeztünk! Várjon egy pár percet!
Linda nem értette, hogy a férfi miért száll ki előtte, és miért nyitja ki a nagy szárnyas ajtót.
- Tessék parancsolni! - óvatosan megfogta hamvas, kissé hideg kezeit, és kisegítette az autócsodából. - Igazán örülök, hogy elbeszélgethettünk, és közelebbről is megismerhettem!
- Nekem is jól esett! Köszönöm!
A férfi arra készült, hogy visszaül az autóba, és leereszti a szárnyas ajtót, amikor Linda kicsit hangosabb kérdése visszarángatta a valóságba:
- Akkor áll még a vacsorameghívása?
- Feltétlenül. Mikor és hol?
- Legyen mondjuk Péntek este fél nyolc!
- Ott leszek! - ebben a percben Linda játékosan, huncutan, gyerekesen mosolygott. Ez volt talán a legjobb pillanata egész életében.              

LÉT-BUKFENCEK




- Kati néni! Már megint bőg, mint a záporeső! Pedig mi nem is értünk egy ujjal se hozzá! - jelentette ki unalmasan, közönyösen egy tinédzser, sportos fiú.
- Hát akkor meg miért sír?! Mi baja van, mi?! - förmedt rá az osztályfőnök a fiúra, aki afféle vagány hírében állt.
- Kati néni! Tessék jönni! A Robi bekakilt! - közölte vigyorogva, megszeppenten egy csinos, egzotikus teremtés, aki már most melltartót viselt, és belegyömöszölt néhány darab vécépapírt, hogy nagyobbnak tűnhessen még kialakulófélben lévő nőies domborulata.
- Eszterkém! Biztos vagy benne, hogy a Robi beszart? - kérdezett vissza az osztályfőnök, aki már az idegességtől nem látott, és jócskán meglátszott rajta, hogy bármelyik percben elvesztheti a józan higgadtságát.
- Tessék jönni azonnal! - szólt még egyszer majd visszasietett az osztályterembe, ahol már valósággal állt a bál amiatt, hogy minden diák a szerencsétlenül pórul járt Robin vihogott, és röhögött.
Az osztályfőnök - leginkább saját lelkibékéje megóvása érdekében -, úgy döntött, hogy kihívja a mentőket, és azok majd szépen megnyugtatják a hisztiző, félős fiatalembert.
Nem is kellett olyan sokat várni. Fél órába telt mire a Bokai utcai gimnázium bejárata előtt egy villogó mentőautó állt meg. Volt valami fenyegetettség érzés ebben az egészben. Ha valahova mentőt hívnak, ott rendszerint valaki azonnal meghal. Most szerencsére nem ez volt a helyzet.
- Na Robika! Kicsi szívem! Mi a bajod? Áruld el nekem. - kérlelte az ofő egyelőre engedelmesen.
A fiatal, pufók kamaszéveiben járó fiú lopakodó tolvajként lapult meg a középső padsor legelső padjában, ahová - meglehet -, csupán csak azért ültették, hogy a szigorú pedagógusok előtt is szem előtt legyen. Továbbra is sírdogált, és potyogtatta némán keserves könnyeit, míg a legtöbb osztálytársa őrt állt felette, akár a hiénák, vagy sakálok egy-egy zsákmány fölött.
- Mindenki csöndben marad! Érthető! Robit mindjárt leviszem a mentőkhöz! Addig viselkedjetek rendesen, ha egy mód van rá!
Az osztályfőnök nem bízott semmit a véletlenre. Két tinédzser fiúval vitette le a megszeppent, és jócskán halálra rémült Robit a gimnázium előtti mentőautóhoz, ahol két megtermett mentős jár kiszállt az autóból, és kíváncsian szemlélte, hogy vajon mi történhetett.
- Jó reggelt kívánok az uraknak! Várnai osztályfőnök vagyok! Ő itt Robi! Történt egy kis incidens, és csupán azt szeretném tudni, hogy egészségügyileg minden rendben van-e?
A két tagbaszakadt mentős mintha csak egy titkos jelre, vagy jelzésre várt volna máris két oldalról megragadták Robi húsos karjait, és beültették a mentőautóba, ahol máris adtak neki egy nyugtató porból felkevert folyadékot, ami segített megnyugodni, és lejjebb vitte a hisztériás hangulatingadozásait.
- Ezt idd meg! - nyújtotta át a kis műanyag pohárnyi kotyvalékot az egyik mentős.
- Robi bizalmatlanul, gyanakvóan elvette a műanyag poharat. Belekortyolt, mintha ízlelgetni, kóstolgatni akarná a furcsa, ismeretlen hófehérszínű folyadékot.
- Azt mondtam, hogy idd ki! - parancsolt rá a másik mentős, akinek rossz napja lehetett, mert egyszerre volt morcos, és barátságtalan.
Robi egyre félszegebb, rettegőbb lett az adott helyzet miatt, ahová hibájából keveredett. Behunyta a szemét és egyszerre itta ki a folyadékot, majd bizonytalanul visszaadta a kis műanyag tégelyt az egyik mentősnek.
- Most pedig menj szépen haza, és próbálj meg pihenni! - zárta rövidre a beszélgetésüket a másik mentős, aki elhúzta a kocsi tolózáras ajtaját, kitessékelte a meglepődött pufók fiatalembert, majd amilyen gyorsan jöttek, olyan gyorsan távoztak is az iskola területéről.
Robi enyhe émelygést, majd fokozatos hányingert érzett, ami az ismeretlen folyadék mellékhatása lehetett. S bár osztályfőnöke a lehető legrámenősebben ragaszkodott hozzá, hogy valaki legalább kísérje el hazáig Robi meg se várta a pátyolgatására kiszemelt folyamatosan szemétkedő, tinédzser lányt, máris valósággal úgy megindult az utcán, mintha eddig kutya baja se lett volna.
Odahaza később Robi hamar rájött, hogy apja szerencsére beugró műszakban van, így késő estig nem jön haza, míg édesanyját nem volna ildomos olyan bagatell, rosszullétről szóló mesékkel traktálni aminek hatására a talpraesett asszony a nap hátralévő részében totálisan felidegesíti majd magát, és képtelen lesz dolgozni. Így Robi gyorsan átöltözött otthoni ruhába, és lefeküdt a gyerekszobájában, hátha sikerül kipihennie kicsit a pokoli nap viszontagságait.
A mentősök által adott nyugtató kotyvalék hamar megtette a hatását, mert pár pillanat múlva már aludt is, mint a tej. Kora délután tért kissé kótyagosan, és kábán magához akkor is inkább csak amiatt, mert a társasházban - ahol laktak -, valami éppen ablakot cseréltetett, és bekapcsoltak egyszerre két fúrógépet is.
Még szerencse, hogy Robi anyukája mindig jó előre bevásárolt bizonyos rágcsálni, és nassolni valókból, mert pontosan tudta, hogy férje és fia is szeretik, ha mindig tudnak ropogtatni valamit. Most ellenállhatatlan kényszert érzett egy hatalmas zacskós, fűszeres chips elfogyasztására. Kiment a konyhába, és a nappaliba visszatérve egy ültő helyében ette meg a chipset.
Ha szerencséje van vacsorára lehet melegszendvics, vagy bundáskenyér, attól függően, hogy édesanyában mennyi hajlandóság marad-e, a sütögetésre? A lényeg, hogy a szomorú, és megalázott kisfiú szerepét öltse magára, akit a kutya sem ért meg, és mindenki kiközösít, akkor esetleg anyukája elnéző lesz vele! Bár - ha arra gondolt -, hogy annak idején az általánosban is gyakorta előfordultak vele hasonló, nem éppen kellemes, és lelki-sokk helyzetek, már egyre kevésbé volt meggyőződve róla, hogy ezt a mostani kis kisiklását egyszerűen képes lesz a szőnyeg alá söpörni.
Különben is. Miért nem képesek a felnőttek egy kicsit elgondolkodni arról, hogy milyen is az, amikor egy egészen kis gyerek gyakorlatilag megfélemlítve nő fel, és egész életében mást sem hall, minthogy örökké egy vesztes, lúzer marad? Ezt kellene mindenkinek, aki nem ismerte őt szem előtt tartania, ám ha eddig nem vették a fáradtságot, hogy igazán megismerjék, és elfogadják, akkor valószínű, hogy már nem is fogják.
Berakott egy filmet az Akai típusú kissé ósdi, de még működőképes videómagnóba, és megpróbálta pontosan a film főszereplőjének helyébe képzelni magát. ,,Persze! Könnyű is neked! - gondolta. Mindenkit lekaratézol, vagy lepuffantasz és a végén mindenből te kerülsz ki győztesen!" Általánosságban mindig azokat a filmeket szerette jobban, ahol a főhősnek is vannak bizonyos személyes problémái, hiszen ettől lesz az egész életszerű, és eredeti dolog.
Váratlanul megcsörrent a nappali melletti étkezősarokban felszerelt vezetékes telefon.
- Halló... - szólt bele bizonytalanul.
- Figyelj ide te kis rohadék! Bazd meg! Jól nyisd ki azt a kurva füledet! Megfogsz dögleni te is és  hülye családod is! - közölte egy nagyon ismerős hang az általános iskolás korszakból, majd ugyanaz a vinnyogó, hiénás röhögés, aztán mintha lecsapták volna a kagylót.
,,Hát ezek sosem hagyják abba! Mikor is volt utoljára 97-ben. Annak már négy éve!" - töprengett, majd úgy döntött  megmelegíti magának a tegnapi húsleves maradékát. Nagymamája szerint egy jó húsleves aranyat ér, főként akkor, ha háborogni látszik az ember gyomra. Leült az étkezősarokban, és jóízűen megette a levest.
Szinte minden esetben rendkívül nehezen szokott hozzá, hogy ősszel hamarabb sötétedik, és az nyirkos, öregedő sötétben - ha kell, ha nem -, lámpát kell gyújtania.
Csak most jött rá, hogy összekakilt farmernadrágjával jobb lesz, ha sürgősen kezd valamit, ha anyja meglátja nem biztos, hogy kedves és elnéző lesz vele. Gyorsan a fürdőszobába vitte a nadrágját, majd kádat tele engedte langyos vízzel, és szórt a nadrágra és a vízbe is mosóport, hátha eltűntethet minden gusztustalan szennyeződést. Később meg is kavargatta párszor, hogy a ruhaanyag hadd szívjon be minél több mosószeres vizet. Bár sosem érthette, hogy mi az ördögnek kell a farmerokat kivasalni néha, amikor utána annyira nehezen lehet felvenni őket most abban bizakodott, hogy mire anyja hazajön a gusztustalanul büdös folt eltűnik, és már csak kellemetlen emlék lesz, akárcsak a mai nap.
Már kora délután lett, amikor öt óra felé két csomaggal megérkezett a munkából anyja is. Szokásához híven vásárolt egy-két dolgot, mert a hétvégi tömegnyomort egyáltalán nem kedvelte.
- Szervusz kincsem! Kérlek segíts! - máris a kezeibe nyomta a két szatyrot, hogy levehesse a cipőjét.
- Milyen napod volt életem? - kérdezte miközben sikeresen kibújt a cipőjéből.
- Hát... nem igazán... jó... - felelte halkan, tétován. Még szerencse, hogy anyja jóformán ismerte fia minden árulkodó mozdulatát, és arckifejezését, így rákérdezett a nyilvánvalóra:
- De most komolyan! Mi történt?
- Beáztattam a farmeromat mosóporos vízbe a kádban, mert beszartam...
- Hogy... micsoda? Mit jelent ez?
- Tényleg semmi az egész! Csak kimostam a ruhámat... - vallotta be halkan, alázattal.
- De hát... mégis mi történt...? - csodálkozott nagyra nőtt szemekkel az anyuka. - Amikor olyan jól indult a nap.
- Szerintem csak megijedhettem, vagy valami ilyesmi... veled is előfordult gyerekkorodban, nem?!
- Hát, amennyire emlékszem, nem volt jellemző. Az osztályfőnök mit mondott?
- Hát... rendes volt meg minden...
Az anyuka most kérdőn meredt fiára, ami virágnyelven annyit jelentett jobb, ha bevallja az igazat.
- Ha betelefonálok az iskolába, akkor mit fognak mondani?
- Jól van! Értem! Az ofő még mentőt is hívott! Adtak valami trutyis kotyvalékot.
- És neked ez csak ennyi, édes fiam?! - kicsit felemelte a hangját.
- Én... igazán sajnálom...- sírásra, pityergésre állt a szája.
- Jól van, kincsem! Nyugodj csak meg! - ölelte át, és igyekezett megnyugtatni. - Apádnak jobb, ha erről nem szólunk! Tudod mit? Ha segítesz vacsorát csinálni akkor holnap nem kell suliba menned? Mit gondolsz?
- Huh! Ez jól hangzik anyu, de talán jobb ha azért bemegyek. Jó volna barátokat szerezni...
Csöndes komótosság mellett kezdtek neki a vacsora elkészítéséhez.               

MEGSZÉGYENÍTETT SZÖRNYŰSÉG

Amint a sorozatokban elkövetett
ököl-merényletek megtörettek lettem
gyermek-aggastyánja magamnak.
Csipkebogyótüskék közt rettegőn rejtőzködni,
térdelve lábakat csókolni, játszadozni kivénhedt,
elvakart sebekkel hajszálpontosan,
ahogy a kiélezett hóhérbárd a fejekre lesújt.

Vagy velem voltak,
kik megtűrten hagytak létezni szuszogón,
vagy ellenem – de inkább ellenem.
Álnokok közt oly sok volt az alattomos,
hitvány vakok között a félszemű is gyanússá lett.
Önmagamban lettem gyáva, kiszolgált, elítélt.
– Talán már nem is tudhatom
a szégyen-e az mely tartósan béklyóba
kényszerített s üldözött,
vagy vihogó-vicsorító Janus-pofák
között a sorsüldözött,
tunya tétlenkedés,
mely évekig tartósan mérgezett?!

Mert semminek,
senkinek sem lehetett határa
– nem lett volna szabad sebeket tűrnöm
s gyűjtögetnem;
mázzá játszódott retinák mögött
gyöngy-patakos tócsákat
szült alamuszi, szerencsétlen félelmem.

Megmérettetések előtt elgáncsoltak.
Felbuktattam magam összecsomózott
félcipőmben talajt tévesztettem,
elvágódtam sikerek határán.
Mindennapi rothadáson,
küblik barna szenny-mocskán
túl tétlen tűnődések,
homokba dugott felelősségeken túl
már nem is tudhatom mi lehetett
vajon a megélt legnagyobb,
megszégyenített szörnyűség?

Mert már semminek nem lehetet határa.
Fennhangon senkinek se legyen
kedve megszólítani engem.
Meglapultam ismét gyáván,
ha közösségi médiák oldalain
fente rám kard-kritikáit,
méltatlan flegma-obszcén beszólásait
néhány tahó-bunkó kik csak
a totális terror megalázásából értenek.
Holt-csillagú könnyeimet elpazaroltam
vétkek bűneiért emlékek patakjaiban
majd minden nap
lassan merítkezem…

KELETI-MESE

Az öregedő szamuráj Tanakát mindenki különc, habókos öregembernek tartotta a kis, japán halászfaluban, ahol békességben élt egyetlen lányával.
A tradíciókra mindig is különösen nagy hangsúlyt helyező Japánban főként apáról-fiúra száll a Bushidó, és a harcművészetek tanítása, tanulása. Az öregedő szamuráj tudta ezt ezért főként az éj leple alatt, mikor behúztak minden ablakot, elreteszeltek a külvilág kíváncsi, komisz tekintete elől minden spalettát kezdte tanítgatni három-négy éves kislányát a harcra, hogyha majd megnő érett, talpraesett nő legyen belőle, aki képes megállni a saját lábán. Látta ő, és tudta, hogy az asszonyok, és a legtöbb lány - bár kétségtelen -, hogy egy némelyik szépen ülte meg a lovat, és tudott bánni a kapákkal, és a fejszékkel is, ám igazából egyik sem merte saját igazságát megvédeni, és ha kellett szembe menni a Shogun, mint legfőbb tartományúr szent. akaratával.
- Figyelj lányom! Te most nagy útra indulsz! Azt akarom, hogy felkészülten várd az életet, és neked ne szabja meg senki hogyan, miképpen élj! Most pedig lássunk a gyakorlatokhoz! - adott bölcs intelmet lányának a szamuráj. Megtanította tanaka-kardot forgatni, fürgén röppenő, halálpontos íjjal úgy lőni, hogy akár még bekötött szemmel is bármikor eltalálja a célt, Háromágú villás kézifegyverrel úgy küzdeni, hogy akár még egyetlen vágás, szúrás is másnak azonnali életébe kerüljék.
Mikor a kislányból tizennyolc éves érett, szemfüles, karakán nő lett úgy döntött egyedül fog rendelkezni sorsa felett. Összecsomagolta hát batyukba kötött holmiját, és egyetlen, megbecsült, legszebb kimonóját, melyet valamikor az édesanyja is viselt, majd érzékeny, szomorú búcsút vett apjától, és elindult Európa felé átkelve a nagy óceánon, hogy megnézze a föld más tájain hogyan élhetnek az emberek.
Az első szigetország, ahova eltévedt Anglia volt. Amikor lekéredzkedett a teherhajóról - amin utazott -, a legtöbb külföldi járókelő bizony jócskán megbámulta kissé szegényes, rongyos, gyolcs ruháit, ám a hölgy senkivel, és semmivel sem törődve határozott, egyenes tartással, felemelt fejjel lépkedett London utcáin. S bár voltak olyan garázda elemek, akik elkövették azt a pökhendi meggondolatlanságot, hogy már a legelső nap kiakarták rabolni a lány vitéz harciassággal, és furfanggal karatézta le őket úgy hogy a négy jómadár férfinak menten inába szállt a bátorsága.
Később egy karateoktató edzőteremben kapott állást. Kezdetben mint takarító alkalmazott, hiszen alig ismerte az angol nyelvet, iskolába alig-alig járt, majd amikor a feketeöves edzőt is megszégyenítő harci gyakorlatokat mutatott, és jó párszor azonnal a földhöz vágta a termetes edzőt már sokan legendás edzőként kezdték emlegetni, és sokan egyedül csak miatta fordultak meg az edzőteremben. Néhány hónapra rá már fizetést is kapott. Pár hónap múltán mégis úgy érezte, hogy muszáj tovább mennie, hiszen kíváncsisága mellett olyan sok hely akad még a nagy Európában, ahol még nem járt. Angliából Franciaországon át Németországba vezetett az útja, ahol konditeremben kapott szintúgy állást, és ahol szintúgy remek, példás előmenetelű munkaerőnek bizonyult. Ebben az országban is sokan emlegették, és hogy visszavárják őt, hiszen kevés a jó munkaerő, és a szakember.
S bár akadtak szép számmal jóképű, módos foglalkozású férfiak, akik randevúra akarták hívni a nő mindegyikre nemet mondott, hiszen tudta, és érezte, hogy sorsa már meg van írva, és azonnal felfogja ismerni szívével azt, akit neki rendelt az ismeretlen végzet.
Később elvetődött Budapestre is, ahol feltűnt neki mennyire idegenkedve, arrogánsan viselkedik vele a legtöbb ember.
- Miért nem lehet mindenütt kölcsönös empátia-tolerancia? Ezek itt majd szétszedik egymást! - jegyezte meg amint végig sétált a Ferenciek-terén, vagy a Rákóczi úton. Hogy jobban megtanulhassa az angol nyelvet spórolt pénzéből tüstént könyvesboltba ment, és összevásárolt számos tankönyvet, melyben részletesen le volt írva, el volt magyarázva az angol nyelvtani szabályrendszer. S bár tudta jól, hogy jobb lett volna iskolába mennie, miután senkit sem ismert a fővárosban elhatározta, hogy autodidaktaként egymaga sajátítja el a nyelvet. Így pár hónap alatt beszélni kezdett valamilyen különleges keverék nyelvvel fél úton az angol-magyar között, de kézzel-lábbal is igen-igen jól megértette önmagát.
Egy kedves, szimpatikus, idős házaspár mellett albérleti lakásba költözött, és minden vágya volt, hogy egyszer saját lakása legyen. Erre azonban még jócskán várni kellett, mert az egyik belvárosi étterem, ahol mosogatóként munkát kapott igen-igen fukarul mérte a juttatásokat, és a fizetést saját alkalmazottai számára, és emellett az étteremtulajdonosról is az a hír járta, hogy előszeretettel kezd ki a friss pipihúsokkal. Amelyik lány igényesen csinos, stílusos volt, az jobb ha tovább állt innen. Ám a talpraesett, japán lány úgy mogyorón rúgta a tulajdonost, és védelmébe vette munkatársnőit, hogy az étterem vendégei egy emberként gratuláltak neki, amikor nagy híre ment, hogy létezik egy harcos amazon, aki megvéd bárkit, aki rászorul.
Itt is tüstént számos olyan jóképű ember jelentkezett, akik valóságos élet-halál küzdelmet vívtak az egyszerű, szerény japán lány kegyeiért. Aztán egyszer csak váratlanul, mint amire senki sem számít előre egy szép napon egyszer csak ott állt egy buszmegálló sarkán egy átlagos, kissé pufók-termetű fiatal férfi, aki éppen tétován, szomorkásan maga elé bámult. Így tűnt, mintha végig akarná gondolni egész eddigi viszontagságosra sikeredett életét, miközben a buszra várt.
- Hello! How are you? - tudakolta meg a japán lány az ismeretlen idegent, hogy van?
- Thank you! I'm fine! - válaszolta szomorkásan, mint akinek gondjai vannak.
A japán lánynak szinte azonnal ismerős volt valahonnét a férfi zöld szeme. Talán a japán bonsai kerteket juttatta eszébe, melyeket főként az apja szokott gondozni. Úgy döntött, hogy nem lesz tolakodó, de elkíséri egy darabig ezt a szimpatikus embert.
 Együtt szálltak fel az Erzsébet-híd irányába közlekedő buszra. A férfi a busz hátsó ülésére ült le, mintha kerülné a nagy felhajtást, vagy éppen szemmel akarná tartani a fel-leszálló embersokadalmat, mely - úgy tűnt -, az utazással egyre csak nő.
Egy idős, totyogós nénike szállt fel a Bach-csomópontnál, s mivel ebben a forgalmas téren rengeteg ember megfordult a férfi úgy döntött átadja neki helyét. A japán lány ezt különösen kedves, és tisztelő gesztusnak tekintette, elvégre ő egy hagyománytisztelő országban nevelkedett.
- Tessék parancsolni! - állt fel helyéről előzékenyen a férfi, és óvatosan segített leülni a nénikének. A busz közepére ment, ahol beszívhatta az elhúzott ablakokon beáramló friss levegőt.
A japán lány le nem vette róla a szemét. Egyre inkább vonzódni kezdett hozzá, mint a mágnes.
A férfi az ördögárok utáni megállónál szállt le a buszról. Úgy érezte jót fog tenni egy üdítő séta a szabadban. Legalább addig is valamicskét kitisztulnak zaklatott gondolatai. Nem vette észre a japán lányt, aki szintén leszállt a buszról, és azonnal követni kezdte.
 Úgy tűnt, mintha a férfi vállait súlyos terhek nyomnák. Boldogtalannak tűnt, és úgy nézett ki, mint aki bármelyik percben elsírhatja önmagát.
 Yena Takagi kicsit közelebb merészkedett, majd mintha csak keresne valamit a földön, amit elvesztett mellette termett.
- Nagy bánat? - kérdezte bizonytalan nyelvtudással, még keresve a szavak jelentése között.
- Köszönöm kérdését! Kicsit szomorú vagyok! - a férfi tudhatott egyet-mást a távol-keleti kultúráról, mert mélyen meghajolt. A japán nő számára ez is felért egy kedveskedő gesztussal.
- Elkísér? - kérdezte újfent, amikor úgy tűnt a férfi máris tovább indult.
- Ha szeretné? - kérdezett vissza a másik, mire Yena nem tudott mit felelni, és inkább újfent meghajolt, mire a férfi szintúgy fejet hajtott.
- Szép idő! - jegyezte meg csak úgy a levegőben. - Szeret időt?
- Kellemes! Mégis minden évszaknak megvan a maga szomorúsága.
- Mit csinál?
- Egy könyvesboltban dolgozom, de írok is!
- Mi az hogy írás? - kérdezett nagy, csodálkozó mandulaszemekkel.
A férfi úgy tett, mintha kézfejével éppen írna a levegőben. Ha szavakkal nem megy a kommunikáció valahogy kénytelen az ember beszédbe elegyedni.
- Szeretem írás! - jelentette ki kisebb büszkeséggel a lány, és fitos orrát magabiztosan megemelte.
- Én is!
A japán nő ezermillió dolgot szeretett volna megkérdezni ettől a rendkívül tisztelettudó, kedves, szimpatikus idegentől, mégsem tódultak szájára a szavak. Néha nincs is szó szavakra ahhoz, hogy pontosan tudjuk, és érezzük mit gondolhat a másik felünk.
- Van család?
- Édesanyámmal élek! Ö... mama... - próbálta a férfi magyarázni. Yena most először érezte úgy, hallgatván a férfi kellemes, mély hangját, hogy füléig elpirul, és valami nagy harmónia költözik a szívébe.
Amikor a férfi hazament lakására. Azonnal bemutatta édesanyjának a kedves, előzékeny japán nőt, aki rögtön családtagként fogadtak. ,,Jó volt végre tartozni valahová!" - gondolta Yena.

BÖRTÖN-ÁLMOK

Egyre különösebb rémálmai voltak. Már kislány korában is sokszor álmodta azt, hogy egy labirintusszerű erdőben bolyong kísérteties bagolyhuhogásokkal, vészt jósló farkasüvöltésekkel karöltve és egy-egy eltévedt, károgó holló szállt el feje felett, hogy az őszies erdő csontvázkarú fák ágaira telepedjen. Mintha az erdő lakója mindegy szálig a kétségbeesetten sírdogáló, árva, és elveszett kislányt figyelné kíváncsian, mert még sohasem láthattak embert ezen a világon.
A reggeli ébredés szinte minduntalan szomorú rádöbbenés is volt a dolgok változhatatlanságába. Az embernek kipihenten, frissen kellene felkelnie az ágyából, nem pedig úgy, akár az elhasznált, viseletes kapcarongy. Már javában húszas éveinek a végén járt, és bár pontosan tudta, hogy a felnőtt élete milyen nehézségekkel, kihívásokkal néz szembe naponta egy idő után valóságos, frusztráló teherként élte meg, hogy a legtöbb ember vagy kiakarja használni, és csupán csak azért barátkozik vele, mert hasznokat, kiváltságokat remél tőle, vagy a legtöbb férfi azonnal le akart vele feküdni, mintha egy olyan tárgy volna, amit az ember bármikor igénybe vehet kedve szerint.
Egy idő után csak fekete, emós cuccokban járt. A használt ruha kereskedésben szeretett legjobban vásárolni, mert ott igényes, márkás, minőségi ruhákat lehetett venni, míg egy-egy ruhaboltban sokszor méregdrágaság uralkodott. Kedvenc cipője is jobbára egy fekete, szegecselt motoros bakancs volt, akivel a mohó, követelőző teremtés koronáit mogyorón rúghatta, ha erőszakosan akartak nyomulni. Már több alkalommal előfordult, hogy egy-egy szabadtéri koncerten, vagy a Sziget fesztiválon lévő kanos embereknek ő látta el a baját, hogy barátnőit védelmezze.
- Hé csajszi! Egész nyugodtan elmehetnél akár még kidobó embernek is! Állítólag jól fizetnek az éjszaka világában. - vetette fel ötletként egyik barátnője.
- Kösz a tippet! Majd még gondolkodom rajta! - igazából nem akart sohasem verekedni, másokat megalázni, de az élet valahogy mindig ellentétesen, agresszióval reagált ösztöneire, belső megérzéseire.
Nyakára kötötte a pántokkal kivert bőrnyakörvet, s bár egy nyaklánc tetszetősebb, és esztétikusabb lett volna, mégis úgy gondolta, ha eléggé félelmet keltő, akkor senki sem bánthatja. Bezárta lakása ajtaját, motorjára pattant, nagy gázt adott és elindult a pszichológusához.
Még legközelebbi hozzátartozóinak, és ismerőseinek sem mert arról beszélni, hogy pszichológus segítségét kérte gyermekkori bántalmazásainak hatékony feldolgozásához. Jól is néznénk ki, ha bárki megtudná, hogy Judit egy agyturkászhoz jár. Még emlékezett rá, hogy egyik volt kollegáját valósággal ízekre cincálták szét munkatársai, és később - amikor már az igazgató fülébe is eljutott a dolog -, azonnal kirúgták az állásából. Miért nem lehetnek az emberek empatikusabbak, kicsivel toleránsabbak. Mert ilyen időket élünk! Igen! De ez nem lehet mindig kifogás! - gondolta.
A pszichológus egy elit budai környéken a Rózsadomb közelében székelt egy modern stílusú irodában. A helyről kapásból ordított, hogy ide gazdag, tehetős emberek járnak csak, akik jó borsos áron szeretik kiteregetni legféltettebb titkaikat. A brummogó motorbiciklit leállította, és a biztonság kedvéért biztonsági láncokat is csatolt rá, elvégre megélhetési bűnözés van.
Az elektromos kaputelefonon háromszor csengetett mire egy kellemes női hang szólt bele:
- Tessék? Kit keres?
- Jó reggelt! Jutka vagyok, és a kilenc órási foglalkozásra jöttem! Bemehetnék?!
- Jó reggelt Jutka! Jöjjön csak!
Automatikusan, berregve kinyílt a kapu, és Jutka bukósisakkal kezében kissé tétován belépett. Minden embert elfog olykor-olykor a félelem. Ezt nem volna szabad szégyellni, mégis Jutka úgy érezte, hogy saját vagány imázsa kerülne bajba, ha ez kitudódna. Szintén hármat kopogott mielőtt belépett volna az irodába.
- Bocsánat! Rosszkor jöttem? - kérdezte tétován.
- Egyáltalán nem! Fáradjon be! - középkorú hölgy állt fel kényelmes irodai székéből, és kézfogással üdvözölte. - Hogy telt az éjszaka? Még mindig vannak visszatérő rémálmai?
- Nem nevezném őket szimpla rémálmoknak tudja... inkább olyanok, mintha összefüggő látomások lennének, melyek a jövőre figyelmeztetnek.
- Ez érdekesen hangzik! Meséljen róluk részletesen! - a doktornő máris tollat, jegyzetpapírt vett elő, és gyorsírással serénykedve körmölésbe kezdett.
- Mit lát az álmaiban?
- Szinte mindig egy erdőben vagyok! Olyan mint egy hatalmas útvesztő, vagy labirintus, amiből nem lehet kiszabadulni. Aztán egy síró kislányt látok futva rohanni farkasüvöltések, és bagoly huhogások között. Néha hollók köröznek a fejem felett! Eléggé rémisztő, és hátborzongató szokott lenni. Amikor felriadok sokszor képtelen vagyok megnyugodni.
- A kislány csak sírva rohan? Más egyebet nem csinál?
- Nem tudom... nagyon megvan ijedve... olyan, mintha folyton keresne valakit, vagy valamit...
- Nos hát... meglehetősen tágak ezeknek a rémálmoknak a jelentései. Amikor reggel felébred, hogy érzi magát? Zaklatott, kimerült, esetleg...?
- Mint akit ledarált egy buldózer!
- Értem! Nos! Próbálja meg egy füzetbe rögzíteni ezeket a rémálmokat. Minden részletet aprólékosan írjon le, és a következő alkalomra hozza magával! Megnézzük, hogy mire jutunk! Rendben?!
- O.K. Semmi gond! - a motordzsekis lány felállt, kezet fogott a doktornővel és elment a munkahelyére.
Másnap mindent úgy igyekezett csinálni, hogy a pszichológussal megbeszélték. Éjjeliszekrényére - már jó előre -, kikészítette a jegyzetfüzetét a tollal, majd lekapcsolta a villanyt, és várta hogy fogságba ejtsék álmai.
Álmaiban újra egy kislányt látott kétségbeesetten rohanni a sűrű, sötét, veszélyes erdőn át, aztán a kislány meglátott egy őzgidát, és az mutatta neki a kivezető utat a rengetegből.
Gyorsan tollalt, füzetet ragadott és mindent lejegyzett, ami csak az eszébe jutott; kezdve sok-sok apró, vagy jelentéktelen részlettel, melyek lényegesek lehetnek.
Még aznap felkereste a pszichológusnőt pontban reggel kilenckor és bőségesen igyekeztek annyi információt belesűríteni a foglalkozásba, amennyit hatvan perc alatt egyáltalán lehetséges.
- Az antidepresszánsok használatával hogyan áll? - kérdezte a doktornő.
- Nem használok semmilyen gyogyószert, legfeljebb csak ha gyötör a megfázás, vagy az influenza.
- Azért kérdeztem ezt, mert számos páciensem van akik használnak bizonyos természetes eredetű gyógykészítményeket. A jogával próbálkozott már?
- Ugyan már doki! Ne röhögtessen! A joga azoknak való, akiknek jobb dolguk sincsen egész nap, mint a világmindenséget kutatni, meg filozofálgatni.
- Ebben sajnos nem értünk egyet! Nagyon jó, hogy leírja az álmait. Én bizonyos instrukciókat adhatok arra vonatkozóan, hogy mikre figyeljen oda, ha álmodik. Az első és legfontosabb: a nyugodt, harmonikus, mély alvás megteremtése. Egyből elszokott-e aludni, vagy vannak ciklikus változásai?
- Ezt hogyan kellene érteni? - nézett rá tanácstalanul.
- Úgy értettem, hogy mélyen alvó, vagy időbe telik mire kikapcsol, és megnyugszik, mert ez roppant lényeges!
- Úgy mondanám, hogy erősen változó! Ha jó napom van akkor könnyebben ellazulok, de egyébként nagyon éberen szoktam aludni. A legkisebb neszre felébredek.
- Nos! Erre is megvannak a relaxációs, és lazító technikák, melyekre muszáj kicsit gondot és időt fordítania. Emellett rendes kezelő, vagy szakorvosnál járt-e már?
- Tudtommal még makk egészséges vagyok! Miért kérdi?
- Úgy vettem észre, hogy Ön nem őszinte velem! Valamit elhallgat, ami befolyásolja egész hangulatát, és közérzetét! Igazam van?!
- Lehetséges... Mit szeretne, mit mondjak?!
- Nézze! Orvos és páciens között a bizalom legelső alapja a diszkréció! Ami ebben az irodában elhangzik az köztünk marad! Nem kell aggódnia, hogy bármi is kiszivárog a falakon túlra! Tehát?! - a doktornő kérdően nézett rá, mintha szuggerálni, vagy ösztönözni akarná, hogy valljon be mindent.
- Tudja doki kislányként történtek velem dolgok, és több évtized is eltelt azóta, hogy még mindig nem voltam képes megbocsátani se másoknak, sem pedig magamnak... - hangja őszinte volt, és nagyon megviselt.
- Ezt őszintén sajnálom! Ha gondolja nyugodtan beszélgethetünk róla, de ne feledje el kérem, hogy a saját életével mindenkinek egymagának kell szembenéznie. Én segíthetek!
- Köszönöm! Tényleg, és nagyon hálás is vagyok! Tudja a legtöbb emberrel nincs bajom csak azok zavarnak, akik mindig úgy kezdik, hogy ,,na! Itt egy dilinyós, aki dilidokihoz jár! A másik, hogy sokszor kértem életemben segítséget, és sajnos csak magamra számíthattam!
- Nézze! Továbbra is azt javaslom, hogy bátran keressen fel, és együtt igyekezni fogunk megoldani minden szóban forgó problémáját.
- Ez jól hangzik! Akkor találkozunk a jövő héten, ugye?!
- Természetesen. Viszont látásra!
Mielőtt kiment volna az ajtón a fiatal, extravagáns kinézetű lány szándékosan lehalkította szomorkás hangját és csak ennyit mondott kissé fenyegetően: - Ne verjen át, rendben?!

NIRVÁNA-KARAVÁN

Már megint visszajöttek acsarkodva
az orron vert kutyák.
S én még mindig nem értem,
hogy itt kell maradnom,
rabolnom drágán elvesztegetett
mihaszna időmet, mert mindenki
– ki számíthat rám -, azt várná el,
hogy igazoljam őket.
Nősüljek, gyereket neveljek,
munkába menjek.

Szándékaimban kristálytiszta kívánság
s alamuszi vakszerencse ragyog.
Nem vagyok s lehetek már senkié sem,
hiszen a boldogság is rég elkerült,
vagy kifosztott.
Csakis a mosolygó,
agymosott idióták ölhetnek azzal,
hogy szándékos katarzis lámpaoltást,
kortárs kultúra-rongálást csinálnak azzal,
hogy a talpnyalókat juttatják díjakhoz,
katedrákhoz, vagy könyvtárakba.

Szirupos sötétségekben kicsit mindig rettegek.
Mert pufók, barátságos,
Sziszifuszi-alkatomon nem látszanak meg
sosem a sokszor stigma-bélyegként
viselt lelki sebek.
– Mert gyávának, hajótöröttnek,
hitehagyottnak érzem magam!
Sokszor már minden
s mindenki ellenemre van!

Hosszan kinyújtott, búgó,
romantikus hang szól bele a kagylóba,
mintha az egyetlen-Valaki őszintén
megígért volna valamit,
s most azonnal megszegi.
Lágyan ketyegnek szobám falán a flörtölő percek,
s egy papírdarab még
így is szaladni tud a tolakodó szél után.

Megnyirbált, derékba tört álmok útján
egyre kevesebb megváltó vigasztalás létezik.
Agyak gondolatai minden reggel
hidegvízbe merítkeznek,
hogyha esélyük van mindent
rögtön elfelejtsenek megszűntetvén
ezzel a tartós fájdalmakat.
Nem kellett már hontalan áhítat,
magakelletés,
vagy mézes-mázos ünnepi beszéd.

Már mind gyűlölték hasztalan
a nyilvános szerepléseket, kulturális vitákat.
Összeesküdtek mind, akár
a könnyű karcért könnyen lépre csalható,
szorgos cinkosok.
Hontalan, kidobni való semmiségekért
s jól tették ha egymást gáncsolták,
vagy közös torkukat sebezték,
mert a létbizonytalanság
e mostani korban mégiscsak veszélyesebb,
mint a megbízhatóság!

PALÁSTOLT IGAZSÁG



Ágika elmúlt tíz éves, amikor egyik nap zokogva, bosszúsan jött haza az iskolából. Már úgy kezelték szülei, mint nagylányt, akinek lakáskulcsot adtak, hogy be tudjon jönni, és akinek megtanították a biztonság és a felelősség elsődleges kritériumait.
Mit tehet egy gyerek akkor, ha egyszer csak gonoszkodó, pletykás osztálytársai fülébe jut valahonnan, hogy szülei nem is az igazi szülei, csupán csak magukhoz vették pici kisbaba korában? Amikor Ágika először meghallotta ezt el sem akarta hinni. Elvégre az már bizonyos volt, hogy ő szereti a kihívásokat, és minden leckére, házi, vagy iskolai feladatra a személyiségi fejlődésére befolyásoló hasznos tényezőként tekintett, és ha olyasfajta feladatokkal szembesült, amivel egy tíz éves lány nem tud megbirkózni mi sem természetesebb, hogy a felnőttektől kért segítséget. Nem így kissé teátrális, prédikálásra hajlamos, sokszor meghunyászkodó apja, és a talpraesett karakánságot túlzásba vivő anyukája, aki mindig arra nevelte gyerekét, hogyha igaza van álljon ki saját meggyőződése mellett.
Most viszont az elkeseredett, sírdogáló lánynak azzal kellett szembesülnie, hogy alig egy fél nap alatt totálisan romba dőlt az eddigi jól felépített, boldog, kiegyensúlyozott élete. Az első, és legfontosabb kérdése - melyet unos-untalan újra és újra megkérdezett önmagától -, miközben a házi feladatát írta, és később megpróbálta elterelni örökösen forgó gondolatait, hogy szülei miért tartották annyi éven át tökéletes hazugságban? Egyáltalán miért nem próbáltak meg beszélni vele arról, hogy hogyan született? Kik lehettek az igazi szülei? Vagy miként került hozzájuk? Minél jobban koncentrált zavaros gondolatai annál inkább összekuszálódtak, összefolytak míg végül egy olyan homályos, és ismeretlen masszába keveredett, ami szabályosan meggátolta azt, hogy logikusan átgondolhatott volna mindent.
Ledőlt ágyára, magához szorította kedvenc plüssállatát, és sírdogált, amíg előbb az apja, és nem sokkal később az anyja is hazajöttek a munkahelyükről.
- Szia kis tücsök! Hogy vagy? Milyen volt a suli? - kérdezte kissé gondterhelt apja, akinek mindig motorolaj, és bagószaga volt. - Hé? Mi történt? Csak nem sírtál? - leült kiságya szélére, és megtapogatta homlokát, mintha hőemelkedésre gyanakodna.
- Jaj, apu! Miért nem mondtátok, hogy én nem vagyok igazi! - pityergett.
- Na! Enyje no! Hát ezt még hogy érted?! Mit jelent az, hogy nem vagy igazi? Hát micsoda kelekótya butaság ez! - zsebkendőt vett elő, és megpróbálta ügyelten óvatossággal felitatni lánya szomorú könnyeit.
- Az iskolában a többiek azt beszélték, hogy én árva vagyok, és ti vettetek magatokhoz! - felelte, és nem volt olyan felnőtt, akinek azonnal ne esett volna meg a szíve az ebben a percben teljesen védtelen, és kiszolgáltatott kislány láttán.
- Na, ccssss! Kérlek ne sírjál! - karjaiba vette gyöngéden, és megpróbálta megvigasztalni! Nem tudom, hogy kik mondták, de nagyon gonosz gyerekek lehetnek, ha téged ez ennyire felzaklatott, és megrémisztett. - óvatosan megsimogatta vállközépig érő, sűrű, barna haját. - Éhes vagy? Kérsz egy kis csokit?
- Apu! Annyira félelmetes volt! Mindenki úgy nézett rám, mintha egy kis egér volnék! Ez nagyon rosszul esik... - hüppögött visszafojtottan.
- Drága kincsem! Az ilyesmit nem szabadna meghallanod! Az osztálytársaid sokszor nagyon gonoszul tudnak viselkedni, de ez azért van, mert lehet, hogy ők sem értik a helyzetet. Anyu nemsokára hazaér, akkor leülünk közösen, hármasban és jól átbeszéljük a dolgokat! Na? Mit szólsz hozzá?! - nézett rá kérdőn, válaszra várva, de Ágika inkább befordult az ágy másik felére, és csöndes maradt.
- Fel a fejjel prücsök! Ha kell valami a nappaliban leszek! - óvatosan behajtotta a gyerekszoba ajtaját, bízva benne, hogy a kislány előbb-utóbb csak előjön.
Az anyuka aznap szintén holtfáradtan jött haza munkahelyéről, és gondolatban azt kívánta bárcsak lazíthatna egy keveset; vehetne egy forró fürdőt, vagy ehetne egy finom vacsorát, miközben nem kell folyton azon törnie e a fejét, hogy milyen teendők fogják várni.
- Sziasztok! Megjöttem! - köszönt hangosan, mikor belépett az ajtón. A gyerekszoba ajtaja enyhén behajtva. ,,Ez rosszat jelent!" - gondolta. Átment a nappaliba, ahol férje könyvvel a kezében üdvözölte:
- Szervusz szívem! Milyen napod volt?
- Jaj, ne is kérdezd! Majd leszakad a lábam! A női cipősarkak a legrosszabbak a lábnak, amióta csak a cipőket feltalálták. Nagyon elfáradtam! - vett egy mély lélegzetet, majd kifújta a levegőt. - Ági merre van? Neked milyen napod volt?
- Semmi különös! A szokásos! Viszont a lányunk megtudott valamit, amit jobb lett volna, ha mi közlünk vele!
- A gyerekszobában van? Mit mondott?
- Nagyon csúnya dolgokat vágtak a fejéhez az osztálytársai! Azt mondta, hogy ő árva, akit örökbe adtak!
- Oh! Szegény kis angyalkám! Mindjárt beszélek vele, csak átöltözöm! - gyorsan besietett a hálószobába, és átöltözött otthoni ruhába, majd berohant a gyerekszobába.
- Kicsikém! Hát hogy vagy? Nagyon bántottak? - vette ölelő karjai közé a megrémült, kisírt szemű kislányt.
- Jaj, anyuci! Annyira gonoszak voltak velem! Miért csinálták?
- Nem lesz semmi baj drágám! Nyugodj meg! Apáddal mi úgy gondoltuk, hogy még ráérünk ezzel a témával foglalkozni! De nagyon szeretünk, és imádunk téged! Tudod nekem nem lehetett gyerekem, és nagyon szerettünk volna, így örökbe fogadtunk!
- Anyu! Ez annyira... igazságtalan volt... - remegett a hangja.
- Szívem! Mi csak jót akartunk neked!  Kérlek nyugodj meg! Kérsz egy finom forró csokit? Gyere beszéljük meg a dolgokat! - az anyukának legalább tizenöt percet vett igénybe, hogy szó szerint mire rávette rendkívül szomorú, és becsapottnak érzett kislányát arra, hogy közösen egy asztalhoz üljenek.
Vacsoránál főként a szülők igyekeztek megbeszélni ügyes-bajos dolgaikat, míg Ágika jobbára csak szomorún hallgatott, vagy tányérját turkálta. Később segített asztalt bontani, majd mindenki újra elfoglalta helyét.
- Ágika! Kislányom! Mit szeretnél kérdezni? Mire vagy kíváncsi? - inkább az anyuka volt, aki kissé erőltetett, mézes-,mázos hangon kezdett beszélgetést kezdeményezni, mert félő volt, hogy az apukának ez nem sikerül.
- Hol vannak az igazi szüleim? - talpraesett kérdés volt. Ágika ennél lényegre törőbben, egyértelműbben már nem is fogalmazhatott volna.
- Biológiai anyukád születésedkor sajnos meghalt! A vér szerinti apádról nem sokat tudhatunk!
A kislányon igencsak meglátszott, hogy szabályosan úgy kell minden egyes szót bensejében megemésztenie. Hosszan, mélyen maga elé meredt, és hosszú percekig szótlanul ült az asztalnál, míg nevelőszülei aggódva, kíváncsian, izgatottan figyelték minden miccenését. Kis idő múlva alig hallhatóan megszólalt:
- Ugye szerettek még? Ugye nem vagyok árva? - könnyes, elveszett barna szemei kétségbeesetten, kiszolgáltatottan világítottak. Mintha ellopták volna eddig idillinek tűnő gyerekkorát.
- Jaj, édesem! Hát persze hogy nem! Rajongásig szeretünk téged! A mi lányunk vagy! Ezt sose feledd!
Aznap több szó már nem esett. A szülők, és Ágika is lefeküdt. A kislány azonban még jó sokáig ébren maradt, és életéről, jövőjéről gondolkodott. Mindig ugyanaz a kérdés járt kis fejében: ,,Miért nem árulták el neki az igazat? Egészen biztos, hogy csupán nem akarták megbántani, és felzaklatni!" - addig, addig töprengett mígnem hajnali fél három lett. Éjszakás műszakos apja csöndesen kinyitotta a bezárt bejárati ajtót, hogy munkába menjen, és egy futó pillantásra benézett a gyerekszobába. Ágika a takarót fejére húzva megpróbált alvást színlelni, és szuszogást utánozni. Ki tudja? Lehetséges, hogy a közeljövőben színésznő lehet belőle. Apja megnyugodva nyugtázta, hogy a gyerek bizonyára alszik. Legalább kipiheni a zaklatott, és szomorú nap történéseit.
Másnap Ágika kissé másnaposan, fáradékonyabban ébredt mint szokott fél hétkor. Anyukája csikizte meg kis lábacskáit, hogy végre kikeljen az ágyból:
- Hahó! Kis álomszuszék! Ideje felkelni! Mindjárt iskolaidő! - óvatosan lefejtette lánya fejéről a takarót. Akkor látta meg, hogy kislánya egész éjjel nyugtalan volt, és alig hunyta le a szemeit.
- Drágám! Nem vagy jól? Miért nem bújtál hozzám, amikor apád hajnalban elment?!
- Gondolkoztam... - felelte töprengve.
- Figyelj! Beszólhatok az osztályfőnöködnek, hogy nem érezted jól magadat! Ma inkább marad itthon! Mit szólsz hozzá? - az anyuka csak azt szerette volna, ha kislánya megbékél a helyzettel. 
- Anyu! Már nagylány vagyok! Ki fogom bírni! - a kislány, mintha megrázta volna magát máris kikelt ágyából, majd rendbe szedte magát, elfogyasztotta reggelijét, és szomorkás mosoly kíséretében elindult az iskolába, abban a reményben, hogy gonoszkodó osztálytársai kicsit talán megértőbbek lesznek vele, mint a múltkor.