A LÉNYEG ÁLARCA

A tapintható, biztos távolság már oly mindegynek tűnik,
akár két hősszerelmes között
a bizton kifeszített s most imbolygó trambulin.
Két szobába orvul belépő,
lopakodó csend, mely magakelletőn bárkit,
bármikor átölel s nem is várhat viszonzást.

Jönnek-mennek az összetett emberi érzések
szótlanul dühöngve újrarendeződött
baljóslatú jel: lassú, irigykedő vádolások,
fogcsikorgató ítéletek, végül kétes,
bohém romantikák járkálnak
a feloldódni vágyó vágyakban.

Visszaiszol már a mélyülő,
sok sebekből duplán vérző lélekből
a burok-magány is.
Úgy kívánják egymás gazdag,
pőre testét, akár árván maradt
csecsemők az éltető anyai melleket.
Nem fekhetnek már egymás mellett
harmóniák titkos ágyába burkolózón
s ezt ők is nagyon jól tudják.

Babonázó, bűvös éjszakák orv-vásznán
szorgos tiszavirág-szeretők módján
Mindenség-áldozatokként feküsznek s égnek el.
– Lassú szembefordulás a végesülő
boldog beteljesülés helyett,
mely már talán kicsit
az örök halhatatlansággal is viselős.

Szerelemben is átszellemül két test,
összeolvadó Egy-lélek,
akár az oltár-szentségek
a bigottság fennhéjázósága nélkül.
Egymásra gondolnak alázattal,
mégis erősen s hófehér félelem
lepi meg őket meglepetésként,
hisz nem szoríthatják már
kellőképp egymást magukhoz.

Létet generáló, tudatalatti dallam lép át
egyik jelenkori dimenzióból a másikba.
Egymást pusztítja a jótékony szenvedély,
mikor vérserkentőn egymás ajkába beleharap.
Mint mikor egyszer folyam zuhanó vízében
huncut-groteszk tükörképeink spiráljában
felbukkan egy ezidáig ismeretlen, harmadik arc:

A lényeg álarca.
– Testünk, akár az íj és húr kölcsönhatásban,
jótékonyan még utolszor egymásba feszül;
férfi és nő eggyé fonódik
a Mindenség labirintus-gyűrűiben,
hogy szeressenek,
szeretve lehessenek örökkön!

BONYOLULT ÉRZÉSEK

Váratlanul, hirtelen riadt fel. Az éjszakának már éppen vége volt, mikor a hajnál rózsás, levendulaköde derengeni kezdett. Tágasan berendezett társasházi lakásából szép kilátás nyílt a Szent István parkra és a Margit-hídra. ,,Miért történik vele mindig ilyesmi? Miért kell, hogy majdnem minden napján a nagyon szomorú, és viszontagságos gyermekkora és múltja megtörtént árnyképei között bolyogjon, mint valami szánalmas, vagy elátkozott kísértet?!"
Éberkómás állapotban még azért kinyújtóztatta kellemesen elzsibbadt végtagjait, majd megsimogatta hosszú, karcsú lábához folyamatosan odadörgölőző macskáját Rúdit és ha már felkelt adott neki egy kis állateledelt. Mostanság mintha szándékosan is távol tartotta volna magát munkatársaitól, ismerőseitől, és barátaitól is. Mintha az utóbbi pár évben mikor kisebb-nagyobb sikereket ért el a munkahelyén kezdte úgy érezni magát, mint akit tartósan kihasználnak csupán csak azért, hogy mindenki megkaphassa azt, amire vágyik. Voltak olyan barátai is, akik nem szégyellősködtek, és komoly pénzösszegeket kértek tőle, persze azzal a feltétellel, hogy hónap vége előtt minden fillért vissza fognak neki adni, ám Emma pontosat tudta azt, hogy az igazi baráti kapcsolatokat nem pénzben mérik, ezért - sok esetben -, határozott nemet mondott, még akkor is, ha ezzel önkéntelen megbántott másokat, vagy volt néhány barátja, akik ezért többet már nem álltak vele szóba.
Kiment az amerikai stílusú konyhába, melyet saját maga álmodott meg. Felrakta a kávét két fekete kapszulát is beprogramozott az újnak látszó kávégépbe, majd hagyta hadd ragadja magával a friss, gőzölgő kávé negédes aromája. Miközben kávét kortyolgatott gyorsan átnézte okostelefonján az aznapi, várható időjárást. Még benne voltak a nyárban, de azért már érezhetően kicsit hűvösebbek lettek a reggelek, és kora esték.
Legújabb pasijával néhány hete szakított végérvényesen, mikor váratlanul korábban jött haza a munkából, és meglepi vacsorával szeretett volna kedveskedni, de Ádámnak éppen az egyik barátnőjével kellett megcsalnia, méghozzá a hálószobájában, ami a hangulatos kis lakás egyik meghitt, és harmonikus szobájának számított. Ex pasija erre bemocskolta a hely szellemét. Mikor meglátta őket azonnal összerogyott, és sírva, dühöngve verte a falat. Majd csöndes léptekkel megállt a hálószoba ajtóban, és figyelte, míg azok ott ketten éppen egymás társaságát élvezik. Barátnője volt a legelső, aki kisebb sikoly kísértetében meglepetten felkiáltott, majd Ádám azonnal hófehér lepedőt próbált izmos testére tekerni, és megmagyarázni a labilis, robbanással fenyegető helyzetet:
- Emma! Drágám! Tudod... ez nem az aminek látszik... - próbálta menteni a lehetetlent.
- Valóban??? - tette mellkasa előtt keresztbe a kezét a még türelmes nő. - Mondd csak? Te mindek neveznél egy olyan szarházi embert, aki mindhalálig szerelmet ígér neked, de valójában bármit megkap, akit csak akar?! - kecses macskaléptekkel sétált oda a kis asztalon álló virágmintás, Kalocsai stílusú vázához, - mely egykor becses lehetett neki -, és egyetlen mozdulattal úgy a falnak vágta, hogy a váza pillanatokon belül apró szilánkjaira hullott.
- Hé, Em! Mi újság?! - dugta ki szőke fejét a takaró fogságából egykori barátnője. - Becs szó! Esküszöm az anyám életére, hogy fingom nem volt, hogy Ádám a te pasid! Most biztosan rohadtul haragszol! Én inkább elmegyek, hogy kettesben rendezni tudjátok ezeket a vitás dolgokat. - már azon volt, hogy levetett ruháit felszedegesse a földről, amikor Emma egyetlen határozott, durva mozdulattal megragadta a haját:
- Amíg nem szólok, addig te nem mész sehova! Te le a foghagyma seggedet a székre! Világos?! - parancsolta.
- Figyeljetek lányok! Szerintem értelmes, felnőtt emberek volnánk mi együtt! Talán megegyezhetnénk! Talán megtalálhatnánk a megfelelő megoldást! Na? Mit szólnátok egy hármas felálláshoz?! - ajánlkozott a vadítóan dögös ex pasi, de úgy tűnt Emmánál máris robbanással fenyeget a kitörni kész indulat.
- KUSSSS!!! - ordította magából jóformán totálisan kikelve Emma. Legszívesebben ott helyben megfojtotta volna volt pasiját egy kis kanálka vízben. - Fogd be a szádat te rohadék, szemétláda, szarházi seggfej! Hogy merészeltél megcsalni mi?! Hogy vetted a bátorságot?! Azt képzelted, hogy nem jövök rá előbb-utóbb? - vadul fel-alá járkálni kezdett a szobában.
- Hé Em! Kicsim! Megbeszéljük! Hármasban leülünk a konyhában és kivesézzük! - próbálkozott reménytelenül volt pasija.
- Kussoljál! Megértetted! Most rögtön takarodjatok az életemből! Vidd a kis barátnődet is! - azzal máris vadul pakolni kezdte Ádám holmijait, és az egészet egy bőröndbe hányta, majd többi cuccait egyszerűen kihajította az ablakon. A holmik hét emeletet zuhantak lefelé Ádám bosszúságára.
- Figyel Emma! Én őszintén nem akartam, hogy idáig fajuljon a helyzet... - régi barátnője tett még egy utolsó kísérletet, de később hamar rájött, hogy hülyeséget csinált, mert Emma visszakézből akkora pofont adott neki, hogy majdnem lerepült a feje.
- AUU! Ez rohadtul fájt! - jegyezte meg, miközben igyekezett észrevétlenül felöltözni.
- Az élet fájdalmas!
Miután volt ex pasija és volt barátnője megalázottan távoztak a lakásából Emma csöndesen sírdogált. Már gyerekként is utálta, ha sebezhetőnek, kiszolgáltatottnak tartják, hiszen akkor a legtöbb ember vagy megalázta, vagy kihasználta, mégis ahogy tökéletesen egymaga maradt az üresen tátongó lakásban macskáján kívül nem volt más, akinek elmondhatta volna milyen sokat jelentett neki ez a párkapcsolat.
Lekuporodott a hálószobai ágy mellé, ölébe vette Rúdit, és miközben a macska kellemesen dorombot, hízelgett hosszú ujjai között, melyek kellemesen cirógatták, és simogatták Emma mindent bevallott a cicájának.
Elmondta mennyire gyűlölte azokat, akik szerint az élet egy nagy kaland, és utazás és hogyha az ember keményen száztíz százalékosan dolgozik, akkor nincsen olyan cél, vagy elképzelés, melyet ne tudna megvalósítani. Majd rátért a zűrős kamaszévekre, amikor nagyon hamar szerelmes lett úgy isten igazán, és az érettségi után meg is történt a szex méghozzá a szülei Dáciájának hátsó ülésén.
Hogy mekkora egy marha volt, hogy elhitte Ádám csakis őt szereti. Annyira elvakították kissé makacs, önző, de mindig hűséges érzelmei, hogy észre se vette azt, amikor Ádám később jött haza a munkájából, vagy hirtelen el kellett mennie valahova ,,üzleti ügyekre" hivatkozva valójában az éppen aktuális barátnőivel találkozott.
- Éhes vagy? - kérdezte a macskát, aki párat nyávogott.
- Akkor várj egy kicsit! - felszökkent, mintha bolha csípte volna meg, majd kiment a tágas konyhába, hogy macskaeledelt szórjon egy kis etetőtálba, majd visszatért a tágas hálószobába.
- Így ni! Parancsolj kiscicám! - tette le a macska elé az edényt, aki máris hozzálátott a sok finomsághoz.
- Neked aztán van étvágyad! Mondd csak? Van már valami komolyabb kandúrudvarlód? - kérdezte bizalmasan. A cica nem felelt. Amikor végzett az eledellel csöndesen lekuporodott a szőnyegre.
- Tudod Rúdi volt egy kedves, félénk, gátlásos srác még a gimiben, aki nagyon a szívemhez nőtt, és aki egész biztos elakart hívni randira, de én olyan hülye voltam, hogy csak a nagyokos barátnőim véleménye érdekelt.
Emma úgy érezte sohasem lesz képes kiheverni a szakítás tényét. Egyik unokabátya kölcsönadta neki ,,alkalmi kipróbálásra" nagy köbcentis Honda motorját.
- Azért én a helyedben vigyáznék vele Húgi! Kényes jószág! - unokatestvére jobban szerette motorját, mint bármi mást ezen a világon.
- Ne izgulj Csabi! Ha mégis összetörném karácsonyra kapsz másikat. - rutinosan felbőgette a motort, és akárcsak a biciklinél egyensúlyozva hosszú kiránduló túrára ment az Északi középhegységbe. Addig is legalább kiszellőzteti a fejét.
Ahogy elhagyta a fővárost és rákanyarodott a hangulatos, aprócska hegyi szerpentinutakra, ahol a madár se járt, egyszerre úgy érezte tökéletesen hatalmába kerítette őt a természet élő megközelíthetősége. Minden smaragdszín falevélen ott bújkált titokban az incselkedő, borostyán napfény. Lebukott, majd újra kikukucskált. Arra gondolt, hogy nem szállodában száll meg az túlzottan hivalkodó, drága lenne hangulatához. Inkább szerényebb, elfogadhatóbb szállást választ magának. Így esett választása Mátraszentimrére, ahol volt is egy hangulatos vadászház, melyet igénybe lehetett venni jutányos áron. A festői környezet kárpótolta a nagyváros zsongását.
Kifizette a szobáját és úgy döntött, egy kiadósat alszik. Nem sieti el a dolgokat. Közel két és fél órát aludt jóformán teljesen öntudatlanul. Még egy legyet, vagy gombostűt se hallott volna meg, ha a földre pottyan. Este ötkor volt a vacsoraidő.
A vadászház nappali, társalkodó helységében volt egy hangulatos bazaltkövekből épített, feketeszínű kandalló, melyet az őszi, és téli évszakokban szoktak használni. Valaki leterített néhány eredetinek tűnő medvebőrt a szőnyegre, míg a falakon díjnyertes szarvasagancsok lógtak. Emma nem szerette, ha állatok tetemeivel van kidíszítve egy ház, de nem akarta elrontani kedvét azok után, ami vele történt. Csöndesen elvett egy porcelántányért, és evőeszközt és a bőséges svédasztalos tálalásból kiszolgálta magát, majd helyet foglalt egy félreeső asztalnál, melyről pompás kilátás és panoráma nyílt a környező erdős részre.
Nem volt túlzottan éhes, de azért evett egy-két madárka-falatot. Arra lett figyelmes, hogy egy mackós, vállas férfi szintén mindenkitől elhagyatva, magányosan üldögél, és eszeget. Külsőre átlagosnak tűnt, de volt valami az arcában, mely mélyen elgondolkoztatta, töprengésre késztette Emmát. Úgy döntött tesz egy próbát a különös férfival. Hátha sikerül szereznie magának egy jó barátot. Elvégre barátokból sosincs túl sok.
- Hello, szia! Ne haragudj, de leülhetek melléd? - ártatlan, egyszerű kérdéssel indított. Ebből még hiba nem származott. A férfi bólintott, majd igyekezett annyi helyet szorítani maga mellett amennyit csak tudott termetes testéhez képest. Gondolhatta az ilyen kaliberű nők sosem kezdenének olyan átlagos, kisstílű alakokkal, mint amilyen ő.
- Emma vagyok! Kirándulni jöttem! - kezdete el történetét abban a reményben, hogy felkelheti a férfi érdeklődését, aki látszólag még mindig a tányérjában lévő ételmaradékokat bámulta. Nem mert a nő szemébe nézni. - Tudod sajnos nemrég ért véget egy komoly párkapcsolatom, és a pasim csúnyán összetörte a szívemet! - Emma arra gondolt, hogy egy vadidegennel sokszor mégiscsak könnyebb kiönteni az embernek felgyülemlett érzéseit. Elvégre kinek adhatná tovább?
- Ezt őszintén sajnálom... - bökte ki a férfi. Hangja egyszerre volt kellemes, és komoly, és mégis határtalanul bölcs, és mélyenszántó. Emma máris úgy érezhette magát mellette, mintha már ezer éve ismernék egymást.
- Hát... köszönöm! Most mesélhetne valamit magáról? Megkérdezhetem, hogy hívják? - nézett rá kérdőn.
- Oh! Elnézést kérek a modortalanságom miatt! - állt fel ülő helyéből, majd máris meghajtotta magát Emma előtt és bemutatkozott: - Feri vagyok! Veréb Ferenc!
- Igazán örvendek kedves Ferenc! - rázta meg mancsait. - Most hogy már nem vagyunk annyira idegenek, ha szépen megkérem mesélne az életéről?
- Ha meg nem sértem Ön rendkívül határozott és céltudatos hölgy. Mindig eléri amit a fejébe vesz!
- Így van! Tőlem nem szabadul egykönnyen, úgyhogy rajta! Kezdje csak el a saját történetét.
Így kezdődött egy éjszakába nyúló beszélgetéssel. Feri elmesélte, hogy a mennyasszonya csúnyán szakított vele, mert kiderült róla, hogy tökéletesen más hullámhosszon vannak, és a jövőről alkotott elképzeléseik is teljesen mások, mint azt gondolták, Emma pedig mesélt rút kiskacsás gyerekkoráról, arról a nehezen felejthető korról, amikor nem voltak barátai, és minél hamarabb felnőtté akart válni.
Észre se vették, hogy elszaladt az idő. Feri gálánsan elkísérte Emmát a szobájáig, de Emma volt az, aki benső ösztöneire hallgatva megkockáztatott egy romantikus csókot.
- Igazán örülök annak, hogy kibeszélgethettük magunkat Ferenc! Néhány napig itt leszek! Ha van kedve esetleg együtt felfedezhetnénk ezt a varázslatos környéket!
- Igen! Minden bizonnyal! Az fantasztikus lenne!
Hát valahogy így kezdődött.

A BOSSZÚ JOGA

Vajon az igazság hozhat egyedül békét, vagy csupán a bosszú önző megelégedést? Hol húzódhat az a titkos, láthatatlan érzelmi választóvonal, ahol az ember tökéletes önkontroll mellett még tökéletesen uralkodik érzelmei felett, és kordában képes tartani tombolni vágyó, bosszúszomjas ösztöneit?!
Linda csöndes, eminens tanuló volt. Egy olyan - sokak szemében -, kis, szánalmas, szemüveges, jelentéktelen kamasz lány, akit elfúj az első gyenge szellő, és akit szinte sohasem vesznek szándékosan észre a suli megmenőbb csajai, vagy legjobbképűbb fiúi. Halálosan bele volt zúgva Attilába, aki ügyeletes szívtipróként pontosan tudta, hogy mire indulnak be a lányok, és mitől döglik a légy. Mi az ami a zsenge, hamvas, kissé tapasztalatlan kamaszlányok fejében újra és újra megfordul? Hát a szex! Mi más! Attilának a jól bevált siker érdekében nem kellett megerőltetnie magát, vagy rámenősen pedáloznia, hiszen napról napra, hétről hétre új, dögösebb, kissé agyonsminkelt kamaszlányok társaságában látták őt, akik készek voltak egy ilyen hérosz félistenért életüket és vérüket is feláldozni.
- Attila! Légy szi! Adj egy puszit! - könyörgött két csinos lány, akik úgy forgolódtak, nyüzsögtek a gimnázium ügyeletes szépfiúja mellett, mintha popsztár, vagy filmcsillag lenne.
- Kopjatok már le rólam hülye kis luvnyák! - igyekezett őket kedvetlenül feszengve elhessegetni, de azért mégiscsak elfogadta a felkínált puszit mind a kettőtől. - Hozzatok a büféből csokis fánkot, és kólát. Ha ügyesek lesztek esetleg kaphattok tőlem valamit! - ravaszkás műmájer mosolya valósággal megbolondította a lányok szívét, és hanyatt-homlok rohantak le az iskola aulájában található büfébe, hogy Attila minden kívánságát teljesíthessék, mert az a hír járta, hogy pontosan tudja mi fán terem a szex, és fantasztikus teljesítményt nyújt az ágyban.
Linda ellenben egész álló nap csak a könyveit, és verseit bújta. Mintha egyes egyedül csak a könyvek társaságában érezte volna jól magát. Ők nem bántották, nem háborgatták, nem tettek rá becsmérlő, kiközösítő, szemétkedő megjegyzéseket. Szeretett az iskola alagsorában lévő tükrös teremben, vagy a szintén ott található poros, ócska biológia szertárban elbújni a nagyszünetekben, és a tökéletes magány illúziójába ringatva magát olvasni, és elmélkedni saját bizonytalan jövőjéről. Apja kamionvezető volt, tehát örült annak, ha egész évben legfeljebb kétszer ha találkozhatott vele. Anyja egy biztosító vállalatnál dolgozott, és szinte nem volt olyan nap, hogy ne lett volna holtfáradt, és a hajnali sötétséggel már ment is vissza dolgozni. Linda kislány korától kezdve arra lett ránevelve, hogy muszáj a saját lábán megállnia, mert az élet - sok esetben -, egy könyörtelen macska-egér játék, és aki gyáva nyúl, vagy egér marad azt a többi macska egyszerűen felfalja. Így rendkívül hamar önállóvá vált, és míg a legtöbb korabeli lánynak kiterjedt ismeretségi, és baráti köre voltak, addig Linda örült annak, ha egyedül lehet. Azért amikor önmaga volt sokszor romantikus illúziók kezdték kergetni egymást gondolkodó fejében. Milyen jó lesz, ha betölti a tizennyolcat. Végre jogosítványt szerez, és a nyári munkákkal összegyűjtött pénzből vesz egy kis, nem túl hivalkodó, kényelmes lakást, ahol pár éven belül megérkezhet az első egy vagy két trónörökös. Mindegy hogy kisfiú vagy kislány! A lényeg, hogy minden gyereket megilletne az érzelmi biztonság, és a feltétlen szeretet. Talán akkor, ha már egyenesbe jöhetne az élete prédikálásra hajlamos apjától nem kellene napjában milliószor végighallgatnia, hogy ő mennyire furcsa, meg különc piperkőc lány, akinek normálatlan, ostoba dolgai, és gondolatai vannak. Az utóbbi időben pedig azt vette észre, hogy anyja is parancsszóra cselekszik, és automata papagájként csakis azt mondja, amit a faterja mondogat, persze hosszasan elnyújtott, megértőnek tetető vigasztalások közepette.
- Édes lányom! Miért kell neked folyton azokat a mihaszna könyveket bújnod? Csak nem ügyvéd vagy orvos szeretnél lenni?! A mi családunkban még senkinek sem sikeredett a diploma. - ez utóbbi kijelentésén már nem is csodálkozott. Apai nagyapja masszív láncdohányos és alkoholistaként hamar elpazarolta nemcsak a családi kasszát, de saját életét is.
- Anyu! Megígérem, hogy megváltozom, de azt csinálom, amit szeretek! - volt minden esetben a kitérő válasz. Az az igazság, hogy szeretett volna maga mellé egy-két megbízható barátféle embert, akivel bármit megoszthat örömöt, és bánatot is vegyesen, ám sajnos a legtöbb esetben a kutya sem akart egy gizda, pápaszemes, intelligens lánnyal kapcsolatot kezdeni, nemhogy még barátkozni.
Ezért is találta nagyon különösnek a kérést, hogy a gimi ügyeletes szívtipró szépfiúja Attila egy napon odasétált a padjához a nagyszünetben, és bugyuta kisfiú hangon a segítségét kérte:
- Figyuzzál már kis csaj? Kéne egy kis segítség!
- Tessék! Mit szeretnél? - emelte fel a fejét a jó vastag könyvből.
- Nem értem ezeket a hülye irodalmi vackokat!
- És engem ez miért kellene, hogy érdekeljen?!
- Ne is tagadd! Egy kicsit belém vagy zúgva! Tetszem neked! - megvillogtatta hamiskás, ravasz hiéna-mosolyát.
Linda észre se vette, de valósággal belepirult az elképzelhetetlen gondolatba, hogy egy ilyen nagyon jóképű sráccal csókolóznak majd, vagy szerelmeskednek, de persze szigorúan biztonságosan. Miért van az, hogy minden jóképűbb hapsi vagy egy kész katasztrófa, vagy anyuci kedvence, vagy éppen egy idióta seggfej, aki csak kihasználja a nőket.
- ...És ha nemet mondok?! - próbált bátran, erényesen fellépni, ami szokatlan volt tőle.
- Oh! Értem már! Szóval smárolni szeretnél! Vágom! Hát kis csaj... azt ki kell érdemelni! Segítesz vagy nem?!
Linda végül belátta, hogy a szívtipró ficsúr addig úgy se száll le róla, amíg egyértelmű, egyszavas választ nem ad feltett kérdésére.
- Jól van! Mivel akarod kezdeni? - nézett rá éles, kutató szemeivel.
- Fingom sincs! Úgy érted, hogy nekem is el kell olvasnom ezt a sok szar könyvet! Kész rémálom! - túrt bele fáradtan agyonzselézett hajába.
- Hát... tetszik nem tetszik! - tárta szét a kezét.
- Jól van! Vágom! Akkor?
- Milyen könyvet olvastál utoljára?
- Férfimagazint nagyon sokat! - idióta röhögéssel saját magát gúnyolta ki.
- Értem! Akkor olvasd el azt, amit az órán vettünk!
- Mit is kell olvasni? - nézett bambán, tanácstalanul.
- Jókai Mór, Mikszáth Kálmán? Rémlik valami?
- Ilyen szarokat kell olvasni! Hát én kiugrom azon a kurva ablakon! Komolyan mondom! - dúlva-fúlva tért vissza a hátsó padsorok egyikéhez, ahol - általában -, a problémás, vagy nehezebben kezelhető serdülő kamaszok húzták meg magukat, hogy kisebb belebeszélésekkel zavarják meg a nehezen kialakult, és később egyre kínkeservesebben fenntartható fegyelmet.
Eljött egy újabb unalomig ismételt óra, majd mindenki fellélegezhetett, hogy az osztályfőnök sürgős elfoglaltságra hivatkozva az egész társaságot elengedte az utolsó óráról. Linda csak örülni tudott ennek. Legalább a kötelező leckeírás után marad egy kis szabadideje, hogy meglátogassa az idős nénit a társasházukban, akihez még a saját unokája is csak akkor jött, ha pénzt kapott.
Éppen kilépett nagy sietve a gimnázium betonelemekkel díszített épületéből, és a nagyméretű árnyékot adó nyírfák mellett sietett el, amikor két tagbaszakadt srác durván megragadta, és egy sötétkék Fiat 1500-ba lökte, amit történetesen Attila vezetett. A két srác nyomban lelépett, amint betuszkolták Lindát a kocsiba.
- Szia kis csaj! Na? Mi a helyzet?
- Azonnal engedj ki innét vagy sikítok!
- Imádom, ha egy tüzes kis pipi ennyire be van gerjedve! Miért nem vagy egy kicsit kedvesebb hozzám?! -nézett rá baljóslatú, mohó szemekkel, amik valósággal felnyársalhatták védtelen áldozatukat.
- Azonnal engedj ki! - Linda egyre kétségbeesettebben próbálozott kinyitni az autó ajtaját, de hamar rájött, hogy a szépfiú bezárta őt. Most az ő foglya.
- Nem mondtad cicám, hogy szépen kérem! - röhögött.
- Nagyon vicces! Szépen kérem engedj ki! Most jobban érzed magad?!
- Sokkal jobban! Megmondom mi lesz! Lefogom húzni a sliccem, és aztán szépen játszunk egy kicsit! Mit szólsz?!
- Te teljesen be vagy gőzölve! Mit képzelsz magadról?! Én nem vagyok senki tulajdona!
- Hát... azt hittem te más vagy, mint az a sok hülye kis csaj a gimiben! Ne akard hogy csalódjak benned, mert azt keservesen megbánod! Akkor? Hogy szeretnéd? Elölről, vagy hátulról?!
Linda foggal-körömmel szeretett volna tiltakozni, ám már csak egy borzalmasan égető, lüktető fájdalmat érzett az arcán. Attila úgy megpofozta, hogy felrepedt bíborvörös ajka, és néhány élénk vörös vércsepp máris ruhája került.
- Látod, látod! Így járnak azok a rossz kislányok, akik nem fogadnak szót nekem! Most pedig adj egy csókot! - Attila durva, brutális erőszakosság mellett ragadta meg Linda hosszú haját, majdnem kitépte hajcsomóit, majd hosszú nyelvét valósággal lenyomta a szenvedő kamaszlány torkán.
- Látod! Tudsz te jól is viselkedni, csak kell egy kis ösztönzés! - mintha megszállta volna valami vad, nyers könyörtelen ösztönindulat. Valósággal lerángatta előbb magáról a farmernadrágot és a boxer alsót, majd Lindáról is szabályosan letépte az összes, réteges ruhadarabot. Párat el is szakított.
- Te rohadék szemétláda! Ezt nem fogod megúszni! - rúgkapált, vergődött mint egy csapdába esett, védtelen kis állatka, és megpróbált harapni is, hátha fájdalmat okozhat, és kiszabadulhat. Ám minden reménytelen igyekezete
totális zsákutca volt, hiszen minél erősebben, akaratosabban próbált meg szabadulni Attila annál brutálisabb, és elvetemültebbé vált.
- Harapsz kis ribancom! Ez nagyon bejön! - akkora pofont adott neki visszakézből, hogy bár Linda gyűlölt sírni, mert az gyávaság lett volna mégis fájdalmában eleredtek a könnyei, és egyre reménytelenebb helyzetbe került. Mintha teste is kezdte volna feladni a küzdelmet a szabadságért.
Attila indulatosan, erőszakosan belé hatolt, mintha Linda egy rongy vagy egy párna lenne, amit az ember bármikor használhat. Érezte, hogy teste megtörik, majd a már-már elviselhetetlen lelki sokk, és trauma, totálisan megsemmisítő fizikai fájdalom után tehetetlen, és gyengévé válik. A szívtipró viszont gyilkos örömöt, és kéjes élvezet érzett.
Ötven percig ment a brutális macska-egér harc, míg végül Attila abbahagyta.
- Ahhoz képest, hogy okostojás vagy nem is csináltad rosszul! Most pedig húzzál a kocsimból! - kinyitotta a Fiat 1500-as ajtaját, és használt ruhadarabként lökte ki Lindát szétszakított ruhadarabjaival, kabátjával együtt az iskola melletti bevezető utcára.
- Lehet, hogy szólók pár haveromnak, hogy rád mindig lehet számítani! - szólt ki az ablakon át, majd nagy gázt adva elhajtott.
Linda úgy érezte ennél nagyobb lelki tragédiát ember át nem élhet. Annyira kétségbeesetten, sebezhetőnek érezte magát, mint egészen csecsemő korában, mikor a szüleire volt utalva, hogy megvédjék a gonosz világtól, és a félelmetes emberektől. Megpróbálta összekaparni emberi méltóságát; igyekezett kabátját, és elszakított ruhadarabjait annyira összehúzni, amennyire csak lehet, eltakarva a kínos részeket, megszégyenülten, lassan hazabotorkált. Olyan lassan ment, mintha kiakarna vonulni végleg az időből.
Amikor hazaért szülei még mindig dolgoztak. Kora délutánra járt az idő. Igyekezett gyorsan levetkőzni, és arra gondolt, hogy vesz egy forró fürdőt. Éjfekete haját kontyba fogta, levette magáról a szemüveget, mely mintha szándékosan elakarta volna rejteni arcát. Ahogy a tükörbe nézett, mintha egy felnőttesebb, magabiztosabb valaki nézett volna vissza rá, aki azt mondta: ,,Nehogy most megtörj! Muszáj erősnek maradnod! Megértetted!"
Nem tagadta sosem, de mindig is erősen foglalkoztatta az öngyilkosság kérdése. A totális megsemmisülés előtti pár pillanat, amikor az ember élete csupán egy aprócska hajszálon függeszkedik. Később már úgy gondolt az öngyilkosságra, mint egy rituális szertartásra, ahol az emberi lélek mintegy jelképesen felkészíti magát a bizonytalan túlvilágra.
Teleengedte a kissé ósdi, ormótlan öntött vaskádat forró vízzel, majd lassan beleereszkedett, akár egy kecses hattyúmadár. Érezte hamvas bőrét miként járja át csalogatón a kellemes forró víz. Gyorsan szappant vett elő, és veszett iramban szappanozni kezdte magát, mint aki legszívesebben az összes mocskot, szennyet, fertőt leakarta volna mosni, elakarta volna tüntetni magáról. Rengetegszer leöblítette testét vízzel. Igyekezett megnyugtatni zaklatott, nyughatatlan szívében a fájdalmat, szégyent, és azt, hogy nem volt elég bátor, ahhoz, hogy kiszálljon, amíg lehet. Időnként újra eleredtek a könnyei. A fürdőszobai tükörhöz közeli asztalán meglátta apja régi szikeéles borotváját. Még most is hallotta hangját, hogy ez a vacak borotvával mindig megvágja magát. Finom, hosszú ujjai között forgatni kezdte a könyörtelenül hideg, baljóslatú pengét, és arra gondolt, hogy ,,szemet szemért, fogat fogért" és igenis bosszút áll. Arca elszánt volt, dühös, és egyre határozottabb...
Később édesanyjának merte egyedül bevallani mit művelt vele Attila. Anyja és apja feljelentést tettek a rendőrségen, de más nem történt.

KÖZ-JÁTÉK

Kis szoba-glóbusz lett a Föld.
Szimat-falánk, begerjedt farkasok, sóvárgó,
megalkudott bárányok között tán mindig is
jobban dívott az agymosott zsongó-szavak dáridója.
A naponta vegzált, agyonprédikált,
harácsoló álszent kalandok után
embermódra se nem
állatokként kellene élni itt.
Megértés s józan kézfogás ígérgetős
felségjelvénye már nem számít,
ha percekként marad magára a tevékeny,
szabadgondolkodó elme
s műhelyszagú, alamuszi kreatívkodás.

Oly kisstílű ember-isteneknek
tilos minden behódolás,
kiknek egyedüli céljai a beképzelt tejhatalom.
A bölcs emlékezet bizony sehogy sem okul.
Mi könnyelmű kolonc-lom volt,
kidobni való, ócska kis semmiség
– azt most rozsda rágja, zabálja fel.

Pedig, ha mindannyian egyszerre akarnánk
tetten lehetne érni már minden meghökkentő,
sanda érvet, vagy felelősséget
mint súlyos terheket beismerni.
Pici lárva-bogarak hemzsegnek,
zsibongnak fű-országban.
Ezt mindenki megérti.
A legtöbb önmagát meghazudtoló,
mihaszna inkább révedező Guliverre magasodik
mások szemében szándékosan
csakhogy ne kelljen cselekednie.

Már törékeny madárszárny
a nehezen megszerzett béke.
Nem szabadna sem porig
alázni semmitmondón,
sem elpusztítani végleg.
Előbb-utóbb újabb jeleket,
lábnyomokat hagy maga után az ember…

Élet-halál virtus megcsipkedve befűszerezett
parti-arcok galád, szánalmas siserehadával
– nem maradhat talpon egyetlen
valamirevaló partra vetett hal se sok.
Kinek több is csurran-cseppen,
mint akár egynehány tékozló morzsahalom.
Úgy tapogat tétován előre,
hogy azonnali lépéskényszerbe került.

Célt s eszközt bátran felcserél,
s nem tudja már értelme volt-e?!
– Révület alamuszi bolha-férge
szorgalmasan csipkedi,
rágja korcsosult áldozatait;
egy-egy vékony hajszálra felkötötte
ingatag sorsát míg léte
egyszerre alagút s kompvidék.

Öröklött lelki púpot növesztgetnek kisemberek,
vagy verejtékben izzadó izgágák,
mert titkon tudhatják, ha nincs már senki,
ki ész-érvekkel kombinál,
vagy érvel annak
kár a gondolat szabad áramlása is!

ELBIZONYTALANODÁS

A gyönyörű nő, akin minden túlzottan tökéletességszámba ment talán jobban hallgatott saját baráti körére, mint saját magára, és ez hosszú távon bizony-bizony megbosszulta magát. Legutóbbi párkapcsolata nem is igazán értette, hogy is mehetett tönkre, hiszen úgy érezte nagyon boldogok együtt, és körüllengte őket az a bizonyos titkos, harmonikus kiegyensúlyozottság, mely csak az igen-igen kivételes, igazi párokat jellemzi. Volt expasija olimpikon kajakos volt, és nem volt olyan magazin, reklám, vagy újság, ahol fel nem bukkant volna díjnyertes, hófehéren vakító milliókat is megérő műmosolya. Ő pedig gyönyörű, modellalkatú nőként jóformán bármit megtehetett amit csak szeretett volna, hiszen mindenki egyedül csakis az ő kívánságait, óhajait leste. Kivált a mostani pénzsóvár világban ez meglehetősen furcsa és gyanús azoknak a kisembereknek, akiknek átlagos, vagy semmitmondó fizetésük van.
Szilvi találkozott a barátnőivel, és a csajos témák kivesézése után következhetett végre amire mindenki roppant kíváncsi, és izgulós volt, hogy mi a fene történhetett közte és Balázs között, hogy hirtelen szétrebbentek, akár a dölyfös galambok?
- Hát csajszim! Nekem fingom sincs, hogy mit csinálsz a nagybetűs életeddel, de valamit akkor rosszul csinálsz, ha egy ilyen csúcshapsit csak úgy semmi perc alatt szélnek eresztesz! - mondta ki egyéni következtetéseit egy karcsú, szintén álomszép hölgyemény, akiről senki meg nem mondta volna, hogy már boldog három gyerekes anyuka. Három gyerek mellett hogy volt ideje arra, hogy csacsogjon kedvére és a barátnőivel találkozzon? Ki tudhatha?
- Ugyan már Bogikám! Beszélsz hülyeségeket! Szilvi ezek szerint úgy döntött, hogy lecseréli a saját külön bejáratú, vadító szívtipróját egy átlagos, jelentéktelen szürke kis alakra! Eltaláltam édes?! - vonta rá pillantását hosszúszálú cigarettafüstje mögül másik barátnője Andrienn.
- Hát... az az igazság, hogy Balázzsal már jó ideje külön éltünk... - először mondta ki hangosan, mint aki megbocsáthatatlan dolgot tett, és jobb, ha mindent beismer.
- Te most akkor hazudsz édesem a saját barátnőidnek is! Igazam van?! - szögezte neki a kérdést Bogi.
- Én csak... annyira akartam, hogy végre működjön ez az egész... megint összetörték a szívemet... - mintha önmagához beszélne mormolva, vagy suttogva. Mintha egyetlen mondatban szeretné átgondolni emlékeit, és egész életét.
- Persze édesem! Hát persze! Nyugi! Barátok közt vagy! Kérsz egy vodka martinit?!
- Már megint egy tapintatlan fruska beszél belőled ugye kedves Adrienn?!
- Na már miért?!
- Azért kedveském, mert délelőtt nem szokás masszív alkoholisták módjára piálni!
- Én csak szerettem volna feloldani Szilvi stresszelő gátlásait, kisebbrendű szorongásait! - pöccintette le a hamut cigarettájáról, holott a pincér udvariasan már több alkalommal is szóvá tette, hogy a helység, ahol ücsörögtek nem dohányzó.
- Akkor drágám? Most hogyan döntesz? - Bogi kíváncsiskodása nem ismert sem jólneveltséget, sem illemet. Elvégre kislánykoruktól úgy össze voltak már nőve, mint a jótestvérek.
- Szerintem vadász a pasikra és ha alkalom adódik akkor ne szalassz el egyetlen lehetőséget sem! Én csak tudom! Így szereztem meg a férjemet is!
- Tudjuk Adrienn! Megvolt neked a fél gimi! Vagy már elfelejtetted, hogy te csak játszani szerettél a férfiakkal? Kötve hiszem, hogy akárcsak szeretted volna őket egy icipicit! - finom, hosszú ujjaival úgy csinált mintha láthatatlan porszemet pöccintene el.
- Nézzétek csak! Aranyosak, rendesek vagytok, de az én életemről van szó, és bizonyos fontos döntéseket egyedül kell meghoznom!
- Ez nem is vitás szívecském! Mi majd mindenben segítünk! Igaz Adrienn?!
- Figyelj Bogika! Szilvi épp az imént mondta, hogy bizonyos döntéseket jobb szeret egyedül meghozni! Hát akkor? Miért erőltessük meg magunkat?!
- Hát ez nem hiszem el! Tudod te egyáltalán, hogy miket beszélsz, vagy az agyadra ment a jólét?! Azért te tökfej, mert Szilvi a legjobb barátunk, és a barátok mindig összetartanak! Világos?!
- Oh! Így már egészen érthető! Akkor mit akarsz csinálni Szilvi? - mindketten kíváncsiskodva néztek rá mintha megakarnák fejteni titkos gondolatait.
- Arra gondoltam kiveszek pár nap szabadságot, és megpróbálok lazítani kicsit! Talán elkezdem kiolvasni azokat a könyveimet, amiket eddig csak halogattam!
- Nagyon jó gondolat! Függeszd csak fel pár napra azt az átkozott munkát, és kapcsolódj ki! Akár el is utazhatsz!
- Ebben egyetértek Adriennel! Miért nem utazol el egy tengerpartra? Lehet, hogy ott várna téged álmaid hercege?
- Látom! Hiba volt, hogy benneteket is beavattalak az életembe!
- Ugyan már Szilvi! Ne vedd magadra! Én csak azt mondom, hogy kapcsolódj ki, és töröld ki a fejedből a rossz, és megviselt emlékeidet! Mit szólnál, ha felkeresnél egy megfizethető pszichológust, aki segítene neked feldolgozni a dolgokat? Ha gondolod én nagyon szívesen kifizetem!
- Te most szórakozol velem?! Ha bárki megtudja, hogy én pszichológushoz járok, akkor vége az állásomnak, és a karrieremnek is! Akkor jobb ha máris kilépek a munkahelyemről, és elmegyek utcaseprőnek!
- Ugyan már! Nem kell mindjárt farkast kiáltani! Ugyan mi történne, ha valaki megtudná, azt mondd meg?
- Láttam én hogy megy ez! Volt egy csupaszív, idősebb kollegám, akinek váratlanul meghalt a felesége! Abban a percben, hogy a főnökség fülébe jutott, hogy az idős kollega pszichológus segítségét kérte még aznap kirúgták! Úgy hallottam, hogy az idős ember felakasztotta magát a lakásában.
- Ez tényleg borzalmasan tragikus! De azért veled csak elnézőbbek a kollegáid, vagy nem?!
- Nehogy azt hidd! Legszívesebben már alig várnák, hogy megszabadulhassanak tőlem, de mivel én azért már letettem ezt-azt az asztalra így - legalább is -, egyelőre kivárnak, mikor vétem el valamelyik döntésemet, és akkor rúgnak ki.
- Szerintem Szilvi te nagyon melodramatikusan kezeled ezt az egészet! Járjál kevesebbet színházba!
- Még te beszélsz, aki nyíltan flörtöltél a saját főnököddel! - jegyezte meg csípősen Adrienn.
- Jól vigyázz drágám, mert veszélyes perszóna is tudok ám lenni! - nézett rá bosszús, ellenséges pillantásokkal Bogi.
- Te most fenyegetsz? Mert ha igen van egy-két jó ügyvéd ismerősöm!
- Hé, csajok! Álljatok le! - próbálta kibékíteni őket -, tudtommal azért jöttünk össze, hogy kivesézzük a dolgokat, és nem azért, hogy egymás torkát átvágjuk!
- Ebben teljesen igazad van édesem! Akkor lássuk csak! Mi az állás?
- Arra gondoltam, hogy meglátogatom az öcsémet, és talán játszok egy-két órácskát az imádnivaló unokahúgommal! Képzeljétek! Már elmúlt öt éves! Nemsokára iskolába megy!
- Hát ez igazán frenetikus hír, de mi lesz a saját életeddel? - tapintott a lényegre Bogi.
- Előbb saját magamnak kell tisztába jönnöm a bonyolult helyzettel, és mindent csak ezután tudok elrendezni!
- Hát szívem! Ahogy neked megfelelőbb! Én mindenben támogatni foglak! - oltotta el elszívott cigijét Bogi, majd magához ölelte barátnőjét. Hogy Adrienn se maradjon ki az ölelésből ő is magához vonta Szilvit.
Amikor a három jó barátnő mindent aprólékosan, és részletekbe menően kitárgyalt elköszöntek egymástól, és mindenki ment amerre látott.
Másnap Szilvi tüneményes unokahúga számára vásárolt egy kompletten berendezett, méregdrága babaházat, és néhány Barbie-babát is! Hadd játszhasson kedvére imádnivaló unokahúga. Mostanság úgy is annyira gyorsan nőnek ezek a gyerkőcök. Az ember egyszer csak azt veszi észre, hogy már régen felnőttek.
Amikor autójával leparkolt a hangulatos, vidékies jellegű utcácskában, melyben - nagyobb részt -, takaros kertesházak álltak öccse nagyon meglepődött, hogy nővére végre vette a fáradtságot és meglátogatta őket.
- Szia Szilvi! Na mi zújs? - üdvözölte, majd következett egy amolyan testvéri ölelés.
- Szia Bálint! Azt a mindenit! Téged valósággal elkényeztetnek! Mintha kigömbölyödtél volna derékban! - ölelte át öccsét. - Vagy rosszul látok?!
- Ez drága nővérem amit te röcögő hájnak tartsz csupa hasizom! Akár még sziklát is lehetne a hasamon törni! Persze csak gondolatban! De gyere! Búj be!
Szilvi belépett az ismerős család ház ajtaján, és hirtelen újból kislánynak érezte önmagát. Egyszeriben mintha a boldogtalanságától, és szomorúságától is sikerült volna megszabadulnia, amint kis unokahúga már rohant is hozzá, mert ha a nagynéni látogatta meg egészen biztosan kapott tőle valamit.
- Szia Szilvi néni! - csimpaszkodott bele, és mosolygott, hogy fülig ért a szája.
- Hát szia Fanni! Hogy te mekkorát nőttél! - térdelt le hozzá, és megölelte.
- Szilvi néni? Hoztál nekem valamit? - kérdezte nagyon kíváncsian a kislány.
- Jó kislány voltál? Szót fogadtál a szüleidnek?
- Hát... nem voltam rossz... - felelte kissé tétován.
- Ez mit is jelent? - tekintett előbb unokahúgára, majd öccsére.
- Ez annyit jelent virágnyelven, hogy nem volt rossz, de azért annyira jó sem!
- Á! Értem! Na várj egy percet! - Szilvi kiszaladt a kocsijához, és a csomagtartóból igyekezett kivenni a nagyméretű babaházat és annak tartozékait, majd visszatért a házba.
- Na, mit hoztam az én gyönyörű unokahúgomnak?
- Egy igazi pónit?
- Egy igazi babaházat! - óvatosan letette a nappali szőnyegére a gondosan becsomagolt babaházat, és élvezettel nézte, amint pöttöm unokahúga valósággal széttépi a díszes csomagolópapírt. Meglehet, csak a gyerekek képesek rá, hogy önfeledten, és boldogan örüljenek azoknak a dolgoknak, amiket kapnak.
- Júj! Babaház! - tapsikolt ujjongva, örömében a kislány.
- Mit kell ilyenkor mondani Fanni? - pirított rá az apja.
- Köszönöm szépen Szilvi néni!
- Látom nálatok első az illem! Ezt nevezem!
- Valami bánt téged?
- Úgy tűnik?
- Kicsit fáradtabbnak, és szomorúbbnak látszol. Balázs hogy van?
- Szakítottam Balázzsal! Már jó ideje nem működött a kapcsolat, és húztuk-halasztottuk a dolgokat. De már vége! Ennyi volt!
- Pedig én azt gondoltam, hogy olyan jól kijöttök! Mi történt?
- Hát... rájöttem, hogy nem ezt akarom! Érted te ezt?! Egy független, modern nő, akinek más elképzelései vannak egy alapvetően pénzközpontú világban. Kissé abszurd ez az egész.
- Ugyan már! Én mindig ezt csíptem benned nővérkém! Temperamentumosan a sarkadra álltál, és véghez vitted amit akartál! Most sem szabadna elhagynod magad! Felállsz, leporolod, vagy megrázod magad és tovább mész, mert még rengeteg dolgod van ebben az életben, és most nem csak a munkádra gondolok! Tényleg a munkáddal mi a helyzet?
- Hát... néha azt érzem, hogy vannak nagyon jó napjaim, néha meg mindent elkívánok a pokolba!
- Ez aztán a veretes megfogalmazás!
- Bocs, de tényleg így érzem magam! Nagyon sokat dolgozom, és sokszor egyáltalán nem érzem azt, hogy bármi értelme is lenne! Persze a fizetésen kívül.
- Ez azt jelenti, hogy kipróbálnád magadat más szakterületen?
- Lehetséges, hogy beindítanék egy önálló vállalkozást, vagy valami ilyesmit, de fogalmam sincs, hogy mit lenne érdemes kezdeni! Rengeteg sok dolognak utána néztem, és szó szerint minden csak úgy viszi azt az átkozott pénzt.
- De ez nem lehet akadály egy olyan talpraesett embernek, mint amilyen te vagy, igaz?! - kacsintott egyik szemével öccse.
- Jó lenne, ha már tényleg megtaláltam volna az igazit! Vegyünk mondjuk téged! Te mikor jöttél rá, hogy Melinda a nagy ő?
- Erre nehéz megfelelő választ adni! Fingom sincs! Egyszerűen csak jól alakultak a dolgok, aztán összeszoktunk! Ennyi a lényeg! Szerintem az az elsődleges baj veled, hogy mindent túlagyalsz, és túlgondolsz! Kicsit meg kellene próbálnod sodródnod az árral! Hagyj mindent kicsit szétesni, és meglátod, hogy utána más szemmel fogod nézni a bonyolult dolgokat is.
- Igazad lehet... - gondolkodott el egy pillanatra.
- Kész az ebéd! - szólt ki öccse felesége a konyhából, ahol ínycsiklandó illatokat hozott a levegő.
- Akkor asztalhoz! Tudom, hogy utálod, de hány kiló vagy most?
- Semmi közöd hozzá!
- Kérlek félre ne érts, de szerintem bőségesen rád férne egy kiadós hízókúra!
- Hát ha már itt tartunk! Rád meg egy kiadós fogyókúra férne rá!
Mind a négyen asztalhoz ültek és meghitten megebédeltek, miközben Szilvi észre se vette, és jóformán egész életét elmesélte öccse kis családjának attól a naptól kezdve, hogy elköltözött a szüleitől, és albérletbe költözött egészen a komoly párkapcsolatáig, ami alig pár napja ért véget. Mikor ebéd után Szilvi elbúcsúzott öccsétől és annak családjától úgy érezte mintha kiegyensúlyozottabb, és összeszedettebb lenne; sok mindent már más színben látott, és rájött arra is, hogy ezentúl saját benső megérzéseire, ösztöneire fog hallgatni, hátha megsúgják majd mit csinál jól, és mi az, amin még változtatnia szükséges.

ESTI MESE-KALANDOK

Éppen végeztek a szokásos esti mese, jóéjt puszi szertartásán, amikor a pöttöm, gyönyörű kislány mélyen a fejecskéjére húzta a takarót, és halkan, egérhangon kérdést intézett apjához.
- Apu?
- Tessék Hercegnőm? Mit szeretnél?
- Itt maradnál még egy kicsit...?
- Csak nincs valami baj édesem?! - rosszra gondolt, hátha beteg a kislánya.
- Félek a sötétben...
- Itt maradok melletted! Szeretnéd, ha felkapcsolnám a kis lámpát?
- Nem csak te maradj itt... - kérte.
A gondoskodó, aggódó apuka a nappaliban lévő kanapé ágyneműtartójából kivett egy viseletes, viharvert kockásmintás takarót; hozott egy kispárnát és igyekezett elhelyezkedni a gyerekszoba padlóján pontosan kislánya ágya mellett. Mikor ez sikerült kölcsönösen jó éjszakát kívántak egymásnak. Ám a kislány csak nem tudott elaludni! Mintha folyvást azt érezte volna, hogy azok a különös szörnyek, koboldok, manók, lidércek mindig belopakodnak a szobájába, míg ő elszik, és elrabolják álmait, vagy megeszik kedvenc plüssállatait. Amikor később elmesélte anyukájának ezeket a furcsa mesebeli történeteket a fiatal anyuka majd kipukkadt a rázkodó nevetéstől:
- Édes drága Lilim! Hogy beszélhetsz ilyen butaságokat? A sötétben nem léteznek sem szörnyek, sem manók! Hogy lehetsz ennyire gyerekes? - legyintett könnyelműen, majd visszatért a konyhába, hogy ebédet készítsen.
A kislány felnézett a sötét plafonra, ahonnét tündérek, és unikornisok képei köszöntötték, hiszen a gyerekszobát mesefigurákkal szerette volna kifesteni. Hála apja néhány ismerősének ezt könnyedén el is intézték. Olyan jó lett volna felkapaszkodni a kecses egyszarvú hátára, és felemelkedni a magasba egészen a csillagokig, ahova a gonosz szörnyek, furcsa teremtmények már nem érhetnek el, és senkit se bánthatnak. Azt vette észre, hogy előbb lábujjacskái, majd aprócska kezecskéi kezdenek fázni, és reszketni, mintha sarkvidéki hideg volna.
- Apu? Apu... Apu... - suttogva szólította hortyogó, majd egyre masszívabban horkoló, kimerült apját, aki úgy tűnt az igazak álmát aludta.
A kislány nem akarta, hogy mindig szerető, és hűséges Teddy-mackója megfázzon, így gondoskodva betakargatta, majd kikelt az ágyból, hátha sikerül felébresztenie alvó apját. Óvatosan letérdelt mellé, kis teste hangtalanul reszketett az őszi éjszakában.
- Apu... apuci... - mivel nem ért célt, úgy döntött, hogy egyik kis kezével óvatosan befogja apja orrát. Ettől egészen biztosan felébred. Nem is kellett sokat várnia. A férfi előbb krákogva fulladni kezdett, majd egyre inteznívebb lett a köhögése, míg végül teljesen magához tért, és érthetetlenül, bambán bámulta kislányát.
- Mi az? Mi a baj kicsim?!
- Te is láttad a szörnyeket apu?
- Szörnyeket?! - csodálkozó, tanácstalan pillantás, majd kissé nehézkesen feltápászkodott, és kiment a konyhába, hogy egy elemlámpával térjen vissza. Lehajolt és megpróbált bevilágítani egészen mélyen a kiságy alá, hogy kislánya is láthassa a saját kis szemecskéivel, hogy semmi sincs ott, és biztonságban vannak.
-Hát kis hercegnőm! Az a helyzet, hogy én semmit sem látok! - tárta szét tanácstalanul mind két kezét az álmos apuka, akinek már megint elvették legszentebb álmát.
- Apu! Hallottam valamit... - jegyezte meg félősen a kislány, miközben a biztonság kedvéért apja köntöséhez bújt.
- Hát édes bogaram... akkor most mi legyen?! Holnap neked is muszáj óvodába menned nekem meg anyádnak dolgozni! - nézett rá kérdőn. A kislány bizonytalan, tétova mozdulattal szintén lehajolt, és kis fejecskéjét egészen a kiságy aljához szorította hátha láthat valamit. Még a zseblámpát is elkérte, hogy magának világíthasson.
- Na? Mit látsz?!
- Semmit! De még visszajöhetnek... - jegyezte meg bölcsen, és előrelátón.
- Hát persze, persze kincsem! Most pedig próbáljunk meg aludni kicsit, mert holnap te is ki leszel merülve, ha most nem alszol! - azzal az apuka ismét visszahelyezkedett a kiságy melletti takarón nyugalmi pozícióba, és pillanatokon belül újra az álom jótékony, és zsongító fogságába esett.
Lili is visszamászott a kiságyba, és annyira szorosan aprócska, szőke fejecskéjére húzta a nagyméretű takarót, amennyire csak tudta, miközben a világító elemlámpa folyamatosan égett, hátha ezzel elriaszthatja a kobor, fenyegető kísérteteket.
Az éjszaka további része átmeneti, ideiglenes csöndességben telt el. Csupán egy-két eltévedt autó mormogását lehetett hallani, amint a panellakás melletti főútvonalon nagy sebességgel elhajtanak. Lili éjfél körül kezdte érezni, hogy kis testét tökéletes fáradtságba kerítette a fokozott kimerültség, és a félelem fojtogató érzése, mely lassacskán, mintha minden lélekerőt kiszívott volna belőle. Kis szemecskéi azonnal becsukódtak, és magzati pózba kuporogva úgy elaludt, mintha ez lett volna a világ legtermészetesebb dolga. Másnap kora reggel apja kissé késésben volt a munkahelyéről, így nem tudta kislányát elvinni kocsijával az ovodába, így anyukája volt kénytelen segíteni.
- Édesem! Bocsáss meg, de sajnos változott a terv! Sajnos rohannom kell! Hazafelé veszek ennivalót! - az apuka baráti puszit adott kissé bosszús feleségének, akin jócskán meglátszott, hogy csöppet sem örül a váratlanul beharangozott hírnek:
- Na ne! Ez most valami hülye vicc szívem?! És arra nem gondolsz, hogy nekem is volnának igényeim? - szólt utána a bejárati ajtóból.
Az apuka - szokásos módon -, széttárta kezeit, és bocsánatkérő pillantásokkal beszállt a liftbe.
- Lili! Drágám? Kis hétalvóm! Hahó! - szólongatta csinos, és szép anyukája a kislányt, aki a különös éjszakai kaland után halálosan kimerültnek, és kialvatlannak érezte magát. Anyukája óvatosan leült a kiságy szélére, és megcsiklandozta kislánya fázós lábujjacskáit. - Hercegnőm! Ideje felkelni!
- Anyu? Muszáj óvodába menni? - kérdezte nagyon álmos, fáradt, egérke hangon.
- Micsoda butaság ez! Muszáj, hogy valaki vigyázzon rád, mert még kicsi vagy, hogy egyedül itthon maradj!
- ...És ha megkérnénk a szomszéd nénit? Három unokája is van! Ő is vigyázhatna rám. - könyörgő, ártatlan tekintete mindig beszédesebben csengett, mint szavai. Anyukája rögtön megérezte, hogy más állhat a dolgok hátterében.
- Gyere kincsem! Öltözz fel, közben beszélgetünk! - segített a kislánynak óvatosan kikászálódni az ágyból, s míg a kislány egymaga felvette köntösét, addig anyukája gondoskodón beágyazott.
- Lili! Gyere! Kész a reggeli! - hívta.
A kislány valósággal máris rohant a kis étkezőhelyiségbe, ahol orrocskáját megcsapta az ínycsiklandó fahéjas porcukros tejbegríz illata. Bárcsak ő is tudna tejbegrízt főzni. Sosem értette, hogy az egyszerű homokszemre hasonlító búzadara miként képes ennyire finom nyalánkságot varázsolni az egyszerű felforralt tejből, ha belekeverik.
- Óvatosan edd drágám, mert még nagyon meleg! - figyelmeztette anyukája.
- Én úgy szeretem! - azzal megfogott egy kávéskanalat, kis pöttöm ujjacskái közé szorította, és élvezettel kezdte kanalazni előbb a tányér kihűlt széléről, majd fokozatosan egyre beljebb haladva a finom tejes darát.
- Na? Hogy ízlik? Óvatosan? - kérdezte mosolyogva.
- nagyon finom! - nyalta meg nyelvecskéjével kis szája szélét, mert enyhén maszatos lett.
- Kérdezhetek valamit kicsim? - nézett rá kíváncsi, kutató szemekkel anyukája.
Lili bólintott. Gondolhatta most jöhet a fejmosással egybekötött feketeleves, amiért apukája kiságya mellett aludt az éjszaka.
- Apád veled volt tegnap este az esti mese után?
Újabb tétova, bűnbánó bólintás volt a válasz.
- Semmi baj sincsen ezzel, csak azért kérdezem, hogy te jól érzed-e magad?! Nem fáj semmid? - óvatosan tapogatni kezdte a kislány homlokát, hátha lázas.
- Jól vagyok anyu!
- Hát valaminek lenni kellett drága kislányom, mert apád melletted volt!
Lili szégyellősen lehajtotta szőke kis fejecskéjét, mint aki nagyon bánja, hogy mindez megtörtént. Nagyon szomorúnak, megviseltnek látszott angyali arcocskája.
- Drága kis bogaram! Csak annyit szeretnék tudni, hogy minden rendben van-e? Ne félj! - simogatta meg szőkés fürtjeit.
- Kicsit féltek a sötéttől... - bökte ki nagy sokára, mintha harapófogóval kellene belőle kihúzni.
- Elárulok egy nagy titkot drágám! - húzódott közelebb hozzá bizalmasan, miközben Lili egyre kíváncsibb lett, hogy vajon mit mondhat majd el neki anyukája.
- Tudod édesem nincs olyan ember a földön, aki ne félne valamitől! A kérdés az, hogy ki tudja megfelelően titkolni, és ki az, akiről minden kiderül! - szavai egyszerre voltak megértők, bölcsek, ugyanakkor különös iróniát is hordoztak magukban.
- Anyu? Te is félsz valamitől? - kérdezte kíváncsian.
- Hát persze! Az ilyesmit a felnőttek ugyan kicsit szégyellik, mert magabiztosak, és bátornak akarnak látszani, de valójában ők is félnek sok mindentől. Kislány koromban például halálosan rettegtem a cirkuszi bohócoktól, mert különös, félelmetes embereknek gondoltam őket, de ma már csak nevetek az egészen! Szeretném, ha boldog lennél, és kiegyensúlyozott. És ha úgy érzed, hogy segítségre van szükséged apád és én mindenben maximálisan melletted állunk!
- Apu hozott elemlámpát és megnéztük az ágy alatti szörnyeket! - vallotta be őszintén.
- Nagyon félelmetesek lehettek azok a csúnya, gonosz szörnyek? - eresztett meg egy mosolyfélét.
- Hát azt nem tudom, mert mire én is megnéztem, már nem voltak az ágy alatt.
- Nagyon ügyes és bátor kislány voltál drágám! A lámpa segítségével kergetted el a szörnyeket. Tudod mit? Apuval ezentúl felváltva fogunk melletted aludni, hogy biztonságban légy! Mit szólsz? Jó ötlet?
- Nagyon haragszol? - kérdezett vissza tétován.
- Jaj, édesem! Egyáltalán nem! Téged csakis szeretni lehet! Meglásd együtt elbánunk ezekkel a szörnyekkel. Most pedig kezdjünk el készülődni, mert neked oviba kell menned nekem pedig dolgozni.
Amint Lilit kirakta az óvodánál anyukája az autóból kis barátnőinek is elmesélte esetét a szörnyekkel.

HOLNAPRA FORDÍTVA

Holnapjaim leomló falaira kik festhetnek
vajon még meddő szivárványszíneket?!
Süllyedő, horpadt egeimre komorló felhőóriások
helyébe mikor mosolyoghat újra Egy-szem napsugár?
Csikorgó, sehonnai bot-szavaimra
mikor fognak hallgatni s megérteni
mit is jelenthet túlélni vagy élni hagyni?!

Amely hölgyre ránézek fintorgó grimaszt
ne láthassak annak angyal-arcán
inkább megkönnyebbült krokodil-könnyeket.
Lámpa-fények pisla holdudvarában
körbe kellene gyűjteni még
a hűséggel tanúskodókat,
akár a modernkori hírmondókat.
– Itt már nem ölelnek,
nem szeretnek igazán
csak hadonásznak, fenyegetnek.

Szívemre mutogatva számon
kérik mindegyik csavargó percemet.
Vajon milyen különös titkokat is tudhatok én?
A vénség, komisz aggastyán-elvhűség csontomra
száradó húsával ők már maradni akarnak,
hát akkor én se mehessek sehova.
Ők kihasználni akarnának gennyesedő piócákként,
hogy én is alakoskodjak,
csaljak-hazudjak míg csak
betegeskedő torkomon kifér.

Egy gyermek-szemű drága asszony arca
mosolyogna felém távoli jövőmből
s ezerszer is elátkozom a napot,
mikor nem ült le mellém.
Immáron harminchetedik,
tékozló évem csattog
vijjogó keselyűként fölöttem:
a föltámadt percek szárnycsapására
türelmesen várnom illenék.
Árnyam, hajótörött életem
kicsorbultan rég visszafordult,
mert a kísértő öngyilkosság nyársalt
prédaként föl többször is
ranglétrák ócska kereszteződéseiben.

Zakatoló ereimben csönddé alvadt
zúgásokat lehet kitapintani,
s érezni annak,
ki türelmes még s elfogadó.
Perceim fojtogató, részrehajló kupacában
a könyörtelen Hóhér-idő mint bonckés megáll.
– Alvadt csönddé testesül
majd bennem a szándék,
a meg-nem-találtatott szerelem,
míg a teremtő asztalon serénykedő hangyaujjak
finoman dobolnak.
zálogházba bezárt,
önző, evilági lelkem
egyre csak másért kalapál!

A BOLDOGULÁS MIKÉNTJE



Arra gondolt, hogy mindent itt hagy. Különben sem volt túlságosan népszerű emberke a saját családjában. Furcsa, különálló dac, és magára hagyott idegenség kettősége jellemezte leginkább családjához fűződő kapcsolatát. Sokszor ki nem állhatta, ha - főként ünnepnapokon -, meg kellett ölelni valakit, vagy éppen őt ölelték meg családtagjai, mert éppen születésnapja volt. ,,Ki a fenét érdekelhet az ilyesmi?!" - kérdezgette leginkább saját magát, mikor erre rendszerint sor került. Végül éppen készült volna a Bölcsészettudományi Karra, amikor egyik napon úgy döntött hátat fordít a felszínes hazugságoknak, és megpróbál egyedül boldogulni a nagy világban.
Egyik barátja szólt, hogy egy kis független, angliai könyvkiadónál kapott részmunkaidős állást, ahova be tudná ajánlani. Manapság a motivációs levél fapatkát sem ér.
- Hé haver! Tibi! Megadom a címet! De tudod mit öreg inkább elmegyek érted! Aztán mindenbe beavatlak! - mobilon dumálták meg a további szükséges részleteket.
Amikor végre újra találkoztak Tibor furcsálta, hogy régen nem látott osztálytársa szabályosan lötyög a ruha. Mintha radikálisan lefogyott volna, hiszen - anno -, a gimiben nyomhatott legalább egy mázsát is, és most mintha teljesen megváltozott volna.
- Szervusz kérlek! - fogott vele kezet.
- Csá! - köszönt. - Mióta nem találkoztunk? Van annak már vagy tizenöt éve, mi?! - kérdezte széles vigyorgó mosollyal, miközben elvette barátjától utazó, gurulós bőröndjét, és kézitáskáit. Majd egy kissé matuzsálemkorú, szakadt, rozsdás Volvo kombi csomagtartójába gyömöszölte az egészet, aminek utasterére jócskán ráfért volna a takarítás.
- Hát valahogy úgy! - felelte a másik.
- Aztán mi a nagy harci helyzet? Van már csajod, amivel tudod... komolyan témázgattok? - kérdezte különös mosollyal miközben nagy gázok, és hirtelen jött fékezések között hasított végig London belvárosán.
- Hát... mondjuk azt, hogy van valakim...
- Ne is mondj többet! Na és, szép a csaj? Milyenek a mellméretei? C vagy D-kosaras melltartót visel?!
- Mintha azt mondtad volna, hogy nem érdekel!
- Csak udvariaságból kérdeztem meg! Már ez is baj öreg?
- Nekem ugyan nem! Nekem ő a világ közepe!
- Na látod! Pedig ha jók az emlékeim a gimiben valósággal bele voltál zúgva Krisztába! Vagy nem így volt?!
- Mi lenne, ha a vezetésre koncentrálnál?
- Oh! Már annyira régen élek itt, hogy akár bekötött szemmel is ellavíroznék a városi forgalomban. Na, de komolyabb témákról! A kiadó egészen hangulatos kis hely! Könnyű barátokat, ismerősöket szerválni még akkor is ha nem vagy perfekt angol, ha érted mire gondolok?
- Most jön a de...
- Hát figyelj! A betanítási próba idő két - legfeljebb három hónap -, és ha beválsz, amit nem kétlek akkor már egyenesbe is van a további karriered!
- És mondd csak? Mi ebben a bunda?
- Ja, hogy az átverés? Szerintem itt nem olyanok a munkáltatók, mint mondjuk odahaza. Itt kurva rendes és segítőkész mindenki! Szóval annyit mondok, hogy itt emberként fognak viselkedni!
- Jó ezt hallani!
- Ami nálad annyit jelent virágnyelven, hogy eszed ágában sincs lazítani, és megnyugodni, igaz?!
- Te mondtad!
- Ne szar be kisöreg! Meglásd! Ismerek egy két igazán nehézbombázó csajszit, akik boldogan barátkoznának veled, és remekül értik a jelbeszédet is, ha az angol akadozna!
- Ez igazán megnyugtató! És veled mi a helyzet?
- Hát... annyi mondok, hogy lett egy csodás skót nejem, vagy egy tucat kölyköm, és látszólag boldog és elégedett vagyok! Néha olyan jó volna kiszakadni ebből az egészből, és senkivel és semmivel se foglalkozni! Érted te ezt?!
- Úgy érzed, hogy te mindent megteszel, miközben a zűrös hétköznapok szabályosan kifacsarnak, és bedarálnak!
- Pontosan! Egy pszichológus veszett el benned öreg! Tényleg vannak napok, mikor csak aludnék, és nem ébrednék fel!
- Figyelj! Azért csak nem olyan rossz a helyzet, vagy igen?!
- Hát... végül is nem annyira, de olyan jó volna kettesben lenni az asszonnyal! Tudod?
- Persze! De a nagyszülőkre vagy bébiszitterre is bízhatjátok a gyerkőcöket pár órácskára, nem?
- Én egy kicsit többre gondoltam, mint pár órácska! Hosszú, tartalmas előjáték...
- Oh! Bocsánat! Értem! Hát akkor csak tőled függ, hogy osztod be az idődet!
A rozzant, szakadt Volvo kombi csikorgó fékekkel leparkolt egy kissé elhanyagolt téglából épült ház előtt, melynek kéménye is volt, és a viszonylagos rendezettség állapotában leledzett.
- Megérkeztünk öregem! Na? Hova hoztalak? Klassz kis kéró nem?!
- Őszintén?!
- Ne kímélj haver!
- Hát... kissé félelmetes! Mikor épült a Teacher-korszakban?
- Ne szóld le az angol, visszafogott eleganciát! Még saját kandallós szobát is tudok szerezni! Gyorsan kicsomagolsz, mert utána jelenésünk van egy spéci étteremben. Nem kell izgulni! A séf jó haverom, és kurva jó kajákat készít.
- O.K. Gyorsan igyekszem kipakolni! - Tibor kivette minden holmiját a kombi csomagtartójából, és önmagában azért imádkozott, hogy a reptéren nem túrták össze nagyon a holmiját. Ha egyszer valaki megtudja magyarázni, hogy miért kell mindent összeturkálni a biztonsági személyzet embereinek ő lesz a legelégedettebb utas, akivel valaha is találkoztak. A felső emeletre rozoga, falépcső vezetett fel. Viktóriánus stílus. Mahagóni utánzat. Ahogy ropogva recsegett a férfi súlya alatt Tibor azt gondolta most rögtön összedől a feje felett az egész ház. De biztonságba felért a felső szintre, ahol régi barátja kissé szertartásos gesztusként máris egy vaskos kulcscsomót nyomott a kezébe, miután kinyitotta a szobája ajtaját.
- Voilá! Íme a saját külön bejáratú lakosztályod! Gyorsan pakol ki! Az egerekkel és csótányokkal ne törődj!
Tibort azonnal émelygő hányingerérzet kerítette hatalmába, amint meghallotta az egér és a csótány szavakat. ,,miféle trágyadombra hurcolta őt régi barátja?" - gondolta.
- Jaj haver! Látnod kellene a képedet! Kurva muris figura vagy! Csak vicceltem! A kérő patyolattiszta. Igaz kicsit talán lerobbant, de hát valahol el kell kezdeni!
Tibor igyekezett a legtöbb holmiját kipakolni, ám így is legalább ötven percet vett igénybe míg mindennel végzett.
- Elegáns étteremről van szó, vagy a sarki büféről? - szólt ki az ajtóban rostokoló barátjának.
- Figyelj! Pulóver és farmer bőségesen elég! Mi vagy te Lord? Ne szarakodj annyit még elkésünk! - érződött izgatott hangján, hogy kissé ideges.
Tibor felkapott magára egy tiszta, kivasalt farmert, és egy nem túl meleg pulóvert, és már követte is barátját.
- Gyalog fogunk menni, ha nem gond, mert itt van nem messze!
- Felőlem!
Mikor mindketten odaértek az étterem elé Tibor bosszús, majd neheztelő pillantást vetett barátjára:
- Mintha azt mondtad volna, hogy a farmer és a pulóver elég lesz! Ez egy finom és elegáns helynek tűnik!
- Á! Ne hidd haver! Ez is olyan, mint a többi! Olcsó látszat meg külcsín!
Mindketten beléptek a forgóajtón, ahol már két elegáns ruhát viselő hosztesz hölgy üdvözölte őket, majd beléjük karoltak, és kérték, hogy kövessék őket. Máris az asztalukhoz vezették őket, majd arcra puszival búcsúztak tőlük, amit Tibor meglepően szokatlannak talált.
- Na mit mondtam? Szerintem ennek a szőkének te nagyon bejöhetsz! Észrevetted milyen mohón követ a szemével! Hú öregem! Milyen lehet egy ilyen vadmacska az ágyban?
Nemsokára maga a séf jött ki - egyenesen a konyhából -, hogy üdvözölje Tibor régi barátját, majd őt magát is! A szokásos formális köszöntő gesztusok után mindketten sült krumplit és steaket rendeltek. Tibor barátja hatalmas korsó barna sört, míg Tibor egyszerű Kólát.
- Haver! Szerintem kurvára leégeted magad, ha alkohol helyett üdítővel öblögetsz!
- Sajnálom! Ez van!
- Te tudod!
A két hosztesz hölgy visszatért a megrendelt ételekkel, és annyira közvetlenek, elragadóan vonzóak és kedvesek voltak, hogy az már gyanús volt. Amikor mindketten megköszönték a kért ételeket távoztak egy-egy kacsintó pillantást küldve Tibor felé.
- Milyen helyre cipeltél te engem, mi?! - vonta kérdőre barátját.
- Hé, öreg! Nincs gáz! Az első napodon Londonban azt akartam, hogy érezd jól magad! Ez egy nagyon konzervatív, finom hely!
- Egen! Azt látom! - evett egy kis sültkrumplit, mert éhes volt.
- Figyelj! Megkajálunk és utána - ha gondolod -, beadhatlak egy zárdába is ministránsnak!
- Ne viccelj ilyesmivel, mert rohadtul nem vicces!
- Jól van már! Nyugi! Inkább együnk, és élvezzük a helyszépségeit!
Cirka fél óra alatt mindketten elfogyasztották az ételeiket, mert nagyon éhesek voltak. A két hosztesz hölgy óramű pontossággal tért vissza és máris mind a két férfit felkérték táncolni. Strauss-keringője mindig remek választás, talán még azok számára is, akik kissé szégyenlősek a tánctudásukat illetően.
Tiborral utoljára a gimnázium táncházában fordult elő, hogy egy hölgy átkarolta kedvesen a derekát, majd hosszú, karcsú kezét a vállira tette és óvatosan, gyöngéden máris lassúzásba kezdtek. Kisebb problémát jelentett a megfelelő szemkontaktus felvétele a hölgy őzikeszemeivel, mert Tibor sosem tudott ehhez igazán hozzászokni. Kicsit később lassítottak a táncmozdulatokon, és a gyönyörű hölgyemény Tibor vállaira hajtotta a fejét meghitten, és rendkívül romantikusan. Barátja kissé pörgősebbre vette a figurát, mert a keringő zenéjébe rock and rollos elemeket is rakott; fogatta, pörgette tengelye körül a másik szépséges hölgyet, aki alig bírta a végére szusszal.
Amikor a zenének vége lett Tibort gyengéden megcsókolta a szőke, igézőszemű hölgyemény, majd egy névjegykártyát adott át, ha esetleg beszélgetni szeretne, vagy felhívni. Tibor barátja ellentétben kénytelen volt beérni egy arcra puszival, majd a két hölgy távozott.
- Hú öreg! Ez aztán a tüzes csajszi! - fújta ki a levegőt.
Másnap, ahogy ígérte Tibor barátja elkísérte a meghallgatásra régi ismerősét, s miközben átvágtak a csúcsforgalmon folyamatosan beszélt hozzá és szóval tartotta, hogy addig is mérsékelhesse Tibor egyre felfokozott görcsölését, és fölösleges idegeskedéseit. Amikor bekértek a kis kiadóba, ahol modern, letisztult formák uralkodtak Tibornak rögtön ismerős lett egy szőke hölgyemény, aki a recepciós pult mögött kezelte a telefonokat és körmölgetett. Mikor félénken közelebb lépett, és hevenyészetten bemutatkozott a hölgyön elektromos szikra futott végig, amint kezet fogtak egymással. Később a meghallgatás alkalmával számos témát érintettek - persze angolul -, ám Tibor igyekezett tőle telhetően feltalálni magát. Így esett, hogy egy kis könyvkiadónál kezdett el dolgozni, és még barátnőt is sikerült szereznie.

MEGFOGADHATÓ ÍGÉRET

Harmincas fiatalember kopogtatott a kifinomult, nagy műveltséggel rendelkező, színházlátogató idős hölgy ajtaján. Már jócskán elmúlhatott fél tíz, ám a az idős hölgy szigorúan meghagyta, hogy előbb semmiképp se ébresszék fel, mert bolyhos macskája Cirmi zaklatott, és ideges lesz, és neki elhunyt férje után az ő egyedüli nyugalma a legfontosabb.
A fiatalember harmincas éveiben járt, olvasó szemüveget viselt, mely karizmatikussá, intelligenssé tette további megjelenését. Ritkuló haját az utóbbi időben szándékosan takargatta, mert legszívesebben még odahaza is sapkát, vagy kisebbfajta fejfedőt viselt fején. Két vaskos kezei között egy fehér kartondobozt tartogatott. Úgy tűnt rendkívül óvatosan tartja, mintha valami felbecsülhetetlen ereklye lenne benne, vagy attól félne, hogy akár bármelyik pillanatban merő véletlenségből összetörheti, vagy elejtheti. Szigorúan hármat csengetett. Már éppen készült visszafordulni a takaros társasház frissen felmosott, rendben tartott folyosóján, amikor az ajtón belülről csoszogó mozgásra lett figyelmes. Néhány perc múlva valóban kikukucskált az idős özvegyasszony, majd kinyitotta az ajtót, vigyázva Cirmire aki megrögzött kíváncsiságában még mindig a lábainál sertepertáélt.
- Szervusz kedves Albert! Hát mi újság? Hogy újság? - kérdezte kedvesen mosolyogva. Mindig mosolygott, még az élet nagy zimankós pillanataiban is.
- Kezét csókolom drága Irma néni! Édesanyámmal arra gondoltunk, hogy nemrégiben volt a születésnapja, és hoztam egy kis figyelmességet! - toporgott kissé hezitálva, bizonytalanul, abbéli félelmében, hogy az idős hölgy - meglehet -, azonnal visszautasítja majd.
- Oh! Ez ám a meglepetés! - rikkantotta el magát hangosan. - Fáradj csak be nyugodtan kedveském! Nyere! - noszogatta a kissé megilletődött fiatalembert, aki félt, és tartott is a bolyhos macskától, mert állatszőr allergiája kiújult, így eleredt minden ötödik másodpercben az orra, ami azért eléggé kellemetlen tud lenni.
- Őszintén remélem, hogy nem zavarok... - szabadkozott, miközben egyre beljebb lépett a tágas, hangulatosan kialakított lakásba, ahol a régi korok emlékei összekeveredtek néminemű fahéjjal, és pézsmaillattal. Szinte el nem lehetett téveszteni a mennyezetig felívelő egész nappalit, és jóformán minden helységben megtalálható könyvespolcokat, amiken tekintélyes mennyiségű szépirodalom díszelgett arról tanúskodva, hogy az itt élő emberek vagy értelmiségiek, vagy intellektüellek.
- Mondd csak, kedves barátom? Szereted a könyveket?
- Mostanság nagy szükségem van rájuk, mint valaha! - nézett körbe kíváncsian.
- Hát akkor csak szaporán, szaporán! Nyugodtan néz körbe, és amik tetszenek azokat elviheted! - az idős asszony kiviharzott a konyhába; kerített valahonnét egy hengeralakú, közepesméretű üveg tálalótálat, melyre gondos óvatossággal föltálalta a szülinapi tortát. Aztán az egészet kivitte az étkezősarokba a konyha mellé.
- Gyere csak kedves barátom! Kóstoljuk meg ezt a pompás tortakölteményt! - nem zavartatta magát, és egy meglehetősen éles, villogó borotvaéles késsel máris két jókora, testes szeletet kanyarított a Zacher-tortából.
- Gyere csak kedves vendégem! A könyvek megvárnak! - invitálta, és a fiatalembernek is vágott egy hatalmas szeletet. Kell a tápanyag.
- Ö... köszönöm szépen! - foglalt helyet, ám csak akkor mert enni, mikor az özvegyasszony is jóízűen nekilátott.
- Hm! Nagyon jó! Nem túl édes! Ezeket a tortákat kedvelem inkább! Fiatalabb koromban a férjem mindig dobos tortát vett! Egy idő után muszáj volt váltani. - kezdte meséli életének állomásait. Annyira ízesen, anekdotázva mesélt, hogy nem lehetett nem rá koncentrálni. - ...Régebben a hetvenes-nyolcvanas években rendszeresen megfordult nálunk az akkori irodalom színe-java! Hol vannak már azok az idők! Akkor még kedves barátom, ha valaki ténylegesen tehetséges volt azt igenis fölkarolták a többiek, és nem hitegették mindenféle zagyvasággal arról, hogy majd egyszer kiadják a köteteit! Akkor és most volt a jelszó a cselekvésre! De bezzeg manapság! Ha csak egy mihaszna, alig százoldalas kis töpszli verseskötetet a kezembe veszek, és látom hogy mennyi az ára valósággal bosszankodok, hogy hol vannak már a ötszáz oldalas kötetek! Ráadásul kik kapnak manapság irodalmi díjakat?! Olyan perc-emberkék Adyval élve, akikből tökéletesen hiányzik mind az alázat, mind pedig különcség! Mindenki híres akar lenni és kész! Én mondom neked kedves barátom a mostani világ hibásan működik! - az özvegyasszony úgy beszélt, mintha egyetlen pontosan, logikusan felépített nagy monológot mondogatott volna egész életében, melyet aztán művészi tökélyre fejlesztett.
- Minden bizonnyal... - felelte bizalmatlanul a fiatalember.
- Szóval te sem hiszel nekem! No, ez szép! - úgy tűnt, mintha az idős nő bosszankodna, nyűgösködne, hogy saját megfellebbezhetetlen mondatait bárki is megcáfolhatja.
- Kedves Irma néni! Hiszek Önnek! Nem akartam megbántani! - próbálta kissé ügyetlenkedve megbékíteni az idős hölgy indulatait. - Bizony dolgokkal egyetértek, de úgy hiszem, hogy az emberek szükségképpen muszáj volna előre haladnia! Az élet pedig előbb-utóbb csak befejezi önmagát!
- Mondták már neked kedves barátom, hogy nagyon filozofikusan gondolkodol?! Mintha csak Weöres Sándort, vagy Füst Milánt hallanám! Egyszer meglátod még híres ember is lehetsz!
- Drága Irma néni! Én már annak is örülnék, ha végre találhatnék egy rendes nőt, aki önmagamért szeret, és talán lennének gyerekeink!
- Szép gondolat kedveském, de nem gondolod, hogy a saját álmaidat sem szabadna elhanyagolnod? - mélázott el egy pillanatra miközben újabb tortaszeletbe harapott bele jólesőn.
- Igen. Ebben is lehet valami! - hajtotta le a fejét. Úgy tűnhetett gondolatai között bolyong.
- No, hát! Ne lógasd az orrodat kedveském, mert a végén még valaki rálép! Mi történt azzal a kedves lánnyal, akivel egyszer közösen tanultatok! Emlékszem rá, hogy úgy viselkedtél, mint akit teljesen kicseréltek! Csak nem összevesztetek?! Mesélj csak?!
- Huh! Hát... az az igazság, hogy feledhetetlen napokat töltöttünk együtt, de megbeszéltük, hogy nem fogunk semmit sem elkapkodni!
- No, de kedves barátom! Ez butaság! Az élet túlzottan rövid! Semelyik feledhetetlen pillanat nem érdemli meg, hogy keseregjünk miatta, vagy hogy megbánjuk! Használjatok ki minél többet belőle! Semmit sem szabad elvesztegetni! És a karriered miként alakul édes fiam?
- Hát... öt és fél évet tanítottam egy iskolában, de hamar rájöttem, hogy nem ez a választott utam! Most egyelőre kuncsorgok, és kilincselek folyóiratok, könyvkiadók szerkesztőségeiben, hátha lesz valaki, aki gondozza kézirataimat!
- Nagyon érdekes! Mégiscsak van benned egy kis kurázsi, igaz-e?! Én nagyon büszke vagyok rád, ha ez megvigasztal! Miért nem próbálod meg külföldön a boldogulást?!
- Irma néni is tudja, hogy a szállás roppant költséges, emellett mindent ától-cettig meg kellene szervezni, és kellene egy-két megbízható ember aki segít bizonyos dolgokban kiigazodni! Sajnos azok az idők rég elmúltak, mikor az ember csak úgy kilátogatott külföldre!
- Édeském biztos vagy benne, hogy ez az egyetlen akadály? Szerintem te egy kicsit megijedhettél az élettől, és most önmagad igazolására keresel jólhangzó kifogásokat! - tapintott a lényegre az idős nő.
- Lehetséges... - újabb szomorúság suhant át a fiatalember lehajtott feje felett.
- Figyelj csak kedveském! Én azt szeretném, hogy legalább önmagad miatt próbáld meg, és ha nem sikerül, akkor legfeljebb elmondhatod magadról, hogy te mindent megpróbáltál! Nem szeretném, ha életed alkonyán döbbennél rá arra, hogy elvesztegetted a lehetőségeidet!
- Igen... köszönöm szépen...
- Félre ne érts kedves barátom! Komolyan mondtam! Most pedig sikerült-e könyveket választani? Látom Márai Sándor naplói felkeltették érdeklődésedet, és jó nehány verseskötet! Ez dicséretes!
- Szívesen visszahozom, ha Irma néninak is kellenének! - szabadkozott kezét tördelve a fiatalember.
- Arra semmi szükség! A kultúrának az a feladata, hogy terjedjen, és mozgásba maradjon! Hogy elgondolkoztasson! - fürge lépteivel máris kiviharzott a konyha mögötti hálószobába és kivett az egyik nagyméretű tollas párna béléséből valamit, amit aztán egy hófehér borítékba tett, majd visszatért vele a nappaliba.
- Őszintén kívánom, hogy találd meg azt amit az életedben keresel! Itt egy kis ösztönzés! - a megilletődött fiatalember markába nyomta a hófehér borítékot! - Ne fél ez a mi titkunk marad!
Észre se vették, hogy így eljárt az idő. Több mint öt és fél órát sikeredett sikeresen, és tartalmasan elbeszélgetniük! Mikor a fiatalember a héten egy másik nap ismét szeretett volna az idős hölggyel találkozni bejárati ajtaján egy fekete gyászszalagot talált. Mikor megkérdezte a szomszéd lakótól, hogy mi történt Irma nénivel az csak annyit mondott, hogy valamelyik éjjel álmában örökre elaludt!                     

MENET-KÖZBEN

A fény már ki tudhatja mikor ömlött be
úgy istenigazán a szoba kiáltó falára.
Egy-egy ikrásodott,
méla borostyán-csöppje akár a méz
gyertyalángba akadt aranyláncként szemezve,
incselkedve a léha élőkre még visszanéz.

Nagy, zöldszemű aggastyán melegedik a tűznél.
Kedvese hagyja ölében álomra
hajtani bús-busa, ingatag fejét.
Egy komisz tekintet,
mintha dísz lenne lassan
levált a keserű arcról,
dac-barázdákat szántva helyette.

- Azt reméltem most az egyszer
könyörületes lesz hozzám az élet:
bitang, hitvány farkasok csaholó
szuka-kutyák elmaradnak mellettem.
Jaj, de rég nincs már ki őszinte,
segítő szívvel kezemet megfogná.
Kopogva járkálnak rabláncokat
szőve fejemben a neszek.

Arcomba vág az Egy-valaki egy ócska,
ön-mérgező monológot:
,,Szánalmas vagy ám te,
hogy semmire se vitted!”
– Nem felejthetek immár.
Szorgalmas agyam ösztön-diódái között
naponta újra szüli magát
a rettegő halálfélelem
s tudatos elhagyottság.

Pár év még s aztán – meglehet -,
végleg egyedül, magamra utalva
maradok számkivetve,
mint ütött-kopott, ócska ereklye.
Az ki vigyázhatott, dédelgethetett volna
immáron sugárzó boldog asszony.
Borostyánkő emlékeink
ragadós múltunk szövetébe ragadtak.

Fájó, sajgó, beteges szívem
még most is dallamos.
Bókolgató, nagy csend-zavarok
közepette zajong.
Villám-szikraként létem
szövetén pezsegnek össze-vissza
Cassandra-baljóslatai a változékony télnek.
Küklopsz-szememben
tapinthatón érezni lehet,
miként tépked s cikáz
pattogó ostorosság mellett
a kóborló villámlás.

- Kripta-tekintetem még
híven megőrzi lelkes,
biztató szók mellett
hamisan meghazudtolókat;
átszaladnak rajtam,
akár enyhe tachikardiák öngyilkos
látomásai vad jövőnek.
Életem, mint tűnő szappanbuborék
már csupán csak kíváncsiskodó
tudósok martaléka leend.