HOLNAPRA FORDÍTVA

Holnapjaim leomló falaira kik festhetnek
vajon még meddő szivárványszíneket?!
Süllyedő, horpadt egeimre komorló felhőóriások
helyébe mikor mosolyoghat újra Egy-szem napsugár?
Csikorgó, sehonnai bot-szavaimra
mikor fognak hallgatni s megérteni
mit is jelenthet túlélni vagy élni hagyni?!

Amely hölgyre ránézek fintorgó grimaszt
ne láthassak annak angyal-arcán
inkább megkönnyebbült krokodil-könnyeket.
Lámpa-fények pisla holdudvarában
körbe kellene gyűjteni még
a hűséggel tanúskodókat,
akár a modernkori hírmondókat.
– Itt már nem ölelnek,
nem szeretnek igazán
csak hadonásznak, fenyegetnek.

Szívemre mutogatva számon
kérik mindegyik csavargó percemet.
Vajon milyen különös titkokat is tudhatok én?
A vénség, komisz aggastyán-elvhűség csontomra
száradó húsával ők már maradni akarnak,
hát akkor én se mehessek sehova.
Ők kihasználni akarnának gennyesedő piócákként,
hogy én is alakoskodjak,
csaljak-hazudjak míg csak
betegeskedő torkomon kifér.

Egy gyermek-szemű drága asszony arca
mosolyogna felém távoli jövőmből
s ezerszer is elátkozom a napot,
mikor nem ült le mellém.
Immáron harminchetedik,
tékozló évem csattog
vijjogó keselyűként fölöttem:
a föltámadt percek szárnycsapására
türelmesen várnom illenék.
Árnyam, hajótörött életem
kicsorbultan rég visszafordult,
mert a kísértő öngyilkosság nyársalt
prédaként föl többször is
ranglétrák ócska kereszteződéseiben.

Zakatoló ereimben csönddé alvadt
zúgásokat lehet kitapintani,
s érezni annak,
ki türelmes még s elfogadó.
Perceim fojtogató, részrehajló kupacában
a könyörtelen Hóhér-idő mint bonckés megáll.
– Alvadt csönddé testesül
majd bennem a szándék,
a meg-nem-találtatott szerelem,
míg a teremtő asztalon serénykedő hangyaujjak
finoman dobolnak.
zálogházba bezárt,
önző, evilági lelkem
egyre csak másért kalapál!