KÖZ-JÁTÉK

Kis szoba-glóbusz lett a Föld.
Szimat-falánk, begerjedt farkasok, sóvárgó,
megalkudott bárányok között tán mindig is
jobban dívott az agymosott zsongó-szavak dáridója.
A naponta vegzált, agyonprédikált,
harácsoló álszent kalandok után
embermódra se nem
állatokként kellene élni itt.
Megértés s józan kézfogás ígérgetős
felségjelvénye már nem számít,
ha percekként marad magára a tevékeny,
szabadgondolkodó elme
s műhelyszagú, alamuszi kreatívkodás.

Oly kisstílű ember-isteneknek
tilos minden behódolás,
kiknek egyedüli céljai a beképzelt tejhatalom.
A bölcs emlékezet bizony sehogy sem okul.
Mi könnyelmű kolonc-lom volt,
kidobni való, ócska kis semmiség
– azt most rozsda rágja, zabálja fel.

Pedig, ha mindannyian egyszerre akarnánk
tetten lehetne érni már minden meghökkentő,
sanda érvet, vagy felelősséget
mint súlyos terheket beismerni.
Pici lárva-bogarak hemzsegnek,
zsibongnak fű-országban.
Ezt mindenki megérti.
A legtöbb önmagát meghazudtoló,
mihaszna inkább révedező Guliverre magasodik
mások szemében szándékosan
csakhogy ne kelljen cselekednie.

Már törékeny madárszárny
a nehezen megszerzett béke.
Nem szabadna sem porig
alázni semmitmondón,
sem elpusztítani végleg.
Előbb-utóbb újabb jeleket,
lábnyomokat hagy maga után az ember…

Élet-halál virtus megcsipkedve befűszerezett
parti-arcok galád, szánalmas siserehadával
– nem maradhat talpon egyetlen
valamirevaló partra vetett hal se sok.
Kinek több is csurran-cseppen,
mint akár egynehány tékozló morzsahalom.
Úgy tapogat tétován előre,
hogy azonnali lépéskényszerbe került.

Célt s eszközt bátran felcserél,
s nem tudja már értelme volt-e?!
– Révület alamuszi bolha-férge
szorgalmasan csipkedi,
rágja korcsosult áldozatait;
egy-egy vékony hajszálra felkötötte
ingatag sorsát míg léte
egyszerre alagút s kompvidék.

Öröklött lelki púpot növesztgetnek kisemberek,
vagy verejtékben izzadó izgágák,
mert titkon tudhatják, ha nincs már senki,
ki ész-érvekkel kombinál,
vagy érvel annak
kár a gondolat szabad áramlása is!