PALÁSTOLT IGAZSÁG



Ágika elmúlt tíz éves, amikor egyik nap zokogva, bosszúsan jött haza az iskolából. Már úgy kezelték szülei, mint nagylányt, akinek lakáskulcsot adtak, hogy be tudjon jönni, és akinek megtanították a biztonság és a felelősség elsődleges kritériumait.
Mit tehet egy gyerek akkor, ha egyszer csak gonoszkodó, pletykás osztálytársai fülébe jut valahonnan, hogy szülei nem is az igazi szülei, csupán csak magukhoz vették pici kisbaba korában? Amikor Ágika először meghallotta ezt el sem akarta hinni. Elvégre az már bizonyos volt, hogy ő szereti a kihívásokat, és minden leckére, házi, vagy iskolai feladatra a személyiségi fejlődésére befolyásoló hasznos tényezőként tekintett, és ha olyasfajta feladatokkal szembesült, amivel egy tíz éves lány nem tud megbirkózni mi sem természetesebb, hogy a felnőttektől kért segítséget. Nem így kissé teátrális, prédikálásra hajlamos, sokszor meghunyászkodó apja, és a talpraesett karakánságot túlzásba vivő anyukája, aki mindig arra nevelte gyerekét, hogyha igaza van álljon ki saját meggyőződése mellett.
Most viszont az elkeseredett, sírdogáló lánynak azzal kellett szembesülnie, hogy alig egy fél nap alatt totálisan romba dőlt az eddigi jól felépített, boldog, kiegyensúlyozott élete. Az első, és legfontosabb kérdése - melyet unos-untalan újra és újra megkérdezett önmagától -, miközben a házi feladatát írta, és később megpróbálta elterelni örökösen forgó gondolatait, hogy szülei miért tartották annyi éven át tökéletes hazugságban? Egyáltalán miért nem próbáltak meg beszélni vele arról, hogy hogyan született? Kik lehettek az igazi szülei? Vagy miként került hozzájuk? Minél jobban koncentrált zavaros gondolatai annál inkább összekuszálódtak, összefolytak míg végül egy olyan homályos, és ismeretlen masszába keveredett, ami szabályosan meggátolta azt, hogy logikusan átgondolhatott volna mindent.
Ledőlt ágyára, magához szorította kedvenc plüssállatát, és sírdogált, amíg előbb az apja, és nem sokkal később az anyja is hazajöttek a munkahelyükről.
- Szia kis tücsök! Hogy vagy? Milyen volt a suli? - kérdezte kissé gondterhelt apja, akinek mindig motorolaj, és bagószaga volt. - Hé? Mi történt? Csak nem sírtál? - leült kiságya szélére, és megtapogatta homlokát, mintha hőemelkedésre gyanakodna.
- Jaj, apu! Miért nem mondtátok, hogy én nem vagyok igazi! - pityergett.
- Na! Enyje no! Hát ezt még hogy érted?! Mit jelent az, hogy nem vagy igazi? Hát micsoda kelekótya butaság ez! - zsebkendőt vett elő, és megpróbálta ügyelten óvatossággal felitatni lánya szomorú könnyeit.
- Az iskolában a többiek azt beszélték, hogy én árva vagyok, és ti vettetek magatokhoz! - felelte, és nem volt olyan felnőtt, akinek azonnal ne esett volna meg a szíve az ebben a percben teljesen védtelen, és kiszolgáltatott kislány láttán.
- Na, ccssss! Kérlek ne sírjál! - karjaiba vette gyöngéden, és megpróbálta megvigasztalni! Nem tudom, hogy kik mondták, de nagyon gonosz gyerekek lehetnek, ha téged ez ennyire felzaklatott, és megrémisztett. - óvatosan megsimogatta vállközépig érő, sűrű, barna haját. - Éhes vagy? Kérsz egy kis csokit?
- Apu! Annyira félelmetes volt! Mindenki úgy nézett rám, mintha egy kis egér volnék! Ez nagyon rosszul esik... - hüppögött visszafojtottan.
- Drága kincsem! Az ilyesmit nem szabadna meghallanod! Az osztálytársaid sokszor nagyon gonoszul tudnak viselkedni, de ez azért van, mert lehet, hogy ők sem értik a helyzetet. Anyu nemsokára hazaér, akkor leülünk közösen, hármasban és jól átbeszéljük a dolgokat! Na? Mit szólsz hozzá?! - nézett rá kérdőn, válaszra várva, de Ágika inkább befordult az ágy másik felére, és csöndes maradt.
- Fel a fejjel prücsök! Ha kell valami a nappaliban leszek! - óvatosan behajtotta a gyerekszoba ajtaját, bízva benne, hogy a kislány előbb-utóbb csak előjön.
Az anyuka aznap szintén holtfáradtan jött haza munkahelyéről, és gondolatban azt kívánta bárcsak lazíthatna egy keveset; vehetne egy forró fürdőt, vagy ehetne egy finom vacsorát, miközben nem kell folyton azon törnie e a fejét, hogy milyen teendők fogják várni.
- Sziasztok! Megjöttem! - köszönt hangosan, mikor belépett az ajtón. A gyerekszoba ajtaja enyhén behajtva. ,,Ez rosszat jelent!" - gondolta. Átment a nappaliba, ahol férje könyvvel a kezében üdvözölte:
- Szervusz szívem! Milyen napod volt?
- Jaj, ne is kérdezd! Majd leszakad a lábam! A női cipősarkak a legrosszabbak a lábnak, amióta csak a cipőket feltalálták. Nagyon elfáradtam! - vett egy mély lélegzetet, majd kifújta a levegőt. - Ági merre van? Neked milyen napod volt?
- Semmi különös! A szokásos! Viszont a lányunk megtudott valamit, amit jobb lett volna, ha mi közlünk vele!
- A gyerekszobában van? Mit mondott?
- Nagyon csúnya dolgokat vágtak a fejéhez az osztálytársai! Azt mondta, hogy ő árva, akit örökbe adtak!
- Oh! Szegény kis angyalkám! Mindjárt beszélek vele, csak átöltözöm! - gyorsan besietett a hálószobába, és átöltözött otthoni ruhába, majd berohant a gyerekszobába.
- Kicsikém! Hát hogy vagy? Nagyon bántottak? - vette ölelő karjai közé a megrémült, kisírt szemű kislányt.
- Jaj, anyuci! Annyira gonoszak voltak velem! Miért csinálták?
- Nem lesz semmi baj drágám! Nyugodj meg! Apáddal mi úgy gondoltuk, hogy még ráérünk ezzel a témával foglalkozni! De nagyon szeretünk, és imádunk téged! Tudod nekem nem lehetett gyerekem, és nagyon szerettünk volna, így örökbe fogadtunk!
- Anyu! Ez annyira... igazságtalan volt... - remegett a hangja.
- Szívem! Mi csak jót akartunk neked!  Kérlek nyugodj meg! Kérsz egy finom forró csokit? Gyere beszéljük meg a dolgokat! - az anyukának legalább tizenöt percet vett igénybe, hogy szó szerint mire rávette rendkívül szomorú, és becsapottnak érzett kislányát arra, hogy közösen egy asztalhoz üljenek.
Vacsoránál főként a szülők igyekeztek megbeszélni ügyes-bajos dolgaikat, míg Ágika jobbára csak szomorún hallgatott, vagy tányérját turkálta. Később segített asztalt bontani, majd mindenki újra elfoglalta helyét.
- Ágika! Kislányom! Mit szeretnél kérdezni? Mire vagy kíváncsi? - inkább az anyuka volt, aki kissé erőltetett, mézes-,mázos hangon kezdett beszélgetést kezdeményezni, mert félő volt, hogy az apukának ez nem sikerül.
- Hol vannak az igazi szüleim? - talpraesett kérdés volt. Ágika ennél lényegre törőbben, egyértelműbben már nem is fogalmazhatott volna.
- Biológiai anyukád születésedkor sajnos meghalt! A vér szerinti apádról nem sokat tudhatunk!
A kislányon igencsak meglátszott, hogy szabályosan úgy kell minden egyes szót bensejében megemésztenie. Hosszan, mélyen maga elé meredt, és hosszú percekig szótlanul ült az asztalnál, míg nevelőszülei aggódva, kíváncsian, izgatottan figyelték minden miccenését. Kis idő múlva alig hallhatóan megszólalt:
- Ugye szerettek még? Ugye nem vagyok árva? - könnyes, elveszett barna szemei kétségbeesetten, kiszolgáltatottan világítottak. Mintha ellopták volna eddig idillinek tűnő gyerekkorát.
- Jaj, édesem! Hát persze hogy nem! Rajongásig szeretünk téged! A mi lányunk vagy! Ezt sose feledd!
Aznap több szó már nem esett. A szülők, és Ágika is lefeküdt. A kislány azonban még jó sokáig ébren maradt, és életéről, jövőjéről gondolkodott. Mindig ugyanaz a kérdés járt kis fejében: ,,Miért nem árulták el neki az igazat? Egészen biztos, hogy csupán nem akarták megbántani, és felzaklatni!" - addig, addig töprengett mígnem hajnali fél három lett. Éjszakás műszakos apja csöndesen kinyitotta a bezárt bejárati ajtót, hogy munkába menjen, és egy futó pillantásra benézett a gyerekszobába. Ágika a takarót fejére húzva megpróbált alvást színlelni, és szuszogást utánozni. Ki tudja? Lehetséges, hogy a közeljövőben színésznő lehet belőle. Apja megnyugodva nyugtázta, hogy a gyerek bizonyára alszik. Legalább kipiheni a zaklatott, és szomorú nap történéseit.
Másnap Ágika kissé másnaposan, fáradékonyabban ébredt mint szokott fél hétkor. Anyukája csikizte meg kis lábacskáit, hogy végre kikeljen az ágyból:
- Hahó! Kis álomszuszék! Ideje felkelni! Mindjárt iskolaidő! - óvatosan lefejtette lánya fejéről a takarót. Akkor látta meg, hogy kislánya egész éjjel nyugtalan volt, és alig hunyta le a szemeit.
- Drágám! Nem vagy jól? Miért nem bújtál hozzám, amikor apád hajnalban elment?!
- Gondolkoztam... - felelte töprengve.
- Figyelj! Beszólhatok az osztályfőnöködnek, hogy nem érezted jól magadat! Ma inkább marad itthon! Mit szólsz hozzá? - az anyuka csak azt szerette volna, ha kislánya megbékél a helyzettel. 
- Anyu! Már nagylány vagyok! Ki fogom bírni! - a kislány, mintha megrázta volna magát máris kikelt ágyából, majd rendbe szedte magát, elfogyasztotta reggelijét, és szomorkás mosoly kíséretében elindult az iskolába, abban a reményben, hogy gonoszkodó osztálytársai kicsit talán megértőbbek lesznek vele, mint a múltkor.