NIRVÁNA-KARAVÁN

Már megint visszajöttek acsarkodva
az orron vert kutyák.
S én még mindig nem értem,
hogy itt kell maradnom,
rabolnom drágán elvesztegetett
mihaszna időmet, mert mindenki
– ki számíthat rám -, azt várná el,
hogy igazoljam őket.
Nősüljek, gyereket neveljek,
munkába menjek.

Szándékaimban kristálytiszta kívánság
s alamuszi vakszerencse ragyog.
Nem vagyok s lehetek már senkié sem,
hiszen a boldogság is rég elkerült,
vagy kifosztott.
Csakis a mosolygó,
agymosott idióták ölhetnek azzal,
hogy szándékos katarzis lámpaoltást,
kortárs kultúra-rongálást csinálnak azzal,
hogy a talpnyalókat juttatják díjakhoz,
katedrákhoz, vagy könyvtárakba.

Szirupos sötétségekben kicsit mindig rettegek.
Mert pufók, barátságos,
Sziszifuszi-alkatomon nem látszanak meg
sosem a sokszor stigma-bélyegként
viselt lelki sebek.
– Mert gyávának, hajótöröttnek,
hitehagyottnak érzem magam!
Sokszor már minden
s mindenki ellenemre van!

Hosszan kinyújtott, búgó,
romantikus hang szól bele a kagylóba,
mintha az egyetlen-Valaki őszintén
megígért volna valamit,
s most azonnal megszegi.
Lágyan ketyegnek szobám falán a flörtölő percek,
s egy papírdarab még
így is szaladni tud a tolakodó szél után.

Megnyirbált, derékba tört álmok útján
egyre kevesebb megváltó vigasztalás létezik.
Agyak gondolatai minden reggel
hidegvízbe merítkeznek,
hogyha esélyük van mindent
rögtön elfelejtsenek megszűntetvén
ezzel a tartós fájdalmakat.
Nem kellett már hontalan áhítat,
magakelletés,
vagy mézes-mázos ünnepi beszéd.

Már mind gyűlölték hasztalan
a nyilvános szerepléseket, kulturális vitákat.
Összeesküdtek mind, akár
a könnyű karcért könnyen lépre csalható,
szorgos cinkosok.
Hontalan, kidobni való semmiségekért
s jól tették ha egymást gáncsolták,
vagy közös torkukat sebezték,
mert a létbizonytalanság
e mostani korban mégiscsak veszélyesebb,
mint a megbízhatóság!