MEGSZÉGYENÍTETT SZÖRNYŰSÉG

Amint a sorozatokban elkövetett
ököl-merényletek megtörettek lettem
gyermek-aggastyánja magamnak.
Csipkebogyótüskék közt rettegőn rejtőzködni,
térdelve lábakat csókolni, játszadozni kivénhedt,
elvakart sebekkel hajszálpontosan,
ahogy a kiélezett hóhérbárd a fejekre lesújt.

Vagy velem voltak,
kik megtűrten hagytak létezni szuszogón,
vagy ellenem – de inkább ellenem.
Álnokok közt oly sok volt az alattomos,
hitvány vakok között a félszemű is gyanússá lett.
Önmagamban lettem gyáva, kiszolgált, elítélt.
– Talán már nem is tudhatom
a szégyen-e az mely tartósan béklyóba
kényszerített s üldözött,
vagy vihogó-vicsorító Janus-pofák
között a sorsüldözött,
tunya tétlenkedés,
mely évekig tartósan mérgezett?!

Mert semminek,
senkinek sem lehetett határa
– nem lett volna szabad sebeket tűrnöm
s gyűjtögetnem;
mázzá játszódott retinák mögött
gyöngy-patakos tócsákat
szült alamuszi, szerencsétlen félelmem.

Megmérettetések előtt elgáncsoltak.
Felbuktattam magam összecsomózott
félcipőmben talajt tévesztettem,
elvágódtam sikerek határán.
Mindennapi rothadáson,
küblik barna szenny-mocskán
túl tétlen tűnődések,
homokba dugott felelősségeken túl
már nem is tudhatom mi lehetett
vajon a megélt legnagyobb,
megszégyenített szörnyűség?

Mert már semminek nem lehetet határa.
Fennhangon senkinek se legyen
kedve megszólítani engem.
Meglapultam ismét gyáván,
ha közösségi médiák oldalain
fente rám kard-kritikáit,
méltatlan flegma-obszcén beszólásait
néhány tahó-bunkó kik csak
a totális terror megalázásából értenek.
Holt-csillagú könnyeimet elpazaroltam
vétkek bűneiért emlékek patakjaiban
majd minden nap
lassan merítkezem…