PÓT-CSELEKVÉS

Derengő, mélabús sejtjeimben még
most is szunnyadó vágyálmok,
megálmodott holnapok virrasztanak.
Egyszerre immár sugárzók,
önmagukba rejtőzködők.
Múltam bilincses kristályrácsaiba
méltón bezártan szikrázhatnak,
szaporázhatják avíttos lépteik.

Megszületett földi csillagrendek titkosított
névsoraiban fények új tehetségű hírmondóival
együtt egyelőre az utolsó sorban kullogok.
A meg-nem-hódított önbizalom,
áldozati hűség már egyre távolabbinak,
megközelíthetetlennek tetszik.

Visszaözönlik – ha nem vigyázok -,
önmagába a csend.
Saját önző tétovaságomba csömörlök
végérvényesen, szervesülten.
Makacskodni vágyó lélek-sebeim sorra
összekapcsolnak tragédiák
s letargiák kicsinyes útvesztőivel.

Olcsó bolyongó mindig útra kél de rendre űrt
s nem partot talál Idők marcona országútjain.
Életkedv s elmúlás alig sejthető
bosszú-gondolatai csatáznak
bennem nap mint nap.
A biztos Halál-tudat nem csak sejdít
– de osztogat is bőven szelíd jutalmakat:
újabb nehezen gyógyítható betegeket,
Covid-baktériumokat.

Az élet vakvágánya előbb-utóbb mindig visszavált,
ha úgy tűnhet épp eleget vívott,
szenvedett, harcolt már.
– Vajon megszabták-e jelesebb égi hatalmak,
hogy mikor kell távoznom a földi létből,
hol talán sohasem lehetett maradásom?!

Hasztalan adós lehet majd
vagy örök gyermek-lelkűként csupán
csak kétszeresen árva?
Feltett sorskérdéseim mentsége
tán sohasem védett.
Nem egyezhet ki az
ember saját magával semmiképp?!

Rámenős playboyok, gigoló-jampecok
mogyorónyi agya szándékosan
nem fogadhatja be a kortárs műveltségeket.
Szédült, anyaszült-meztelen tyúkok
egymásba martan masíroznak
előttünk önfeledten
nem mintha ez bármit is számítana.
Előbb-utóbb kényszerűségből megállók
létet-gyötrő ítélet Időben s bevárom sorsomat!