KELETI-MESE

Az öregedő szamuráj Tanakát mindenki különc, habókos öregembernek tartotta a kis, japán halászfaluban, ahol békességben élt egyetlen lányával.
A tradíciókra mindig is különösen nagy hangsúlyt helyező Japánban főként apáról-fiúra száll a Bushidó, és a harcművészetek tanítása, tanulása. Az öregedő szamuráj tudta ezt ezért főként az éj leple alatt, mikor behúztak minden ablakot, elreteszeltek a külvilág kíváncsi, komisz tekintete elől minden spalettát kezdte tanítgatni három-négy éves kislányát a harcra, hogyha majd megnő érett, talpraesett nő legyen belőle, aki képes megállni a saját lábán. Látta ő, és tudta, hogy az asszonyok, és a legtöbb lány - bár kétségtelen -, hogy egy némelyik szépen ülte meg a lovat, és tudott bánni a kapákkal, és a fejszékkel is, ám igazából egyik sem merte saját igazságát megvédeni, és ha kellett szembe menni a Shogun, mint legfőbb tartományúr szent. akaratával.
- Figyelj lányom! Te most nagy útra indulsz! Azt akarom, hogy felkészülten várd az életet, és neked ne szabja meg senki hogyan, miképpen élj! Most pedig lássunk a gyakorlatokhoz! - adott bölcs intelmet lányának a szamuráj. Megtanította tanaka-kardot forgatni, fürgén röppenő, halálpontos íjjal úgy lőni, hogy akár még bekötött szemmel is bármikor eltalálja a célt, Háromágú villás kézifegyverrel úgy küzdeni, hogy akár még egyetlen vágás, szúrás is másnak azonnali életébe kerüljék.
Mikor a kislányból tizennyolc éves érett, szemfüles, karakán nő lett úgy döntött egyedül fog rendelkezni sorsa felett. Összecsomagolta hát batyukba kötött holmiját, és egyetlen, megbecsült, legszebb kimonóját, melyet valamikor az édesanyja is viselt, majd érzékeny, szomorú búcsút vett apjától, és elindult Európa felé átkelve a nagy óceánon, hogy megnézze a föld más tájain hogyan élhetnek az emberek.
Az első szigetország, ahova eltévedt Anglia volt. Amikor lekéredzkedett a teherhajóról - amin utazott -, a legtöbb külföldi járókelő bizony jócskán megbámulta kissé szegényes, rongyos, gyolcs ruháit, ám a hölgy senkivel, és semmivel sem törődve határozott, egyenes tartással, felemelt fejjel lépkedett London utcáin. S bár voltak olyan garázda elemek, akik elkövették azt a pökhendi meggondolatlanságot, hogy már a legelső nap kiakarták rabolni a lány vitéz harciassággal, és furfanggal karatézta le őket úgy hogy a négy jómadár férfinak menten inába szállt a bátorsága.
Később egy karateoktató edzőteremben kapott állást. Kezdetben mint takarító alkalmazott, hiszen alig ismerte az angol nyelvet, iskolába alig-alig járt, majd amikor a feketeöves edzőt is megszégyenítő harci gyakorlatokat mutatott, és jó párszor azonnal a földhöz vágta a termetes edzőt már sokan legendás edzőként kezdték emlegetni, és sokan egyedül csak miatta fordultak meg az edzőteremben. Néhány hónapra rá már fizetést is kapott. Pár hónap múltán mégis úgy érezte, hogy muszáj tovább mennie, hiszen kíváncsisága mellett olyan sok hely akad még a nagy Európában, ahol még nem járt. Angliából Franciaországon át Németországba vezetett az útja, ahol konditeremben kapott szintúgy állást, és ahol szintúgy remek, példás előmenetelű munkaerőnek bizonyult. Ebben az országban is sokan emlegették, és hogy visszavárják őt, hiszen kevés a jó munkaerő, és a szakember.
S bár akadtak szép számmal jóképű, módos foglalkozású férfiak, akik randevúra akarták hívni a nő mindegyikre nemet mondott, hiszen tudta, és érezte, hogy sorsa már meg van írva, és azonnal felfogja ismerni szívével azt, akit neki rendelt az ismeretlen végzet.
Később elvetődött Budapestre is, ahol feltűnt neki mennyire idegenkedve, arrogánsan viselkedik vele a legtöbb ember.
- Miért nem lehet mindenütt kölcsönös empátia-tolerancia? Ezek itt majd szétszedik egymást! - jegyezte meg amint végig sétált a Ferenciek-terén, vagy a Rákóczi úton. Hogy jobban megtanulhassa az angol nyelvet spórolt pénzéből tüstént könyvesboltba ment, és összevásárolt számos tankönyvet, melyben részletesen le volt írva, el volt magyarázva az angol nyelvtani szabályrendszer. S bár tudta jól, hogy jobb lett volna iskolába mennie, miután senkit sem ismert a fővárosban elhatározta, hogy autodidaktaként egymaga sajátítja el a nyelvet. Így pár hónap alatt beszélni kezdett valamilyen különleges keverék nyelvvel fél úton az angol-magyar között, de kézzel-lábbal is igen-igen jól megértette önmagát.
Egy kedves, szimpatikus, idős házaspár mellett albérleti lakásba költözött, és minden vágya volt, hogy egyszer saját lakása legyen. Erre azonban még jócskán várni kellett, mert az egyik belvárosi étterem, ahol mosogatóként munkát kapott igen-igen fukarul mérte a juttatásokat, és a fizetést saját alkalmazottai számára, és emellett az étteremtulajdonosról is az a hír járta, hogy előszeretettel kezd ki a friss pipihúsokkal. Amelyik lány igényesen csinos, stílusos volt, az jobb ha tovább állt innen. Ám a talpraesett, japán lány úgy mogyorón rúgta a tulajdonost, és védelmébe vette munkatársnőit, hogy az étterem vendégei egy emberként gratuláltak neki, amikor nagy híre ment, hogy létezik egy harcos amazon, aki megvéd bárkit, aki rászorul.
Itt is tüstént számos olyan jóképű ember jelentkezett, akik valóságos élet-halál küzdelmet vívtak az egyszerű, szerény japán lány kegyeiért. Aztán egyszer csak váratlanul, mint amire senki sem számít előre egy szép napon egyszer csak ott állt egy buszmegálló sarkán egy átlagos, kissé pufók-termetű fiatal férfi, aki éppen tétován, szomorkásan maga elé bámult. Így tűnt, mintha végig akarná gondolni egész eddigi viszontagságosra sikeredett életét, miközben a buszra várt.
- Hello! How are you? - tudakolta meg a japán lány az ismeretlen idegent, hogy van?
- Thank you! I'm fine! - válaszolta szomorkásan, mint akinek gondjai vannak.
A japán lánynak szinte azonnal ismerős volt valahonnét a férfi zöld szeme. Talán a japán bonsai kerteket juttatta eszébe, melyeket főként az apja szokott gondozni. Úgy döntött, hogy nem lesz tolakodó, de elkíséri egy darabig ezt a szimpatikus embert.
 Együtt szálltak fel az Erzsébet-híd irányába közlekedő buszra. A férfi a busz hátsó ülésére ült le, mintha kerülné a nagy felhajtást, vagy éppen szemmel akarná tartani a fel-leszálló embersokadalmat, mely - úgy tűnt -, az utazással egyre csak nő.
Egy idős, totyogós nénike szállt fel a Bach-csomópontnál, s mivel ebben a forgalmas téren rengeteg ember megfordult a férfi úgy döntött átadja neki helyét. A japán lány ezt különösen kedves, és tisztelő gesztusnak tekintette, elvégre ő egy hagyománytisztelő országban nevelkedett.
- Tessék parancsolni! - állt fel helyéről előzékenyen a férfi, és óvatosan segített leülni a nénikének. A busz közepére ment, ahol beszívhatta az elhúzott ablakokon beáramló friss levegőt.
A japán lány le nem vette róla a szemét. Egyre inkább vonzódni kezdett hozzá, mint a mágnes.
A férfi az ördögárok utáni megállónál szállt le a buszról. Úgy érezte jót fog tenni egy üdítő séta a szabadban. Legalább addig is valamicskét kitisztulnak zaklatott gondolatai. Nem vette észre a japán lányt, aki szintén leszállt a buszról, és azonnal követni kezdte.
 Úgy tűnt, mintha a férfi vállait súlyos terhek nyomnák. Boldogtalannak tűnt, és úgy nézett ki, mint aki bármelyik percben elsírhatja önmagát.
 Yena Takagi kicsit közelebb merészkedett, majd mintha csak keresne valamit a földön, amit elvesztett mellette termett.
- Nagy bánat? - kérdezte bizonytalan nyelvtudással, még keresve a szavak jelentése között.
- Köszönöm kérdését! Kicsit szomorú vagyok! - a férfi tudhatott egyet-mást a távol-keleti kultúráról, mert mélyen meghajolt. A japán nő számára ez is felért egy kedveskedő gesztussal.
- Elkísér? - kérdezte újfent, amikor úgy tűnt a férfi máris tovább indult.
- Ha szeretné? - kérdezett vissza a másik, mire Yena nem tudott mit felelni, és inkább újfent meghajolt, mire a férfi szintúgy fejet hajtott.
- Szép idő! - jegyezte meg csak úgy a levegőben. - Szeret időt?
- Kellemes! Mégis minden évszaknak megvan a maga szomorúsága.
- Mit csinál?
- Egy könyvesboltban dolgozom, de írok is!
- Mi az hogy írás? - kérdezett nagy, csodálkozó mandulaszemekkel.
A férfi úgy tett, mintha kézfejével éppen írna a levegőben. Ha szavakkal nem megy a kommunikáció valahogy kénytelen az ember beszédbe elegyedni.
- Szeretem írás! - jelentette ki kisebb büszkeséggel a lány, és fitos orrát magabiztosan megemelte.
- Én is!
A japán nő ezermillió dolgot szeretett volna megkérdezni ettől a rendkívül tisztelettudó, kedves, szimpatikus idegentől, mégsem tódultak szájára a szavak. Néha nincs is szó szavakra ahhoz, hogy pontosan tudjuk, és érezzük mit gondolhat a másik felünk.
- Van család?
- Édesanyámmal élek! Ö... mama... - próbálta a férfi magyarázni. Yena most először érezte úgy, hallgatván a férfi kellemes, mély hangját, hogy füléig elpirul, és valami nagy harmónia költözik a szívébe.
Amikor a férfi hazament lakására. Azonnal bemutatta édesanyjának a kedves, előzékeny japán nőt, aki rögtön családtagként fogadtak. ,,Jó volt végre tartozni valahová!" - gondolta Yena.