SEBEK A VÉDTELENSÉGBEN

Így rendeltetett hogy meg ne láthassuk
a rétegek alatti ügybuzgó réteget,
mindig csupán a salaktalan, kristálytiszta felszínt.
Idők Nirvána-sivatagán át egyre
csak önmagunkban cipeljük,
mint kínzó. pokol-tehertételt:
a biztosított megbocsátást.

Mi is folyvást dinamikusan változunk,
akár propagandák vagy ordas rögeszmék.
Mint hallgatag kövek tavak mélyülő,
iszamós fenekén idők húrjain elpihenünk,
míg nem szólított hamar-ítélő, bosszú vég.

Éveink sanyargatott, egyszer-történt hosszát,
mint lassított, rosszkedvű dzsinnek
cifrán átrepülhettük – ha szerencsénk van -,
Egy-valaki oldalán.
Kiszólnánk, megszólítnánk az értünk
folyvást aggódó, maroknyi keveset.
Meg-nem-értett gátak, akadályok,
ellenállás adatott kölcsönösen jutányos,
egyezkedő kompromisszumok helyett.

Az elmúlással majd egyszerre mindenkit önmagához
ölelget a sárgaföldön fenn ragadt szirupos sár.
Okos homokszemek közt ki merte valaha is
meglátni árva szerelmeik lábnyomait,
melyeket röpke lepke-pillanatként
hamarján magával sodorhatott tajtékos tenger-ár?!

Bezárt-pillanatok, s csalafinta-tekintetek
ketrece között szükséges volna felfedezve
megtaláljuk az igazit, ha még egyáltalán létezik.
– Lankadatlan Mindenség hívó szavaira
édeni hangok még most se felelhettek:
Merre vagy Múzsa, ki háborgó,
vad veszedelmek dacára az emberi,
sebzett szívekbe oltod a gyógyulás ír-cseppjeit?

Önmagam önös halálát rettegi tán minden élő?!
Ha tudtuk volna azt, hogy babonázó szemeink
pillantása lehet új Kezdet s tán a megérkezés
örökké forgandó dolgaink másként alakulhattak volna.
– Kődarabjainkat görgetjük, akár lelkes Sziszifuszok.
Megszilárdult emlékeink.
S zihált, csatakos testünk
– bár hajszolja önmagát keresve kiköthető,
megtalált szív-partokat s nem hagyná magát!