ÖNMAGUNK BÖRTÖNÉBE ZÁRVA

A főváros kissé elhagyatottabb, lakatlan, holtvidékén járunk, ahová az ember nem szívesen tenné be a lábát. Mennyivel kényelmesebb volna, ha még a pusztulásnak indult, jócskán elhanyagolt városnegyedek is békét, és harmóniát sugároznának. Egy-egy kellemesen barátságos virágoskert, vagy köztéri park, mely üdítő melengető érzéseket sugározna az unalomig ismerős, általában komor, szürke, és barátságtalan hétköznapokba.Özvegy Halász Józsefné Marika néni a maga nyolcvan egynehány évével egy takaros, pedáns, és határozottan rendezett kis kertes házban éldegélt közvetlenül a már említett lepusztult gyárnegyed szomszédságában. Jóformán a kutya sem járt arra felé. Persze, ha nem számítjuk a lerészegedett diszkók világából véletlenül idecsöppent jócskán illuminált állapotú tinédzserkorú fiatalokat, illetve olyan alvilági bűnbandák meglehetősen félelmetes embereit, akik rá is szolgáltak gúnyneveikre.
Marika néni ideje korán ötvenöt évesen jutott özvegyi sorba, miután nehezen kezelhető, indulatkitöréses, alkoholista férje váratlanul elhunyt, majd a fia is meghalt rá pár évre. Állítólag több unokája is volt, ám miután a családtagjai sohasem vették a fáradtságot, hogy legalább a jeles ünnepek alkalmával tiszteletüket tegyék nála, és meglátogassák, így Marika néni sem látogatta őket. Mostanság aligha tehette volna meg, hiszen folyamatosan reumás, és porckorongkopásos térdeivel is voltak fölöttébb pokoli kínzó napok, amikor legszívesebben az ágyból sem kelt volna ki, ám miután kilenc macskája is volt, azoknak muszáj volt ételt adni.
A legtöbb szomszédja vagy meghalt, vagy szándékosan elköltözött mellőle kiálhatatlan, zsémbes, egyfolytában zsörtölődő természete miatt. Ha akadt is egy-két szociális munkás, akik merő udvariasságból még pár éve kiszálltak hozzá és udvariasan érdeklődtek, hogy szüksége van-e bármire? Tartós élelmiszerre, vagy meleg holmikra Marika néni rendszerint ilyen esetekben parfis, vagy kapanyéllel kergette el háza portájáról az illetéktelen betolakodókat.
Történt aztán, hogy valahonnét szinte a semmiből felbukkant egy pöttöm, gombszemű kis angyal, aki édesanyja kezét szorongatva hosszantartón addig nyomta a kapucsengőt, ameddig az idős asszony nem volt hajlandó kijönni, ami így is több mint negyvenöt percig tartott, hiszen a rojtokban lógó otthoni otthonka annyira elnyűtt, és rozoga állapotban volt, hogy az özvegyasszony jobban tette, ha másik ruhát aggat magára, amin nem látszik át a melltartója.
- Jövök mán! Jövök! Mi a nyavalya van már megint?! - kérdezte mogorván, korántsem barátságos kedvvel. Állandó tüskés szurkálása akkor sem maradt abba, amikor megpillantotta a kedvesen mosolygó kislányt, és a szintén arcára mosolyt erőltető, fiatal, és csinos anyukát.
- Kezét csókolom Marika néni! Talán már nem emlékszik rám, de én vagyok a fiának a barátnője! Ő pedig az én drága kislányom! - lehajolt, arcon puszilta a szőke, kis hercegnőt, és kérte, hogy legalább köszönjön.
- Cókolom néni... - felelte bizonytalanul.
- Hát az embernek az a kevés esze is megáll! Hát mi vagyok én, mi?! Jótékonysági intézmény?! Vagy netalán ki van függesztve az házamra, hogy bárkit szívesen látok! Hát mindenki vegye csak tudomásul, hogy senkit se vagyok hajlandó fogadni! - felelte rikácsolva, szinte szenvtelenül, majd úgy becsapta maga után a kertes háza faajtaját, hogy a hófehér, makulátlan vakolatdarabkák, mintha hópelyhek lettek volna potyogni kezdtek a házról.
- Anyuci! A néni miért haragszik? - kérdezte a tünemény kislány, aki nem értette, mi is történik.
- Tudod kincsem a néni már nagyon öreg, és nagyon beteg! Nem ránk haragszik, csak egyszerűen ilyen a természete! Később majd megpróbáljuk jó! Addig is szétnézünk a játékboltban!
A kislány babonázó, gyönyörű szemei rögvest csillogva ragyogni kezdtek, amint meghallotta a játék szót. Mindig is jó, szófogadó kislány volt, hiszen pontosan tudhatta, hogy így megkaphatja a kívánt legújabb Barbie babát.
Az idős özvegyasszony ablaka sarkából figyelte, amint a csinos fiatalos anyuka és kilánya elmennek háza közeléből.
,,Pimasz, tolakodó népség! Isten pénze kevés volna ezeknek! Hát abból nem esznek! Egyetlen árva fillért se kap senki, amíg életben vagyok!" - gondolta mérgelődve magában, majd kiment a sufniba, hogy faaprítással próbálja meg kiverni a fejéből a gyönyörű kislány képét a fejéből. Annyira ismerős volt neki a kislány. No, de hát azok a semmirekellő unokái miért nem avatták be a saját életükbe? Miért nem jöttek el meglátogatni, amikor igen-igen nagy szüksége lett volna rájuk? Se egy képeslap karácsonykor, se egy ,,hogy vagy?" És amikor kivették az epeköveit?! Itt feküdt egész nap élet és halál között csupán azért, mert utálta a kórházi kosztot, és veszedelmesen rettegett a fertőzésektől, és a bacilusoktól! No hát nem! - döntötte el! Inkább itthon fog meghalni békésen, magára hagyatottan. Legfeljebb csak a kilenc macskájának fog majd hiányozni. Vaskalapossága, dacos ellenkezése napról-napra egyre jobban nőtt.
Később megjelent nála egy szociális munkás, akik az utóbbi időkben kellő rendszerességgel kíváncsiskodtak nála, és járták körbe a lepusztult helyeket, hogy segíthessenek az utcákon élőktől kezdve egészen a kevésbé szerencsés sorsú emberekig.
- Hát maguk meg mi a nyavalyát keresnek itt?! - kérdezte seprűvel a kezében, és már arra készült, hogy újra támadásba lendül.
- Kézit csókolom! Mi csupán azért jöttünk, hogy megkérdezzük nincs-e valamire szüksége kedves asszonyom? Tartós élelmiszer? Liszt? cukor? szárított tésztaféleség? - érdeklődött az idősebbik szociális munkás, míg a fiatalabb bizalmatlanul mérte végig a kertes házat.
- Takarodjanak innét vagy hívom a rendőrséget! Felhívom a fiamat! Majd meglátják akkor lesz nemulass! - fenyegetőzött rikácsolva. Neki senki se tegyen szívességet. Nem szorul senkire sem!
- Asszonyom kérem nyugodjon meg! Mi csak segíteni szeretnénk Önnek! Ez minden! - próbáltak kedvesen beszélni vele, ám hamar rájöttek, hogy minden próbálkozásuk hasztalan. Letették a vajbarnaszínű kartondobozokan elpakolt tartós élelmiszercsomagot, majd köszöntek, szép napot kívántak és elmentek. Az özvegyasszony csupán csak akkor volt hajlandó kimenni a kapuja elé, mikor a két szociális ember már tisztes távolságba került tőle.
- Na szép! Azt gondolják, hogy ennyire könnyen megkaphatnak! Azt már nem! - határozta el, ám bárhogyan is zsörtölődött, érvelt magában azért mégiscsak jól jött neki ez a kisebb élelmiszercsomag. Bement a házba és jócskán bezárkózott. A legjobb talán az lett volna, ha ki sem dugja az orrát egész nap, ám az élet mindig produkál meglepetéseket.
Néhány nappal később meghalt az egyik macskája. Beteg, sovány, rezgőcsontú kis állatka volt már. Halvány árnyéka csupán önmagának. Az öregasszony fogott egy kisebbfajta ásót, és a hátsó konyhakert tövében kis sírba hantolta el. Még pár könnycseppet is sikeredett kipréselnie merev, vaskalapos arcából.
Később váratlanul betoppant hozzá egyik fia. Már vagy tizenöt éve, hogy nem látta, mert tizennyolc évesen ment el hazulról azzal a feltett szándékkal, hogy külföldön sikeres és szép élete lesz. Aztán ki tudhatja, hogy valójában mi lett vele?
- Szervusz anya! Hát hogy s mint vagy?! - kérdezte inkább félszegen, mert tudta mennyire temperamentumosan viselkedik az anyja, ha rossz kedvű.
- Még van képed idetolni a képed?! Évekig nem hallottam rólad, és akkor egyszer csak beállítasz! Mit akarsz tőlem?! Pénzt igaz? - vallatta fenyegetően.
- Hát nézze meg az ember! Az ember már a saját anyját sem látogathatja meg puszta emberséges szeretetből?
- Ezek a fogalmak manapság nem léteznek! Mindenki akar a másiktól valamit, pláne, ha azok családtagok! Így a függés is személyesebb! Egyetlen fityinget sem tudok nélkülözni! Vedd tudomásul.
- Nem azért jöttem, hogy kérjek! Szerettem volna békét kötni veled, de amint látom te semmit se változtál! Tudod az emberek megváltozhatnak, ha tetszik, ha nem!
- Badar beszéd! Vannak jók, meg vannak gonoszak! A világ fekete és fehér!
- Jaj, anya! Túlzásokba esel! Hogy vagy? Nincs szükséged valamire?
- Senkinek a jóindulatára, meg pátyolgatására nincs szükségem! Láttad, hogy a kúpcserepeket meg kellene javítani, mert lassacskán az egész tető a fejemre omlik! Biztos ezt tervezed titokban, igaz? Gyorsan patkoljon el az öregasszony aztán élhetsz, mint Marci hevesen!
- Erről szó sincs! De még mindig nem kérdezted meg, hogy én hogy vagyok? Mivel foglalkozom? - kicsit reménykedő pillantást vetett feléje, hátha kedvesebb, megértőbb lesz, ám csalódnia kellett.
- Eddig merre jártál? Biztosan kábítószereztél, meg vedelted a szeszt valamelyik zugkocsmában, akárcsak az a szánalmas nagyapád!
- Kimentem Németországba! Most ott élek, és igyekszem rendezett életet élni! Megismerkedtem egy német hölggyel! Neked nagyon tetszene! Tud sütni-főzni, és egy-egy fáradt munkanap után valósággal elhalmoz gyöngéd kedves figyelmességeivel!
- Bolond vagy te édes fiam! Elment az a józan eszed?! Még hogy egy külföldit elvenni feleségül! Hát itthon nincsenek már urinők?! - méltatlankodott az asszony.
- Akkor elmondom neked, hogy a magyar úrinőknek pénz kell, és anyagi jólét, miközben két szalmaszálat sem tennének keresztbe! Nekem ebből is elegem lett! Elise gyönyörű, és roppant kedves teremtés! Szeretne majd megismerni!
- Gondolom már mindent tud rólad az a kis jöttment? Hát édes fiacskám vedd tudomásul, hogy én a házamból ki nem teszem a rozzant lábamat! Így is reumám van már mióta!
- Ha nem bánnád nagyon szívesen elhoznám Eliset ide!
- Arról szó sem lehet! Meg ne próbáld, mert hívom a rendőrséget!
- Jaj, drága anyám! És mondd csak? Mit mondanál a rendőröknek? A fiad és
 és a menyed meglátogatott téged?
- Nekem ne szemtelenkedj az idősebbel! Kinek a kenyerét edted tizennyolc éven át? Akkor fogd be a szád!
- Akkor... én elmegyek... örülök, hogy láttalak... - gyöngéden homlokon csókolta a fonnyadó, beesett arcot.
- Jól van fiacskám! Eredj! Menj a dolgodra! - s bár nem kísérte ki, mégis az ablak függönyös részéhez bújt, és ott a világtól eldugottan sírdogált egy keveset.
Hamar beköszöntött a hétvége és a csinos anyuka a szőke kis hercegnővel megitt reggel ott posztolt az öregasszony kertesháza előtt.
,,Hát ezek már megint mi a fenét akarnak?!" - kérdezte meg magától.
Eredetileg azt tervezte, hogy azonnal elkergeti őket, de látván a maciját szorongató, kissé szomorú kislányt, mintha meg enyhült volna a szíve.
- Mit akarnak maguk itten?! - kiáltott rájuk.
- Csókolom mama! Újra eljöttünk, és szeretnénk megkérdezni, hogy szüksége van-e valamire? - érdeklődött kedvesen a csinos anyuka.
Az öregasszony türelmet erőltetett magára, ami roppant nehezére esett, hiszen eddig erre nem volt szükség, majd kedvesen érdeklődni kezdett, hogy a látogatók kifélék? mifélék?
- Hány éves vagy kislányom?! - kérdezte a kis hercegnőt, aki megint csak elbújt anyja ruhája mögé. Látszólag jócskán megijedhetett ettől a durva, mogorva öreg nénitől, akiből kiveszhetett minden szeretet.
- Anyád nem tanított meg rá, hogyha kérdeznek illik válaszolni?! - csattant a hangja, akár az ostorpattogás.
A gyönyörű kislány anyukájára nézett segítséget remélőn, majd amikor az anyuka bólintott halkan felelt:
- Öt és fél éves múltam néni!
- Beszélj hangosabban! Nem hallak jól! - kérte.
Most az anyán volt a sor, hogy segítsen.
- Azt mondta, hogy öt és fél éves múlt! - felelte jó hangosan.
- Á! Értem! Szép életkor! Mit akartok?!
- Tényleg semmit, csak arra gondoltam, hogy esetleg kíváncsi tetszik lenni az unokájára?
Az öregasszony szabályosan meghökkent, és majd leesett az álla! Akkor tehát mégiscsak jól gondolta, hogy valamelyik családtagja rokonai ezek az idegenek! De még mindig nem tudta, hogy valójában mit is akarhatnak tőle, és ez rendkívül zavarni, idegesíteni, és bosszantani kezdte! Végül úgy döntött ad a kislánynak egy kis édességet, és hamar megszabadul tőlük.
- El ne mozduljatok ám! Figyellek benneteket! - berohant a teraszra, majd kihozott egy-két táblás csokoládét és cukorkát, és óvatosan mintha félne megérinteni a másik nőt inkább a kislány kezecskéibe nyomta:
- Nyújtsd ki a tenyered te gyerek! - parancsolta. - Tessék! Nesze! Ne mondd, hogy nem adtam semmit! - azzal behátrált a kapun belülre.
- Annyira jó lenne egyszer hosszasan elbeszélgetni kedves Marika néni! Nem gondolja?! - kérdezte most a gyönyörű nő.
- Hogy én mit gondolok az csak rám tartozik! Ha más nem lesz akkor köszönöm, de még sok munkám van! - hárított.
- Értem! - kedvesen lehajolt a kislányhoz. - Köszönd meg édesem a nagymamának, hogy édességet kaptál!
- Köcönöm mama... - felelte tétován, félősen.
Azzal fogták magukat és elmentek! Az idős megkeseredett özvegyasszony pedig még hosszú percekig álldogált árván, szomorúan a bezárt kertkapu mögött.    

FURCSA FELISMERÉS

Eleinte furcsa és roppant különös volt, hogy két tökéletesen hasonló beállítottságú ember természetes módon egymás társaságát keresi. Csupán csak később tűnt fel az adott környezet szereplőinek, hogy a két legjobb barátnő gyakorlatilag egymás cinkosa volt. Olyanok voltak egymás számára akár a legjobb testvérek, és egyszersmind nem csupán az adott környezetüket használták ki kamatostul, de talán még egymást is.
Minden villámcsapás szerűen kezdődött a gimnáziumban, ahova csupán csak azért jártak, hogy ördögi, rafinált intelligenciájukkal, talpraesett rátermettségükkel óhatatlanul is kérkedhessenek. Előbb csak apróbb-csepprőbb szinte jelentéktelennek tetsző szívességeket kértek a többi barátnőtől, akik engedelmes vakokként szinte mindenben hűségesen engedelmeskedtek a két hölgyeménynek, aztán a második évben már komolyabb bűnös balhékra is bátran sort kerítettek. Ilyen volt többek között, amikor csupán a fokozott kíváncsiság miatt engedély nélkül egy amolyan francia, vagy tolvajkulcs segítségével felfeszítették az egyik nyelvi labort, ahol az osztályfőnökük általában tartózkodni szokott a többi kollegájával, és alaposan belelapoztak a gusztustalan kartonált osztálynaplóba, hogy miféle jegyeket is kaptak a legutóbbi dolgozataikra, vagy feleleteikre? Később, amikor ez kitudódott, a kölcsönös fedezés reményében inkább ráfogták az egészet a suli ügyeletes bohócára, akiről diákok-tanárok vegyesen megvoltak győződve, hogy a fiatal, tutyimutyi, gyakran bepisilő srácnak nincs ki a négy kereke, így könnyen előfordulhat, hogy pusztán merő véletlenségből ő volt az, aki belelapozott az osztálynaplóba. S miután az osztályfőnök képtelennek bizonyult arra, hogy eldöntse kik is lehettek az igazi tettesek inkább úgy döntött, hogy a két ördögi barátnőt, és a suli hülye gyerekét is megbünteti. Tanítási idő után háromnegyed kettőtől este öt óráig bent kellett tartózkodniuk az osztályterembe, és a velejéig unalmas házifeladat, és leckeírás mellett magukba kellett szállniuk, és illett volna elgondolkozniuk azon mennyire illegális, törvénybe ütköző dolgot csináltak. (Természetesen a két legjobb barátnő egyetlen, halvány szikrányi megbánást sem tanúsított).
Aztán történhetett valami furcsa dolog, mert az érettségi, végzős évben a két legjobb barátnő viselkedése homlokegyeneset, háromszázhatvan fokos fordulatot vett. Meglehet csupán a kölcsönös rivalizálás lehetett az oka annak, hogy bármire készen álltak csakhogy begyűjthessék az elismerő, dicsérő szavakat, és az ötösöket, ám aki a dolgok mögé látott könnyedén átláthatott a helyzeten, és rájöhetett, hogy Kriszti és Viki valójában saját maguk csapdájába estek bele.
Viki már ideje korán megtanulta, hogy egyedül csak magára számíthat az életben. Svédországban született, és nevelkedett, és anyja hamar otthagyta az apját, így az a bizonyos ,,felelősségteljes felnőtt férfi példakép" talán mindig is hiányzott az életéből, és fájó, sajgó űrt hagyott maga után, míg Krisztinek szokása volt, hogy kihasznált bárkit azért, hogy sikeresnek nevezhető terveit megvalósíthassa. Márpedig, ha Kriszti elhatározta, hogyha törik, ha szakad, de akkor is bekerül az Államigazgatási Főiskolára, akkor ebben a naiv, és kissé gyerekesnek tetsző hitében senkinek sem engedte meg, hogy bárki is megingassa.
Mindenki hatalmasat csodálkozott, amikor az érettségi banketten - melyet egy budaörsi étteremben tartottak -, a suli bohóc hülye gyerekének is nevezett Tónika bonbont, és kisebb virágcsokrot adott a jócskán meghökkent, és aztán hamar dühbe gurult Krisztinek, aki szabályosan az este folyamán totálisan leordította szegény, szerencsétlen, állandóan baráti társaságról álmodó csetlő-botló srác fejét, aki mindenki szeme láttára sírva fakadt, és hazarohant gyalog, hiszen a budaörsi lakótelepen lakott a szüleivel egy panellakásban.
- Te Krisz! Bocsi, hogy szóvá teszem, de szerintem ez rohadtul szemét, és aljas dolog volt, még tőled is! - jegyezte meg barátnője, miközben egy asztalhoz ültek, és felbontottak egy üveg egri bikavért a színjelesre sikeredett érettségi bizonyítvány megünneplése véget.
- Már megbocsáss, de nem hallottam jól! Mit is mondtál az előbb?! - hökkent meg a másik.
- Én csak... szerintem nem volt helyes, hogy Tónit ennyire besározzuk, mi pedig vígan élünk tovább, mintha mi sem történt volna! - nézett vele kiábrándultan farkasszemet.
- Ha ennyire beleszerettél akkor tessék! Húzzál utána és vigasztald meg azt az idiótát! - nagy, mohó kortyokban kezdte kortyolni a bort, később az este folyamán jócskán be is csípet.
Viki felállt az asztaltól mindenkitől elnézését kért, és Tónika után sietett, aki egy gyerek sebezhető, és védtelen szomorúságával ballagott a kihalt, holdfényes utcán.
- Hé várj meg Tóni... légy szí... Csak bocsánatot szeretnék kérni... - sietett tűsarkú cipőjében Viki, és hamar rájött, hogy inkább sportcipőt kellett volna húznia, ha futáshoz támad kedve.
Amikor hajszál híján utolérte a lidérces, halvány utcai lámpák gyér fényénél egy kiszolgáltatott, síró arcot látott, és - maga se hitte el -, de rögtön megesett rajta a szíve, és magához ölelte:
- Jaj, szegénykém! Tómikám! Bocsáss meg, hogy annyi éven át hülyét csináltunk belőled! - vigasztalta, és egy papírzsebkendővel letörölgette gyöngéden csorgó krokodilkönnyeit. - Én nem is tudom, hogy mit mondhatnék...
- Én csak... azt akartam... hüpp, hüpp... hogy barátaim legyenek... - szipogta, hüppögte.
- Figyelj csak! Tudom, hogy ez nem sokat számít, mert ki tudhatja hova sodor bennünket az élet, de én szívesen lennék a barátod! Persze csak, ha szeretnéd!
Tónika arca egyszerre megváltozott. Mintha fokozatosan eltűnt, lemállott volna róla, és helyébe egy kissé groteszk, torz vigyorú, sugárzó gyerekmosoly költözött.
- Az tényleg... nagyon jó lenne...
Hát valahogy így kezdődött aztán évtizedes meghitt, kölcsönös elfogadáson alapuló barátságuk. Aztán ahogy az évek jöttek, mentek, és Viki a Corvinus Egyetemen kezdett médiaismereteket, kommunikációt hallgatni, és nemsokkal később sikeresnek mondható vállalkozását teremtett, és üzletasszonnyá vált Tónika elhatározta, hogy a külvilág bármennyire is ellenzi, és tiltja, de akkor is megpróbálja a magyar-könyvtár szakot az egyetemen. És felelősségteljes, lelkiismeretes szorgalommal egyetlen nap sem múlt el úgy, hogy oktatói, tanárai ne dicsérték volna meg azért a kivételes emberi szorgalmáért, melyet tanulmányai végzése közben tanúsított.
Egyik nap aztán Viki úgy érezte, hogy megtalálta a nagybetűs Igazit, és boldog feleség és családanya szeretne lenni. Bár eljárt randizgatni főként üzletemberekkel, és olyanokkal akiknek jócskán meglátszott, hogy még a bőrük alatt is pénz van. Egyre inkább rájött arra, hogy valami elromlott ebben az új, modern világban. A legtöbb ember egyre számítóbb, gonoszabb, vagy pusztán csak önzően közönséges, és alpári bunkó vadbarom lett, akiket az anyagi érdekeken kívül nem sok minden érdekel.
 A mélypont az volt, amikor egy luxus sportautót vezető, kigyúrt agyú tesztoszterontitán már a legelső gyertyafényes, méregdrága vacsora után kerekperec kijelentette, hogyha Viki nem hajlandó lefeküdni vele, akkor fel is út, és le is út. Viki pedig kijelentette, hogy ennyire olcsónak, és közönséges sohasem volt, és nem is lesz. Végül találkozott egy megnyerő modorú, rendkívül figyelmes, udvarias férfival, aki - bár sohasem kérkedett vele -, de viszonylagos jómódban élt, és egy biztosító társaságnál volt középvezető.
Az esküvőre a vártnál hamarább került sor. Ez volt az első eset, hogy Viki jószerivel döntésképtelen volt saját életét illetően, hiszen a házasság egy olyan lépés, amit alaposan meg kell fontolni, és ki is kell vesézni. Felhívta régi kedves barátját Tónit.
- Halló... Szia Tóni! Figyelj csak! Biztos dolgozol már, és nagyon elfoglalt vagy, de mielőbb jó volna taliznunk és beszélgetnünk, mert szükségem lenne a tanácsodra! - A legtöbb karizmatikus, karakán ember - a legtöbb esetben -, mindig külső megerősítésre vár adott környezetétől. Meglehet ezzel akarják önmaguk döntéseit igazolni, aztán, ha beüt a krach, akkor legfeljebb még mindig fennhangon hangoztathatják, hogy ők mindent megtettek, ami emberileg lehetséges volt.
Tóni senkinek sem merte bevallani, de az elmúlt tíz évben napjai jobbára azzal teltek, hogy hajnali fél ötkor kelt majd szinte azonnal íróasztalhoz ült, és megpróbált saját kútfőből írni valamit, majd amikor kivilágosodott elindult meghallgatásokra, állásinterjúkra, és szinte mindenhol azt mondták neki, hogy jelenleg nem tudják alkalmazni, ami viszont egy fővárosban - a legtöbb ember számára -, teljességgel ki van zárva, és nehezen hihető.
Szokásos fél tizenkettes ebédszünete jó alkalom lesz arra, hogy mindent alaposan megbeszélgessenek régi gimis osztálytársnőjével, aki precíz pontossággal éppen akkor jött a megbeszélt találkozóhelyre, amikor Tóni éppen készült jóízűen beleharapni kedvenc rántotthúsos szendvicsébe, amivel szinte majdnem mindig sikeresen le is ette magát.
,,Ha így folytatom nemsokára partedlira is szükségem lehet!" - vonta le magában következtetéseit.
- Szia Tónim! Hogy te mennyire elegáns vagy ebben az ingben és nyakkendőben! Csak nem félbeszakítottam valamit, mert akkor már itt sem vagyok! - sugárzó magabiztosságú mosollyal, és rendkívül stílusos ruhában köszöntötte rég nem látott barátját, és kétszer arcon is puszilta, ami egy ilyen modern, gyönyőrű nőtől furcsa volt a legtöbb ember szemében.
 - Kérlek mondd, hogy végre te is megtaláltad életed párját, és biztos már gyerkőceid is vannak!
- Hát... ö... ami azt illeti... nem igazán... - felelte bizonytalanul. Igazság szerint bókolni szeretett volna, de minden szava elakadt, amikor Viki bájosan, mosolyogva ránézett.
- Hát... ezt őszintén sajnálom! De üljünk be valahova, mert annyi mindent szeretnék magamról elmesélni.
Beültek egy kisebb bisztróba a Ferenciek teréhez közel. Kicsit felkapott és elegáns hely volt, ami viszont Tóninak egyszerre jelentett újdonságot, és ugyanakkor feszélyezett meghökkenést. Nem szokott hozzá, hogy ennyire felkapott helyeken mozogjon.
- Szerintem kérjük egy kávét, vagy valami üdítőt! Jó?!
- Rendben...
Vikinek nagyobb szüksége volt a jégkockákkal jócskán megpakolt kólára. Gyorsan mohón belekortyolt.
- Bocsáss meg, de ez most nagyon kellett! - majd pár perc múltán. - Férjhez megyek! - mutatta villogó gyűrűjét a bal kezének gyűrűs ujjacskáin.
- Ö... hát... őszintén gratulálok... - felelte kissé meghökkenve, de őszintén.
- Nagyon köszönöm! Azért szerettem volna beszélgetni veled, mert kíváncsi lennék a véleményedre? Szerinted, ha az ember nem biztos az érzelmeiben, akkor mit tehet? Tudod több álmatlan éjszakámba került, míg tüzetesen végig gondoltam, hogy valójában mit is akarok kezdeni az életemmel, de a vőlegényemet se szeretném kiborítani! Megértesz?! - nézett rá esedezve, kicsit könyörgő, őzike szemekkel.
- Teljes mértékben! Szerintem egy ilyen döntést sosem szabadna elkapkodni! Miért éltek együtt aztán majd később, ha mindketten készen álltok rá, akkor jöhet az esküvő!
- Igen! Ez tudod remek ötlet, de ott vannak az őseim, és a nagyszülők is, akik, hogy is mondjam csak... pontot szeretnének tenni az ügy végére, én pedig nem érzem azt, hogy érzelmileg erre fel lennék készülve, de őket sem szeretném megbántani! Ez a huszonkettes csapdája!
- Nem tudom, hogy jót mondok-e, de láttam egy filmet, ahol a két szerelmes megszökött, és egy romantikus szigeten mondták ki egymásnak a boldogító igeneket! Miért nem így csináljátok? A szülőkkel, és a nagyszülőkkel később is ráértek foglalkozni!
- Na látod! Ez nem is hangzik annyira rosszul! Érdekes megállapítás! - gondolkodott el a halottakon Viki.
Jóformán az egész napot alaposan átbeszélgették onnantól kezdve, hogy leérettségiztek, és elváltak útjaik egymástól.
- Nem tudom, hogy megkérhetlek-e, de ha volna kedved akkor szeretném tartani veled a kapcsolatot újra! Mit szólsz? - nézett kíváncsin, kutatón zöld szemeibe.
- Részemről a megtiszteltetés! - hajolt meg előtte.
- Tudod egy nagy és fontos igazságra rájöttem éltem során. Az ember az igaz és őszinte barátságait mindig szükséges, hogy ápolja, és karban tartsa, mert igaz barátok nélkül a világ nagyon kegyetlen és sivár! - kicsit fátyolosabb, melankolikusabb lett a hangja.
- Teljesen igazad van! – félszegen rámosolygott, mert megérezte titokban, hogy egy különleges barátság minden esetben kiállja az idők próbáját.     

BIZONYTALANÍTOTT LÉLEK-ÁLLAPOT

A betájolható bizonytalanság
még mindig jobban fest,
mint a lépre csalható,
folyamatosan hazug, kétszínű világ.
A megfelelő kiborulás, önsajnáltató öngyilkos
látomás elengedő,
hogy rendezhesse a Lét-egész problémáit?!

Dübörgő csendnek felelget a benti ismerős hang,
aki tisztább s talán őszintébb is, mint mi vagyunk.
Lüktető zajok, ember-perpatvarok
morajlása nem sértegetheti.
Minden gonosz,
ítélkező impulzus visszaverődik,
de el is nyelődik az élet abszurd
sejtfalán mire
rohamtempóban megöregszünk.

Mert minden kicsinyes elhatározás egyben
magunknak is szól; parttalan,
célja-vesztett lábnyom nélküle
minden tett-cselekvés.
Mire minden földi, ügyes-bajos dolog
rendeződne az elmúlás mindig
kopogtat a szívpitvar-ajtón.

Alig maradhatott már védhető felület.
Szándéktalan megfigyeléssel óhatatlan többet
árthatunk mint használhatunk.
Nyitott könyvek, nyitott szellemek
csupán ritkán, ha lehetünk.
A nagy, jogos otthonosság meghitt falait
nem árthat szükségképp lebontani
s máshol felépíteni,
hogy ne sérüljenek feleslegesen
a tulajdonviszonyok.

Jó volna már mindent feladva röntgen-fénnyel
látni a számtó emberi cselekedetek leglényegét.
Leomlana minden anyagi érdek megfontolás,
hogy csupán csak a nemes,
és emberi diadalmaskodhasson.

Mit érdekelhetne egyeseket,
hogy gazdag vagy szegény, csúf vagy szépség
– jobban tennék, ha meghallanák végre
fohászkodók ősi varázsigéit.
Ne az legyen immár a kötött szempont,
hogy ki mennyire tehetős?!
Kinek telhet kacsalábakon forgó kastélyra?!
– Összetört-tükrök általános tanúságát
ki merheti firtatni?!

 EGY MÁSODIK BOLDOGSÁG LEHETŐSÉGE

- Édesem! Nem láttad véletlenül a nyakkendőmet? Késésben vagyok szívem, csak azért kérdeztem... - a középkorú, tanárkülsejű, szemüveges férfi hirtelen megtorpant az előszobában, belebámult az előszobai tükörbe, ahol saját elvesztett tükörképével nézett éppen farkasszemet. ,,Micsoda egy szánalmas idióta vagy, hogy a halott feleségeddel társalogsz!" - gondolta, majd benyúlt a ruhásszekrénybe a nappaliban, kivett egy bordószínű nyakkendőt. Visszament az előszobai nagyméretű tükörhöz, és kissé furcsa, groteszk, torz mosollyal ajkán csálén, és félrecsúszottan megkötötte nyakkendőjét. Közben még mindig imádott, álomgyönyörű felesége járt a fejében, és azok a feledhetetlen, halhatatlan napok, amikor együtt éltek.
- Emlékszel még drágám, hogy hogyan ismerkedtünk meg? Igaz, igazad van! Jelentéktelen apróság, de ha az ember összefüggések láncolataként végiggondolja az életét semmi sem lehet jelentéktelen. Nem igaz?! Én éppen a Kálvin téri Szabó Ervin könyvtárban kutattam szakdolgozati témám után, és te is a saját dolgozatoddal voltál elfoglalva, mígnem félúton a folyóson kis híján összeütköztünk, és te annyira harcias, temperamentumos, és karakán voltál, hogy azonnal beléd szerettem. Vagy szerinted ez is butaság volt?
Mielőtt elindult volna rabszolgahajcsár munkahelyére, ahol a legtöbb alkalmazottat valóságos fizikai béklyóba láncolta a határidő, és a munkaidő még kényelmesen, és egyszerűen feltett frissen pörkölt kávét a kávéfőzőbe, és szinte élvezettel figyelte, amint a régimódi kávéfőző prüszkölve, kicsit köhögve ki nem engedi magából a zamatos feketekávé lét, ami mintha folyékony fekete leves lett volna egyenesen az üvegezett kiöntőcsészében landolt, majd a finom porceláncsészében.
- Gondolom nem tudod, hogy ezt a porceláncsésze le volt értékelve, és húszszázalékos kedvezmény volt rajta. Azért - ha engem kérdezel -, nem kellett volna úgy nekitámadni szegény eladónak, aki csak a munkáját próbálta végezni, amikor te tesztelés gyanánt összetörtél egy vázát, hátha mégsem eredeti porcelán, majd könnyelműen, akárcsak egy angol lady legyintettél, és közölted: ,,Írják a számládhoz!" Mégis akkor ismerhettelek meg teljesen, és igazán, amikor megfáztál, és hőemelkedéssel akartál dolgozni menni. Még most is azt vallom, hogy egy rendes férjnek vannak bizonyos felelőségteles kötelezettségei imádott asszonyával szemben.
Ami a legfurcsább ebben az egész életben, hogy mind a ketten éppen akkor találtunk rá hosszú, viszontagságos lelki sebek árán a másikra, amikor talán már mindketten azt gondoltuk, hogy innen már csak a feljebb vezet mindkettőnk számára az út, és erre tessék! - mintha csak a véletlen akarta volna a kávé kissé kilöttyent a csészéből, hogy végül a nyakkendőre fröcsögje barnás, kellemetlen foltjait.
- Jaj, ne már! Ez komoly?! - mérgelődött, szitkozódott egy sort a férfi. - Látod drágám! Amióta elmentél már ez sem úgy sikeredik, mint azelőtt. Ha véletlenségből kiöntöttem a kávét, vagy kiloccsant a gyümölcslé mindent betöltő, édeni kacagásod szinte azonnal elfeledtette velem a mindennapok gondját, és apró-cseprő megpróbáltatásait. Erre most ez történik. Tudom! Most azt mondanád, hogy ne duzzogjak, ne idegesítsem fel magamat feleslegesen! Be a mosógépbe és kész! Olyan egyszerűen hangzik ez, nem igaz?!
A férfi megfogta a mosogatószivacsot, mellyel rendszerint a tányérokat és evőeszközöket szokta elmosogatni, majd óvatosan, körültekintően enyhe mosogatószeres vízzel nekiállt, hogy elpróbálja eltűntetni a kellemetlenkedő kávéfoltot nyakkendője egyik feléről. Hamar belátta, hogy sajnos vannak foltok, amik az életben nem jönnek ki, vagy ha mégis az felkészültebb szakértelmet, és hozzáértés követel meg az adott folt viselőjétől.
- Ne haragudj Melinda! Tudom, hogy ígéretet tettem neked a betegágynál, de képtelen vagyok túllépni bizonyos élethelyzeteken! Megismerkedtem egy elbűvölő hölggyel. Hajszál pontosan úgy történt, ahogy - annak idején veled is-, éppen a liftből szállt ki a vállalatnál, és a hivatalos aktákat cipelt, amikor véletlenségből összeütköztünk, és ő elejtette a nagy stóc iratkötegeket. Ismerhetsz már annyira, hogy azonnal lehajoltam, és segítettem összeszedni neki a papírjait. A dühös, kissé izgatott feszültség azonnal megenyhült, és napsugaras, enyhe mosoly játszadzott pirospozsgás arcán. Később ő volt az, aki meghívott a büfében kávézni. Tudom, most azt mondanád, hogy miért nem én voltam a kezdeményező fél? Mert még mindig nagyon szeretlek téged, és nem akartam megsérteni az emlékedet, holott határozott kérésed volt, hogy próbáljak meg boldog lenni ebben a nyomorúságos életben.
Nem is tudom! Olyan gyorsan történt minden...
Előbb csak egy ártalmatlannak tetsző kávé, később már jóízű, tartalmas beszélgetések, és közös, romantikus, gyertyafényes vacsorák követték egymást. Aztán egyszer csak megtörtént az a bizonyos dolog! Kérlek, mondd azt, hogyha élnél nem volnál féltékeny, vagy nem haragudnál! Ismérvén a heves vérmérsékletedet, és harcias, talpraesett nőiességedet szerintem te bármikor bárkinek akár még a szemét is kikaparnád, vagy megtépnéd a nők haját, ha velem kezdenek ki, vagy velem flörtölnek! Tudod, egy ilyen állandó önbizalomhiánnyal, és belső gátlásokkal küszködő embernek nagyon jólesik, ha olyan felesége lehetett, aki felnézett rá, és értékelte férfias erényeit.
Melinda egyébként nemrég vesztette el az apját, és az édesanyja külön meghívott Dabasra, mert mindenképp szeretett volna megismerni. El is mentem, de olyan zavarban voltam, hogy az evőeszközök szabályosan kiestek a kezem közül, amikor behozták a csokitortát a vasárnapi ebéd után. Melinda mégis - úgy éreztem -, valósággal felszabadult, és ragyogott, mert csillagként csillogott kislányos, gyerekes őzikeszeme, miközben a nagyméretű ebédlőasztal alatt folyamatosan szorongatta verejtékező kezemet. Szerintem a nagymamája irtóra vaskalapos matróna lehet, mert egy árva szót sem szólt hozzám, csak folyamatosan gyanúsan méregetett. Később megtudtam, hogy mindig is törte a magyar nyelvet, mert szlovák nemzetiségű volt. Melinda gyakorta beszélt szlovákul, és áttértek az angolra is, amint viszont - sokszor én sem, és az anyuka sem értettünk. Később Melinda édesanyja gondoskodó, aggódó szülőként félrehívott a konyhába, és alaposan kifaggatott. Komolyan mondom, mintha bírósági tárgyaláson lettem volna.
Mióta ismerem a lányát? Hogyan ismerkedtünk meg egymással? Mikor feküdtünk le először? Védekeztünk-e? stb. És persze a legfontosabbat a végére hagyta. Melinda rendkívül érzékeny, sok lelki sebet kapott, kifinomult nő, akinek sokszor összetörték a szívét, és ha akár csak egy haja szála is meggörbül, akkor úgy tönkretesz engem a kedves anyuka, hogy egész életemben bánni fogom, hogy fájdalmat okoztam a lányának. Miután ennyire őszintén, és rendkívül komolyan elbeszélgettünk egymással én is felfedtem igazi énemet, és elmeséltem közös történetünket, és hogy sajnos te voltál életem nagy szerelme. Látnod kellett volna a határozott, és temperamentumos anyuka arckifejezését, amikor megtudta az igazságot. Egyszerre könnyesszemű, jóságos, bölcs asszonnyá vedlett, aki nem győzött vigasztalni, és bátorítani, hogy éljem az életemet, és hogy idővel minden rendben lesz. Mikor búcsúzásra került a sor csontropogtatón megölelt, és arcon puszilt, majd közölte, hogy ,,isten hozott a családban!"
Az igazság persze az, hogy nagyon megszerettem Melindát, de hozzád is hűséges szeretnék maradni, és most sokszor úgy érzem magam, mint aki két szakadék közé került, és nem tudhatja hogyan is tovább?
Szerinted mi lenne ebben a helyzetben a helyes? Egyáltalán egy megözvegyült férfi gondolhat-e megfontoltan, és felelőségteljesen úgy a boldogságra, mintha a sorozatos sorstragédiák egyáltalán nem képezték volna szerves részét hajótörötté lett életének?!
Persze, persze! Magam előtt látom gyönyörű, sugárzó, büszke arcodat, karba font kezedet, amivel arra ösztökélsz, hogy kössem föl a gatyámat, és végre határozottan vegyem kézbe az életemet! Csak egy kérdés édesem! Persze csak, ha megengeded! Te mit csinálnál, ha teszem azt én mentem volna el előbb az élők sorából, és neked kellene ugyanezeket a kérdéseket saját magadnak meghoznod?! Nem szeretnélek fölidegesíteni, vagy megbántani szívem, de szerintem te sem tudnád logikusan, az ész törvényei szerint eldönteni, hogy vajon lehet-e igazad, vagy sem!
Tudod mit? Mit szólnál, ha azt felelném, hogy Melindával egyelőre nem kapkodunk, nem sietünk el semmit. Szépen, lassan, fokozatosan fogunk haladni tisztelve egymás személyes magánéletét, és ha már olyan közel lehetünk lélekben egymáshoz, mint anno te és én, akkor kijelenthetjük egymás között is, hogy legalább adtunk egy esélyt a következő boldogságnak. Na? Mit szólsz? Most miért nézel így rám?! Mit ha te sosem csábultál volna el?
Oh! Nagyon is tudom ám, hogy annak idején minden kis ujjacskádra találtál magadnak nagyon fess, és divatos, macsó férfiakat. Emlékszem még a szélhámos Gergőre! Csak azért, mert egy kigyúrt agyú vadbarom méregdrága, luxuskarórát visel, és luxus sportkocsival furikázik, még nem biztos, hogy minden esetben tudja, hogy mire van szüksége az illető nőnek. Bár ez a mostani anyagiasodott, és számító világban szinte már meg se kottyan.
Most haragszol rám tudom, mert kimertem mondani, amit valójában gondolok! Nézd! Én nem hibáztatlak! Ugyan mi értelme lenne? Csak egyetlen, félretévedt kaland volt, és elvesztetted az eszedet, és hagytad hogy a vágyaid becsapjanak, és az ösztöneid kezdtek uralkodni feletted! Ami történt megtörtént. Már megbocsáss, de azt nem néztem jó szemmel, hogy amikor édesanyámmal bizalmasan elbeszélgettél te egy kicsit nem mondtál igazat! Úgy is mondhatnám, hogy hazudtál neki, amikor rákérdezett, hogy volt-e még más férfi is az életedben?
Látom, hogy témánál vagyunk! Most valószínűleg jogos elégtételként pofon vágnád a kedves férjedet, én pedig sértődött kisfiús szégyellőséggel még pityeregnék is egy sort, mielőtt isten igazán megvigasztalnál! Eltaláltam?! Figyelj! Én másként szerettem volna! Azt a nyaralót, amit nagyon szerettél szívesen megvásároltam volna te is tudod! Persze jó pár évszázadba még így is beletelt volna mire sikerül megegyezni a vételárat illetően, és bármennyire is nehéz elhinni, de mindig azt akartam, hogy boldog légy.
Zavart, hogy nem lehet közös gyerekünk! Ne is folytasd! Egy nőnek ez az élete része, de megpróbálhattuk volna talán az örökbefogadást, és sajátunkként szerethettünk volna egy gyereket, aki ugyanúgy megérdemli a gondoskodást, és a feltétlen szeretetet, mint bárki mást. De te nem akartad! Bezárkóztál a lelki világodba, mint annak idején én is, és oda talán még engem se nagyon eresztettél be, csak amikor már tudtad az elkerülhetetlent.
Biztos vagyok benne, hogy fantasztikus édesanyja lehettél volna, akit az anyasági örömök csak még gyönyörűségesebbé, kiegyensúlyozottabbá, és lelkiekben erősebbé tettek volna. Most megint mérges vagy, de a szíved mélyén tudhatod, hogy igazat mondtam!
- A fenébe már megint siet ez az átkozott óra! Mintha mindig siettetni akarna pedig naponta átállítom! - gyorsan igyekezett rendbe hozni ruháját. Felvette az íróasztaláról esküvői fényképüket. Gyöngéden végigsimította elhunyt felesége arcát. Óvatosan visszatette a fényképet az asztalra.
- Drágám! Akkor elindulok, de tudd, hogy téged örökké szeretni foglak, és nagyon hiányzol! - óvatosan becsukta a bejárati ajtót, amit gondosan kulcsra zárt, majd elindult elgondolkozva a munkahelyére.

BIZALOM ÉS SZERELEM

Hányszor lehet egy életben egy őszinte, beteljesült szerelmet elsiratni? A gyerekarcú, csupán húszas éveiben járó, bőrdzsekit, és fekete csizmát viselő férfi kedvenc motorján ült, miközben a templom előtt a násznép méltóságteljes ünnepélyeséggel egyedül a mennyasszonyra várt.
A mennyasszony lilamintás ünnepélyes, uszályszerű, klasszikus ruhában pompázott. Sötétfürtjeit kicsivel szigorúbb kontyba fogadta csupán csak azért, hogy kellemes, kicsit kislányos, hamvas arcát még jobban kiemelje a harmonikus, nem túlzásba vitt smink. Csupán csak szájrúzst, és enyhe alapozót vittek fel kifejező arcára, melyre a bájos kislányosság volt a jellemző mindig is.
A megtöbb meghívott vendég szinte azt sem tudhatta, hogy ki lehet a kisfiús, motordzsekis, ismeretlen férfi, aki mintha csak szándékosan ingerelne, vagy provokálna másokat úgy bőgeti motorját, mintha legalább is az élete múlna rajta. Alig tíz percbe telt mire a bájos, álomgyönyörűséges kontyos mennyasszony kirohant a templomból és változatos érzelemkitörések közepette szabályosan kérdőre vonta az előtte tétován ücsörgő férfit:
- Hát te meg mi a jó büdös fenét képzelsz magadról Ádám? Hogy van képed ide pofátlankodni?! - csípőre tette a kezét amitól csak még szebbnek, és rokonszenvesebbnek tűnt egész angyali személyisége. Ezt talán csak azok veszik észre, akik számára a szerelem egy megmagyarázhatatlan, örökérvényű, őszinte érzés, és nem csak futó átmeneti hangulat.
- Neked is szép jónapot gyönyörűségem! Remélem nem haragszol rám, amiért csak így betörtem, de sajnos... nem kaptam meghívót! - közölte egyelőre halk, kisfiús hanghordozással. Erre a férfira senkinek sem lett volna szabad haragudnia. A mennyasszonynak pedig még kevésbé, hiszen - annak idején -, jó néhányszor lefeküdtek egymással, és mindketten érezték, hogy romantikus, szenvedélyes kapcsolatuk igenis nagyon sokat jelentett számukra. Hát akkor mire volt jó ez az egész értelmetlen felhajtás, és a szakításuk megkerülhetetlen ténye?!
- Ez itt az én esküvőm! Felfogtad ezt egyáltalán?! Ne merj mosolyogni, és nézz rám, ha hozzád beszélek! Miért csinálod ezt?! Miért kellett neked megint idecsörtetned, és felszakítanod a régi sebeket?! - a mennyasszony élénken csillogó, egzotikus őzikeszemeiből düh, harag, indulat, neheztelés vegyes hullámai zúdultak a tétova fiatalemberre,  akinek csupán csak annyi lehetett a bűne, hogy megkérte a mennyasszony kezét, míg ex barátnője saját érzelmeivel viaskodott, és képtelen volt rá, hogy végérvényesen elszánja magát.
- Gyönyörű vagy ebben... a ruhában... Így sokkalta felnőttesebben festesz, hogy a hajadat kontyba fogadtad! Én csak... gratulálni szerettem volna, és sok boldogságot kívánni az ifjú párnak... - kisfiús hangja telis-tele volt visszafogott, ugyanakkor sóvárgó, honvággyal és érzelmekkel. Mint aki már tudja, hogy örökre elvesztette élete szerelmét, mégis muszáj belekapaszkodnia a szomorúságba, és a fájdalomba, hogy túlélhesse a gyötrő holnapokat.
- Ha csak azért jöttél ide, hogy gratulálj azt megteheted volna az interneten keresztül is! Oh! Igaz is! - jutott eszébe a mennyasszonynak -, letiltottalak a Facebookról, vagy már nem emlékszel?!
Ádám bólintott párszor.
- Ádám! Nézz a szemembe és mondd ki, hogy már nem szeretsz, és te sohasem mertél annyira szeretni, hogy vállalhattad volna a felelősséget! Kérlek... mondd ki!
A férfi mindvégig magán hagyta napszemüvegét. Talán titokban abban reménykedett, hogy ez majd megvédi attól, hogy őszinte zöldszínű szemei bármit is leleplezhessenek folyamatosan rejtegetett lelkiismeretével kapcsolatosan. Azelőtt nem sok párkapcsolata volt. Már mint olyan, ami valóban egy igazi kapcsolat lehetett volna. Kissé sekélyes, viharos, hajótörött, kisiklott kapcsolatokból viszont nem volt akadály. Mintha mindig keresett volna valamit, ami kibékíthette volna örökké lázongó nyughatatlanságát. Sohasem mert igazán megbízni a többi emberben, talán azért, mert alig volt kilenc éves, amikor szeretett édesanyja meghalt, így a lelki kötődés nem alakulhatott ki.
- Fontos vagy nekem, még most is... ha így akarod én kiszállok az életedből, és sohasem leszek többet a terhedre... - már arra készült, hogy amint kimondta a terhelő mondatokat azonnal nagy gázzal otthagyja múltjának szebb, ígéretesebb felét, akárcsak harmonikus emlékeit, mint a legeslegutolsó kapaszkodó kilincset az életében, amiért érdemes élnie.
- Akkor miért viselkedtél így? Miért löktél egy másik ember karjaiba?! Ha anyám zavart, vagy megsértett akkor bocsánatot kérek, de ez kész őrület! - a gyönyörű mennyasszonynak könnyfátyolos lett a tekintete, és bár a sminkje enyhén elmaszatolódott, most ezt sem zavarta különösképp. - Áruld el kérlek, hogy mik voltak a valódi szándékaid velem? Akartál gyereket tőlem, vagy csak elszórakoztál velem, mint a többséggel?! - a fiatal nő csak most érezte igazán, hogy az ingerült kimerültséggel vegyes bosszú, és harag meglehetősen gyorsan kezd uralkodni felette, és ez most egyáltalán nem zavarja. Talán titokban még elégtételt is érezhetett ezért.
- Én... erre a kérdésre nem tudok felelni... Nagyon fontos vagy számomra, mert életem meghatározó része vagy...
- Hát... tudod mit? Most itt mindenki szeme láttára jócskán pofon kellene, hogy vágjalak! - odalépett a motorhoz, finom, gyöngéd kezét kinyújtotta, ám képtelen volt arra, hogy ennek az elveszett férfit kiadósan felpofozza. Helyette párszor megsimogatta vékony, kisfiús arcát. - Én rontottam el a dolgokat igaz? Beléd szerettem, és elhittem, hogy együtt boldogok lehetünk távol mindenkitől!
A férfi lehúzta dzsekije cipzárját, és mellényzsebéből elővett egy aranymedált, ami szívalakú volt, és általában valamit mindig bele lehetett rakni szétnyitható közepébe.
- Ezt most miért adod vissza nekem? - csodálkozott egyszerre szomorúan, és meglepetten.
- Én csak... arra gondoltam... talán még jól jöhet... - jegyezte meg bátortalanul.
- Ebbe a játékba többször nem vagyok hajlandó részt venni! Megértetted Ádám?! Összetörted a szívem, és most megint ez a helyzet! - megint valósággal fortyogni kezdett benne a harag. - Totálisan kikészítesz! Soha többet ne gyere a közelembe! Remélem világos voltam?! - a mennyasszony rendkívül ingerlékenyen visszafordult a templom irányába, és bement az épületbe. Ekkor jött oda hozzá az egyik koszorús lány, aki egyben egyik legjobb barátnője is volt. Gyerekkoruk óta fő bizalmasok voltak ők ketten.
- Szia! Minden rendben? Ki volt ez a jóképű srác?
- Csak egy nagyon régi ismerős! Figyelj! Légy szí az újdonsült férjemnek egyetlen szóval se említsd, hogy beszélgettem egy pasival, mert irtóra féltékeny ám! Úgy érzi birtokolhat!
- Hé, csajszi! Mióta vagyunk barátnők?! Gyerekkorunk óta! Bennem megbízhatsz!
- Az emberek - ha tetszik, ha nem -,  változnak!  De mondd meg nekem őszintén! Te halálosan szerelmes voltál ebbe a motoros ürgébe igazam van?! - kérdezte sanda szemekkel, mint aki valósággal a vesékbe lát.
- Ennyire meglátszik... - szégyellősen elpirult, és szíve hatalmasat, fájdalmasat dobbant.
- Komolyan mondom nem értelek kisanyám! Hogy lehetsz ennyire hatökör?! Ha csak azért volt ez a felhajtást, hogy saját magadat megnyugtasd akkor pocsékba ment az egész! Jobb, ha elhiszed, hogy sosem lesz nyugtod, amíg végére nem jársz ennek! Igenis le kell ülnötök az asztalhoz, és mindent kiadósan kibeszélni! Üvölts, vagy ordítsd le a szerencsétlen pacák fejét, de minden esetben add magad és légy mindig őszinte, mert a házasság igenis komoly döntés!
- Észrevetted, hogy most beszéltél le sikeresen egy házasságról?
- Uh! Tényleg?! Bocsi! Most pedig uzsgyi, és keresd meg a lovagodat, ha nem akarsz egész életedben boldogtalan maradni! Én addig majd falazok neked!
- Jaj, én nem is tudom, hogy... mit mondjak... - ölelte magához legjobb barátnőjét.
- Semmit sem kell mondanod! Csak légy boldog! Elviheted a kocsimat, de nagyon vigyázz, mert azért még bejáratós! - azzal odaadta a slusszkulcsot Adrien kezébe, aki habkönnyű, ünnepi ruhájában impozáns, és kicsit meghökkentő látványt nyújtott. Valósággal rohant a törtfehérszínű murvával felszórt parkolóig, és szabályosan feltépte barátnője vadi új autójának az ajtaját. Most még az sem érdekelte különösképp, ha álomgyönyörűséges mennyasszonyi ruhájában bárminemű kár keletkezik. Beült a vezetőülésbe, és csikorgó kerekekkel gázt adott.
Ádám egyre nagyobb sebességekkel igyekezett megostromolni az országútat. Eredeti szándéka az volt, hogy minden emléket, mely valahogy múltjához, és a szerelméhez kapcsolta egyszer és mindenkorra végérvényesen kitöröl az emlékezetéből, de úgy, hogy még nyoma se maradhasson. A motorozás számára egyben a függetlenséget, és a szabadságot is megtestesítette. S bár minden KRESZ-szabályt híven betartott azt vette észre, hogy egyre hajtörőbb mutatványokkal szlalomozni kezd kerülgetve a megelőzésre várakozó autókat.
- Hova az anyádba mész te pöcs? Ennyire sürgős dolgod van?!  - szólt utána egy-egy kellemetlenkedőbb sofőr.
Ádám végül megállt motorjával egy pihenő parkolóban. Úgy is régen ellenőrizte az olajszintet, és a motorra különben is jócskán ráfért volna egy alapos átvizsgálás, de valami miatt ezt mindig húzta-halasztotta.
Adrien sem törődött különösebben a közlekedési szabályokkal. Elvégre igazi szerelméről volt szó, és ez nem semmi! Körülbelül harminc percbe telt mire felfedezte barátját az autós pihenőben az út mentén. Óvatosan megkerülte a benzinkutat és a kocsit szándékosan az épület mögött állította meg.
,,Egyáltalán mit mondjon? Hogy reagáljon arra, hogy Ádám után jött? Mit fog ehhez az egészhez szólni Ádám, aki ha egyszer valamit a fejébe vett ritkán gondolta meg magát!" - óvatosan, toporogva megállt a férfi háta mögött, és mosolyogva figyelni kezdett, hogy a fiatalember éppen szabályosan szétbontja motorkerékpárját, mert bizonyos műszaki ismeretek híján van.
- Khm! Khm! - figyelemfelhívásként köhögött párat.
- Hát... te...? Már legalább fél órája férjes asszonynak kellene lenned! - jócskán megdöbbent, hogy ex barátnője itt áll, és mer beszélni.
- Én... csak... azt akartam tudni, hogy... megpróbálhatnánk újból? Ki-ki a maga bőrében? - tördelni kezdte ujjacskáit.
- Ha valóban így akarod? - Ádám megpróbálta megtörölni olajos kezét egy használt papírzsebkendővel, de valahogy nem igazán sikeredett a dolog. Ehelyett jócskán sikerült összemaszatolnia kisfiús arcát.
- Jaj, hogy nézel ki drágám! - Adrienn kedvesen odalépett, és nem számított már, ha ő is nyakig gépolajos lesz szenvedélyesen megcsókolta azt, aki mindennél fontosabb volt neki ezen a világon, és máris jobban érezhette magát a bőrében, hogy felismerhette ezt az egyszerű, ám annál lényegesebb igazságot!                      

HIÁNYOK VONZÁSTERE

Távolságtartó észérveink megsokasodtak,
hogy érzéstelen tabuterületté
degradálta önmagát megismerés,
jó szomszéd-viszony.
Szerelem s mindenségek ösztön-álma
nem létezhetett ott, ahol hamis, hazug hangokat
hirdetett a társkereső oldalak fizetős világa.
S minél több pénz hódító hatalmaskodása.

Látható gesztusnyelvekből leképzett bizonyosság,
hogy már az egyszerűsített szimpátia sem volt elég.
Ösztönök helyébe belépő összezavart bizonytalanság,
hogy minden romantikából már
törvényszerűen hiánnyá lett a harmónia s szimpátia.

Öntörvényeit a makacskodó szív
ma a külvilág elvárása szerint alakítja.
Valami elátkozott, cifra-parancs meghibásodást
teremt kíváncsi s közvetlen tekintetekben
– mire megnő az utálat, addigra a dédelgetett
remények is mind kárba vesztek.
Görcsbe kötött, megszállott tudat azt képzelni,
hogy akinek pénze van az már lelki Kánaán is!

A megérdemelt boldogságot – ha létezett -,
rég elfeledte a határozott tiltás:
,,szegény emberrel sohasem lehet leélni egy teljes életet!"
– mondják.
S mert manapság már nem csak hóbort
de egyenesági, agyzsugorító divat.
A hölgy-dívák hamarabb hervadásnak indulnak
s inkább független, modern nők lesznek saját
vállalkozásokkal, vállalatokkal semmint,
hogy makacs szívük ösztön-szavát
céltudatosan követhetnék.

Azért mert egyesek szerencsésebb genetikát
örökölhettek még nem biztos, hogy az IQ-juk is
szamárlétra-magasságokat ostromol.
Valaki már sokadszorra kiengedte a korszellemet
veszélyesen tömeg-fogyasztható alakban
s most mindenki szeretne már engedelmeskedni neki!

FELKAPOTT HÍRNÉV, AZONNALI BUKÁS

Az internet korában az ember hajlamos olyasféle érzéseket, hangulatokat megsejteni magában, mintha egyszersmind már minden rohadna, vagy adott esetben a totális káoszba, aberrált idiotizmusba fulladt volna.
Egy méltán elhíresült talk-show házigazdája lett egy díjnyertes szépségkirálynő. Igazi, egzotikus, amolyan Kleopátraarcú, kortalan szépség, aki viszont két egyszerű mondat - nem sok -, annyit sem tudott összerakni.
- Sziasztok! - tegezett le mindenkit a volt szépségkirálynő, amint kecses hattyúként végigrisztálta formás idomait szándékosan a nyálcsorgató operatőr előtt -, a stúdióban. - Tök szupi, hogy így összejöttünk! - hatalmas, kötelezőn elismerő tapsvihar, és tetszésnyilvánítás fogadta sablonos szavait.
- Első sztárvendégemet már ti is nagyon jól ismerhetitek! Tudjátok, aki abban a díjnyertes sorozatban játszott, amit már most több mint tízmillióan láttak országszerte! Azóta a legjobb barinők lettünk, és előszeretettel dumcsizzuk ki a pasis ügyeinket! - megint szűnni nem akaró orkán erejű tapsvihar. - Következő vendégem Koszalics Olga! Gyere be!
A tévéképernyőn most feltűnt egy meglehetősen már-már túlzásba vitt karcsú, és hihetetlenül sovány, rendkívül fiatal, talán éppen tinédzser éveit maga mögött hagyó hölgyemény, akinek az egyik kezében egy kiskutyus vakkantott párat, míg a másik kezében egy méregdrága, megfizethetetlen táska fityegett.
- Szia mia mindenkinek! - köszöntött mindenkit mosolyogva, amit újfent elismerő tapsvihar követett.
A két jóbarátnő kölcsönös gesztusok kíséretében kedveskedve átölelte és megpuszilta egymást, méghozzá jól látható, művészi szögben, hogy az adott operatőrnek minél kevesebb munkája legyen ezzel is, majd kölcsönösen kényelembe helyezték magukat.
- Éppen a legújabb podcastodon vagy túl, aminek már most milliós rajongói tábora van, és ha jók az infóim behívtak egy játékfilmes castingra is! - babrált összegyűrt papírjai között a szépségkirálynő, akinek most nagy segítségére volt a füleibe helyezett minifüles, amin a legtöbb utasítást, és szöveget kapta, hogy mit is kell pontosan mondania, és csinálnia.
- Hát... igen! Tudod a shownak mindig mennie kell! - vihogva, kissé ostobán megsimogatta valamiért morgó kiskutyusát, aki már alig várta volna, hogy a kiszabadulhasson a karok ölelő fogságából.
- Milyen tündi-bündi, imádni való kiskutyád van! - vette tüzetesen szemügyre a négylábú kis házikedvencet a műsorvezető, ám amikor az sorozatban morogni kezdett inkább letett arról az elvetélt próbálkozásáról, hogy szabadkézzel megsimogassa. Pedig állítása szerint rajongásig imádta az állatokat.
- Igen! A neve Gyilkos és a világ legcukibb kiskutyusa! -látványos puszi következett a kis házikedvenc orrocskájára, amitől már nem is morgott magában annyira. Persze az operatőrnek ezt is sikerült olyan kamerabeállítással megoldania, mintha a legnemesebb tett lenne az állatok védelmében.
- Mire készülsz most? - érdeklődött bájvigyorral a műsorvezető.
- Hát... épp most szakítottam a fiúmmal, de már együtt vagyok egy jóképű sráccal, akivel készülünk Balira! - itt annyira elpirult a fiatalos, divatot teremtő influenszer, mint aki valóban őszintén nagyon zavarban érezi magát.
- Oh! Hát ez igazán nagyszerű! Ha jól sejtem csak ezután készülsz majd fel valami igazán nagy durranásra, igaz?!
- Hát... bár azt mondta a menedzserem, hogy szigorúan tilos róla bármit is elmondanom, de behívtak hogy készítsenek velem néhány zenei felvételt. Szerintem ez írtóra izgis feladat lesz! Már bizsergek is! - lelkendezett megint műmájeros bájvigyorgással, ami újabb szűnni nem akaró, lelkes tapsvihar követett.
A műsorvezető most közvetlenül átkísérte a meghívott, kedves vendégét egy alkalmilag felállított főző stúdióba, melyet közvetlenül a többi díszletből alakítottak ki főként a vállalkozóbb szelleműeknek, akik főzési-sütési tudományukkal kérkedtek.
- Most pedig kedves nézőim az én kedves Olga barátnőm elárulja titkos receptjét és el fogja készíteni híres és ínycsiklandozó rebarbarával töltött palacsintáját. Itt egy segédtechnikus máris kihozta a szükséges konyhai eszközöket: egy palacsintasütőt, egy műanyag keverőtálat a hozzávaló műanyag kanállal, és kissé fonnyadófélben lévő rebarbara gyümölcsöt, melyről azt állították, hogy frissen hozták, majd csöndes angolosággal el is tűnt a színfalak mögött. A műsorvezető megkötötte előbb a saját, majd az újdonsült sztárvendég konyhaikötőjét is, amire valamilyen kivehetetlen reklámlogót nyomtattak.
- Már alig várjuk, hogy végre személyesen is megcsillogtathasd a gasztronómiai szaktudásodat. - látványosan összedörzsölgette párszor maga előtt kezeit.
A fiatal lány kezdetben csak állt tétován, majd egyszer csak a kamerák felé nézett, ahol egy technikus hatalmas kartontáblát tartott fel, amin a palacsintakészítés elemi receptjét írták fel nagy nyomtatott betűkkel, hogy könnyebben el lehessen olvasni. A lány még szerencse, hogy legalább szótagolva megtanult olvasni, így igyekezett nem pánikolni. Helyette kicsivel mindenből többet öntött bele a keverőtálba. A liszt, ropogós tojáshéjak, illetve tej valami annyira csomós, ragadós masszát eredményezett, amit egyetlen valamirevaló kukta sem szívesen kóstolt volna meg. Ehhez jött természetesen a már előre megpucolt, közepes méretűre felvágott, élénk püspöklilás rebarbara, amitól a kellemesen sárgásszínű massza egy amolyan műtős dózisszínt kapott.
- Remélem mind együtt izgulnak velem a kedves nézők, hogy vajon ebből a sok finomságból mi fog kisülni. Most elmegyünk pár perc reklámszünetre, de addig se menjenek már sehova!
A stúdióban a reklámszünet közben valamelyik technikai vezetőnek hirtelen az a használható mentőötlete támadt, hogy a fiatal lánynak azért - biztos, ami biztos -, nem ártana megtanítani a palacsintasütő használatát, és bizonyos tűzvédelmi szabályokkal sem árt, ha tisztába kerül.
A tíz perces reklámszünet alatt az influenszer lányt látszólag tökéletesen lefoglalta, hogy önmagával selfiezhetett a stúdióban, illetve újabbnál újabb idióta, és szándékosan lebutított, gyerekes posztokat osztott meg a közösségi média felületein arról, hogy milyen állat már ebben a fantasztikus országban az élet stb.
- A reklám után ahogy ígértem a kedves nézőknek Olga bemutatja híres palacsinta tudományát! Továbbra is visszafojtott lélegzettel izgulunk helyette is.
Már az egy kisebb csodával ért fel, hogy a szó szerint tocsogott az olajban a palacsintatészta massza. Előbb illendő lett volna megvárni, hogy az olaj rendesen átmelegszik, de hát szorított a műsoridő, és a shownak mindenképp folytatódnia kellett tovább. A másik nehézséget pedig az okozta, hogy a fiatal lány ki nem állhatta, ha be kell koszolnia makulátlanul tiszta, műkörmökkel felékesített kezecskéit, mert állítása szerint ettől olyan mocskos érzések kerítették hatalmukba, amitől totálisan undorítónak érezte magát.
A fergeteges palacsintasütési műveletnek végül az lett a vége, hogy a modell-műsorvezető igyekezett mindenben a tapasztalatlan, fiatal lány segítségére sietni, aki onnantól kezdve jóformán a kisujját sem volt hajlandó megmozdítani, vagy segíteni, hogy legjobb barátnője kivette a kezéből a kezdeményezést, és a cselekvés minden maradék szándékát.
- Hát kedves nézőnk! Íme az ínycsiklandozó rebarbarás palacsinta! - törölte meg lisztes kézzel egzotikus arcát a műsorvezető, és igencsak meglátszott rajta, hogy legszívesebben bárkit azonnal keresztre feszítene ekkora baklövés és kellemetlenség miatt. - Próbálják ki egészen nyugodtan, és higgyék el nem fognak csalódni! - utolsó mondataiban azonban már ő is erősen szkeptikusan kételkedett.        
- Úgy tudom, hogy te olyan művészeti suliba jártál, ahol volt külön zenei oktatás? - kockáztatott meg egy ártatlannak tetsző kérdést a műsorvezető.
- Hát... igen, azazhogy... nem tudom pontosan... - a fiatal süldő lányon jócskán meglátszott, hogy az elbizonytalanodás totális válságával küszködik, mint általában azok az emberek, akik ha váratlanul keresztkérdések között találják magukat nem képesek ütőképes diplomáciai, szóbeli stratégiákat kidolgozni.
- Bocsika, de ezt most nem igazán értem! Biztos vagyok benne, hogy a kedves nézők is már valósággal égnek a vágytól, hogy egy dal erejéig megcsillogtathasd előttük zenei tudásodat!
- Hát... én... nem pontosan értem... de ahogy akarod... - a fiatal csinos, üresfejű lány felállt a székéről persze kiskutyusával együtt, ha már annyira összeszoktak. Valamelyik technikus azonnal a kezébe nyomott egy vezeték nélküli, csúcsminőségi mikrofont, és elindította a megfelelő dalt. A legtöbb nézőnek legfeljebb csak akkor derült fény a kendőzetlen igazságra , mikor az adott zenei technikai vezető a stúdióban a playbackes hangkeverést és a zenét nem egyszerre, hanem pár másodperces késleltetéssel indította el az indítópulton, így a fiatal, és látszólag nagyon lelkes influenszerről azonnal hallani lehetett, hogy csicsergő egérhangja van, és olyan hamisan szól, akár egy tehetségtelen amatőrnek, mégis a közönség valami miatt kitörni készülő tapsviharral üdvözli.
Amikor az adott dal elhangzott, és lement szinte azonnal dermedt, néma csend telepedett a kellemesen, otthonosan berendezett stúdióra. A nézők többsége elsőre azt hihette, hogy biztosan szórakoznak velük, vagy legalább is a bolondját járatják egyesekkel, hogy ennyire gúnyt űznek egy fiatal, és minden bizonnyal nagyon is tehetséges influenszer lány zenei tehetségéből, aki - meglehet -, csupán csak azért nem lehetett a helyzet magaslatán, mert még nem volt ideje rendesen begyakorolni sem énekhangját, sem pedig az esedékes dalt, amit elszeretett volna a nagy nyilvánosság előtt énekelni.
- Hát... kedves nézőink... - köszörültem meg elfogódott zavarában a torkát a modell-műsorvezető. - Ha hallhatták volna mennyire fantasztikus dalt adhatott elő az én nagyon kedves Olga barátnőm. Továbbra is sok sikereket kívánunk neki készülő zenei karrierjéhez! (ha ez a kijelentés egy amerikai talkshowban hangzik el a műsorvezető egész biztosan a mennyezetre emelte volna a tekintetét, és fennhangon kijelentette volna: Isten segítsen bennünket!")

EGY MAGÁNYOS HIVATÁS

Kamionos sofőr Józsi éppen arra készült, hogy csendesen - amolyan jólfésült angolos méltósággal -, kilépjen családi háza kovácsoltvas kapuján, mely mellett szolgálatkész őrként várakozott Volvo típusú kamionja. A megbízható gépútitárs, mely szinte sohasem hagyta cserben. Igaz, ami igaz lengéscsillapítót, és olajcserét cserélni kellett benne, de ha az ember megbecsüléssel bánt egy masinával előbb utóbb kezesbáránnyá szelídült gondoskodó kezei alatt.
- Szívem... hova a fenébe indulsz? Karácsony másnapja van... - szólt ki fáradtan, enyhén éberálmos hanggal felesége a takarók kényelmes védelme alól.
- Borzasztóan sajnálom szívecske! Sajnos melóznom is kell, ha azt akarjuk, hogy pénz álljon a házhoz! - puszilta meg óvatosan felesége homlokát a férfi, vigyázva, hogy bozontos szakállával a kelleténél kevesebbszer érhessen hozzá, mert tudta, hogy ezt az asszony ki nem állhatja. Már így is számtalan kisebb-nagyobb összezördülésük volt amiatt, hogy a férfi mikor lesz már végre hajlandó megszabadulni attól az ostoba Hemingway-es szakálltól? Persze eddig még sosem borotválta le. Mi tagadás illett is keménykezű, enyhén marcona személyiségéhez. Vagy talán csupán csak a szakállal tudta megvédeni belső személyiséget a külvilági betolakodóktól, kíváncsiskodóktól?
- Mikor jössz haza újra? - kérdezte fáradtan, lemondó hangsúllyal.
- Hát... sajnos még nem tudom... Minden attól függ, hogy a szállítmány mikor érhet célba, és hogy még mennyi szabadnapom van! Nem könnyű... - az utolsó mondatot vigasztalásképp csupán magának jegyezte meg. - pihengess életem még egy kicsit! A srácoknak üzenem, hogy nagyon büszke vagyok rájuk, és viselkedjenek rendesen! - azzal felvette a kabátját, és a szőrmekucsmaszerű sapkáját, melyeket valamelyik külföldi vásáron vett alkalmi áron, majd bakancsával elindult hűséges kamionjához.
A motor enyhén prüsszögött, szörcsögött. Talán azért, mert éjjel nem volt ritka a mínusz, és a fagyos hőmérséklet sem.
- Gyerünk kicsikém! Megy ez! Megtudod csinálni! - jó sokáig kellett indítóznia, szivatóznia a járgányát, mire egyszerre csak a semmiből, és váratlanul mogorván, mint akit hirtelen felébreszetenek legszentebb álmából a masina tizenkét hengeres motorja vadállatias morgással beindult.
- Látod öreglány! Tudtam én, hogy menni fog! Mi értelme volt makacskodni úgy is én nyerek! - óvatosan becsukta a vezetőülés felöli ajtót. Nagy gázt adott, és kikanyarodott a főútra. Utolsó pillantást vetett a visszapillantótükörbe. A takaros kis családi ház, melyen szinte mindig volt mit rendezgetni, javítgatni szótlanul, honvágy szerűen nézett vele farkasszemet, a kis utca végén már nem is látszott.
Egy kamionos sofőr élete magányos, kiszolgáltatott feladat. Mintha az ember önkéntes száműzetésbe vonulna, hogy aztán a magára utaltságban, vagy a magányban találhassa meg az élet aktuális, mindennapi kérdéseire a konkrét, és leghelyesebb válaszokat. Annyi azonban bizonyos, hogy minden kamionosnak jut ideje bőven átgondolni, megfontolni, és számot vetni saját életét. Az elkövetett hibák özönét, melyek főként egyetlen tömör kérdés köré csoportosulnak, nevezetesen: Miért nem tudott több időt eltölteni szerető családtagjaival, barátaival?!
József már tizenöt éve űzte az ipart, és bátran állíthatjuk, hogy egész életében volán mellett nőtt fel. 1972-ben vette meg élete első Wartburg 1200-asát, amit valami miatt ,,csótánynak" nevezett el, és amit szó szerint kifulladásig hajtott, míg végül a kilencvenes évek első felében egyik roncstelepen dolgozó barátja be nem darálta mint használt autóalkatrészt. Később egy közepesen népszerű autósiskolában volt vezetéstechnikai szakoktató, aki híres volt arról, hogy szinte semmilyen kiábrándító, vagy meghökkentő körülmények között képes uralkodni
 lobbanékony érzelmei felett, de ha ellenben kisebbik fiát tanította házuk utcájában vezetni el-elcsattant egy-két atyai maflás.
Egy-két hónap erejéig a taxis maszek melóba is szabadon belekóstolt. Egy-két jó cimbora, vagy ismerős a benzinkutaknál, és máris ott tartott, hogy közepes méretű, mormonos kannákban tárolta a dízel, és gázolajat, persze szigorúan szükség esetére. Egy-egy szalonnás kerti sütögetés alkalmával a kellemetlen, és büdös hígítós begyújtás helyett elegendő volt egy teáscsészényi olaj, és az enyhén nedves akácfa úgy pattant lángra, mintha csontszáraz lenne.
Az éjszaka hangja, hangulata, és csendje mintha minden egyes megtett kilométer után megnőttek volna. Az ember ösztönei, érzékszervei pengeélesen kiélesedtek, olyannyira, hogy akár egy gombostű elejtését is bármikor meglehetett volna hallani. A némán dermedő szuroksötét valósággal beszippantotta a gyanútlanul vezető férfit, és öntudatlan eggyé vált vele. A két tompított fényszórós lámpa szinte csak az elválasztóvonalak fehér sávját világította meg a havas, meghitt éjszakában. Külföldön egyszer-kétszer előfordult, hogy kisebb szarvas, vagy vaddisznócsorda csörtetett át nyílt terepen a kamion közvetlen közelében. Ilyen rendhagyó esetekben mindenképpen hasznos volt, ha az ember megáll, és nem pánikol be, mert azzal totálkárosra törhette volna kamionját, és az értékes rakományt, melynek minden esetben célba kellett érnie.
Az igazság az volt, hogy többször is előfordult, hogy József egymás után dobott be legalább tíz műanyagpoharas jó erős fekete kávét csupán csak a biztonság kedvéért, hiszen mindig úgy érezte, hogy visszahúzza ölelő karjai közé a békéltető álom. Ilyen esetekben nem árt azért, ha az ember felkészül, és remélhetőleg észnél van.
Még szerencse, hogy a rendszerint kivilágított autópályák mellett vannak autós, és kamionosok számára is fenntartott pihenőövezetek. József sohasem kockáztatott feleslegesen. Ha érezte, hogy a tartós kávéfogyasztás dacára is majd leragadnak szeme egyszerűen lehajtott az autópályáról, és a pihenőövezeten kiadósan igyekezett aludni pár órát mire ismét elfogadható állapotba került.
Többször megtörtént, hogy vagy a vámnál alakult ki kilométeres dugó, vagy valamelyik értetlenkedő, buzgó mócsing vámtisztnek nem tetszett szakállas fizimiskája, és mindent átkutatott, és átnézett. Ilyen esetekben számolni kellett a menetidő elhúzódásával, ami miatt előfordult, hogyha nem akarta, hogy profitorientált főnöke leordítsa a fejét, miszerint a határidő szent és sérthetetlen, akkor kiadósan nyomnia kellett egész álló nap a pedált, ha a megadott úti célhoz oda szeretett volna érni.
Amióta betört az új okostelefonőrület, és video chatelési kommunikációs lehetőség azóta családtagjaival szinte bármikor könnyedén felvehette az online, digitális kapcsolatot. Persze csak, ahol volt térerő, mert előfordult, hogy Ausztria és Olaszország hegyekkel határolt térségeiben, és főként Svájcban a térerő enyhén akadozott, vagy akár napokig tartósan kimaradt.
Az okostelefon előbb berregve, vagy villogva jelezte, hogy egyik fia már nagyon szeretne vele beszélni.
- Halló... ki vagy? - vette fel.
- Mégis mit gondolsz?! A nagyobbik seggfej fiacskád!
- Á! Szevasz Tibikém! Na mesélj? Mi van veled? - tápászkodott fel kissé másnaposnak látszó bozontos kócosságából.
- Hát úgy néz ki, hogy még nem tudom, hogy akarok-e fő sulira vagy egyetemre menni! Az albérlet rohadt drága mulatság Pesten, másrészt jó volna olyan állást találni, ahol nem kell a nap huszonnégy órájában megszakadni. Sokszor a belemet is majd kiköpöm, és alig fizetnek valamit!
- Hát... annyit mondhatok, hogy az élet nem habostorta! Mindennek megvan a maga oka, és rendje! Lehet, hogy te elindultál egy úton, ami nem biztos, hogy jó döntés volt.
- Mondja az, aki egy évben össz-vissz kétszer találkozik kis családjával, mert a munkája fontosabb, és előre valóbb mindennél, és mindenkinél! - vetette ironikusan a szemére húszas évei elején járó fia.
- Ebben igazat adok neked, de sajnos nem én irányítom a dolgokat! Néha az embernek egészen egyszerűen nincs más választása! Tudom, hogy ezt képtelen vagy megérteni, de ez a helyzet!
- Egyébként van pár jó csajom, akiket szédíthetek, de egyelőre semmi komolyat nem tervezek!
- Azért remélem védekeztek! Fontos a védelem! El ne felejtsd!
- Igen! Vágom! Akkor... majd egyszer összefutunk a következő karácsonykor! Csocsi! - a fiatalember meg se várta, hogy apja elköszönhessen tőle egyszerűn bontotta a vonalat.
- No szép! Hogy lett ilyen ez a fiú?! Szép kis apa vagyok! - méltatlankodott.
A kamionos pihenőben szinte sohasem volt abszolút béke, és nyugalom. Legfeljebb csupán csak a csend átmeneti, ultimátumszerű pisszenései. Ide mindenki jött, átutazott, és hamar szedte is a sátorfáját.
József - egyelőre úgy döntött -, hogy miután jócskán le ragadt a szeme a holtfáradtságtól, és másnap tutti biztos, hogy megállás nélkül nyomnia kell a pedált, ha a megjelölt úticélhoz akar érni, akkor bizony kiadósan ki kell pihennie összes nyavalyáját. Kispárnát vett elő, és igyekezett a vezetőülésben valamifel komfortosabban megágyazni. Olyan hamar utolérte a zsongító, lebegő álom, hogy észre se vette, hogy ideje korán ráhajnalodott. Bár okostelefonját még így is ébresztőmódba állította. Hála nagyobbik fiának, aki megmutatta neki, miként működik a modern készülék.
- A fene vigye el! Most aztán szép kis kalamajkába kerültem! - fakarta meg kócos fejét. A másnapról megmaradt zaccos, fáradt kávé jó lesz serkentőnek, így azt hörpintette ki az acélszínű termoszból. Máris felbőgette a motort, ellenőrizte a fényszórókat, majd jelzésértékű, nemzetközi gesztusként háromszor tülkölt a többi kamionosnak, hátha ők is kölcsönösen szerencsés jóutat kívánnak majd egymásnak.
Az autópályán szerencsére nem volt gond. Azt leszámítva, hogy a vámvizsgálatnál az ügyeletes tiszt meglehetősen kukacoskodni kezdett, hogy ti. mi az úti cél? Mi a rakomány? Mióta van úton? - és ehhez hasonló bagatell, hivatalos, és rutin kérdések. József úgy érezte magát, mintha óvódában lenne, ahol egy buzgómócsing óvónő felügyeli, számon tartja mindennemű lépését.
A tiszt kézlegyintéssel intett, hogy tovább mehet Ausztria fele. Ez lesz ám a hosszú, vadregényes út, mire átér az osztrákok földjén, és leér a francia-olasz határig onnét már csak egy nagyobbacska köpés és kint is van Barcelonában. Milyen jó is volna, ha az egész családi pereputtyot kihozhatná egyszer. A srácok kedvükre fürödhetnének a tengerben, míg ő imádott, kissé házsártos feleségével a balzsamos naplementében romantikázik, miközben sült rákot vacsoráznak gyertyafénynél.
,,Amilyen gyorsan csak lehet muszáj odaérnem!" - határozta el magában, és bár betartott minden közlekedési szabályt kicsivel még így is sikerült túllépnie az óránkénti százhúszas tempót. Csak meg ne bírságolja egy fontoskodó rendőr.
Alig nyolc órába telt mire áthajtott kamionjával egész Ausztrián, és meg nem pillantotta az osztrák-francia határt. Innét már csak formaság az egész. A nagy pelyhű havazás újfent rákezdte, és úgy tűnt, hogy nem is szándékozik abbahagyni. Még szerencse, hogy legalább három hólánc, és egyéb szigorú téli vezetéshez nélkülözhetetlen kelléket mindig tartott a kamionában, különben az osztrákok sem engedhették volna át. Aztán amikor újabb négy és fél óra múltán megérkezett Spanyolországba mintha az idő is egyszerre napsugarasabb, világosabb lett volna. Még a havazás is elállt, és úgy nézett ki napos kora délelőttnek néz elébe. Talán a fuvar után leparkol egy kicsit a tengerpart mellett, és bambán bámulni fogja az incselkedő hullámok tajtékos táncát...
Útközben elővett egy szalámis szendvicset, melyet felesége csomagolt neki, és jóízűen falatozni kezdte. ,,Nincs is jobb, mint az otthon hamisíthatatlan íze!" - gondolta. Az otthoni, házi koszt egyszerre idézett honvágyat és békeidős gyerekkort.
- Hát... így is késtem majd egy fél napot! Őszintén remélem, hogy megértőek lesznek majd! - mondogatta, hogy feleséges idegeskedését nyughatatlan fejéből végképp elűzze. Időközben csöngött a telefonja. Kisebbik fia Zoltán kereste:
- Szia fater! Mizújs? Minden oké? Figyu! Lenyúltam tízezret anyutól, mert tetszik egy csaj a suliban! Majd megadom a zsebpénzemből.
- Édes fiam! Anyáddal nem erre tanítottunk igaz?! De ha már így esett ad vissza majd a zsebpénzedből! Vigyázz magadra!
- Köszi fater! Én mondom szuper apa vagy! - azzal bontotta a hívást.
- Na hát ez szép! Meg se kérdezte, hogy hogy vagyok?! - méltatlankodott egy sort, majd a kamiont egy gyártelep udvarára manőverezte, ahova a fuvarlevél szólt. Bár nem tudott se angolul, sem spanyolul olyan fából faragták, hogy mindig sikeresen tudott tájékozódni. Még szerencse, hogy a helybéliek közül azért akadtak rendes emberek is, akik készségesek, és segítőkésznek mutatkoztak, így alig egy órán belől már ott is lehetett a megadott címen.
- Na végre valahára! Maga meg hol a bánatban járt eddig József?! - mérgelődött vele az igazgató, igaz tört angolsággal, amiből József egy kukkot sem értett, azt viszont világosan látta, hogy a főnök úr jócskán zabos, és szikrákat szór tekintete.
- Elnézést kérem, de átmeneti jelleggel akadályoztatva voltam... - felelte és csak reménykedni tudott abban, hogy a szaktolmács minden szavát pontosan lefordította.
A harcias, temperamentumos, köpcös, spanyol igazgató pár percig fel s alá járkált, és jócskán duzzogott magában mire megnyugodott, és asztalfiókjából egy borítékot adott át. Majd megszólalt:
- Ezerötszáz euró! Egy vassal sem több! Ha pontosan érkezett volna a teljes díj a magáé lett volna, de így kénytelenek voltunk levonni az egyéb jellegű költségeket! - válaszolta valamivel nyugodtabban, majd elköszönt Józseftől, kezet ráztak, és az igazgató becsapta maga mögött az irodaajtót. A tolmács szakszerűen lefordította a kért mondatot, majd József elvette a borítékot szintén kezet rázott a tolmáccsal is, és arra gondolt meglepi kis családját valami aprócska szuvenírrel, vagy ajándékkal. Bár előre sejtette, hogy fiai jobban örülnének valami számítástechnikai vacaknak, de nekik sem árthat egy kis kultúra. Feleségének egy kagylóból készített nyakláncot szánt. Gondolta valósággal repesni fog tőle, és talán már nem fognak annyit veszekedni, mint előtte. Ki is nézett egy tengerpart melletti jutányos áron mozgó szuvenírboltot, és mutogatással, és sok mosollyal megvette az ajándékokat.
Amikor később visszament a kamionhoz hirtelen megszédült. Heves légszomj, és tompa kábaság kerítette totális hatalmába, mint aki részegség állapotába keveredett, és képtelen arra, hogy saját lábán megálljon. A kocsi motorházára támasztotta mind a két kezét, és megpróbált lassú, mély lélegzetet venni. Talán pár pillanat és elmúlik. Hirtelen egy éles szúrást érzett a mellkasába, aztán úgy érezte magát, mintha zakatoló szívén egy egész elefántcsorda trappolászna át. Végül összeesett és már csak akkor tért magához, amikor egy minden kényelemmel felszerelt kórházban találta magát, ahol - utóbb közölték vele -, hogy életmentő beavatkozást kellett végrehajtani rajta. Még egy-két perc és súlyos komplikációkkal is végződhetett volna a kis kaland.
József arra gondolt, hogy mindezt a kellemetlen esetet hogy fogja elmagyarázni feleségének, amellett, hogy a tolmácson, és a spanyol igazgatón kívül szinte senkit sem ismert a katalán városban.
- No Józska! Ezt aztán jól kifogtad de legalább élsz! - vett egy nagy levegőt.                

TUDAT-DIMENZIÓK

A tudattal: hogy el kell, hogy múljak
– antennáival bekapcsol szívem pitvarában
a szorongás elmos, mint a megtörtént álom.
Az elme kóros, ábrándos képzeteket vetítve ringat,
akár a hintaágy egyre.
Jó volna ahogy esik, úgy puffan
bátran letagadni a morgó-öklű hallgatást,
komiszkodó ördög-görcsöket.

Úgy tudna rám vigyázni,
akár felebarát vagy éppen hóbortos, víg szerető.
Szemrehányások ádáz, vad csatája velem marad.
Szembe menetelek előre a tömeggel,
hátha megint elgáncsolnak, fellöknek,
mint holdkóros ostobát.
Mire a metró megindul talán
csikorgó sors-sínekre zuhanok,
akár a céltalan záporeső.

Olyanná lettem, akár a felbolydult tömegben
némán botorkáló, gondterhelt vakvezető kutya;
már az sem lehetnék önként.
Nem lehetett sohasem panaszfal,
mert megesett, hogy víz alá nyomott a szándékos,
gyilkos felelősség, mint mohó szeretetvágy
valaki iránt, akit már oly régóta nem láthattam.

Bamba közöny most még naponta többször
elszigetel azoktól, akikkel egyezkednék.
Magamban kell, hogy hurcoljam a jelenlétet,
mely még egy egységben
megtarthat ki tudhatja meddig?!
Agymosott, katasztrofális állapotoktól miért,
hogy senki sincs, aki még szabadon öklendezik?!

Nem hittem volna soha, hogy megélem
majd marcona kort is,
mikor cselekedni, jót tenni, porból
másokat önként felemelni bűn lesz,
szégyenfolt s nem egyszerű erény.
Időjárást-tükröző, romantikát őrző lelkem fodrozódik
s kimaradoz önként.
S mert az új tavasz ismét
megválaszolatlan kérdéseket
rak a személyiség belső hagymahéj-rétegeire,
hamarabb könnyzáporokat fakaszt.

Mint a duzzogó, marcona kisgyerek versenyt
rohanok önmagammal tékozlón,
hogy szunnyadó béke-időmet mindenáron megőrizzem.
A Lét-szabadesése ahányszor csak muszájból,
s nem akaratból flörtölök vele
szüntelen megfoszt valami értékestől!

ELKÉPZELT REALITÁS

 Kedves Városlakók!

Bizonyára meglehetősen sokan lesznek majd, már jó előre hallom is zabolázhatatlan, kritikai hangjukat, akik azt fogják állítani, hogy a legtöbb sznob, vagy felső osztályba tartozó elit embernek nincs ideje könyveket olvasni, avagy, ha esetleg mégis, úgy bizony jócskán megválogatják, és kiválogatják az elolvasásra érdemes - nagy általánosságban -, bestseller, vagy könyvdíjas szerzők műveit.
A főváros elit környékén, közvetlenül a Margit-híd patinás, nagy múltra visszatekintő lábainál húzódik egy jelentéktelenül keskeny, már-már egérlyuk nagyságú kis utca, aminek egészen a végéig szükséges mennie annak, aki valóban minőségi irodalmat szeretne a kezébe venni. Tulajdonosa maga is rendkívül művelt, intelligensen optimista ember, aki ütőképes, vérprofi reklámstratégiával igyekezett maga mellé gyűjteni a nagy általánosságban könyvszerető bloggereket, könyvekkel ügyeskedő hobbi irodalmárokat, és jószerivel szinte bárkit, aki az olvasás egyetemes örömét kívánja összekapcsolni a szabadgondolkodás eszmeiségével.
Ha az ember betéved ebbe az igen-igen hangulatos, ám kissé helyszűkösnek mondható, szinte aprócska helyiségbe, mintha szavak nélkül máris otthon érezhetné önmagát. Valóságos varázsbirodalomba kerül, ahol minden négyzetcentiméterre akad egy-egy irodalmi újdonság, és az adott eladók is roppant közvetlenek, és barátságosak. Tehát a közös kulturális ügy reményében egyszersmind felkarolják, és segítik is a kultúrával töltekezni vágyókat. És ha az ember jóval délelőtt tíz óra körül toppan be rekkenő, részeges hőségben, vagy télies hózivatarok közepette a boltba, magával a bolt angyali tulajdonosával is válthat egy-két személyes, baráti jellegű szót.
Igen ám, de mi a helyzet azon első kötetes, vagy adott esetben ismeretlen szerzőkkel, akiket vagy szándékosan, vagy egyáltalán nem ismert még el az ún. hivataloskodó, fontoskodó kulturális nyilvánosság, és akiknek jószerivel kénytelenek beérni elektronikus könyvek forgalmazásával a szokásos, és jól megérdemelt, igaz sokkalta drágább papíralakú könyvekkel?!
Ezeket a kissé szerencsétlenül járt, vagy - anyagi források híján -, balsorsra, és majdnem teljes feledékenységre kárhoztatott tehetséges szerzőket a legtöbb esetben szándékosan elfelejtik, vagy épp mellőzik, attól függően, hogy milyen érdekek, vagy homályos alkudozások kereszttüzeibe állították be őket. Szerencsésebb esetben - és ez főként a mostani világban -, valóságosan is ritkaságszámba megy, egy-egy lelkes irodalomtörténész, vagy magyarszakos hallgató mindent elkövet azért, hogy részletekig kikutatott szakdolgozatát, vagy doktori disszertációját minél ismeretlenebb, a szakmai nyilvánosság előtt szinte totálisan Anonymus-szerzőről írja, és bizony-bizony ilyenkor bukkannak csak igazán rejtetten szunnyadó kincsekre az irodalommal igazán foglalkozók.
Egy harmincas éveiben járó, volt történelem tanár látogatott el egyszer ebbe a boltba. Először el sem akart jönni, hiszen jócskán hallhatott már nagyvárosi legendákat nem csupán a helyről, de magáról a bolt tulajdonosnőjéről is, aki valósággal kivan éhezve az újabbnál újabb, változatos irodalmi, kortárs csemegékre, és aki - szóbeszédek mellett -, előszeretettel karolja fel, és igyekszik segíteni a könyvkiadással foglalkozó írókat, és szerzőket.
A legelső dolog, ami feltűnt a férfinak a kedvesség, a közvetlenség, és a szívélyes mosolyok kissé öncélú, hamiskás túlzásba vivése volt, ami meglehetősen szokatlannak tetszett egy olyan világban, amit átitat a felszínes érdekek szerinti, megalkuvó kompromisszum, és a pénz drasztikus, és mohó hajszolása. Az ilyen világban már a lélegzetvételért is súlyos összegeket kell fizetni.
A férfi, aki betévedt a boltba először azokat a rejtett, emberi szemmel aligha látható aprócska zugókat vette szemügyre, ahová főként azon elmélkedésre, önmarcangolásra hajlamos emberek szoktak szándékosan elvonulni, akik ajándékként fogják fel a magányt, vagy adott esetben olyannyira szerves részükké vált, hogy képtelenek szabadulni tőle. A férfi szinte rögtön kiszúrt magának egy termetes, legalább egy méteres álló bambusz növényt, melynek enyhén szúrós, ám annál termetesebb levelei mögött védekező állásban szemmel tarthatta a jobbára vadidegen többséget.
Persze azért a bolti eladókat sem ejtették a fejükre. Néhányuknak egészen konkrétan feltűnt a furcsa férfi szokatlan viselkedése. Ugyan kitől tarthat, vagy retteghet ez az ember annyira, hogy fél előbújni és megmutatni magát a dísznövény levelei mögül? - kérdezgették egymástól. Egy kedves, alig százhatvan centis, fiatal, egyetemi hallgatóra hasonlító hölgy lépett oda hozzá:
- Elnézését kérem kedves uram, hogy megszólítom, de ez itt egy dísznövény, amint látja, és itt nem várakozhat! - hangja egyszerre volt lágy, és kellemes, de érződött benne a rendreutasító szigorúság szikrája. Majd ő megmutatja kesztyűbe dudálni ezt a különös fickót. A férfi lehajtott fejjel, kisfiús szomorúsággal vette tudomásul, hogy valahogy nem látják szívesen, ezért máris arra gondolt, hogy talán jobban teszi, ha máris távozik. Hóna alá csapott kissé elnyűtt, szürkés kávés színű, kitömött aktatáskájával már éppen arra készült, hogy kimenjen az aranycsengettyűs bolti ajtón, amikor megpillantotta, hogy a bolt tulajdonosnője éppen száll ki Audi 8-as kocsijából, és kellemes, csinos nyári ruhájában, sötét hajába tűzött napszemüvegével úgy fest, akár egy modernkori Poca Hontas hercegnő. Az olvasás hercegnője.
A férfi inkább úgy döntött, hogy megpróbál magának keríteni egy másik zugot legalább is addig, amíg a
 az állandóan elfoglalt tulajdonosnő be nem lép a boltba, és esetleg még az is könnyedén megtörténhet, hogy válthat vele egy-két baráti jellegű szót.
Abban a pillanatban, hogy a tulajdonosnő megjelent a boltban minden alkalmazott, és minden vásárló olyan kitörő vidámsággal, és közvetlen, családiassággal fogadta, mintha régi ismerős, vagy hozzátartozó lenne. Többen szokatlan módon azonnal letegezték, még az olyan idős, nyugdíjas emberek is, akik először találkozhattak vele.
- Szervusz Aliz! Remélem jól utaztál? Mit szólsz ehhez a pocsék közlekedéshez? - szólongatták. A sugárzó, fiatal, modern nő pedig mindig mosolygott, és mindenkihez volt egy-egy kedveskedő szava.
A bolti alkalmazottak azonban - úgy tűnik -, képtelenek voltak kiverni a fejükből a különös, aktatáskás férfit, aki mindig valami rejtekhelyféleséget keresett magának, és úgy nézett ki, mint aki nem százas. Egy fiatal alkalmazott máris szólt a tulajdonosnőnek:
- Aliz! Azt hiszem valamiben sántikál az a különös férfi ott! - mutatott csupán éles tekintetével  a helység magányosabb része felé a lány. - Szerintem készül valamire! Hívjam a rendőrséget?! - hangja kisebb félelemről, óvatosságról árulkodott.
- Semmi szükség rá! Majd én elintézem Andi! De köszi, hogy szóltál! - felelte hanyagul, lazán.
A legtöbb vásárló továbbra is kulturális kíváncsisággal, és mohó érdeklődéssel vette birtokba a legtöbb jócskán megpakolt könyvespolc színes váltasztékát. S ha már ott voltak el nem felejtették megemlíteni, hogy mindenki, aki csak betéved a boltba szinte minden nap húsz százalékos kedvezményben, és további kecsegtető akciókban részesülhet. A legtöbb vevőnek jóformán föl sem tűnt a különös férfi, aki tétován, elveszetten, és szemlátomást szégyenlősen toporgott, és meglátszott rajta, hogy emészti önmagát.
A tulajdonosnő lepakolta aznapi holmiját, és dolgait a zárt irodájában, ami a bolt raktári helysége mellett helyezkedett el közvetlenül, majd óvatosan hátulról közelítette meg az illető férfit.
- Bocsásson meg! Elnézést! Mit parancsol?! - szólította fel kissé fenyegető hangnemben az óvatosság kedvéért. Elvégre most megélhetési bűnözés uralkodik, és az ember sosem lehet eléggé óvatos.
A férfi valósággal meghökkent, és köpni-nyelni nem tudott, amikor muszáj volt felvennie a szemkontaktust a világ talán legsugárzóbb, egzotikus szempárjával.
- Ö... üdvözlöm... sok mindenről szerettem volna beszélni Önnel... - nyögte ki nagy sokára. Ez is legalább húsz percébe egészen biztosan belekerült. Titokban arra készült, hogy megmutatja kitömött aktatáskája rejtett kincseit, de inkább kivárta, hogy a jócskán meglepődött fiatal üzlet hölgy mit szól ehhez az egészhez.
- Hát... ez érdekes... tehát, ha jól vettem ki a szavaiból, akkor négyszemközti beszélgetést szeretne velem?! - fonta maga előtt keresztbe karjait, mint aki egyszerre őszinte választ vár, ugyanakkor roppant kíváncsi. - Akkor talán fáradjunk át az irodába! Ott nyugodtan beszélgethetünk! Jöjjön!
A félszeg, bizonytalan férfit bizony jócskán kérlelni kellett, hiszen nem bízott senkiben. Alig tíz perc után engedelmesen követte a furcsán mosolygó üzlettulajdonost.
Bementek egy kellemesen berendezett irodába, ahol megint csak könyvekkel találkozhatott az ember, amerre csak a szem ellátott. Ahogy az ember végigtekintett a szinte falatnyi, kissé szűkös helységen bárhova is tévedt kutató, kósza pillantása mindenütt új, fehér fóliába csomagolt kötetek sorakoztak rendezett, katonás sorrendben. Legutóbb, mikor a férfi a Magyar Napló szerkesztőségében tett látogatást a Ferenc körúton legalább is azt remélte, hogy majd egy magára valamit is adó szerkesztő megajándékozza legalább egy prózai, vagy verseskötettel, de csalódnia kellett, mert pusztán hagyott ígéretet kapott: miszerint átnézik összes irományát és majd értesítik. Erre azonban nem került sor, az évek pedig vészesen teltek.
- Nyugodtan foglaljon helyet! Somogyi Aliz vagyok! - invitálta a tulajdonosnő kedvesen. - Megkínálhatom egy csésze kávéval, vagy üdítővel...? - ült le nagyméretű irodai, kényelmes székébe, ahonnét árgus szemekkel máris szemmel tudta tartani a kissé gyanakvó férfit.
- Köszönöm szépen! Gudás Antal! - bár nem volt szokása azért mégiscsak leült, hiszen járkálva a legtöbb ember fenyegetettséget érezhet, és ezt most a legkevésbé sem akarta. Sőt szerette volna, ha a bizalom minél előbb létrejön kettejük között.
- Érdeklődve várom, hogy mit hozott? - mohó kíváncsiság csillogott a hölgy tekintetéből, míg szemeivel végig mustrálta a jócskán megpakolt aktatáskát.
A férfi óvatosan, lassan pakolta ki saját, egyéni tervezésű könyveit a mahagóniszínű asztalra, és várta a hatást, hogy vajon mit fog szólni a hölgy, aki csodálkozva, és kedvesen máris kezébe vett egyszerre csak egyet, és gondosan forgatni, tanulmányozni kezdte.
- Ezt mind Ön írta?! - csodálkozott, de látszott rajta, hogy boldog is, hogy egy újabb ismeretlen írót üdvözölhet.
A férfi félszegen, megnyuhászkodva bólintott.
- Írtam többet is ám úgy értesítettek, hogy az Önök könyvesboltja alapvetően papíralapú könyvek forgalmazásával foglalkozik... - kimondta az igazságot, ugyanakkor volt benne egy óvatos félsz is, hogy hátha nagy ostobaságot csinált, hiszen rendszerint mindig ezután következett a sorozatos visszautasítás.
- Mindig nagy öröm, ha az ember egy-egy új szerzővel találkozhat! Őszintén gratulálok a könyveihez! Ha jól sejtem Ön azt szeretné, ha segítenék eladni, terjeszteni, vagy forgalmazni az adott köteteit?
A férfi megint csak kissé sete-sután, fészkelődve bólintott. Sohasem szeretett segítséget kérni, hiszen gyerekkorától arra lett ránevelve, hogy a problémáit mindenkinek önmagának kell megoldania.
- Amit tudok ajánlani az egy kereskedelmi szerződés, melyben részletesen le van fektetve az értékesítés és marketing, és amennyiben rendelünk az ön köteteiből és veszik akkor természetesen a jutalékot azonnal átutaljuk az Ön számlájára. Segíthetek még valamiben?
A férfi félt szemkontaktust tartani. S míg egyesek bunkóságnak, vagy neveletlenségnek tartják, ha a másik nem néz az ember szemébe, addig a rendkívül modern, és gondolkodó tulajdonosnő pontosan megértette, hogy a vele szemben ülő férfi valószínűleg a kelleténél kicsivel több lelki sebeket, szenvedést szedhetett össze gyerekkorában, melyeket aztán nem sikerült megfelelőképp feldolgoznia.
- Sajnos kevés anyagi forrás áll rendelkezésemre, de érdeklődni szeretnék, hogy amennyiben egy megfizethető könyvkiadóval szeretnék szerződést kötni akadnak-e még megbízható emberek a könyves szakmában?!
A fiatalos tulajdonosnőnek nagyon szimpatikus lett, és egyre inkább imponálni kezdett a különös férfi gondolkodásmódja. Hátradőlt kényelmes irodai székében, majd előkeresett egy kicsivel vaskosabb paksamétát és egyenesen a másik kezébe adta, hadd tanulmányozza figyelmesen.
- Itt mindent részletesen megtalál! A közeljövőben nagyon jó lenne egy gyümölcsöző együttműködés Önnel, és szeretném meghívni a következő könyvekkel foglalkozó podcastom felvételére, ahol alapvetően könyvekről, és irodalomról beszélgetünk majd! Örülök, hogy megismerhettem! - felállt kezet nyújtott. - Most pedig kérem nézze el nekem, de egyéb kötelezettségeknek is helyet kell adnom!
- Oh! Elnézést kérek! Nagyon köszönöm! - A férfi felállt, óvatos alaposággal visszatette aktatáskájában a köteteit, majd gyorsan kisomfordált az irodából, aztán a boltból.
Az egyik alkalmazott most valósággal beviharzott a tulajdonosnő irodájába, és megkérdezte:
- Szerinted ki volt ez különös ember? Csak nem egy betörő?!
- Éppen most ismerkedtem meg egy még fel nem fedezett, tehetséges íróval! - válaszolta rejtélyes mosolya kíséretében a tulajdonosnő.