EGY ROMANTIKUS ESTE   

Nem akart szépségkirálynő lenni. Dehogy is akart. Kezdetben csak egy - amolyan jó kis tréfának, vagy jó buliként fogta fel -, hogy legjobb barátnői - persze megkérdezése nélkül benevezték arra a szépségversenyre, amit - kivétel nélkül -, szinte az összes bulvárcsatorna fő műsor időben leadott. Alig százhatvannégy centis magasságával, alsó, húsosabb, teltebb, vérvörös ajkaival, enyhén kiálló felső fogsorával, és hatalmas, szinte lángoló, őszinte őzikeszemeivel egész lényéből áradt valami megmagyarázhatatlan lelki energia, melyre előbb-utóbb önkéntelenül is bárki felfigyelhetett, amennyiben igazán megismerte őt.  
- Jaj csajok! Most ezt miért kellett?! Rajtam fog mindenki röhögni! Ki nem állhatom, ha kiröhögnek! Egy csomó újgazdag seggfej lesz ott, akik alig várják, hogy csorgathassák a saját egoista nyálukat a seggem után.
- Hé Szandra! Nyugi! Istenien fog festeni az új ruhában, amit a divattervezők is külön neked fejlesztettek ki. Ne rinyálj, mint egy pisis kisiskolás, hanem vesd bele magad a bulitengerbe! Gondold csak meg! Osztriga, csiga, meg mindenfajta egzotikus kaja vár rád. Élvezd! Mi is próbálunk majd belógni a csajokkal, hogy bátorítsunk, de attól félek az a két nagy melák izomkolosszus az utunkat fogja állni egyből. Te is tudod hogy megy ez! Se ki, se be!
- Hát az már igaz! Légy szí drukkoljatok! Nagyon kellene az isteni közbeavatkozás! - Szandra mutató- és középső ujjait összecsípve drukkolt talán még saját magának is, hogy nehogy az este folyamán bármilyen hiba csússzon barátnő számításaiba.
Egy divatvilág számára felkapott eseményen rendszerint mindig ugyanazok a jól ismert partiarcok, partikirálynők, unatkozó, hírnévre ácsingózó celebek, befolyásos vállalkozóik, üzletemberek szoktak feltűnni, mint akik az összes többi rendezvényre is csak úgy meghívatják magukat.
Az egyszerű, átlagembernek kissé még túlzásba vitt csillogásként is hathat egy-egy természetesnek ható smink, vagy egzotikus szempillarebegtetés, ami valójában sokkal inkább az ördögi manipuláció vérprofi eszköze, hiszen a zsűri szemében egy bájos pofi csak széles mosollyal akart, míg ami túlzottan is szomorú, komoly, vagy kvázi hétköznapi az nem sok vizet zavar.
Szandrának valahogy sikerült ügyesen ellavíroznia magát a legtöbb egzotikus, modellalkatú szépséggel a színfalak mögé, ahol - ahogy mondani szokás -, már javában állt a bál. Mindenütt profi stylistok, sminkesek, fodrászok, tervezők egész hada várta, fogadta a soron következő modelleket, akiknek össz-vissz alig pár percük volt arra, hogy a következő kifutói villantásoknál átöltözzenek a legújabb sikkes, provokatív, merész divatruhákba.
- Gyerünk hölgyeim! Mozgás, mozgás! Rajta! Dobjátok be magatokat! - tapsolt sürgetően egy pápaszemes, leginkább számítástechnikai zseninek kinéző, furcsa, bogaras, kistermetű fickó, aki egészen nyugodtan lehetett volna Danny Devito fiatalkori hasonmása is, és akit a kifutóról leszökkenő gyönyörű hölgyek többsége össze-vissza csókolt. - Ne feledjétek Hölgyeim! A kifutó világa nem csupán pazar pompa, és csillogás! Határozott, sugárzó, őszintének látszó mosolyra van szükség, hogy bárkit meggyőzőn a mi ruháink igenis minőségi csúcsmárkák. Úgyhogy szaporán! - még egy utolsó csettintés a levegőbe. Ezúttal kitudja hányadszor, és következett a következő megmérettetés.
Szandra éppen valaminek a sűrűjébe tévedt, mert majdnem sikerült a teljes elektronikai, és műszaki hálózatot tökéletesen taccsara tennie.
- Hé szivikém! Nem látsz az orrodtól?! Szállj le a vezetékekről mert így gallyra vágód a mikrofonokat! - kérte egy nem túl kedves kamerás ember, akiről már most látszott, hogy teljesen felidegsítette magát a legapróbb részleteken is.
- Oh! Bocsika! Tényleg... sajnálom... - sétált amilyen gyorsan csak arrébb.
- Hát te meg...? Hol jártál Istennőm? És ez a haj?! Ez most valami vicc akart lenni, ugye?! Na, csüccs le gyorsan! Meglásd az én kezem alatt újjá fogsz születni! - vette kezelésbe két karját teljesen tetoválásokkal egy harmincas, homársérós srác, aki úgy tudott bánni az ollóval, és a hajsütővassal, akár Picasso az ecsettel. Egy kis hajmosás, és szárítás itt, egy pár vágás ott és Szandra szinte nem is hitt a szemének, amikor viszont látta megújult külsejét a nagyméretű tükörben. Ezután következhetett  smink.
- Nyugi édesem! Előbb hatalmas, nagy szemeidet fogjuk kiemelni fekete tus-ceruzával, és kapsz mindjárt egy egyiptomi Hórusz-szemet is, amitől olyan leszel, akár Kleopátra, majd jöhet egy kis természetes szájfény, némi barnítás, de nem túl sok, mert azt szeretnénk, hogy a természetes hatás érvényesüljön. - a hölgy kétségtelenül vérprofi munkát végezhetett, mert Szandrának a lélegzete is elállt, amikor egy vadidegen nézett vele farkasszemet.
- Én... igazság szerint azt sem tudom, hogy mit is mondjak...? - szabadkozott nagyokat nyelve.
- Ugyan drágám! Igazán nincs mit! Mutasd meg, hogy tökös csajszi vagy, és hogy a kifutót valósággal neked teremtették!
Szandra kiszállt a székből, és észbe sem kapott, amikor egy harmadik ember máris ráadta a legújabb stílusos ruhakollekciót, ami nagy valószínűséggel egy vagyonba kerülhetett.
- Szerintem ez kurva jól áll rajtad Kleopátra! - gratulált saját mestermunkájához.
- Köszi, de a nevem Szandra!
- Tök mindegy kisanyám! Na most menj! Rajtad a világ szeme! Varázsolj el mindenkit!
Szandra nagyobb bajba már nem akart kerülni. Ő csupán csak arra számított, hogy megkóstol néhány egzotikusabb ételkülönlegességet, esetleg eszik egy pár falat aranykaviárt, vagy garnélakoktélt, és esetleg egy pohárka minőségi pezsgőt is kortyolgat, de ez már túl sok volt neki. Mégis, hogy le ne bukjon, és a biztonságiak ne foghassanak gyanút inkább belement a játékba, és megpróbálta leutánozni a modellek felszínes viselkedését.
Amikor ő következett eleinte rettentően zavarta a magasított tűsarkúban való végig vonulás a hosszított, hófehér fényekkel kivilágított kifutón. Körülbelül öt perc után fantasztikusan bájos benyomást keltett, és hatalmas tapsvihar fogadta, amikor lazán lerúgta lábacskáiról a kényelmetlen lábbeliket, és meztelen lábakkal vonult végig, akár egy Nílusi hercegnő.
A legtöbb divatfotós persze mohó vakukattintgatásba kezdett, míg a befolyásos üzletemberek, és dívaszerű, újgazdag nők többsége egyetlen dologra volt csupán csak kíváncsi. Ki lehet ez az ismeretlen, bámulatosan ragyogó modelltehetség?
Szandra mindenütt legjobb barátnőit kereste. ,,Úgy néz ki, hogy a biztonsági ellenőrzésen akadhattak fenn mind a négyen! - gondolta. Mindenesetre, ha vége ennek az egész puccos felhajtásnak lopok nekik mindenből egy kis kóstolót! Ugyan ki venné észre?! Persze azt még jó volna kitalálni, hogy mibe csomagolhatnék kaját?" - töprengett magában.
Amikor az összes modell ismét végig vonult díszes, parádés menetben a kifutón, miközben tapsolni kezdtek annak a divattervező nőnek, aki a kollekciót tervezte Szandra - jobb híján maga is tapsolt -, és kissé félszeg bátortalansággal nyújtotta át a nagy virágcsokrot az ismeretlen divattervezőnek, aki könnyeivel küszködve hatódott meg. Ezt követően Szandra legszívesebben azonnal csendes angolosággal távozott volna a helyszínről, azonban pechjére egy cirkuszi porondmesteri ruhát viselő, furcsa emberke lépett a kifutóra mikrofonnal a kezében, és máris elrikkantotta magát:
- Hölgyeim és Uraim! Kedves Vendégeink! Most következik az eredményhirdetés! Az Önök előtt lévő szelvényeken szavazhatnak azokra a modellekre, akik megnyerték tetszésüket, és néhányan abban a kivételes megtiszteltetésben részesülhetnek, hogy akár személyesen is válthatnak velük néhány szót.
A vendégsereg hirtelen elcsendesedett. Csupán a töltőtollak karcolásait lehetett hallani, amint végig szántanak a papírokon. Látszódott, hogy a szakmai zsűrinél is minden tag erősen koncentrál, és töri a fejét, hogy vajon ki legyen aki megnyeri a versenyt. Végül egy gongütés jelezte, hogy ideje a tollakat letenni.
Voltak a vendégek között, akik kisebb-nagyobb negatív, neheztelő sóhajokkal, groteszk grimaszolásokkal fogadták a szavazás lezárását, de hát a szabály az szabály.
- Hölgyeim és Uraim! Úgy tűnik a zsűri kisebb gondba került, mert nem tudott döntést hozni! Így két első helyezett is született az est folyamán. - kántálta a kis ember. - Az első helyen a Nílus koronázatlan királynője végzett Kleopátra! Gyere szépségem! - kérte, hogy a jócskán megilletődött Szandra fáradjon fel a színpadra, ahol máris álomszép rózsacsokrot nyújtottak át kissé tétován remegő kezeibe. - Míg egy másik első helyzetet is köszönthetünk a Hold királynőjét! Gyere szivikém! Ide mellém! - Egy hosszú, karcsú lábú, amolyan svéd modell is a kis törpe emberke mellé állt, és ebben az ünnepi hangulatban valósággal úgy vigyorgott bambán maga elé, mint a vadalma.
- Kedves Vendégek! Kedves Közönség! Tapsoljuk meg jó hangosan az összes szupermodellt, és a győzteseket is! - azzal máris tapsba kezdett a legtöbb meghívott pedig híven követte példáját.
Amikor véget ért az eredményhirdetés és a legtöbb szupermodell kissé mohón, nyomulósan máris becserkészésre, vadászatra indult a népes, jóképű üzletemberek kavalkádjai között Szandra megpróbált úgy csinálni, mint akit pusztán csak a véletlen hajszolt bele egy kacifántos fogadásba, és még mielőtt nagyobb bajba keveredhetett volna már azon mesterkedett, hogy jónéhány nagyobb méretű díszpálma nagy tányéros levelei mögé rejtőzve szépen, észrevétlen elhagyja ezt az egész hamisan csillogó világot.
- Ö... bocsásson meg... ne haragudjon... Igen! Ott a pálmafához lapultan! - szólította meg egy közvetlen, és szimpatikus férfi, akin nem látszott, hogy túlzásba vitt optimistasága spanyolviaszgyártással párosodott volna. A legtöbb befolyásos üzleti nagyság ugyanis kedvére kérkedni szokott pénzével, és befolyásával.
- Ö... tessék? Parancsol...? - nézett rá szégyellősen, mint aki máris lebukott. - Lebuktam igaz?!
- Semmi az egész! Csupán csak őszintén szerettem volna gratulálni a sikeres produkciója miatt! Eddig mely divatházaknál dolgozott? - most először mosolyodott el vakítóan szikrázó mosollyal, amitől Szandrának szinte rögtön megdobbant a szíve. Pedig határozott szigorúsággal megtiltotta magának, hogy nem fog könnyelmű kalandokba keveredni, és fájdalmas szakítása után esze ágában sincsen, hogy újra, reménytelenül szerelmes legyen olyasvalakibe, aki előbb-utóbb megunja, és elhajítja, mint a használt mosogatórongyot.
- Hát... izé... nagyon köszönöm... - továbbra is igyekezett a nagyméretű pálmafák hathatós védelmében lopakodni, és úgy közlekedni, hogy még véletlenül se vegyék észre.
- A lopakodásnak vannak könnyebb módjai is! Ha gondolja, én segíthetek Önnek?! Vagy menekülhetünk közösen is! Úgy is kezdett unalmassá válni az este hangulata. - a férfi továbbra is megnyerően, bizalmasan mosolygott, de úgy hogy Szandra lelke valósággal olvadozni kezdett. A marcona, kemény dióhéj szépen lassan kezdett felengedni. Legalább is egy rövid időre.
- Nézze kedves uram! Nem akarok semmi balhét! Nem ismerem magát, és Ön sem ismerhet engem! Ha bármilyen hátsó szándékkal próbálkozik figyelmeztetem, hogy jártam önvédelmi tanfolyamra, és infarktus nélkül elkapom a golyóit, ha bármivel is próbálkozna! Világos?! Megértette?!
A férfi némán bólogatott. Szája szegletében különös mosoly bujkált, amint kedvére flörtölő tekintettel nézte Szandrát. Úgy látszik szimpatikus lehetett neki a karakán nő őszinte temperamentumossága. Belekarolt, és a védett pálmafák árnyékában máris ki tudtak szökni a szabad, friss levegőre. S bár Szandrán még most is az a méregdrága ruhaköltemény pompázott, amivel megnyerte a modellek versenyét ez őt most a legkevésbé sem zavarta.
- Hu! Ezt megúsztuk! Nos! Köszönöm a segítségét kedves uram!
- Oh! Én kérek elnézést Zoltán vagyok! - nyújtott kezet. - Ha szeretné hazavihetem a közelben parkol a kocsim!
- Ez nagyon figyelmes kedves Zoltán, de attól tartok egy napra éppen elég egy kaland is! - azzal fogta a kényelmetlen cipőjét, belebújt és elindult hazafelé.
- Várjon! Itt a névjegyem! Ha állásra vagy bármiben a segítségére lehetek ne habozzon csak hívjon fel! - mosolygott.
- Lehetséges, hogy a szaván fogom kedves Zoltán! Visz lát! - intett a kezével, majd felemelt fejjel, és néminemű kisebbfajta büszkeséggel kilépett a koromsötét éjszakába, ahol izgulós legjobb barátnői már mind csak rávártak, és bizony volt jócskán meglepetés, és megdöbbenés, amikor Szandra elejétől a végéig mindent legalább kétszer részletesen elmesélt az egymás szavába vágó barátnőinek.  

FIGYELMETLEN BALJÓSLAT


Zsugorodva viszket a csacska-balga lélek,
míg a meglett kor újra felderül.
Egy ártatlannak tetsző hang sikoltva
átmorajlik csöndek tapintható hullámán,
hogy tán végképp sírba vesszen.
Egy-egy romantikus vámpír-ajakharapás,
csókok negédes gyümölcs-ízlelése
– minden előtt s mögött
láthatatlan követi áldozatait
szférák kietlen távollétébe.

Sötétben, ismeretlenben kocogtatják
harminckét fogsoraikat a homo sapiens-ivadékok.
Önmagukat zsarolták tovább
becsapható érzelmeik által,
mikor tükörbe bámultak
s narcisztikus képeikhez mondtak
öntömjénező dicshimnuszokat.

Sok-sok felgyülemlett, feldúsított,
apró, pici szenvedésről kellene illőn számot adni:
artikulálatlan, tátogó mozgásokat hallat a száj,
hogy ősi ösztön-titkait elregélje.
S bár érzékeink természetes úton
kivirulhatnak akár hiú, öntelt kérkedései
a gyarló testnek láthatatlan rózsák szirmait
leszakítani törvénytelen,
ha odabent összetörik az érző lélek.

Szinte némává halkított dallamot írtak
egykoron szerelmektől sugárzó,
tajtékos szent szemekbe.
Ugyanaz a későre hagyott,
szándékosan elmulasztott udvarlás:
,,Vajon ő lehetett-e az igazi?!”
– Várakozva mégis merőben,
gyanakvón a napok könnyekkel terhesülnek,
újabb vége-hossza-nincs fájdalmakkal viselősek.
Behunyt szemek minden igazsága is
képtelen kifejezni a Mindenség csöppnyi,
kozmikus fohászait valakiért,
- aki maga is kincs.

Figyelmetlen baljóslat nyakát s hóhérkötelét
valahogy minden koron hamarabb
elmetszik mint kellene.
Az ordas világ kicsempészett száján meghajlik
s hajbókol minden nyerészkedő,
kisstílű csaló.

EGY BRUTÁLIS NAP TÖRTÉNETE

Szinte minden suliban megfordulnak előbb-utóbb olyan nehezen kezelhető, brutálisan szemétláda gazemberek, akik kisebb-nagyobb bandákba tömörülve kedvükre elszedik a kisebbek zsebpénzét, rágógumikat nyomnak a jó hecc kedvéért a lányok gyönyörű, selymes hajába. Összetörik az okosabb kockák, vagy eminens éltanulók méregdrága szemüvegét. És persze előszeretettel veszik el az okostelefonokat, és az újabbnál újabb elektronikai kütyük széles választékát, hogy ezzel is kérkedjenek, és bizonyítsák a társadalmi piramis csúcsán egyedül csak ők lehetnek csúcsragadozók, és egy személyben kiválasztottak.
A Penész fivérek két brutális, agyatlan vadbarmok voltak, akik egyetlen szóból értettek: fizikai bántalmazás, de az aztán a lehető legördögibb furfanggal, és ügyeskedéssel hajtották végre. Az idősebbik Penész fivért - ki tudja már hányadszor buktatták meg -, és szinte megtiszteltetésnek vette, és roppant büszke volt rá, hogy hatalmas IQ-ával még mindig ötödikeseket terrorizálhat. Míg öccse a kisebbik velejéig elvetemült gonosztevő kékszínű, sunyitó halszemeivel, és két elülső, előre álló kapafogával, hamiskás mosolyával azonnal elérte, hogy a többség valósággal menten összecsinálja magát, ha csak meglátja. Ám valójában a kisebbik Penész testvér szinte semmit sem ért a brutális báty védő támogatása nélkül.  
Milán egyre több alkalommal jelent meg az osztályban friss kék-zöld-lila zúzódásokkal. Mindenki tudott róla. Még azok a - rendszerint pöffeszkedő, saját hangjukkal kérkedő, nagyszájú tanárok is -, akik szinte kivétel nélkül mindig a tantestületi, vagy szertárszobákban tartózkodtak, és tettek az egész világra. Mint mondták: nem az ő hatáskörükbe tartozik, ha néhány tizenéves, tinédzserkorú srác kiakarja magát fingatni!
Azt szokták mondani azok, akik valamilyen csodával határos módon túlélték az iskolai poklok kálváriáit, hogy az túléléshez is - akárcsak az élethez -, egyre több, és több gyakorlatra van szükség.
Milán - főként a kezdeti időkben -, szinte teljesen magába zárkózott. Aztán alighanem az ötödik év végére megértette, ha életben akar maradni akkor jó lesz felkészülnie a sorozatos nyilvános megaláztatásokra, és rendszeresített verésekre, elgyepálgatásokra.
 Egyik haverjának az apja zsaru volt, és a rendes szolgálati éles fegyvere mellett riasztópisztolyt is tartott a házban, amit haverja hatékonyan elcsórt, mert leakart egyszer és mindenkorra számolni a Penész fivérek brutális garázdálkodásaival. Még szerencse, hogy Milán éppen a közelben volt, így haverja megúszhatta, hogy a fiatalkorúak javítóintézete legyen ideiglenes otthona.
Milán ötödikes korában történt egy majdnem tragikus kimenetelű autóbaleset, ami arra kötelezte őt, hogy a Szent János Kórház legyen átmeneti szálláshelye.
Állítólag Milán anyja a legszigorúbb határozottság mellett megtiltotta mind az osztályfőnöknek, mint a legtöbb osztálytársnak, hogy bárki is meglátogassa a lábadozó beteget, nehogy a testi gyógyulást újabb felszakadó lelki sebek nehezíthessék. Egy-két barátja még így is felmászott az adott kórteremmel szemben lévő vén, odvas tölgyfára ahonnét rendesen szemügyre lehetett venni a kórterem kis lakóit. Onnét integettek Milánnak, aki bár bőrszíjakkal le volt kötözve, hogy a gipszteknőbe tett, műtött jobb lábán rendesen összeforrhasson a széles seb, halvány mosollyal nyugtázta, hogy azért mégiscsak akadtak jószívű barátai.
A legrosszabb az volt, amikor véget ért a kényszerpihenő, hiszen ez egyben azt is jelentette, hogy Milánnak - ha akarja, ha nem -, de vissza kell térnie az általános iskola börtönfalai közé.
Egyszerre nagyon furcsálta, és roppant különös volt számára, hogy az első tanítási nap valahogy békén hagyták. Most elmaradtak a szokásos kövér tehenes szemétkedős viccek, az iskolai vécék kagylóiban átélt rettegő traumák, vagy az hogy elvették az összes ruháját, és neki - szégyenszemre -, meztelenül kellett fel-le a komor, jéghideg folyosókon fel-le masíroznia.
Azonban zsigerileg átérezte, hogy ez csupán csak a kezdet volt. Hiszen akik hatalomra vágynak, akik mások felett hatalmat gyakorolnak azoknak a többsége sohasem elégszik meg puszta ígérgetésekkel, vagy adott esetben a második hellyel. 
A velejéig unalmasnak ígérkező irodalomóra, és Toldi hatodik éneke után egyetlen, mély sóhajt még megengedett magának, aztán jött a fekete leves.
- Szevasz haver! Na? Mizújs? Csak nem fogytál? Hé? Skubizzatok ide fiúk! A hájas meztelencsiga lefogyott! Azt hallottuk, hogy kórházban voltál, valami csúnya kis balesetben kapartak össze! - röhögött a képébe az idősebbik Penész fivér, aki ki tudja már hányadszor bukott ki a nyolcadikból, hogy visszapaterolják retardált hiénafejét a hatodik osztályba. - Arra gondoltunk, hogy üdvözlünk téged, és elkérjük a szokásos zsebpénzadagod!
- Nem fizetek nektek semmit... - közölte torkát többszörösen összeszorító gombócszerű félelmek, és rettegések közepette. A legfontosabb, hogy győzze le saját önző, kicsinyes félelmeit.
- Oh! Nézzétek csak! A hülye mangalica! Még azt képzeli, hogy tökös legény! Ki a franc vagy te?
- Minimum egy elcseszett Rambó! - vágott a szavába az öccse Tomi, akinek pókharapós foga, és gyilkos kékszerű, halszeme úgy meredt zsákmányra lesőn a világba, mintha mindenkit ki akarna nyírni.
- Tényleg! Most jövök csak! Csak nem Forest Gump egyik távoli rokona vagy te köcsög?! - nyomott kicsit fájó barackot a fejére egy másik bandához tartozó srác a jó móka kedvéért.
- Hagyjatok békén! Rohadékok! - felelte Milán, igaz, ami igaz olyan halkan, és kimérten akár egy légylárva.
- Mit mondtál te szánalmas kis szarházi?! Hadd halljuk mi is?! Hadd röhögjünk egy jót!
- Hagyjatok békén! - amilyen gyorsan csak tudta összecsomagolta tankönyveit a padról, és összeszedte tolltartóját, füzeteit, de az egyik genya srác gyorsabb, szemfülesebb volt. Kiragadta pufók kezei közül a könyveit.
- Te kis féreg! Semmi szükséged, hogy ennyi könyved legyen! Hé, skacok! Szerintetek sincs ennyi könyvre szüksége igaz-e?! - kiáltott kurjantva nagyokat az egyik srác, és már vitte is a könyveket az egyik nagyobb méretű szemétládához, majd az egészet beleszórta, és ráöntötte a kóláját. A tankönyvek, melyek vadonatújnak tűntek gusztustalan módon azonnal eláztak, tönkre mentek.
- Na akkor sasolj csak ide te kis pöcs! - megragadta a pólóját, majd megnyomorgatta hurkás nyakát, miközben elővett egy rúgós, kiélezett kést. Milán kövér nyakán valósággal játszadozott a csillogó, gyilkosan fenyegető fény.
- Ha még egyszer ennyire tökös legény leszel elmegyünk a kis lakásodra és rád gyújtjuk az egész kócerájt, de úgy hogy a hülye szüleid is megdöglenek! Most pedig ideadod a kurva pénzed! Világos?! - annyira elszánt, fenyegető, brutális volt ordító hangja, hogy azt kevés fiú volt képes elviselni. A nagyobbik Penész fivér se szó, se beszéd belenyúlt Milán hátizsákjába, és kivette a pénztárcájából a kemény ötszáz forintot, ami azért a kilencvenes évek derekán mégiscsak egy konkrét összegnek számított.
- Köszi az együttműködést! - azzal egy akkorát rúgott a frissen műtött lábába, hogy Milán valóságos csillagokat látott maga körül a kibírhatatlan, pokoli fájdalomtól. Aznapra - legalább is egyelőre -, békén hagyták. Milán szégyellte tehetetlen, gyáva könnyeit. Apjától, és nagyanyájától már éppen volt elégszer alkalma végighallgatni, hogy az ember senkire se számíthat ebben az életben csak saját magára. Tehát a problémáit neki kell egyedül megoldani, mert más nem fogja helyette.
Odament fájón sántikálva a szemeteskukához, és megpróbálta ügyetlenül kihalászni tönkretett tankönyveit, iskolai felszerelését. Talán azért, még lehet valamire használni ezeket a tönkrement könyveket. De mi a fenét fog mondani állandóan füleit rágó szüleinek miért mentek tönkre a cuccai? Ha apjának szól, az még a lelkét is kiordítja belőle, és közli, hogy hogy lehetett ennyire szánalmasan ostoba? Ha anyjának meséli el viszontagságait anyja megvigasztalja, és megérti, hogy neki is nehéz az élete, de el kell tűrni, és tovább kell lépni.
Utolsó óra után hazament. Még szerencse, hogy apja beugró volt aznak a BKV-nál így megspórolta az aznapi fejmosást, és rikácsoló kioktatást. Gyorsan átöltözött, és szennyes ruháit megpróbálta kimosni a mosógéppel. Bár szinte sosem tudta, hogy egy kupak mosóport tegyen-e a gépbe, vagy csak kevesebb öblítőt - mindenből tett egy keveset az a biztos, majd bekapcsolta a zakatoló masinát. Elővette gusztustalanul ragadós, kólás létől teljesen átázott, szinte használhatatlan tankönyveit. Hát ezekkel még mit csináljon. Egyelőre kirakta őket száradni a radiátorra. Pár óra alatt hátha helyre jöhet siralmas állapotuk.
Bár semmi kedve sem volt hozzá, mégis - szokásos módon -, nekikezdett házi feladatokat megírni gyerekszobájában. Még akkor is, ha a legújabb stratégiai játékhoz több kedve lett volna.
Észre se vette, és valamivel délután négy óra körül fáradtan hazajött anyja, aki általában úgy végezte munkanapját, hogy egy füst alatt be is vásárolt a Szabadság-hídhoz közeli Vásárcsarnokban.
- Szia Milán! Annyira jó, hogy itthon vagy! Kérlek segíts! - azzal máris kezei közé nyomta a jócskán megpakolt bevásárlószatyrokat. - Milyen napod volt kincsem?
- Anyu... minden el van rontva... - közölte feldúltan, mérgesen. Megpróbálta visszafojtani könnyeit, de sosem sikerült, ha anyával beszélt, mert anyja legalább figyelt, és vigyázott rá.
- Na, hé! Semmi baj! Nyugi! Előbb pakoljunk ki, csináljuk meg a vacsit aztán beszélgetünk! Rendben?! - azzal kipakolta az aznapi bevásárlási dolgokat.
Elkészítették a vacsorát, majd hosszasan beszélgettek. Milán jóformán sűrű, tartalmas könnyzáporok, és tragikus elkeseredések között ecsetelte, hogy már megint rászálltak azok a rohadék bandavezérek, és szorításukból szabadulni szinte lehetetlen. Amikor megmutatta kólával tönkretett tankönyveit, anyja hüledezve, totálisan kikelve magából azonnal prédikálni kezdett:
- Hogy képesek ekkora elvetemültségre?! A tanároknak nem szóltál?! - támadt neki persze csak hanggal saját fiának.
- Féltem... - jött a válasz. - Ha eddig nem segítettek a tanárok, akkor most miért tennék?
- Igaz, igazad van! Holnap reggel együtt fogunk iskolába menni. Majd kiosztom én őket! A könyveidet, ha megszáradtak a radiátoron rakd vissza a táskádba! Az lesz az egyik bizonyíték.
- Anyu! Kérlek ne légy mérges...
- Jaj, mi az már megint?! - a mérges asszony feszült idegeskedései közben hajába túrt.
- Késsel összevágták a táskámat...
- Hogy... mi... micsoda??? - hüledezett az asszony, hiszen ekkora pofátlan, alávaló gonoszságra maga sem számított. - Hozd csak ide! Hadd nézzem!
Milán engedelmesen odavitte cavatokra hasogatott hátizsákját, ami leginkább a szétszaggatott papírmasékhoz hasonlított, és már csak emlékeiben volt táskaforma.
- Betelt a pohár! Holnap reggel feljelentést fogok tenni! Hát álljon már meg a menet! - hüledezett, és képtelen volt rá, hogy megnyugodjon.
Nemsokkal később esti műszakváltásából is hazaérkezett a holtfáradt apuka, és amikor megtudta feleségétől, hogy aznap mi történt egyetlen fiával bizony jócskán kijött a béketűrésből.
Aznap a három tagú család egyik tagja sem tudott aludni. mind a hárman forgolódtak saját ágyukban. Hajnali fél háromkor kelő, éjszakás apuka szitokszavakkal mérgelődött a kiskonyhában miközben egymás után szívta el a büdös, és barátságtalan cigiket, majd munkába indult.
Kora reggel negyed hétkor az anyuka és Milán már fenn voltak, és reggeli után indultak az iskolába. a háromnegyed nyolcas első csengetés előtt tisztázni akarták ezt a fatális félreértést. (legalább is az idegeskedő anyuka).
Felügetettek a harmadik emeletre, egyenesen az igazgatói irodába. A múmiaszerű, pergamenarcú titkárnő pedig nem győzött csodálkozni, hogy vajon mit kereshet ilyen korán itt egy feszült anyuka, és egy megrémült kisfiú?!
- Segíthetek asszonyom?! - érdeklődött.
- Igen! Jó reggelt! Az igazgatónővel szeretnék beszélni!
- Az igazgatónő nem lesz benn csupán nyolc óra után! Óhajt üzenetet hagyni?
- Nem köszönöm! Inkább megvárom! - a feszült anyuka nem zavartatta magát, és máris helyet foglalt.
Milán ottmaradt vele az irodában. Reggel nyolc óra hamar elkövetkezett, és az igazgatónő sürgős rohanós munkanapján most is beviharzott az irodába és kért egy méregerős feketét. Ekkor vette észre a keresztbe tett kezű anyukát, aki úgy nézett vele farkasszemet, mint aki háborúra készül.
- Ö... miben állhatok a rendelkezésére kedves... asszonyom?
- Üdvözlöm! Milán édesanya vagyok Barticsné! - nyújtott szigorún, keményen kezet. - Feljelentést szeretnék tenni néhány diákjukkal szemben. - Milán kérlek mutasd meg a könyveidet, és az összevagdalt táskádat!
Milán szófogadón megmutatta könyveit, és táskáját. Mindkettő siralmas állapotban volt.
- Így kell a diákoknak ebben az intézményben egymással viselkedniük?! - fakadt ki. - Hát alig hiszem!
- Asszonyom! Kérem! Nyugodjon meg!
- Azon már régen túl vagyunk igazgatónő kérem! Most azért jöttem ide személyesen, mert ha még egyszer megtudom, hogy mit művelnek a fiammal azok a gazemberek, akkor esküszöm mindenre, ami szent, hogy mindent elkövetek, hogy megkapják méltó büntetésüket! És abban is biztos vagyok, hogy a tanárok közül többen is pontosan tisztában vannak azzal, hogy mi folyik az iskola falain belül, mégsem tesznek semmit! Inkább a homokba dugják a fejüket! - ellenséges kék szemeivel gyanúsan méregette a szemlátomást kellemetlen helyzetbe került igazgatónőt, aki köpni-nyelni sem tudott a hallottak alapján. Emellett kérvényezni szeretném, hogy Milán magántanuló lehessen!
- Ö... hogyne asszonyom... természetesen... - az igazgatónő behívatta titkárnőjét, aki máris hozott néhány hivatalos formanyomtatványt. Milán anyukája máris kitöltötte, az igazgatónő lepecsételte, és ezzel Milánból magántanuló vált, akinek nem kötelező iskolába járni, de házi feladatai, és leckéiből minden hónapban három alkalommal kötelező érvénnyel illik számot adnia.
Ahogy az lenni szokott a banda tagjai előbb fegyelmi megrovást, majd igazgatói figyelmeztetést kaptak, viszont továbbra is lelki-fizikai terrorban tartották az alsó tagozatosokat, és a kisebbeket, akik nem tudták magukat megvédeni, vagy éppen tartósan megvoltak félemlítve.
Nem tudni, hogy vajon a sorozatos könyörtelen, és brutális, nyers erőszakot sem nélkülöző iskolai erőszak miatt, de Milánból felnőtt korában ügyvéd lett, mert küzdeni akart az igazságtalanságok, visszaélésekkel szemben.     

UTOLSÓ LEHETŐSÉG

Munkában megfáradt, talán kicsit szkeptikusan is kiábrándult, negyedik X-hez közeledő, kisfiúsarcú férfi közeledett a multinacionális cégcsoport nagy törtüvegezett tárgyalóterméhez, mely úgy festett, mint egyetlen, hatalmas téglalapszerű, tágas iroda.
Sötétbarna, idejekorán kopaszodásnak indult hajában helyenként a gondok szőttek pár darab ősz hajszálat, mely rendkívül jól kiemelte ennek az embernek egész belső vibráló feszültségét. Ha kollegái, vagy néhány ismeretlen ember az utcán, tömegközlekedési járaton véletlenszerű pillantást vetett rá szinte azonnal levonta a következtetéseit: ,,Ezt az embert jó volna egyszer és mindenkorra megvigasztalni, hogy végre tudjon kicsit örülni az életnek, mint más normális halandók."
Enyhén gyűrött nyakkendőjén pár csepp vérfolt látszott. Gyermekkora óta, ha frusztrált, vagy ideges volt rendszerint mindig elkezdett önkéntelenül is vérezni az orra. Nagyanyja gyakorta mondogatta is, amíg élet: - Rá se ránts édes fiam! Legalább nem kapsz agyvérzést.
Munkáját mindig precíz makulátlansággal, és előrelátással végezte el. Gyakran segítette munkatárait, akik viszont maradéktalanul ki is használták gyerekes naivságát, jóhiszeműségét.
A levegő - bár alig múlt el vénasszonyok nyara -, mintha szándékosan még mindig a nyár barátságtalanul tomboló kipárolgásait, gőzeit dédelgette, őrizte volna erőszakosan. Annak ellenére, hogy az irodai helységekben légkondicionáló berregett kattogón, kissé ellenszenvesen az embernek óhatatlanul is olyasféle érzése támadt, hogy nem volna éppen haszontalan vállalkozás, ha ablakot lehetne nyitni. Ez főként a klausztrofóbiában szenvedőbbeket viselte meg inkább.
A férfi még egy utolsó pillantást vetett a tárgyalóterem melletti, nagyobb méretű falitükörben, hiszen a makulátlan megjelenés mostanság nagyobb súllyal esett latba, mint a szakvégezettség, vagy egy-egy illető végzettsége.
Odabentről heves szópárbajokat, ideges, feszültségekkel, intrikákkal teljes veszekedős hangok hallatszottak ki.
,,Miért kell nekem ide bemenni?!" - futott át néma kétségbeesésként a kérdés zaklatott agyán. Öt és fél éve nevezték ki főmunkatárs helyettesnek, és persze minden karácsonykor be volt ígérve, hogy nemsokára elő fogják léptetni csak mindig tegyen úgy, ahogy a nagyfőnök akarja, tartsa a száját, és persze legyen nagyon türelmes, akkor nem lesz semmi gond. Most viszont önkéntelenül is meghallotta az ajtó mögötti pergő, dühös párbeszédeket.
Majd megpróbálta összegyűjteni minden maradék akarat erejét, szándékosan összezsugorodott lélekjelenlétét, mely már több alkalommal is cserbenhagyta. Hármat kopogott a kemény mahagóniszínű ajtón, majd egy irritáló, és dühös felszólításra nagy nehezen belépett a tágas terembe, ahol egy hatalmas tárgyalóasztalnál kilenc főként főnökségi beosztott várt rá, és mindegyik árgus, hiéna szemekkel máris tanulmányozni, vizslatni kezdte feszült viselkedését.
- Na, csakhogy végre Dr. Csillik is megtisztelt bennünket jelenlétével! Jöjjön már be! Mit szerencsétlenkedik ott az ajtóban?
A kissé tétova, izgő-mozgó férfi érezte az igazgató hangjában a maró, szándékosan gyilkos iróniát, mellyel egy elefántot is könnyedén a falhoz állított volna mérgében, most mégis minden akarat erejével azon volt, hogy megússza ezt az egész ellene irányuló, kíméletlen boszorkányüldözést.
- Én... bocsánatot kérek... máris... egy pillanat... - így is jó tizenötpercre volt szüksége, hogy úgy csukja be maga mögött az ajtót, hogy az egy méter magasságúra nőtt fikuszoknak ne legyen semmi baja, amit véletlenségből pont az ajtó mögé rakott be valaki.
Az igazgatótanácsban csupán csak egyetlen egy nő kapott helyett. Nem lehetett pontosan tudni, hogy vajon csupán csak azért tölthet be ilyen magas pozíciót, mert végzettsége, és emberi képességei erre kiválasztották, vagy azért, mert az asztal alatt az igazgató kedvére simogathatta, fogdoshatta karcsú, rugalmas combjait.
- Tehát Dr. Csillik! Mióta is családtagja maga a mi kis vállalatunknak?! - kérdezte méregetve őt az igazgató, aki jó tizenöt évvel fiatalabbnak, energikusabbnak látszott, mint beosztottja.  
- Jelentem... öt és fél éve! - miért kell neki állandóan hajbókolni, meg meghunyászkodni, mintha egy szolgalelkű komornyik volna? Elhatározta, hogy megpróbálja kihúzni magát, ami megint csak nehezére esett, mert hátproblémái is voltak a rengeteg sok asztalnál eltöltött munkaidő okán.
Az igazgató most a női főnökre pillantott kaján, mohó vigyorgással, aki ezt titkos jelzésnek vehette, mert máris egy piros dossziét csúsztatott oda az igazgató kezei közé. Mint később kiderült Dr. Csillik személyi anyaga volt megtalálható benne.
- Nos... - lapozgatott a hivatalos okmányok között -, maga rendkívül képzett! Már-már túlságosan is! Árulja el nekünk, hogy akkor mi itt a probléma?! - nézett fel mérgesen a lapokból, akár egy mérges iskolaigazgató.
- Igazgató Úr kérem! Én... semmit sem értek az egészből... - jelentette ki gyerekes naivsággal, de legalább patyolattiszta őszinteséggel.
- Hát ez kedves! Nem kedves?! - nézett végig a legtöbb beosztottján a marcona igazgató. - Kitalálom! Maga több pénzt, és felelős beosztást akar, és most megjátssza a naiv áldozatot, aki semmiről sem tehet?! Csillik maga ördögien képes manipulálni az embereket! Ha nem ismerném, azt gondolnám, hogy megakar engem zsarolni! Erről van szó igaz-e Csillik? Maga megakar engem zsarolni?!
- I-Igazgató Ú-Úr kérem...
- Fogja be a pofáját, amíg higgadt vagyok! Világos?! - egy kacérkodó pillantást vetett a női beosztott felé. - Úgy döntöttem, hogy felmondok magának! Két hetet kap, hogy összeszedje a cókmókját és távozzék!
- Elnézést kérek igazgató úr, de talán... ez egy kicsit drasztikus megoldás! Elvégre Dr. Csillik minden esetben rendes, becsületes közalkalmazott volt, és mindig a cég érdekeit tartotta szem előtt. Egyszer sem ment szabadságra, csak ha már mindenki az ő fülét rágta. Esetleg megpróbálhatnánk kitalálni valami... megoldást, nem?!
- Nocsak! Egy újabb jóakaró! Tibor! Talán maga is szeretné követni a munkanélküliek táborába kedves kollegáját?! - nézett rá villogó tekintettel.
- Ö... nem Uram... én csak... - hebegett.
- Akkor üljön le de rögtön, és fogja be a pofáját! Most pedig szavazni fogunk! Kézfeltartással jelezze, ki van amellett, hogy Dr. Csilliket menesszük állásából, és ki van amellett, hogy maradjon?!
A kilenctagú testületből egyetlen ember volt, aki nemmel szavazott. Az igazgató mégsem rúgta ki. Ellentétben Dr. Csillikkel, akire innentől kezdve úgy tekintettel a cégen belül, mint nemkívánatos személyre.
- Úgy látom, hogy egyhangú döntés született Hölgyem és Uraim! Csillik két hetet kap felmondási időnek, és a végkielégítését majd átveheti! Szeretném, ha tudná, hogy a cégen belül senki se neheztel magára! Ez csupán mindannyiunk üzleti érdeke! A magam és munkatársaim nevében köszönjük eddigi munkáját! - formális kézfogás következett, majd Csillik úgy távozott a nagyméretű tanácsteremből, mint akit szabályosan leforráztak.
Kollegái nem győzték bátorítani, vigasztalni, nyugtatni őt. Nem baj öregem! Majdcsak beindul majd valami! Talán néhány héten belül egy kedvezőbb lehetőség, hiszen az élet egy nagy lutri! Nem igaz?! De azok, akik őszintén megismerhették Csilliket tudhatták, hogy valami olyan elemi, létszükségleti tulajdont vett el tőle a feljebbvaló vezetőség, melyet már sohase lehet visszakapni.
Csillik felkapaszkodott a hazafelé tartó buszra, és szándékosan az utolsó ajtók egyikén szállt fel, hogy kiadósan kibőghesse magát, mint valami elfuserált óriáscsecsemő. A legtöbb kíváncsiskodó utas csak bámulta, hogy egy felnőtt, érett ember miért siratta az egereket, amikor - látszólag -, jól szituált, és mindene megvan.
Amikor hazaért mennyasszonya már a bejárati ajtóban várta, és persze nem volt rest nyakába zúdítani a könyörtelen igazságot, miszerint: szakít vele!
- De hát... miért...? Miért csinálod ezt?! - fakadt ki térdre rogyva, szánalmas ábrázattal Csillik.
- Még nem tűnt fel kis hörcsögöm! Én mindent beleadtam ebbe a kapcsolatba! Időt, és pénzt feccöltem bele, és akkor téged meg egyik napról a másikra kirúgtak, és a fizetésed is a béka feneke alatt van! Te nem akarsz semmit sem változni, és egyre inkább úgy látom, hogy állandóan csak sajnáltatod magad, és semmiből nem lesz semmi! - azzal vette becsomagolt bőröndjeit és magas tűsarkú, méregdrága cipőiben pipiskedve kisétált Csillik előre megtervezett, kiszámított életéből.
Dr. Csillik úgy érezte, mint aki önként, szándékosan lépett ki az életből, amihez immáron szinte csupán az kötötte, hogy még tudott szabad lélegzetet venni.
Ábécé sorrendben feltelefonálta, és üzenetet is hagyott legkedvesebb gimnáziumi osztálytársainak, hogyha éppen a főváros felé járnak, és nincs más dolguk beugorhatnának hozzá egy kicsit beszélgetni. Egy-két kivételtől eltekintve szinte mindenki következetesen hárított.
A hét vége felé, hétvégéhez közel váratlanul kopogtattak ajtaján. Először nem vett róla különösebb tudomást. Elvégre gyakorta megesik a legtöbb emberrel, ha merő véletlenségből máshoz csönget, vagy kopogtat be. Ezt az idült, átmeneti feledékenység számlájára is lehetne akár írni.
Óvatosan kinézett a kukucskálón, és egy fantasztikusan csinos, egzotikus hölgyet pillantott meg, aki szemlátomást kissé elveszett szégyellősséggel egyelőre még nem döntötte el, hogy újra csöngessen, vagy kopogtasson ajtaján.
- Tessék? Üdvözlöm! Se-segíthetek? - lépett ki.
- Szia! Hát hogy vagy? - üdvözölte kissé félszeg, mégis gyönyörű, szikrázó mosollyal. - Szerintem te nem tudod, hogy ki vagyok igaz? Én viszont emlékszem rád, és sokat is gondoltam rád! Bemehetek?!
- Oh! Hát persze... természetesen... - szabadkozott, majd gyorsan félre is állt az útból.
- Milyen kellemes kis lakás! - fogta tétován finom, hosszú kezei között retiküljét, és abban bizakodott, hogy valahova majd lerakatja. - Még most sem tudod ugye, hogy ki vagyok? - nézett rá huncut kíváncsian.
- Bocsáss meg... de... - szabadkozott. - Nemigen szoktam hozzá, ha az ember ennyire egzotikus, igazi hölggyel találkozhat...
- Oh! Ezt imádom benned! Romantikus gavallér maradtál! Semmit sem változtál! - gyöngéd puszit adott a másik arcára. Enyhén rúzsfoltok maradtak a helyén.
- Gyöngyi vagyok! Tudod a kislány az óvodából, aki megsajnált téged, amikor a többiek széttúrták elsőosztályú homokváradat. Most már remélem emlékszel?
- Oh! Ezt a váratlan meglepetést! Fantasztikusan csinos vagy! De mi járatban? Hogy vagy?
- Hát volt egy hosszabb párkapcsoltom, ami nagyon csúnyán végződött, hogy őszinte legyek, mert imádom a gyerkőcöket, viszont a volt pasim hallani sem akart róla, hogy teherbe essek, így szakítottam vele.
- Őszintén sajnálom, hogy ez történt...
- Semmi probléma édesem! Régen történt! A sebek előbb-utóbb csak beforradnak egyszer. - mély sóhaj hagyta el ajkait. - De most inkább rólad szeretnék hallani! Mi történt veled az elmúlt cirka húsz évben?
Dr. Csillik máris kirohant a konyhába, és megpróbált gyorsan keríteni valami harapnivalót, amivel megkínálhatja régi barátját.
- Megkínálhatlak esetleg... kávé... üdítő...?
- Jaj, ne legyél már ennyire imádni valóan kisfiús! Inkább huppanj le mellém és dumcsizzunk! - felelte könnyedén, és lazán.
Bőséges négy órás tartalmas beszélgetés következett, melynek során az egykori barát értesült Dr. Csillik minden szerencsétlen balszerencséjéről kezdve romantikus bókolásairól, zátonyra futott lánykéréséről, és a vállalatnál betöltött állásáról, ahonnét nemrég rúgták ki. És hogy mennyasszonya is milyen csúnyán faképnél hagyta.  
- Jaj, szegény kis drágám! - simogatta meg gyöngéden ujjaival a másik arcát. - Biztosan nagyon magadra vetted ezt az egész csúnya históriát nem igaz?! Én nem is tudom, hogy mit mondjak?! Borzasztóan sajnálom, és tud, hogy én mindenben melletted állok!
- Ez... igazán nagyon kedves tőled... - még ideje sem volt, hogy átöltözzék otthoni, valamivel kényelmesebb ruhájába. Félrecsúszott nyakkendője valósággal fojtogatni kezdte. Nem is tudta elképzelni, hogy egyes emberek miként képesek egész nap ennyire kényelmetlen ruhadarabot a nyakukba kötötten viselni, mintha igás állatok lennének.
- Én tudom, hogy ez most nehéz számodra, de ha nem gond itt maradnék veled egy ideig. - szerelemtől ragyogó, sugárzó tekintetével folyamatosan szívének kedves férfit fürkészte, és megpróbálta kitalálni gondolatait.
- Nagyon haragszol még, ami anno az óvodában veled történt?
- Oh! Már olyan régen volt! A nyolcvanas évek végén...
- Tehát ez virágnyelven annyit jelent, hogy túlléptél a dolgon, de a tüske még benned van! - szorította meg a másik kezét, majd a szívére tette.
Dr. Csillik életében talán csak ebben a jelentős percben tapasztalhatta meg, hogy mit jelenthet az igazi boldogság, melyhez mindenkinek joga lenne.
- Most el kell mennem a lakásomra, hogy elhozzam néhány holmimat! Annyira örülök, hogy végre megtaláltalak! - most először csókolhatta úgy meg régi ismerősét, ahogy mindig is szerette volna.             
- Később talizunk szépfiú! Addig légy jó! - búgta füleibe dorombolón. 
Végül jöttek egykori kollegái, akiktől szintúgy hosszadalmas, érzelmes búcsút vett, és nyomatékosan igyekezett felhívni mindenki figyelmét, hogy senkire sem haragszik, senkire sem neheztel.
Mivel gyűlölte a vért, és a lőfegyvereket értelemszerűen ezek az eszközök automatikusan kiestek öngyilkossági számításaiból. Helyette tele engedte nagyobb, öntött vaskádját kellemesen meleg vízzel. Rengő, hurkás testtel megpróbált úgy elhelyezkedni, hogy a vizet ne préselje ki fölöslegesen, mert ki nem állhatta ha rendetlenség, és káosz van környezetében. Bekapcsolta hajszárítóját. Még szerencse, hogy közel volt az elektromos dugó, így nem kellett attól tartania, hogy a hajszárító nem fog működni. Vett egy jelentős, mély, utolsó lélegzetet. A mennyezet felé emelte könnyfátyolos tekintetét, és beleejtette a szándékosan bekapcsolva hagyott hajszárítót a fürdővizébe, ami jócskán megrázta, ami miatt szívműködése szinte azonnal megállt.
Vajon mi futhatott ágy örökösen zaklatott, nyughatatlan agyán? Vajon meglehetett volna menteni kisiklott, reményveszett életét? Vajon a legtöbb ember miért feledkezik meg szándékosan az áldozatokról, és a sebezhető emberekről?!

NULLADIK ZÓNA

Félek már elalszom végül,
míg lopva rám nem talál valaki.
Nem látnak majd többé a vágyat-ásító
esték forgatagában.
Magányom dac-hálója lesz
egyedüli éjjeli menedékem.

A Lét már minden esetben lefelé
rohan szakadékok vermeibe.
Kísértete vagyok e válságos,
önmagából totálisan kifordult Jelen időnek.
Bárkit megfeszíthetnek, tönkre tehetnek
mint bűnbak-latrokat,
mert rendre könyörtelenebb
a profit-hajhászabb világ.
Mire bárki is ráeszmélne
a szólításra a lélek elgáncsolódik odabent.
Nem látható át a ránk telepedett,
kizsigerelő városi dzsungel fölött.

Miért van az, hogy rejtett, szánalmas,
kis Anonymusoktól várja mindenki az értelmet,
miközben egy se akad, aki méltóképp cselekedhetne?!
Miért kell mindent gondosan megvitatni,
vagy mérlegként újbóli bírálat,
találgató kritikák elé vinni,
amikor egyszer már bizonyított s működik?

Agy-zsugorokban szenvedők hibás téziseit
miért nem lehet azon nyomban illendőn megcáfolni?!
– A totális idiotizmus még csak előszitál,
ám az oktatásban záporozhat a végleges fejetlenség.
Mindenki tudja a terjengő méreg
a tudás fényeitől foszthatja meg kiválasztottait.

Bitang cinkosok kezére játssza
a józan ész diktálta esélyt,
hogy önállóan kreatívan is
lehet összefüggéseket kutatni.
– Akár a nyálkás ragadozó-uszony figyelmeztetések,
fenyegetések intelmek vak-jeleit tapogatja
itt vak-világtalan mellett a látók is.

Érzőn-túli rétegekig lepréselődik
már az egykoron kérdezni mersz, büszke hang is.
Prófétai szó helyett homályba borul
tett és igazság vezény-szólama.

Nap-tűzte Nirvána-zónába hullik minden,
mi egykoron a gondolat szelíd,
megváltó bölcsője volt.
Agy-tompított kordon-rendszerek
digitális-bilincseit mikor tépik önként szét?!

BOLYONGÓ EMLÉKEK KÖZÖTT

Életében egyetlen nőt szeretett. Egyetlen kristálytiszta, igaz, szerelem volt az életében, mintha a mindenki számára elérhető, és megérdemelt boldogság egyszer csak kopogtatott volna az ő ajtaján is, és neki csupán csak annyi lett volna a dolga, hogy megnyissa a szívét, annak, aki igazán megérdemli.
A legtöbb hozzátartozója, és ismerőse persze egyből azt javasolta, hogyha az illető nővel őszintén szeretik egymást, akkor adjanak maguknak pár hónapot, mielőtt valóban sorsukat gyökeresen meghatározó, életszóló döntést mernének hozni, ám a férfi mintha megérezte volna titkosan, lappangón, hogy nincs már sok ideje.
Rendkívül nehézkesen ismerkedtek össze feleségével. Mindketten bölcsész egyetemisták voltak, és jövendőbeli feleségnek már így is volt három diplomája. A pszichológia, és szociológiai oklevél mellé úgy érezte, szeretne még valamit hozzátenni, és miután mindig is vonzotta az irodalom ezért úgy döntött megpróbálkozik az egyetemi körökben csak ,,elátkozott szaknak" elkeresztelt magyar szakkal. Ekkor találkozott először a férfival, aki más volt, mint azok a beképzelt, öntelt hólyagok, akik a legtöbb esetben az egyetemet valamiféle jelképes ugródeszkának tekintik, és az egész világ sajátságos, kihasználható játszóteret képvisel önző szemeikben.
Dezső szabadverseket is írt. Már a legelső alkalommal valósággal körbe udvarolt mindenkit a költészettel, és elsősorban a szavak mézes-mázos hatalmával, mely a XXI. századi emberek mentalitásából szinte teljesen kiveszett. A legtöbben furcsa csodabogárnak, hóbortos magának való alaknak tartották, míg nem találkozott Annamarival, aki megnyitotta lelke kapuit.
- Márpedig én akkor is szóra bírom ezt a roppant érdekes embert! - mondogatta barátnői gyűrűjében, amikor az aulában várakoztak két óra között a következő előadásukra.
- Én a helyedben nem vesztegetném az időmet egy ilyen tutyimutyiskodó alakra!
- Jaj, ne már! Most nehogy azzal kezdjetek nekem jönni, hogy titeket csak a sportos, kigyúrt test hoz lázba!
- Hát... ami azt illeti, és csípem az olyan csávókat, akik adnak a kinézetre!
- Te nem vagy eszednél! Kutatások is bizonyítják, hogy a legtöbb kigyúrtagyúnak fingja sincs róla, hogy ki volt Arany János, vagy Radnóti! Nem tagadom, hogy félistenek az ágyban, de a női lelket egyáltalán nem ismerhetik!
- Te tudod kisanyám! De ha gellert kap a számításod ne panaszkodj nekem, hogy én nem figyelmeztettelek!
Annamari ettől kezdve úgy igyekezett ügyeskedni, hogy mind az előadásokon, mind a szemináriumokon előszeretettel foglalt helyett Dezsőhöz közeli padokon, vagy közvetlenül mellette, és valahányszor csak ránézett végzetesen, kellemesen megdobbant a szíve. Amint csak vetett egy futó, kósza pillantást erre a különös férfira lelke mélyén anyai ösztönök ébredtek fel. Ennek a férfinak valószínűleg súlyos problémák, gyermekkori traumák nyomhatják a lelkét, hiszen mindig úgy nézett ki, mint akit feltétlenül meg kell vigasztalni.
Egyik irodalomtörténet óra után Annamari vele maradt a teremben, és flörtölő szempillarebegtetéssel megpróbálta elcsábítani. miközben sejtelmesen a fülébe suttogott:
- Kérlek mondj nekem valami romantikusat...
- Reszkető barna csillagok virága két szemedben/ Angyalként védelmezel hetedíziglen.
- Ez nem igazság! Ez annyira gyönyörű! - cuppanós csókot adott a férfi arcára, amitől a másik elpirult, ami szokatlan volt, mert Annamari más reakcióhoz szokott.
Egy másik alkalommal véradó napot szerveztek az aulában és Annamari is előszeretettel jelentkezett önkéntesnek, aki életet ment azzal, hogy vért ad. Egyetlen ember vonta ki magát ebből az önkéntes segítségadási kötelezettségből Dezső.
Annamari később az alagsori jegyzetbolt melletti takarítók számára fenntartott szűk szobában talált rá. Összekuporodva, két vaskos térdeit összekulcsolva keservesen pityergett, sírdogált, és mikor lehajolt hozzá, és védelmezően megpróbálta volna átölelni Dezső kicsit fenyegetőbben annyit mondott: - Ne érj hozzám!
- Dezső! Kérlek! Mi a baj?! Segíthetek?! Ezt meg kellene beszélnünk, nem gondolod?! - próbált segíteni, de Dezső az adott nap hátralévő részében mindig úgy ügyeskedett, hogy kikerülte az együtt töltött perceket, és mikor estefelé hazafelé mentek Dezső inkább nem az Astoria metróaluljáróba ment, hanem felkapaszkodott a nyolcas buszra ami ugyanúgy haza vitte.
A féléves vizsgák a nyakukon voltak, és mivel Dezsőnek mindig is problémái voltak a nyelvészeti tantárgyakkal  Annamari készségesen felajánlotta, hogy tanulhatnának együtt.
- Figyelj! Nem akarlak bántani! Tényleg csak segíteni szeretnék neked, hogy sikerrel vedd az akadályokat! - ám bárhogyan is igyekezett korrepetálni Dezsőt mind szófajtanból, mind mondattanból - bár Dezső olyan erősen koncentrált, hogy valósággal füstöltek agyában a gondolatok -, a vágyott hatvankét pontos ponthatárt egy-két pont híján szinte sohasem sikeredett megközelíteni az esedékes zárthelyi dolgozatoknál.
Így történhetett, hogy ha Dezső mindenképpen szeretett volna diplomát kapni akkor bizony engedményeket kellett tennie. Le kellett adnia a magyar szakot, így a történelmet vihette tovább.
- Úgy sajnálom! Tényleg, őszintén! – hajtotta vállaira fejét Annamari. – Figyelj! Tudom, hogy ez nagyon fájó érzés, de más még eddig se jutott volna el! – igyekezett biztatásnak szánni szavait, de érezhette, és láthatta, hogy szegény Dezső valósággal romokban volt a hír hallatán.
Később élő ember el nem hihette, hogy hogy képes az egyetem kiadni olyan diplomát, mely szigorúan csupán egyetlen szakról szól. Főként a rosszakarók mondogatták, hogy ennyire harmatos gyenge lenne a felsőoktatás érdemi színvonala, hogy már vadbarmokat is beengednek az egyetemre.
Dezső – bár egyáltalán nem akarta meghallani ezeket a nagyon valós, rosszindulatú, barátságtalan hangokat -, azért csak-csak hallott egy-két foszlányt.
Olyan lopakodó tolvajok módjára osont be megszégyenülten az egyetem fő épületébe a Múzeum körút felöl, mintha csak egy B-kategóriás, idétlen akciófilmnek lenne az egyik botlábú, tökelütött, balszerencsés mellékszereplője. Igyekezett úgy lépni, hogy semmilyen fölösleges, gyanús zajt ne kelten maga körül. Mire hosszas sorban állas, és közel két órás idegborzolás után a szarkalábas szemű, zsémbes titkárnő gratulált neki diplomájához Dezső olyan gyorsan, és észrevétlen hagyta el az egyetem területét, mintha nem is töltötte volna itt életének hét meghatározó évét.
Annamari ellenben büszkén pózolt a kamerák, és fényképezőgépek kereszttüzében, és fekete kalapos talárjában maga volt a megtestesült tökély. Mikor a diplomaosztón összeálltak egy nagy közös képhez szinte olyan hallgató nem akadt, aki ne hiányolta volna Dezsőt a különös csodabogarat.
Annamari felkerekedett, és személyesen meglátogatta otthonában. Dezső valósággal majd hanyatt esett, hogy álmai hölgye személyesen eljött hozzá, mert szereti, és bizonyára nagyon fontos neki.
- Szia Dezsi! Bejöhetek?
- Ö… izé… miért is ne… - engedte be a bejárati ajtón.
Még szerencse, hogy akkoriban mind a két szülője még javában dolgozott, így nem volt senki, aki a háboríthatatlan, turbékolni vágyó nyugalmukat kikezdhette volna.
- Annyira hiányoztál a csoportképről! Mindenki csak téged kérdezett, hogy hol vagy? Mi történt?! – ölelte át.
- Hát… kicsit rosszul éreztem magam, és inkább hazajöttem, hogy átgondolhassam a történteket…
- Meg kell ígérned magadnak, hogy nem fogod az életedet lelkiismeretfurdalások, marcangoló önostorozások közepette leélni!
- Megfogom próbálni…
- Hát ez nem hangzott valami bátran, de tudod mit töltsük együtt a napot!
- Rendben! Ez jól hangzik!
Nem tudni, hogy most vajon hol, vagy merrefelé élhetnek, de remélhetjük, hogy boldogok együtt.
    

A LÉTEZÉS GROTESZK KÉPLETE



Egy temetés - főként a XXI. században korántsem olcsó. Nem mindegy ugyanis, hogy az elhunyt földi maradványai koporsóban, vagy urnában várják az örökkévalóságot.
Dr. Bujdosó Balázs volt egyetemi tanár, író, műfordító - akinek hitvallása volt, hogy elsősorban ismeretlen költők fordításával megismertesse diákjait, és az irodalomszeretőket a költészet változatos, széleskörű kultúrájával mivel felesége, és hozzátartozói nem voltak, és kicsit maga is úgy érezhette, hogy minden egyes nap, amit a föld nevű bolygón kell leélnie közelebb került az elmúláshoz egyik nap úgy ébredt, hogy ma végre megteszi, és eltemeti saját magát.
Egyik magánklinikán búsás pénzösszegért cserébe az illetékes főorvos közölte vele, hogy testében rákos daganat burjánzik, ami olyannyira előrehaladott státuszban van, hogyha még sikerülne is megoperálni idős korára való tekintettel szervezete alig egyetlen hónapon belül feladná az embertprónáló, gigászi küzdelmet, és ezért az orvos azt tanácsolta paciensének, hogy használja ki-ki soványra szabott, még hátralévő idejét az életből.
- Hát... tisztelt tanár úr! Őszintén sajnálom, de sajnos az Ön szervezete önmaga ellen fordult. Én az Ön helyében elrendezném a dolgaimat, és még megpróbálnék örülni az életnek! - közölte kimért fensőbbséggel, mintha számára ez is valami kényszerű feladat, vagy kötelesség volna és úgy veregette meg az idős tanárember beesett, kissé görbe vállait, mintha a legjobb barátok lennének, majd kezet szorítottak, és az idős tanár inkább elbújt a magánkórházhoz közeli erdős bokrok egyikében, hogy elsirassa saját kisiklottnak gondolt életét.
Egy ásóra, lapátra mindenképp szüksége lehet, hiszen a föld minőségét illetően korántsem mindegyik, hogy hol kezdi el a talajmunkálatokat. Egyszerre mélyíteni, tágítania kell az adott legalább három méter mély üregű gödröt, ahová önakaratából szépen, komfortosan berendezkedve befekszik.
A családi házához közeli kis utca végén volt egy afféle barkács, mindenes bolt, és miután itt mindenki már régóta ismerte a művelt öreget szívesen segítettek neki.
- Jó reggelt Balázs bácsi! Mit parancsol?
- Jó reggelt! Szeretném egy ásót, és egy lapátot vásárolni!
- Hobbi kertészkedés, vagy valami komolyabb, háztáji munka? Ha gondolja én szívesen feláshatom a kertjét? olcsón megszámítom!
- Köszönöm, nem! Már régen megígértem, ha egyszer rászánom magamat akkor ezt szeretném egyedül megcsinálni!
- Értem! - a boltos odaadta a vadonatúj nyelű ásót, és lapátot, és kicsit csóválva nagy búsa fejét, meg hümmögve hozzá jó hosszút nézte, amint az aggastyán ember felszáll a villamosra, és elutazik a temető irányába.
,,Ugyan mi a csudában törtheti a fejét ez a habókos öregember?!" - töprengett magában.
A tanárember már pontosan tudta, hogy hol fogja megásni saját sírját. Az újköztemető háromszáz egyes parcellájánál viszonylag érintetlen fás-bokros madárlátta erős rész feküdt, ahová nem sok kíváncsi látogató tévedt, vagy ha mégis azokat az esetek többségében általában mindig autóval fuvarozták.
A temető fekete, kormos színű kovácsoltvaskapuja - akárcsak egy vadnyugati filmben -, a lézengő, bámészkodó, éppen kávéjukat szürcsölgető biztonsági őrök jóformán ügyet sem vetettek a nyári kalapot, rövidnadrágot viselő időskorú férfira, aki komótos kedvvel két nélkülözhetetlen szerszámot cipelt egyik kezében. Gondolhatták lehet, hogy sírgondozó.
Észre se vette, hogy fürge, szúnyogszerű lábaival valósággal szaladt a háromszázegyes parcella irányába, mire egy kiöregedett vadgesztenyefa mellett hamar megtalálta az erőd-bokros részt, ahol majd örök álmait alussza.
Ásni kezdett. A talaj homokos volt, csupán az első két méter mélyítése után váltott nehezebb, tömörebb agyagos állagúra. Egyszerre feltűnt egy öreg teherautóval egy cigányember, aki hangosbeszélőt szerelt a teherautó tetejére. Időnként be is kapcsolta, hogy a már előre felvett, gépesített hangfelvétel azok fülleit is jól elérhesse, akik messzebb, vagy a temető eldugóttabb részeiben vannak.
- Jónapot kívánok! Érdeklődnék kedves Uram, hogy elfogadná-e a segítségemet?! - kérdezte közvetlenül.
- Üdvözlöm! Köszönöm! Boldogulok magam is!
- Halja-e jóember! Hát minek áss gödröt egy ilyen kifinomult uraság, amikor erre a feladatra vannak a temetősök?
- Hát... az az igazság, hogy most csak lemérem a dolgokat, hogy fog ez az egész kinézni! - megtörölte egy zsebkendővel erősen verejtékező homlokát, majd folytatta az immáron szélesedő gödör mélyítését.
A cigányember értetlenkedve megcsóválta a fejét. Ajkán grimaszos, visszataszító mosoly bujkált, majd beült a rozzant teherautóba, és elhajtott. Gondolhatta: egy újabb bolond hiányzik még a világnak!
A tanár úr pedig komótosan folytatta a megkezdett kubikos munkát. Kicsivel tizenegy óra körül el is készült a téglalapalakú gödör. Gyorsan ki is próbálta vajon milyen érzés lesz majd, ha örök időkre itt kell töltenie életét?
Óvatosan befeküdt, majd a lapáttal szorgalmasan magára kezdte lapátolni a kiásott, friss földet. Valamelyik családtagja, vagy hozzátartozója már élesen megfedte volna, hogy micsoda dolog az, hogy valaki rövidnadrágban, nyári kalapban, és rövidujjú ingben akar sírba feküdni, ahelyett, hogy tisztességgel felöltözködött volna. Bujdosó doktor ezzel viszont a legkevésbé sem foglalkozott. Érezte a sziklaszilárd, meleg, friss anyaföldet, majd szépen lassacskán ellepte őt. Mintha egy képzeletbeli tengerparton lenne, ahol a csalafinta, játékos gyerekek előszeretettel temetik be az embert homokágyba. Igen ám, de azok az emberek tréfának fogják fel ezt az egészet, míg az aggastyán tanárember ezt halálosan komolyan gondolta.
A temető szépen, lassacskán megtelt. Kezdetben főként nyugdíjas özvegyasszonyok sereglettek szinte mindenütt, később feltűnt egy-egy kíváncsi bámészkodó autós is, akik majdhogy nem a közelben parkolták le autóikat.
- Jó napot! Hát maga meg miért fekszik egy gödörben jóember? - köszöntötte egy idős, kotnyeles özvegyasszony, aki csinos, filigrán termetével nyugodtan meghazudtolhatta volna akár saját kortársait is.
- Kezét csókolom kedves asszonyom! Csupán csak kipróbáltam, még éltemben, hogy milyen érzés lehet majd itt feküdni várva az örökkévalóságot! - adott kimerítő magyarázatot.
- Egy idős embernek bizony mondom magának hamar megbomolhat az a kevés esze! Jöjjön szépen! Tápászkodjék ki abból a gusztustalan, piszkos pók rágta gödörből, és menjen szépen haza! Mit fognak szólni a gyerekei, és az unokái?! - az öregasszony szeretett mások magánéletébe beavatkozni annyi szent.
- Köszönöm, hogy felhívta a figyelmemet kedves asszonyom! Mindjárt be is veszem a gyógyszereimet! - Bujdosó azzal földhalmos, koszos kézzel kinyúlt a földhalom alól, és megpróbálta aktatáskájából kihalászni gyógyszeres műanyag dobozát. Rövid időn belül meg is találta a pirulákat. Úgy döntött, hogy legalább hármat vesz be! Biztos, ami biztos! Hiszen ugyan ki is ellenőrizhetné a helyes adagokat, amikor valaki öngyilkos akar lenni, nem igaz?!
Mivel semmilyen folyadékot nem talált, ami megkönnyíthetné a nyelés mechanizmusát ezért igyekezett úgy nyelni, hogy el ne kapja a fulladás.
Az öregasszony látván kisebb szerencsétlenkedését lehajolt hozzá, és egy termoszból enyhén forró tejeskávéval igyekezett rajta segíteni:
- Tessék kedves uram! Ez majd rendbe hozza! Ígérje meg, hogy hazamegy, lecsutakolja magát és fölhívja szeretteit! Jó?!
- Megígérem kedves asszonyom! Minden jót!
- Magának is! - azzal az idős nő feltápászkodott a gödör mellől, majd ment a maga dolga után.
Teltek-múltak az órák, és ahogy a temetőben egyre több, változatos fizimiskájú, és külsejű ember fordult meg szinte majdnem mindegyiknek volt egy-két keresetlen, vagy épp baráti szava az idős emberhez.
Egy tüneményes, alig öt éves, lenszőke hajú kislány lépett kíváncsi oda mellé:
- Cókolom báci! Miért teccik itt feküdni? Sereti a gumicukrot? - kedvesen kinyújtotta pöttöm kis markát, amiben pár szem pirosszínű gumicukrot szorongatott.
- Szervusz kislány! Köszönöm kedvességedet! Egyelőre pihenek itt egy picit, és később majd tovább indulok!
- Anyukám azt mondja, hogy betegséget lehet kapni, ha valaki a földön fekszik.
- Anyukádnak mindenben igaza van! Most menj vissza a szüleidhez!
- Cókolom! - köszönt el illedelmesen, de azért pár gumicukrot a gödör mellett hagyott, hátha az idős ember hasznát veszi.
A kora esti órák környékén néhány temetőőr sétálgatott komótosan, fáradtan arrafelé, és miután a nap lemenőben volt elemlámpát használtak, melynek késhegynyi éle szinte mindent megvilágított. Így szúrták ki az öregembert, aki kicsit elszunyókált a gödörben szuszogva.
- Hé öregfiú! Hát maga meg mit csinál itt?! - kérdezte az egyik tagbaszakadt gorillakinézetű őr.
-  Jó estét Tisztelt Uraim! Csak ki szerettem volna próbálni a gödröt, mert sírhelyet szeretnék magamnak vásárolni!
- Annak biza' könnyebb módjai is vannak papa! - vette át a másik őrtől a szót egy gizda őr. - No, kászálódjék gyorsan ki ebből az istenverte gödörből aztán temesse be ezt a szörnyűséget! A halállal nem jó gúnyt űzni! Aztán menjen szépen haza!
- Igen is! Máris azonnal! - addigra már jócskán elzsibbadt, elgémberedett jóformán egész felső teste, és mire kikászálódott volna a gödörből addigra a két temetőőr is régen tovább állt. Úgy határozott, hogy marad még egy kicsit.
Vajon ki fog igazán, és őszintén emlékezni rá? Milyen nyomokat sikeredett hagynia az életben önmaga után? Hiszen nem volt családja, nem voltak gyerekei, vagy szerető felesége, aki gondját viselte volna vén napjaira, akkor meg mi értelme ennek az egész földi macska-egér játéknak, amit életnek neveznek?
Egyszer olvasott egy remek, precíz idézetet egy magyar író tolláiból: ,,Azért vagyunk a világon, hogy otthon legyünk benne!" - Vajon neki sikerült egyáltalán otthont teremtenie? Igaz, ami igaz vásárolt magának egy hatvannégy nézetméteres, összkomfortos garzonlakást, de hát ez volt mindene, és irdatlanul sok könyvei. Egész életében nem utazott sehova, nem nyaralt homokos, romantikus tengerpartokon, és nem is fedezte fel a világot, amiről fiatalon még híven ábrándozott.
A nap lement, és a koromsötét, fullasztó nyári éjszaka, akárcsak egy kísérteties alagút úgy telepedett rá az ember ösztöneire, és érzékszerveire, akár egy nagy, ragadós, feketelevesszerű massza, vagy szurok.
Dr. Bujdosó Balázs egyetemi tanár éppen azon volt, hogy kiszabadíthassa magát a veremből, ahova saját maga szántából került, amikor hirtelen heves, elefántszerű nyomást érzett a mellkasában. Mintha minden lélegzetet ki akartak volna belőle szorítani. Pár pillanat volt az egész, mégis mindent megváltoztatott örökre. Szíve már nem pumpált több vért sem agyába, sem más érzékszerveibe.
Azt beszélték, hogy néhány hónappal később egy csinos, idős hölgy síremléket állított az idős, egyetemi tanárnak, és rendszeresen meglátogatta friss virágkoszorút téve a sírra.   

ÁT-JÁRHATÓSÁG

Ott szemben a kristálytükör mely nem színlelheti,
hogy elszálltak feletted a gyorsléptű,
büszke évek s fájt, ha úgy érezhetted
magadra hagyott ember, szülő, barát.
Szemben veled az óra.
Kíváncsi-bőszen hallgatod kattogó
doromboló hangját s próbálnád megfejteni
őszülő halántékodra zúdított ősi titkait:
,,Még mindig muszáj feltétlen életben maradnod?!”
Miért nem szállsz ki most
e összezavarodott,
szándékos mókuskerékből?!

Valaki párbajra hívta megtöretett,
digitális hologramod.
Régi fénykép applikációkat kattintgatsz gépeden,
hátha még visszaidézheted azt
amilyen valóban lehettél egykoron.
Fel hizlalt, szánalmas egérként
elébed tévednek kihasználásra játszó emberek,
akár az önző árnyékukat csendben,
ádáz szorgalommal követő macskák.

Most valami benned meg-nem-értett
hanggal kattogva zörög.
Létedet körbe határolták régi hatalmi,
karrierkörök, mintha egy hajótörött
a süllyedni kész hajóroncsról
nem tudna a vízbe ugorni.
– Néha már magad is eszelős vagy.
Röpdös, fenyeget benned egy
vész-jelző silány faktor – elnyomott,
kihasznált agyvelökre érzed
rárogyni az iszonyú, társadalmi torlaszt.

Szókaratés csipkelődéseknek már így
is egy örökkévalóságig ki vagy téve.
Életed előtt már létezett egy árny-Én,
melyet élethosszal meghosszabbítottak,
hogy melletted lehessen, vigyázzon rád,
míg hullongnak, füttyögnek
naponta a kultúra bűnbak-madarai.

Szakadozott beszéddé lett már a vak remény.
Sürgető késztetések ellen jobb
a gondolkodó próféták közege ahelyett,
hogy önmagát rántaná szándékosan
sárba a forgandó vakszerencse!

PATKÁNY-FOGÓ

A kis patkánylyukra emlékeztető osztálytermet, ahol három ember is meglehetősen szűkösen, kényelmetlenül fért meg, nemhogy egy harmincnégy tagból álló egyetemista csoport a fokozatos, mélyen meggyökeresedő, szirupos félelemmassza ülte meg. Úgy érezhette itt bent magát az ember, mintha szándékosan ketrecbe, vagy valamiféle olyan miniatűr buborékba zárták volna, ahonnét nincs menekvés, nem lehet kiút sehova.
A tétova egyetemista, - akit a háta mögött -, mindenki csak hülye gyereknek, vagy idiótának nevezett összeszedte minden maradék bátorságát, és bár egyetemista évei alatt már számos formában felmerült benne az öngyilkosság gondolata, hiszen úgy érezte, hogy mind a docensek, mind a tudálékos professzorok is mind-mind megszégyenítik. Erre bizonyíték volt a múltkor is az irodalmi önképzőkör ülésén, ahol saját versekkel kellett előrukkolni, és miután Ottó valósággal utálta, ha nyilvánosan kellett szerepelnie, hiszen ismert költők versét mindig is sokkalta jobban mondta, mint a sajátjait, ezért inkább megkérte egyik csoporttársát, hogyha nem gond olvassa fel költeményét. A dolog vége az lett, hogy a mély, létfilozófiai problémákat boncolgató költeményt valósággal ízekre szedték olyan méltatlan, gyilkos kritizálással, melyben egy csipetnyi elismerés, vagy pozitív hozzászólás nem akadt. Nem csoda, ha Ottónak azonnal ki kellett kéreckednie a mellékhelységbe, hogy kiadósan kisírhassa minden visszafojtott indulatát, megkeseredésnek indult bánatát.
Mindig is azt akarta elérni, hogy őszinte barátokra találjon, akik segítik, támogatják, és jóformán elkísérik a későbbiekben is életének minden szánalmas, és balszerencsés fordulópontján. Nem csoda, ha a legtöbb - főként hölgy csoporttársa -, legalább is a kezdetekben gyanúsan, furcsán, visszatetszően kezdett rá tekinteni, és szinte viszolyogtak akárhányszor Ottó feltűnt a kopottas vászon csatos táskájával hóna alatt, és kiadós szájszaggal, amit még a legextraerősebb rágógumi, vagy rendszeres fogmosás sem volt képes maradéktalanul eltávolítani.
Ottó most fogta magát és kivételesen leült a leggyönyörűbb, kontyot viselő hölgy mellé. Életében nem látott még annyira eleven, léleklátó, a szívek mélyére hatoló szilvamag nagyságú barna szemeket, melyeket a hihetetlenül angyali, és közvetlen hölgy viselt, aki bátorítón rámosolygott. Ottónak valahogy még a mosolygás is hamar átfordult idétlen, szánalmas grimaszba, amitől eltorzulni látszott elipszisméretű feje.
- Kérlek mondd azt, hogy nem baj, hogy melléd ültem! - közölte a meglepődött hölggyel, amikor hirtelen lehuppant melléje.
- Nem! Egyáltalán nem baj! Nyugodtan! Te tudod, hogy most kijön az irodalomból?
- Szerintem Berzsenyi, vagy valamelyik klasszikusan romantikus költő.
A tanárnőre nem is kellett sokat várakozni, mert pontban fél tíz után pár perccel, akár csak egy halálpontos, felhúzott svájci óramű két kisebb méretű hörcsögzacskóval állandó pirospozsgás arcán, nagy kidülledt, gülü szemével úgy festett mint egy börtönőr, akinek az az egyetlen feladata, hogy mindenkit szemmel tartson, és aki szökni, vagy ellenállni próbál azt méltó módon, elrettentő példával büntesse meg.
- Szép jó reggelt hölgyeim, és uraim! Vegyék elő jegyzetfüzeteiket, mert sok dolgunk lesz ma még! Remélem mindenkinél van egy Berzsenyi verseskötet.
A legtöbb egyetemista - akárcsak az általánosban -, szófogadóan kirakta halványzöldszínű padjára a vaskos, változatos versesköteteket, hadd gyönyörködhessen a tanárnő tudatalatti hiúsága egy kicsit abban, milyen üdítően frissítő érzés is az, ha működik egy bizonyos bevált pedagógiai módszer.
- Nagyszerű! - Odaballagott a sötétzöldszínű táblához, és egy félig eltört, fehér krétacsonkkal máris nyikorgón macskakaparásokat vésett a táblára. - A kritikai szakirodalmat mindenkitől kötelezően elvárom! Aki ezekből a könyvekből egyet sem fog elolvasni a szigorlatra az megnézheti magát, mert sohasem megy át! Legalább is, amíg én itt vagyok! - nézett villogón, ellenségesen végig az egybegyűlteken. Ekkor vette észre Ottó padján a soványka, papírkötéses, silány minőségű Berzsenyi kötetet.
Mintha valami szándékos provokáció, vagy nyílt, tiltakozó ultimátum lett volna ez személye ellen. Mint aki háborúra készül, szemlátomást felpaprikázva odalépett szerencsétlen semmiről sem tehető Ottó padja elé, és tüntetően, mintha szándékosan könyvcsonkításra, vagy könyvégetéshez készülődne magasba emelte a soványka, füzetnyi kis kötete.
- Remélem mindenki jól megnézte magának Ottó úr verseskötetét?! Ha megközelebb bárkinél meglátom, hogy nem minőségi, vagy kritikai kiadású kötetet hoz magával, annak két jegyet automatikusan levonok a féléves munkájából. Melegen ajánlom, hogy senki se próbáljon meg próbára tenni! Megértették?!
Néma bólintás volt a válasz.
Ottó valósággal magába roskadt. Hiszen neki legfeljebb csak az a hibája volt, hogy a kritikai kiadású köteteket - akárcsak a lexikonokat, vagy szótárakat -, minden esetben méregdrága árakon adták, így ha azt akarta, hogy ne legyen családi bonyodalom inkább bement a Tescoba, és a könyvosztályon igyekezett beszerezni főként olyan irodalmi jellegű könyveket, melyeket nem tudott volna megvásárolni magának. És nem is akart folyton a szülei nyakán ,,élősködni", ahogy egyesektől hallotta. olyan kétségbeesett, árva, elvesztett volt ebben a percben a tekintete, mint akit egy egész életre vérig sértettek, és jócskán meg is bántottak. Ennek a tanárnőnek semmi joga sem volt hozzá, hogy kritizálja, fricskálja, vagy flegma, gyilkos vizsgálódásainak tárgyává tegye az ő szerény küllemű verseskötetét!
- Hé! Tudom, hogy ez most rosszul esik neked, de majd rendbe jönnek a dolgok! - suttogta kedvesen arcába a babonázó fiatal hölgy, aki mellett ült. Most fordult elő először, hogy a fiatal nő megfogta szorosan, erősen a kezét,  és biztosította támogatásáról. Ilyesmi még egyáltalán nem fordult elő vele. Arcára a váratlan reménykedés, és gyerekes szívet szorongató szomorúság különös vegyüléke vetült.
- Ja! Igen! Megkérném Bárczi kollega urat, hogy maradjon itt óra után! - közölte a tanárnő tüntetően, mint aki megfeledkezett valami nagyon fontos dologról.
A kis csoport főleg hölgytagjai csöndesen lapítottak, és ki nem merték volna nyitni - sok esetben -, nagyon is élénk, provokatív, szabadszájukat. Mindenki tisztában volt vele, ha bárki is a teremben védelmébe vesz akárkit, vagy kiáll egy eszme, vagy gondolat mellett annak előbb-utóbb meg kell fizetnie a nagyon súlyos árat, ami akár azt is könnyen jelentheti, hogy a közeljövőben újra évet, szemesztert kell ismételnie, és akkor aztán agyő kreditpontoknak, vagy ösztöndíjprogramoknak.
Ottó igyekezett visszafojtani letört, depresszióra, búskomorságra hajlamos kedvért, ám azok, akiknek sikerült belső lelkét is kiismerni pontosan érezték azt, hogy egy olyan túlzottan is sebezhető ember számára, aki még a saját árnyékától is hajlamos olykor-olykor holdvilágos, kísértő éjeken megijedni, és összecsinálni magát rendkívül óvatosan, és tapintatosan kellene bánni. Sajnos ezzel a hörcsögképű docensasszony egy csöppet sem volt tisztában. Totálisan hideg hagyta hallgatóinak megtaposott lelkivilága.
- Tehát akkor a következő órára kéretik mindenkinek készülni, mert zárthelyi dolgozat lesz, aminek a jegye szervesen beleszámít majd eddigi munkájukba! Az évfolyamdolgozatokat kijavítottam, és csodálkozom azon, hogy egyesek mégiscsak éreztek magukban elegendő bátorságot, hogy megpróbálkozzanak az elátkozott magyar szakkal! Mindenkinek további kellemes napot! - jelentette ki cinikus fölényeséggel, majd miután mindenki elhagyta a kis egérlyukszerű termet helyet foglalt egy törött hátú széken, és közelebb invitálta Ottót.
- Nos! - gülü, szúrós szemeire visszahúzta szemüvegét. - Gondolom tisztában van azzal, hogy eddigi szánalmas teljesítménye elégtelen, és nem tudom magát értékelni! Ami az évfolyamdolgozatát illeti magam sem tudom eldönteni, hogy sírjak, vagy nevessek-e?! - nézett farkasszemet kérdőn a megszeppent, lehajtott fejű hallgatóval. - Mindazonáltal le a kalappal az eddigiek előtt kedves Ottó! Én egészen biztosan nem mentem volna dixgráfiásként, és egyéb rendelleneségekkel magyar szakra, de hát lelke rajta! - kaján, gyilkos mosoly terült szét, mint valami fertőző betegség száján.
Ottó összehúzott vállakkal, topogó, töprengő, és látszólag elveszett, kétségbeesett tekintettel inkább a gusztustalan, piszkos okádékzöld linóleumpadlót bámulta. Egyszerűen a hányinger kerülgette, ha ezzel a szemétkedő tanárnővel akárcsak egy levegőt is kellett szívnia.
- Emellett megfigyeltem, hogy nem szereti a szemkontaktust, ami enyhe fokú autizmusra is utalhat magánál! - annyira hitvány, galád megvetettséggel mondta ki az árulkodó, megszégyenítő szavakat, hogy Ottó legszívesen ott helyben a föld alá süllyedt volna.
- Mondja csak tisztában van azzal amit mondok?! - nézett fel fontos papírjaiból.
Ottó engedelmeskedve bólintott.
- A következő zárthelyi dolgozatát jó volna úgy megírnia, hogy az egy erős hármas alá legyen, mert különben nem segíthetek magán, és az eddigi nehézkes munkája is mehet a szemétbe! Ugyanakkor több kollegával is elbeszélgettem a maga összetett ügyével kapcsolatban, és a többségnek egyértelműen az a véleménye, hogy maga nem idevaló! Tudom, hogy irodalomórán valósággal elkápráztatja csoporttársait verseivel, és fotografikus memóriájával, de sajnos ez az egyetem elvégzéséhez nagyon kevés!
Ottó sírva fakadt. Olyan krokodilkönnyes, és sebezhető lett a tekintete, mint akivel egy közeli hozzátartozója halálát közölték. A tökéletes tragédia és rettegő kudarc jelei mutatkoztak kétségbeesett arcán.
- Enyje! Hát nem mondták magának, hogy ez itt egyetem, és nem kisdedóvó?! Nézze meg az ember! Csak nem fog itt pityeregni! Ha ugyan tanár lesz, és a gyerekek meglátják, hogy sírni fog mit fognak magáról gondolni?! Szedje össze magát! Köszönöm! Végeztem! A dolgozatát elviheti! Lehet, hogy sikerül valamit tanulnia belőle, bár ezt erősen kétlem!
Ottó amilyen gyorsan csak lehet elvette elégtelenre értékelt évfolyamdolgozatát, és olyan villámsebesen surrant ki a kisteremből, mint egy hangtalan árnyékszerű, porig sújtott kísértet.
Odakint a babonázó hölgy csoporttársa várta.
- Jaj, szegénykém! Mesélj már? Mi volt? Leharapta a füledet?! - érdeklődött aggódva.
Ottónak semmit sem kellett mondania, hiszen nagyon szomorú arcára volt írva a felelet. Ha semmilyen módon sem képes változtatni a jegyein, tanulmányi átlagán akkor a magyar szakos pályafutásának rövid időn belül befellegezhet.
- Figyel Ottó! Őszintén sajnálom! Arra gondoltam szívesen átveszem veled azokat az anyagrészeket, amik nem sikerültek! Kölcsönösen segítünk egymásnak! Na? Benne vagy?! - kérdezte kedvesen.
A kétségbeesett fiatalember tétován bólintott. Most olyan jólesett neki, hogy egy igazi angyal vette pártfogásába. Csak valahogy áttudná rugdosni önmagát ezen az elátkozott féléven, akkor lehet, hogy a következő szemeszterben már nem az az undorító pöfeteggomba boszorka tanítaná.
Innentől kezdve a bombázó hölgy és Ottó a lehető legjobb barátok lettek, és bár Ottónak nem sikerült sem a zárthelyi, sem egyéb dolgozat sem, hiszen hatvankét pont szinte édeskevés a sikerhez. Ennél fontosabb, hogy egyetemi csoporttársai, és néhány tanárja között igaz, és örök barátságokat talált, melyek elkísérték élete göröngyös útján, hiszen elfogadták, és megértették, hogy az érzékeny, sebezhető emberekre igenis vigyázni kell!  

VÁLTOZÓ MEGKÖZELÍTÉS

Kilencéves volt, amikor a szülei elváltak. Utólag számtalanszor agyalt, töprengett, és sikeresen felidegesítette magát azon, hogy vajon igényes, és mindig csinos, talpraesett anyja hogyan tudott beleszeretni egy annyira magának való, magányos farkas, és kicsit nagyképű, sótlan alakba, mint amilyen az apja?
Két szülője között szinte úgy nem telt el gyakorlatilag egyetlen nap sem, hogy ne veszekedtek volna valami szánalmas, csip-csup bagatell ügyön, melynek aztán se vége, se hossza sem volt. Nála a pohár akkor telt be, amikor apja hazahozott egy húszas éveiben járó, fiatal, tejfölösszájú fruskát, aki akár még fia barátnője is lehetett volna, és azt bizonygatta, hogy manapság a korkülönbség szinte egyáltalán nem is számít. Nem lényeges szempont.
- Édes fiam! Szeretném neked bemutatni az új barátnőmet... Ildikót! Na? Mit szólsz hozzá?! – tuszkolta maga elé a kissé megszeppent szupermodell kinézetű, fiatal hölgyet a büszke apuka, aki talán még büszkébb volt arra, hogy felesége után találhatott egy ilyen vadító külsejű nőt. Egészen bizonyosan hízelgett is az egojának.   
András végigmérte ellenszenvesen, haragtól, indulattól izzó szemekkel, mert - sosem tagadhatta -, ha nem lett volna az új, fiatalos barátnője apjának, akkor talán még mindig együtt maradt volna az anyjával.
- Na? Mit állsz még ott mint egy faszent?! Legalább bemutatkozhatnál! - pirított fejére.
Ildikó volt, aki kicsit fennhéjázón odament a néma fiatalemberhez. Kedvesen letérdelt hozzá, és barátságosan kezet nyújtott neki:
- Szia kisember! Nagyon örülök, hogy végre személyesen is találkozhatunk! Ildikó vagyok!
Andris mint akit szabályosan leforrázott, megdöbbentett a hír hirtelen dühösen elsírta magát, és hisztizve toporzékolni kezdett. Sajátságos közjátékot rögtönzött. Bezzeg az apja erre kínosan feszengett, majd belőle is előtört a vulkán erejű indulat.
- Andriska! Fejezd be nekem ezt a bárgyú viselkedést! Mi vagy te férfi, vagy kislány, hogy sírdogálsz itt nekem?! - a szemlátomást atombombaindulatú, rendkívül ideges apukán már látszott, ha senki sem képes megmenteni a puskaporos, robbanással fenyegető helyzetet újabb pofonok fognak a kisfiú pufók arcán csattanni, akár az ostorpattogás. Suhogva, és fájdalmasan.
- Semmi baj szívem! Nincsen semmi gond! Biztos most rossz kedve van a kislegénynek! - mosolygott bizalomkeltőn az apára az új barátnő, mintha nem lenne semmi olyasmi, amit egy őszinte mosollyal nem lehetne kiküszöbölni. - Majd ha kedve lesz bemutatkozik! Nem muszáj most azonnal! Szerintem hagyjuk kicsit magára. - javasolta mentőötletként. - óvatosan felállt térdelő helyzetéből, és arra készült, hogy lecsillapítva az apukát inkább a nappaliba vonulnak magára hagyva a kisfiút, amikor az apuka már nem tudott megállt parancsolni indulatainak és fia tarkójára mért egy kisebb pofonszerű legyintést, ami még így is átkozottan fájhatott, és égetett.
- Nesze te szánalmas kölyök! Jó lesz, ha magadba szállsz végre! - majd indulatosan megfogta barátnője kezét és elvonultak a nappaliba beszélgetni. A barátnő érthetetlenül, hitetlenkedve bámulta, és sajnálta is a pufók, pöttöm kisfiút, aki sírva fakadt, és úgy tűnt, rendkívül meg van sértve.
- Drágám! Bocsáss meg, de szerintem ez nem volt szép tőled! - jegyezte meg óvatosan, mikor később a nappaliban üldögélve kettesben maradtak.
- Ezt meg mégis hogy értsem! Már te is engem támadsz?! - horkant fel az apuka, aki most megint haragba jött.
- Hé! Nyugi! Mi van veled? Csak beszélgetünk! Mi a fenének kell neked mindent ennyire halálosan komolyan venned mi?!
- Igaz! Igazad van! Bocs! Néha előfordul, hogy kicsit kijövök a sodrásból!
- Szerintem jó volna, ha megpróbálnál türelmesebb, kicsit kedvesebb lenni a fiaddal! Hidd csak el, hogy ő szeret téged, de amikor így viselkedsz vele, akkor nem csoda, hogy sírva fakad! Nem szabadna elfelejtened, hogy ő még csak gyerek!
- Ez üres kifogás! Én másmilyen gyerek voltam! Nekem már hat éves koromtól kezdve keményen ki kellett vennem a részem a családfenntartásból, mert apám ki híján elitta mindenünket! Az idióta öcsémet is én neveltem fel! Egyedül!
- Tudom édesem! Már mesélted, és nagyon büszke vagyok rád, de most már másra is muszáj gondolnod! Nem gondolod?! Figyelj! Visszamegyek a gyerekszobába egy kicsit összebarátkozok a fiaddal, persze csak hanem baj?! - a fiatalos, csinos barátnő könnyedén felkelt és szökkenő lépésekkel visszaindult a gyerekszoba irányába, ahonnét a visszhangok visszaverték a fájdalmas gyereksírást.
- Föld hívja Andrist! Andris jelentkezz! - próbált humorosan, viccesen közelíteni, de azonnal átlátta a helyzetet, hogy a kisfiú már hosszú ideje a totális megfélemlítés légkörében leledzik, és teljesen el van nyomva. Óvatosan lekuporodott a szőnyeg egyik sarkára. Megfogott néhány műanyag akciófigurát, és lego építőkockát és játszani kezdett, csak úgy kedvtelés gyanánt, mintha ő is csak egy kisgyerek volna.
A kisfiú nagy nehezen abbahagyta a sírást, majd hosszú idő után előbb gyanakodva - hogy vadidegen hozzányúlt a játékaihoz -, majd egyre érdeklődőbb, kíváncsiskodó vizslaszemekkel kezdte mustrálni apja fiatal barátnőjét, aki szemmel láthatóan nagyon jól érezte magát játékoktól körülvéve, és igazán képes volt örülni a pillanatnak, hogy újból gyerek lehet.
A kisfiúnak legalább negyvenöt percébe beletelt mire óvatosan közelebb ment a fiatal nőhöz, és a lego építőkockákból segített nagy, méretes várkastélyt építeni katonákkal, és persze zöldszínű sárkánnyal.
- Nagyon ügyes vagy! Gratulálok! - tapsolt jókedvűen párat a levegőbe. Kicsit meggondolatlan volt a fiatal nő lépése, mert abban a pillanatban, hogy hangosat tapsolt a kisfiú máris jó messzire húzódott tőle. Tisztes távolságot tartva fenn, mint aki retteg attól, hogy valamilyen baj érheti.
- Hoppá! Bocsáss meg! Nem akartam! Ezentúl nincs taps! De azért, ha van kedved tisztázhatnánk egymással a játékszabályokat. - kérlelte szépen, közvetlenül, kedvesen, és minden elképzelhető taktikát igyekezett bevetni, hogy teljesen elnyerhesse a bizalmát.
A kisfiú nem sértődött meg, ám továbbra is sanda, gyanús szemekkel méregette a barátságosan mosolygó, látszólag megértő, és empatikus nőt.
A fiatal nő most levett a nagyméretű polcról két robotot, és néhány Tini ninja teknőc akciófigurát és máris élet-halál küzdelmet kezdett rögtönözni szándékosan gépesített, majd mókás-idétlen hangon. A kisfiú előbb elkerekedett szemekkel bámulni kezdte kíváncsian, majd előbb elfojtottan, később szívvel, teljes tüdőből elkacagta magát, mint aki már egyáltalán nem akar arra a sok méltatlan lelki sérelemre emlékezni, ami vele valaha is megtörtént.
Óvatosan megint közelebb húzódott a nőhöz, és bár ki nem állhatta, ha vadidegenek használták, vagy értek hozzá játékaihoz, most is ő levett két-két robotkatonát és együtt játszani kezdtek. A fiatal nő hamar ráérzett arra, hogy az elnyerhető bizalomnak igenis vannak szintjei, melyeket sohasem szabad erőszakosan erőltetni, vagy szándékosan túlgörcsölni.
Kis idő múltán valahonnét feltűnt az apuka is, akit bizony jócskán meglepett, hogy félénk, ijedős fiacskája máris milyen hamar a bizalmába fogadta legújabb barátnőjét.
- Hát ti? Mit csináltok?! - nyitott be a gyerekszoba ajtaján.
- Szia! Mi csak kicsit játszottunk így kettesben. Nem igaz?! - próbált grimaszos vigyorral elmosolyodni, ám a levegő érezhetően újra megfagyott, mert a kisfiú apja szigor-kemény hangjától ismét visszabújt merev, tartózkodó magatartása álcája mögé, és visszavonult érinthetetlen komfortzónájába.
- Jöttök fagyizni, vagy sem?
- Nyugodtan menj csak előre drágám! Mi is megyünk nemsokára!
Az apa még gyanúsan, szemeit forgatva párszor végignézett a gyerekszoba precízen, makulátlanul elrendezett rendjén, ahol minden tárgynak megvolt a maga helye, és rendeltetése, majd behúzta maga után az ajtót, és elment fagyizni.
A fiatal nő pontosan érezte, és tudta, hogy mi zajlik a kisfiú sebzett lelkében. Kislányként neki is hasonló helyzetekkel, és szülei veszekedéseivel kellett megbirkóznia, és bár sikeresen feldolgozta gyerekkori traumáit, azért az esetek többségében számos olyan gyerekkorból visszamaradt, elnyomott érzés lappangott még szívében, mellyel nem sikerült bármit is kezdenie.
Arra gondolt, hogy halk, szelíd szavakkal beszélni kezd, és elmeséli teljes, szomorkás gyerekkorát, hogy mindenképp elnyerhesse ezzel a kisfiú ingatag bizalmát. ,,Csak sikerülne végre összebarátkozniuk!" - gondolta. Az most mindkettejük számára hasznos volna.
- ...Kislánykoromban a nagymamámnál laktak egy családi házban. Óriási konyhakerttel, és számos kedves háziállattal. Nagypapám felszerelt egy hintát a vén, odvas cseresznyefa egyik ágára, és ott hintáztam. Egyre magasabban vitt a lendület, és az akarat. A mamám mindig csokitortát sütött, de nagyon féltem a csirkéktől, és merő véletlenségből sikeresen össze is törtem tizenkét tojást... - ahogy dallamos, lágy hangon emlékei visszatértek a boldog-szomorú gyerekkorba észrevette, hogy ő is teljesen más emberré válik. Sokkal megértőbbé, érzékenyebbé vált, ahogy őszintén kitárta a szívét egy kisgyereknek.
A kisfiú szótlanul, némán, ám annál éberebben figyelte, és pufók kis arcán érzelmek egész változatos skálája jelent meg - attól függően -, hogy éppen milyen érzelmet is élt át.
Amikor a fiatal nő befejezte gyerekkora meghatározó, szomorú történetét látszott, hogy leplezetten megpróbál elmorzsolni szempillája alatt egy kifejező könnycseppet, ami nem igazán sikerült, mert enyhén elmaszatolta szempillafestékét, és ettől kicsit furcsa lett az arca. Egyszerre úgy festett mint egy nagyra nőtt gyerek, és egy idétlen felnőtt, aki éppen azért annyira meggyőző, mert minden egyes szava igaz, és őszinte.
- Sajnálom... - felelte szégyenlősen a kisfiú, majd fogta az egyik játékát és bizalma jeléül óvatosan a fiatal nő elé tette.
- Nem is tudod, hogy ez milyen sokat jelent nekem... - felelte enyhén szipogva, kicsit meghatottan. Most nagy szerette volna magához ölelni ezt a védtelen, ártatlan, pufók kis testet, hogy érezze nincs egyedül a világban, ám azzal is megelégedett, hogy sikerült elnyernie a bizalom, és a barátság titkos szövetségét, ami csak a kivételes embereknek sikerülhet.
Békésen kicsit közelebb kúszott a szőnyegen, és most hogy már a legjobb barátok voltak a kisfiúval ketten játszani kezdtek.