TÜNET-FUTAMOK

Szétvirrasztott lelkemből egy pillanat
– s tán már mindenki megrémül.
Aki gyerekkorától tohonya, kövér volt már
talpig fegyvertelen s akit
úgy érdekelt a romantika,
mint másokat a szerelmi szenvedély ő-tüze,
az tán sebezhetőbb
s titokzatosabb maradhatott,
mint vér-könnyeivel
méltón áldozó naplemente.

A megfejthetetlen ösztön-lélek
verem-mélységét
nem láthatja csalfa szem,
csakis kristálytiszta hű szív.
A pecsét, melyet vérző
szíveinkbe belerejtettünk,
mert önmagunk testébe
záródva már egyszerre
záródik s nyitódik minden titkos ajtó.

Megfejthetetlen csillogni kár.
Senkiben se hallatszik annyira
intenzíven a konduló üresség,
mint aki önmagának is foglya maradt.
Kétségbeejtő reménykedés
naponta üres szónoklatokkal
valami mellett ócska-mód mindig hitet,
s eltökélt akaratot tenni:
hogy koronavírus
s válság se válhat már meg.

A Mindenséggel önmagunkat leméricskélni
már alapból véges s reménytelen.
Hazug s rászedett világban
burjánzottan tenyésző pletyka,
propaganda-csorda,
hogy másként is lehet már boldogulni.
Vajon csak a hasznosság ellenpróbája-e az,
ami igazán tartós károkat okoz?

A szív összetörhet örökkön,
de azért dobban még egyre tovább.
Elásott lángolásba oltott álmaink
egyedül hűségesek mi hozzánk.
– Anyagok megkövesült barázdáiba
belesimulni mindig oly nehéz.
Finomkodó ráccsá lesz
már minden ördöglakat,
melyen nyugodt szívvel
átfolyhat félelem s történelem.
Megkarolt sebeket cipel önmagában nappal
s délután. Nem lehet már maradása.
Csupa üszkös seb rabigába önként
még senki se hajtotta meghajszolt bakó-fejét.

Mint akire égbolt zuhanhat rá
minden ember egyszerre felszínes,
alattomos s egyre lakatlanabb sivár.
Veszett méhek között mézes-mázos szavak is
megkárosítnak, tőrbe csalhatnak!