KUTYAFEJŰ AL CAPONE

A kivénhedt kutya-lelkű garázda Bicskás meg a bandája nyolcan voltak. Mindegyik épek hogy sikeredett betölteniük a kamaszévek mérföldköveinek számító tizenkét éves kort, vagy kicsivel tán többet szinte az összes föllelhető, és erkölcstelenségükben megvalósítható disznóságban benne is voltak!

Nagy általánosságban azzal mulatták a drága és tartalmas idejüket – ahelyett, hogy néminemű kultúrát, avagy emberséget próbáltak volna meg beszippantani kilyukasodott agytekervényeik labirintusaiba, hogy – főleg a gyengébbektől; tehát akik egyszersmind képtelenek vagy csupán erőszakmentesen jártak keltek -, és ezért nem akarták, vagy nem tudták kellőképpen hatékonyan megvédeni személyes jogaikat, rendszeresen védelmi pénzeket szedtek. Ez egy hét alatt aztán már komoly summát eredményezett: hiszen gondoljuk csak meg, ha egyetlen cirkális nap alatt behajtottak fejenként csak ötszáz forintot, akkor sok esetben megesett, hogy az utolsó ,,munkanap” folyamán ez az összes már a tízezer bűvös határmezsgyéjét is ostromolta.

És ugye azt még véletlenségből sem kell említenem, hogy aki nem fizetett, az bizony több mint valószínű, hogy kamatokkal együtt jócskán megnézhette magát; rendszerint az áldozatoknak elkönyvelt szerencsétlensorsú nebulók az iskolai WC-öblítési program szerves részeivé váltak. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy az adott mellékhelység működési alapfeltételeit ától-cettig megismerhették. Mert elvégre, ha valakit gyakorlati szempontoknak engedve lehúznak a WC, az nemcsak, hogy csöppet sem kellemes, de meglehetősen elázott, és megszégyenítő érzés; ez azt jelenti, hogy az illető annyira megszégyenül, hogy az alázat gyávaságát mint valami szomorú, és irigyelhető stigma, vagy legalább is megbabonázott Káin-bélyeget kénytelen viselni magán, mint egy megváltás végigjárt stációit!

Bicskás egy tapodtat sem ment sehová személyére kiterjed védelme nélkül. Öt-hat bandatag szinte az idejében mindig ott sertepertélt mögötte; olyanak voltak ilyen esetekben, mint a vérszopó piócák, akik csak az alkalmas pillanatokat lesik, és figyelik meg mikor csaphatnak a prédára.

Lehetőleg – amennyiben a komiszkodásnak válfajai lettek volna -, úgy ők szinte kivételektől eltekintve mindig a bonyolultabb utakat választották, amennyiben a hatékonyságot tűzték zászlóikra: Rendszerint mindig úgy tettek, hogy az iskolai összeverbuválódott, és lazaszerkezetes tömegből azokat az elhagyatottaknak, kívülállóknak is nevezhető figurákat szúrták ki, és kötöttek rendszeresen beléjük, akikről feltételezték, és maguk is meggyőződtek, hogy legalább is pacifisták, vagy csupán óvatosan gyávák!

Akkor aztán fenyegetően körbeállták az adott illetőt, sok esetben mondtak valami kompromittáló szemtelenséget, vagy aljasságot valamelyik családtagjáról, majd a halálra ítélt, és megbélyegzett ember arcába köptek, elgáncsolták, és abban a szent pillanatban, amikor megszólalt mindenki számára a tanár közeledtét jelző figyelmeztető intés; a tanár csengő érces riogatása, csak és kizárólag iskola után foglalkoztak vele, persze nem pusztán csak ebben a konkrétan meghatározott sorrendben!

Az adott kipécézett embereket előszeretettel addig kínozták – a lehető legegyetemesebben elterjedt, és bevetett vallatási procedúrákat alkalmazva, és felhasználva, amíg az jobb belátásra nem tért -, mert itt már nem az volt a lényeg, hogy valaki mennyire elszántan képes-e küzdeni saját szabadságjogaiért, talán sokkal inkább az ha sikerült neki túlélni a Holnapok ádáz, és sok esetben könyörtelen poklát. Alapjában véve a lehető legkegyetlenebb természetű emberkék voltak, akik csak léteztek e földtekén!

Az iskolás lányok szépen fésült copfjaiba, vagy újabb módi szerint készült gondosan kikészített frizuráiba előszeretettel csempésztek az órai foglalkozások ideje alatt rágógumit, vagy éles körzőjegyekkel lyukasztották ki kedvenc póni lovacskás tolltartóikat. S aki véletlenségből, vagy forrófejű meggondolatlanságból vissza mert igenis válaszolni, nem felelt kérdéseikre, vagy csupán visszautasította, és egy füst alatt megtagadta a rendszeresített ,,adófizetést"”azzal úgy kitoltak, hogy maradandó, sebezhető lelki sebek, és éjszakai rémálmok körkényezték hátralévő életében!

Azt - főleg iskola után kísérték kilométereken keresztül; s az adott szerencsétlennek pusztán csak egyetlen lehetőség maradt futni, rohanva menekülni a maradék, szánalmasnak tűnő életéért! Mellé lopakodtak, ismét leköpték mint a kisajátítás egyik lehetséges védjegyét, és megbélyegzett pestisest, hátracsavarták védtelenné feszült kezeit, ha esetleg védekezni óhajtana, magát megvédeni, majd rendszerint gyomron rúgták, és rendszeresen és kiadósan felpofozásban részesült, mind a két orcáján!

Ilyenfajta szórakozásokkal telt az iskolai idő, szinte mind a nyolc osztály örökkévalóságán keresztül, bár a laikusabb természetűbbek ebből mindösszesen csupán csak két esztendőből részesültek, mert akik sima osztályba jártak azoknak a pokoli tortúrák hamarább vették kezdetüket!

                                                 VENDÉGLŐI VAKÁCIÓ

Az összesereglett, nagy általánosságban pajkos madárrajra emlékeztető osztály beült a Dunaszekcsői vendéglőbe. Ott érdekes módon alig volt egy-két ételükre várakozó pár, akik már több mint valószínű, hogy egy ideje már megrendelték a kívánt ételt, és italt, mert hosszan tűrő, békülékeny szándékukat az egyhelyben járó, valósággal toporgó idő szépen lassan kikezdte.

Meglepően hangulatos, tágas, és széles lugasszerű, kerthelységes épület volt ez a kicsinosított csárda. A főkapun túl egyenesen a kicsinyített és előre megterített kertbe lehetett kijutni, ahonnét alig pár lépésnyire a Duna festői hangulatú kacskaringós medre szolgáltatott soha el nem múló, és még fokozható romantikát.

Az egyik szépen földíszített asztalon bálákban állt a kissé megszáradt kenyér, amit vélhetően csak azért tettek oda, hogy amíg az adott szakács el nem készül, addig se kelljen az étteremnek szégyenkeznie amiatt, hogy nem tett meg mindent a kiszolgálást reményében. Később aztán kiderült, hogy minderre vélhetően azért volt fölfokozott szükség, mert agyagedényekben megsült csirkéhez kimondottan dukál, amennyiben a megszárított kenyérhéjakkal az ember a kikívánkozó ízletes szaftos szószokat egyenesen kitunkolja, hogy később az étel élvezeti értéke a gyomrában landoljon.

A kerttel szemben közvetlenül volt egy kisebbfajta táncteremnek is beillő parkett, ahol alkalmi párocskák mulatták az időt, hogy ezáltal is a felesleges ételek telítettségét lemozoghassák – átmeneti jelleggel.

Az osztály többsége már szinte alig várta a fülsüketítő zajtól körbeágyazottan, és a dobhártyákat általánosan terrorizálva, hogy végre valahára bejuthasson ebbe az íz orgiák által körülvett érinthetetlen paradicsomba, egyvalakit kivéve. Aznapra számára már éppen elég lehetett az ún. ,, kellemesebb meglepetésekből” mert hófehér bőre úgy megégett, mintha egy fölpüffedt, és éppen akkor fogott pufók homárt akartak volna fölszolgálni a vendégeknek, - viszont erről magát a homárt már nem kérdezték meg!

Az állandó jelleggel lefetyelő, és éppen ezért idegesítően, és már-már szánalmasan csacsogó osztályfőnök nyitotta meg a beszédet:

- Akkor fiúk, lányok! Megostromolhatjátok a csárdát! – ami virágnyelven bizonyára annyit tett, elfoglalhatja mindenki a helyét!

Egyedül szegény ropogósra szült, balszerencsés homárunk Gyuszi volt az, aki szabályosan épek hogy csak kóvályogva, és támolyogni tudott a buszról lefele menet, és ha nem vigyázott volna rá időközben egy-két kinevezett, és névtelen jóakarója könnyen meglehet, hogy egy kisebb mártózásban lehetett volna része; elvégre nagyon közel volt a folyó.

- Valaki viselje majd gondját a Gyuszkónak, mert szegényke alig áll a lábán! – röhögött és vihogott egyszerre az osztályfőnök, akiről csak később derült ki két masszív üveg után, hogy legkedvesebb ital különlegessége az egri bikavér!

- Te ez elkapta a napszúrást! Csak a nyúlnak lehet ilyen vörös szeme! – vizsgálgatták szegény Gyuszit főként a népes lányseregből kivált kacérkodóbb lányok.

- Hadd nézzem csak! Menjetek már hátra az ég áldjon meg titeket! – egy feltűnően csinos és merészen kacér felvilági hölgy lépett oda hozzá, és mintha csak egy dörzsölt ügyeletes nővér lett volna vizsgálgatni kezdte a másik jócskán leégett és most inkább egy főtt homárhoz hasonlító, napégette homlokát.

- Ez egyértelműen napszúrás uraim és hölgyeim! Szerintem dugjuk vissza a buszba valamelyik ülésen majd kiheveri! – volt a vissza nem térő javaslat.

- Ugyan! Menj már! És az ofőnek mit mondunk: ,,Bocsánat Kati néni, de Gyuszit ottfelejtettük a buszon, ami már Pestre megy?” Van fogalmatok hogy mi lehet ebből, ha nem vigyázunk magunkra? Csak annyit mondanák Balhé! – ezt a mondatot is a legjobb barátnő közölte, aki kis növésű volt ugyan, de talán annál fineszesebb, és körmönfontabb logikával megáldott.

- Jól van! – határozott most a filigrán ifjú hölgy. – Megvan a megoldás! Bejön velünk a csárdába ott jóllakik, és utána visszatuszkoljuk őt a buszba, és mindenki jól járt! Na hogy ízlik az elképzelés? – fordult a kíváncsiskodó többiekhez, akik kívül rekedtek a belső körön.

- Egyetértünk! – hangzott fennhangon és kórusban a válasz.

Gyuszkót két oldalról két elszántabb és valamivel markosabb legény közrefogta és becipelték az étterembe.

- Belőlem ne csináljatok nagy kérdést! – válaszolta. – Jól megleszek magam is!

- No, no hapsikám! Egy könnyen nem szabadulsz! – így a markosabb, és tagbaszakadtabb legény. – Képzeld csak, mit kapnánk az ofőtől, ha csak úgy egyik percről a másikra eltűnnél? Nincs vita: bejössz ide velünk és kész! Abból nem lehet baj!

Gyuszkó ráállt a szentbeszéd kínálta lehetőségre; ugyan mi mást tehetett volna égő, és sajgó sebekkel, melyek a hátát borították, és valósággal pokoli fájdalmakat okoztak, ha bármit is csinált, vagy megpróbálta kinyújtóztatni csenevész és elgémberedett tagjait.

- Akkor mit hozhatok a fiataloknak? – fordult oda hozzájuk a túlbuzgó, és egyszerre nagyon is igyekvő pincér.

- Ha szabadna hozzon nekem egy vodka martinit sok jéggel, és kísérőnek két tequila-koktélt lesz szíves!

A pincér úgy meglepődött a kérés halatán; hogy ezek olyan fiatalosnak tűnnek, és máris masszívan a pohár fenekére néznek – ez nála egyenlő volt a szokatlanabszurdítással, hiszen amit nem tudott megmagyarázni az előtt sokáig csak tehetetlenül álldogált! Mivel munkaidőben volt és csöppet sem szerette, ha mások ugráltatták így máris hozta az italokat.

Gyurkót egy alig használt magányos asztalhoz ültették a sarokba, ami látszólag jellemtelen egykedvűséggel árválkodott a többi bútordarab között.

- Itt jó helyed lesz! Ha csöndben maradsz és nem okozol nagy bajt, minden oké lehet! – a két markos legény leültette, majd mindketten visszatértek a kellemesebb, és üdítő jelegűbb hölgyek társaságába, mert mindketten azon voltak, ha a ma esti bohém kis széptevésük esetleg sikerrel jár akkor még az is megeshet, hogy valamelyik hölgyet kedvükre az ágyukba cipelhetik. Sajnos sok kapatos hölgy volt rávehető egy kis bókolgatásért akármire, és ennyire zsenge fiatalsága virágjában.

- No, hadd hallom! Hová tettétek Gyuszit? – kérte számon az osztályfőnök az osztály döntését.

- Semmi baj tanárnő kérem! A sarokba ültettük, és most pihenget, ha jól láttam!

- Azért adtatok neki valamit enni remélem?! – tetetett aggodalom volt a hangjában, ami általában csupán a felesleges koloncoknak szokott kijárni.

- Hoppá! – csattant a kacér hölgy hangja. – Erről sajnos teljesen megfeledkeztünk! De majd csak helyrehozzunk!

- Hát akkor azt tanácsolom – töltött még egy kis bort a poharába az asszony – hogy minél előbb oldjátok meg ezt a kényes problémát, mert nem szeretném, ha az anya a torkomnak ugrana, hogy mit műveltem a kicsi fiával!

- Azon leszünk Kati néni! Majd azon leszünk! – kacsintott össze most a két szélhámoskodó ifjú hölgy akik mindig benne voltak valami jó kis murinak ígérkező dologban, amit csak felkínált számukra az élet; legyen az egy jó buli, vagy csetepaté.

Egy másik őzikeszemű, gyönyörű fiatal hölgy aki szintén kellemetlenül, és fájdalmasan leégett a tűző napon, de egész este hangját sem lehetett hallani a svédasztalos kiszolgálásból gusztusos kis ételes tálat varázsolt; mindent aprólékosan kiszedegetett a tányérra; még külön a savanyúságot is és odavitte Gyuszkónak aki nagyon ügy tűnt hogy látszólag tökéletesen kába és öntudatlanság halmazállapotában leledzik.

- Szia, Gyuszkóm! Leülhetek melléd? – kérdezte kedvesen.

Gyuszi most legszívesebben felállt volna, ahogy az úriemberség diktálja, hogy kihúzhassa a hölgynek a széket, de olyan erőtlennek érezte magát, mint a frissen esett harmatcsepp! Erőtlenül csak bólintásra futotta.

- …És mesélj édes Gyuszim! Hogy érzed magad? Biztosan jócskán elfáradtál abban a sok úszásban! Egész nap csak a víz alatt úszkálni eléggé kifárasztja az embert! Szerinted?! – kellemesen kacsogott és úgy tűnt, hogy egyedül és látszólag csakis ő beszél, de Gyuszit kellemes pacsirtás hangja inkább megnyugtatta és legszívesen rögtön elaludt volna.

- Köszönöm megvagyok! – nyögte ki magából, hiszen holtfáradtsága már a szempilláit is majd lecsukta.

- Mit szólnál hozzá nagyfiú, ha most vacsiznánk egy kicsit? – közelebb ült hozzá, és készségesen elrendezte, megigazította az evőeszközöket.

Még mindig bólogatott, mert nagyon fáradtnak érezte magát, és a jelentős napégések is a testén belső fájdalmairól árulkodtak, melyekkel némán szeretett volna szembeszállni; belső ellenállással!

- Akkor egy falatkát az én kedvemért! – akár egy kisbabát becézgetőn, szinte anyai jósággal pártfogásába vett és szépen meg is etette.

- Nagyon ügyes fiúcska voltál! Ezért most kapsz egy puszit is! – finoman megpuszilta a másik nagyon égett, pirospozsgás, pufók arcát. Gyuszkón látszott, hogy nagyon hálás a felkínált gesztusnak, és annak, hogy egész estére ilyen kellemes és kedves társaságot sikeredett önkéntelenül is kerítenie magának!

- Köszönöm… - illedelmesen megköszönte, és egy eltévedt kézcsókkal azért még megtisztelte a hölgyet, aki elpirult, mert valami ismeretlen, mégis jóleső érzés kerítette hatalmába őt is; mindketten érezték közös érzelmeiket, és ösztöneiket, és mégsem mertek egymással kezdeményező viszonyba keveredni.

- Kérlek drága Gyuszkóm! Ígérd meg nekem, és most elég az ha csak bólintasz, hogy mindig és örökké a legjobb barátok leszünk, és ha vége van a sulinak és leérettségiztünk azért igyekszünk mindent tudni a másikról, és valamilyen szintén jelen lenni az életében! Ez számomra nagyon fontos lenne! – Talán még sohasem nézett bele ennyire komolyan, és elgondolkodón a másik szemébe a finom kis hölgy, mint éppen most.

- Megígérem!

- Akkor kezet rá! – Megfogták egymás kezét, és mint a kibukkanó szikra egész további életük megpecsételődni látszott abban az egyetlen, varázslatos pillanatban, melyhez a külvilágnak már nem lehetett semmi beleszólása.

SAVANYÚ ERJEDÉS



Didereg a parázs pisla mécsvilág-szemek legmélyén: pille-tébolyság maradhat-e részegítő szerelem, vagy megcsalt remény?! Összetett gondolatok labirintusában vonulók tiszavirágéletű, halvány gondolatjele: intésre emelt megfeszített csont-kezeken stigma-ékezetek! Ki lehet már az, ki többet elbírt? Többet vétkezett?! Lüktető szívdobbanások fair-érzéseiben szétválnak s külön kopognak már a ritmus-gondok, kicsinyes problémák emlékei! Derékba eltört karrier-pályákon önmarcangoló lehetőségek elé kutatva nyílegyenes hírnév-villanásban a még több haszon is olcsó kártyavár-sírt épít!

Vérvörös, felsebzett, farkasvak alkonyatban Idők kitaszított homlokán gyáván köveket görgető, méltatlan Sziszifusz is megáll; megszólítja őt önző végzete! Bukott angyalokként szándékosan már mindenki más maszkokat visel; elrejti sebezhető lelke hagymahéját! – Emlékeink megérlelt örvény-tajtéka könnyeinkkel folyton felzubog! Rózsaszín-szirmos felhőködökben eldobott csikk táncol fel az égre tangózva! Változó ingaként működteti megígérhető, adott szavát a kimondott, majd elfelejtett ígéret!

Életünkre rátelepült vérző-keblű, elátkozott parazitaként mindennap tartósan megfenyeget bennünket a Hóhér-keblű Halál! Ön-nemző szerelemtől tudatosan ezért félünk s remegünk talán mindannyian! – Belső égések, külső önemésztések idején még jó lett volna hinni a megváltó vigasztalás egy dédelgető drága Angyal képében utolérhet! Elfáradt álmainkat szeretnénk utolsó pillanatban is megmenthető cserepekkel összekaparni még; szennyező flegmaság s hiú arrogancia mocsárkéje borít szabad-gondolkodó koponyákat el! Csupán érző empátia-tolerancia repeszthetné szét a jég-szívűeket!

                                         A KÜLVÁROSI PRÓBATÉTEL

A külvárosnak is bátran elkeresztelt Kispesten volt egy meglehetősen eldugott, és csak a lakótelepek árnyékaiban felnövekvő alacsony kisköltségvetésű általános iskola. Az ablakait azok a bizonyos szinte mindennel egyfolytában elégedetlenkedő betörték, és sajnos nem kímélték a híres hadvezérekről, és államférfiakról kiállított freskók, és festmények jelentős részét sem, amihez viszont a tantestület feltétlenül, megkérdőjelezhetetlenül ragaszkodott!

Ide kellett haladéktalan ragaszkodás mellett a hét meghatározott három napján Zsalánka Zsigmondnak mikro tanításra menni – amennyiben azt szerette volna, hogy adott kurzusszámait, és újólag bevezetett, azonban tanulmányi folyamataira legfeljebb csak csekélyke befolyást gyakorló kreditpontszámait sikeres elbírálják az ahhoz értő, szakavatott kezek! S persze arról sem lehet – körültekintően megfeledkezni -, hogy amennyiben ezt a mikro tanítását nem teljesítette, az azt követő vizsgatanítást sem kezdhette el, mindaddig, amíg minden pedagógiai típusú tanulmánya döntő eredménnyel nem kecsegtet.

Ahogy már hajnali fél hatkor kissé kótyagos, és másnapos elmével, és szétesett gondolatokkal próbált fölkapaszkodni a szálingózó emberekkel még csak alig-alig légüres hármas metróra, hogy egy újabb, megviselt, és viszontagságos buktatókkal megáldott utazást követően leszállhasson a Határ úti állomáson, s aztán továbbmenjen egészen az ötvenes villamos peronjáig, egyetlen pillanatra talán megfeledkezhetett róla, hogy ő is immáron a társadalom szervesülő, és bizonyára hasznos tagjának érezheti magát! Hogy hasznos lett volna bármikor is? Ezt magával kapcsolatban legfeljebb csak negyedik osztályban a jellegzetes emblematikus emlékeket felvonultató kihívás napján érezhette; amikor hosszas kérlelések, és csoki adagok ígérgetéseit követve akkori osztályával együtt sikeresen elhúzta a méteresre, kígyóként tekergőző kötelet a rivalizálást választó csapattól. S mivel az aktuális nyálmirigyeket, és ízlelőbimbókat is magával ragadó csoki adagokból szinte semmi sem lett, ezért amilyen gyorsan csak tudott haza is ment az iskolából, de úgy, mint akit megszégyenített a cudar, és galád tudat, hogy veszteség érte!

S most újra itt volt ebben a kellemetlen helyzetben, amit a háta közepére kívánt volna legszívesebben; mit keres ő a világ egy aprócska, eldugott szegletében, amikor világ életben a városban lakott, és az útbeeső helyeket kedvelte? Persze, amennyiben hozzávesszük világ életében úriember magatartását, és előzékenységgel megáldott, udvarias természetét, akkor mi sem egyszerűbb annál, minthogy az éppen aktuális Mester utcai gyakorló iskola helyét – ahova bátran jelentkezhetett volna elcserélte három ,,grácia” kedvért, csak hogy a hölgyek jobban érvényesülhessenek, és kibontakoztassák még lappangó, és szunnyadó pedagógiai tehetségüket!

,,Hogy én mekkora egy tökkelütött vagyok! Nem is értem, hogy lehettem ekkora agyalágyult? Hát ilyen nincs! Ez kész röhej!” – s ehhez hasonló, fület jócskán irritáló, magát teljesen aljasító, és leíró szövegek mellett tette meg Hétfő, Szerda, és Pénteki munkanapokon azokat a mérföldköveknek számító utazó lépéseket, amiket az aktuális Pedagógiai Pszichológiai Kar kedves munkatársai voltak olyan szívélyesek, és fölkínáltak neki! Persze arról mindenki jócskán megfeledkezett, hogy már mennyi mindent, és ehhez hasonló jótéteményeket is köszönhet ennek a kiváló embernek!

- Már megint el fogok késni, és ezt nem akarhatom! A végén még az én fejemet veszik górcső alá, és engem rúgnak kiadósan seggbe!” – mélázott el magában, amint a meglehetősen zötykölődő ötvenes villamoson utazott – ráadásul egy rakás ember társaságában, a reggeli csúcsforgalomban -, hiszen elvégre, ha valakinek már kora reggel kezdődik az első órája, hát akkor az a minimum, hogy idejében bent legyen az iskolában!

- Cokolóm, Tibi bácsi! – köszöntötte már az iskolakapu előtt egy aprócska mini buszból kiszállva egy kínai kislány, aki egészen tűrhetően beszélte már a nyelvet. – Hogy tetszik lenni?

A kérdés most kissé meglepte, de talán inkább az ütött szöget a fejébe, és gondolkoztatta el egy pillanatra, hogy máris ennyire öregecske lenne, hogy ,,bácsizzák”? Hát ez merőben szokatlan volt a számára!

- Köszönöm kérdésedet, Chang! Jól vagyok! – azzal mit se foglalkozva azzal, hogy esetleg mások mit is gondolhatnak róla egyenesen bemasírozott a tantestületi szoba kicsit eldugottabb irodájába – amit külön neki, és szintén gyakorló pedagógus ,,kollegáinak” hoztak létre!

- Szervusz, jó reggelt! Milyen napod van? – kérdezte élénken az egyik középkorú hölgy, aki körülbelül húsz évvel lehetett idősebb nála.

- Nem panaszkodhatom, Ibolya néni! Még hál’ isten megvagyok! És ön? Hogy tetszik lenni?

- Nem megbeszéltünk ezt a kis kommunikációs hibát? Ha még egyszer nem fogsz nekem itt tegezni nagyon megharagszom! – kicsit ösztönzően összehúzta szépmíves, mégis fekete szúrok szemöldökét.

- Elnézést kérek! Legközelebb már biztosan nem fog előfordulni!

De ettől függetlenül szépen lassan az adott tanárnő fejéből is – mintha megszűnt volna a visszhang nélkül maradt előzetes felszólítás -, szépen lassan megfeledkezett róla, hogy ő is nyugodtan tegeződhet! Így vette kezdetét egy roppant furcsa, és különös, de csupa szív, szakmai barátság!

- Akkor Tibor kedves! Az igazgatótanács úgy határozott, hogy szeretné megtekintetni a vizsgatanításodat, amennyiben ez nem gond!

- Oh, nagyon szívesen! – döbbent meg egy kissé.

- A hangodból ítélve, néminemű bizonytalanságot, és félszegséget érzek. Vagy nem így van?!

- Hát, látja tisztelt tanárnő, az nagyon is valószínű!

- Mindent felejts el! Neked annyi a dolgod, hogy mindig légy önmagad, és ragaszkodj az elveidhez.

- Megígérem, hogy megpróbálom! – belső énjében szinte baljóslatúan hallotta, amint szíve nagyokat kalapál, mint valami fiatalos mosógép, de attól még az önmarcangoló kétkedés benne maradt!

Másnap eljött a várva várt pillanat, amikor nemcsak a bizonyításon, és a bizonyos jelképes elfogadtatáson volt a fő hangsúly: hogy ti. megérett, és Tibor tökéletesen alkalmas a pedagógus pályamodellre -, de talán arra is, hogy jobban megismerhesse nemcsak saját maga, de a külvilág nem mindig látható nézőpontjait.

- Hát, akkor én semmi mást nem kívánok, mint egy kalappal! S nagyon fontos, hogy mélyeket lélegezz, és ne vedd túl komolyan magadat! Ne feledd a gyerekek mindig úgy fognak rád reagálni, ahogyan éppen, és aktuálisan te viselkedsz! – adta mosolygósan lehető legjobb tanácsait a tanárnő.

- Hát, jól meg tetszett nyugtatni tisztelt tanárnő! – még mindig benne volt az ősi félelem ösztöne, ami nem hagyta megnyugodni.

- Ne izgasd magadat! De előbb szeretnélek óra előtt gyorsan bemutatni az igazgatónőnek, persze csak, ha nem bánod! – invitálta egyenesen a tantestületi szobába, néhány perccel délután háromnegyed egy előtt.

- Szeretettel üdvözlöm kedves Tibor! A kollegina már sokat mesélt önről! Kér esetleg valamit: frissítőt, süteményt? Esetleg valami mást?

Szegény kezdő fiatalember az első sokkhatásként ért meglepetésében azt se tudta, hogy vegyen-e egyáltalán levegőt, majd elhatározta, hogy a felgyülemlett feszültséget, egyetlen jól időzített szusszanásban fogja kifújni a világ felé – akárcsak az összes többi kisebb-nagyobb akadályozó gátlásait.

- Nagyon szépen megköszönöm az igazgatónő kedvességét, de tényleg nem kérek semmit! – szabadkozott nagyon is szerényen.

- Ugyan kérem, ne legyen ennyire zavarban, mert a végén a megrögzött korrektsége rám is átragad! – fölállt az íróasztaltól, megkerülte az irodai székét, majd kinyújtotta kézfogásra jobbját, hogy üdvözölje a jócskán megszeppent ifjú pedagógust.

- Szeretettel üdvözlöm, kollega a csapatban! Úgy értesültem, hogy ma lesz a vizsgatanítása, és hogy ez bizonyára mennyire fontos önnek!

-…I-igen! Nagyon fontos lenne! – bökte ki.

- Hát akkor Tibor, megnyugtathatom, hogy az égadta világon semmi fennakadást nem állítok az útjába, tőlem mindenben szabadkezet kap! Egyetlen kikötésem lenne: Végezze korrekt becsülettel el a megbízott feladatát!

- Megígérem, hogy azon leszek tisztelt igazgatónő kérem!

- Hát ez remek! – még egyszer megszorította a kezét, majd visszaült a helyére:

- Akkor hát, jó munkát kívánok kedves Tibor, és sok szerencsét! Mire itt végez, elmondhatja magáról, hogy valami korszakalkotó, fontos dolgot vitt véghez!

- Kollegina, megkérhetném rá, hogy addig is avassa be mindenbe kedves ifjú növendékünket, amíg az osztály el nem foglalja az órára a helyét!

- Hogyne, természetesen Ildikém! – volt a válasz.

Az iskolaszék kissé megviselt, és prominensebb tagjai; közöttük is, az aktuális egyetemről kiküldött szakmódszertani szakemberrel, már bizony tűkön ültek, és alig várták, hogy egy minden bizonnyal érett, és felelősségteljes, illetve szakmai szempontból kifogástalan óravezetést láthassanak egy kezdő pedagógusjelölttől. Épp ezért szinte alig-alig akadt valaki – leszámítva a szakmódszertani szaktekintélyt – aki a belvárosból látogatott a külterületbe -, hogy el ne foglalta volna a helyét főleg a hátsó sorokban!

Amikor feszült, és rángó ideges gyomorral jóformán betámolygott az ifjú fiatalember az osztályterembe – ahol az iskolaszék savanyú, felnőttes emberkéin kívül mosolygós, és nagyon megértő gyerekek társasága fogadta, hirtelen szívet megkapó, belsőséges pillanat lett rajta úrrá; ezek gyakorlatilag már az ő gyerekei, és növendékei is egyben, és így a lehető legtöbbet fogja megtenni azért, hogy nem csak élvezetes, és minden tekintetben kivételesen tartalmas lehessen az órai foglalkozás.

- Szervusztok, gyerekek! Hogy vagytok? – fordult hozzájuk teljes bizalommal, az idegesség csöppet sem látszott rajta – feltéve, ha leszámítjuk azt a tetemes verejtékcseppeket, amik kötött pulóverén át szivárogva megjelentek.

- Egy nagyon fontos dolgot szeretnék tőletek kérni! – fordult most az egybesereglett társasághoz bizalmasan. – Bizonyára már ti is észrevettétek, hogy a hátsó sorban ülő bácsik, és nénik népes gyülekezete azért látogatott el a mai napon hozzánk, mert ma engem fognak lemérni, hogyan is végzem a munkámat! Épp ezért arra szeretnélek titeket megkérni, hogy mivel ez a legutolsó alkalmunk, hogy találkozhatunk legyetek nagyon jók, és lehetőleg ma maradjon el, - ha egy mód van rá -, a ramazúri! Mindenkinek világos?!

- I-Igen! – harsogták egyszerre, mintha csak felelnének.

- Akkor jó! – azzal megvárta, hogy becsöngetésre lehetőleg mindenki beérjen az iskolaudvarról, ahol testnevelési foglalkozást tartottak éppen, és látszólag már jócskán ki lehettek merülve a fokozott fizikai megterhelés következtében a gyerkőcök, és most titokban abban reménykedett, hogy az egyetemesen lelombozó fáradság nyomait, egy kellemesen üdítő történelem óra kiegyenlítheti!

- Akkor talán fogjuk is neki! – megszólalt a becsöngetést jelző csengő. – Kérem a két hetest!

Két véznácska kislány lépett ki, majd ment a tábla felé.

- Tibi bácsinak tisztelettel jelentjük, az osztály létszáma jelenleg tizenkét fő! Ebből Kis Ilona, és Kormás Bálint betegek!

Tibor bizalomkeltőn a két gyerkőcre mosolygott, megnyugtatásként. Biztosítva őket, hogy nem lesz semmi baj.

- Köszönöm! Leülhettek!

Az osztály helyet foglalt. Megkezdődhetett a már élesben menő vizsgáztatás: egyre jobban érezte, hogy mint valami láthatatlan hurok egyre szorítja, mintha önmagát fojtogatná a pulóver nyakával…              

                                                      KÁNIKULAI KRÍZIS

A nyári kánikula, mintha egy hatalmas kályha, vagy vulkáni kürtő, vagy forrongó magma lett volna mely izzó, semmit, és senkit sem kímélő könyörtelenségével sújt le az áldozataira, úgy vette őt körbe álmatlan éjszakin át, és sújtotta, mint valami halálos bűn végelláthatatlanul. A hirtelen, bejelentés nélkül támadt nagy fényesség, mint egyetlen középpontba koncentrált atommagrobbanás lett volna állandó jelleggel, ahogy múltak a percek hevített, és égetett. Ilyenkor – ha nem vigyázott magára -, különösen délelőtt tizenegy és délután három között, úgy megégett a bőre, és szabályosan fölhólyagosodott, és megsebzetté lett szinte egész lénye, hogy szinte értelmesen gondolkodni is megszűnt létezni!

Most hirtelen – ki tudja milyen cél, vagy adott szempont szerint választhatta ki -, úti célját elgyalogolt menetelő ütemben egészen a régi Szerb Antal utca sarkán álló sarokra, melynek két égimeszelő, tölgyfakapuja fennen hirdette: Rektori Főhivatal! Idegeneknek szigorúan tilos a bemenet! – Tőle nem kellett igán se rettegni, se félni! A világ leggalamblelkűbb, legártatlanabb honpolgára volt ő egy személyben. A keskeny, kis töpörödött utcácskában a Főhivatal kapujával szemben ironikus módon egy Dante szobrot helyeztek el. Meglepő volt Vergilius nélkül ez a fajta középkorias párosítás, annál is inkább, mert éppenséggel a legfontosabb mondatot felejtették le a dicső, és bizonyára halhatatlan emlékezetű szobor talpazatáról: ,,Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!”

Még jócskán benne járt a reggeli forgalom okozta sokkban, mert karórája tanúsága szerint épek hogy elmúlt kilenc. Mégis nagyon sütött, szinte Káin-bélyegekkel égetett a bombázó napsugár. Az ünneplőbe kivasalt, szépen patyolattisztaságú ing, az öltöny – amit nagy gondosság mellett egy finom úri, szabónál csináltattak, külön vizsgáztatási alkalmakra, és ami többek között valami ormótlan, egyenesen negatív Anti Dávidos hatást kölcsönzött egész megjelenésének, mintha meleget elnyelő anyagból készült volna, mert szinte beitta szabályosan a nap sugarait. Nem is a gyakorlatban rövid időn belől hirtelen jött hőség, sokkal inkább a koncentráció átmeneti, mintegy hézagos megszakítottsága, és pillanatnyi szünete dühítette.

,,Vajon akkor is mindent fogok tudni, ha majd a próféta elé állok?” – s kínozta szabályos közökben a hőség, ami elől a kicsinyített erkélyek, és gangok is csupán átmeneti enyhületet és frissességet szolgáltattak.

Kedvese csokoládé haja, és ártatlanságba vesző őzike-szeme lebegett előtte. Rohanni ennél az utolsó perceknél, avagy azon törni törhető buksiját, hogy az utolsó néhány tétel szövegét, még talán biztosan betanulja szinte fölöslegesség számba ment. Odaáll merészen, kihúzott, bátor testtartással kedvese elé, vagy inkább sokkal kézenfekvő, hogy letérdel, és szint vall, mint hősszerelmesek szoktak a mozivásznak kifeszített golgotáján.

Úgy érezte, már szinte mindent elmondott neki - legalább is ami versekben kifejezhető, és megvallható -, csupán az elrejtett egzotikus felhangok, és csókok perzselő forrósága maradt egyelőre tisztázatlan kérdés! De hát, ami késik, nem múlik! Kedvese egy évvel fiatalabb volt nála, és így azt gondolta, hogy korban még passzolnak, és illenek is egymáshoz. Hogy az adott korkülönbség ekkor nem nyilvánvaló. Ez nagyon fontos szülői elvárásnak számított; ti. hogy, kedvese ne legyen nálánál öt-hat évvel idősebb, csupán legfeljebb egy-két évvel, így az a cirka egy év szinte meg se kottyant!

Mint egy erősen verejtékező élő szobor megállt a bejárattal szemben, ahol az enyhe kereszthuzat, és az útjában fellépő légáram átmenetileg még enyhítette szenvedéseit, és várt. S mivel a kiszemelt, álomtáji kedves csak nem jött egyre toporgott, és a végén már maga is egyik lábát a másik után tornáztatta, kisebb, koncentrikus körökben emelgette, hogy kisebb, alig titkolt indulattal sietethesse az örökkévaló idő múlását.

- Hát szervusz, Tibikém! – köszönt neki egyszer csak hirtelen valaki, aki annyira ismerős volt, s mégsem tudta azonnal, és akkor rögtön beazonosítani.

- Szervusz! – töprengett egy darabig. ,,Hogy is hívhatnak barackvirágom?”

- Szia, na, felkészültél a nagy megmérettetésre? – faggatózott tovább. – Mert én már csupa hasznos és jó dolgot hallottam az öreg eminenciásról.

- Hát, ami azt illeti… Én szinte semmit sem!

- Nem láttad a kis barátnődet? Igazam van?

Hirtelen patakokban kezdett el csordogálni róla a hirtelen felgyülemlett verejték.

- Nem, sajnos még nem futhattam össze vele!

- Hát pajtikám ezt aztán sütheted, mert értesüléseim szerint ma meglehet, hogy nem az elsők között lesz, aki majd vizsgázni akar! – mondta ki a keserű ítéletet, és szemlátomást, mintha élvezte is volna, hogy ádáz nemtörődömséggel, és hányaveti közönnyel belegázolhat valakinek a lelkébe, akiről legfeljebb – kezdetben csupán annyit tudott, hogy versekkel hálálja meg azt, ha kedvesek vele, és önzetlenül segítőkészek.

Az adott kedves aztán a Kecskeméti utca felől viharzott be az Egyetem tér felé, mint könnyen jött eső utáni huncutka szivárvány. Leplezetlen mennyország-mosolyát is, mintha öntudatlanul egyedül csak neki tartogatta volna. Elmosolyodott, azzal az őszinte, és bájos tisztasággal, amiben nem volt sem tetetett részvét a megtörtént dolgok miatt, sem pedig kicsinyes bosszúállás, mint amikor valaki mosolyog, és közben hátba szúrja a másikat. Könnyedén, mint egy pajkos, kis fecske fölszállt a járdaszegélyek sivár földalatti világából.

- Szia, Tibus! Hát hogy vagy?

- Én… Én… Én… Remekül! – ezt a pár alig hallható szót is mennyi erőfeszítéssel kellett kimondania, míg egyáltalán sikeredett.

- Remélem készülgettél a soványka hétvége alatt?

- Hát persze! És kegyed?

- Én is! – közelebb merészkedett, mint a számító emberek többsége, akik csupán érdekből cselekszik a jóságát, de részvét, és együttérzés nincs egy szikárnyi se bennük, belekarolt az időközben tökéletesen pirospozsgásan elpiruló, fülig szerelmes fiatalemberbe, és kedveskedőn, hogy senki közelben járó meg ne hallja belesuttogott a fülébe:

- Mit szolnál, ha veled mennék be elsőként vizsgázni? – S fogta magát, nem törődve semmivel és senkivel és egy mély, és belsőséges puszit csókolt almaformájú arcára, amitől annak csak még megveszegetett ütemben kezdett dobolni a szíve, mely halhatatlan zsarátnokként csupán csak érte lángolt.

- Nekem ez is megfelel! – most még azt sem foglalkoztatta volna különsebben, ha majd a vizsga után este a Dózsa György úti kollégiumban kibeszélték őket a barátnői. – De azért, ha esetleg megakadnék valamelyik tétel kidolgozásánál azért ugye még számíthatok rád?! – semmivel sem összehasonlítható megsebzett őzikeszemekkel bámult rá kérdőn, és a fiatalember dobbanó szívével máris azt érezte, hogy szerelmes és elveszett az önemésztőn fojtogató lángok között…

Az ajtón belülről egy komorló, szinte ótestamentumi dübörgő, prófétás hang szólalt meg:

- No, jöhetnek aki csak akar!

A rektori főhelyettes volt, aki mellesleg, mint kulturális irodalompárti titkár valamikor a Szófiai egyetemen bolgár irodalmat is hallgatott; méghozzá eredeti nyelven, és aki valósággal rajongott a XX. századi színházért.

- Szerinted bemenjünk?! – aprócska hattyúkezeit gyengéden becsúsztatta a fiatalember karjai közé; kedveskedőn karon fogta. – Úgy félek! – csicseregte pacsirtahangján.

- Ne izgulj! Szerintem nem fog megenni! Még csak most lehetett ebédidő, és ilyen korban az embernek már sokkal lassúbb az emésztése!

- Ez aztán a szellemes válasz! – gratulált. – Nem is gondoltam volna, hogy neked ilyen kitűnő humorod van! Elismerésem!

- Mindig marad mellettem, és akkor nem lehet semmi baj! – ezt a kis biztatásfélét a hölgynek szánta, ám valójában saját magát próbálta megnyugtatni, mert verejtékekben csorogva tört rá a félelem.

- Akkor mehetünk?!

- Igen, persze!

Úgy léptek be a sötétséget árasztó, sötétbarna, ódon barnaajtón, mint ifjú házasok, vagy hősszerelmesek, akik hogy igaz, és rendíthetetlen szerelmük is igazságát bizonyítsák egymásért az életüket is képesek lettek volna feláldozni!

- Üdvözlöm önöket kedves kollegáim! – köszöntötte őket dörmögő tenorhangján a professzor. A szobán máris meglátszott, hogy igen-igen művelt értelmiségi ember lakja; a falon a töprengő Babits Rippl-Rónai és Arany időskori fényképe volt látható. A tölgyfaborítású hatalmas könyvespolcokon pedig különböző lexikonok, és szépirodalmi tanulmánykötetek halmazai, és fontosabb kéziratok is, melyek nagyobb, egyetemesebb igazságokról tanúskodhattak az avatatlan szemek számára…

A professzor gyorsan kirakta a hatalmas, szintén tölgyfából készült, faragásokkal díszített íróasztalára a tételeket; mind a harminckettőt.

- Akkor ki lesz az első? – kérdezte türelmesen.

A fiatalember látván az ifjú hölgy kissé megszeppent tanácstalanságát és tétova hezitálását rögtön döntött, és belement az kikényszerített ,,játszmába”

- Ön aztán látom, hogy vállalkozó kedvű kedves barátom! Tessék csak! Húzzon egyet!

A fiatalember mivel balkezes volt ezért mindig csak azzal a kezével volt hajlandó húzni, amelyik kézre állt neki, mivel a jobbot ormótlannak és oda nem illőnek tartotta egy ilyen magasztos művelethez szinte mindig is.

- Ne kapkodjon el semmit! – figyelmeztette bölcs hangon az öreg. – Nyugodtan várja ki a megfelelő pillanatot és húzza ki a tételét! – hátradőlt a bőrrel vastagon bevont, dönthető karosszékében és szinte élvezte a levegőben is jelenvaló bizonytalansággal megspékelt rettegés illatát…

- A harmincas tétel! – mondta be a fiú a számot.

- Igen! – az öreg felírta a számot gondosan a füzetébe, majd folytatta -, hát kérném tisztelettel ez Gárdonyi Géza: Az én falum című novelláskötetének részletes elemzését foglalja magába! Bízom magában kedves barátom, mert tudom Ön soha nem verne át, és hogy mindig készült!

A fiatalember némán meghajolt kissé színpadiasan, mert az önbizalomhiányának ez most kiváltképpen használt, ha valaki már az első adandó alkalommal dicsérni kezdte.

- Tizenöt percet kapnak; addig összeállíthatják a jegyzeteiket, és készülhetnek lélekben a megmérettetésre. – fűzte még hozzá mondandójához az öreg tanár.

- Köszönöm szépen! – hátraslattyogott, és még le sem tette a kis irattáskáját, melynek szürkés, kopottas színe egyből elárulta; viselője sokban hasonlít egy pufók, szürke egérre, akibe azért szorulhatott néminemű tudatos élelmesség.

- Ne feledjék még van összesen tizenöt percük! – figyelmeztette őket éleselméjűséggel a prof.

- Te tudsz mindent?! – tétovásodón érkezett a bal fülébe a suttogó válasz a hölgytől.

- Miért kérded?! – fordult hozzá, bár alig nézett fel, hiszen a keze úgy járt fel s alá a papír hófehér lepedőn akár a motolla, vagy egy automata gép.

- Igazán segíthetnél egy kicsit rajtam is! – finom gúnyolódásnak szánta ezt a kis megjegyzést, mégis a másikon egyből látszott, hogy egyszerre leplezte le és árulta el saját magát; hiszen arról volt szó, hogy bizonyos felkészültséggel rendelkezik – legalább is észbeli gondolatok bonyolult dolgaiban!

- Kérlek, várj egy pillanatot!

- Az életemet is elvárom életem!

A másik most olyan gyorsan és szaporán rótta cirkalmasan kaszáló, macskakaparásszerű sorait, hogy sokszor már azt sem igazán tudhatta, hogy valójában mit is ír; alig telt el újabb két- legfeljebb három perc, és már bizalmasan fordult oda hozzá; az öreg látszólag persze semmit sem vett észre! Nem lehetett pontosan tudni, hogy nem létező bajsza alatt vajon min mosolyoghat ennyire jókat; hatalmas aznapi kulturális újsághalmazát kinyitotta maga előtt, és a terjedelmes méretekkel rendelkező újságpapírost szándékosan úgy maga előtt tartotta, hogy a másik kettőt ne kelljen puskázáson tetten érnie, mint a leleplező mesterdetektíveknek!

- Na, figyelj csak! Mi is a tételed? – odafordította a kis, nyomorult cetlit maga elé, hogy jobban láthassa.

- Á! Vajda János öregkori költészete! Ragyogó! – örömteljes vigyorgás látszott máris az arcán, ami egyenértékű volt egy megkönnyebbüléssel!

- Neked látom, ez kisujjból már megy! Nem akarsz esetleg cserélni?! – incselkedett a hölgy, mert időközben rájött, hogy nem biztos, hogy biztos a tudása; legalább is, ami a tételben foglaltakat illeti!

- Nem olyan ördöngösség! De ahogy látom a versmemoriterekkel is bajban leszel, és tudod a profnak herótja van attól, ha valaki nem tud tisztességesen legalább egy verset!

- Ajaj! – sebezhető sóhaj hagyta el a hölgy szájfényes cseresnyeszínű ajkait. Látszott, hogyha csak feleannyi időt szánt volna felkészülésre, mint a tükör előtti cicomázásra esetleg könnyedén vette volna az előtte most hétmérföldesen tornyosuló akadályokat, és buktatókat!

- Nem lesz semmi gond, csak próbáld vele elhitetni, hogy magabiztos és bátor kiállású vagy és strammul megállod a helyed, akkor nem lesz gond!

- Kösz a jó tanácsot!

- Ja, igen! – jutott gyorsan eszébe a tizenöt perc vége felé -, arra nagyon ügyelj, hogy lehetőleg a verscímeket is pontosan mondd ki, mert az öreg még azt hiheti, hogy csalsz! Sok sikert!

- Neked is! Köszi! – ez már nagyon bizonytalanul hangzott, mert időközben kiderült, hogy a kishölgy szinte alig tud valamit az öregedő Vajda szerelmi költészetéről. ,,Vajon miről fog az öreggel beszélgetni? – suhant át az agyán. Elvégre a kollokvium egyfajta nyugodt beszélgetést jelent és nem szándékos megmérettetést, vagy vizsgát!”

A fiatalember kissé tétován felkelt a kényelmes bőrgarnitúrák fogságából; bíborszínű nyakkendőjét megigazította, ami időközben enyhén összegyűrődött, és most sokkal inkább egy túlságosan is elfoglalt újságíró benyomását keltette és nem egy vizsgázó diákét!

- No, hadd hallom csak? Nagyon kíváncsi vagyok az Ön feleletére drága kollega! – az újság lapjait kellő gyors gondossággal hajtogatta össze és félretette az asztalán, ezzel is szándékosan némi késeltetett időt hagyva a másiknak, hogy fejében összeszedegethesse még rendszerbe megmaradt gondolatait!

- Az én tételem Gárdonyi Géza: Az én falum című novelláskötetének elemzése! – jelentette ki egyszerű üveghangon. Mintha egy elzárt szobában lett volna most, ahol az echósított hangok szándékosan elhaltak a fojtogató csendben, hiszen senki sem hallhatta őket!

- Hát ez pompás, pompás! Halljuk! – lelkendezett az öreg, mert már most kiderült apró emberi gesztusaiból is, hogy Gárdonyi is az egyik halhatatlan kedvencei közé tartozik!

A fiatalember szándékosan tetetett önuralommal kezdett a hosszadalmasnak ígérkező beszédbe: gondolta időt spórol a fiatal hölgynek, akibe a füléig belezúgott, csak nem merte szívét vallomásra bírni. Az öreg szívélyes meghittséggel és türelemmel hallgatta, és hogy helyeslésnek nyomatékot adhasson párszor bólogatott, így bíztatva a megszeppent, bátortalanodott másikat, hogy amit mond az még jó!

- … És nagyon érdekes, hogy Gárdonyi néptanítói élményeit is a lehető leghívebben örökítette meg ebben a kis kötetben! Különösen akkor, amikor a kisgyerekek rorátéra mentek! – s eszébe jutottak azok a tanulmánykötetek melyeket az idős professzor írt, mert sok társától azt hallotta, hogy sok tekintélyes embernek kiváltképpen imponál és hallatlanul a legjobb benyomást kelti, ha olvasták az írását!

- És Ön szerint drága kollega mit jelent a roráté? – kapta fel a fejét a mondat közben az öreg. Nem lehetett tudni, hogy szándékosan kekedzkedik-e vagy csupán újabb célpontot keres?

- Hát… mivel a gyerekek hajnalban keltek útra az iskolába valami hajnali dolog lehet!

Az öreg látva a szomorú tanácstalanságot hirtelen másra terelte a szót:

- Mondja csak kedves kollega úr? Tanult Ön latint?

- Sajnos nem!

- Hát ez helytelen, de megpróbálok magán segíteni! – az öregen is látszott, hogy mélységesen elgondolkozik azon, hogy vajon mit is tanulhatnak a fiatalabb szamárgenerációk a mostani tanintézmények padsoraiban, ha még egy egyszerű latin kifejezéssel sem tud megbirkózni?!

- Hát, ha hajnalban mentek a rorátéra, és csak utána iskolába, akkor? – emelte fel kérdőn szinte teljesen ezüst-porcukrozott szemöldökeit az öreg. – Akkor hova mentek a kisdiákok iskola előtt?

A másik rögtön érezte, hogy ebben a mindent eldöntő végső kérdésben lehet a válasz lényege, és ha most erre rosszul válaszol, az legalább két jegy levonást érhet!

- Bementek a templomba melegedni, mert, ahogy Gárdonyi is írta olcsó kalucsnikat, és csizmákat kaptak, amikbe könnyen becsordogált a hólé, és hamar át lehetett fázni benne!

Az öreg jókat mosolygott a feleleten, hiszen ekkora leleményességgel ritkán számolt hosszú negyvenéves pályafutása alatt:

- Frappáns és egyszerre nagyon szellemes válasz drága barátom! Tetszik nekem a gondolkodása! De mit is jelent már végre az a roráté?

A fiatalember torkán érezte a fojtogató hhérkötelet, mely egyre szorosabbra kezdte húzni és ostromolni a gigáját; szinte már alig kapott levegőt a tanácstalanság levegőtlensége fojtogatta!

Hosszú, állott homály és csönd telepedett rájuk; az egykor remekül indított felelet – most érezte csak hamar megfeneklett.

- Enyje, enyje! hát drága barátom! Most mit is kezdjek magával?! – vakarta meg őszes üstökét az öreg, mert csöppet sem szerette volna egy ilyen mindig őszinte és remek diáknak elvenni a további lelkesedését a hivatástudatától.

- Hát a hajnali imádkozás! – mondta meg a választ! Azt érezte, hogy saját maga legalább annyira feszült, és türelmetlen, mint most tanácstalan szomorúságában a másik.

- Ajajaj! Hát most mi legyen?! – előtte ott volt már kinyitva a leckekönyv fekete borítója: mintha a halál könyvét szorongatta volna a kezében a prof rendelkezve élet és halál között!

Kipattintotta régimódi típusú kerámiahegyű tollának a fedelét; tűhegyes volt a toll hegye; olyan cirkalmas betűkkel írogatott bele akárcsak a diák a maga papírját, amit az öreg első ránézésre alig tudott csak épek hogy kibetűzni a jelentős helyesírási szarvashibáktól, és elírásokról már nem is beszélve, amit a diák figyelmetlen izgalmában csak ejtett!

- Hát kedves kollega! Amit elmondott azt jóra értekeltem, és írtam Önnek egy kis dicséretet is, ha megengedi! – vaskos enkidu-kezekkel adta át az indexet. Hatalmasnak látszó, bölcs ótestamentumú alakja kinyúlt az asztal mögül; felállt, és a fiatalember legnagyobb meglepetésére kezet rázott vele csak annyit mondott:

- Igyekezzék minden időben az emberségét megőrizni, és csak az ajtón kívül nyissa ki az indexét! – azzal útjára bocsátotta.

A fiatal hölgyet sem kellett sokáig váratni; most ő következett és hála bámulatosan briliáns emlékezőtehetségének olyan szépen ízes nyelven mondta el a Vajda-féle szerelmes verset, hogy az öregnek majd belefacsarodott a szíve, míg hallgatta, és a hölgy által elképzelt vereségből is legalább egy elégséges szintig ki tudtak sütni valami elfogadható érdemjegyet is!      

TARKÓN-LŐTT HITEGETÉS


Előbb szervesen kikezdhető maradvány nőtt csendesen a hallgatáson, míg végül a bőbeszédű szószártyár is hitvány-alamuszi némaságra ítéltetett! csupán csak utána kóstolhatta mérgezett ízét mindennapi trágár-szelng nyelveknek! Hamar megtelt majd felvérzett az önérzet csillag-méltósága! Folyamatosan vérző sérelmek áradtak szét a flegma-gyilkos Lét partiképes rendszerén; s odabent még most is csupán sziklák s korall-szigetek hirdetik a Golgota-magányt s hogy ez valamikor még bizton jelenthetett valamit!

Egy napra kupeckedő, seftelő zsibvásár az Élet: önmagát zabálva is bármikor felfalná, ha azon múlna kinek is juthat finomabb falat, vagy több kiváltság-babér! Mert mindenki sejtve tudhatja: egyetlen érzék maradhat csupán éberen, ami mint titkosított radar egy eltévedt képleten önmagához vonzza az anyagiaskodó harácsolók táborát s azokat kiknek a luxus is trófea! – Kopaszodó csend a távolság repedő részei között is egyre növekedett: egymástól született idegenkedők kolonc-hízelkedői lettünk! Felszívodó percek némuló aranyköpéseket szülnek s kapcsolatok híján az alantos felszíni vidékeken csupán az érvényesül, aki eladta magát, vagy pucsítva beterpesztett!

Sűrítenek a felhigitanak egyre görbe tükrök! Földre elejtett szívütemet, ki lehet majd a szerencsés, ki arany-szívével elbabusgatja?! Gyilkos korom, mint kisstílű dögcédulát, amamuszi névjegyet majd szándékkal meg s eltapos, pedig sohasem hagytam magam! – Vergődő Golgotákat megjárt jelenünk is ide-oda cikkan ingatag! Alattomos titkok elől jó lett volna elfutni, ha tudtam is, hogy folyvást felsértenek ,,miértjei”! – A feledés sötétje sohasem tárul, - de szakadék-mélységig zuhan alá

                                       EMLÉKEZETES BARÁTOK

A gyerek megállt a bozótosnak elkeresztelt erdőség szélén, ahol koboldok, és tündérek, manók szövetsége mellett, bizony az emberi gonoszság gyakorisága is letanyázott, és ahol egy ártatlan vészt jelző sikolyt, vagy gyenge liliomhangú kiáltást is alig lehetett volna meghallani, mert a fák, mintha elnyelő hangszigetelt szivacsok lettek volna, minden egyes zajt, vagy apróbb mocorgás féleséget elnyeltek, ha egyszer valaki óvatlanul, vagy pusztán csak, mert ember lévén a kíváncsiság vétkére vetemedett, akkor ritkán volt olyan eset, hogy miután kiszabadult az erdő fogságából, tartós lelki metamorfózisokon ne ment volna keresztül.

,,Hol a fenébe kószálhat ez a srác?” – futott át már számtalanszor az agyán, amikor csak kedvenc gyerekkori helyüket keresték csak fel biciklijükkel, amit külön erre az alkalomra vettek a szülei. ,,Biztosan jobb dolga is akadt, nem gondolod?!” – szólalt meg fejében a csintalan, rosszaságra csábítgató, másik hang.

,,Nem az nem lehet, hogy csak így faképnél hagyott! Engem, az egyik legjobb barátját!”

- Dehogy is nem lehet… Még hogy legjobb barátja??? – kezdett hüledezni a hang fejében egyre tovább. – Ha nem vetted volna észre, azzal az Atilla gyerekkel is remekül megértik egymást! S nem te habogtál, és etted a minap a kefét, ami miatt nem hívtak el magukhoz társasozni újfent?!

,,Hát ebben lehet valami, ha kicsit jobban meggondolja az ember!” – morfondírozott tovább magában.

- Na, látod, te nagy marha! Hát nem megmondtam neked, hogy nem kell úgy izgulni!

,,Ezt most miért kellett már megint előhoznod! Te mindent csak megkérdőjelezni tudsz! Adod az ember alá a blattot!” – mérgelődött kicsit, amikor már vagy fél óra múltán sem jelentkezett egyetlen, valamirevaló barátja.

- Talán csak megfeledkezett rólad, öreg harcos!

,,Ugyan és miből gondolod, hogy ezt is elfelejtette?! Csak nem annyira lüke?” – védekezett, bár titkon maga is sejtette, hogy a lelkiismereti, titokzatos hangnak igaza lehet.

Nem telt bele egy kis idő – hiszen mit is csinálhatott volna, várnia kellett, ha szeretett volna valamit -, meg is jelent örökké aggodalmas, aprócska, kis növésű, szemüveges barátja a Tomi.

- Hát, szervusz, öreg barátom! Hogy s mint? Mi a helyzet? – kérdezte, és még véletlenül sem jutott eszébe, hogy azért ilyen kissé kínos esetekben azért legalább nem ártott volna tisztességgel bocsánatot kérni; elvégre már több mint, tíz nyolc éve, ha nem több, jól megismerték egymás jellemvonásait.

- Neked is jó délutánt kedves barátom! Gondolom Attilával jól megvoltatok igaz-e? – fullánkként érte a másikat a kérdés.

- Miből gondolod? – kapta fel a szemöldökét a másik.

- Ne akarj szimpatikus lenni, arra most kérlek, egyáltalán nem vagyok vevő! Mondd csak, mióta is vagyunk mi haverok?

- Hát… nem is tudom pontosan… hát, ha tippelni kellene, akkor azt mondanám, hogy körülbelül… nyolc- esetleg kilenc éve is megvan talán!

- Na, látod! Hiszen tudod te használni az eszedet! És ráadásul még karórád is van, ami mindig megmutatja neked a pontos időt! Akkor nem értem, föl nem foghatom, hogy a csudába fordulhat elő, olyasmi, hogy nem jössz el a megbeszélt időben, vagy nem hagysz valami üzenetet, hogy hol keresselek?!

- Ebben látod, kedves barátom teljes mértékben igazat kell adjak neked!

- Akkor hallgatlak, folytasd! Hol is voltál mostanáig. – Most az egész helyzet megváltozott! mintha az egykori nagyon jóbarátok szerepei fölcserélődtek volna, és egyik lett volna a vizsgálóbíró, a másik pedig a szabályos vádlott.

- Most ez mi akar lenni, édes egy öregem? Vallatás?! Mi közöd van hozzá, hogy én merre kóricálgattam, mi?! – fakadt ki a másik, aki már több órája elkésett.

- Hogy mi közöm van hozzá??? – lepődött meg kicsit erőltetetten a jóbarát. – Hát lássuk csak! megpróbálom tisztán, érthetően, és a lehető legegyszerűbben elmagyarázni neked, hátha megérted! Először is: Ha valaki neked a szavát adja, hogy X időben, és Y helyen ott lesz, akkor úgy gondolom, és azt hiszem, azt azért illene betartani! Második pont: Ha már az ember késik – mert ilyen sajnos előfordul, és gyakorta megesik, magunkon kívül történő hibák, és baklövések miatt, akkor igenis legyen már benne annyi gerinc, és felelősség, hogy szóljon a másik ismerősének, hogy kicsit késni fog! Igaz?! Ez is hozzátartozik az igazsághoz.

A másik barát kicsit meglepődött a ledorgáló, és nagyon komoly hangnemen – elvégre a barátját, akivel történetesen mindketten egy házban laktak -, egy szívélyes, csupa szív srácnak ismerte meg, akinek jó humora volt, és sokat mosolygott, és merőben szokatlan volt számára az a hangnem, amit most hallott!

- Igazad van teljes mértékben barátom! De attól tartok, hogy többet már nem találkozhatunk, mert… szóval… tudod… nemsokára mi elköltözünk! – hezitálva még egy rövid ideig, hogy hogy közölhetné a leg elfogadhatóbban a megrendítő hírt.

- Te most viccelsz ugye?! Mondd csak? Hogy képzelted, hogy itt hagysz?! – vágta a szemébe a kérdőre vonást, mert tudta, hogy sebzett lelke már több váratlan pillanatot nem biztos, hogy kibír.

- Figyelj már ide te nagy melák! – próbált most lelkére beszélni. –Nem lépek le a világ végére, és majd írunk egymásnak, de sokat beszélhetünk telefonon is, majd elküldöm a számomat!

A másik rögtön megérezte a jól csengő ígéretek mellékhatásaiként,  hogy vannak dolgok, amik talán már a megváltoztathatóságuk pillanatában is rögvest megromlanak; most elfacsarodott a szíve, hogy egy régi barátot kell így elvesztenie!

- Hiába is mondanám azt, hogy jól hangzik, amit nekem itt beadsz, de… ugye az az igazság, hogy te már soha többet nem nézel majd vissza a múltadba, és ezzel engem is egy kicsit elfelejtesz! – hangja fátyolossá vált; az egyetemes szomorúság telepedett végtagjaiba.

- Ne hülyéskedj itt nekem, mert felnégyellek! Hisz nem magad mondtad: Az ígéret szép szó, ha megtartják úgy jó! És ha egyszer Bókai Toma valamit megígér, akkor állja is a szavát!

- Akárcsak Szalai Pisti! – kezet rá!

Mint két szövetséges örök fogadalommal kezet ráztak, és mindketten igyekeztek úgy tenni, mintha a költözéssel járó kissé megalázott huzakodás és procedúra igazából meg sem történne, és nem törhetne rájuk is – mint sokukra -, a bizonytalanított jövővel szembeni tétova reménytelenség, hogy vajon mi jöhet még ezután?!

- De nekem aztán feltétlenül írjál öreg harcos, mert ha nem megszerzem az új címedet és úgy fenéken billentelek, hogy az anyád sem ismer rád!

- Mondja az, aki vagy egy tonnát nyom, és alig tud szuszogni a cangáján!

Még viccelődtek hosszadalmasan, mert úgy érezték, hogy ezekben az utolsó percekben valósággal mintha rohant volna az idő. Még tettek egy utolsó tiszteletkört mindketten a cangákkal közös társasházuk körül, majd úgy váltak el, mintha már nemcsak barátok, de igazi testvérek volnának…

FURCSA ÁLLAPOTOK

Alighogy megszületett hosszú végesttelenek ható négyórás kemény, és túlságosan is fejfájásokat és migrénes elváltozásokat eredményező vajúdás után, és az orvos nagy nehézen elvágta a fölsebzett, és éppen ezért túltengő köldökzsinórt a boldog és madarat fogó, újdonsült anyuka mennyország pillanataiban egyesülhetett az a mindent meghatározó, és minden bizonnyal örök és halhatatlan pillanat, hogy van még miért élnie, elvégre egy újabb generációról szükséges, és muszáj gondoskodnia.

Zsurka Albert a maga három kiló nyolcvanöt dekájával, a világba kiszakadt első újszülött volt, aki kezdetben nem szándékozott fölsírni, éppen ezért az orvosok kezdetben arra gyanakodtak, hogy a méhlepény, és a magzatvíz visszamarad váladéka valószínűleg akadályozhatja a légutak szabad, és rendszerezett alagútjait ami miatt a kisfiú nem juthat elegendő oxigénhez.

- Mi a mennykű történhetett ezzel a kölökkel?! Csak nem megfulladt a köldökzsinórtól?! – volt közel a teljes bepánikolás hangulatához a sebész.

- Doktor úr! Ha szabadna egy apó észrevételt tennem! – szabadkozott készségesen az egyik renitens, kicsit közelebb merészkedve a magának való sebész látóterébe, akin most is teljes orvosi, világoszöld maszk terpeszkedett. – Szerintem foguk meg a két aprócska lábacskáit és lógassuk a levegőbe, mert a többi kollega is úgy vélte, hogy ezt így kell!

A magának való, és kissé arrogáns megjegyzéseiről elhíresült sebész, most kissé értetlen, és ostoba kifejezéssel kolleginájára sandított, s mivel az helyeslően bólongatott, rögtön odafordult az újonc orvostanhallgatóhoz:

- Feltételezem, hogy szeretné még megérni, hogy a kis szánalmas karrierjében valami lökés mutatkozzék! Igazam van?!

- Jaj, doktor úr! Én igazán… Nem úgy gondoltam… Kérem, bocsásson meg! – sütötte le, már síráshoz közeli, gyönyörűen megejtő, és bájos őzikeszemeit a növendék.

- Akkor megkérném a közeljövőben kedves kollegina, hogy az értelmi gondolkodás folyamatát kérem, minden tekintetben bízza csak egészen nyugodtan rám! – felelte diplomatikusan, s hogy bizonyos kisebb fokú hitelességet biztosíthasson a még ki nem próbált, és ezáltal meg nem valósult módszernek azonnal fejjel lefelé fordította az újszülöttet, és kicsit rázogatni kezdte!  S mit ad Isten! A placenta váladékban még jelentősen ragacsos, és ismeretlen, mégis imádnivaló emberi lény egyszerre elkezdett sírni, torkaszakadtából üvölteni, de úgy, hogy még a másik szülészeti szobából – a vastag, és tömör falak ellenére is mindenki jól hallhatta, hogy vajon mi is történhet a másik oldalon.

Ez egyet jelentett a teljes értékű győzelemmel, ami az adott arrogáns, és önreklámozó sebész rögvest a maga számlájára írt fel; ti. hogy ez a kisebbfajta procedúra egyedül az ő érdeme! Azt már mondanunk sem kell, hogy a lelkes orvostanhallgatótól még aznap valamilyen különös, megmagyarázhatatlan, és ismeretlen áthelyezési procedúra keretében meg is váltak: állítólag áthelyezték valahová egy eldugott, kis Zala menti faluba, ahol a lakósság alig harminc főből áll, és szinte csak a tátongó üresség és a semmi veszi körbe az embert, a szokásos embert próbáló pezsgős nyüzsgés helyett!

Gondolhatták sokan, akik a szülészet-nőgyógyászat osztályán megfordultak napjában többször is: úgy kellett neki, mi a csudáért nyitotta ki folyton kérdező, és felfedezni szándékozó, csicsergő száját? – Erre azonban szokásos módon az esetek nagy többségében tulajdonképpen sohasem érkezett kielégítő válasz!

Amikor aztán átmeneti jelleggel – persze azt hangoztatták, hogy pusztán, csak orvosi megfigyelési célzattal -, inkubátorok fogságára ítélték csupán pár napig, hogy minden apró, kis porcikáját megfigyelhessék, akkor már Zsurkáné is egyre-egyre kezdett bizony követelőzni, hogy hová tették már egyetlen kisbabját, mert már nagyon szeretné látni, s minek utána anyatejjel sem a szülés előtt, sem pedig azt követően egyáltalán nem rendelkezett bele kellett fogcsikorgató kényszerűséggel nyugodnia, hogy a kis Albertet egyelőre mesterséges tápszerekkel fogják táplálni, aztán majd odahaza csak esznek közösen valami finomat!

- Hát adják már ide áldott gyermekemet! – követelőzött egyre serénykedőbben.

- Azonnal kedves asszonyom, csak arra kérném, hogy nyugodjon meg, amennyiben ez lehetséges! – próbálta nem sok sikeresség mellett megnyugtatni az éppen ott posztoló fiatal ápoló. – Várjon, kérem egy kis türelemmel, azonnal utánanézek! – már fogta is sósoldatos infúziós tasakokat, amik színtelen-szagtalan színű táskákra emlékeztették az avatatlan szemeket, és máris dolga után eredt!

,,Hát ez kész vicc, ami itt folyik! Mikor mehetek már el innét?!” – futott át a gondolat az agyán.

Nem sokkal később már hozta is egy másik ápoló az újszülöttet, aki – miután látszólag tökéletesen semmit sem érthetett az adott eseményekből -, úgy bömbölgetett, és kezdte el vége-hossza nincs toporzékoló oázásait, hogy egy idő után meglehetősen kellemetlen perceket szerzett a hallójáratoknak!

- Jól van, nyugszik a baba, cssss! – igyekezett nyugtatgatni a kissé tapasztalatlan ápoló, majd amikor fiatal édesanyja karjaiba tette a kisdednek sem kellett sok hozzá, hogy megérezze édesanyja egyenletesen verő szívhangjait – s máris, mint kicserélték volna kellemesen gőgicsélt csupán, és a kezdeti ördögfiókás jellemét levetkezve egy angyali kisfiú nézhetett egyetemesen farkasszemet édesanyjával.

- Hát szia, te angyal, te kis édes, kis pocaklakóm! – s abban a felejthetetlen, és örökérvényű percben, a kismama körül szinte megszűnt minden; már nem hallotta a sok esetben rikácsoló ápolók, és orvosok néhol fület süketítő utasításait, és hangosabb mormogásait, és megszűnt végtelennek tetsző pillanatokra a városias forgalom dudáló, és tülkölő óbégatása.

Az orvos is előkerült nemsokára – hát persze, hogy azt a spanyolviasz gyárost küldték már megint – aki azt hitte, hogy akár egymaga tökéletesen kordában tarthatja az osztálydolgait, és egymaga is elvezetgetné a kórházat is akár!

- Na, hát hogy vagyunk, hogy vagyunk! – kellemetlenkedett pökhendieskedő hangjával, s máris szó szerint kiragadta az éppen jókat szundizó kisdedet a kismama karjai közül. – Csupán néhány rutin jellegű, egészségügyi vizsgálatról lenne szó kedves hölgyem!

- Már megint??? – értetlenkedett az ifjú hölgy. – Hisz nem ön említette, hogy már mindent megcsináltak, és mindent rendben találtak?! – kérdezősködött nagyon is idegesen. – Mikor mehetünk már végre haza?!

- Türelem kedves asszonyom! Türelem! Meg kell kérnem, hogy várakozzék itt nyugodtan, és ne stresszeljen, mert az komolyan megárthat az egészségének a továbbiakban! Nemsokára megjövök, és akkor majd többet megtudhatunk! – a kisded az erősen szorító, görcsös karomszerű ujjak hatására fölébredt, és megint elkezdte a véget nem érő, sorozatokban fenyegetésekkel fenyegető hisztijét, ami érthető is volt, hiszen nem érezte édesanyát.

- Megkérném kollegina, ha volna olyan szíves, és persze csak átmeneti jelleggel, de elhallgatatná ezt a rimánkodó csöppséget, mert már most százhúsz a vérnyomásom, és attól tartok, ha ez így megy tovább, akkor a továbbiakban széthasad a fejem!

- Hát, hogyne főorvos úr! Ez csak természetes! – s már gondoskodó, kicsit húsosabb ölelgető karjaiba vette, és olyan megértő türelemmel, és szerény alázattal ringatta, és közeledett feléje, mintha csak a sajátja volna.

- Lekötelezett! Most pedig – mutatott az irodája irányba -, volna szíves és követni!

- Persze azonnal megyek! – miközben követte a főorvost maga is érezte, hogy torkát hatalmas, gombócszerű idegesség fojtogatja. Mintha érezte volna belsejéig lehatolón, hogy ez lesz talán végzetes egyszerűséggel és kiszámíthatósággal utolsó munkanapja… 

KORCSOSULT KORKÉP



Brutálisan exibicionista, neo-felszínes, cyber-korszak! Benső végtelen kérdésekben az ember is már süllyedő multikulturális befogadó-gép lett; információkat oszt meg, fogad be s már az előbeszédes, unalomig ismerhető ,,hogy vagyok?” – is digitálisan hálózatok cheat-ablakain csicsereg! Midenki gondtalan, gondozatlan kő-gazdagságra vágyik, s az azonnal megsimogatná, s bele is feküdne lecsupaszított végtagjaival a nagy, langyos Semmibe! A pénz-központú világ új nézőpontból még most is bebörtönözött kalitka szerint forog; ledegradált, állatiasult létszükségletek tulajdonképpeni, önző gyűjtőhelye lett!

Az egyéni vállalkozónak minél több stikli-ügyleteket köt nyélbe, annál gyümölcsözőbb tejelnek a vállalkozásai, még az átlag napi tizennégy órás műszakokban kaphat tachicardiát, vagy megfontolásként öngyilkosságra válthatja befektetett, maradék-életét! – Puszta kalitkává üresedett Emberekből kiégett szerv-roncsok maradhatnak; gondviselt ki házikedvenc kíván mindenki lenni! Kik már végképp szólítottak kisebbségi létet most új pályák után ácsingóznak! Bekormozza sokak szívét a hírnév este; s sokszor már mindenki úgy viselkedik:önző, képmutató flegma kirakat-kivagyiságban, mintha szerződést kötöttek volna s spanyolviasz gyárosok országos szövetségével!

Miért kell, hogy minden önmagát megvalló őzikeszem-arc mutatóját, s íránytűjét vesztett óraként lebegjen még képes rá álom-karrierek, s lét-húzó szakadékok gyűrűiben?! – Megvetett, locsogó ábrándokká testesülnek vágyak, ösztönök megvalósítható emlékei is!

                                               ERŐLTETETT GYÓGYÍTÁS

Négy injekciót kapott. Csak négyet. Bár ez is maximálisan és tökéletesen kialakította azt a megfogható, és feszültséggel, és izzó érzelemmel vibráló valamit, amit magában csak fájdalomnak nevezett…

,,Miért én vagyok mindig az áldozat? Miért?!” – vallatta önmagát sírva, nyüszítve, és nyöszörgőn, miközben erősen, acsarkodó, tomboló belső félelemmel szorongatta édesanyja ártatlan, hattyú kezét.

S mintha maga a főorvos, és addig még csupán hallomásból ismert, ismeretlen professzor is vesztét akarná, és mintha szándékosan csak arra törekedne, hogy neki mindenképpen rossz legyen, és fájdalmas az adott, szinte már megkerülhetetlen, s most valóban könyörtelen ítéletnek tűnő beavatkozás!

- Akkor kedves uram! Vegyen egy nagy levegőt, tartsa bent. S ami a legfontosabb: szorítsa össze a fogát! – adott rutinszerű megértéssel utasítást akkor még gyerekfejű védencének a professzor.

- De ugye nem fog neki nagyon fájni tisztelt professzor úr? – aggodalmaskodott az anyuka, aki már hidegfejű gondolkodását is épp bőrrel alig volt képes megőrizni: egyetlen gyereke lévén a kísérleti áldozat!

- Megnyugtathatom asszonyom, hogy ennél pitiánerebb, és már-már kisstílű beavatkozással szinte naponta volt dolgom még anno – kezdő rezidens koromban! – mosolygott nem létező bajsza alatt.

,,Te jó Isten! –morfondírozott magában, a még mindig csinos, és filigrán fiatalasszony – mikor volt az? Már az őskorszakban!”

- No, akkor az úrfit arra kérném, hogy nyugodtan lazítsa el magát, csak kényelmesen, és akkor kezdhetjük a beavatkozást!

- Professzor úr! Csupán érdeklődni szeretnék, hogy van-e valamilyen műanyag tárgy, amire haraphatna az én kicsikém, mert tudja, nagyon nehezen tűri, és viseli el a fájdalmat.

- Ez teljes mértékben érthető asszonyom! Tekintettel az oltóanyag mennyiségére, ettől még egy elefánt is azon mód álomba szenderedne! – azzal fogta az injekciós tűket, és ellenőrizte, pár cseppet a levegőben feltartva spriccelve, hogy nemhogy merő véletlenségből buborékok kerüljenek a fecskendőbe.

- Akkor ezzel rendbe lennék! – szögezte le. – Várjanak egy percet! Csupán csak egy pillanat az egész! – azzal hátrament, és szorgalmasan kutatni kezdett az egyik gyógyszeres szekrény hófehérszínű fiókjában, ahol mullpólyák, és egyéb jellegű orvosi eszközök halmaza volt fölhalmozva.

- Heuréka! – kiáltott föl. – Máris itt vagyok!

Azzal odagaloppozott a műtőasztalhoz, ahol az alig tizenegy éves, pufóktermetű fiúcska bal lábát tette fel, hogy a bal mutatóujján a szükséges beavatkozást elvégezhessék.

- Jó, most ez egy kicsit fájni fog; a fogaidat erősen szorítsd össze! – további teketóriázás nélkül döfte belé a négy elefántadagú kellően elzsibbasztó gyógyszert.

- Így ni! Meg is volnánk! Most még várni kell egy pár percet, míg hat az érzéstelenítő hatása, és utána már kezdhetjük is a műtétet! – odafordult az aggódó arcú anyukához, aki a világért el nem engedte volna a kezét. – Drága asszonyom, ha megkérhetném tessék kifáradni amíg a beavatkozást elvégzem! Meglátja úgy fog szaladni később ez a nagylegény, mint a nyúl, és már csupán egy kellemetlen heg marad meg a nagylábujján.

- Drága doktor úr! Kérem nagyon vigyázzon az én fiamra, mert ő a mindenem, és ha elveszteném… - elcsuklott a hangja, és hatalmas erőfeszítésébe került, hogy zubogó könnyeit is visszatartsa.

Az idős professzor kedveskedőn kiemelt egy papír zsebkendőt az asztalfiókjából, és készségesen odanyújtotta az anyukának:

- Megígérem Önnek tisztelt asszonyom, hogy semmifajta komplikáció sem fog közbe jönni! Higgye el tapasztalt kezekben van a fia! – most olyan mesterkéltnek, előre begyakorolt rutinnak hangzott ez a biztosított kijelentése, hogy csak akkor vette észre, amikor az feszült  hölgy kiment. Odafordult kis betegéhez, aki a túlzott idegeskedéstől való félelmében, hogy t.i. levághatják a lábát annyira verejtékezni kezdett, hogy a műtősasztal már jelentősen eláztatta.

- Nyugalom kis öreg, nyugalom! Ezt érzed! – aprócska orvosi műszert vett elő az egyik odakészített steril tégelyből, hogy lássa hat-e a kívánt zsibbasztó érzéstelenítő.

- Nem érzek semmit, csak nagyon félek…

- Az sohasem baj, ha az ember fél, mert akkor tudja meg, hogy mi a fontos neki, amit elveszíthet! De nagyon bátran viselkedtél, amikor tűrted az injekciókat. Most is bátornak kell még lenned egy kis ideig, és megígérem, hogy nem lesz semmi baj!

Már legalább vagy ezerszer, ha nem többször hallotta, hogy nem történik majd semmi baja, csak bátornak kell lennie blabla stb. Mégis a belső lelkében folyamatosan terjedő rettegés és félelem mintha ennek az ellenkező hatását kényszerítette volna ki.

A professzor és műtős asszisztensei azonnal hangyaszorgalmú sürgölődésekbe kezdtek; nem is igazán foglalkoztak vele, hogy kinek a lábát javítják, vagy kaszabolják, vagy hozzák helyre – csak az adott célterületre a gombás fertőzés okozta károkra koncentráltak. A professzor már az első negyedóra végén kisebb szünetet jelzett, amikor jelentősen bepárosodott a szemüvege, amit az egyik nővérnek kellett gondoskodón megtörölni, hogy az öreg egyáltalán láthassa az adott célterületet.

Közben egyetlen percre sem feledkezett meg a szemlátomást önző árnyékától is folyamatosan izgulva rettegő kamasz fiúról:

- Nyugalom, öreg harcos! Mondd csak, szereted a verseket?

- Igen, nagyon is! – végre úgy érezte akadt valami közös érdeklődési téma, amiben elmerülhet.

Az öreg most elkezdett egy ismerős versszakot, de csak úgy a mag szórakoztatására; fejből! Az ember, ahogy meghallotta zengőn kellemes hangját sohasem tudta egyértelműen eldönteni, hogy ezeket a mélyen elgondolkoztató, gyönyörűséges sorokat mind vajon ő egymaga találta ki, vagy más költők írták le!

Amikor már jelentősen besötétedett a kisfiúcska elálmosodott. Az öreg halk hangon duruzsolta:

- Nyugodtan pihengess csak, ha fáradt vagy!

A nyugtató gyógyszerek hatására, melyek valószínűleg  véráramba kerülhettek a fiúcska elszenderedett, és mire felébredt, a professzor már csak apró simításokként tekerte és fáslizta be a bal láb nagyujját, és dunsztolta be az összevarrott sebet!

- Így ni! Az érzéstelenítő most még benned van, így semmi fájdalmat nem érzel… legalább is egyelőre! Amíg nem érzel, fájdalmat azt javaslom odahaza próbálj meg pihengetni, mert később már sajnos mindent érezni fogsz! Nagyon bátor voltál! Bárcsak hozzád hasonló emberekkel találkozhatnék! – kezet ráztak, mint a jóbarátok. Az orvos még felírt az anyukának valami csillapító gyógy készítményt, majd kikísérte őket a hideg éjszakába. A fiúcska a bal lábán már cipőt aligha viselhetett volna a hatalmas, hófehér bumszlis kötéssel a lábán, így fél lábára egy vastagított zokniban kísértek el a kocsiig.

Amikor hazaértek az édesanyja volt a világkerekség legboldogabb szülője, hogy fiacskája úgy tűrte a pokoli fájdalmat, mint egy igazi férfi, és a sok szenvedés közepette kicsit közelebb hozta őket egymáshoz az elfogadás jutalma is!