A BOSSZÚÁLLÓK ÁRULÁSA

     (Igaz történet alapján)

 

 

Balatonbogláron az akkor még érintetlen mennyország földre szállt paradicsomi állapotaiban – ahol az ember nyugodtan megengedhetett magának egy jó nagyadag lángos anélkül, hogy ez bármiben is akadályozhatta volna a további költségvetését -, rengeteg játszótér és kicsiknek is fenntartott szórakozási, biztonságnak elkönyvelt lehetőség kínálkozott, hogy az adott gyerkőcök minél hatékonyabban elüssék, vagy éppen jelképes keretek között agyonüssék az adott időt.

Egy még jó állapotban lévő hintára szeretett volna életében talán most először önállóan, és teljesen egyedül felülni, és a kíváncsiság izgalmi állapotában lengeni egy pufók gombócka gyerek, akit bár kissé túlsúlyosan áldott meg az ég, de ennél is fontosabb, hogy aranyszívvel.

Direkt akkor lopakodott ki – lehetőleg senki szeme láttára -, amikor az osztálytársai, és a bandatagok is, akiknek szinte legfőbb kedvteléseik közé tartozott a kisebbek, és a gyengéd akaratúak általános, és egyetemes megkínzása, és megnyomorítása még javában az igazak álmát aludták, és csöppet sem foglalkoztak azzal, hogy egyáltalán ki az, aki kilopakodik, és ki az, aki otthon marad!

A kicsi, pufók fiúcska – aki egész életében a világ legmagányosabb, legszánalomraméltóbb egyedei közé tartozott, talán azért mert egyetlen lakótelepi barátja volt, elhatározta, hogy igenis, ha a többieknek lehet, akkor már miért ne lehetne neki is; elvégre a hinta és környéke közterületnek számít, különben is, ha ez így volna akkor a játszótereken is, csupán annak engednék meg a játékszerek általános élvezetét, akik ehhez megfelelő jogosítvánnyal rendelkeznek! – De most hál’ istennek nem ez történt! Főleg a reggeli órákban, amikor még a vízparton is kissé hamvas, és enyhén csípős az idő, bár nyári kánikulára kellett ezen a napon is számítani a fiatal fiúcska a világ legboldogabb gyereke volt ezekben a pillanatokban, amikor végre távol, és egyedül lehetett – főként azoktól az emberektől -, akik naponta kellő rendszerességgel pokollá tették jól berendezkedett életét, és ha ez nem lett volna elég, akkor emellett sorozatos, főként éjszakáként rémálmok gyötörték; be kellett kissé suta gyereknek folyton zárnia, reteszelnie az ajtaját, különböző mozdíthatatlan tárgyakat, mert úgy vélte, hogy nem elég, ha a mumusok folyvást ágya alá bújnak, hogy onnan rémisztgessék folyamatosan, de ha ez nem volna elég, akkor ott volt még maga a tulajdonképpen vett gyerekszoba ajtaja is- amit szintén gondosan be kellett zárni, hogy talán nyugodtabb, és békésebb éjszakái legyenek!

Azonban azt maga is tudta, hogy ez hosszútávon, és sokáig nem folytatódhat, és nem mehet; mert a rémálmok ugyanúgy visszakéredzkedtek agyi labirintusa közé, és kikövetelték maguknak a felsőbbséges rettenetet!

Amikor egyik kora reggeli órán megengedte magának azt a kisebbfajta luxust, hogy életében talán elsőként ülhetett fel a hintára, és nézhette a Balatonban tocsogva úszkáló, hófehérre pingált hattyúk változatos, rekedt acsarkodását azok felett a megmaradt, maradéknak szánt szendvicsmorzsák felett, amit valamikor még ő szórt a tóba, akkor volt még csak igazán boldog!

De hát – ahogyan mondani szokták a boldogság egy ember életében pusztán időleges, és ideiglenes percekig tartható folyamat -, ahhoz, hogy valaki ténylegesen a kiegyensúlyozott boldogság harmóniájába kerülhessen, talán mindenképpen szükséges egyfajta szilárd, és makacskodó, ugyanakkor megingathatatlan akarat, ami célja elérése érdekében keresztültörheti az útjába tornyosult gátakat, és ellenszenveket is!

De sajnos ez sem volt minden egyes esetben így! Amint a pufók, mindenkitől elhagyatott, és napja nagy részében tétován tengődő, és társai között is tökéletesen idegen fiúcska ráült imádott, és már jó előre álmaiban elképzelt hintájára; amit álmában kivételesen sugárzóan áldott, és nagyon kedves édesanyja lökött, most hirtelen a rettenettől, és a lesújtó, torkon ragadó félelem érzetétől arra kellett döbbenten eszmélnie, hogy a belelkesült bandavezérek már szinte loholnak feléje, hogy ismételten egy kisebbfajta ,,agypuhításban” részeltessék!

- Nézzétek csak csórikáim! Ez a bögyösülő King Kong még hintázni merészelt, ráadásul a mi magánterületünkön! – emelte fel rettegett, rikácsoló, mutáló hangját az egyik nagyobbacska fiú, aki sajnos szorgalmasan inkább a konditermek egészséges világát látogatta, semmint a tanórákat! – Szerintetek ezt szó nélkül hagyjuk!

- Neeem! – üvöltötte a többi hataloméhes ördögfióka.

- Akkor te szemét, kis féreg! Most puhítás következik! – azzal, mint a hiénák a háromnapos, kiszáradt, és csontos dögre – úgy vetették rá magukat körbezártan kerek alakban a szerencsétlen, éppen csak kamaszodó, és bizony kisebbfajta súlyproblémákkal küszködő gyerkőcre.

- Forgassuk meg! – javasolták a jó ötletet a többiek a nagydarab pernahajdernek. – Nézzük csak meg, mekkorát tud szárnyak nélkül repülni!

Azzal két-két ember az egyik oldalán, majd szintén két ember a másikon azon nyomban megragadták a hintát, és akkorát löktek rajta, hogy a pufók kamasznak már tótágast álltak kövérkés lábai, s úgy elszédült a hirtelen jött, kellemetlen lendülettől, hogy erősen környékezni kezdte hányingerérzete!

- A kis surmó takony! Oksizzátok csak! Mindjárt okádik! Ezt látni akarjuk! – s ismételten jól megpörgették, majd addig-addig folytatták a pörgetést, amíg a pufók fiúcskának fölkavarodott dühöngő gyomra, és egész méltán elfogyasztott reggelijét kiadta a gyepre!

- Nézzétek csak skacok! Hát ez tényleg komplett idióta! Kicsulázza a finom zabát, aztán most meg fetreng! Szerintetek ezt hagyjuk?! – néztek közösen, mint a cinkosok farkasszemet, a nagyobb vezérek! – Ugye nem!

- Hát persze, hogy, még jó! – vigyorgott a többség!

- Akkor lássuk a kakukktojást! Fürdetés következik! De nem a szokásos módon! – megfogták a szerencsétlen fiúcskát, aki az általános, keringetés következtében már alig állt a lábán, majd hogy magához térjen a saját kiöklendezett gyomortartalmába akarták megforgatni őt, hogy magához térjen!

De történt valami, amire talán egyik kisstílű bandavezér se számított. Egy félszeg, vézna, és nagyon soványka kislány lépett ki a parkosított övezet körül, ahol ezek végzeték a móresre tanítás szokásos alapműveleteit, és rájuk rivallt:

- Hé! Miért csináljátok ezt azzal a fiúval?! – kérdezte felemelt, és látszólag félelmet ritkán ismerő hangsúllyal. – Eresszétek el de nyomban!

- Nézzétek a kis pöttöm Panni! Mit akarsz itt te kis gizda seggdugasz?! Vagy te is kérsz belőle? – ezt már a nagyobb fiú mondta.

- Azonnal futok és megmondom a Béla bácsinak, hogy mi csináltok ezzel a fiúval, ha nem eresztitek azonnal szabadon! – állt a sarkára.

- Azt te csak hiszed, te kis nyamvadék töpörtyű! – szólt rá az egyik mitugrász, és már lohol is, hogy hamarjában elkaphassa. – Majd adok én neked, te kis rohadék! Hát azt hiszed, hogy mindent megúszhatsz?! – azzal már ott is volt a most végtelenül, és teljesen árván maradt kislány háta mögött, és erőteljesen megszorította annak töpörödött, vékonyka karjait.

- Na, most pofázzál, te kis ribi! – szorította ellenszenvesen, és dühöngve.

Nemsokára odaértek a banda többi tagjai is, akik előszeretettel nézték végig ilyen esetekben a móresre tanítási procedúrákat.

- Mit akarsz azzal a végtelen, cingár kölyökkel, te Sanyi? He? – kérdezte most kissé meglepődve a helyzet komolyságán a banda tulajdonképpeni esze Bányász Zoli. – Mondd csak el nekem te állat, hogy miben egyeztünk meg, amikor a móresre tanítást kiadtam?! – meredt szúrós szemmel a debella vagányra.

- Mit is mondtál…főnök? – kezdett gondolataiba merülni a másik.

- Hát mindenképpen először is azt – ha nem tévedek -, hogy gyenge, magatehetetlen kölkökhöz nem nyúlunk, és nem is leckézetjük meg őket! VILÁGOS, te idióta barom?! – emelte fel a hangját, hogy még intenzívebb legyen elrettentésének hatása.

- Ha csak még egyszer hasonló eset a tudomásomra jut, te leszel az első, akit elteszlek láb alól! MEGÉRTETTED?!

- Igen, igen… Főnök! – s a nagydarab, benga kölyök reszketett, akár a nyír, vagy falevél. – De főnök? Mi csináljuk, ezzel a kislánnyal, hogy senkinek ne mószerolhasson be minket? – kezdett hirtelen izgulni.

- Én már erre is találtam egy nagyon praktikus ötletet! – mosolyodott el, aztán a kislányhoz lépett, előhúzott a zsebéből egy cseresznyegallyból készített, messzire elhordó parittyát, és egy kicsit a lelkére beszélt:

- Nézd csak kislány! – őzikeszemébe nézett. – Most még elengedlek, de látod itt ezt a kis szerkentyűt! Ha csak ki mered nyitni azt a cserfesz, mindenre kész pacsirta szádat, akkor akkorát kapsz a parittyámtól, hogy a kis pofikád kidekorálva lesz! Világos?!

A kislány most igyekezett határozottságot erőltetni magára, és ezzel a hajthatatlan, oroszlánhűségével volt talán egyszerre a legbájosabb, és a legrokonszenvesebb ellenálló, és lázadó, akivel a rettegett bandavezérek valaha is találkoztak. A sarkára állt, és semmi esetre sem hagyta, hogy bárki is megfélemlítse!

- Itt maradok, igenis, amíg azt a fiút el nem eresztitek a fogságból! – felelte harcias kedvvel, és nagyadag dacossággal, miközben a félelem komor, baljóslatú felhői ott cirkáltak a lelkében.

- Ahá! – mosolyodott el nem létező bajsza alatt Bányász Zoli. – Hát kedveském, ha te így, akkor nagyon sajnálom, de én is így fogok tenni! – azzal marokra fogta gyönyörűen, hullámos, leginkább a borostyánindákra emlékezető, csokoládé haját, és úgy meghúzta, hogy a kislány erőteljesen, és fájdalmasan fölsikított!

- Ugye ez fáj, te szemét, kis béka?! – mérte végig a markában tartva a banda főnöke végtelen, és most kiszolgáltatott áldozatát.

- Kérlek, eresz el! Auu! Ez nagyon fáj! Engedd el a karomat! – s meglátszott, hogy az árván maradt lányon fájdalmas, pörsenéses, vörös nyomokat hagyott a főnök vasakaratú ökle.

- Ha szépen viselkedsz, és nem árulod el senkinek, ami itt történt, akkor esetleg elengedlek! De meg kell ígérned valamit!

De történt valami váratlan esemény, amire talán egyikőjük sem számított; miután az öreg osztályfőnök, aki már a hatvanas éveinek az elején járhatott jócskán, és éppen most ébredezett álmaiból, szinte mindig hozzá volt szokva, hogy lefekvést követően az osztálya mindig kisebb-nagyobb ramazúrit tart, és eget rengetőn ricsajozik. Hogy ezt kivédhesse, két jókora vattacsomót dugott füleibe, hogy tompíthassa a hangzavart, és megteremthesse – bár csupán ideiglenes keretek között -, független, és békés álmait!

De most merőben szokatlan volt számára ez a hirtelen jött, felengedett csönd, ami szinte a maga hangtalanságával már gyilkolónak hatott!

,,Hát ezek meg hova tűnhettek?” – gondolkodott egy percig magában, és miután maga is vegyészmérnök szeretett volna lenni a szokásos földrajz-biológia szakos tanári pálya helyett, arra a következetésre jutott, hogy a legjobb, leghatososabb módja, ha az ember meg akarja tudni a történteket, hogy utána néz az adott dolgok folyásának!

Így is tett! Amilyen gyorsan csak tudott a szállást adó kempingük mellett közvetlenül volt egy kisebb játszótér – ahol az a jellegzetes, és bizonyos hinta volt -, így nem kellett sokat keresgélnie, hogy megtalálja az állítólagos tettesek nyomát. Azon nyomban meglátta, hogy a pufók, és kissé túlsúlyban lévő Bányász Zoli, egy ártatlan, és csont sovány kislányt szorongat , több mint valószínű, hogy ellenséges, megfélemlítési célzattal!

Azonnal rohant feléjük, ahogy csak öregedő lábai bírták, bár az orvos barátja azt mondta neki, hogy amennyiben nem mondd le a cigaretta általános élvezetének jogáról, abban az eseten pár éven belül nemcsak tüdőrákja lesz, de egyik lábát is amputálni kell!

- Bányász Zoltán! – kiabálta már messziről!

A banda megmaradt tagjai egyből berezeltek, és hirtelen inukba szállt a megmaradt bátorságuk. Hogy vajon most mi lesz? Elvégre, ha az ember gyerekeket szégyenít meg, ráncigálja a kislányok haját, és egy másik gyerekből kipüfölné még a szuszt is, akkor a legtermészetesebb, hogy sok dicséretre, jóságra már korántsem számíthat!

- Bányász Zoltán! – fújta ki a bent ragadt levegőt a tüdejéből az osztályfőnök. – Mondd csak fiacskám, hát te a füleden ülsz mi?! Mit kérdeztem? – állt meg pontosan vele szemben, hogy jól megnézhesse magának ezt a cégéres haramiát, és szemeik egymásba fúródhassanak!

- Igenis Béla bácsi! Itt vagyok! – hebegett-habogott. – Mit is tetszett pontosan kérdezni? Már elfelejtettem!

Az öreg tanár egy szempillantás alatt úgy megfogta annak két, elefántnagyságú fülét, hogy kis híja volt, hogy a mindig tetterős, magabiztos, utcai vagány ott helyben ne produkáljon egy kisebbfajta hisztériát, vagy sírási rohamot. Most azonban bármennyire is érezte, hogy majd megfullad a szorító fájdalom hatása alatt, mégse mert megnyikkanni sem!

- Ha jól emlékszem saját szavaimra édes fiam, akkor azt kérdeztem, hogy mit csináltok ti itt?! Úgy van?!

-…Igen! Vagyis igen! – felelte, bár saját maga sem tudta, hogy mit is akarhatott az öreg már megint ezzel!

- Akkor hát, hadd ismétlen meg gyorsan! Csak a te kedvedért, mert ugye bár az ismétlés a tudás jó édesanyja!

- Igen Béla bá’! – felelte most a megszeppent kölyök.

- Mondd csak fiam! Szép dolog az, hogy egy végtelen hölgynek elkezded huzigálni a haját? Mi?! Mondd csak te hogy tűrnéd, ha más kirángatná szálanként a hajadat?

- Nem szeretném Béla bá’ – hunyászkodott meg, megjuhászosodva.

- Nahát, akkor! És az hogy néz ki, hogy egy másik gyereket meg agyba-főbe vertek, csak azért mert nem tetszik nektek a fizimiskája?

- Nagyon rosszul hangzik! – válaszolta, bár bocsánatot még most sem akart kérni! Nem lehet tudni, hogy a makacskodó dac, vagy egyéb személyiségjegyek fűtötték.

- …És mondd csak édes fiam! Most akkor mihez is kezdjek én veletek?! Mert ha igazgatói megrovásban, avagy fegyelmi tárgyalásban részesítelek benneteket, abból nektek tanúság egy életre még nem származik! Vagy igen?! – Az öreg máris kiszúrta, hogy Bányász fütyöl a bölcsen dorgálásnak szánt szentbeszédére, így stratégiát változtatott.

- Mondd csak fiacskám? Szerinted ez vicces?! Na, hát, én nem is gondoltam volna, hogy ilyen tréfás természetű ember vagyok! Hívd csak ide a barátaidat, de rögtön! – most már utasította, de mindenki tudta, hogy valójában ez már a konkrét ítélet megfogalmazása volt.

Amikor aztán a banda többi tagjai is sorrendben fölsorakoztak előtte, az osztályfőnök szúrós, vizslató szemekkel kezdte mustrálgatni vajon a többi bandataggal mit is kellene csinálnia? milyen büntetést szabhatna még rájuk ki?

- Megvan a megoldás! Heuréka! – kiáltott fel nem kis megkönnyebbüléssel. – A kirándulás hátralévő részében, egy kis kerti munkára foglak be benneteket! Segíteni fogtok Miklós bácsinak megjavítani a sufnikat, és szépen, gondoskodva leszeditek a barackot a fáról, de vigyázat! – emelte fel figyelmezetően mutatóujját -, ha csak egyetlen barackot is hibásan tesztek a kosaratokba, akkor a továbbiakban megtorló intézkedések lépnek majd életbe veletek kapcsolatban! Most pedig mert ennyire korán keltetek mindannyian, és bizonyára frissek és kiegyensúlyozottak vagytok, így az egész banda ingyenesen megfürödhet a Balaton hűsítő, felfrissítő habjai között!

-…De Béla bácsi! Még nagyon hideg van! – tiltakozott nyomban a most megszégyenített bandafőnök.

- Hogy mondtad, édes fiacskám?! – rikácsolt hangjával most szándékosan az öreg osztályfőnök. - …Én is úgy gondoltam! Nyomás be a vízbe, de nyakig ám! Kifogásokat pedig ne akarom hallani! Megétetted?! Most majd talán ti is megtanuljátok milyen az, ha valakit emberi méltóságában megaláznak sorozatosan naponta!

Sajnos az idősödő osztályfőnök ezt egy kicsit elnézte, és rosszul is gondolta, mert sajnos a későbbi években – főleg amikor már kinőttek a bandavezérek is az elviselhető gyerekkorból egyre könyörtelenebbek, egyre kegyetlenebbek, és sajnos egyre elvetemültek lettek. Szegény Béla bácsit pedig a tantestület általános, és lefokozó, egyöntetű véleménye alapján nyugdíjazták abban a szent pillanatban, amikor a kilencvenes évek vége felé átesett a második szívtrombózisán! – S bármennyire is szükségét érezte, mint valami páncélos, magasztos, és nemes lovag, hogy az elesetteket védje a pufók fiatalember minden nap ordas küzdelmeket folytatott továbbra is az elvetemült pimaszság, és alávaló gonoszsággal szemben…             

             

 

 

 

VISSZA-ÚT


Jelmezek nélküliek már a lecsupaszított, monológok: csupasz börtön-ketrec már matracok nélkül! Csalóka képzetté válik már az ócska legenda! Illanó valósággá válik a megbabonázott igézet: őzike-csillagokban bújócskázó könnycsepp! - Bomlott Alkonyok mélybe-rántott megsemmisülése maga után szabadítja a torzslakodó sötétséget! Szentjánosokként bandázó alvilágok mutogatnak s kelletnék magukat! Próbálnám gyermeki bizalommal elhinni még talán a mindenkiben jelenvaló Jóságot, késztetést, hogy a segítséget- kegyelmező Angyal-szárnyakon érkezhetik! Ha lehetne egy titkos alagút, mely végig menve a Lét-próbái sem tűnhetnének annyira bonyodalmasoknak! Egyetlen pillanatra láthatnám a szirom-szívű drága Hölgyet, aki pillantásával egyre vigasztal s gyógyít!

 

Feltétlen szeretet, önkéntelen odaadás csupán tündérmesék adakozó morzsaléka; tapintható félsz-szorongásom uralkodik kósza-lelkem kút-mélyén s vallatva számtalanszor hangot ad! Nyughatatlan Árnyékok sejtelme nem ígérhet se megváltást, se megnyugvást! Titokban lappangó kísértet-férgek hajszolják-űzik éjszakák rácsain át egymást még vak-falakba maguk is beleütköznek!

 

Talán, ha maradhatna még időm bátrabban elviselhetném, miként lehetne lehetséges önmagam lelkiismeretét részekként lebontva szeretve lenni?! - Hattyú-ölében megváltó álomba ringathatna az angyalok reménye: szűkölve szimatoló vaddá vedlett bennem az elveszett gyermek, aki nem nőhetett fel, hogy sebezhetősége épp maradhasson!

 

Az éjszakában újabb túlélhető lehetőségként mindig új-élet hasít magának a denevér-röppenésű virradat; nézd a lelkemet, s láss a szíveddel, hogy megérthesd mi az, - ami még mozgat?!

 

 

 

                                                              AZ ÖNZETLENSÉG ÁRVÁJA

                                                           (Anyai nagyanyámnak szeretettel)

 

 

Mikor 1952-ben a falu úgy határozott, hogy beváltó jegyekre fogja árulni az élemet, akkor Zsupanek Terézia a maga alig tizenkét évével, és alig harminc kilójával azt a lehetetlen feladatot, és hősiességet sem nélkülöző vállalkozást kapta, hogy tegyen meg mindent, hogy a szűkebben vett további négy testvérének meglegyen a napi betevő falatja egész hétre, - ugyanis ők vagy később születtek, és így kisebbek is voltak mint Terka, vagy pedig még annyira kereskedelemben egyáltalán nem jártasak, hogy az egyetlen szóba jöhető lehetőség – minek után a szülők, már ideje korán hajnali háromkor elmentek szántani, és markot szedni -, a kamasz lány oroszlánhitvalló helytállásán múlott.

Amikor a kicsiny, és fűzfa vékony termetű, alig ötvenkilós, vézna kicsi leány bement a már felnőttek uralta Kiskunsági Állami gazdaságba, szinte az összes felnőttesebb ember: tehát akik már jócskán meghaladhatták a harmincat, és a negyvenes éveiket is, igencsak meghökkentek, és meg is lepődtek. Egymás között máris két lábon elkezdett járni a bűvös pletyka, és találgatás, hogy vajon honnan kerülhetett ide a senki szigetére ez az alig tizenkét éves, nagyon véznácska, még a gyenge szellő által is elfújható kisleány?

- Hát osztán te meg mit akarsz, te kis töpörtyű?! - kérdezte az ügyeket éppen akkor intéző számadó.

- Jó napot kívánok! A nevem Zsupanek Terézia, és munkába szeretnék állni! – húzta ki magát erényesen, mert a szülei meghagyták neki, hogy nemcsak, hogy mindig az igazat mondja, de ha valamit komolyan is gondol, akkor mindig húzza ki magát, és egyenes tartással álljon meg bírálói előtt!

- Hát osztán gondolod, hogy egy ilyen kicsi lyányt majd beállítók a marokszedők közé a negyven fok melegbe, mi? Ha-ha-ha! – azzal eget rengető kacarászásba kezdett.

- Kérem szépen! Apám most szánt, de amellett vasút mellett van szolgálatba, mint bakter! Tessék nekem állást ajánlani, mert még négy testvérem van, és nagyon kellene az a pénz!  - adta vissza a jogos igazságot, egyenesen a számadó, pufók, vörösesen kövér képébe.

- No, nézd, csak nézd! Ha-ha-ha. De fölvágták neked a nyelvedet hallod-e?! Hát mire is tudnálak téged használni! – most fölállt, szándékos nagyúri kedvvel kidüllesztette hordószerű, pókhasát és feltűnően türelmetlen kedvvel járkálni kezdett a szobában. Aztán mintha csak hirtelen ragyogó ötlete támadt volna fölemelte a telefont, hogy eligazítást kérjen a tapasztaltabb főnökeitől.

- Halló, halló! – szólt bele a kagylóba. – Itt a Betyár beszél! Igazgató elvtárs drága! Bocsássa meg, hogy zargatom, de lenne itt egy csenevész, töpörtyű gyerek aki állást akar, és nem mondom, hogy nem jönne jól, mert minden dolgos kézre, ami csak fennakadhat szükségünk van, de hát egy gyereket?!

A vonal másik oldalán ki tudja miért a hosszú döbbenet miatt, vagy meglehet mások okból hosszú, néha csend hallatszott. Majd egy rekedtes hang kinyögte valahonnan a szoba túlsó feléről: - Felveheti, csak engem hagyjon már békibe! – azzal le is tette a kagylót.

Hogy a testes, és kövér számadó a kislány lelkét megnyugtassa még továbbra is füléhez tartotta a telefont, majd csak ennyit mondott bele: - Igenis főmérnök elvtárs értettem!

Azzal, mint aki már minden tőle telhetőt megtett, odafordult pirospozsgás, és meglehetősen borvirágos arcával a kislányhoz:

- No, te kis töpörtyű! Kaptál állást! A bakter apádnak pedig üzend meg, hogy lesz píze rá se rántson! Megértetted?! – itt hirtelen kiszólt a másik szobába, ahol már kissé türelmetlenül várakoztak a segédek, és behívott magához, egy markos tagbaszakadt legényt, aki teljesen barna volt már, és az egész napos intenzív napsütéstől bizony jelentősen kicserepesedett a bőre, és meg is keményedett.

- No Józsi! A te dolgod lesz, hogy ez a kis mihaszna kapjon eleséget, és ha fáradt akkor csak neki engedélyezett néhány perc pihenő! Megértetted?!

A nagydarab, fiatal, életerős legény most bólintott.

- Osztán, ha a többség elégedetlenkednek, vagy húzná a fogát mondd csak meg egészen nyugodtan, hogy a mérnök elvtárs ezt így rendelte! Rendben lesz?!

- Igen számadó elvtárs! Minden rendben lesz!

- Hányszor megmondtam neked, te melasz, ha itt bent vagyunk az irodába, akkor szinte már feleslegesség számba megy az elvtársozás! Itt még szólíthatsz nyugodtan a nevemen!

- Értettem számadó uraság! – felelte a bösze legény, mert azt a luxust most sem merte magának megengedni, hogy tisztes nevével illesse a munkáltatóját!

- No, te kölök! – fordult oda a kislányhoz megint. – Ebéd rendesen déli harangütésre. Te egy kicsit a naplemente előtt elmehetsz, mert kicsi vagy! – azzal heves, és kissé türelmetlen turkálásba kezdett az íróasztalfiókjában, ahonnét egy össze-vissza karistolt, jelentősen megpecsétezett, bélyeges nyomtatványt sikeredett kihalásznia, amire fölírta a személyi adatokat; elvégre biztos, ami biztos!

- No, aranygyerekem! Mi a becsületes neved?

- Zsupanek Terka vagyok, kérem alássan! – cincogta szinte alig hallható, egérke hangján.

- Kölök jobban teszed, ha ordítasz hozzám, mert nekem már megviselte a sok zaj a fülemet!

- Zsupanek Terka! – ordította, ahogyan a torkán csak kifér.

- No, nézd csak te Józsi! – kacagott a számadó. – Ez a gyerek osztán tud beszélni! Meglásd egy-kettőre lesz majdan pénzetek is! Azzal a másik markos legény gondjaira bízta a felnőttek világában kissé tétován, és árván megmaradt, gyakorlatilag idegen kisleányt!

Amikor aztán kimentek a mezőre a többi felnőtt között rögvest beindult a pletykálgatás, és a suskus gépezete – elvégre senki sem tudta, hogy hogy a csudába kerülhetett ide egy alig tizenkét éves, meglehetősen véznácska gyerek, aki a tonnasúlyú szalmabálákat sem tudja megemelni, hát még akkor, hogy az istennyilába szedné a markot a folyton gabonát köpködő kombájn után?

- Nézzétek! Megjött az új számadó! Ez osztán a munkaerő fiúk! – fütyölt egy hatalmasat elismerősen, és kissé cinikusan hangon egy suhanc, aki viszont épek hogy akkor tölthette be a huszonhatot, tejfelesszájúságában.

- No, csak ne bánd nekem azt a kölköt, mert felnégyellek! Megértetted?! A számadó elvtárs különleges utasítása, hogy nekem köll pesztrálgatni, és vigyázni is reá! Ő is dolgozni fog amennyit csak bír! Megértettétek?!

- Igen Józsikám! Hát persze! – s a másik suhancképűnek már hűlt nyoma se volt, mert azonnal kellett kezdeni a munkát, hogy lehetőleg naplementére mindenki végezzen az örökkévalóság fogaskerék törvényei szerint!     

Hát akkor most mit csináljon ezzel a pöttöm kislánykával a számadó! Ha beállítaná a kombájnhoz a végin még híre menne a faluban is az asszonyok között, hogy gyerekeket is foglalkoztat, vagy ami talán még rosszabb megtudja a felesége, hogy gyerekekkel végezetik itt is a piszkosabb munkát, és akkor még aznap kap majd a fejére és lesz neki nemulass!

Aztán végül azt találta ki, hogy a gyereket beállítja a gabonaszedőkhöz, és így felesben csak képesek lesznek learatni!

A töpörödött, még egészen aprócska kisleány sem tétovázott túlságosan sokat. Tette, amire utasították; amint a számadók, napszámosok többsége learatta a gabonát, ő kis, hártyavékony kezecskéivel aprócska kupackákba, és bálákba hordta a fölhalmozott terményt, és illőn egymagában várakozott, hogy a kombájn megérkezzen, és a csépléssel is végezhessenek az aratók!

Éppen déli tizenkettőkor – tehát a legnagyobb melegben, ami csak létezett azon az elátkozott, madárlátta pusztaságban, ahol talán még az állatok is kínzó szomjúsággal ügettek egyik enyhet adó árnyékfoltról a másikra, hogy a részeges nap tűhegyeitől menekedhessenek, és szabadulhassanak, Terka jóízűen falatozni kezdte azt a kevéske száraz, fekete, bodag állagú, aprócska kenyeret, és még vékonyabb szalonnadarabot, amit az egyik munkásasszony hozott ki, neki is, mint a többinek a halotti csöndességgel megáldott mezőre.

- No, kicsi lányka! Hogy ízlik a munkásélet? – kérdezte mosolyogva, nem létező bajsza alatt az egyik markos, mackós legény.

- Nekem ízlik! Bírom én a munkát! Engem csak ne pesztráljanak! – vágta vissza, mintha valaki megsértette volna.

- Hinnye, a kiskésedet neked! Hát honnét vetted ezt a beszédet! – kérdezte egy másik napszámos.

- Ja, hogy ezt! Hát ezt tetszik tudni csak úgy hallottam ki a mezőn!

Az egyik számadó munkás gyorsan elsietett a mezőre ottmaradt társaihoz, és a lehető legszigorúbban meghagyta nekik, hogy ezentúl, ha a kislánnyal találkoznak beszéljenek vele a lehető legértelmesebben, és legszebben, mert ő sem akarja elveszíteni nehezen kikunyerált állását a főmérnök elvtársnál!

Így történt, hogy amíg Terka becsülettel elvégezte szinte a hét összes napján – gyakorta szombat, és vasárnapi aratásokkal is a gabona, marok, és a terményféleségek begyűjtését,  nemritkán kiskaszájával maga vágta a rendet, és a tarló sok esetben fölsebezte szegény véznácska, kis lábikráit, az adott számadó, aki melléje volt beosztva feladatul kapta, hogy azért ha jobb dolga nincs – márpedig munka ekkor is akadt bőven -, nagyon vigyázzon a kicsi lányra.

Nemsokára aztán híre terjedt, hogy kint a mezőn dolgozik, és munkába van fogva egy pici lányka, hogy eltartsa többi testvéreit is! Hát, amikor a faluban ez az elöljáróság fülébe jutott, lett akkora felzúdulás, és perpatvar, hogy annak aztán mindenki a csodájára járt szegről-végről!

Ki is jöttek a főjegyzőségi hivatalból is mindjárt vizsgálni ezt az igen különös esetet, hogy vajon mit is akarhat voltaképpen ez a kisleány egymaga? S amikor meglátták, hogy a sok felnőtt ember között már egészen otthonosan berendezkedett, és egymaga is boldogul a sarlóval, kapával, fémegyelővel nem sokat teketóriáztak fogták magukat, és a közgyűléssel karöltve azonnal megszavaztak egy újfajta szociális segélyt.

- Hát apád foglalkozása micsoda? – kérdezte az egyik szorgoskodó elöljáró.

- Bakter kérem!

- Á! Szóval egy újabb vasutas! – megvakarta erősen veretékező homlokát, majd csettintett kettőt kezeivel. – S te pici lányka miért is vagy itt?

- Kérem szépen, most én vállaltam el, hogy eltartom a testvéreimet, mert tetszik tudni édesanyám bizony-bizony a mostani időkben sokat betegeskedik, és nincs is túl jól!

- Hány testvéred van neked, he?

- Velem együtt négyen vagyunk! – lehajtotta aprócska, liliomos fejecskéjét. – Bácsi, tetszik tudni volt egy kisöcsém is, de ő alig pár hónapos korában elvitte a láz!

- Nagyon sajnálom! – Levette szalmakalapját, mint aki részvétet fejez, ki, majd benyúlt látszólag tágas, és öblös zsebeibe, és egy csomag cukrot húzott elő.

- Mondd csak, szereted a cukorkát?

A kislány Terka szeme hirtelen megfényesedett, és úgy kezdett világítani, mintha két fénylő csillag, vagy legalább is üstökös lett volna, amely barna fényével beragyogja az ismeretlen univerzum sötét foltjait!

- No, te kicsi leány! Eljössz-e velem, segíteni egy kicsit kukoricát egyelni? – kérdezte továbbra is kedveskedve a sokat megélt ember.

- Nagyon szívesen bácsi, kérem! De nem tudom, mi az az egyelés! – szabadkozott a kislány, és most igencsak meglátszott rajta, hogy két gömbölyű könnycsepp máris legördült sötét karbunkulus szemeiből.

- Ejnye, ejnye, no! Hát nincsen semmi baj! Nyugodj meg, te kis butám! – vigasztalta az öreg magvető -, majd én szépen mindent elmagyarázok. Neked csupán az lesz a dolgod, hogy a megkapált kukoricaszár mellett a tarackokat, és a gyomnövényeket kipiszkáld, mert ezek oda nem kellenek!

A kis Terka most megnyugodott, és egy idő után hagyta, hogy a bölcselkedő magvető vaskos, markos, és érdes kezeivel megfogja hattyú-fehér és sokkal törékenyebb kezeit. S együtt mendegéltek a másik járásra, ahol egy sokkal nagyobb földterület terült el, mint azt valaha is a kislány hitte volna…

- Bácsi, ezt mind ma csináljuk meg! Édesapám haragudni fog, mert úgy volt, hogy a mihaszna bátyámmal együtt ma mi vigyázunk a kisebbekre!

- Hát ezt csak most mondod?! – kerekedett ki kidülledt, cseppfolyós, kék szemekkel az ember. – No, most hogy tegyük rendbe a dolgokat?! Fogas kérdés? – Terkához fordult esdeklőn, segítségében reménykedve. – Van-e valami ötleted kicsi leány?

- Szerintem csináljuk meg az egyelés egyik felét, majd ebédidő után a másikat! – javasolta csicsergő fecskehangján.

A nagy markos kezű, és érdes öklű ember most mosolyra húzta nagy búsa bajsza alatt a száját, és egy nagyot hahotázott a levegőbe.

- Ha-ha-ha-ha! Hát te osztán jópofa vagy, töpörtyű! – nevetett melléje. – De szerintem sokkal jobb lesz neked, ha szólok valamelyik számadónak, vagy béreslegénynek, hogy vigyen téged haza a szamaras szekérrel!

Terkának már nedvesedett a szembogara, mert azt érezte, hogy kialkudott, önálló, kis keresete veszélybe került, és emiatt még inkább fönnforog a szegénység kockázata. Kézen fogta a nagyember kezét, és alázata jeleként letérdelt hozzá, mintha egy dörgős szavú próféta lett volna:

- Bácsi, nagyon szépen kérem, ne tessék ezt csinálni! – esedezett könnybe lábadt szemekkel. – Muszáj, és köll nekem ez a munka, mert apám egyre kevesebb gubát kaphat csak a vasúttól! Már így is többször megesett, hogy padlássöpörtek nálunk!

A tapasztalt embernek megesett a kislányom a szíve, mert lehajolt hozzá, és óvatosan barackot nyomott annak barnakócos fürtjei közé, majd nekiláttak az egyelésnek.

Nem sok híja volt és már itt is volt az ebédidő! Rendbe kellett tenni a másik jelentős kiterjedésű földterületet is!

,,Hát most mit csináljak én egy szál magamban, teljesen egyedül! Ezt a gyerkőcöt csak nem állíthatom be magam mellé! Kétségtelen, hogy szívós ez, mint egy állat, de szegényke olyan gyenge, és soványka, hogy talán még egy tonnás szalmabálát sem bírnának el csenevész vállai!” – így töprengett magában, amikor hirtelen egy almásderesek húzta lovas kordén, mintha pompázatos álombeli herceg lett volna – legalább is -, meg nem jelent maga az földterület kijelölt járási elvtársa. (hiszen ebben a korban az adott eszme miatt mindenkinek kijárt valamilyen formális megszólítás!)

- Hát jó napot kívánok elvtársak! Szeretettel, és nagy tisztelettel köszöntöm magukat! A haza nagyon büszke azokra, akik mind munkában, mind a földeken gyarapítják hírnevüket! – itt, gyorsan megkellett hogy törölje vastag verejtékben csorgó homlokát, és már ekkor meglátszott, hogy állandó, lámpalázas feszültségét egy-két kupica égetett szesszel szerette volna feloldani, mert borvirágos volt az arca.

- Hát ez a kislány, meg ki fia-borja? – kérdezte. – Tudsz beszélni te kölök?! – fordult most hozzá.

- Mélyen tisztelt elvtárs! Ez itten az egyik vasúti bakter legkisebb lánykája, és azért van itt, hogy segítse a mi munkákat!

Megdörzsölte vastagon, verejtékben csurgó üstökét a főnök; látszott, hogy erősen töpreng a vézna, új kis munkaerőn, aki még mindig úgy állt előtte, mint egy kis hős az oroszlán előtt.

- Hát… nem bánom! De aztán minden felelősséget áthárítok az elvtársaknak! Nekem nagyon vigyázzanak erre a gyerekre, és mindig tisztességgel fizessék ki a bérét!

Lehajolt hozzá, és megcsiklandozta annak pirospozsgás pofikáját:

- Aztán légy jó nekem te lyány! Ne lehessen rád panasz! S ha elfáradtál nyugodtan pihenhetsz egy kicsit! Veled még nem lehetnek annyira szigorúak!

Így esett, hogy a bakter legidősebb, véznácska lánykája még aznap munkát kaphatott az aratóknál és felügyelhette a kombájnok munkáját is!     

 

 

          KÜLÖNLEGES SZERENÁD

         (Egy elképzelt randevú története)

 

 

A hallgató valamivel már éjfél után inkognitóban próbálta saját magát becsempészni a Dózsa György úti Kollégium épületegyüttesének valamelyikébe, hogy elképzelt ,,álmai hölgyének” mint egy nagyon is balszerencsével, és túlzottan megáldott udvariassággal is megáldott pufók Sancho Panza szerenádot adjon, ha nem is a legmegfelelőbbet: saját versét adta volna elő, egy kisebbfajta zenei kíséret aláfestésével, ami több mint valószínű, hogy nemcsak az ott élő lakóknál verte volna ki az a bizonyos biztosítékot, hanem ráadásul a kollégiumi szobatársaknál is lényeges felháborodásoknak, kisebb szitkozódásoknak adott okot – elvégre az embernek már éjfél után tanácsosabb inkább aludnia, semmint bulizásban dorbézolnia, tivornyáznia, mert nagy a valószínűsége, hogy a holnapi Zh-dolgozatokon (amit csak azért neveznek így, mert zárt helyen történik a kivitelezésük) megbuknak, és begyűjthetik azokat a kellemetlen jegyeket, amik sokkal inkább egy kellemetlen félreértés emlékei rovására irthatnak, semmint valódi, megtörtént baklövéseikre.

A pufók, és kellemes mackós termetű fiatalembert Prog Gábornak hívták – de mivel mindenki csak a becenevén emlegette -, így lett ő a közkedvelt Moncsicsi! – Több mint valószínű, hogy éppen azért, mert szinte egész testét dús, szinte áthatolhatatlan, és édeni szőrcsomó borította, és ha valakinek ez sem lett volna elég, akkor ott volt még az a megfellebbezhetetlen tény, hogy két vaskos, tölgyfakezének tetején is fekete szőrcsomók tivornyáztak!

Most jött rá, hogy talán ez életének utolsó, és talán egyetlen lehetősége, ha ezt is elpuskázza, - meglehet, hogy öngyilkossági kísérletre fogja magát elszánni, mert olyannyira szerette volna, ha ez a kapcsolat sikeredhet, és összejön. Sokszor hallotta már azt a bölcs mondást, vagy talán inkább bölcs mesét, hogy a sündisznó, és a sirály meglehet, hogy nagyon jó barátok lesznek, de sohasem lehetnek teljesen egymáséi; hiszen a sirálynak ott van a tágas lég, míg a sündisznó általában a földön tartózkodik, és nem így megy máshova, ha legalább is helyváltoztatási képességei meglehetősen szűkösek!

De Moncsicsit nem lehetett lekenyerezni, most határtalan büszkeség, és mély ösztönszerű elszántság fűtötte!

,,Most vagy soha! Majd Ő megmutatja, egyes egyedül fogja megkérni a világ legcsodásabb hölgyének a kezét, hogy legyen az élettársa, mert szüksége lenne rá!” – ilyen gondolatok motoszkáltak a fejében. Arra most kimondottan ügyelt, hogy a lehető legkifogástalanabbul legyen felöltözve; öltöny, hófehér ing, és hozzávaló lakkcipő – ami új lévén már bizony jócskán, és meglehetősen kellemetlenül kezdte véresre feltörni a jobb sarkát, mert egyik lába mindig rövidebbre sikeredett, mint a másik. De számára szinte már ez sem okozott – kivételesen az égető, és valóban kellemetlen fájdalmon kívül egyéb gondot -, mert azt szerette volna, ha emberi, elveszett szívük, most szomjazva egymásba kulcsolódik, mint valami kibogozhatatlan, megszentelt kötelék, vagy lakat!

 

,,Itt állok előtted áldott kedvesem, kedvesem! Mindennél jobban vágyom rád érzem ezt, szerelmesen, szerelmesen! Ha adhatnál nekem egy esélyt, csak egyet, csak egyet, milliószor suttognám holdvilágos estén a te megszentelt neved!”

 

- Eddig jutott aprócska, ám annál szellemesebb, kis dalával, és mondanunk sem illik, hogy nemsokára már a Kollégium teljes apraja-nagyja ott lézengett, és minden áron kíváncsiskodott, hogy vajon ki lehet ez az ismeretlen, nagyon szépen éneklő lelkes, amatőr trubadúr, akit annyira megbabonázott az adott hölgy halhatatlan, és bizonyára egzotikus szépsége, hogy minden bizonnyal, ha módjában állna még a csillagokat is lehúzná neki, egy fűzfa kosárban, és lábai elé helyezné.

Az őzikeszemű hölgy – akihez tudvalevőleg -, a lelkes, amatőr sorokat énekelte hirtelen kinézett a Kollégium ablakán, amihez egy hangulatos, ruhaszárító kötelek pókhálószerkezete is tartozott; több mint valószínű, hogy azért, hogy az adott ideiglenes lakók is tisztességesen kimoshassák gönceiket, és ruhadarabjaikat!

A hölgyet Áginak hívták, és ha láttak nála egzotikusabbat, nála gyönyörűségesebbet, akiért valósággal kirobbantották volna a második Trójai háborút is, akár, ha a forró hőmérsékletű ifjak egyáltalán abban a korban lettek volna, akkor ez tökéletesen nyilvánvaló!

- Hát ez valóban meglepetés, kedves Ákos! – köszöntötte kedves lovagját. – Nagyon aranyos vagy! Csak… tudod… - az utolsó mondatot, önkéntelen is elharapta.

- Kedves, és tisztelt Ágim! megtisztelnél azzal, ha élettársam lennél, és együtt próbálnák meg felépíteni egy közös életet? – kérdezte a tőle telhető félszegséggel, és sutasággal.

- Figyelj csak Ákoska kedves! Nagyon aranyos, és mindig kedves fiúcska voltál, de nem szeretnék neked fájdalmat okozni azzal, hogyha azt mondom, ebből – ne is haragudj -, de nem lehet semmi!

Ezzel, mintha élettanilag is a másik félben megszakadt volna valaki, és be is telt volna a csordultig kitöltött pohár; valami olyan bizalmas, különös, és mégis meghitt lelki folyamat szakadhatott meg a fiatalemberben, amit talán az öngyilkosok példájával lehetne a legmegdöbbentően illusztrálni. Hirtelen eget zengető, keserű, és szomorú harag férkőzött a józan gondolkodás helyébe, ami a féltékenységnél, vagy az irigységnél is veszélyesebb lehet, mert számára már csöppet sem számíthat az emberi élet védelme…

Még a finom, enyhe, balzsamos májusi éjszaka is komor hangulatokkal telítődött…

- Kérlek Ágikám! Ne csináld ezt… - önmaga is alig vette észre harapófogóval kikényszerített szavait, amikkel jóformán szinte már a levegőben is vagdalkozott. – Kérlek, csak egy másik lehetőséget szeretnék tőled! Miért ne maradhatnánk akkor már egyszerű barátok!

- Nézd most roppant kínos, és feszélyezett helyzetbe hoztál engem, és ezt nem vagyok hajlandó eltűrni! – emelte fel szépen csicsergő, pacsirtákra emlékezető hangját. – De… várj csak meg! – azzal, mint egy éjszakai, habkönnyű szírén fölvette hálóköntösét, belebújt papucsába, ami a kíváncsi szemek elől, is bátran elrejtette fenséges lábikráit, majd lesietett a kis híján már az általános pityergés határán álló lovaghoz.

- Kedves Ágim! Nézd csak! – hatalmas, kissé összegyűrődött, de épp kéziratcsomót nyújtott át, a legjobb gyöngyírásával szavatolva garanciát vállalva a hölgy hattyúkezébe. – Ezt mind neked írtam!

S abban a pillanatban, amikor Ági már a szakítás megfellebbezhetetlen gondolatát fontolgatta saját magában, kezecskéit, mintha titkos, mágneses áram járta volna át hirtelen melengetés miatt bíborvörös ajkaihoz emelte: szemei hirtelen átnedvesedetek, meghatódtak, és az áldott gyöngyfátyolon keresztül, ami most még intenzívebbé tette a mindenség érzetét, valami kimondhatatlan furcsaság járta át a hölgy egész, benső valóját.

- Jaj, Ákoska! Igazán… én nem is tudom, hogy… mit is mondhatnék neked? – szabadkozott, próbálgatta, mintha csak éppen most ízlelgetné szavai nyomatékos, és súlyos tartalmát.

- Drága Ágim! Én tisztában vagyok azzal, hogy egy ilyen magamfajtának semmi esélye sem lehet nálad, de csak annyit kérek, hogy legalább olvass bele, és ha megmaradhatna az a mély, és meghitt barátság, ami köztünk kialakult az egyetemen, akkor annak igazán hálás lehetnék! – azzal megfogta kölcsönbe kapott gitárját, és már éppen menni készült, amikor Ági szépmíves kezecskéivel megállította, és előbb egy cuppanós puszit nyomott a félszegséggel megáldott fűzfapoéta pirospozsgás arcára, majd amikor úgy látta, ez bevált, ajkait kicsivel közelebb vitte, és elnyújtotta a minden érzéket egyszerre blokkoló, és ugyanakkor érzelmeket is felkorbácsoló csókot! Talán önmaga is tudhatta, hogy ezt most így kell, mert ez egy jószívű embernek jár, viszont, akinek már volt egy komolyabb kapcsolata, és éppen nyakig csücsül egy másikban is, annak kétszer is illik meggondolnia, hogy miként cselekszik!       

 

 

 

 

LÉT-MÉLYSÉGEK



Az embertelenség off-line állapota következik! Arcpirító szégyenkezések ostoba korszaka régen lejárt! Minden igéző egzotikussággal fűszerezett tekintet mélyén csábító haszonlesés kíváncsiskodik éberen! Celebesült retinákat vastag hályog fedi immár: A látványos jótékonykodás csupán a képernyők előtt divat! Kacér cyber-droidok, kollegénezett diva-királynők egymásnak adnak agyonzsúfolt, puccos villanegyedek szögletén V.I.P.-partikat s mindenütt fenékig tejfel rongyrázás virít!

Pacemaker digitális visszaszámlálást hajt végre akár hányszor csak lüktető szívdobbanásaiba kapaszkodna minden igyekezetével az Élő! Folyamatos meztelenségben sem lehetünk már teljesen önmagunk s velejéig hivalkodók! – Önmagukba is visszasóvárgó, menekülő királynők élvezik kirakatok nyilvános életét miközben észre sem veszik: nyilvános prostituáltak lettek a jómód igéreteivel! Idővel kiszámítható arcok plasztikáztatott rezdüléseiben sem tudunk bizton eligazodni s felismerni a gyermeki vacogó lényeget, kiket egykor védett az őrző-védő, gondoskodó lelkiismeret!

Kripa-lárvásodott tekintetekben éppúgy megfér a derengő sötét, mint magára hagyott holt-terekben tátongó lyukak! Akár az égve felejtett lámpa; csillagmiriádokat szór szét babonázón az emberi szem, míg a másik benső értékeit végleg megtalálja! Emlékeinkből felépült, büszke partokat még utolszor önmagunkhoz ölelhetnénk, hogy érezzük valamikor Emberek voltunk s nem csupán cselekvő, szánalmas roncsok! – Mintha már mindenki szánalmasan elfelejtette volna honnan jött s keserves küzdelmét, amibe ez mind belekerült!

                                                   KISHITŰ EMIGRÁNS

 

 

Egy meglehetősen borús, busongó, és roppant esőcseppektő áztatott szombati nap délutánján voltunk már kora délután öt órakor, amikor magamra maradtam társtalanságomban, és kiszolgáltatottságomban az idegenek között is, mint valami nagyon is jelentéktelen, senki, kishitű emigráns. Kissé izgulós, és roppant félszeg tudatban a Pesti Színház előtti kis bejáró előtt ácsorogtam, miközben százával tudultak be előttem az összeserglett, és meglehet, hogy csupán szenzációra éhező, és mindenben cirkuszt, és fölhajtást követelő bámészkodó emberek. A színesebbél színesebb, és bizonyos válaszékos esztétikáról árulkodó, kiállított, fekete-fehér színész óriások plakátjait ábmultam kidülledő, és boci szemekkel merészen, de kissé elcsigázottan: milyen bolldogoknak tűnnek, és ugyanakkor felszabadultak – ütött szögembe a gondolat, mint fölismerés, és kíváncsiság fogott el, hogy vajon még láthatom-e a mai nap folyamán azt, akiért tulajodnképpen idejöttem, és beszélhetek-e még vele?

Szorongó öntudattal közelítettem meg a két jegyárusító nénikét, akik most kitágult tudatom tekervényei között is talán új jelentéstartalommmal telítődtek; megnyúltak, és szemlátomást gonosz, zölsen villogó szemük kerekedett, és úgy festettek, mint a mindenkit csalogatni igyekvő vén boszorkák, vagy vasorrú bábák.

- Jegyet legyen szíves! – ripakodott rám, egy kellemetlenkedni vágyó anyóka.

- Jó napot kívánok, kezét csókolom! Én csak annyit szeretnék tudni, hogy a Drága Művésznő itt lesz-e , mint azt már bátorkodtam volt jelezni önnek néhány nappal ezelőtt, mikor legutóbb itt jártam.

- Igen, minden bizonnyal találkozhat vele! Most azonban kérem a jegyét! – zárta le ellentmondást nem tűrően a vitát az anyóka.

Odanyújtottam félszeg tölgyfakezeimmel, amik már annyira feszültek, és izgulósak lehettek, hogy megdermedt bennük a verejték, és attól kellett tartani, hogy az egész vadonatúj jegyeimet eláztatom, és ha kérik – márpedig, ingyen még semmit nem adtak -, akkor több, mint valószínű, hogy el fog ázni az egész.

- Hogy maga mennyire feszült! Csak nem ideges? – jegyezte meg egy mellettem álló, szintén idősődő hölgy, aki meglepően kipomádézta magát a jeles alkalomra, és ünnepi ruhájában valóban különleges látványt nyújtott azoknak is, akik eddig megjelentek.

Elengedtem fülem mellett az észrevételeket, és már spuriztam is be, hogy végre-valahára annyi értelmetlen utánnajárás, és több hónapos végestelen örökkévalóságnak hitt várakozás után végre egy jót tudjak beszélgetni, azzal az emberrel, aki minden valószínűség szerint a bonyolult emberi jellemek szakavatott, és betanított ismerőse!

Odabent már hatalmas, zsibongó, kellemetlenül tolakodó tömeg fogadott, ami kétségtelen sokkal inkább elvette az egésztől a kedvemet; mert a tömegtumultus sajnos sohasem tudott kellően magához vonzani, sokkal inkább taszított. A bejárattal szembeni kis minikalitkában – mert annyira töpörödött, aprócska helységnek látszott első pillantásra a művészbejáró fülkéje, egy aprócska, madárszerű, szemüveges nénike kezelte a befelé torlódó, zajongó tömeget!

- Mit parancsol? Segíthetek? – érdeklődött buzgolkodva.

- Igen! Kezét csókolom! Szeretnék érdeklődni, hogy a drága művésznő bent van-e, és hogy fogadó képes?  - nyögtem ki, mert a torkom bíbor-alagútjában szinte már akkor nagyadag, feszítő gombóc szorult, amikor meg kellett szólalnom.

- Igen, hát persze! szóval maga volt az, aki pár nappal ezelőtt is itt járt!  - ismerte fel bennem az emberét az idős nő. -

Bemehet hozzá! De legyen óvatos a kérdéseivel, mert csak a felkészült, talpig úriembereket kedveli a művésznő! – felelte, majd szélesre tárt gesztusokkal tessékelt egyenesen befelé.

Egy ócska, és levegőtlen, téglalap alakú üregben kellett pár métert lehajtott fejjel megtenni, nehogy az ember fejének ütközzék valami kellemetlenül csimpaszkodva lelógó vezeték a plafonról. Az egész helység, és folyósó sokkal inkább egy halottas, szükeszínű kriptához hasonlított, semmint egy művészbejáróhoz, ahol a tisztasságot nem ártott volna szem előtt tartani; de hát, mint azt mondani szokás, aki művészetekkel foglalkozik nem törődhet állandóan a fülmosással, illetve az adott szobák higéniai követelményeivel! Nem igaz?!

óvatosan, mint egy besurranó tolvaj közeledtem, gyomromban fesztítő hányingerekkel keveredve a színészöltözőkhöz, mígnem a helység közepe táján egy feliratra lettem figyelmes, ami úgy ragyogott, aranyló díszbe foglalva, mint egy aranyalma.

Rónai Emilia művésznő szobája” – mutatotta az írás.

,,Hát most mit is csináljak?” – futott át gyorsan az agyamon, mert elvégre én memutatkozni, és végtére is barátkozni jöttem tiszteséges szándékokkal, és minden hátsó szándékot félretéve. ,,De hát azért mégis be kellene mennem, ha már ennyit bumliztam és fáradtam miatta, nem igaz?!” – ahogy magamban így törtem a fejem az éppen föllépésükre készülő, kikent-kifent hölgyek, és urak népes kompániája telepedett be a szűkített és nagyon is levegőtlen folyósóra, ahol én is toporogva lézengtem!

- Bocsánat, tisztelt uram! Elnézést! – kerülgettek többen is, mert nem voltak hozzászokva nagyobbacska közel majdnem két méteres termetemhez.

- Semmi gond! – válaszoltam!

Aztán, amikor ismét csak egymagam lehettem, és az újfennt kiürült, és kongó ürességről árulkodó folyósó vettem egy hatalmas, és ugyanakkor mély levegőt, és bekopogtattam.

- Tessék! Ki az? – szólt az ajtó mögül egy vékonyka, kicsit egérkére emlékezető hang. – Bejöhet!

Beléptem, és azonnal meghajtottam magam. Aztán, amikor már odabent voltam ebben a kicsiny, lakályos öltözőben, ahol minden érték egyetlen öltözőasztalkára öszpontosult, ami mint a ringlispil ki volt világítva halogén jellegű lámpákkal, és az asztalán is kikészített smikfelszererelések torornyosultak; ami egyértelműen arra engedett következetni, hogy a művészeknek azért nemárt, ha megtanulják saját maguk maszkját is elkészíteni, mert más alig lesz, aki megcsinálja helyettük.

Aztán időközben rögtön rájöttem, hogy talán jobb is lesz, ha rögtön letérdelek, mint aki vallomásra készül, vagy legalább is esküt készül tenni, szent fogadalmat valami szebbre, jobbra, tán nevesebbre. Ez szemlátomást roppant imponált az ifjú, talán még nálam is fiatalocskább művésznőnek, aki most az asztalnál ült, és éppen puderezte az arcát.

- Bocsásson meg nekem dárga művésznő, hogy csak így beállítok, de már annyi sikeretelen és hasztalan utánnajárás után el kellett jönnöm önhöz, hogy méltón bemutatkozhassam önnek, és hogy kicsit elbeszélgethessek önnel! – emeltem fel fejemet, mert roppant fontosnak tartottam a szemkontaktust. S arra vártam, hogy végre egyértelmű jelzést adjon arra nézve, hogy közelebb mehetek.

- Bocsásson meg, csak nem maga az, aki már szinte mindenkit riadóztatott körülöttem, hogy hol találhat meg? – hangjában némi neheztelés, és aprócska oda nem illő gúny feszült.

- Meg kell bocsátania nekem drága művésznő, és higgye el kérem, hogy kimondhatatlanul sajnálom, ha megsértettem volna, de sajnos jelenleg nagyon nehéz korszakot élek át, és szerettem volna kibeszélni a magam lelkizős dolgait!

- Megkérhetem, hogy fáradjon közelebb! Megígérem, hogy nem harapok, jó? – s megereztett kellemesen ívelt, félig telt ajkaival egy ellenállhatatlan, bájos mosolyt.

Fölálltam, majd apró lépésekkel vigyázva a többi bútor épségére odaóvakodtam, majd ismét lehajoltam, és megcsókoltam a kézfejét, amire ő úgy elpirult, mint egy érett vadalma, valószínűleg azért, mert ekkora figyelmességgel még ő sem találkozott.

- Ez igen! Ön tisztában van az illem, és a jó modor minden aspektusaival! Ez nagyon dicsérendő, és nagyon tetszik! Látom, hogy talpig úriember.

- Bocásson meg, nem akartam fölkavarni!

- Szó sincs róla! – hárított. – Már miért kavart volna föl? Én csak nagyon egyetértek, és maximálisan méltányolom, hogy a mai világból sem vesztek ki teljesen a lovagok. – azzal megcirogatta kissé pufók orcámat.

- Mondja meg, de őszintén, miért jött el hozzám?

- Én csak… - hirtelen minden hangszálam rövidzárlatot jelzett, mert elakadhattam, és nem jött ki több hang a torkomon. – Ugye hisz az őszinte barátságban? – kérdeztem tőle egy idő után megszeppenten.

Kicsit furcsának, és szokatlannak hihette az adott kérdést, mert élénk, csillogó, semmivel sem összehasonlítható barna szemeivel rámmosolygott.

- Miért? Önnek sok barátja van?

Erre csak némán ingatni, és rázni tudtam, már erősen megritkult, és kopaszodó üstökömet: - Sajnos nincs dárga Művésznő!

- Hát ezt higgye el kérem, én is sajnálattal hallom, tekintettel a mai alattomos világ berendezkedésére, amikor legkivált mindenki csakis saját magával törődik! Ez engem is mélységesen felháborít, és el is keserít! – s talán ebben a kifejező pillanatban volt a legbájosabb, ahogy megprobált mérges, durcáskodó arckifejezésést felvenni tekintetével.

- A számból vette ki a szavakat!

Mondanom kellett volna neki valami megejtően, elvarázsolóan szépet, de attól tartottam heves, nem evilági fölfokozott izgalmi állapotomban, hogy mivel úgy is van már barátja; nem mellesleg a földi szépségeknek egytől-egyig szinte kivétel nélkül mindig akad valakijük, akikkel mutatkozhatnak! Így esett, hogy egy kicsit még tétován toporogtam, majd nekiszegeztem a kérdést:

- Ha volna olyan kedves drága Művésznő! A kedvemért egyetlen pillanatra behúnyná csodálatos, kifejező szemét? Szerénykedve elővettem a neki szánt becsomagolt, aprócska csomagot, és azt a két meghatározó szépirodalmi munkámat, melyet egyáltalán még sikerült megjelentetnem egyéb anyagi forrásaim mellett.

S amikor megpillantotta a szépen becsomagolt névnapi ajándékot: egy-két új könyvet, közöttük is gondosan válogatva a verset, és a prózát, és emelttett még azokat a nyomatóval is bármikor, és bátran előállítható reklám plakátokat eddig megjelent műveim borítójáról valóban csillogott boldog meghatottságában a szép szeme! Hiszen fogalma sem lehetett arról, hogy mi is lehetett volna eredeti zándékom – még a nyári vakációban benne járva, és a kölcsönös bizalmatlansággal viseltettünk egymás iránt akkor! De ahogy most megpillantotta a kis, mosolygós csomagot, amihez mindig igyekeztem egy-egy plüss állatfigurát is mellékelni, szöget ütött fejében a felismerés, hogy én lehetek az egyik ügyeletes hódolója.

- Ezt mind nekem hozta?! – s el sem akarta hinni, hogy ennyi önzetlen, tömény, és sűrített jóság belefér egyetlen pillanatba. – Hát igazán kedves öntől, de nem kellett volna, ennyit fáradoznia!

- De hát mélyen tisztelt, drága Művésznő! Ez jár Önnek, minden tisztelettel!

- Hát akkor köszönöm! – belekukkantott a csomagocskába, és abban a pillanatban, amikor megpillantotta szépirodalmi munkáimat is, a szakmai kíváncsiság-e, avagy a különös, emberi kultúra iránti móhóság volt – nem lehetett pontosan megállapítani: azonnal belelapozott, és forgatgatta, ízlelgette magában az adott verssorok mondatait, és a prózát is. Tetszhetett neki, mert élénk, pacsirtaszerű nevetéssel nyúgtázta, ha valami olyan érdeklődése közé vágó részhez ért, amit megkedvelt. Fölpillantott bő tiz perces mustra után a műveimből.

- Ezt mond ön írta? – és csodálkozott, hogy hogyan tud egy alig haminc éves elmúlt ember ilyen lényeglátó, jövőtől kissé rettegő, sok elgondolkodtató gondolatot leírni? – Igazán  tehetséges! De mondja csak miért annyira szomorú? Látszik az arcán, minden érzelem!

- Hát drága Művésznő! – haboztam. Ha most megmondom neki, mi a helyzet lehet, sőt valószínű, ohgy sokkalta inkább a kiszolgáltatott áldázatot, és a szerencsétlen flótást fogja bennem meglátni, semmint a valóban segítségre szoruló embert! ,,Hogyan mondhatnám el neki?” – töprengtem, de csak egy pillanatig, mert idő közben gyönyörűséges, mandulanagy szembogara köveltete a magyarázatot.

- Drága Művésznő! Őszinte kell lennem! Azt reméltem, hogy majd szépirodalmi jellegű munkáimból szert teszek egy csöppnyi profitra, amit majd hasoznnal megforgathatok, legalább is addig, amíg valami elfogadható állást nem találok! De ez a mostani kor nem igazán kedvez az álláskereséseknek, ugye?

- Figyelek, folytassa, kérem! – s egyre érdeklődőbben, mint akit ténylegesen izgathat az, hogy mi lesz az emberek további ismeretlen sorsa árgus szemekkel csüngött minden kimondott szavamon.

- Szóval, az úgy volt, hogy találtam egy kiadót… - és itt töviről-hegyire gondosan, és semmit sem elhallgatva előle elmeséltem neki az egész történetet, nem felejtve ki a kínosabb részleteket sem – elvégre gyakorta megesik, és előfordul, hogy maguk az elhanyagoltságra ítélt részletek rejtik a valódi tartalmakat!

S mire a mondókám végéhez értem, két meghatározó könnycseppet láthattam elkenődve végiggördülni a dárga Művésznő fehér krétaporral besminkelt arcán, amik most vastag medret vájtak arcának sávjaiba.

- Ne haragudjék rám! – kértem tőle őszinte megbocsátást. – Azt hiszem nem kellett volna ezt mind elmondanom! Nagyon sajnálom!

- Ne szabadkozzon, mert azt utálom! az ember lehetőleg mindig mondja meg mit gondol, így kevesebb a hazugság, az áltatás, és az alattomos félreértés, továbbá a legjobb út a boldoguláshoz a feltétlen őszinteség! – felelte, amivel megint csak tökéletesen egyet kellett értenem.

- Szóval, akkor ha jól értettem a szavait, tisztelt uram, önnek halanédtalanul, és lehetőleg minél előbb álláshoz kellene jutnia?

- Kérem ez így van! Kicsit kétségbeejtő a helyzet.

A fiatal hölgy gondolkodott egy kicsit, látszott, hogy erősen koncentrál, mert összehúzta homlokán a megfeszült redőket, mintha egy redőnyöt, vagy reluxát szeretett volna fölgöngyölíteni.

Kis idő múlva felnézett, majd folytatta:

- Nézze, kérem! Mit szólna hozzá, ha én másodállásban egy kis kereskedelmi rádióban vezetek egy viszonylag még nagyon friss, és talán épp ezért ismeretlen kulturális rovatot, és meghívnám a műsorba, hogy kicsit beszéljen, és mutassa be eddigi műveit! S ha szerencsénk van, még kaphat érte egy kisebb anyagi jutattást is! Na, mit szól hozzá?

Első reakciója szerintem mindenkinek az lehetett, aki ebben a cipőben volt akkoriban, mint én, hogy valósággal belső lelkiismertében kicsattant volna a boldogságtól, és attól a tudattól, hogy talán végre egy kicsit anyagilag stabilabb környezetbe kerülhet, de engem most gyermekkorom sanda félsze ismételten pár lépésig meghátrálásra késztetett.

- Tessék mondani, drága Művésznő! Kaphatnék gondolkodási időt? – bukott ki belőlem a bizonytalanok félszeg, meghátráló tudatával, elvégre fogalmam nem volt, hogy egyáltalán mire is számítsak!

- Hát, attól tartok, mivel a következő adásunk most Vasárnap esedékes, és ha ha jók az értesüléseim akkor csütörtöki nap van, ezért olyan sok vaciálást szerintem nem ér meg! Döntse el, és amennyiben ez megfelelne önnek, akkor szeretettel várom, a megadott időpontban!

- Nagyon szépen köszönöm!

Így történhetett, hogy pontosan Vasárnap délután fél három magasságában én egy légkondicionált, afféle stúdió műhely helységben ücsörögtem, és gyomorforgató, gombócszomító izgalmakkal testemben arra várakoztam feszült a csendben, ahogy végre kereshessek egy kis pénzt, újdonsült barátom társaságában!

 

 

 

KÜLÖNÖS EMIGRÁCIÓ

    (Apai nagyanyámnak sok szeretettel)

              

 

A Bajcsy Kórházban mindösszesen csak két beteg feküdt, egy amolyan ízig-vérig kimustrált kórteremben: amit lehet, hogy pusztán csak a ,,magánbetegek” számára, vagy különlegesen fontos, és foglalkoztatott páciensek számára hoztak létre. Nem lehetett egyértelműen biztosra venni.

Az mindenestre tény, és biztosan kijelenthető adat, hogy özv. Szencző Mihánynét éppen egy roppant kellemetlen, és has püffedéssel járó epekőműtét miatt kellett a lehet legsürgősebben beavatkozás alá vetni, ellenkező esetben sorsfordító problémák következtek volna, ami egyik családtagnak sem volt ínyére.

- Halló! Halló! Igen… Itt a Bajcsy Kórház ügyeletes osztálya, Horváth főnővér vagyok! Kit tetszik keresni? – érdeklődött egy unalmas és megszokott hang a telefonba, mint aki egész éjjel egy szemhunyásnyit sem aludt, és most a hangjával akarná főleg azokat sakkban tartva megfenyegetni, és megbosszulni akik miatt nem tudott egy nyolc órácskát egyhuzamba pihenni.

- Halló…Igen… Itt Dobrovics Péterné beszél, és érdeklődni szeretnék, hogy Szencző Mihálynét melyik kórterembe helyezték el, mert ha jók az információim akkor epekőműtétje volt. Hogy van? Milyen az egészségi állapota?

- Ha további felvilágosításra vágyik, akkor azt javasolom magának asszonyom, inkább nézzen be hozzánk, mert fontosabb dolgom is akadna! – adta meg a nem túl udvarias választ, felvilágosítást az ügyeletes főnővér.

Dobrovics Péterné pedig pontosan az ehhez hasonló lekezelő, nyers és alpári stílust tűrte a lehető legnehezebben.

- Hallja-e – emelte most fel a hangját -, ön pedig igen-igen szókimondó nemde?! Hogy merészel így viselkedni, hát nézze meg az ember! És még az ilyenek emberek mentenek életeket! Akkor legalább azt mondja meg melyik épületbe vitték be, ha már a kórterem számát hiába kérdezem, legyen szíves?

- Itt fekszik nálunk a Bajcsy Kórházba! Jöjjön csak ide nyugodtan, majd akkor megmondom magának! – azzal meg se várta, míg Dobrovicsné egyáltalán reagálhatott volna rá valamit azonnal letette a kagylót!

-…Halló, … halló! Hát ez tök süket lett, fiam! – szólt hátra a nappaliban újságot olvasgató férjének (aki történetesen Szencző Mihálynénak volt a legidősebb fia).

- Hát anyusom, ez már várható volt! – szögezte az le. – Ha talán nem volnánk ennyire tolakodóak a végén még azt is meg bocsátanák, hogy egyáltalán érdeklődünk!

- Mondd csak édes uram! Te kinek a pártját is fogod itt voltaképpen, amikor a feleséged mellé kellene állnod! – horkant fel hirtelen keményen az asszony.

- Tudod nagyon jól szívecske, hogy nincs is annál szörnyűbb dolog, mint amikor valakit történetesen epekő műtétre szállítanak be! – itt megállt gondolata a levegőben. – De azért csak lássunk tisztán! Fölkapjuk a cuccunkat, és belibbenünk a kórházba, ott biztosan tudnak segíteni, a gyerek meg már úgy is nagy szőrös cula, tudd magára már vigyázni!

Ennél jobb ötlettel talán nem is szolgálhatott volna Szencző úr. Amilyen gyorsan csak tudták fogták magukat, bevágódtak a zörgő bádogkaszni Lada 1500-as kocsijukba, és meg sem álltak egyenesen a kórház főbejáratáig.

- Mit akarnak ilyen későn?! – állta útjukat egy kellemetlenkedő biztonsági szakember, aki tökéletesen meg volt arról győződve, hogy itt csak ő dirigálhat, és parancsolhat, és a többségnek csönd a neve!

- Jó estét kedves uram! – köszönt, kivéve az üdvözlési gesztust férje szájából. –Szeretnénk egy beteget meglátogatni, amennyiben még szabad!

- Áh! Értem! Nos… előbb, akkor gyorsan telefonálnék egyet, ha nem bánják! Tudják… csak formaság az egész! – azzal sunyi, rókaképével hátrament komfortosra berendezett bódéjába, ahol a kivételesség kedvéért még egy Tv-t is beszereltek, és azonnal tárcsázott.

-…Igen! Persze, hogy értem! Nem, nincsen semmi baj! – hallatszott a helyszínen.

Amilyen gyorsan csak tudott visszatámolygott a főbejárathoz, és már aprócska jelzőgombos automatikával már nyitotta is a sorompót a kései órán fölbukkanó látogatóknak.

- Parancsoljanak csak, be lehet fáradni!

- Köszönjük a lehetőséget! – tette hozzá soványka vigaszként a választ, de ezúttal maga a férj.

- Látod Misikém! Csak egy kis karakánság, és magabiztos fellépés az egész kérdése! – bizonygatta egyre Dobrovicsné, de úgy mintha magának akart volna megfelelni!

Amikor nagy sokára megtalálták a kórtermet – bejárva természetesen Tolnát-Baranyát, az ügyeletes nővér feketére bekarikázódott, és meglehetősen véreres szemeiben meglátszott, hogy már jó néhány napja egy szemhunyásnyit is alig aludt, s csupán a koffein csöppet sem jótékony hatása tartja benne a lelket!

- Jó estét! Segíthetek önöknek? – álmos hangja azonnal elárulta őt magát, és azt, hogy erre a napra tökéletesen elege lehet!

- Igen, kérem! Jó estét önnek is! Mi egy bizonyos Szencző Mihálynét keresnénk! – tudakozódott a feleség.

- Oh, maguk is! – csóválta meg egy pillanatra a fejét. – Nos, nem szükséges messzire menniük, mert itt van közvetlenül a másik kórterembe! De… várjanak egy pillanatot, éppen magam is arra felé indultam, mert ma még vért kellene vennem tőle! Önök a rokonai, vagy hozzátartozói? – bocsátkozott ismételten kérdésekbe.

,,Micsoda agyalágyult kérdés ez már megint?” – futott át az asszony agyán az ismerős gondolat.

- Hát persze, hogy a hozzátartozói vagyunk! Ez itt a legidősebb fia Dobrovics Mihály.

- Á! Értem! Hát, akkor csak kövessenek nyugodtan! – azzal fölpakolta az aznapi kis klinikumát, illetve gyógyszeres dobozait, egy aprócska, hófehérre festett, kis kocsira, és megindult a betegek irányába.

- Csak jöjjenek, jöjjenek csak bátran! Itt van a kedves mama! Remélem nem haragszanak, de itt minálunk azt osztályon mindenkinek van valaki jópofa beceneve, amitől könnyebbé válik a megismerés, és a beazonosítás! – megeresztett egy hahotázó vihogást.

- Hát ezt örömmel hallom! És mondja csak… Hogy van a kedves mama? Hogy érzi magát? – érdeklődött a feleség.

- Hát ennél remekebbül már nem is lehetne, csak tudják az epekőműtét után egy kicsit még kába a gyógyszerek egyetemes mellékhatásai következtében! – A nővér most bement a kórterembe, és egy pár adag elhasznált papírtálcával jött ki, amin különböző, de rendszerint apró, vajas, uborkás szendvicsek morzsadarabkái látszottak.

- Ha volnának szívesek követni, azt megköszönném! – intett a látogatók felé.

Bementek a kórterembe. Itt minden mindenütt a patyolattisztaság uralkodott; legalább is, amennyit egyetlen nővér egy szál maga egész éjszaka meg tudott teremteni. Eltekintve attól, hogy jó néhány – elsősorban fekvőbeteg részére a küblit, és az ágytálat is használni kellett, és emiatt a levegőben átható, tömény melléktermékszag áradt, ami miatt a hidegre fordult októberi időben is nem ártott, ha azért kellő rendszerességgel szellőztettek!

- Csókolom, mama! Hát meséljen csak, hogy érzi magát? – vette le téliesített kabátját, és fonott, piros színű sálját az asszony.

- Jaj, lyányom! Hát, hogy volnék?! – sopánkodott egy kicsit pityergőssé lett szájával, és szomorkásan, holott szinte világ életében egy életvidám, töpörödött asszonyságnak számított.

- Jaj, mama! Csak ne lenne ennyire búskomor! Hát látja, hogy nem lesz semmi baj! Ugyan már! Ne itassa itt az egereket, mert megharagszunk!

Ezalatt a mindig hanyag eleganciájáról, és csibészes, kissé rakoncátlan stílusáról elhíresült férj, hanyagul fölült a betegágy melletti, nagy általánosságban orvosságos üvegek tartására használatos asztalra, és mint egy kiskamasz lóbázni kezdte unatkozva, és egykedvűen a lábait.

- Meggyötörtek, mi anyus?! – mosolygott oda nem illően.

- Hát, édes fiam! Amint látod, még azért egy darabban vagyok, de mán’ annyi gyógyszert, és kutyafülét kaptam, hogy egy életre elment a kedvem a kórházaktól.

- Nyugodj már meg anya! – csitította idősebb fia, mert ketten voltak testvérek. – Még egy-két napocska, és jobban összeraknak téged itten, mintha új lennél!

- Az már biztos! De hogy mennyire lepusztultak manapság a korházak általános színvonala! – vette át a szót a feleség, akinek mindig mindenről megvolt a véleménye. – Nem hiszem el, hogy nem lehetne kicsit rend betenni a kórházak állapotát, hisz valamelyiket jóformán csak a cement, meg a malter tartja egybe. Fölháborító!

- De kis cicám! Felesleges emiatt idegeskedned! Ebben mi nem dönthetünk! Mi kis halak voltunk mindig is és azok is maradunk!

- Az meglehet, de az sem alapot, hogy a betegek egymás elől eszik meg a drága ennivalót, mert senki a másikét nem tartja becsületben!

- lyányom, lyányom! Sok víznek le kell még folyni a Dunán, hogy itt valami is tisztességgel megváltozhasson. Már nekem sem megy a jó, könnyű, tüzes borocska! Nem engedi a doktor úr! – kicsit siránkozott, és kesergett az öregasszony, majd hogy a fiatal házasok némiképp oldják a kiábrándult gondolatot bevitték hozzá ,,nagyunokáját”

- Szervusz, mama! Hát hogy érzed magad? – aggodalmas tekintete nagyon jól kiegészítette pufók arca gödreit.

- Á! Nővérke kérem! Tessék csak bejönni! – szólt át a másik, kisebb, lakályosabb szobába.

Egy ügyeletes, szarkalábakkal teletűzdelt, és mélyülő árokarcú, fiatalabb hölgy állított be a szobába:

- Igen, Bözsike! Tessék parancsolni! Vegyünk még vért?

- Hát nézze meg ezt a talpraesett fiatalembert! Még egyetemista a lelkem, de már most írogat, és nagy ember! – kezdett a dicsekvésbe, és minden közeli hozzátartozója tudta róla, ha egyszer elkezdi, ritkán hagyja abba.

- Jól van anyám, jól van! Elég lesz, mert a végén még elbízza magát a kis suhanclelkű! – az apjában gyakorlatilag mindig is volt egyfajta gonoszkodó, kritikai él, amivel mindenkire megjegyzések özönét zúdította.

- Fiam! Tanuld meg, hogy az ilyesmivel egyáltalán nem kell szerénykedni! Kinek érdemes szerint! – pirított rá helyesen.

A nővérke kicsit türelmetlenkedve köhécselt egy párat, így jelezve, hogy rá is figyeljenek egy kicsit, mert kötést kellett cserélnie, mert a másik géz már átitatódott.

- Ha megbocsátanak! Kötést kellene cserélnem! – szabadkozott.

- Csak nyugodtan! – adta ki a vezényszót a feleség. – Mi csupán azért jöttünk be, hogy lássuk nincs e komolyabb baj, s mert nagyon aggódtunk a mamáért! Amikor elindultak még az ajtóból visszaszóltak:

- Aztán gyógyulgasson nekem mama, és tartsa be szigorúan az orvos utasításait! – hamarabb is távoztak, mint azt eredetileg várták volna.   

 

 

VISSZA-NEM-HALLGATHATÓ CSENDEK


Jó volna már belefáradottan Idők táguló háta mögül éberen csak figyelni a szösszenő rezdülések neszeit! Aggódó féltéseim Sziszifusz-pufók arcomra méltán kiültek! Idő-törmelék megidézi a múltakat akkor is ha szándékkal menekültünk a szökött messzeségektől! Néma merengésekből táplálkozik a könnyű irgalom is! Gyermek-lelkemben sokadszor zokogó pityergések sírnak! Megkopogtatott foszlányokba még szerencsés két kézzel belekapaszkodni!

Gyilkoló csend sokadszor szólít magához: ,,Tedd meg, mert lehet, hogy holnapok vonulatán már késő lehet!” – Kitaszított, félelmes Magány inal öregedő, aggastyán tagjaimba, s félő, hogy az örök Kedvest, ki megosztott, lüktető szívdobbanásokat ajándékozott volna nekem – már sohasem ismerhetem! – Fehéren izzasztó, babonás napfény előbb még pásztáz, majd senyveszti különös gyűrűit arcom repedéseiben: valami nagyon különös dolog történik immár!

Fojtott parazsakként még felemelt fejjel lángolnának büszke evilági romantikák; sikeres préda-lesőként alantos hálóvetők nyűvik fogaikat! – Csendjeimben kettőzött echó-hangok felelgetnek s még most sem érzem minden összerendezett gondolatom csapong s egyre nehezebben lelheti csak meg igazi helyét! Vágyak teremtő prései is mind ellenem fordultak! Hóhér-Idők rácsozott kényszerzubbonyán ember életek vesztegelve várakoznak! Szólítják őket a semmik apró, kincses világai s minden emlék sistergő, megavasodott ajtócsapkodás; ha szólítja lelkiismeretét az ember gyakorta arca előtt meghátrál – vissza ritkán hallgatható!

Csendek kicsinyes neszeiből tevődött össze a tudható létezések összefüggése! Létezni csupán három lépés távolsággal, ha merek – szétkapkodnának, ha hagynám kisstílű fogdmegek!

 

 

 III. FELVONÁS

 

 

(Másnap reggel fél nyolc felé; szín: ugyanaz. Milán egyedül gubbaszt egy karosszékben kényelmesen, pizsamában van, és köntösben. Ébren van. Dorka bejön. Fantasztikusan stílusos-csinos ruhában. A mozdulatai egy ízig-vérig végzet asszonyáról árulkodnak, de nem nyersek. A hangja egyszerre szelíd és kellemes.)

 

DORKA (meglátja Milánt) Óh! El is felejtettem, hogy még mindig itt vagy édesem!

MILÁN (nem Dorkára néz hanem az órájára; figyeli hogyan kattognak a másodpercek) Már reggel fél nyolcra jár, és azt hiszem… már minden rendben lesz!

DORKA (végigméricskéli, fürkészi az arcát kutatón) Drágám? Minden rendbe van? Olyan furcsán viselkedsz! Kicsit, mintha megváltoztál volna!

MILÁN Hm? Bocsáss meg kérlek! Nem figyeltem! (ráemeli a tekintetét) Hallgatlak! Tessék csak! Parancsolj!

DORKA Egy idegen járt a szobánkban éjszaka!

MILÁN Biztosan a csincsillád rendetlenkedik már megint! (könnyelműen legyint) Amikor milliószor, ha nem többször megmondtam, hogy kutyuskának semmi keresnivalója sincsen se a hálóban, sem a konyhánkban!

DORKA Mégis jólesett, hogy legalább figyel minket valaki! Ez annyira izgató, és megnyugtató egyszerre! Te mit gondolsz?!

MILÁN (halvány mosollyal) Hm?

DORKA Milyen könnyen el tudtam aludni akkoriban, mikor mindketten egymás szívdobbanásait hallgattuk és álomba szenderedtünk egy-egy félreérthetetlen bizalmas érintés közelségétől is… ha összeértünk, mint a bizsergő molekulák! Mintha csak gubóban lettünk volna! Te nem így gondolod? De a mostani éjjel – mennyire kiszolgáltatott és izgató -, milyen szomorúan idegen voltál, és én kénytelen voltam melletted ébren maradni!

MILÁN Bocsáss meg, ha bármivel megbántottalak volna!

DORKA Drága! Azért legalább ugye aludtál valamit?!

MILÁN Nem sokat!

DORKA Kérlek, én több alkalommal is megpróbáltam, de mindig felriasztott… a szokatlan közelséged. Mégis azért újra meg kellene, hogy szokjalak!

MILÁN Igen?

DORKA Csak hangosan gondolkodtam!

MILÁN Elmaradt a hosszúnak ígérkező beszélgetésed Mirandával – a hajnalig is eltartott babusgatásod!

DORKA Te sokáig nem is vetted észre; azt mondogatta, hogy ,,neki ugyanúgy joga lett volna pasifogó műveletbe, meg, hogy én vettem el tőle a lehetőséget, hogy normális élete lehessen!”

MILÁN Mikor mondta?

DORKA Azután hogy… megtörtént a tegnap esti kis csetepaté… mikor már mellettem feküdtél.

MILÁN Majdnem az ő szobájába nyitottam be merő véletlenségből! (halkan, bánatosan felnevet) Majdnem a saját szobámba mentem be… aztán rájöttem, hogy Miranda már lefeküdhetett, mert teljesen kimerült…

DORKA (odamegy hozzá, megsimogatja a halántékát) Szegény, kis Drágám! Én is ébren voltam akkor, mikor kimentél a szobámból!

MILÁN (szelíd szemrehányás) Igazán szólhattál volna életem!

DORKA (szeretné tudni, hogy mi az igazság) Igazán nem értem, miért vagy ennyire kis duli-fuli?

MILÁN (kellemesen meglepődve) Hm? Hogy mondod?!

DORKA Mirandához mentél?

MILÁN Én most nem hozzá mentem!

DORKA Bementél hozzá beszélgetni? (kérdőre vonva)

MILÁN Én sosem mentem még Mirandához!

DORKA Tudod ez roppant érdekes, mert annyira jól megértitek egymást, és remekül el tudtok beszélgetni!

MILÁN Te is tudod, hogy régi, kedves barátok vagyunk! Ne legyél kérlek gyerekes!

DORKA (könnyed, szellemes mosollyal) Persze, persze nagyon régi barátok vagytok, akik kívül-belül nagyon jól ismerik egymás határait!

MILÁN Igen!

DORKA Nem lehet, hogy mindketten olyasmihez ragaszkodtunk egészen amihez aztán semmi közünk?! Saját önző szerencsétlenségünket is javarészt saját magunk gyártjuk! Ebben legalább szorgalmasak vagyunk!

MILÁN Miket beszélsz? Ez egy rendezett lakás! Szükségünk van egyfajta egészséges bűntudatra!

DORKA Tudod-e, hogy megint nagyon hiányozni fogsz, amikor majd újból el kell válnunk egymástól!

MILÁN Igaz is! Te nem azt említetted, hogy el akarsz tőlem vállni?! (fonja keresztbe a kezét a mellkasánál)

DORKA Jaj, te is tudod, hogy annyi mindenen járkál az eszem egyszerre! Nem mindegy!

MILÁN Hát… drágaságom, ha már így érdeklődsz… igenis egy ilyen magamfajtának – ahogy mindig is emlegetni szoktad -, sajnos egyáltalán nem mindegy!

DORKA Te ittál valamit?!

MILÁN (nemet int a fejével) Te is tudod, hogy az egyik nagyapám – a sok közül -, alkoholista volt!

DORKA Jaj! (elgondolkozik, mint aki megbánta a dolgokat) Drágám! Kérlek… ne haragudj! Te is tudod, hogy nálam a szavak, és a tettek is sajna… egyszerűen kicsusszanak! De attól még…

MILÁN Ha szeretnéd, hogy a lelkiismereted kiegyensúlyozott maradhasson ám megbocsáthatok… ez szerintem annál sokkalta fontosabb, és komplikált ügy!

DORKA …Te mihez akarsz kezdeni?!

MILÁN (nem panasz) Néha annyira mocskosnak, és émelyítőnek érzem magam! Mintha csak egy tonnányi szappan, vagy tussfürdő sem volna képes eltűntetni az egész élet összes bűnét, és kicsinyes vétkeit!

DORKA De édesem! Ezen felesleges magad emészteni! Ez butaság! Tudod te, hogy amikor a gimiben az összes fiú be volt indulva rám, én is egészen nyugodtan érezhettem volna lelkiismeret-furdalást, de én előrelátó voltam, mert ügyesen a javamra tudtam fordítani az adott, felkínált helyzetet!

MILÁN Mondd csak?! Emlékszel még amikor…

DORKA (csak mondja a magáét) Nagyon fiatal voltál, amikor először találkoztam veled, és a szüleiddel laktál! Tizennyolc éves korodban a legnagyobb bátorságod addig terjedt, hogy végre felkértél táncolni, és végre azt gondolhattad, hogy te vagy a legmenőbb srác a környéken! Ugye honvágyad van azokért az időkért, amikor még mindketten szinte gyerekek voltunk… és romolhatatlanok…

MILÁN (emlékei közül) HMMM

DORKA (szomorúan, megpróbál kedves lenni) Nahát, édeském! Most már egyikünk se fiatal, és talán ki is nőttük a túlzottan gyerekes dolgokat!

MILÁN (szomorú kérdés) Mindent megtehetsz egy gyerekkel, amíg játszol vele?!

DORKA (ez is válasz) Már megint kiújult a fejfájásod drágám?!

MILÁN (nyugodtan, szinte szónokias kérdés) Akkor? Mit tegyünk?!

DORKA Én azt gondoltam, hogy most egy ideig talán jobb, ha külön-külön megpróbáljuk! Lehet, hogy aztán jobban megszokjuk, és jobban is megy majd a boldogulás!

MILÁN (megpróbál részvéttel mosolyogni, majd mindketten összenéznek) Ahogy te jónak látod!

DORKA Segítsünk egymáson, és akkor talán könnyebb!

MILÁN Muszáj lenne… megpróbálni!

DORKA (kissé meglepődve) Igen? Gondolkodtam egy kicsit az éjszaka: miközben te itt már mindent elrendeztél, és annyira logikusan át is láttál! Feküdtem a sötétben, és… bejártam a megtörtént lányos életem határvonalait… a hosszúra elnyújtott kis életünket, amiben nem szerepeltek gyerkőcök, sem kisállatkák… Tudod… egy nőnek talán az a leggyönyörűbb személyisége, ha életet adhat egy kis csöppségnek, ezáltal, mintha már a nőiessége, a csupaszív érzékeny, gyöngédsége is megsokszorozódna! Vezeti a háztartást, és gondoskodik, hogy a megváltó harmónia fennmaradjon! A nők így is stílusosak, és csinosak maradhatnak!

MILÁN (kissé zavartan, dörmögő hanggal) Igen! Erről már én is nagyon sokat gondolkodtam…

DORKA (tovább folytatja) …És csak tervezget tovább miközben szoptat, böfiztet, vagy mesét olvas, miközben önmaga is kicsit megint gyerkőccé válik… tisztában van azzal a kockázattal, hogy megesik, hogy egyedül marad, hiszen a férfiakat hajtja a fajfenntartás ösztöne, mégis – vállal minden előrelépést, és kockázatot!

MILÁN (kis ingerültség, majd kihívás szándék) Ugyan már!

DORKA (fokozatos keménységgel) Te is tudod édesem, hogy nem mi szabjuk meg egyenileg a közösködő útirányt!

MILÁN Talán mindannyian kicsit már gyávák vagyunk mindenhez! Belefásultunk az örökös változás medrébe!

DORKA Hát azt már nem!

MILÁN (csendes, de annál markánsabb indulattal) Oh, dehogyis nem!

DORKA (csendes figyelmeztetés) Sose merészelj addig elmenni, hogy kiabálsz egy igazi NŐVEL!

MILÁN Igenis tudd csak, hogy gyávák voltunk mindannyian!

DORKA (csendes, higgadt beletörődéssel) Igen, igyekszünk majd szót fogadni! A döntéseinket is… a férfiakra bízzuk…

MILÁN (nagyon dühösen) Te ugyan nem Drágám! Soha ebben a büdös-egy életben!

DORKA Drágám! Akárhogyan döntesz… én végre fogom azt hajtani; úgy lezavarom az egészet, hogy észre se veszed, hogy voltaképp miről is vitáztunk itt egész álló nap!

MILÁN (már nevet kínjában; fejét rázza, akár egy idegbeteg) Nem, és nem!

DORKA (lezárja a vitát) Légy szíves és ne legyél már ennyire gyerekes! Nem látod, hogy ez mennyire ciki rád nézve!

MILÁN (kicsit még mindig a nevetés küszöbén) Csak tudom, hogy mikor van már az egész perpatvarból elegem! Elvégre felnőtt ember vagyok! Nagyon nehezen aludtam el; itt ültem, és gondolkoztam!

DORKA …És sikerült határoznod?

MILÁN Mondtam az előbb, hogy nem ítélkezem!

DORKA (szinte idegenül) Ahogyan jónak látod! Légy szíves… majd közöld!

MILÁN (tehetetlen düh) KÉRLEK, HAGYJ MÁR BÉKÉN!

DORKA (nyugodt, hűvös) Fölvered az egész házat! Normális vagy?!

MILÁN (dühvel) Jaj, hagyjál már egy kicsit élni! Ha kedvem van a saját házamban ORDÍTVA fogok majd beszélni! Világos?!

DORKA Tudod szívecském az adott pillanat csöppet sem alkalmas rá, hogy megjátszd a törtszívű kisfiúcskát! De nagyon begerjedtem tőled!

MILÁN IGENIS KIBORULOK! Itt ültem a sötétben… a hideg üresség vett körbe… itt ültem egyedül… (dühéből zavarodottság, sóvárgó panasz lesz) átgondoltam már az egész hitvány, szánalmas kis életemet! Tudod sokszor gondoltam Mirandára, és rád, hogy vajon ti hol is ronthattátok el?! Mitől fajult el ennyire ez a szerelmi revanzs?!

DORKA (még mindig hűvösen, kiszámítottan) …És Andira, és Tibire nem?

MILÁN (egy kis pillanat szünet; aztán dühvel) Hát persze, hogy őket is számításba vettem! Elégedett vagy már?!

DORKA (egy csöppnyi mosoly) Nem tudom! Hallgatlak Édes!

 

Miranda megjelenik az ajtóban; lecsillapodva, kissé álmos tekintettel, viszont roppant egzotikus ahogy pizsamában van

 

MIRANDA Jó reggelt Mindenkinek! Gondolom itt hiába is…csinálnak kávét?

DORKA (mint egy úrinő fejedelmien felemeli az állát) Okos gondolat drágám!

MILÁN (kissé meglepődve, zavartan, hogy gyönyörűnek látja Mirandát) Ö… neked is szép jóreggelt kedves…

MIRANDA (látszik rajta, hogy nagyon nehezére esik) Bocsánatot kérek minden kedves jelenlévő személytől a tegnap estéért! Nincs különösebb mentségem csak legfeljebb az, hogy megpróbáltam a szívemre hallgatni!

MILÁN Nagyon aggódtunk te érted, mert furcsán agresszív-izgatottan tomboltál!

MIRANDA (most már csípősen, temperamentumosan) Tudniillik igazán sajnálom, hogy kínos helyzetbe hoztalak! (kifelé indul)

DORKA Egy kávét szívesen meginnék Drágám, persze csak, ha neked sincsen kifogásod!

MIRANDA (hirtelen megáll a bejáróban; visszaszól Dorkának) Te nem sajnálod, hogy kínos helyzetbe hoztál? (vár egy pillanatig, mosolyog különösen, majd kimegy)

DORKA Ugye milyen szuper, hogy Miranda végre észhez tér, és megfőzi a kávét?

MILÁN (kicsit unalmasan) Igen, Drágám! Hát persze!

DORKA Ahogyan én észrevettem Miranda éppen eléggé nagy probléma neked!

MILÁN Nekem??? (megdöbben, érthetetlenül) Nekem probléma!

DORKA (szelíd iróniával) Igen, drágám! Igenis! Neked mindig ott volt a nők megkegyelmező hada! Nem kis vigasztalást jelenthetett egzotikusabbnál egzotikusabb kicsi virágszál, csacsogó szépségekkel ágyba bújni! A legtöbb férfi igazi kujon, és csábító, amennyiben a saját ágaskodó szerszámja vezeti!

MILÁN (beszélgetni szeretne erről) ,,Te nem sajnálod, hogy sokszor társaságban így viselkedtél velem is?”

DORKA Te most szorakozol?!

MILÁN Úgy nézek én ki?!

DORKA Nemsokára üdvözölhetjük szerény körünkben drága kis hugicámat is! Észrevetted, hogy Miranda még egyetlen alkalmat sem mulasztott el, hogy ne a közeledben sertepertélt volna, mint egy kis tüzelő… Senki sem fog hiányozni!

MILÁN …És ti majd itt ültök, és feszülten figyeltek, hogy én mit szerencsétlenkedik itt össze; csináljatok magatoknak orgiát, ha ez jobban tetszik! (most ő is ironizál)

DORKA (derűsen, kissé álmatagon) Igen szívecske!

MILÁN Mindig egyedül csak ti vagytok az értelmi szerzők!

DORKA (nagyon türelmes) Bebeszéled magadnak drágaságom!

MILÁN Itt ülünk mindannyian reggelente, és persze minden arra megy ki, hogy jól fölpiszkáljátok sebezhető idegeimet!

DORKA Ezt most fejezd be, ha jót akarsz magadnak! Vagy azt képzelted, hogy az élet habostorta! Vedd már észre, hogy minden futóhomokra van felépítve; bármikor összeomolhat!

MILÁN (tanácstalanul megvakarja a fejét; töpreng) Ezt most nem egészen értem!

DORKA …Vagy azt képzelted, hogy a mi kis mintaházasságunk majd sétagalopp lesz, és álom luxuskivitelben?! Pedig valamikor nagyon szerettem volna boldog, és kiegyensúlyozott lenni… azt vettem észre, hogy egy idő után gyűjtögetni kezdtem a férfiak skalpjait, mint más a vadásztrófeákat! Szerinted Miranda nem öregecske már hozzá, hogy saját gyereke lehessen? Te ráterelhetted volna a helyes útra… persze csak, ha te is akarhattad volna!

MILÁN Én aztán nem! Különben is… (legyint) Még nagyon korán van kedvesem…

DORKA Persze, most bezzeg eszedben sincs, hogy mentegetőzz! Ezt csak úgy lenyeled!

MILÁN (csendesen, zavartan) Légy kedves és próbáld meg kicsit visszafogni magadat!

DORKA (lelkifurdalás nélkül) Amikor a jó öreg Csöpike meghalt? Lehetett volna egy másik kis csöppségünk, hogy felkészülhessünk a szülőségre, de nem! Megvolt annak már vagy öt-hat éve is!

MILÁN Őszintén sajnálom, ha még mindig fáj, de mégis… mit vársz?!

DORKA Tudod Csöpike halála után amikor nem vetted észre nagyon sokszor simogattam a hasamat, és eljátszottam a gondolattal, hogy mit szólnál hozzá, ha valaki mástól teherbe esnék… Még csak meg sem kérdezted, hogy miért nem! Mintha mindketten úgyanabba a macska-egér játékba ragadtunk volna bele, akár a valódi kisstílű cinkosok! Én meg azon ügyeskedtem mindvégig, hogy meggyőzzelek, és persze megpróbáljalak bent tartani!

MILÁN (kínban) Dorottya, kérlek… nem szeretnék erről beszélni!

DORKA Már pedig akkor is illett volna mindent megbeszélni, ahelyett, hogy fogtuk magunkat, és csak sodródtunk ezzel az istenverte árral! Szeretnék egy kisbabát!

MILÁN (maga elé motyogva, alig hallhatóan) Nem akartam, hogy neked kelljen mindent…

DORKA Mit motyogsz?! Beszélj rendesen, ha hozzám szólsz!

MILÁN Te is nagyon jól tudod, hogy akinek nehéz volt a gyerekkora az a nemi ösztönöket, és a szenvedélyek lángjait is másként éli meg!

DORKA (nevetnie kell) Micsoda váratlan fordulat! Ezt nevezem előadásnak! Mondd csak, édesem? Meddig gyakoroltad a kis magán produkciódat? Mintha két ostoba kiskamaszok volnánk, akik az első szexelésre készülődnek! Ugyan már! Te se gondolod komolyan!

MILÁN (halkan) De igen… mert megkérdezted, és én gyilkosan őszinte voltam…

DORKA Akkor meg miért nem hagytad, hogy segítsek?!

MILÁN (ugyanúgy) Éppen elég volt a saját lelkiismeretemmel viaskodnom, semmi szükségem sem volt, egy újabb veszekedéshez!

DORKA (ironikusan) Ezért inkább fogtad magad, és megint szépen a könyveid kupacai mögé bújtál! Te kis csacsi!

MILÁN (ugyanúgy) Pontosan!

DORKA Hát ez pofon egyszerű! Téged gyötör egy ismeretlen bűntudat – meglehetősen -, ostobán, és még én szenvedjek tőle!

MILÁN (ugyanúgy) Hát…

DORKA (szomorúan, nyugodtan) Akkor már te is határoztál?!

MILÁN (halkan) Igen!

DORKA …És persze én mindenben támogattalak, és tudomásul vettem… Beletörődtem! Vagy nem?!

MILÁN (szünet; kéréssel) Akkor beavathatnál engem is Drágám, hogy most mit tegyünk?

DORKA (nyugodtan, szomorúan, kegyetlenül) Hát nem te vagy a ház ura?!

 

Kis csend. Bejön Miranda; pongyolában van; haja kontyba fogva. Még ebben az állapotában is természetesen sugárzik

 

MIRANDA (felméri egy percig az adott helyzetet) Jó reggelt Mindenkinek! Kellemesen telt az este?

DORKA (Milánhoz, tekintettel Mirandára) Én, drágám csupán a lebonyolításban segédkezhettem… no meg talán, az okfejtést…

MILÁN (kissé feszélyezetten) Ö… Jó reggelt kedves Miranda… Remélem nagyon jól aludt az éjjel, és sikeresen ki is pihente magát!

DORKA Andi éppen valami lötyöt próbál főzni a konyhában, aminek köze sincs a kávéhoz… miért nem csatlakozol hozzá?

MIRANDA Ami, ha jól értettem csak azt jelentheti, hogy most azonnal fogjam magamat, és a foghagyma fenekemet, és lépjek le! Hm? (éppen indulva) Mit mondjak? Olyan vagy, mint egy kis birtokló írányításmániás! Az egyik kezedben éppen naptejet szorongatsz, míg a másikban korbács feszül! (Kimegy)

DORKA (kis mosollyal) Úgy látom Miranda nagyon jó hatással van a kötélidegekre, ráadásul így kora reggel ez már jó előjel!

MILÁN (egyre kihívóbban) IGEN?!

DORKA (mintha nem venne tudomást erről a hangról) Igen! Sőt! Egyre többen állítják!

MILÁN (hirtelen kipattan belőle) Esetleg szóljak neki?

DORKA (pillanatnyi szünet) Mit akarsz már megint?

MILÁN (kihívóan) Tibi, és Andi! Vagy már nem emlékszel, hogy ők a mi kis vendégeink?

DORKA (aprócska nevetés) Oh! Már egy percig azt gondoltam, hogy Tibi, és Miranda!

MILÁN (szigorúan, kioktatóan) Nem, nem! Tibi, és Andi! Dobjam ki őket?

DORKA (újból elismétli az adott tényeket) Bolondokat beszélsz! Hiszen Tibi a legjobb barátod… már mióta is?!

MILÁN (kissé türelmetlenül) Igen, szívem! Andi pedig a te legravaszabb barátnőd már a gimi óta! Szóval?

DORKA Én nem nagyon törődöm vele szívem, hogy neked mik a lehetőségeid; számomra csupán az a fontos, hogy te mit választasz! Ez azért úgy gondolom nagy különbség!

(Andi és Miranda kedveskedőn betoppannak tálcákat hozva; Andi tálcáján csészék, és egy kis kávé, Mirandájén pedig négy gusztusos koktél-ital kis napernyővel)

Nocsak, nocsak! Hát visszatértek a mi kis elveszett bárányaink?! Mivé is lennék a fantasztikus hölgyek segítsége nélkül! Nem így gondolod kicsi szívem?! (kérdően néz Milán felé)

ANDI (eleven, roppant mozgékony; akrobatikus mozgásokat is végez néhány csészével; meglepően ügyesen egyensúlyozik) Sajnos csak Dolce gustót tudtam készíteni, mert a főzött kávéhoz sajna, nem értek! (nem talál helyet, ahova letehetné a tálcát) Gyere kis hörcsögöm, kérlek csinálj nekem egy kis helyet!

MILÁN H-hörcsögöm?!

DORKA (kezd elpakolni) Igaza van: nem kávézgathatunk kényelmesen itt vannak még a tegnap este maradványai is tömkelegével! Segíts már az ég áldjon meg Milánka!

 

Milán feláll, és átveszi a poharakat a szekrényhez; Dorka pedig segítőkészen a többi poharat a másik asztalra hordja

 

MIRANDA (vidáman) …És lám, nekem még a kisujjamat sem kellett megmozdítanom; éljen a dobozos, jól konzerválható koktél!

ANDI (leteszi a tálcát) Nahát; így azért már sokkalta jobb, nem igaz?

MILÁN (kábultan) Úgy ahogy mondod kedvesem!

 

Andi tölt; most kissé mér ügyetlenebb, és félszegebb; mintha folyton azon mesterkedne, hogy ne öntse mellé a kávét.

 

ANDI Nézzétek csak? Milyen pincér vagyok? Dorka?

DORKA Köszönöm drága barátnőm! Ez igazán nagyon figyelmes tőled!

ANDI Mirandácska?

MIRANDA Egészen nyugodtan add csak ide nekem Andim!

ANDI (Milánt kínálgatja) Édes mucikám, ha már a hörcsög nem jó! Neked adhatok?

MILÁN (nyugtalanul, zavarodottan) Köszönöm Andi! Igazán kedves tőled!

ANDI (Az egyik felesleges asztalra teszi Miranda kávés csészéjét) Itt van a tied drágám, ha téged majd a valóban komoly, és felelősségteljes férfiak hoznak lázba!

MIRANDA (csak a koktélokkal van elfoglalva, de kapja be a horgot) Köszi édesem!

ANDI …És végül utoljára következek én! (megkínálja saját magát egy csésze kávéval)

MIRANDA (kifejezéstelenül még mindig csak töltöget) Miért nem turbozzuk fel egy kicsit ezt a kávét; egy kis vodka martini talán ütős kombináció lehet! Attól ered csak meg igazán az ember nyelve!

DORKA (mulat, felnevet) Andikám, te mit gondolsz?

MILÁN (feddően) No, de légy kedves Miranda!

MIRANDA (felnéz rá, kissé fagyosan) Valami rosszat mondtam kis hajasbabám?

ANDI Vodkát, és martinit egyszerre? Nyolc előtt tíz perccel? Ott egye meg a fene! Üsse kő!

MILÁN (nyugodtan a szekrényhez megy, és elvesz egy csésze kávét) Nem kötelező Andi!

ANDI (kevéske édesítőport tesz az egyik csészébe) Hadd csináljon amit csak akar!

MIRANDA (saját koktélos poharába tölt egy ujjnyi martinit) Igenis ezt szeretném, Milán! Sose feledd el az illemkódexet, ha egy ízig-vérig hölggyel van nézeteltérésed! – Légy mindig kimért, és udvariasan választékos!

ANDI (ugyanúgy) Mellesleg, ahogy én látom kedves barátném te nagyon szeretsz kortyolgatni!

MIRANDA Nos, kérlek! Fogalmazzunk talán úgy, hogy nem vetem meg az élvezeteket! (egzotikusan megnyalja az ajkait) Képzeld csak Milánkám! Ha tegyük fel patkányokat zárnánk egy zárt térbe, vajon mi történhetne velük?! (kíváncsian néz a többiekre)

DORKA Hát… az már egészen bizonyos, hogy nem telne bele kis idő, és mindannyian felzabálnák a másikat!

ANDI (kissé barátságtalan éllel hangjában) Valaki igazán lehet annyira drága, és idehozhatná a narancslémet!

MIRANDA (kecsesen megfog egy koktélos poharat) Nocsak! Nekem úgy tűnik, hogy Andika kezd itt nálatok egészen otthonosan berendezkedni!

ANDI (Kedvesen átadja Milánnak a kávéját) Tessék kis mókuskám!

MILÁN (meglehetősen zavarban) Kö-köszönöm kedvesem!

ANDI …A tied itt maradt az asztalon Mirandám! Ha esetleg szükséged lenne rá!

MIRANDA (látszik rajta, hogy egy jelentős pillanatig tétovázik; majd fogja a koktélt és a maradékot kiönti látványosan a szőnyegre) A tied pedig itt van kis ártatlan kislányka!

DORKA (dühösen) Ezt most mi a jó fenének kellett Miranda!

MILÁN (szelíd szemrehányással) Drága Miranda! Hát miért csináltad ezt?!

ANDI (elmerengve bámulja a kisebb nedves foltot a szőnyegen) Hát igen! Ugyan mi változna ebben a lakásban?

MIRANDA (helyet foglal magának) Különben is… a barátainknak csöppet sem tetszik a lakosztályuk! Ebben az esetben nem árt bizonyos módosítás! Nem igaz?!

MILÁN (zaklatottan feláll; szétteszi terpeszbe a lábát) A Mindenségit már mindenkinek! Az egész társaság leül, és egyszer rendesen végighallgat engem! VILÁGOS?!

ANDI A tiedbe nem kellene egy kis citromlé Dorkám?

MILÁN JÚLIA NE TÁNCOLJ AZ IDEGEIMEN! Ha egy módod van rá!

DORKA Sss! Kis drágám! (Andi felé) Így fogyasztom!

MILÁN Beszélni fogok!

 

Csend

MIRANDA (gúnyolódó biztatással) Ez az! Bújjon ki végre a szög a nagybetűs zsákból Milánka! Valósággal én is begerjedek, ha ennyire temparamentumos vagy!

MILÁN (kérés) Légy szíves Miranda! Ne most, ha megkérhetlek rá! (Csend. A nők az esedékes italjaikkal bibelődnek, vagy kévájukat kavargatják; mindenki feszült éberséggel figyeli az eseményeket. Olyanok így együtt akár a kíváncsiskodó gyerekek; fészkelődnek kicsit, és semmi jó nem néz ki belőlük)

Tegnap este több mint valószínű, hogy ebben a lakásban történhetett valami! Itt most szíves engedelmemmel eltekintenék a Miranda-féle kisebb hisztériától, és egyebektől! Habár részben arra is! Hallgass Dorka! Arról lenne szó, hogy… (mélyet lélegzik) Tibi és Andi idejöttek…

JÚLIA (felhorkan) Tessék?! Ezzel mire akarsz már megint célozgatni?

MILÁN Talán mondani szerettél volna valamit Andi?!

ANDI Nem egészen…

MILÁN (folytatja, mintha mi sem történt volna) Én itt ücsörögtem egész éjjel órák hosszat, és bármennyire is furcsa, de próbáltam gondolkodni!

DORKA (szelíden) Ne haragudj életem, de te is tudod, hogy ez nem volt szép!

MILÁN …Szóval elgondolkoztam azon, hogy Tibi, és Andi eljött vendégségbe mihozzánk, és szerettek volna tanácsot, vagy segítséget kérni!

ANDI Hát… azt azért nem mondanám!

MILÁN (Andihoz) Megengednéd kis szívem, hogy befejezzem?

ANDI Ez nem igaz! Mi sosem kértünk a barátainktól semmit! Ráadásul éppen tőletek nem!

DORKA No, de légy szíves Andikám!

MIRANDA Csak megmutatták magukat, és máris rendelkezni kezdtek mint az összes többi kispályás Celebecske! (felemeli poharát) Ez a kis társaság sajna, már csak ilyen!

MILÁN Ha valaki még nagyon büszke, és ne adj’isten kunyerálnia kell!

ANDI A büszkeséget és a felszínes flegmaságot azért még nem keverném össze!

DORKA (szelíd ellentmondással) Azt gondolom, hogy ez bizony nem egészen így van Andim!

MIRANDA Itt mindenki megjátsza a nagyokosot, de valójában egyiktek sem ért semmihez sem!

ANDI (kissé bosszús) Ehhez senkinek semmi köze!

MILÁN …De kedveském! Azt hiszem, ha már ide tévedtetek akkor nekünk is lehet hozzá egy-két szavunk!

MIRANDA Akkor fogadd csak be magatokhoz ezeket a… betolakodókat!

ANDI (Mirandához keményen)  Mondd kedves barátném? Tegnap este nem volt már éppen elég a megleckéztetésekből?! Nem tanultad még meg, hogy akinél az erőviszonyok, és kapcsolatok diminálnak az visz mindent!

MIRANDA (Tobiáshoz) Ha ideveszed őket Drágám! Attól tartok nekem sürgősen távoznom illik!

MILÁN (kihívóan) Ugye ezt te sem gondoltad komolyan?!

ANDI Én mindig is azt gondoltam egy ezeréves barátságról, hogy az ember úgy jöhet-mehet, ahogyan csak kedve tartja, miközben a légynek sem tudna ártani!

MILÁN (tehetetlenül) TIBI ÉS ANDI MINDKETTEN A LEGJOBB BARÁTAINK!

MIRANDA (ő is) Mitugrász kis BETOLAKODÓK!

 

Csend

 

MIRANDA (habókosan nevetve) A döntő helyzetek mindig a legjobb tulajdonságokat buktatják a felszínre az emberekből! Nem igaz Milánka?! Látod már a formálódó, ördögi kis szövetségeket? Olyanok, mint az alattomos macska-egér játszmák, vagy kisstílű szövetségek!

DORKA (nyugodtan megfontolt) Köszönöm drága barátnőm… Köszönöm, csak gondoltam előbb befejezitek… gondoltam egyvalaki maradjon józan, és remélhetőleg megfontolt! Úgy beszélgetünk, mintha tényleg a legjobb barátai volnánk a másiknak! Sok minden átfutott a fejemen; Tibi, és Andi, és az egész kis brancs!

MILÁN (szünet) Ne haragudj drágám, de egy kicsit furcsán viselkedsz!

MIRANDA (kortyol egy nagyot, és cuppanósan megnyalja ajkait) No, persze!

ANDI Ugyan édeseim! Ugyan!

DORKA A baráti brancs – vagy ha jobban tetszik a barátnők csajos szövetsége!

MIRANDA (halkan, jóízűen kuncogva)  Hihihaha!

ANDI (kicsit dühösen) RETTEGÉS?

DORKA (zavartalanul) Igen! Barátnők szövetsége, ha tudni szeretnéd! Andika, és Tibike is eljött hozzánk, mint kedves, jóságos barátaink, és attól tartok, hogy magukkal hozták a perpatvart, és a velejáró ellentéteket! Erre szegény Milánka egészen kivetkőzött magából, és gyengéd érzelmeket kezdett újból táplálni ,,egyesek” iránt (félreérthetetlen pillantás Miranda felé)  és viaskodott az erkölcsi problémáival!

MILÁN (dühösen, tehetlenül) Én nem valami… elvont érzelmi problémával viaskodtam… Itt komoly, felnőtt emberekről van szó! Nem tehetek róla, ha egyesek gyerekek maradtak! Tibi, és Andi is a barátaink! Az isten áldjon már meg!

DORKA Igen, ez így van! De magukkal hoztak valamit, amit talán jobb lett volna örökre elfelejteni, és a múltba eltemetni! Akkor talán egész más lenne a helyzet! Most a modern korban az a nagy büdös helyzet, ha tudni akarjátok, hogyha a patkányokat egy kis helyre összezárják se szó, se beszéd rögtön egymás torkának ugranak, és felzabálják a másikat! Tudod kedves Milánkám a te idióta emberi tartásod talán sokkal inkább valakinek szólt, semmint a közösségnek, amibe belecsöppentél! Hozzánk már nem barátok jöttek – hanem vérszívó vámpír-piócák!

MILÁN (halk szorongással) Tudod drágám, hogy neked mi a bajod? Az hogy te sosem voltál halandó elhinni az őszinte-igaz barátság intézményét, mely minden akadályt képes kezelni, és megoldani! Azt szokták mondani, hogy az ember a legönzőbb lény! Mondd csak meg nyugodtan, hogy szerinted én most mit csináljak?! Mondjam azt, hogy ,,drágáim! Őszintén sajnáljuk, de a barátnőmmel kissé betelt a pohár és talán jobb volna, ha mindenki menne a maga dolgára, és szépen mindenki hazamenne? Vagy, ha már egymásnak sem vagyunk hajlandóak elmondani, hogy kettőnk kapcsolatában mi az igazán fontos… akkor üres fecsegés volt csupán az eddigi összetákolt életünk!

DORKA (fenntartva véleményét) Minden mindennel összefügg! És leszel szíves nem elfelejteni, hogy a szalagavatón sem egyedül tel voltál a díjnyertes bikuci! Sokkal mélyebb érzést lehet önmagunkkal szemben táplálni, mint másokkal szemben! Én sohasem akartam a barátaim és a párkapcsolat között választani… a barátaink között…

MILÁN Pedig most pontosan úgy viselkedsz, mint afféle hisztizős, üresfejű libuska!

DORKA (kicsit behúnnya szemét) Én csak azt próbálnám elmagyarázni, hogy itt van egy új, talán érdekesebb helyzet… És megkérdezem: Ki az, aki ebben a baráti társaságban nem mondd igazat?

MIRANDA (fáradt ténymegálapítással) Azt hiszem a főbűnös csakis én lehetek! Pedig igyekeztem rajta mindig túltenni magam, de valahogy mégsem sikerült a dolog!

DORKA Miranda talán a legerősebb nő közülünk; mint általában a gyávább nők, akik elsősorban a nászéjszakájukra tartogatják önző szüzességüket, és még életükben nem láttak pasikat! Szerintem a legtöbben jobb, ha bizonyos kérdésekben szándékosan immunitásra helyezkedünk, mert akkor kikerülhetjük a felesleges lelki sebeket, és az ostoba, közhelyes, költői kérdéseket! Te határozol szívem!

 

Csend. Milán feáll járkál ide-oda egy kis ideig, majd az előtérbe megy; arcát mindvégig árnyék borítja, mintha a sötétségnek beszélne, és enyhe lídérces fénnyel világosodik meg a beszéde végére. Tibi és Andi megjelennek utcai ruhájukban, mint akik készülnek elhagyni a házat.)

 

ANDI (szemtelenül) Szép jóreggelt nektek! Hogy telt a békés éjszaka?

DORKA (rövid szünettel) Óh, máris felkeltek a hétalvók! Nézd csak, drágám! Ezt a váratlan, kellemes meglepetést!

MIRANDA Jó reggelt Andi, és Tibike! (nem néz rájuk, de Milán igen)

 

ANDI (szinte darálja a szöveget) Az én manókám beszélni szeretne egy kicsit Milánkával, ha szabadna! Gondolom az urak szeretnének egy kicsit maguk között lenni…

DORKA Hát ez csak magától értetődő, és természetes! (A három nő feláll, kezdik összepakolni a csészéket, és a koktélos poharakat) A legjobb talán, ha kimegyünk a társalkodóba, és összerakunk valami emberileg fogyasztható reggelit!

TIBI Ne fáradjanak Hölgyem! Nem szükséges…

DORKA Ne butáskodj Tibikém! Ti csak egészen nyugodtan beszélgessetek csak! Milánka?

MILÁN Ö… hát hogyne!

DORKA (Milánhoz, kissé vigasztaló hanggal) Megígérem drágaságom, hogy nem megyünk majd messzire!

(a nők kifelé indulnak) Hogy aludtál Andim? Egyáltalán tudtál aludni ebben a nagy ricsajban?

 

Kimennek

 

TIBI (utánnuk néz; szomorúan nevet) Odanéz öregem, hogy sietnek! Gyorsabbak így együtt mint a kilőtt puskagolyó! (rögtön abbahagyja, mert észreveszi, hogy Milán egyre kínosabban, feszélyezetten érzi magát; szelídített hanggal mondja) Föld hívja a Milán bolygót! Milán jelentkezz!

MILÁN (valamivel hálásabban) Köszönöm, Tibi!

 

Mind a ketten állnak.

 

TIBI (kezeit dörzsöli) Te? Tudod-e, hogy én mit szeretnék? Amit csupán a szalagavatónk után mertem megtenni kis tejfölös tizennyolc éves fejemmel?

MILÁN (nem töri rajta a fejét) Fogalma sincs! Mit is?

TIBI Ha nem bánod egy kicsit lazítanék így reggeli előtt, egy jó jacuzziban!

MILÁN (értetlen, halvány mosollyal a bárszekrényhez megy) Hát… attól tartok azzal nem biztos, hogy szolgálhatok, de keverhetek neked egy bivalyerős italt, amitől tutti biztosan máris jobb kedved kerekedik!

TIBI (kissé félszegen) Te is?

MILÁN (nagyon fiatal) Sajnos úgy látom a jég máris kifogyott, de ez az ital különben sem arra való!

TIBI Akkor csak valami jó erőset, hogy ne kelljen gondolkodni!

MILÁN Értem! De szólj nyugodtan, hogy milyet, mert bőséges a választék!

TIBI Egy kis aggancsos kóla, és egy Jeff Daniels mindig is felszokott dobni!

MILÁN (kissé baljóslatúan) Nahát akkor! Igyunk a kapcsolatainkra, és élvezzük az életet!

TIBI (kortyolgat, iszik) Hú, pajtás! Utoljára emlékszel még hogy eláztunk az érettségi bankettünkön! A csajszik pedig alig várták, hogy kicsit megolajozzuk őket!

MILÁN Tudod az egyik nagyapám alkoholista volt, és azóta… mondjuk úgy… valamivel óvatosabb vagyok, ha erős italokról van szó!

TIBI Mikor is?

MILÁN …Ez még a gyerekkorom környékén lehetett…

TIBI (látszólag könnyedén) Én ezt eddig nem is tudtam! Őszinte részvétem, és bocsánatot kérek, ha esetleg olyasmit mondtam volna…

MILÁN (Könnyelműen legyint egyet) Ugyan! Régen történt! Spongyát rá!

TIBI (savanyú nevetés) Én gyerekkoromban minden balhéban benne voltam! Az anyát! Miért nem nyitsz egy bárt? Ez ütős egy ital!

MILÁN (elgondolkozik) Mi az? Mit mondtál?!

TIBI Tudod te mit csináltam az éjjel?

MILÁN Majd te elmondod! Az ital sokszor megoldja a nyelvet!

TIBI Kimásztam az ágyból és bebújtam Mirandához…

MILÁN (feszülten kíváncsi lesz) És?

TIBI Nem fogod elhinni öregem! Úgy rámakaszkodott, mint annak idején gimis korunkban, mikor elvettem többek között én is a szüzességét! Egy darabig nem csinált semmit, aztán éreztem, hogy odalent elkezd matatni… úgyhogy adtam neki egy kelemes jóét puszit, majd visszamentem a szobánkba!

MILÁN (bólint) Így már egészen érthető!

TIBI Figyelj! Te szereted Mirandát… hm?

MILÁN (zavartan) Hát persze, hogy nagyon szeretem Tibi!

TIBI (zavartan) Figyelj Milán! Ami a tegnap este történt, és aztán ami az éjjel, meg az, hogy csak úgy váratlanul idejöttünk látogatóba hozzátok…

MILÁN Semmi baj! Ez így természetes!

TIBI Sokat beszélgettem vele Andimmal, és megpróbáltam vele megértetni, hogy talán mindannyian hibát követtünk el amikor csacska fiatalok voltunk! Őszintén sajnálom, hogy a gimiben olyan rohadtul szemét voltam veled is!

MILÁN Én pedig egész éjjel fent virrasztottam, és átgondoltam részletesen a múltam minden apró, kis részleteit! A kutyafáját Tibi… megtudjuk csinálni! Elvégre mindketten már tökös legények vagyunk!

TIBI Nem… Milán… mi most elmegyünk inkább, hogy kikerülhessük a bajt…

MILÁN (kissé érthetetlenül) Ne haragudj, de nem tudom miféle segítséggel… hogyan…

TIBI Ne csinálj ebből személyes gondot! Mondtam: Elmegyünk, és majd… majd egyszer összefutunk…

MILÁN Hogy, hogy… elmentek?

TIBI (különös mosollyal ajkán) Tudod. Csak el!

MILÁN …De itt is megpróbálhatnátok talán… nem is tudom… talán mindannyiunknak jót tenne egy kis… megkönnyebbülés…

TIBI Mit muszáj megpróbálni? Adjuk fel eddigi életérzésünket? Szerintem már eddig is javában úszunk az adósságban, és hitelekben! Andika persze továbbra is vásárolgat, meg költekezik! Az egész kész labirintus, ahonnan nincs és talán már nem is lehet szabadulás!

MILÁN Bocsáss meg, de Ti jöttetek hozzánk, és nem fordítva történt a dolog!

TIBI Mit akar ez jelenteni?! Csak nem kérdőre akarsz engem vonni annyi év után?! (nagyon meghökken)

MILÁN (szomorúan) Akkor kellett volna megtennem, amikor te lefeküdtél drága Mirandánkkal!

TIBI Én meg azt mondom, hogy ő akarta mindenáron elveszíteni a szüzességét! Na erre varrjál gombot kishaverom!

MILÁN (tűrtöztetnie illik magát) Te is tudod, hogy ez a kijelentés nem volt méltó sem hozzá, sem hozzád! Kérj bocsánatot de azonnal!

TIBI (parádésan vigyázba vágja magát; szalutál) Igenis Kapitány, Óh Kapitányom!

MILÁN Szerintem Miranda csak meg volt félemlítve, mert az osztályban már mindenki átesett bizonyos dolgokon… és talán ő úgy gondolhatta, hogy ezzel a lépésével majd hasznos tapasztalatok birtokába juthat!

TIBI Hát, mindenesetre, ha ez megnyugtat, amikor már az ágyban voltunk sokszor szerelmesen, odaabóbban tette, mint sok csajszi önként!

 

(Milán felemeli kezét, és arcul legyinti barátját)

 

TIBI (sértetten, megbántva) Ezt meg miért kellett?! Különben is annyira régen történt a dolog! Azóta újból meg kellett volna olajozni egyeseket! Annyi minden van mögöttünk már… csalódás, hazugságok, megcsalás! Talán a magunkfajta trófeát birtokló emberek nem is tudnak teljesen, és igazán szeretni, mert az a vágy, amit szeretetnek hívnak számukra az is csupán egy eszköz a birtoklás képlete felé! Tudod Andit azért szemeltem ki magam mellé, mert ő mindig is rendes, jó kislány volt, és volt benne valami tudatos, magától értetődő tétova félszegség… tudod ti vagytok a legjobb barátaink, akik végig kitartottatok mellettünk a többiek csak felszínes idegenek tűnnek a hamiskodó pofikájukkal… (rövid csend; félszegen zavartan) Ugye te sem látsz itt bennünket szívesen?

MILÁN (eljut a teljes lelki megismerés küszöbére, visszafojtotta indulatait. Őszinteség, és virtuózitás keveredik monológjában)

Fogod magad és idejössz a saját önsajnáló, szemétláda kétségbeeséseiddel, rettegéseiddel, és azt kérdezed, hogy szívesen látlak-e itt?! Nem ez a barátság igazi tartóssága? A szeretet? Hiába már a múltbeli baklövések! Ha visszacsinálhatnánk mindent, és biztosan megakadályoznám, hogy te leszakíts egy olyan törékeny virágszálat, amilyen Miranda volt! Ezt sohasem érdemelte volna meg egyik hasonszőrű férfitől sem! Hozd csak be ide mindannyiunkhoz a bájos kis csajodat, ahogy mindig is hívtad a hölgyeket, és lássuk a következő játszmát!

A négy nő megjelenik az ajtóban, és csöndes kíváncsisággal hallgatják a két férfi között lezajlott, bizalmasjellegű beszélgetést.

 

MILÁN Van neked fogalmad arról, hogy nekem hány istentelen pszichológiai foglalkozásba került az, hogy kiverjem a szalagavatós, és a gimnáziumi incidensek sorozatait?!

 

Szótlan csend. Tibi szótlanul feláll; a hölgyek bejönnek a szobába, és némán megállnak. a darab innentől csendesen fojtott.

 

MIRANDA (nyugodtan) Tibike drágám? Segítenél Andikámnak becsomagolni rendesen?

TIBI (szelíden) Ez csak természetes. (odamegy Milánhoz, aki megpróbálja arcáról letörölni a méltatlan, megalázó könnyek maradékait; megfogja bátorítón a vállát) Milán? Segítenél a bőröndökkel?

 

Milán bólint; a két férfi csendesen kimegy. Csend.

 

MIRANDA (kávéját kavargatja kissé erőltetett modorral) Szegény, drága, élhetetlen Tibike! Igazán nem rossz ember, ha sokszor a szerszámát használja gondolkodó esze helyett! (egy kis feloldódás, derűvel) …Az éjjel megint ott éreztem illatos leheletét az agyam lábánál… érdekes most nem bújt be hozzám, és nem csinálta… Gondoltam hadd furdalja csak a lelkiismeret-furdalás, hogy most én fogok majd makacskodni… (kedvesen) Őszintén remélem, hogy valami bátorító dolgot mondhatott Milánkának, hogy sok minden könnyebb legyen neki… A próbatételt sem szabadna túlzottan erőltetni! (szünet, megértő mosollyal)

Ti is azt gondoljátok, hogy szomorú nemde bár, hogy már ennyire a végéhez közeledünk… mennyivel több dolog történt meg, mint amennyit ténylegesen átéltünk… és még mindig nem találtuk meg, amit igazából mindvégig kerestünk, és ami – meglehet -, éppen az orrunk előtt volt mindezidáig! Hol van a határ, ami elválasztja a kislányos bátorságot a talpraesett felnőtt nők magabiztosságától?!

DORKA (kissé gépiesen) Ugyan már drága barátnőm!

ANDI Kicsit számomra is szomorú tudni, hogy végig csináltuk az egészet, és senki… hogy csupán egyvalaki gyónhatta meg bűneit… (megint kissé erőltetett hang) Köszönöm Dorkám! Te igazán… rendes vagy… csak azt tudnám, hogy mennyire nem gondoltuk át azt, hogy mi folyik a mi kis életünk színfalai mögött! (megint kissé erőltetett, társalkodó modorral)

Mik a terveid Miranda? Mit szeretnél kezdeni?

MIRANDA Ez jó kérdés! Nem is tudom! Ha a szívemre hallgatok lehet, hogy megint megsebzem önként magamat, de az ember akkor is a hibáiból tanul a legtöbbet! (óvatosan odamegy Milánhoz; szembefordul vele, majd előbb egyik kezével megsimogatja az arcát, majd kedvesen megcsókolja. Milán kissé meglepődik)

DORKA Azt hiszem, hogy mindannyian az Idővel állunk hadilábom! (szünet. Mindenkire) Nem tudunk vele az adott pillanatban mit kezdeni! Érezzük, hogy múlik, és mégis minden kínálkozó lehetőséget elszalasztunk! (szünet) Kicsit szégyellem magam a kávé, és az egyéb koktélok miatt drága Andikám! Úgy tűnik már a kávé zamata is elszállt akárcsak a boldog békeidők keserédes korszaka…

ANDI (csicsergő stílussal) Ugyan már kis drágaságom! Én sosem tudom, hogyha egészségkoktélt iszom nem-e levest eszem, és fordítva!

MIRANDA Van itt valaki, aki rajtam kívül még szeretne kicsit ellazulni, és esetleg fogyasztani valamit?!

DORKA (halkan, motyogva) De igazán kedves Miranda!

MIRANDA Andim? Esetleg?!

ANDI (csicsergő, idegesítő nevetéssel) Hihi! Ugyan édeském! Már ez is éppen elég volt!

MIRANDA Te esetleg Dorka-baba?

DORKA (felnéz rá kérdő tekintettel, majd meggondolja magát)  Egye fene! Hisz egyszer élünk, nem igaz?!

ANDI (feláll, mert észrevett valami mozgást a színfalak mögött) Azt hiszem jön valaki…

 

Milán és Tibi megjelenik a bejáróban a felpakolt bőröndökkel.

 

TIBI Gondoltuk, hogy megelőzzük a felesleges kellemetlenségeket, és az egész vackot kivisszük a kocsihoz!

 

Sietősen kimennek

 

ANDI (nyájas, mesterséges hanggal) Köszönöm életem Dorka! Te igazán annyira karakán-csajos barátnőm voltál mindig is! Nem is tudom, hogy mihez kezdhetnénk nélküled! Még találkozunk!

DORKA (feláll; az arca kissé megviselt, fáradt, gondterhelt) Hát persze, hogy nem vagytok idegenek! Annyi eltöltött éveken át olyanná edződtünk akár a jótestvérek!

ANDI Olyan, mintha egyforma életet élnénk nem?! (nevetve) Hogyan is képzelhettük anno a gimiben? Nem igaz?!

MIRANDA (mintegy válaszolva egy kialakulófélben lévő kihívásra) Feltétlenül kedves Adika! Amikor tudod, hogy rajongok a szerelmi romantikáért!

ANDI Kedves Miranda! Légy oly drága, és inkább maradj meg jónak!

MIRANDA (egyszerre két poharat is megpróbál egyensúlyozni játékosan) Majd igyekszem egyszerre visszafogni, és türtőztetni is magam!

ANDI Arra gondoltam, hogy szívesen shoppingolhatnánk egy kicsit a hölgyekkel! Persze csak akkor, ha van hozzá kedvetek! Isteni Dolce-kollekció érkezett a napokban!

 

A szükségesnél kicsivel hosszabb szünet; Miranda és Andi Dorkát nézi, és figyeli.

 

DORKA (egy árnyalatnyi félszegéggel) Hát… őszintén szólva nem is tudom, hogy hogyan tudnék szétszakadni, és mindenre időt szakítani! Még a zumba-órámra is gondolnom kell különben hipp-hopp és bátran felszalad a kis popsimra néhány barátságtalan kiló!

ANDI (kissé megbántódva, szomorúan) Akkor talán egyszer majd máskor!

DORKA Hát persze kis szívem! Majd máskor!

 

A férfiak visszatérnek

 

MILÁN (feszélyezetten, tartózkodóan) Minden rendben?!

TIBI Minden rendben! (kifújja a mély levegőt)

DORKA (odamegy Tibihez; átöleli érzelmesen) Tibike kedves! Nagyon vigyázz magadra!

TIBI (kissé botcsinálta ügyetlenséggel arcon puszilja) Te is kicsi Dorkám! Légy-jó!

MIRANDA Viszlát Tibike!

ANDI (megöleli Milánt) Majd… biztosan találkozunk még Milánka!

MILÁN (dünnyögve) Minden jót, és boldogságot Andi!

 

Rövid csend

 

TIBI (erős kézfogással szorítja meg Milán kezét, mint aki nem akar búcsúzni, de muszáj neki) Minden jót Drágáim!

MILÁN (szomorúan, kissé halkan) Minden jót!

 

szünet

TIBI Viszlát a férfiak klubjában! Na? Kicsi kagylócskám? Mehetünk?!

 

Nyögvenyelősen elindulnak

 

DORKA (utánuk kiállt) Óvatosan vezessetek! Biztonsági övet praktikus felrakni!

TIBI és ANDI HANDJA Hát persze! Minden rendben lesz! Ne izguljatok!

 

(Nem sokan maradtak meg a szobában; Dorka és Milán még egy ideig álldogál, Miranda odamegy Milánhoz és bátorítón átkarolja, mintha támaszt szeretne neki nyújtani)

 

DORKA (nagy sóhajjal) …Nahát! Egyedül maradt a kis családunk! Még ilyet! El se hiszem! Jól vagy életem?

MILÁN (torkát köszörülve, mint aki félrenyelt) Hát persze!

DORKA Úgy látom, hogy Miranda nagyon kötődik hozzád édesem! Ez remélem még nem kerülte el a figyelmedet! (mint aki fenyegeti)

MILÁN (otthagyja Dorka szigorú tekintetét; közönyösen) Igen?! Köszönöm, hogy szóltál!

DORKA Talán mindenki máshol kellene, hogy megtalálja a boldogságot! Görcsös igyekezettel ragaszkodunk valami elérhetetlenhez!

 

Csend

 

MILÁN Én megpróbáltam! Én ember szerettem volna maradni! (kis csenddel) Nem próbáltam meg?! Túlzottan gyáva és tutyimutyi voltam?

MIRANDA megsimogatja érzelmesen, romantikusan az arcát) Én még sohasem voltam ennyire büszke rád drágám, mint a mai éjszaka!

MILÁN Nem próbáltam meg Miranda! Talán önmagamat is elárultam ebben az egész istentelen, kiszolgáltatott helyzetben!

MIRANDA (lélekerős vigasztalással) Te mindent megtettél, ami esendő emberiségedből tellett, és millószor úriemberebb voltál, mint mondjuk Tibi!

DORKA (hirtelen megtöri a csendet) Semmi sem lehet annyira meglepő a világon – kivéve talán azt az érzésemet, hogy talán egyszer… megbolondulok ettől az egész kirakat-élettől! Ahogy egyre inkább benne leszünk a korban, és kifelé lépegetünk majd életünkből talán észre se vesszük mennyi mindent szalasztottunk el a megfelelőbb pillanatokban, amikor jogunk, és lehetőségünk lett volna szembenézni tetteinkkel! Aztán amikor hosszú idő múlva mosolyogva visszagondolunk más megvilágításból is láthatóvá válik életünk összerendezett, fontosabb dolgai! Tibikével még adódhatnak gondok, ha fickóssága terén nem fogja vissza magát, a kicsi Andi pedig kénytelen lesz talpra állni így, vagy úgy! Mi pedig talán pontosan ott folytatjuk, ahol elkezdtük… Gyertek reggelizünk nemsokára új nap kezdődik…

 

 

Függöny

 

 

 

SZEXI HÖLGYEMÉNY

 

 

Feszengve, mint akit éppen akkor ér el a kellemetlen, és kínzó viszketés, vagy ver ki a jeges veríték készült a randira. A kis meghitt kávézóban, mely a belváros szívében feküdt közel a Ferenciek tere dzsumbujához megisznak egy üdítőt, és onnan majd meglátják; lehet hogy tesznek egy kellemes, frissítő sétát a Váci utcában, vagy elmennek valahova. Arcát gondosan megborotválta, és érezte, ahogy az enyhén benedvesített szőrös bőrébe szinte éket vág a húzós borotva! ,,Ez is pont most kellett, hogy megmakacsolja magát, amikor neki jelesül éppen valami rendkívüli sürgős dolga van!” Kész agyrém! Legelegánsabb öltönyét vette fel illőn a jeles ünnepi alkalomra, ami egy vagyonba került, és hozzá még valami sehogyan sem álló, bíborszínű nyakkendőt is igyekezett stílusos eleganciával magára erőszakolni! Nem kellett hozzá nagy ész, hogy rajta valahogy minden nyakkendő, vagy elegánsabbnak tűnő ruhadarab kicsit mindig is csálén, vagy ferdén állt, mint gyakorlatilag egész eddigi berendezkedett élete.

Az idegeskedéshez, vagy nevezzük csak kikényszerített, általános feszültséghez az is hozzátartozott, hogy eddig még soha életében nem fordult elő, hogy késében lett volna, tehát szándékosan mástól is megrabolta volna a mindig drága időt! Azt szerette, ha magára kényszerített gyilkos higgadtság mellett tudatosan átgondolhat mindent – legalább is ez most nagyon célravezető, és hasznos tanács lett volna, ha nem lett volna annyira berezelve, és teljesen idegi roncs. Valósággal mint aki elkésett rohant, és loholt az adott kávézó felé, talán mert eddig nem igazán volt alkalma elsajátítani a sétálás kellemes élvezetét; a kirakatokat is most kivételesen hanyagolta.

Néhány kirakatüvegben – nem hiúságból -, csupán szociális kíváncsiságból apránként megszemlélte magát; főként smaragdzölden világító szemét. ,,Igen!” – gondolta ez az. Ez egy félénk, és roppant ijedős fiúcska szeme volt, aki ideje korán árvaságra jutott, és a felnőttek uralta világban csak roppant nehezen volt képes a boldogulásra.

- Ne izgulj semmit! Az esélytelenek nyugalma vezéreljen! Ha kellesz neki, az már az első öt percben kiderül azonnal! – vigasztalta magát újra és újra, míg csak el nem ért a kiszemelt sarokig!

Aztán feltűnt a sarok mellett a hangulatos, mediterrán-stílusban újra felújított kávézó épülete, és minden elvetett reménye odalett. Robi úgy settenkedett a is épület bejárata elé, mint aki legalább is titokban akar rablást elkövetni, és erről senki más nem tudott. Össze szorult már jelentősen kiszáradt torka, és liftezni kezdett eddig is erősen émelygős gyomra!

- Lehet, hogy hülye vagyok, de fel nem foghatom, ha az ember megbeszél egy időpontot, akkor mi a csudért nem lehet az idő adta határokat betartani, ha már másban vétkezni szükséges?! – s érezte, ha nem vigyáz magára, hamar felfortyanhat, és elöntheti őt a kíméletlen epe.

Mintha ebben a percben gyűlöletet, vagy legalább is szánalmas megvetést érzett volna – főként azon szerelmes, rokonszenvesen turbékoló gerlepárok iránt, akiket óhatatlanul megpillantott hitvány tekintete, és ezzel mintha szándékosan önmaga is belekerült volna valamifajta érzelmi spirál-csapdába!

Még jócskán élt benne a frissítő emlék, amikor először pillantotta meg azt az áldott, őzikeszemű, roppant rokonszenves teremtést, amint éppen egy magas, neoreneszánsz jellegű építményből jött sietve ki, és hogy a buszt elérhesse kicsivel megszaporázta gazella-lépteit. Ennek már jó pár éve. Azóta minden egyes ünnepi alkalmat – értsd: születés és neve nap, illetve a többi jelesebb ünnepek – rendre meg lettek köszöntve az adott bájos, ifjú hölggyel kapcsolatban!

- Figyelj bocsika, de… számomra nagyon nem fair, hogy a munkahelyemen zavarsz! – adta jó tanácsait a kagylóba, akárhányadik alkalommal csak a fiatalember megpróbált kedveskedni számára! ,,Mi lett volna akkor, ha névjegykártyás, hatalmas virágcsokorral állít be egy küldönc hozzá?” – tette fel ilyen esetekben, persze csak gondolatban a megkerülhetetlen kérdést. ,,Szerintem azonnal kidobta volna a csokrot! Mondván abban a percben még az illatok is kellemetlenül zavarják!”

Önmagával kapcsolatban is utált már minden számító, sunyi visszautasítást, vagy ígéretet! Bármit, aminek köze volt hozzá, hogy az ember ne lehessen szabad, és független, és ne adhassa magát őszintén és spontán!

Most végre az ifjú hölgy is megjelent a lengőajtóban; az ember ilyesmit ritkán felejt el, mert mintha csábító tavaszi, vagy nyári eleji szellő lepte volna el kellemes frissítő levegőjével az egész dohosított helységet; mintha mindenki, aki sürgető dolgai halmazai közül felnézett volna erre a földi istennőre egyszerre elfelejtette volna minden aznapi infarktussal kecsegtető gondját-baját. Másodpercek teltek bele, mire ott termett a feszélyezett, és ebben a percben roppantul megszeppent fiatalember előtt. Amaz gyorsan, mint illendő kihúzta előtte a széket, mert az ilyesmit általában a hölgyek hamarabb megjegyeznek, és kell időben mindig hajlamosak az adott urak orra alá dörgölni, mintha valami szándékos szentségtörést követtek volna el bájos személyük ellen.

- Hát… én nem is tudom, hogy… mit mondhatnék? – döbbent le csicsergő hangjával, amikor ekkora figyelmességben részesült.

A másik nem akarta mondani, hogy talán foglaljon nyugodtan helyet, aztán majd meglátják, hogyan is fog alakulni a beszélgetés további fonala. Vérvörösen csillogó, kecses cseresznyeajkait összeharapta, hogy időt nyerhessen. A fiatalemberben viszont már annyira dolgozott a feszültség, és a fölöttébb kellemetlen gyilkoshangú adrenalin tombolása, hogy kénytelen volt, minden ötödik percben vastagon megtörölni egy tiszta zsebkendővel erősen verejtékező homlokát; mint akinek szándékosan szívpanaszai vannak.

- Bocsáss meg nekem, hogy elkéstem, de az a helyzet… hogy is mondjam el… nagyon sokat gondolkoztam azon, hogy egyáltalán eljöjjek-e hozzád… és beszélgessünk… - szabadkozott, de mondatai után érezhette, hogy a másikban mégis egy világ dőlhetett azonnal össze.

- Én nagyon sajnálom drága, ha valamiben megbántottalak… de nagyon örülök, hogy most itt vagy… - érezte, ha már többet mondana, az úgy hangozna, mint valami elcsépelt vallomás, ha pedig keveset azzal szándékosan is leleplezné saját magát. Tartózkodón kicsit elhallgatott, és precízen igyekezett minden részletre figyelni; a hölgy pulzusszáma is veszettül az egeket ostromolhatta, mert finom, karcsú nyakán, és sejteni engedő kulcscsontja áldott csontjain a leheletszerű verőerek kidomborodtak, és látni lehetett, hogy erős érzelmi energiák szállítják a drága vért teste egyik végéből a másikba.

- Jaj, de drága vagy! De… visszatérve az eredeti témához – s minden pillanatban, ha kényelmetlenül érezte magát azonnal gyáván tördelni kezdte finom ujjperceit, mely idegesítő volt egyeseknek, de a fiatalember ezt is ellenállhatatlanul rokonszenvesnek találta. – Figyelj… szerintem nagyszerű pasi vagy csak… tudod az van, hogy én mindig attól rettegek, ha összetörik a szívemet, mert sajnos volt már rá példa, akkor ismét bezárkózom, mert kinek hiányzik még egy istenverte csalódás, mely romba dönthet mindent! Megértesz?! – első hallásra úgy hangzott az egész, mint valami visszavonhatatlan szakítás, melyet erőltetnek.

A fiatalember, mintha iskolában lenne felrakta a kezét, mint aki szabályosan jelentkezik, mielőtt szólni szeretne:

- Megengeded, hogy én is mondjak valamit…?

- Persze, ne haragudj! – a kihúzott szék még mindig előtte árválkodott látszólag úgy, mintha ott se lenne, csupán a figyelmesség szabályainak újabb tárgyi kelléke volna.

- Kérlek… talán foglalj helyet, és esetleg elmondhatnád, mi az, ami igazán bánt? – próbálkozott egy újabb kéréssel.

- Te nem érzed azt, hogy itt nincs elég tér? Megfulladt ebben a hangzavarban?

A fiatalember a különös, és egyedi dolgokhoz volt szokva egész üldözött gyerekkorától kezdve szinte mindig, most viszont meglepetten tapasztalta, hogy az adott kis kávézóban furcsa mód szinte csak alig lézengtek az emberek; pedig már jócskán elmúlt tíz óra is!

- Baj van? Rosszul érzed magad? Menjünk máshová?! – hangja tartósított rettegést, és kisfiús félelmet árult el, mely egyedi jellemvonásaihoz szervesen hozzátartozott.

- Mit szólnál, ha kimennék a mellékhelységbe? Ott azt gondolom, már oldottabban beszélgethetünk!

Szokatlan volt a kérés, de azért megtette; óvatosan felállt; betolta maga mögött székét, majd helyre rakta hölgy kihúzott székét is megindult kicsivel loholva a hölgy után, aki mintha futóversenyen lett volna úgy nekiindult a kávézó hátsó részében elhelyezkedő kis, elkülönített helységeknek, hogy alig lehetett utolérni, csak ha az ember erősen kilépett.

Kivételesen a hölgyek számára fenntartott mellékhelységbe vonultak be, és hogy a további félreértéseket bizton elkerüljék az ifjú hölgy vastag filctollal ráírta az ajtóra a nyilvánvaló tájékoztatást: NEM MŰKŐDIK!

Előre ment, és megállt a kis tükörrel szemben, ahol a legtöbb hölgy sminkelési és csinosítási praktikáit végzi a leláncolt férfiszívek előnyösebb meghódítása érdekében.

- Kérlek… ne haragudj rám, de… ez számomra igazán kínos…

- Bocsáss meg, de nem értelek! Mit szeretnél?

- Azt hiszem, kezdek beléd habarodni, és nagyon megkedveltelek de… - szavai mintha a makacs ellenállásában szenvedtek volna biztos hajótörést, miközben elbűvölő tekintete makacsul repdesett.

A fiatalember megértő gyengédséggel odament hozzá, és megfogta reszkető kis kacsóit:

- Kérlek, nyugodj meg… ezt igazán jó hallani! De akkor… mi a baj?

Dacos kis fejrázás volt rá a válasz, de csak kinyögte:

- Azt hiszem, benned van még más valaki is, akitől félni kell, és óvakodni! Mintha sokszor egy egészen másik ember lennél, és nem értelek!

A fiatalember egyre szomorúabbá, egyre kiszolgáltatottabbá vált, ahogy hallgatta, mert folyamatosan a szakítás elkerülhetetlen Damoklész-karja lebegett a feje felett, mint valami Sors, vagy intőjel, és ettől természetes dolog, ha megrémült.

- Bocsáss meg… én nem tudtam, hogy ekkora felfordulást okozok… és nagyon sajnálom a dolgot!

A bájos, ifjú hölgy legszívesebben ott helyben azonnal elsírta volna magát, hiszen sosem kellett színlelniük, vagy olcsó hazugságokba kezdeniük egymás ellen, vagy egymásnak; most kicsit közelebb ment hozzá, hogy smaragdzöld szeme közé tudjon nézni:

- Nézd… én nagyon sajnálom – kezdett válaszába, mint aki saját magának akar valami fontosat megmagyarázni, és ezzel hitegetni is önmagát. – Nagyon rendes igazi férfi vagy, és tudom, hogy most kincset érő lehetőséget szalasztok el azzal, hogy hagylak futni, de nagyon sok mindent tudod… át kellene gondolnom, ezért… - akkora levegőre volt szüksége, mint amikor az ember több számmal kisebb ruhadarabot vesz fel, és nehezére esik a légzés, hogy már szinte szomjazva kívánja később a levegőt -, talán jobb lenne, ha egy ideig… nem találkoznánk… - gyönyörű, mélybarna hatalmas szemeiből mindig sugárzott valami halhatatlan megbocsátás, valami borzongató megváltó gondolat, melyben az ember biztonságban elringathatta magát, hiszen biztos lehetett benne, hogy ezek a babonázó tekintetek majd száz százalékig bátran mindenkor elkísérik.

A fiatalember zöld szeméből a megbántottság hangtalan, néma könnyei peregtek; úgy érezte magát, mint akit véletlenül jó tréfa, vagy kellemes viccként gúnyolódva megsértettek, míg a többi embernek legfeljebb csupán később eshet le a tantusz, mekkorát vétkezett.

Időközben egy kedves, idősödő asszonyság állított be nagy agarakkal a visszhangoktól is nyugodtan kongó mellékhelységbe; azonnal kiderült, hogy az idősebb hölgy valószínűleg otthon hagyhatta a szemüvegét, mert most mint aki szemlátomást rövidlátó mind a két bent tartózkodó embert nőnek nézte:

- Szervusztok! Hát hogy vagytok lányok? Be kellett ide jönnöm, mert megszorult a hólyagom! – s ellenállhatatlan ösztönt érzett, hogy azonnal el ne foglalja valamelyik szabadon felejtett W.C. fülke zárható helységét:

- Csak egészen nyugodtan beszélgessetek csak, fiatalok vagytok! – azzal magára csukta az ajtót, hogy elvégezhesse szükségleteit.

- Hát ez nagyon muris volt! Te is így gondolod?! – az ifjú hölgynek szemlátomást jobb kedve kerekedett, mert már korántsem volt annyira feszélyezett, szomorú hangulatban, mint az előbb; szemlátomást mintha azonnal oldódni kezdett volna a közérzete.

- Bocsáss meg nekem drága… de imádom, amikor mosolyogsz! Biztosan sokan mondták már neked, de napsugár-mosolyod minden lényeget kitölt, és semmi sem lehet eléggé jelentéktelen!

A hölgy ebben a percben – ki tudja miért -, nem is akarta magát visszafogni, annyira jólesett neki a szomorú fiatalember széptevő, bókolgatós gesztusa, melyből mostanság ritkán akad valaki, hogy gyengéden átkarolta szürkepulóveres nyakát és szenvedélyesen megcsókolta:

- Ne haragudj rám drágám, de ez most nagyon jólesett! – érdekes volt, hogy amint elmúlt a váratlan hirtelenséggel kibontakozott, mégis földöntúli ihlet, és varázs azonnal kibontakozott a kellemesen bizsergető ölelésből, és visszavett két-három lépés ,,egészséges” távolságot.

- Bocsáss meg drága, de most pedig én nem értelek! – hezitált a másik, mert azt remélte az őszinte érzelmek ilyentén megnyilvánulása azért csak jelenthet kettejük között valamit.

- …Tudod szívem a szív gyakorta cselekszik olyasmit, amit az emberi értelem nem tud mire vélni! Az a szerelem velejárója! – önmaga is meglepődött a kijelentésen, hiszen eddig pontosabb abban a tudatban volt maga is, hogy jegelni igyekszik ezzel a fiatalemberrel bimbódzó kapcsolatát. Hát akkor most mire föl ez a szenvedélyes érzelemnyilvánítás?

 

A fiatalember azon úriemberek közé tartozott, akikkel nagyon jól megfér a régi, és a modern is, azonban bizonyos mai korban már kiveszőfélben lévő, hölgyek számára előnyösebb viselkedésmintákat követett, és ezek alapján próbált cselekedni. Aztán persze az, hogy ki mit is érthet a férfias gavallérság, vagy lovagi viselkedési mintákon már más lapra tartozik.

- Mi a baj?! – a csinos hölgy hirtelen arra lett figyelmes, hogy a fiatalember mélyen, gondolataiba süllyedve ül mellette, és a vízfolyásként meginduló beszélgetés dermedt, némaságba dermed.

- Bocsáss meg… igen… parancsolj… - kapta fel szórakozottan, és elgondolkozva a másik a fejét.

- Olyan hallgatag lettél, hogy én meg már azt hittem, hogy untatlak! – jegyezte meg kissé fintorogva, de roppant bájosan és cserfesen.

- Ne haragudj… én csak elbóbiskolhattam!

- Nem is tudtam, hogy ennyire bejövök neked! – észre se vette, hiszen az embernek kívülről nincsen szeme, füle tövéig elpirult, és szíve tájékán kellemes, eddig nem tapasztalt bizsergést érzett. – Ez… igazán jól esik!

- Én tisztában vagyok vele, hogy neked most időre van szükséged… ha így érzel tökéletesen megértem, hogy átgondolhasd a dolgaidat! – valahol olvasta, hogy mindennel egyet kell érteni – különösen a női dolgok tekintetében -, mert az nagyon jólesik, és bátorítólag hat a hölgyekre nézve. Az igazság azonban az volt, hogy neki eddig még senkivel sem alakulgathatott ki komolyabb, mélyenszántó kapcsolata csupán csak az ismertségig fokozható barátság.

A fiatal hölgy most egyenesen farkasszemet nézett a másikkal, mintha megbűvölni, vagy egyenesen hipnotizálni akarná, hogy így ejthesse rabul a másik gondolatait, vágyait:

- Nézd… annyira aranyos és kedves srác vagy, igazi főnyeremény de… nekem… - nem tudta folytatni, mert látván a másik kisfiúsan kiszolgáltatott, nagyon megbántott ábrázatát legszívesebben most rögtön karjaiba zárta volna, és úgy csókolta volna, hogy alig kapjon levegőt.

- Igen… aztán hiszem értem… - óvatosan átnyúlt az asztal felett, és a másik reszkető, és most hideggé lett, egészen aprócska kis kacsóit kereste, majd ajkához emelte a lány kezecskéit.

- Igazán örülök, hogy megismerhettelek téged… én… nem akartam semmi rosszat…

- Jaj, de drága vagy! Kérlek, ne butáskodj már! Ne menj el… nagyon jó veled lenni! – próbált mentségekbe kapaszkodni, és most azt sem érdekelte, mennyire szánalmas benyomást kelthet, az időközben megtelt kávézó kis asztalkáinál helyet foglaló párok szemében. – Figyelj Drágám! Talán rosszul fejeztem ki magamat én nem akarok veled szakítani, csak szeretnék önmagunknak időt hagyni arra, hogy nyugodtan, komolyan átgondolhassuk egymás iránt érzett érzelmeinket! – úgy érezte sikerült, amit eltervezett, mert minden szót kimondott, még akkor is, ha talán neki sokkal jobban fájt, mint azt eredetileg várta vagy remélte volna!

Egyenesen egymás szemébe néztek mélyen, megbocsátón, mint a közös cinkosok, akik egymást is talán elárulják, és mégis oly fenséges az árulás káprázata, hogy újra és újra megtennék, ha csak ezen múlna egyedül szánalmas életük.

A hölgy gondolata az anyaság örömein csimpaszkodott, de nem merte felfedni sem még egyelőre elárulni konkrét terveit a másik előtt, ezért mondta az előbbi beszédét. A másik tekintetében hirtelen megpillantotta saját magát még kislánykorában, amikor pattanásos, szemüveges, fogszabályozós boszorkának csúfolták, és senki sem akart vele játszani, mert a többi gyerek egyszerűen undorodott tőle.

Fölállt a székéről, ebben a pillanatban gálánsan a fiatalember is felemelkedett, két oldalról megpuszilták egymást, és ebben az egy mindent kifejező mozdulatban benne volt addigi életük pörére vetkezett kiszolgáltatottsága, védtelensége, amely, mint valami védelmező burok megóvta őket a további csalódások, és hitegető ígéretek káprázatától…

- Kérlek drágám… ne szomorkodj, mert akkor nekem is illik szomorúnak lennem! – próbált még utoljára a lelkére beszélni változó eredménnyel. – Megígérem, hogy rendszeres kapcsolatban maradunk ezentúl, és meglátjuk, hogyan alakulnak a dolgaink! Te is tudod, hogy még össze kell csiszolódnunk! – kis kezecskéivel, melyeket már átmelegített a részvét, és a megbocsátó szeretet puhábbnak tűntek, és gyöngédebbnek, mint az első alkalommal; most a pufók, sebzett archoz értek, és kedvesen, megbocsátón végig simogatták. Mindketten érezték, hogy köztük igenis működhet még a felfedező kémiai kölcsönhatás…