A CSICSERGŐ

Csak beszélt, és beszélt. Az ember tulajdonképpen – főként már a legelső randevúk alkalmával nem is várhat mást! Hát ne vicceljük, kérem szépen, amikor ez az egyetlen, és bizonyára kristálytiszta lehetőség! Ott lógott egyenesen két zöld, smaragdként világító szemeibe bebámulva az a feltűnően csinos, fitos, ifjú hölgy, akinek ráadásul mintha csak alkalmazott pszichoanalízisben szerette volna részesíteni kiszemelt áldozatát az asztal túlsó végén, és szinte az ember azt gondolta volna, tökéletes magabiztossággal, hogy egyenesen fölötte uralkodik, mi több a saját személyes gondolatai felett az a hölgy, akivel teljes, és tökéletes fizikai állapotában ma találkozott elsőként. Körömlakkokról, várható fizetési egyenlegekről, lakásról, kocsikról, és természetesen főleg a megnyerőbb külsejű pasikról folyt a beszédtéma. Sziporkázóan ömlengő, és mégis bájos módon. Talán az adott ifjú őzikeszemű hölgy nem is igazán lehetett annak tudatában, hogy a legelső randevún talán nem igazán tanácsos azt feszegetni, hogy ki és miért az ideális pasi, mert a másik partner több mint valószínű, hogy egy ideig csak nyel, nyeldekel, majd megelégelvén a dolgot faképnél hagyja az időközben igencsak meghökkent, és meglepődött hölgyet, akit ettől fogva meglehet csupán az fog érdekelni – ha a józan ész, és nem pusztán csak az érzelmek diktálnak neki, hogy mit ronthatott vajon el, már a legelső alkalommal?

- És mondja, ön mivel is foglalkozik kedves Ágnes?

- Hé, cunci mókus! Nem beszéltük meg, hogy tegeződünk?! – vonta fel ellenállhatatlan, és lefegyverző szempilláit a hölgy. – Elvégre mind a kettőnket az atomkorszak utolsó nyitánya pottyantott ide, nemde?

A fiatalember az igazság kedvéért mindig szándékosan igyekezett nemcsak kikerülni, de egyenesen megkerülni, és elhárítani magától az összes olyan kockázatot, és egyéb rizikókat is felölelő helyzetet, amiben biztos, hogy – persze itt is az önbizalomhiányára kellett hivatkoznia, szinte már-már mániákus állandóság mellett nem állta volna meg a helyét.

Sajnos eddig tulajdonképpen, ha nagyon szigorúak akarnánk lenni vele, azt mondhatnánk, hogy gyakorlatilag egyetlen randija sem volt még; ha csak a szokásosnak mondható, és már tradicionális gyökérzetű nagyszülő látogatásokat ide nem számítjuk. S miután nagyon kevés ember, barát és egyéb ismerőse volt, akit ténylegesen maga mellé engedett, és a bizalmába fogadhatott minden embertől önmagában azt követelte meg, hogyha vadidegenek: márpedig akit nem ismert legalább öt hosszú esztendeje, az sajnos az ő fogalmai szerint annak számított, - magázzák, mint az már a külsőbb, felnőttes világban már egy bevett eljárási módnak számított.

- Elnézését kell kérnem hölgyem, ami miatt még mindig magázom, de tudja meglehetősen bizalmatlan vagyok az emberekkel, mert eddig csupa negatív jellegű tapasztalat ért! Ugye megérti, kedves!

- Hát, ha nagyon ragaszkodik hozzá! Bár amennyiben az őszinteség nevében beszélünk, úgy be kell, hogy valljam önnek, hogy nagy általánosságban én sem vagyok az ilyen jól nevelt fiúcskákhoz hozzászokva!

- Ha kegyed megengedi, akkor ezt most bóknak veszem!

- A sejtelmes fényekkel ragyogó lány, most közelebb merészkedett, talán rejtetten úgy vélhette, ha finoman behatol a ,,tiltott zónába”, akkor abból még semmi törvénybeütköző dolgot nem követ el; de tévedni talán emberi dolog! Abban a szent pillanatban, amikor közelebb szeretett volna kerülni az ún. megismerhető alanyhoz, akit vélhetően majd kedvére tanulmányozhat, rögtön meglátta a felszín alatt a rejtett dolgok bujkáló lényegét!

- Mit szólnál hozzá, ha előbb én mesélnék az életemről, és neked nem kellene feltétlenül beszélni, elég csak annyi, ha végighallgatsz! – tett meglepő, és egyben különös ajánlatott.

- Megköszönöm, ha megtisztel! – fölállt az asztaltól, és mint jófiúhoz illik, illedelmesen meg is hajolt, amit a helységben tartózkodó többi vendég a furcsa különösség vegyülékének érzett.

A hölgy csillogó gomb szemében az elismerő hála, és a nagyrabecsülés fejeződött ki, hogy: lám-lám, még a mostani felszínességé aljasodott, érdekközpontú világban is akadnak titkoltan elrejtett lovaghajlamú emberkék. Hálával nyugtázta a kedves gesztust.

- Hol is kezdjem? Mert valahol el illik kezdeni, nem igaz?! – kedvesen mosolygott, és a félszegen feszengő fiatalember szívében egy hang erőteljesen azt suttogta egyre intenzívebben, ,,hogy még nem szabad beleszeretned! Még nem szabad!”

Azt szokták mondani, hogy az ember jobb, ha nem ellenkezik a szív törvényei ellen, hiszen az észérvekkel meg nem állítható! Most hát önzőn magára erőszakolta megvesztegetett türelmét – mely különben sem volt erős erénye -, és csak a hölgy szájmozgását figyelte: Ez a roppant intelligens, vonzó, fiatal nő bizonyára beszédtanár, vagy művész lehet, hogy ennyire érti, és tudatosan képes alkalmazni a beszéd tökéletesen tiszta fondorlatait, és módszereit, holott bizonyos körökben ez már régen kiment a divatból.

- … Eredetileg vidéken születtem; egy kisvárosban, ahol mindenki mindenkit ismert, és amikor felkerültem Pestre az egész világ félelmetesen kitágult, mert szinte senkit sem ismerhettem, és az idegenség inkognitója kerített körül! Értesz engem?

- Hát persze! Különösen akkor fogott el engem is ez az érzés, mikor ötödik osztályba léptem, és a volt barátaim is egyik pillanatról a másikra volt-nincs kiléptek az életemből! És már csak nagyon ritkán tudtam velük összefutni!

- Igen… én is ezt akartam mondani! De az igazság az, hogy tizenhét éves fejjel teljesen egyedül egy nagyvárosban, ahol az ember olyan egyedül van, akár a kisujja! És akkor megismerkedtem egy ellenállhatatlan pasival, aki behálózott teljesen, és sajnos összetörte a szívem! – a hölgy mintha csak most fogta volna fel, miket is mond; elvégre csöppet sem illendő magatartás, ha az ember a múltjában történt dolgokat azonnal a másikra zúdítja, mert azzal csak megkavarja a már amúgy is zavaros állóvizet, és csak újabb felesleges konfliktusokat okoz.

- Jaj, kérlek, nem haragudj… de már úgy kikívánkozott belőlem a történet!

- Semmi baj! Tényleg! Engem nem zavar! Sőt nagyon imponál, ha már ennyire tisztán őszinték lehetünk egymással és nem kell feleslegesen alakoskodnunk egymás előtt! – szerette volna megszorítani finom hattyú vékony kezecskéit, melyek előtte árválkodtak az asztalon, és éppen kedvenc foglalatosságuknak hódoltak, mint rendesen; úgy szorították a szalvétát, mintha az életük függne tőle!

- Olyan drága vagy, hogy ilyeneket mondasz! Mondták már neked, hogy szinte árad belőled az őserdei nyugalom?

- Nahát! Ilyen találó megfogalmazást már életemben nem hallottam, de a te andalító hangodtól ez is valódi, új értelmezést nyer!

- Akkor folytatnám… ha megengeded?

- Parancsolj, kérlek!

- … Szóval… összejöttem azzal a pasival, akiről azt hittem kislányos makacsságomban, hogy a nagy Ővel találkoztam első látásra; és az az ember szó szerint megvezetett naiv érzelmeimmel, kihasznált, mint egy rongybábút, majd becsapott! Ja, igen! A slusspóén az, hogy ígéretet tett arra, hogy elvesz feleségül, de amint ezt bizonyára tudhatod – nem jött össze! – hangja itt fátyolossá, sebezhetővé vált.  

- Őszintén sajnálom a dolgot! – most nyúlt ki először hogy megszoríthassa együtt érzőn a kezét.

- Drága vagy! Köszönöm!

- De folytatom, mert az érzelmekre ráérünk még! Tehát! Amikor megígérte, hogy elvesz, pont aznap láttam őket egy vadiúj Peageut kabrióban nyitható tetővel, valódi bőrülésekkel, és mit ad Isten kit láttam az anyósülésen mellette, ahogy nyalták-falták egymást, mint az újdonsült nászutasok?

- Mondd csak nyugodtan!

- Készülj fel! Kapaszkodj meg! A saját legjobb barátnőmet, akivel egész idő alatt gyerekkorunktól úgy össze voltunk nőve, mint a testvérek! Na most ehhez mit szólsz?! Kész ciki a szitú, vagy nem?! – látszott rajta, hogy mélyen megérintette és nagyon fájhatott neki az eset.

- Én azt gondolom, hogyha ennyire – már megbocsáss semmibe vett -, hogy arra is képtelen volt, hogy bevallja az igazságot, hogy te csak egy játék, vagy újabb flörtszerű kaland voltál – akkor meg sem érdemel az a pasas!

A hölgyön látszott, hogy legszívesebben senkivel se foglalkozva ott helyben elbőgné magát; aztán lesz ami lesz!

- Bocsáss meg… de egy tapintatlan barom vagyok… őszintén sajnálom! – már arra készült, hogy újabb zsebkendőt készít elő a siker érdekében, amikor a hölgy melléje ült, és cirógatva csókolni kezdte a másik égő ajkait.

- Finom ízűek az ajkaid! Ez most nagyon jólesett!

- Nekem is!

- Néha azt gondolom, hogy az emberek többsége csak átutazik az életén, miközben annyi dologról valóban, vagy szándékos tudatlansággal lemarad! – töprengett el. – Én már határoztam, és nem szeretnék veled kapcsolatosan semmit elkapkodni! Lassan, fokozatosan kellene haladnunk a megvalósulás felé, amikor már annyira bízunk egymásban, hogy az életünket is bátran a másiknak adhatjuk a legtisztább szerelemmel!

- Gyönyörűen beszéltél! Tudod én… - megfontoltan próbálta megkeresni a legodaillőbb szavakat -, mindig csapdába esek, mert amint rájönnek arra, hogy nem is vagyok annyira főnyeremény, vagy különleges szerzemény, mint azt sokan feltételezik, vagy gondolják, mintha azonnal megszabadulnának tőlem, és ki is dobnak! – vallott irgalmatlan őszinteséggel, és látszott a hölgy arcán, hogy ezt kedveli a másikban.

- Ez sosem baj! Elvégre hékás! A hibáinkból tanulhatunk, vagy nem?! A lényeg, hogy mindent osszunk meg egymással a lehető legőszintébben a többi meg majd csak kialakul magától!

- Ezzel egyet kell értenem!

- Figyelj csak! Te érezted azt a belsődben, hogy valaki, akit az igazinak gondoltál közelebb van, mint gondolnád? – sejtelmes mondat volt.

- Nem szeretnélek megbántani, de főleg az egyetemen!

- Biztosan nagyon közel álltatok egymáshoz! Eltaláltam?

- Igen, ez így van! De tudod a hölgy azt válaszolta a verseimmel kapcsolatban, amikor megkértem, hogy maradjon mellettem legalább harminc évre, hogy bulizni akar még, mert fiatalnak érzi magát, és megakarja valósítani önmagát!

- Hát… akkor ő sem érdemelt meg téged!

- Ebben lehet valami!

- Tudod mit?

- Igen?

- Mit szólnál hozzá, ha írnál nekem is egy verset? Lehet kötött, vagy szabad formájú nem is az a lényeg, de ott kiöntheted a szívedet, és szerintem ez olyan izgi és romantikus is!

- Megfeledkezel az ihlet andalító hatalmáról!

- Tényleg! És mit lehetek a cél érdekében? – csábos pillantással egyre közelebb férkőzött hozzá.

- Hát azt hiszem arról már eddig is maradéktalanul sikerült gondoskodnod!

A hölgy emellett a fiatalember mellett ténylegesen úgy érezhette magát, mint aki a megtalált révbe érhetett; jó volt vele lenni, de nem csak azzal a tetetett felszínességgel, amit a legtöbb ember úgy reagál le az illem és a kommunikáció már-már szándékosan sablonosított és egykedvű kötelező szintjén – de igazából és valóságosan: nem tudni, hogy vajon melyikük szívdobbanása jelzett azonnal, de mindketten megérezték, hogy ez a kapcsolat sokkalta több lehetőséget tartogat, mint azt a legelső találkozás alkalmával valaha is gondolták…

TÉPETT TŰNŐDÉSEK KÖZÖTT



Hogyan újjulnak meg a vihar-tépett Golgota-sebek? A Lét kapaszkodói már nem felejtenek míg sugarak átlói keresztezik egymást! Szakadt szívütemek résein átüt a megváltó remény: ásejlik tétován, mint felsebzett emlék! Bele kellene csimpaszkodni egymarék akaratba is, még nem lesz végső késő! Csromvíz-félelmeink között biztosan védelmező kézszorításokba jó volna belekapaszkodni! Űzött csordaként tapossák egymást karrier-törtető hitványok s bőr-izgatott meztelen igazságát a gyerekes kiszolgáltatottság már sohasem bizonyíthatja!

A kóbor-kósza lélekre rátelepül a csönd! Észrevétlen lopakszik a benső én katakombáin át; a párnát otthagyott romantikus pillanatok is nyomot hagynak gyűrött arcunkon! Közös, kiközösített magányban ébredésre vár a tanúskodó figyelő! – Ösztön-mélységek szigteiből felzúg a Mindenség miközben sokadszor már szégyelli önmagát a türelem, hogy miért nem lehetett kitartóbb s talpraesettebb?! Önmagunkat is folyamatosan szükségesen megcsaljuk elképzelt álmainkban!

Homállyá ikrásodik, mint önző szeretet hite korareggelek mézfénye s a világ is egyre számítóbb kirekesztettségre települ! Néma tűnődések között oly jó volna még megpihenni: ráhajtani fejünket a Kedves szirom-karjaira! A sugaras boldogság, mint jóleső, jóllakott halhatatlanság kedveskedőn ránkhajolna; szólítanám még Őt hozzám vissza végtelen időkből s nem bámulnám méla-árván sújtott bociszemekkel a tékozoló Nirvánát, mely a Semmibe belefordult!

Törött madárszárny voltam mindig is kit nem taníthattak repülni, legfeljebb csak elesni! A Valóság súlyos terheivel mindig szétnyomna s tudhatom: egyedül rajtam múlik benső biztonságommal mit is kezdek!

                                                             KALAMAJKA

A reptéren az embereknek nagy általánosságban szinte egyvégtében mindig olyan érzésük van, mintha minden, mint egy tökéletesen kiszámított, és gondosan előre megtervezett Damoklész-kard fejük felett lebegve megfosztaná őket azok egészséges illúziójuktól, hogy egyszer netalántán még az is megtörténhet velük, hogy bármifajta gikszer, avagy kisebb fokú komplikáció nélkül felszállhatnak.

Még két óra így is hátra volt az indulásig. Azt nem lehetett kijelenteni, hogy bármit is elkapkodtak volna a földi személyzet biztonsági, és egyéb jellegű, szigorúan ,,profiknak” beállított munkatársai, viszont ugyanakkor azt sem igazán lehetett elmondani, hogy eme nagyfokú profizmus sok esetben, sajnos előnytelen, és hitetlenné is tette szakmányukat a nagyobb utazóközönség szemében; vagy legalább is feltűnően bizonytalanná. Az egészséges rokonszenv – legalább is tabu témának számított, és főleg, amennyiben a nyári bombázó kánikulai levegő alkalmával esetleg valaki nem volt rest, és szinte már feltűnőn könnyelmű, és meggondolatlan verejtékmirigyei beindulni látszottak, akkor azt sok esetben úgy kezelte a biztonsági szakszolgálat felelős, és mindenkivel szemben előnytelenül hatalomgyakorló, csendőrképű munkatársa, mintha legalább is személyesen egy rendkívül, és minden tekintetben fokozottan veszélyes bűnözővel állna szemközt, aki éppen abban a pillanatban, amint átlépi az átvilágítóval felszerelt biztonsági kaput, azon ügyködik szigorúan bosszúálló, és titkos terveket fortyanva magában, hogy megtámadja a védtelen utasokat, vagy legalább is azokat, akik még épp bőrrel egyáltalán megúszhatták azt a fajta kellemetlenségig fokozott manővert, hogy kellőképpen, és meglehetősen szigorú, könyörtelen szorgalom mellett megmotozzák őket!

Toldás Gézának egyetlen hibája volt, hogy amennyiben belekerült a kissé kopaszodó, erősen harmincasok táborához közelítő feje egy sokadalomba, és felbolydult darázsfészekbe, amit társadalomnak nevezhetünk, viszont akikhez egymáshoz vajmi közük sem volt, akkor úgy elkezdett veretékezni szerencsétlen minden íziben, és legapróbb sejtmolekulájáig, hogy tökéletesen nedvedzővé tette, mintha csak most húzta volna ki mosógépe forgótárcsás dombjai közül az ingét, ruhadarabját.

A biztonsági személyzetet az ember úgy is fölfoghatja, hogy hatósági közegeknek minősülnek; legalább is a reptér területén belül maradva, és mint ilyeneknek mindig is megvolt a céljuk, hogy a hatalommal való kisebb-nagyobb flörtölést a saját maguk alantosabb szórakozására hasznosítsák!

Egy jól megtermett, csupa izom, és kigyúrt gorillaképű biztonsági ember tétlenkedett egy vibrátorszerű tárggyal – amiről csak időközben derült ki, hogy valójában az emberek minél szakszerűbb és probléma mentesebb megfigyelésére, és letapogatószerű megmotozására szolgál a biztonsági kapu előtt, ahol Toldás úrnak is kötelezően előírtan el kellett haladnia.

Mire nagy nehezen a rahedli bőröndöket, és kisebb-nagyobb jócskán megpakolt kofferokat valahogyan fölsikeredett – ellenőrzésnek kitéve pakolniuk -, úgy már jócskán lestrapált állapotban jutottak végre a biztonsági, már tökéletesen vámmentes környezetbe, és ha ez még mindig nem lett volna elég, akkor hozzá kell tenni, hogy ráadásul hárman utaztak – lévén ennyien voltak összesen!

Egy álmos, már legalább tíz órája talponálló hang szólította meg őket, mindenféle udvariassági, és egyéb bemutatkozási formulát is elhanyagolva:

- Minden fémből készült tárgyat a szalagra kitenni, úgy mint; övcsatokat, hajtűket, nadrágszíjakat stb. – s hogy a mondókája még idegzsibbasztó, és nyúzott legyen a változatosság kedvéért saját maga is kamatostul elnyújtotta az egyes szótagokat, bizonyára hatásvadász célzattal!

Toldás Géza bizony észre sem vette, hogy lehet evégre egy ekkora reptéren, és egy ilyen intenzitású ricsajban gondolkodni, hogy szürkeszandálja bizony tökéletesen fémpántos, és így kötelessége lett volna azt a felsőbb hatóságok számára kiszolgáltatnia, és kötelezően felraknia az előtte automatikusan elcsúszó, aszfaltszerű kígyóra.

- Hé, pajtás állj csak meg!

,,Vajon ez nekem szólt?” – töprengett el, mint aki a füle botját se mozdítja, elvégre, ha akartak volna tőle már bármit is már rég megtették volna! S a magát biztonsági őrnek kiadó reptéri alkalmazott már ki is húzta sebtiben félelmet és tiszteletet parancsoló gumibotját, amiről bizony már jócskán meglátszott, hogy egynehány kisebb gyomrost, kék-zöld ütéseket osztogathatott az évek során, mert fekete csőként jól karba volt tartva.

- Azt mondtam öregem, hogy megállsz! – förmedt rá az a fajta temperamentumos, és egyúttal gusztustalan hang, amit Toldás úr szinte világ életében ki nem állhatott, mert mindig is tartotta magát anyai nagyanya diktálta erkölcsi etikett normákhoz, ami azt mondja: Előbb az udvariassági formák, és az úriemberekre jellemző viselkedés, és aztán az a bizonyos konkrét bájcsevej.

,,Vajon most is hozzám szólt? Nézze meg az ember! Hát hogy merészeli?! minden jottányi érzés kiveszett az emberekből?” – kapta fel körte alakú, kissé molett fejét. – Parancsol? – reszkírozott meg csupán csak a két első metszőfoga között egy halkan sziszegő hangot, mert még most is meg mert volna rá esküdni, hogy nem ő az a szerencsétlen akihez ténylegesen szóltak.

- Hát akkor pajtás! Miután a szandálodat nem vetted le, ahogy az kötelezően föl volt tüntetve, így kénytelen vagyok megmotozni téged! – s meg se várva, hogy a hirtelen, orvul lecsapott és kellő alattomossággal kecsegető kánikulában legalább az arcát megtörölhette volna egy benedvesített zsebkendővel már egyenesen az átvizsgáló kapu melletti üvegfalnak lett kiállítva. Mintha csak hajdani iskolájába tévedt volna ismét be, ahol a rosszcsont nebulókat – persze nagy általánosságban -, a sarokba állították, ha azok olyasmiket műveltek, ami a feljebbvaló vezetés nézeteivel szemben elfogadhatatlannak minősült!

- Parancsoljon! Hogy is hívják magát? – s itt önkéntelen is le kellett olvasni azt a kis csiptetős névjegyszerű kártyát, amit közvetlenül az őr a nadrágja bal zsebe mellett közvetlenül helyezett el.

- Á, tehát ön bizonyára Sáska Tamás! Nézze kedves uram! – kezdett mentegetőző magyarázkodásba, bár legbelül önmaga is sejtette, hogy több mint valószínű, hogy ennyivel talán nem ússza meg. – Nagyon rossz napom volt, és pokolian fáradt is vagyok! Ha esetleg arra számított, hogy kábítószert, vagy valamilyen más metanfetamin-származékot rejtegetek a ruhában akkor most csalódnia kellett. Nézze fel szeretnék szállni a repülőre, mert keveset aludtam, és rendszerint este tíz óra magasságában már le szoktam feküdni.

- Itt én vagyok a törvény te kis seggdugasz! Ha azt mondom, most, hogy Kuss, akkor az azt jelenti, hogy befogod a lepcses bagódat! Világos?!

- De kérem szépen… - itt már egy nagyot kellett nyelnie, hogy tudatosodjon benne az egyszerű tény, valójában milyen formátumú embereket is alkalmaznak a reptéri egységeknél, és máris asszociálta magában a döntő helyzetet; ha itt a földi személyzet így semmibe veszi a tisztelt utasok kiváltságait, vagy ha úgy teszik előjogait, hát akkor mi a helyzet a táguló horizonton, a szabad égben?

- Lábakat keresztbe rak, kezet a tarkóra és még utoljára mondom el pofa be!

Mit tehetett volna egy kisember egy reptéri, gyorsszolgálatú, kissé buzgómócsing őrrel szemben? Itt egyes egyedül ők voltak az urak. Tehát tette azt, amire nem kérték – de amire egyenesen kellő agresszív erőszakosság mellett utasítva lett. S miközben a szülők már réges rég az ún. dutyi free-s kiszolgálóban várakoztak, és az apuka gyilkos humorra elkezdte ugratni egyetlen villámhárítós szerepben tetszelgő feleségét, hogy a fiacskájánál vélhetően mariskát találtak, de akkor hova a csudába léphetett meg a nő? Erre már az asszonyban is természetes keretek között felment az a bizonyos pumpa!

- Béla, miért vagy ilyen kis gonoszka? Olyan vagy most mint valami kis gyilkos kobold! Te ezt az egészet élvezed is, ugye? Elnéznéd, hogy saját szemed láttára hurcolják meg a szerencsétlen fiadat?!

- Igen, anyus! Lásd be cefetül élvezem is! Örülök neki, hogy az elkényeztetett és mindig anyásodó seggét egy kicsit most ráncba szedik!

- Szóval kibújt a szög a zsákból! Nekem nyugodtan elmondhatod, hogy miért nem kedveled a fiad?

- Ezt fejed be, most rögtön! Nem azt mondtam, hogy nem kedvelem, csupán annyit, hogy tőlem merően szokatlan az a fajta úriemberek sznobos viselkedés, amit a fiacskáddal szemben mindig ajnározol, és elvársz!

- De hát az isten szerelmére! Nem látod, hogy mindjárt elviszik bilincsben!

- Legyen! Kiváltom!

Most aztán az asszonyban valósággal már úgy felment a pumpa, hogy legszívesebben ott helyben megfojtotta volna a férjét, amiért az ennyire makacs, és gyilkos konoksággal saját arrogáns férfiasságának kiszolgáltatott törvényei szerint viselkedik.

- Hát jó, akkor majd én visszamegyek érte! És tudod, mit? Pukkadj meg! – azzal fogta az utas táskáját, de csak azt amiben személyes holmijukat őrizgette a lakáskulcsokkal és személyes iratokkal együtt, és visszarohant egyenesen a biztonsági kapuhoz, ahol már az adott biztonsági őr már igencsak mogorván, és meglehetősen türelmetlen érthetetlenséggel folyamatosan azt tudakolta, hogy Tordás úrnak mi oka lehet a veretékezésre? Illetve egyre erőszakosabban kezdte feszegetni azt a kérdést, hogy vajon Toldás úr ha izzad mint egy állat, akkor vajon mit vehetett be, ami kitágította a pupilláit, és nem-e nyelt le valamilyen illegálisnak számító pirulát?

- Nézze, ön tanult embernek látszik! Bújjon ki a kotlós abból a fránya lyukból, mert most már én is kurvára pipa leszek! Elismeri, hogy becsempészet az országba pirulákat vagy sem?! – s meglátszott rajta, hogy legszívesebb hagyná a fenébe az egészet, és ott helyben megbilincselve börtönbe vitetné Toldást, hogy majd másnak vallassa ki, ha már jól kipihente magát.

- Nekem tiszta a lelkiismeretem! Csupán azért verejtékezem, és azért nőhetett meg a pulzusszámom, mert nagyon meleg nyár tombol még most is odakint, és ezek a légkondicionáló berendezések mindig kicsit megkavarják a fejemet!

- Hát, akkor nincs más hátra mint hogy előszeretettel, és nagy boldogsággal megbilincseljelek téged! – hátra arc, kezek keresztben! – s már vette is elő a hűvös acélfényességgel világító karpereceket, hogy egy valóban ártatlan, és ez idáig gyanútlan ember csuklóján kattanjon a törvényes igazságszolgáltatás groteszk félreértettsége!

ÖN-ESENDŐSÉGEK

Pillanatok összetett teljességében a tétován tett lépés is lepkét taposhat óvatlanul! Vergődő, megijedt szivárvány-szárnnyal a büszke szabadságba menetelve gazdagon! Tétován bukfencezve a magányos csend is sebezni tud: falba vésett írásjeleket kutatgat kitartón a szem, míg a kísártő holdfény karom-sugarai éjszakák baljóslatú fátylán fel-feltűnedeznek! Hallgatásainkba is szándékosan bezártuk beszédes szavaink büszke sóhajait!


Senki-földjén szomorúságokból fontak már tövises koszorút! A Lélek-mélybe könnyedébben beleivódik a sebzett megbántottság; hangsúlyok tehertétele minden kipécézett, spicliskedő mondatból átüthet, mert lüktet s jelen van, akár a beteges ragály! Mint csínyen tettenért árva gyermek: egyszerre rettegő félszemmel zavarba vagyok s nem tudhatom, ha széptevőn Don Quoijoték módján bókolgatok szólít majd-e engem megkegyelmező, angyali jóság?! – Csendembe csak azt engedhetem, akit őszintén akarok! Érzéseim letargiákba süllyesztett, melankóliás örömét még jó volna a babusgató Kedvessel megosztani; csapongó Mindenségben az átélhető hangulatok között is már mind együtt lehetnénk s titkos gyerekes rigolyáink szabályait százféleképpen szükségtelen lenne tovább bonyolítani!

Részleteink paránya sokadszor áthallik a megfejthető közlések tisztaságain; kikristályosodik már a gyűlő indulat lápvidékén az irigység-féltékenység lappangó szitkai! Ott már nincs sok értelme a vigasztaló szónak, hol indulatokból állhat egyedül össze az emberi szándék! – Testetlen szorongó, nagy rettegések örök-gyerekes lelkek mélyén: árad szét tékozló szívekben a megavasodott rothadásszag! Percnyi képzelgéseimben is elég volt félrevezető hazugságok nászaiból! Továbbgondolható érzelmek oltalmából jobb a legelején kiszállni, d hagyni hadd olvadjon csak egyedül a hóember a megszépített emlék-nyárba!


 

                                                 BICEBÓCA KISFIÚCSKA

A kisbeteg már jó ideje feküdt azt ágyában és hallgatta nappal az elsuhanó autók dörgedelmes, és összezavarodott zsibongását, éjjelente pedig alig várta, hogy az égbolt sötét térképein fölfedezhesse az első pislákoló csillaglámpások apró ezüst tüzeit, amitől a hangja vesztett és barátságtalan is egy kicsivel barátságosabb lett.

Talán akkor volt a legboldogabb, ha édesanyja Urinyekné Jutka asszony direkt és az ő kedvért kivehette a még megmaradt szabadságait a vállalatnál és betegápolóként otthonmaradt vele, hogy egy kicsit fölvidítsa.

- Akkor kismackóm! Mit szólnál hozzá, ha ma nem mennék be dolgozni, hanem itthon maradnék! – ez az elképzelés ugyanis százszorta jobban hangzott, minthogy az otthon fogságában keljen egyes egyedül nyeldekelnie azokat a csúfos, undorító, és bűzös orvosságokat, amiket természetesen az orvos bácsi szigorú utasításainak eleget téve minden nap hű szolgaként lenyeletek vele.

- Hát ez remek volna anyu! – csillant fel máris a szeme.

- Akkor így is lesz! – válaszolta Urinyekné és már sebtiben rohant is valóságos megszállottként a telefonhoz, hogy bejelentse a dolgozójában, hogy ma sajnos súlyos otthoni problémákra hivatkozva nem tud bemenni, mert egyetlen gyermekének igenis szüksége van rá.

- Értettem asszonyom! – halotta az idegenszerű hangot a vonal másik végén. – Akkor majd holnapi nap folyamán pótolja a mulasztását!

- Köszönöm, hogy megért! Hálás vagyok! – tette le a kagylót, és már rohant is vissza fia betegágyához, hogy egy kicsit fölvidámítsa kis kicsinyét.

Dávidnak szinte nem telt el úgy egyetlen iskolanapja sem, hogy valami jelentéktelen, és bagatellnek látszó vita miatt ne akadt volna összetűzése a főleg nagyobb, és erősebb suhancok társaságával, és ami miatt ne kellett volna folyton meghunyászkodva szó szerint elmenekülni a problémái elől. Ez annál is inkább hátrányosan érintette, mert szinte egyetlen igazán tartós, és mindent átvészelő baráti kapcsolatot sem tudott kiépíteni ötödik éve sem, amióta csak az iskolába járt, egynehány jobb és megértőbb osztálytársán kívül, illetve a lakótelepi szomszéd fiú barátságára nézve, akinek a szülei és az ő szülei maguktól értetődően közeli barátságba keveredtek.

- Ez is mind azért lett így mert te így nevelted! – azok az örökösen kellemetlen veszekedések, melyekkel egy-egy nehezebb munkanap után sajnos minden szülőnek, vagy feleségnek, és anyának óhatatlanul is meg kell birkóznia nagyon sok indokolatlan esetben már olyan elviselhetetlen lettek, hogy Dávidka folyamatosan azt érezhette, hogy anya és apa azért ilyen mérgelődőek, és kibírhatatlanok, ha együtt vannak, mert minden miatta van, és az ő egyedüli hibája!

Persze két nagymamája mindig igyekezett őt afelől megnyugtatni, hogy butaságokat beszél!

- Ugyan már kisunokám! Apu és anyu is a rajongásig imád tégedet! Hát amit csak a kicsi szád kimond az már abban a szent pillanatban meg is valósul! Hát akkor meg miért mondogatod, hogy minden a te hibád!

A gyerek elpityeredte magát, és elfojtott hangulatban felelt:

- Azért mert a nem lennék biztosan könnyebb lenne nekik is!

- Jaj, kicsim! Ezt most azonnal tessék elfelejteni! Hallod?! Ne gondolj nekem arra, hogy megfosztod magad az életedtől, hiszen még annyi mindent kell tapasztalnod, látnod és felfedezned az életből, hogy butaság lenne most abbahagynod! – így a másik nagymama. S ahogy beszélt Dávidkából ismételten felbuzogtak a megállíthatatlanul csörgedező masszív zubogású könnyek, és áttörték a szelídített érzelmek gátjait is!

Az apja tulajdonképpen csak nagyon keveset lehetett vele, mert állandó munkaköre, és felelős beosztása állandóan megkívánta tőle, hogy a munkában eltöltött idejét növelje, és ezzel teljesítse a kiszabott ,,normát”! Aminek az lett a tartós következménye, hogy a gyerek jó ha egy héten legalább Vasárnapon láthatta pár órácskára az apját; ilyenkor ha jól viselkedett; ami azt jelentette, hogy nem beszélt és nem kérdezett felesleges dolgokról, vagy gyerekek számára kíváncsiságokról, és újdonságokról sokat – akkor természetesen kapott gumicukrot, vagy fagyit, vagy elvitte az állatkertbe! Sajnos az állatoktól való egyetemes félelmei viszont megakadályozta, hogy folyamatosan apjába csimpaszkodva bármikor is felszabadultan tudjon örülni az élet egyszerű örömeinek, mint a többi gyerek.

Ilyen esetekben, amikor rendszerint déli tizenkettőre már odahaza voltak az ifjú feleség nem győzte leteremteni szavakkal az urát:

- Mit képzeltél, hogy csak miattad élvezni fogja?! Hogy tehetted, amikor nagyon jól tudod, hogy retteg az állatoktól?! – olyan pulykavörös lett a méregtől a fiatalasszony, hogy erősen illett magát visszafognia, különben megtépte volna a most elképedt férjét.

- Jól van már na! Mit izgatod magad?! A végén még felmegy a vérnyomásod!

- Ez is miattad van! Egyszerűen fel nem foghatom, hogy felnőtt ember létedre hogy lehetsz ennyire felelőtlen egy alig hat éves gyerekkel?! Megáll az a kis józan eszem is, ami megmaradt!

- Jaj, ne! Szívecském muszáj ezt pont most, amikor éppen már kezdtem magam jól érezni?! Egyáltalán nem értem, hogy mi az ördög bújt beléd? Jó, ha neked ez így jobb! Megígérem, hogy többször nem viszem a fiúnkat az állatkertbe! Most jobb? Boldogabb vagy?!

- Nem csak erről van szó! Hát nem látod, hogy mi folyik körülötted?! Ha csak egyetlen születésnapi zsúron itt lettél volna, de nem, ugye mert neked dolgoznod kellett, és hogy néz az ki, ha az egyik alkalmazott hiányzik? Mondd csak érted azt, amit mondani akarok?! – vágta csípőre kérdőn a kezét, és nem sok híja volt, hogy mérgelődései közepette azonnal ne essen a férjének.

- Jól van már, na! Csillapodj! Nem történt akkora tragédia úgy hiszem! Ígérem, hogy többször nem fog előfordulni, és majd együtt kitalálhatnánk valami közös programot is! – próbálkozott meg a békítéssel, csak mert különösebben neki sem volt kenyere az idegeskedő veszekedés, amivel már maga is torkig volt lassacskán.

- Hát arra aztán mérget vehetsz édes uram! Mert csak az engedélyemmel láthatod többször a fiacskádat! Ugye világos?!

- Te most fenyegetsz engem?! – döbbent meg hirtelen.

- Ohó! Nemcsak hogy fenyegetlek, de ha nem fogsz nekem úgy viselkedni ezentúl, mint egy felelősségteljes gondoskodó apuka esküszöm neked mindenre, ami szent, hogy tönkre teszlek! Érthető voltam?!

- Hát ez mellbe vágott kisanyám! Ilyesmit el sem tudtam képzelni! De ahogy akarod! Játszom a te játékszabályaid szerint! Csak aztán nekem ne ess kétségbe nagyon, ha esetleg a dolgok megfordulnak, és elvernélek a saját játékodban! – olyannak tűnt a hosszú nap hátralévő része, mintha egy vége-hossza sincs macska-egér viszálykodás kellős közepébe csöppentek volna mindketten; sehogyan sem tudtak megalkudni önző evilági életükkel, de talán már annyira belefáradtak az örökös számonkérések láncolatába, hogy nem is akartak – megváltoztatni egymást pedig már feleslegesnek tűnhetett.

A kicsi pufók fiúcska pedig minden egyes éles-gyilkos kimenetelű veszekedést végighallgatott és ideje korán már megtanulta, hogy a felnőttek bonyolult dolgai talán sokszor azért annyira felkavaróak mert így kénytelenek visszafizetni az életükön elszenvedett kölcsönt, amit egykori gyerekekként ők is eltűrtek, és megszenvedtek!    

                                     A FÉNYKÉPEZŐ BÁCSI

                                  (Édesanyámnak szeretettel)

Sírt és nevetett a gyerkőc, - az alig ötéves gyerek -, aki vélhetően csak azért ijedt meg a csúnya, és gonosz tekintetű fényképező bácsitól – aki ráadásul még cukorkával is megkínálta -, mert még kicsiny élete alatt egyetlenszer sem merték magára hagyni a szülei, és ami még valószínűbb még életében nem látott fényképezőgépet, és most úgy tekintett körbe az ideiglenesen kinevezett fotólaboratóriumban, mintha egy különleges körülmények között őrzött nagyon is biztosságos cellában lett volna, és nem a menedéket jelentő gyerekszobámban kedvenc játékai, és plüss állatai társaságában.

- Jól van kincsem, drágaságom! – igyekezett minden igyekezetét bevetve, gyakorlatilag hasztalan nyugtatgatni egy szem fiacskáját Szirmainé, akinek már szinte már naprakész rutinnal rendelkezett ehhez hasonló, hisztizős állapotok lerendezésében, most azonban maga sem vette észre, de meglátszott rajta, hogy kezd kicsúszni a kezei közül az irányítást, és a begyakorlott önkontroll! Szegény kisfia úgy bömbölt, mint a fába szorult állatka, vagy aprócska sündisznó, akit épp az erdő legrettegettebb vadállata készült éppen íncsiklandó lakomaként fölfalni.

- Édes, egyetlen fiacskám! Hát most meg mi van?! – s mivel maga sem igen értette, ugyan mi rossz, és megbocsáthatatlan dolog lehet abban, hogy valakit enyhe villámszerű villongások közepette párszor lencsevégre kapnak, jóformán maga is érthetetlenkedve állt a helyzet előtt, míg a gyerkőc csak bömbölt, toporzékolt, aztán megint keservesen sírásra eresztette jól bejáratott könnycsatornáit!

A gonosz, és cudarnak elkönyvelt fényképész - meglehet, hogy szakmai tapasztalattal már bőségesen el volt látva a gyerekek tekintetében rögvest kiloholt a kissé dohszagú stúdióteremből, és mint egy bohóc jött vissza: fején ormótlan, kócos, és színes, elhasznált papírokból tetszelgő paróka díszelgett. Lábán hatalmas, égimeszelőnek való, méretes pirosra lakkozott udvari bolond cipellő, és hozzávaló, elmaradhatatlan huzentrógeres nadrág, amibe a legkülönfélébb színes sálak, és kendők voltak tömködve, csak hogy a hatás még intenzívebb, és még lenyűgözőbb lehessen.

Amikor a sírva rimánkodó kisgyerek hirtelen megpillantotta, hirtelen elkerekedett nagy, szépmíves búzavirágkék szeme, és abban a percben, amint a nagy nevettetővé avanzsált fényképész elkezdett tréfálkozni, és saját magát elgáncsolva bukfencezni a stúdió – nem éppen felnőttekre méretezett színpadán -, a kisgyerek is úgy beélénkült, és hirtelen kipirosodott aprócska, angyalka arca, hogy már maga is huncut sikolyokkal fűszerezetten jókat kacarászott.

Több se kellett a fényképésznek; mintha csak erre a módfelett megismételhetetlen, és egyszeri alkalomra lett volna berendezkedve odasettenkedett csendesen, figyelemelterelőn masinája mögé, és abban a pillanatban elkattintotta a gépet, amit a kisgyerekből a szívből jövő, és ujjongó nevetés fölbugyogott.

- Ez az kispajtás! No, anyuka kedvért még egyet! – biztatta egyre tovább.

A már nem volt megállás. A kisgyerek mintha megérezte volna a szívből áradó, jó hangulatot, s mint valami lelki vulkánkitörést úgy elkezdett kacarászva hahotázni – persze csak úgy a maga csintalan gyerekmódján, hogy a fotósnak végül mégis sikeredett igazán kitűnő, és testhezálló képeket villantania róla!

- Jól van édes öregem! Most már lenyugodhatsz! - kérlelte kis, kezdetben csak megilletődött vendégét a férfi, aki időközben úgy belemelegedett a közös játékban – bár hangsúlyoznunk kell, hogy nem volt egy kövér, avagy tagbaszakadt ember -, csupán megfelelően testarányos a mókázás végére már róla is bizony kiadósan csorgott a verejték, pedig a naptárban még csak áprilist írtak!

Amikor végeztek a fényképekkel a fiatal, csinos feleség kedveskedőn megköszönte, hogy ennyit segített a fényképész, aki a családfő régi ismerőse volt, és ők a fénykép árából ezért kaphattak néminemű jutányos engedményt!

- Mit kell mondani ennek a kedves bácsinak? – hajolt le töpmagpici fiához az anyuka. – Na, mit? Súgd meg legalább ide a fülembe angyalom!

- Köszöntem… - tétovásodott, de halkan kimondta.

Az anyuka arcán olyan széles vigyorgó mosoly terült el, mintha legalább is egy szép ünnepet készülődne önmagában megünnepelni; odafordult a szintén SZTK-keretes szemüvegben mosolygó fényképészhez, és azt mondta:

- A drága fiam is nagyon szépen köszöni! – azzal kézen fogta és a megkapott gyümölcsízű kis nyalókájával az aprócska, ám kötött kis pulóverében annál elegánsabban, és csinosabban kinéző kisfiúcska volt a nap hőse; vajon legyőzte belső félelmét, vagy ez a kezdet volt csupán egy nagyobb létküzdelem legelső nyitánya, amit még az élet tartogat számára? Nem lehetett biztosan tudni… Édesanyával kilépett a bágyadtan búcsúzó, őszi délutánba és pufók, kis kezecskéivel anyja hattyúkezeibe csimpaszkodott, miközben segélykérőn még mindig farkasszemezett vele…                       

GYŰLEVÉSZ TALMI



Akár a jellem s szándék; rátarti, alattomos, ügyeskedő akarat,ami kisstílű önérdekeknek egyenget további hazug-karrierista utakat! Befolyásos, folyamatosan adminisztrált valóságban már minden egy lehetséges Látszat-információ talajára süllyedt! – Önmagába visszarendeződve dudvaként nődögél egy újabb talpsimogató elit, kik zsírosabb állásokért cserébe eladhatónak tartogatják akár az értékes lelkiismeretet is! 

Igazi őszinteséggel felrót jogos sérelmeit az embereknek zokszó nélkül elveti a pártos bíróság: lefizethető kirakat-szenzációs perekre van szüksége a bolhapiacokhoz szoktatott, lefizetett s hamiskodó tanúknak! Képzelt ijedtségeken gyakorta hihetőek, ha számlákkal ostromolják az egyszerű népeket, szerződésekben beszaályozott bevételek helyett! Idők párhuzamán mindannyian önmagukban cipeljük a képet: aggastyán-pózba süllyeszhető öregkorunk alkonyán miként alakul majd biztos segítségek nélkül sorsunk kereke?!

Már tudhatjuk régen s sokan bele is nyugszanak: megalkuvások útvesztőiben ritkán támadhat kitaposott engesztelődés; ki nem engesztelt gyötrődéseinkben még ott reszket s vonyít sebzett fájdalmak tovább gennyesedő fohásza! Extázisokkal feldúsított magyar látszat-életmódokra esküsznek sokan, s mikor már régen eljöhetett megvalósítások korszaka múltjaik szennyesét, bocsánatos bűneit mindenki egymagában mossa! – Egyre szaporodik már emberi kultúr-színvonalakban is a gyülevész-talmi, könnyen lehet, hogy a biztos kilátástalanba újra bele lehet halni!

                                                      A SZUPERHŐS

Dobrovits Márk negyedikes osztályos tanuló önmagában mindig is vágyott rá hogy egyszer megadathasson neki a mindent betöltő és felemelő élmény: szuperhős lehessen! – S hát erre talán a lehető legalkalmasabb helyszín, és mód, ha az osztályfőnök előzetes megengedése, jóváhagyása, és felügyelete mellett egy jelmezversenyt rendeznek az iskola patinás falain belül.

Dobronitsról egyebek mellett azért illett tudni, hogy sohasem rajongott valami hu de nagyon az eget rengető ünnepi felhajtásokért, és kisebb-nagyobb visszhangokat kiváltó általában sikongatásokkal járó hacacárékért, de azt a fajta belső tér-tudatot, mely akkor jellemezte lelkiismeretét, amikor elfogta a vágy, hogy más ember bőrébe bújhasson, és ezáltal bátrabb, és karakánabb is lehessen, mint azok a kedvenc hőse akiket összegyűjtögetett képregényei lapjairól ismerhetett meg a világért sem hagyta volna ki.

Azért, hogy minden klappoljon a jeles nagy napra megkérte édesanyját Dobrovitsnét, hogyha módja és lehetősége van rá, akkor igazán megvarrhatná a jelmezét.

Dobrovitsné bár kétségtelen, hogy a naponta tíz-tizenkét órás intenzív megerőltető munkás robot szinte minden energiáját, és lélekjelenlétét felemésztette, mivel valósággal szerelmesen rajongott és csodálta kicsi töpörtyű fiát ezért a világért se mulasztotta volna el, hogy legféltettebb kincse és reménye esetleg ne szerepelhessen a már olyannyira várt kitüntetett eseményen, méghozzá abban a pókember jelmezben aminek előzetes vázlatait természetesen ő készítette saját maga.

Márk először – mivel Batman is nagy kedvence volt -, azt gondolta, hogy az összes sötétítőfüggönyt, amire már anyai nagyanyának nem volt semmi szüksége és csak feleslegesen dohosodott a sufniban szépen majd elkéri, és akkor ezekből a használt sötét anyagokból megvarrja denevérszárnyait, illetve egy elhasznált sötétszínű melegítő felsőre fogja felvarratni anyukájával a palástot, és akkor már csak a csuklya és a jelvény van hátra és már mint az igazság ,,sötét lovagja” köszöntheti meglepett és bizonyára hüledező osztálytársait.

- Igen, ez frankó lesz! – lelkendezett. S már el is tervezte az egész szuperhős jelmezét, és le is rajzolta. Szülei még nem tudták, hogy beírassák-e a Képzőművészeti iskolába, mert azt akarták, hogy gyerkőcük egymaga fontolja meg komolyan saját döntését.

Ahogy közeledett a farsang napja mindenkin úrrá lett a lázas izgalom okozta megleptetés; hogy vajon ki milyen elképesztő öltözékekkel kápráztatja el a zsűrit. Mert a hirdetésben az állt, hogy komoly, szakmai zsűri fogja elbírálni a kész ruhakölteményeket, és a győztes jutalma egy hatalmas tábla csokoládé és egyéb iskolai kiváltságok. Persze aztán az, hogy mit is jelent valójában az egyéb ,,iskolai kiváltságok” szinte egyszer sem tisztázták.

- Márk! Ezt így próbáld csak fel! – édesanyja remekül varrt, horgolt, és még kötőtűkkel is remekül tudott bánni, és nem volt olyan lyukas, vagy foltosan megmaradt zokni, vagy egyéb ruhadarab, melyet könnyed kézügyességével ne tudott volna helyrehozni.

Ahogy megnézte magát tetőtől-talpig felöltözött szuperhős jelmezében a tükör előtt, mintha már nem az a kellően félénk, tétovásodó, mindenben bizonytalankodó, félszeg kisemberke nézett volna rá vissza – de egy talpig férfi aki az elesettek, árvák védelmezője, és a gonoszok elpáholója; mintha igazságtevővé lényegült volna át!

- Szerintem szuperül nézel ki életem! – lelkendezett az anyuka.

- Tényleg tetszik? Nem vagyok benne túlságosan feltűnő? – körbefordult, és mintha divatbemutatón lenne; előnyösen, minden oldalról tüzetesen szemügyre vette magát.

- Szerintem biztosan te fogod elvinni a fődíjat is! Csak mindig húzd ki magad, és csak magabiztosan még meglásd minden nagyszerű lesz! – áldott, és mindig adakozó gyönyörűséges mosolyát soha nem fogja elfeledni, mert nagyon sok lelkierőt csepegtetett bele a nagyobb krízis helyzetekben.

Amikor elindult az iskolai fransangi mulatságra anyukája a bejárati ajtóból még adott két pirospozsgás orcájára egy hatalmas ,,sok sikert kívánó puszit” és meghatottságában el is csuklott a hangja, hogy a fia mint egy valódi ,,lovag” az utcán végigmasírozik. Ám egyetlen mindenkinél imádottabb fia nem masírozott, még csak nem is menetelt, de valósággal szándékosan rejtőzködött – elvégre Batmannak sem az volt a célja, hogy bármelyik utcasarkon könnyű célponttá válva bármikor felismerhessék, hanem hogy féljenek tőle legkivált az alvilág fejedelmei! Ezért minden sikátorszerű utcai kereszteződésben főként a házfalak magányába belesimult szintén koromfekete árnyékával együtt; könnyű dolga volt, mert ősz végén már ideje korán sötétedett, és ilyenkor sokkalta veszélyesebbnek, és bizarrabbnak is tűntek az utcák, mint nappali fényben!

Lopakodón közelítette meg az iskola épületét. Mikor benyitott a kapun a portás majdnem riasztotta a rendőrséget, mert azt hitte egy betörő, akinek szándékában áll őt kizsebelni!

- Hát te meg ki vagy? – kérdezte bizalmatlanul.

- Hát a denevérember! Tetszik tudni? – felelte határozottan.

- Á! Hát persze, persze! Balra a folyosón, majd ahol már hangos zsivaj van az lesz a termetek! Jó szórakozást! – tette még hozzá!

- Köszönöm az együttműködést! – csupán csak azért mondta így, mert férfiasabb visszaszólást már nem talált.

Gyorsan végigszáguldott az éjsötét kosztümében a folyosón; most úgy festett, mint valami kísértő árnyék, aki bosszút állni jött ítélkezőn.

Hatalmas ricsajra lett figyelmes; odabent a teremben már javában állt a bál; a nagyobb tanári asztalokat összetolták, és megrakták rogyásig mindenféle édességgel és egyéb különleges, gyerekek kedvence nyalánkságokkal.

Az osztályfőnök – akit a gyerekek maguk között csak pápaszemes matrónaként emlegettek úgy trónolt a kis társaság gyülekezete fölött, mint valami démonikus gonosz királynő – ezúttal betette a kontaklencséit is, csak azért mert valaki azt mondta úgy előnyösebb arcának berendezkedése.

- Hát te is megjöttél? Te melyik vagy?

- Én vagyok a denevérember! – jelentette ki már másodjára ezen a napon.

- Hát persze, persze kisfiam! Jó vicc! De tényleg komolyan hogy hívnak?

- Az igazi nevem úgysem mondom meg! – állt rendíthetetlenül a sarkára.

- Hát akkor nincs más hátra, minthogy én fogok találgatni! Elnézvén a termeted te csak a Soós Peti lehetsz igaz?!

- Nem én a denevérember vagyok! – ragaszkodott eredeti elképzeléséhez, és egykönnyen nem adta meg magát.

- Jól van jól! Akkor foglalj helyet és azonnal kezdünk!

A többi kis jelmezes vendég között volt mindenféle; tündérek, törpök, bohócok, és egyéb meselények gyülekezete, akiket a jobb mesékből már mindannyian megszoktunk, sőt még egy nagydarab Törp Erős is akadt a sorban, aki a Hupikék Törpikékből csiricsáré kék festékkel mázolta be mindenét; csak később azt tudta volna, hogy majd hogy fogja lemosni magáról.

A zsűriben – senki sem számított rá a pápaszemes matróna is helyet foglalt:

- Akkor kezdhetjük is!

Mindenki felsorakozott hatalmas hosszú oszlopban a zsűri asztala előtt, és tüzetes előröl, hátulról szemügyre vették az adott illetőt, hogy milyen a megjelenése, az egész fizimiskája és egyáltalán mennyire szép, kimunkált és esztétikus adott elkészített jelmeze.

Amikor mindenkit szemügyre vettek megkérték a szereplő versenyzőket, hogy fáradjanak hátrább, amíg a zsűri tanácskozik, és összegyűjti a szavazatokat, amiket leírnak egy cetlire; a titkosított cetliket aztán belerakták egy kalapba, és amikor már mindenki, ,,leszavazott” közölték, hogy most lehet előbbre fáradni.

- Hát akkor lássuk csak, kinek kedvezett ma a szerencse? – harsogta a matróna, és most olyan furkálós, gonoszkodó volt a tekintete, mint aki szemlátomást kiélvezi azt, ha másokat megfélemlíthet!

Beletúrt a kalapba, hogy a versenyzésnek valamicske hivatalos jelleget is biztosíthasson:

- A negyedik helyen végzett a denevérember jelmeze! Gratulálunk!

Visongó taps lehetett egyedüli jutalma.

- A harmadik lett Törpe Erős! Neki is minden jót kívánunk!

Megint csak taps az egekig.

- A második hely lett az éj tündére! Neki is szívből gratulálunk! A jutalma két tábla csokoládé, amit átvehet.

- És végül első helyen végzett mindenkit megelőzve a kobold! A nyereménye egy nagyobb tábla csokoládé, és kiváltságként holnap nem kell megírnia a matekdolgozatot!

Talán nem volt olyan a teremben akit igazán meg nem lepett volna a hír; ugyanis mindenki a denevérember jelmeznek drukkolt – akárki is legyen a viselője – egyedül a szipirtyót, aki mindig kedvét lelte, ha másokat kedvére lealázhat a sárgaföldig.

Márk igyekezett megőrizni a kötetlen hangulatát és a jókedvét, de most felbolydúlt lelkében úgy érezte, hogy legszívesebben bőgne végestelen végig. ,,Nem volt tisztességes a verseny! Legalább valami plusz jutalmat azért megérdemelhettek volna, mert az édesanyja nagyon sokat segített, hogy a jelmeze kifogástalanul mutasson!” – morfondírozott magában.

A verseny után mindenki kedvére csemegézhetett a roskadozó asztalok finom nyalánkságaiból; Márk még mindig nem volt hajlandó levenni csuklyáját; szembefordult az egyik tükörrel, amit valami miatt a nagyméretű gusztustalan zöld tábla mellett helyeztek el; s olyan lelkierőt nyert ebben az egyetlen pillanatban, aki kicsit kompenzálhatta – legalább is átmenetileg megbántottságát, és keserűségét!

- Dobrovits úr, kérem! Csak egy szóra! – neki szóltak, de hol volt már a valódi Márk? Ki tudhatta?!

- Tessék! – odament a zsűri asztalhoz, ahol még mindig önelégült arccal, és tetetett, ám valójában jóleső bosszúval páváskodott a rettegett pápaszemes matróna:

- Nagyon tetszik a jelmezed drága Márk! – áradozott, mintha csak egy alattomos kígyó sziszegne. – De meg kell értened bizonyos bonyolult összefüggéseket a versennyel kapcsolatban! – sajnálkozását fejezte ki a történtek miatt, ám valójában bensejében nagyon is örült, hogy minden úgy történt, ahogy akarta.

- A nevem denevérember! – válaszolta felemelt fejjel és mint egy valódi szuperhős lépett ki az osztálytermi ajtón, mindenki dermedt csendben követte lépteit, de senki sem szólt utána. Talán Márknak ez lehetett az elégtétele amiatt, hogy édesanyával azért mégis megalkottak valami maradandó, és elévülhetetlent, amit az emberi, furkálódó gonoszság sem képes letörni, sem elpusztítani!

LÁZAK POKOLJÁRÁSA

A gyerek negyvenfokos lázban égett akár egy örökké fortyogó, és lenyugodni sajnos egyáltalán képtelen tűzhányó, és a lávanagyságú vízcseppek úgy gyöngyöződtek verejtékben úszkáló homlokán, mintha kis ebihal populációk seregei lettek volna, akiknek az lett volna a feladatuk, hogy párájukkal lehűthessék felhevült, és túlságosan is sebezhető, még nagyon zsenge, és porcelán-törékeny testét, ami most így az általános hidegleléstől vergődve csak még elcsigázottabb, és még megtörhetőbben látszott.

- Kicsi fiam! Ne izgulj semmit! Nekem most el kell mennem dolgozni, várd meg apádat! – jelentette ki az anyuka. –Ha fájdalmaid vannak, vagy rosszul érzed magad, akkor itt hagyom a köptető szirupodat a kis éjjeliszekrényen! Figyelsz?! Iderakom, hogy könnyebben be tud venni az orvosságaidat, jó?! – azzal a mindig csinos, filigrán, és szépen lakkozott körmű, harmincas hölgy máris mindent odakészített a kis asztalkára, amire egyetlen gyerekének a nap bármelyik órájában is akár szüksége lehet.

- Ne félj semmit! Hamarosan telefonálok! De most már tényleg mennem kellene! – nagyon nehezen emésztette meg az utolsó, elhangzott mondatot, mert most ő is megérezte, hogy a gyereket ápolni illenék, és nem munkába loholni, de ugyanakkor a józan esze mindig szerencsésen figyelmeztette, hogy mivel már egyetlen kivehető szabadsága sem maradt a tavalyi évből, ezért csak legfeljebb akkor mehetne szabadságra, ha ezt a főnökség előzetesen engedélyezné, vagy jóváhagyná.

Erős lelkiismeret furdalást érzett magában, de mégis igyekezett önmagát is türtőztetni, hogy lehetőleg egy erős, és talpraesett nő benyomását kelthesse; talán azért mert világéletében ezt várták el tőle, ezt követelték meg, de az, hogy a fiával szemben is megjátssza magát, ezt enyhe túlzásnak tartotta!

- Kis tücsköm! Ne izgulj! Pihengessél, és tudod, takarózz be rendesen, hogy alaposan kiizzadd ezt a fránya náthádat, amit rászabadítottak azok a kellemetlenkedő osztálytársaid!

Az igazsághoz az is hozzátartozott, - természetesen -, hogy néhány nappal ezelőtt tornaóra után a bandavezér hajlamú, és a gyengébbeket egrecírozó suhancok, akiknek kötelezően védelmi pénzeket kellett fizetni, de ennek ellenére is minden esetben megverték, és jól elgyepálták a gyengébbeket, illetve állításuk szerint azt, aki hagyta magát, és akit még egyáltalán lehetett! A sebezhető, kissé túlsúlyos gyerkőc is a megverhetők, és bántalmazhatók népesebb táborához tartozott, és mint ilyet a bandafőnöknek az volt a kedvenc passziója, ha anyaszült Ádám, és Éva-kosztümben fel-le masíroztathatta – méghozzá megesett, hogy a jéggöröngyökkel pusztító tél kellős közepén!

- Na, akkor, te seggfej! Most majd meglátjuk, hogy ki a nagyobb legény! Vetkőzz, de rögtön! – adta ki a parancsot a kövér bandafőnök, akinek nem volt tanácsos ellentmondani, mert az felért egy öngyilkossággal.

- És kinyírtok, ha nem teszem?! – vágott vissza éles nyelvével az áldozatnak kiszemelt fiú, aki később jócskán megbetegedett.

- Azt mondtam vetkőzz! Vagy megkeserülőd azt is, hogy megszülettél, te ki féreg!

S mivel a pufók, kissé szánalmas fiúcska most sem volt hajlandó arra, hogy kötélnek álljon, ezért két oldalról megragadták már így is állandóan kék-zöld-lila karját, és erősen megszorongatták a banda többi tagjai, akik szinte mindenben vakon engedelmeskedtek a bandafőnök minden kisstílű, aljas, alattomos akaratának.

Most egyszerre vagy öten ugrottak rá; s míg az egyik a karjait facsargatta de úgy, hogy a pufók fiúcska majdnem sírva fakadt már végső elkeseredésében a fájdalomtól, addig a másik három igyekezett minden ruhadarabjától megszabadítani, amije csak volt.

Végül mindennap megismétlődéseként ugyanaz a szörnyűség történt meg, mint máskor; tisztán kimosott ruháit a szemeteskukák mélyére süllyesztették – s most ebben a kiszolgáltatott verejtékben tocsogó állapotának mégis valahogy hálásabb volt; mintha a hiénatorkú ádáz betegség egyszerre könnyítette volna meg a biztos tudatot, hogy aznap nem kell betennie a lábát szenvedéseinek egyetemes színhelyére.

Az idő – érdekes módon -, mindig jócskában hamarább telik, mint amikor az embernek a koncentrált gyógyuláson kívül már semmi teendője sincs; mégis a pufók kisfiúcska állandóan azon töprengett, hogy hogyan üsse nyakon ezt a fránya időt; kicsit oldalra fordította fejecskéjét, hogy jobban láthassa a kis asztalkán felhalmozott ki tudja milyen nevű, különféle gyógyszerek aprócska, kézbesimuló tégelyeit; a különféle színes tablettákat előbb sorrendben gondosan megszámolta, aztán hogy játéka valamivel érdekesebb színezetet ölthessen kitalálta hogy a pirosak bizonyára tiltanak valamit, míg a zöldesebb árnyalatukat megengedik a szervezetnek, hogy hamarább kidobja magából az adott betegséget. S mégis percről-percre ahogy egyre fókuszált,és megpróbált koncentrálni teljesen kimerült, és halálosan elfáradt, hogy lekókadt feje, és párszor el is szundított.

Valahol hallotta, amikor anyáék a doktor bácsival tanácskoztak, hogy az ember ilyenkor az alvás dimenziója felé menekül, és az álmok segítenek abban, hogy megküzdhessen a lappangó gonosztevőkkel.

,,Bárcsak én is így küzdhetnék és üldözhetném el ezeket a gonoszkodó bandavezéreket egyszer és mindenkora az életemből!” – mindennél jobban ezt kívánta, hogy meg is történhessen. Egy másik fiúcska – aki köztudomású hogy hasonló cipőben járt, mint ő, mivel az apja rendőr volt, ezért a szolgálati pisztolyát mindig otthon tartotta: aztán, hogy mennyire gondosan elzárva arról könnyű volt tudni, hogy másképpen nem kerülhetett volna gyerek kezébe, mert a másik kisfiúcska fogta a ,,titkos kulcsot” benyitott a szülei hálószobájába, és a rejtett szekrényből, ahova kategorikusan meg lett tiltva hogy benézzen kiemelte a nagy feketeszínű fémdobozt; úgy emelte ki a fegyvert, mintha egy valóban értékes trófea nemes és kivételes példánya lenne, és most úgy emelte a magasba, mintha az istenek áldozati ajándékként felajánlották volna neki, hogy megváltsa társait jogos elégtétellel a bűnözőktől!

Elindult pisztollyal a táskájába rejtett lapuló holmik között az iskolába és úgy volt, hogy a beteg pufók fiúcska meg ő majd a nagyszünetben találkoznak, hogy minél hatékonyabban taníthassák móresre a nehéz fiúkat! De a fiúcska most sehol se volt, és a másik kétségbeesett gyerek első reakciójában már arra gondolt, hogy többször nem játssza el a balek szerepét, és nem hagyja semmi esetre sem megszégyeníteni, sem megvezetni önmagát; egy nájlonzacskóba csomagolta gondosan a fegyvert, és már azon volt, hogy mindenkiért bosszút áll, amikor beteg barátjára gondolt, akinek megígérte, hogy meglátogatja, és valamit legyen az fogadalom, vagy szent esküvés ha törik, ha szakad, de – úgy érezte -, hogy semmi esetre sem szeghet meg! Most még nem! majd eljöhet még az alkalmas pillanat, amikor majd ők néznek a bandavezérek szemébe gyilkos-mosolyogva! Hiszen az nevet,aki utoljára nevet!

Határozott, és amint háromnegyed kettő magasságában délután véget ért a pokoli tortúra amilyen gyorsan csak tudta összeszedte a holmiját s még mindig fegyverrel a hátizsákja holmiijai között – meglátogatta barátját.

Nem tudott bemenni, mert a bejárati ajtó kulccsal nyílt, és volt egy speciálisan kialakított kaputelefon is a lakók minél hatékonyabb biztonságának a megőrzése érdekében; valahogy rájöhetett arra, hogy nekik is hasonló ajtójuk van, mert elővette saját kapukulcsát, és a zár pillanatokon belül kattant kettőt, és már könnyedén az ajtó másik felére jutott; bent volt. Beszállt a liftbe, és megnyomta a hatodik emelet gombját.

,,Hogy fog majd csodálkozni! De a fene vinné el valamit kellett volna vennem… valami apró kis ajándékot” – töprengett. Először arra gondolt, hogy nekiadja ajándékba a fegyvert, de aztán rögtön kiverte a fejéből az őrült ötletet, mert ha egyszer rájön az apja szíjat hasít a derekából, és az is könnyen lehet, hogy anya egy álló hónapig nem ad neki zsebpénzt! Így erről a tervéről is hamar letett. ,,Majd ha felgyógyult, akkor mindenre lesz már időnk!” – okoskodott tovább.

Háromszor csengetett és már épp menni készült visszafelé, amikor kinyílt hatalmas, szinte emberfeletti erőfeszítések árán a fából készült bejárati ajtó, és egy nagyon náthás, erőtlen, alig hallható hang kiszólt:

- Bessék! Ki az?!

- Én vagyok az, öreg haver! Hát már meg sem ismersz?! Te aztán rendesen kicsináltad magad, hallod-e! Várjál… tudom már! Amikor azok a rohadtak elvették a ruháidat akkor fázhattál meg! Sajnálom pajtás, hogy zavarlak! – fogta el rögtön a lelkiismeret.

- Sebi gond! Gyere be! Ha-hapci! – egy hatalmasat tüsszentett, és beengedte barátját.

- Húha! Micsoda kéglid van öreg harcos! Ezt nevezem, saját gyerekszoba! Én jó, ha hazamegyek, és valahol meghúzhatom magam, de te pompásan, szinte királyi módon éldegélsz itt! – dicsérte elismerősen.

- Bessék csak! Ülj le! Én abbig visszafekszem! – olyan erőtlenül próbált meg egyensúlyozni most a többi tárgy között, mint aki percről percre csak még jobban elvesztette volna biztos egyensúlyát; mint egy támolygó részeg, akinek mindennap másnak van! Ennyire legyengítette a betegség

- Csab vigyázz! Nehogy te is elkapd! – figyelmeztette mosolyt erőltetve az arcára.

- Viccelsz ugye? Nekem egy életbiztosítás lehetne, ha végre valami jó kis gyilkos bacilus ledöntene a lábamról; addig se kellene mennem suliba, és otthon henyélhetnék! A fene se fog mindig tanulni! Egyet értesz?!

A másik csak erőtlenül, némán bólintott.

- Hát akkor lássuk csak? – vette szemügyre a különféle, bonyolult, cirkalmas nevű gyógyszert az asztalkán. – Te aztán gazdagítod a gyógyszergyárakat igaz-e? Hű! Van itt minden! Hányinger ellen, meg köptetőszirup, pár darab egészségügyi kúp! Látom, amit látok: jól el vagy látva!

- Köszöböm, hogy meglátogattál! – suttogta kissé kiszáradt torokkal, mert még mindig fájt a sok erőltetett köhögéstől a nyelőcsöve.

- Szívesen pajti! De nézd csak, mim van? – elővette a gondosan nájlonzacskóba becsomagolt fegyvert, és felmutatta.

- Honnan szerezted?! – pufók arcán egy pillanatra átfutott a tartósított rémület. – Elloptad apádtól ugye?!

- Hát a helyes kifejezés inkább az lehetne, hogy kölcsönvettem, hogy egyszer és mindenkora megszabaduljunk a bandavezérektől! Hidd csak el, ha kiiktatjuk őket sokkal könnyebb lesz az életünk! – lelkes volt, és ahogy beszélt egyre jobban magával ragadta az izgalom.

- És absztán mi lesz mi?! Jönnek mab még sokan hasonlók! Akkor azokat is kinyírod?!

- Jaj, minek kell neked folyton gondolkodnod az ég áldjon meg?! Egyelőre csak ezeken a szemétládákon lehessünk túl, akkor a többi már menni fog, mint a karikacsapás!

- Szerintem ez egy nagyon rossz ötlet!

- Hogy lehetsz már ennyire beszari? Vagy te már elfelejtetted a több mint négy éve már folyamatosan tartó pokoli irtó hadjáratot, amit ellenünk viselnek! Nézz csak körül; ha mi nem cselekszünk, akkor megmondanád nekem, hogy mégis ki a franc fog?! – most már kezdett egyre jobban feszültebb és idegesebb lenni.

- Én mombom pajtás! – fújta ki erőteljesen az orrát, mely a váladéktól minduntalan eldugult, és levegő soha nem is tudott rajta átjutni. – Ne csinálj hülyeséget! – a kis éjjeli asztalkán kiterített orvosságokból most pontosan azt vette be, amit reggel az édesanyja gondossággal kikészített. Pár korty még visszamaradt így is az állott teából, de most nem érzett sem ízt, sem illatot, tehát a mindegység érzésével operált.

- Engem nem érdekel már senki és semmi! Érted?! Veled, vagy nélküled, de bosszút állok azokon a férgeken! – harciaskodott a másik. – Most megyek is, mert neked szükséged van a pihenésre! Anyukádat is üdvözlöm! Légy jó! – azzal kiment a bejárati ajtón, behúzta maga után, hogy a betegeskedőnek ne kelljen fölöslegesen fáradnia. Szemében volt valami az önbíráskodók ítéletéből; mintha egyszerre akarna ítéletet hirdetni, és büntetni is; valami túlvilágias öngyilkos szándék lappangott benne a ,,szemet szemért, fogat fogért” elve – alapján…

SZÍVEK KÉPLETEI


Marcangolódik már szüntelen rakoncátlankodva a hősszerelmes Szív érzéki örömök szent katlanában! Fortyogó üstök mélyülő krátereiben végzetesen nagyokat dobban! Ismételhetetlennek érződik a kitölthető Mindenség is! Lángok lobbanó, harmónikus dallamaival, láthatatlan, titkos telepátiák otthonaiból délcegen kilép s önmagára rátalál egy-egy romantikus-szende sóhaj, s vágy-szonáta!

Adakozó szeretet-hűséget csókolunk örök ajándékként egymás ajkaira! – Önzetlen szolgálni kínzó honvágy remegéssel még sokadszor nehezebb, terhesülőbb feladat! Kudarcnak sem illendő bepofátlankodnia, ha ösztön-dobbanások már végképp elszabadulnak! Haladék szívdobbanásokat gyűjtögetve szavak nélkül is egymás szemeibe suttogjuk romantikus halhatatlanságunk titkait! Mélységek-magasságok határpontján változón igyekszünk a legtöbbet egymástól elnyerve elfogadni!

Belülről kifelé haladva ismerjük meg rejtegetett testünk csábító titkait; elveszettnek hitt otthonainkat egymás szirom-lelkébe építjük fel! Minden aprócska sóhajban, vágyak töltekező molekuláiban, minden visszatérésben önmagunkra újból rátalálhatunk! – Minden babonázó tudatban fenségesen újjászülethetünk s meg is semmisülhetünk Phőnixként az Egy-Egész örökkévalóságban! – Testünk otthonában újra megvalósulni látszanak ismerős mozdulataink! Meggyötört, elszomorított Lét-pályák göröngyös íveit bátorsággal, gerinc-tartással egymás mellett végigjárjuk! Röpke-önző fájdalmaink, ha léteznek is talán azonnal feloldódni látszanak sugárzó, örök érzelmeink összetartozásaiban!