A SZÉLHÁMOSNŐ


Megvan már jó pár éve, mikor – annak idején -, nyári vakációzás közben Ferihegy kettes termináljában megfigyelhettem őt: a szélhámost munka közben.
A kissé túlzsúfolt emberforgatagban az enyhén zümmögőhangú légkondicionáló olyan barátságosan fogadott, mintha csak régi kedves ismerősök lennénk. Ők ketten, az egzotikus formákkal megáldott, vadítóan szexis hölgyemény, és egy kissé túlsúlyos, jelentéktelen, totyogó emberke a belső fogadórészben álltak, és – úgy tűnt-, látszólag mintha képtelenek lennének egymás nélkül élni. Mint két friss házas, vagy éppen vágyakozó, romantikus hősszerelmes a roppant csinos és extravagáns hölgy úgy dörgölődzött, és simult flörtölve csábítón a – látszólag -, totálisan gyanútlan pingvin külsejű emberkéhez, mintha ő lenne a világ legjóképűbb Adonisza. Azonnal checkoltatták poggyászaikat, majd miután átestek a kissé kellemetlen reptéri rutin biztonsági ellenőrzésen máris helyet foglaltak a Dutyi FREE-re elkeresztelt vámmentes várakozóban.
Amikor majdnem közvetlenül előttünk haladtak el szinte nem volt egyetlen férfi szempár sem, mely nyálcsorgatón ne vágyakozott volna a hölgyemény meglehetősen formásra, csábosra sikeredett idomai után. A nő feketeszínű barnás haját kontyba fogva viselte, mintha éppen most készülne rá, hogy a fürtje közé tűzze az értékes gyémántgyöngyöket, míg ruhája nyárias, szoknyás ruha volt, mely szinte megmutatta a nőies részleteket is, de csak óvatosan, és egyáltalán nem tolakodóan. A nő a húszas éveiben járhatott, de kislányos arcával nehéz lett volna pontosan megmondani az életkorát. Különben is a hölgyeknél ez nem szokás!
A férfi ellentétben állt mindennel. Zömök volt, és túlsúlyosan testes. Mintha egy sikertelen fogyókúra folytán azt a zsíros masszát, mely teste nyolcvanöt százalékát alkotta másként már el sem lehetne tűntetni, vagy megszabadulni fölöslegessé lett pluszkilóitól. Szerényen alázatos volt. Mintha mindig bocsánatot, vagy elnézést kellene kérnie folyton olyasmiért, amit igazából el sem követett.
A nő talán spanyol lehetett a beszédjükből ítélve, bár ha hozzávesszük, hogy jóformán egész Dél-Amerikában spanyolul beszélnek, akkor ez mégsem annyira elhanyagolható tény.
Már jócskán megakadt a szemem a fiatal hölgyön, aki korom beli lehetett, és mintha egyik szemével folyamatosan kacsintani szeretet volna, mert az ember óhatatlanul is olyan érzése volt, mintha szabályosan vele akarna flörtölni. Szinte zsigerileg megéreztem, hogy ez a fiatal nő nem az, aminek mutatja magát. Különben miért akaszkodna egy pingvin külsejű, átlagos, és nagyon kövér emberhez, ha csak nem akar tőle valamit.
A női csábítás bizony-bizony nagyon sok mindentől függ. Az első és legfontosabb, hogy a kiszemelt személynek mindig határozottan, és vágyakozó romantikával  két szeme közé kell nézni, hiszen ez adja meg azt az alaphangulatot, melyben a szerelem aprócska csírái szépen kifejlődhetnek. Szükséges továbbá elnyerni a feltétlen, vakhűséges bizalmat is, és ennek legjobb módja – lévén az illető emberünk túlsúlyos, tehát sohasem lehetett elegendő önbizalma. Nem szabad egyetlen kis szusszanást, vagy aprócska pihenést megengedni, különben minden elveszhet. Nem szabad, hogy az adott férfi folyamatosan csak a szépen kifejlett, közepes nagyságú déligyümölcsökre emlékeztető melleket bámulja, mert az már régen rossz, ha valamit csupán csak a test kémiája vonz egy párkapcsolatban.
Ezt követi a kezek párbeszéde. Csak semmi szorongatás, vagy éppen felesleges tapizás! Az nem illendő! A hölgy kinyújtja kacsóit a férfi felé, vélhetőleg elvárván az udvarias kézcsókot a bárdolatlan kézszorítás helyett, és ha a férfi szerencsés a hölgy pár másodpercig akár még meg is engedheti, hogy a kéz kéz egymásba fonódva pihenhessen legalább egy szusszanásnyit. Különben is itt már nem a kispályás szerelemről van szó, hanem nagyobbról, sokkalta jövedelmezőbb feladatról.
De egyelőre a szerelem szilárdnak tűnő, látszat tündérországában kell kényelmesen lavírozni; a szűrös, gusztustalan férfifülekbe sugdosni, és hagyni, ha a férfinak van hozzá kedve, vagy mersze, akkor akár még a nő karcsú, sportos combjait is egészen nyugodtan átfoghatja. És megéreztetni, hogy ebben a kapcsolatba is a hímdominancia elve az érvényes, tehát a férfi irányít minden esetben, hadd érezze saját, önző, - ám kiszolgáltatott hatalmát. És emellett fontossá válik az intelligencia, és a jó humorérzék. Hiszen a kutyát sem érdekelné egy velejéig unalmas, vagy egoista majom, aki vagy három és fél órát szépítkezik a fürdőszobába csak azért, hogy a kellően jól sikeredett randi után egyszerűen lefektesse a nőt, akit kiszemelt könnyű prédaként magának.
A csók művészetének pedig szigorú fokozatai vannak. A kézcsókokat már említettük. Folytatódik a szerelmes szavak, és a vers idézetek – remélhetőleg -, pontos, precíz fülekbe suttogásával. De most már azért nem árt vigyázni vele, hogy a tisztes távolság még mindig meglegyen mielőtt a futó, röpke csók megtörténik.
Egy – lehetőségekhez mérten -, szellős, szabad, kevésbé látogatott, titkos helyen szabad először megcsókolni a nőt. Igen ám, de aki egész életében súlyos önbizalomhiánnyal küszködött annak nem árt, ha egy tapasztaltabb hölgy mindenképp a segítségére van. Ilyen esetekben kedvesen becézgetni, babusgatni illik a naiv, gyerekes férfit, és egy óvatlan percben gyöngéd anyai csókkal célszerű indítani, ha érezze a nagyra nőtt gyerek, hogy biztonságban lehet, és nem kell tartania semmitől. Ugyanakkor nagyon fontos, hogy minden csók legyen különálló, és egyedi. A nő erőtlennek látszó tiltakozása – ebben az esetben, ha szélhámosról beszélünk -, a terv igen-igen fontos részlete, ezt követi előbb a tetetett, mesterkélt megbántódás a hölgy részéről, majd a nyilvános veszekedés. De nagyon óvatosan, és nagyon körültekintően kell ezt az egészet végigcsinálni, mert nem az a cél, hogy a kiszemelt férfit teljesen elidegenítsük, vagy lekoptassuk. A nő egyre-másra valósággal ontja magából a szaftos-pikáns megjegyzéseket, becsmérlő kifejezéseket, hogy az illető férfi mennyire egy szemétláda volt vele stb. A sértettség egyenes következménye az értetlenségből származó megbántottság, és harag, persze megint csak attól függően, hogy az ember férfinak milyen is a lelki habitusa. Nyugodtan megengedhető pár darab enyhén sértő szó is, persze a kisfiús lelkialkatú férfiakkal azért óvatosabban, mint mondjuk a bunkó vadbarmokkal.
Az okos férfi erről máris feleszmél, és átlát a szitán: „Ó! Drágám mit tettem! Kérlek bocsáss meg nekem!” – és zokszó nélkül a földre is veti magát.
Buzgón vezekelni fog, és akár még menten le is térdel, ami – valljuk csak meg -, rendkívül romantikus és szívet megható.
A szélhámos hölgyemény szabadon hagyta, hogy pufók, pingvines külsejű embere letérdeljen előtte, és megkérje a kezét, amit ő tetetett, profi színészi alakítással fogadott, és sikeresen, apró könnyek között meg is hatódott, persze a látszat boldogságtól. Előbb alázatossá lett, majd egyenesen szófogadó, kezes, akár egy elvesztett kis bárányka. Majd kicsivel később bocsánatot is kért. Az elviselhetetlen klimatikus éghajlatok kezdte minden érzelméért okolni. Persze nem győzte össze-vissza csókolgatni hős lovagját.
És a pingvin emberke irult-pirult, és valósággal olvadóvá vált, hogy egy ennyire különleges, kivételes, fülig szerelmes nő lehet mellette. És – ahogy lenni szokott -, könnyedén besétált a női szeszély csapdáiba, és meg is adta magát. Utána következett a fő támadás. A szélhámos hölgy kissé pityergő, megtört, fátyolos hangra váltott, és előbb mentegetőzni kezdett – persze zseniálisan profi színészkedéssel -, hogy sajnos pénzre van szüksége, mert személyes problémái akadtak, és ha a hős lovagja eléggé szereti őt, akkor anyagilag is hajlandó támogatni.
A férfi őszintén megsajnálta a hölgyet, és miután már legalább tizenötéve volt tartósan munkanélküli, aki nem talált állást magának, ezért kissé bajosan tudta volna kielégíteni a hölgy anyagi szeszélyét. A nő pityergős, kétségbeesett arccal egyre csak hallgatta a férfit. Mást még nem tett. Konokul, és sértett alázattal csak hallgatott.
Mit lehet erre felelni?!
Annyi biztos – erőltetni sohasem szabad egy kialakulófélben lévő üzletet.
A női szélhámos a sziporkázó játszadozást választotta. Tréfát, vicceket egymásra halmozott, és torka szakadtából hahotázni kezdett. Ó, hát tényleg azt hitte imádni való párja, hogy sok pénzre van szüksége? Így is nyélbe fogja ütni, amit eltervezett, de alkalom szüli a tervet.
Vesznek egy hangulatos kis nyaralót. Talán Toszkánában, vagy Madeirán. Szépen felújítják, berendezik. A gyerekek pedig homokvárat építenek a homokban, és mindenki boldog lesz, és kiegyensúlyozott, talán még a fölösleges stresszt és túlórázások baljóslatú emlékeit is sikerül kiiktatni közös életükből.
Az idő további része azzal telt el, hogy a pingvin külsejű férfi folyamatosan faggatni kezdte a nőt: mennyi volna a tartozása? Adóssága? Miért kellett ennyire kellemetlen helyzet elé állítania őt?
A nő pedig – eljátszotta hűségesen szerepét -, babusgatta, dédelgette a kétségbeesés határán tétován veszteglő párját, hogy meglássa nem lesz semmi baj, legfeljebb majd másoktól kér segítséget! Úgy is kiterjedt ismeretségekkel, és jó nevű barátokkal rendelkezik. Egy kis kölcsönbe még senki sem pusztult bele.
– Figyelj csak! Őszintén szeretném segíteni! Van egy kis spórolt pénzem, de már hónapok óta nem kapok munkanélküli segélyt! Ha így megfelel akkor odaadom egybe az összeget? – a gyereklelkű férfi ajánlatot tesz, mert olyannyira szereti álmai nőét, hogy kész érte a csillagokat is azonnal lehozni.
– Komolyan beszélsz drágám? – Nem lehet tudni, hogy a szélhámos hölgy ténylegesen, és őszintén meglepődik, vagy ez is ördögi jellemének már előre begyakorolt, szerves része. – Annyira szeretlek!
– Édesem! Te vagy nekem a legfontosabb kincs ezen a világon! – vall töredelmesen szint előtte, és kicsit gyerekesen meg is hatódik.
A nő gondolkodóba esik. „Hát akkor most mihez is kezdjen? Itt van ugyebár egy nagy óriáscsecsemő, aki már régen betöltötte a harmincat, de úgy tűnik még mindig képtelen anyucikája kezét elereszteni, mert együtt élnek! Mit is csináljon vele? Azonnal vegye el a pénzét, és később szálljon fel a repülőgépre, vagy most rögtön kikönyörgi a pénzt, és szakít vele?!” – Ekkor váratlan dolog történik. A tömzsi, kövér kis emberke óvatosan benyúl rövidujjú inge felső zsebébe és előhúz egy sötétkék színű, tenyérben elférő kis dobozkát.
A hölgy remegő kézzel meri csak megfogni, mert már jó előre sejti, hogy mi lesz benne. Óvatosan nyitja fel a dobozka fedelét, és mikor megpillantja az egyszerű, karikagyűrűt most valóságosan is könnyes lesz a tekintete, és őszintén elmosolyodik. Letérdel a kisember mellé magához szorítja szorosan, és töredelmesen bevall neki mindent. Hogy szélhámos, és mióta az eszét tudja ebből él, és hogy őt kivételesen nagyon megszerette, és ha valóban úgy gondolja akkor elfogadja a lánykérést.
A kisember lelkében most valóságos orkán erejű, érzelmi hurrikánok dúlnak. Egy fantasztikus, különlegesnek mondott nő hazudott neki, hiszen valójában az átverés, csalás a munkájához tartozik, de annyira vágyott már arra, hogy szeressék, és hogy szeretve legyen, hogy most megcsókolja a hölgyet; kicsit gyerekesen, idétlenül, mégis valóságosan. Ki tudhatja? Lehet, hogy egy szélhámosnak is járhat egy második lehetőség!      
     

HATTYÚ-KIÁLTÁS


Komorló éjjelek telhetetlen sebe több helyről gyorsan szivárog amint ritmusba kezd varjak károgó dala; dühöngések, megalkuvások évszaka jött, mikor jobb volt, ha az ember inkább strici-besúgóvá vedlik s ha kell bepanaszol: ismerőst, rokont, vagy jóbarátot. Kibuggyanni vágyó szégyenükben makacsul ott trónolt lapuló tanúként a bűnbak-tanú: mindenki, aki hírnévvel bír már egyszerre hitszegő, s áruló.

A legyűrhetetlen szégyen bár mindenkit bekeríthet, mégsem volt-lesz semmi érdemleges rákfenéje. A roppant nehézkedés csak nem enyhül, mert az ésszerűség már rég kiveszett belőle. Megtörténtek világtalan miértjébe sokszor már beleütközött a korrupt-látó. Vétkeink így is sorrendben veszendőkbe mennek. Két szív között a kinyújtott, hosszúkás térfogat még szabadon vérezhető, hisz hűségeskü nem kötheti.

Prostituált-boldogság, vagy gyáva ital-menekülés sokaknak régvolt keresztje. Nem csillapítható démoni kegy. Már árvaságra teremtődött a Minden, hogy ideje korán kellett megtapasztalni szeretteink méltánytalan elvesztését; őrjöngő bachánsnők dáridója között egy sincs, aki ne siratná tesztoszteron-Adoniszát.

Ahol immár a barbár bunkóság lehet csupán a mindennapi divat, s ahol mindenbe beleordibál fényesre suvickolt cenzúrák vad gépezete ott a lenyírt, csonka, nyomtatott szavaknál nincsen számítóbb, hazugabb. Ahol már jogot formálnak a nincsre is, és hogy inkvizícióval nyíltan megalázhassák a próféta-szavú különcöket ott értelmi, kulturális vitának helye nincs!

Sörényes fejekkel mindenünnen oroszlánok, páviánok vonulnak rendezett oszlopsorokban a kultúra egyetemes romba döntött halmain. Celeb-csalétkeket termelnek bulvár-médiák ötperc-hírneves, szűklátókörű platformjai. S már újra csak bömböl, ordít a szó-zuhatag. Obcén, trendi tahóságakat kurjantgat nő a férfinak egy-egy görbe éjszaka után. Botoxolt, kollegénezett üdvösségéért valósággal elepednek ideje korán a negyvenesek. Egyenrangú fél manapság az lehet, akinek pénze van, mint a rojt!

PRÓBA-FELVÉTEL



Az író kedvetlenül járkált a Dunához tapadó főváros utcáin. Mintha egy filmforgatás vagy valami hasonló közelébe csöppet volna. Mindenütt kifeszített állványok, súlyos, nehézkes IMAX-kamerák a legmodernebb filmtechnikai és egyéb megoldások, melyeknek csupán egyetlen feladatuk volt: haladéktalanul, és minden precíz, pontos részletre kiterjedően lenyűgözni a kíváncsiskodni vágyó nézőket, akik szinte már naponta újabbnál merészebb szenzációkra voltak kiéhezve. Mintha titkos, belső hatodik, vagy hetedik ösztöne régen megsúgta volna neki, hogy a film rossz lesz! Sőt! A lehető legpocsékabb, mert elrontják ugyanazokkal az unalomig elismételt, másolt, klisészerű közhelyekkel, - melyeket -, nagyobbrészt Amerikából importáltak, mint a filmgyártás kimagasló fellegvárából. Őneki is küldött előbb egy SMS-t, majd email üzenetet előbb a rendezőasszisztens, majd maga a kissé idegbeteg és frusztrált rendező, hogy halaszthatatlan elfoglaltságai ellenére igenis tisztelje meg ezt az átkozott forgatást legalább fél órára. Beszélgessen a szereplőkkel, és próbálja meg eladhatóvá tenni a történetet csupán csak azzal, hogy különcködő jelenlétével mindenkiben igyekszik tartani a maradék lelket. Valójában őt az izgatta, hogy hogyan lehetne egyszer végre valahára olyan független költségvetésű produkciókat előállítani, melybe ne szóltak volna bele felülről bizonyos arra illetékes hatóságok, vagy filmszövetségek. Szinte sohasem volt képes megérteni azt a anyagiasult politikát, hogyha van egy működő történet, melyet a rendező igenis filmre akar vinni, akkor miért szükséges hajbókolni, és seggeket nyalni olyan befolyásos, belső körökben, mint egyes producerek, és filmmarketinggel házaló ügynökök.
A szerelmet szerette volna a vásznon viszontlátni. No, de nem azt a sziruposan ömlengős, és már mindenből rózsaszín, gusztustalan rágógumi-masszaként csordogáló hazug, és hamis érzelmet, mely mintha önkéntelenül is beszivárgott volna a XXI. századi szórakoztató iparon át egyenesen a mindennapi hétköznapokba. Hanem azt az igazi, őszinte érzelmet, amikor szinte vígjátéki, groteszk elemekkel dúsítottan a főszereplők már szinte egymás haját tépdesik, és egymás idegeire mennek, és gyűlölik saját anyósaikat stb. Hát nem ez lesz! Helyettem megint mit kap a kedves közönség? Egy mézeskalácsszintű, középszerű vacakot, mely lehet, hogy elnyerheti az Aranypálma-díjat, esetleg esélyes az Aranymedvére, de semmi szín alatt sem reszkírozzák majd meg a fejesek, és a nagymenők, hogy részt vehessen, és megméressen Cannes-ban.
Percemberkék mozognak majd az alig kilencvenhat perces csöpögős történetben, az összezsúfolt szobabelsőkben, melyek a legjobb lakberendezők, és kellékesek munkáját dicsérik, cukorral meghintett romantikus tájakon, édes-bús fülekbe csengő melódiákkal fűszerezve a szokásos olvadékony érzelmekkel.
Mindezért a rendezőt okolta, aki – szerinte -, szándékosan teljesen átdolgozta a forgatókönyvét, és olyan hozzá nem értő suhancokkal vette magát körbe, akikről persze meg volt győződve, hogy tehetségesek, és profik is, holott csupán csak nemrég szabadulhattak a Színművészeti keserédes szobafogságából.
De a fiatal, tehetségesnek mondott színésznő sem tetszett neki, akit – több, mint valószínű -, csak és kizárólag azért választottak ki erre a szerepre, mert vagy lefeküdt valakivel, hogy bármi áron karrierjét felépíthesse, vagy olyan bennfentes barátai, és ismerősei voltak, akik ezt a filmes munkát is elintézték neki. Hiszen semmi sincs ingyen, pláne nem manapság!
A művésznőt állandóan sétáltatták. Próbasnitteket, kisebb felvételeket vettek fel. Hol a már jó előre lezárt Szabadság-hídon kellett kisestélyiben pompázva oda-vissza átgaloppoznia méghozzá kényelmetlen tűsarkú cipellőkben, hol pedig vágyakozó, szempilla rebegtetős pillantásokkal kellett a hömpölygő nagy Dunát figyelnie. Nem ilyennek kellett volna ennek lennie, mert az író ezt nem így írta meg. Olyan megkeveredettnek, hajótöröttnek, és elvesztettnek kellett volna lennie, mint egy megfonnyadt savanyú uborkának. De úgy tűnt a fiatal, és roppant tehetséges művésznőt csupán csak a hírnév, a karrier és az ezzel járó kiváltságok izgatják semmi több.
Az író folyamatosan őt figyelte. Persze szigorúan csak titokban, hogy vajon a színésznő mikor fedheti fel az igazi személyiségét? Mikor válik majd eggyé az adott karakterével? A színésznőnek szinte gyerekesen kislányos alkata, és arca volt, melyhez ráadásul még két hatalmas, ártatlanságot, és védtelenséget is bármikor szolgáltató őzikeszem társult. Mintha ezek a babonázó, folyamatosan flörtölni kész szemek csak a reflektorfényhez lettek volna szoktatva, mert más természetesen fényt el sem bírtak volna viselni. Amikor például természetesennek kellett volna látszódnia ő rögtön belekezdett túlzottan is kihangsúlyozott, affektálós beszédébe, melyhez még a színházban szoktatták rá, így sokszor a hangmérnöknek kellett szólni, hogy javítsa már fel a legjobb minőségűre az 5.1 –es Dolby hangzást, mert a kedves művésznő csicsergő hangát szabályosan elnyelik a többségében természetesnek tetsző háttérzajok. Amikor pedig csókot kértek tőle az is valahogy túlzottan mesterkélten, műnek hatott. Meglehet azért, mert a rendező ragaszkodott hozzá, hogy a művésznő a végzet asszonya szerepében tetszelegjen, ha férfiak elcsábításáról volt szó, így vöröses bikiniszerű ruhát adtak rá a kellékesek, és az kissé őszies időben bizony a művésznőnek ha kellett egy nap, akkor ötvenszer el kellett csábítania filmbeli kollegáját, aki – mivel fel volt öltözve -, rendre hahotázva kiröhögte.
A statiszták többsége afféle vegyes társaság lehetett. Jobbára csak ácsorogtak, beszélgettek, és unatkoztak vegyesen. A beöltözött urak, és hölgyek jobbára össze-vissza járkáltak. Olyan feszes, szinte katonás rendben járultak egyszerre a kamerák elé, mintha vezényszót hallottak volna, amit ellenszegés nélkül teljesíteni kell. Pedig a rendező – állítólag -, igyekezett mindenkit figyelmeztetni, hogy csak könnyedén, lazán, mintha hétköznapi emberek volnának.
Később újabb színészkollegák érkeztek meg, és máris jó erős feketekávéval indították a napot. Az író jól megfigyelhette, hogy egy-két művész egy kisebb kortynyi szeszes serkentőt, vagy konyakpárlatot is csepegtetett kávéjába, hogy felélénküljön, vagy oldhassa szorongásait. Egyedül csak ők érthettek, hogy mit is beszéltek. Mintha titkosított Morze-jelekkel, vagy kódnyelveken kommunikáltak volna, amit a külső szemlélők figyelmen kívül hagytak.
A rendező a vége-hossza nincs előkészületekben végre megadta az egyezményes jelet, és kezdődhetett a forgatás. Egy fiatalos képű, huszonöt évesnél nem több lányka elcsattintotta a csapót, és máris forgott a kamera árgus szeme. Az indító jelenetben máris deus ex machinával kezdtek. Egy fiatal és rendkívül csinos lány sietett át a macskaköves téren, mintha József Attilás sorokat keresgélne az utcán, majd gyöngéden lehajolt, hogy a kamera egy kicsit többet mutathasson, végül pedig a Szabadság-híd közepe felé járva félúton előbb könnyed, majd szenvedélyesnek látszó, romantikus csókkal üdvözölte szerelmét, akit – látszólag -, egy csöppet sem dobott fel az, hogy neki már délelőtt fél tízkor szenvedélyes hősszerelmest kell alakítania, ráadásul a bennfentesek szerint dupla gázsiért, mert mint utóbb kiderült az egyik rokona volt a fejes a filmgyárban, és ilyen esetekben az ilyen színészek valahogy mindig több kiváltságban, és honoráriumban részesültek. Persze a hősszerelmes nyitójelenet maga volt a pocséklás netovábbja. Minden részletéből szinte vérzett. És hiába kérlelte több színészkollega is előbb a rendezőasszisztenst, majd később magát a makacs, önfejű rendezőt, hogy ezt a jelenetet másként kellene megpróbálni a rendező csak nem engedett, és aki csak egyetlen szót is szólt azt azonnal kidobták a forgatásról.
„Hát ebből se lesz semmi!” – jegyezte meg cinikus, lemondó iróniával az író saját magának, amikor véletlenségből úgy rálépett az egyik zsinórra, hogy azzal kis híján sajátságos dominószerű láncreakciót indított be, aminek a hatására a súlyos, megalább ötvenkilós, főként HD-felvételeket készítő IMAX-kamerák többsége eldőlt.
– Hát te meg mi a nyavalyát csinálsz te szánalmas seggfej??? – kiabálta a rendezői székből a pökhendi rendező.
– Bocsánat! Elnézést kérek, én csak… véletlen volt… - próbálta menteni a menthetőt, és szabadkozni.
– Vigyétek a szemem elől ezt a szánalmas idiótát! A végén még tönkreteszi nekem az egész filmet!
Hirtelen a távolból két, jól megtermett, marcona, és veszélyes biztonsági őr jelent meg szinte sziklányi bicepszekkel, duzzadó izomzattal. Nagyon látszott, hogy mindjárt azonnal úgy összecsomagolják szerencsétlen írót, mint a kifacsart citromot, vagy szafaládét.
Az író inkább úgy döntött gyorsan elrohan, sietve szedve lábait, amikor egy angyali, kedves hangba ütközött:
– Bocsásson meg! Nagyon ismerősnek tűnik nekem kedves uram! Találkoztunk már valaha?! – egy másik fiatalos, csinos színésznő volt, aki rengeteg könyvet, és verset elolvasott, és szerencsére nem volt ismeretlen fogalom előtte a kortárs kultúra. – Jaj, muszáj dedikálnia a könyvét! – s felismervén az írót máris szabályosan az orra alá dugta a töltőtollát.
Az író készségesen dedikálta könyvét, próbált a lehető legjobb színben mosolyogni, mikor közös selfiet készített vele a hölgy, majd már ment is volna, amikor ismét ugyanazt a pofátlan, szemétkedő, harsogó hangot hallotta.
- Na? Végre! Forogjon az a kamera! Nyitójelenet, kettes csapó! Tessék! – a rendező helyet foglalt a székében, és a továbbiakban az író már ténylegesen úgy érezhette, hogy annak ellenére, hogy átírták a forgatókönyvét ő maga kicsit hozzátudott tenni valamit az adott film hangulatához.    
     

TAXI-ROMÁNC



A férfi beszállt egy taxiba. Általában legalább háromszor-négyszer is átgondolta mielőtt megtett volna bármit is; kezdve a nyakkendő megkötésen át egészen a havi számlák befizetéséig. Számára minden esetben a legfontosabb szempont a kíméletlen takarékoskodás volt. Elvégre nem is lehetett hibáztatni egy olyan világban, amely alapvetően az anyagi érdekeknek rendeli alá az egyéni személyiség létszükségleteit.
A vezető kissé marcona, barátságtalan szőrmók volt. Talán előző életében bokszoló, vagy éppen kidobó ember lehetett egy felkapottabb kaszinóban, vagy luxus szórakozóhelyen. Talán ha Hollywoodban lennének egyik producer még fel is figyelne őstehetségére. Nagy medvemancs kezével az anyósülésre mutatott, de a férfi szigorúan ragaszkodott hozzá, hogy inkább a hátsó ülésre üljön.
– Hátul jobb lesz nekem! – felelte, pedig senki sem kérdezte. Az ülésre helyezte szürkésre koptatott aktatáskáját, és bemondta a címet, ahová a fuvart kérte, de mielőtt a vezető indulhatott volna egy feltűnően csinos, extravagáns nő behajolt a ajtóablakon:
– Volna még egy szabad hely uraim? – futhatott is, mert kifulladva, kissé hadarva hajtogatta szavait. – Bocsássanak meg… én is arra mennék…
A férfi máris elpirult. Mint akit szabályosan tetten értek. Mintha máris beleavatkoztak volna abba a precízen, pontosan felépített személyes lélektani térbe, melyet évtizedek alatt sikerült önmagában kifejlesztenie. Az ő módszere a passzív, dacszintű ellenállás volt, ami annyit tesz: ha ő nem háborgat, és bánt senkit, akkor másoktól is ezt az íratlan szabályt várja el. A férfi nem merte megnézni a nő hamvas, harmincas arcát, nagy barnalángként világító szemét. Máris odébb próbált húzódni és helyet adott maga mellett, még akkor is, ha jócskán illett összepréselnie magát.
Kifinomult, modern, nagyon csinos nő lehetett, ahogy láthatta, mert minden nőies mozdulata, mintha felhívást gyakorolt volna az erősebbik nem képviselői számára. Nem provokatívan, csupán csak a gyermeki kíváncsiság szintén. Talán a nő sem volt tisztában saját maga testi, fizikális adottságaival. Az ilyen nők – a legtöbb esetben -, képtelenek kiheverni a súlyos, gyerekkori traumák, vagy becsmérlő megaláztatások lelki sebeit. „Lehet, hogy ez a feltűnő szépségű nő is gyerekként rút kiskacsa volt, aki serdülőkorba lépett és hamarabb lett belőle királylány, mint azt egyik, vagy másik domináns szülő képzelhette volna!”
A kocsiban – ősz lévén -, működött ugyan a fűtés, az embernek azonban sokszor olyan érzése támadt, mintha egy jeges iglóban ücsörgött volna két másik ember társaságában. A nő megpróbálta felmelegíteni hosszú, kecses kezecskéit. A férfi szó nélkül levette nagyméretű sálját és kedvesen úgy igazította el, hogy az felmelegítse a nő fázós kezeit.
– Oh! Én… igazán… nem is tudom… köszönöm szépen… - a nőt váratlanul érte, hogy igazi úriemberrel, és gavallérral találkozik. A XXI. században a romantika, és a nőkkel szembeni kedves figyelmesség éppen annyira leáldozóban volt, és őskövületnek számított, mint az udvarlás egyéb, kiszámítható, és kedveskedő formái. A nő észrevette, hogy a férfi csak bólintani mert alázatosan, szinte már-már gyerekesen. Mintha egy kisfiú ült volna mellette, aki még semmit sem sejthet a felnőttek világából. Mintha rokonszenvet, vagy részvétet érzett volna iránta. Szótlanul nézte egy ideig, mintha megpróbálná megfejteni ezzel ismeretlen gondolatait.
– Ne haragudjon, hogy megkérdezem, de mire gondol? – kérdezte a nő nyíltan, mintha támadásba akarna lendülni. Látott már éppen lég alfahímet, akik megpróbálták elcsábítani, vagy lefektetni, és ez cseppet sem volt ínyére.
– Az élet sajnos olyan, mint egy léghajó! Ha az ember azt akarja, hogy emelkedjen ki kell belőle dobálnia mindent! – látszódott arcán minden érzelem; az elveszettségé, a gyerekes ártatlanságé, a számtalan lelki sebek okozta kataklizmákig.
– Jaj! Én igazán nem úgy… kérem… bocsásson meg… - a nő csak most kapott észbe, hogy az ismeretlen emberek felszínes érdeklődésével önkéntelenül is megsértette ezt a jóravalónak látszó férfit, aki gálánsan felajánlotta saját sálját, hogy ő ne fázzon annyira.
A futó sötétség rémisztő, kísérteties árnyékokat rajzolt a sárga szentjánosokként világító utcai lámpák fényköreibe, a házak falaira pedig legalább annyira baljóslatú árnyékokat festett, és ráadásul feljött a nagy, kerekalakú hold is, mely most leginkább egy nagy, kerek aranytányérra, vagy érett ementáli sajtra emlékeztette az embert. A nő arca lecsiszolt volt, kortalan szépségként tündökölt, még a néhány kozmetikai szer dacára is, melyet csak hivalkodásként, magamutogatásként kent arcára. Talán így szándékozott magát bebiztosítani a földi halhatatlanság részére? Ki tudja?
A férfi csöndes szomorúsággal felnézett a holdra. Ahogy a nő türelmesen megnézte arcát csak most fedezte fel, hogy ez a férfi iszonyú lelki kálváriákon, és szenvedéseken van már túl, mert halkan potyogtak a könnyei. A nő sohasem értette, hogy a férfiak miért nem mutathatják ki saját, benső érzéseiket. Elvégre nem gépek, vagy automaták volnánk, hanem érző szívvel rendelkező emberek!
– Minden rendben van…? – kockáztatott meg egy kérdést, és úgy érezte megint átlépett egy titkos, belső elválasztóvonalat. Beleavatkozott valakinek a személyes életébe. – Jól érzi magát kedves uram…? – Megint egy ostoba kérdés! Ugyan hogyan is érezhetné magát egy harmincas éveiben járó, felnőtt síró férfi?!
A nő tétován, maga sem értette hogyan óvatosan kinyújtotta eddig jó meleg sálba burkolódzó kezeit, és megszorította a férfi erős, mancsos kezét. Talán részvétjéről, vagy megértéséről akarta biztosítani. Arról, hogy mindenben mellette áll. Talán csak része akart volna lenni egy valaki életének…
Megérkeztek úticéljukhoz. A férfi kifizette a vezetőt. Megálltak egy kihaltnak látszó, lakatlan buszmegálló közelében. Egy építési területre értek, ahol most épülő társasházak hófehéren ásító falait láthatták. Némelyik már készen volt, és az új lakóira várakozott ünnepi méltósággal. Hideg volt, mintha őket is be akarta volna szippantani az ordas sötétség.
A férfi ragaszkodott hozzá, hogy kinyissa a nő előtt az ajtót, és gálánsan kisegítse az autóból.
– Ön újra és újra kellemes meglepetés számomra kedves uram! – hattyúkezével bátran, magabiztosan hagyta, hogy a férfi vezesse, és ez most olyan érzéseket mozdított meg benne, mint aki egy elvesztegetett életből a biztos, menedékszerű otthonba lép, ahol harmónia, és biztonság a jutalma. Bájosan mosolygott. – Volna kedve esetleg feljönni hozzám? Nagyon késő van, és hideg! Szereti a friss, pörkölt kávét?
– Köszönöm! Egy darabig elkísérem! – felelte kissé félszeg bizonytalanság mellett, mert kiskorától kezdve rettegett a sötéttől. Kiderült, hogy a nő nemrég költözött ebbe az újépítésű, modern lakóparkba, mely igen-igen nagy figyelmet fordítottak a környezetvédelemre. A nő alig lehetett százhatvannégy centi, nagy, világító őzikeszemeivel pedig nem volt férfi, akinek a szívét ne hódította volna meg. Ám ez a férfi maga különös rejtélyesség volt számára, és ez most felcsigázta kíváncsiskodni vágyó érdeklődését.
– Annyira örülök, hogy egy igazi romantikus lovaggal hozott össze a végzet! – máris kedvesen, évődve belekarolt.
Más modern XXI. századi nők szinte orvul, csöndes alattomossággal közelednek a férfiak felé, mert hátsó szándékjuk van, és mert bármi áron anyagi jólétet, és luxus körülményeket akarnak maguknak bebiztosítani. Rengeteg nő felesleges szépítőszereket ken arcára, mintha ezeknek a szereknek a segítségével meghazudtolnák saját eredeti, nőies szépségüket a valóság ítélete helyett – de ez nem! Ez a nő egyszerre volt egyszerű, egyedi, és mégis hihetetlenül magával ragadó. Ez a nő saját magától megértette, és érezte, mit kell ahhoz egy nőnek csinálnia, ha felakarja kelteni a férfiak érdeklődését.
Kellemesen elsétáltak a lakópark közelébe, ahol a nő kicsit elbabrált még a lakáskulcsaival mielőtt végleg kinyitotta volna az ajtót. A férfi csupán csak később sejtette azt, ha egy nő babrál, akkor csókra várakozik illedelmesen. Előre engedte a bejárati ajtóban is, és később a liftben, mely felvitte őket a berendezett, felújított felső szintek irányába.
– Hát… itt lakom! Fáradjon nyugodtan beljebb! – szabályosan húznia kellett magával a férfit, mert annak valami miatt földbe gyökerezett mindkét lába. – Na, jöjjön szépen! Már csak pár lépés! – kedveskedett vele angyali gyöngyhanggal.
A férfi nagy nehezen belépett a bejárati ajtón, és hihetetlenül tágas szobák egész sora tárult szemei elé. Némelyik szobában festékes eszközöket látott. ,,Lehet, hogy még nem végeztek a felújítási munkálatokkal!” – szögezte le magában.
– Fantasztikus a berendezés… - jegyezte meg illendőségből.
– Igazán köszönöm! Még nincs teljesen kész, de majd pár hónap múlva muszáj eljönnie, hogy láthassa a végeredményt! – a nő kijelentése nem ismert tréfát. A határozottság és a talpraesettség volt az ő fegyvere. Levette feketés kabátját, és kötött sapkáját. Mintha zenét hallana párszor megrázta sötét, dús, vállig érő, sötétbarna haját, és megint ellenállhatatlan kedvvel mosolygott.
– Nyugodtan vesse le a kabátját és helyezkedjen kényelembe! Készítek valami finom harapnivalót! – máris kiviharzott a konyhába, mint aki valósággal máris lázban ég, és nem tud parancsolni önmagának.
A férfi időközben egyre csak toporgott tétován, mint aki még nem döntötte el, hogy szabad-e leülnie, vagy tán jobban teszi, ha megvárja az ilyesféle etikus formaságokkal a ház úrnőjét.
A nő alig telt bele fél óra és újfent sugárzó magabiztosággal, és ellenállhatatlanul babonázó, vigyorgó bájmosollyal megjelent. Érdekes módon most a legkevésbé sem szégyellte felső enyhén kiálló fogait. Különlegesnek érezhette magát emellett az ismeretlenül is roppant ismerős férfi mellett. Mintha visszaköszönt volna egyszeri kissé szomorkás gyerekkora, és az-az érzés, mely a felnőttélet velejárója. Tulajdonképpen milyen ember is szeretett volna ő lenni? Olyan aki mindenben követi a nálánál bölcsebb, és tapasztaltabb emberek elvárásait, vagy aki magabiztos, és erélyes daccal lázad a fennálló formalitások, és konzervatívnak titulált konvenciók ellen.
A férfi látva, hogy sok finomságot sikeredett a nőnek keríteni azonnal elvette tőle a közepesméretű műanyag tálcát.
– Jaj, már megint! – örömében azt se tudta hol áll a feje. – Nem szoktam hozzá ennyire figyelmes, és udvarias úriemberekhez! – nem volt biztos benne, hogy ennyire nyíltan, és őszintén kellett volna fogalmaznia, mert a férfira ismét rátelepedett a szomorúság, mintha egyedül ő tehetne arról, hogy bizonyos dolgok az emberek eltervezett cselekedetei ellenére történnek.
–Bocsásson meg, ha… - segített a tálcát a nagyobb méretű asztalra tenni, majd még furcsán toporgott egy kissé.
– Jaj, mire vár kedves uram? Ne bohóckodjon! Kérem nyugodtan foglaljon helyett!
A határozott, komoly, és erőteljes női hang valahogy megint csak mintha kibillentette volna eddigi instabil egyensúlyából. Óvatosan leült, mert termetes súlyával igenis vigyáznia kellett a bútordarabok korai élettartamára.
– Várjon kitalálom! Most azon töpreng, hogy vajon megbírja-e a súlyát a kanapé? Eltaláltam?! –  a nő csalafinta, virgonc arca semmi kétséget sem hagyott afelől, hogy tetszik neki ez a férfi. Nagyon is. – Megnyugtatom kedves uram! Semmi sem fog történni! Bátran akár még ugrálhat is a bútorokon. – ezt megint azzal az ellenállhatatlan mosollyal mondta, aki szándékosan arra kényszerítette a szerelmes szíveket, hogy végzeteset dobbanjanak.
– Nyugodtan vegyen egy pár szem süteményt! Sajnos nem volt időm sütni, de remélem ez nem fogja elriasztani! – azzal máris jókorát harapott kicsiny, éles, hófehér fogacskáival az egyik gusztusosnak mondható csokis sütibe. –Én valósággal rajongok a csokoládéért! Ön is szereti?
– Igen, nagyon, bár… - itt a fogyókúrát szerette volna megemlíteni, amivel szinte egész gyerekkorától kezdve valóságos hadüzenetben állt, és kamaszkora körül sikeredett tíz kilótól megszabadulnia, de még mindig nem bízott magában eléggé, és folyamatos önbizalomhiány gyötörte.
– Most pedig, ha jól gondolom, akkor kínosan szeretne vigyázni karcsú vonalaira, mert fél, hogy hamarabb elveszíti eredeti versenysúlyát! Talán élsportoló? – kérdezte pusztán csak kulturális kíváncsiságból, de szíve mélyén máris megbánta a dolgot. Könnyen rájött arra, hogy ez a különcködő, érdekes férfi nehezebb dió lesz, mint akikkel eddig dolga akadt, de pont ezt szerette. Sohasem vette el semmi a kedvét a kihívásoktól.
– Ami azt illeti, sajnos nem! Pedig talán ha sportoló lennék most nem volnának anyagi gondjaim… - kimondta. Annyira őszintén, és annyira sebesülten, mint egy olyan ember, akit mindenképp meg kell menteni az élet újabb és újabb kihívásaitól, különben nagy a veszélye annak, hogy azonnal összeroppan.
– Bocsásson meg, de megkérdezhetem, hogy mi történt… a munkahelyével? Mi is pontosan a foglalkozása? – már megint az az átkozott magánélet, amikor már vagy ezerszer igyekezett figyelmeztetni önmagát arra, ha túlzottan is belevájkál mások privát életébe a végén még nagy árat kell ezért fizetnie. – Tudja mit? Csak akkor beszéljen, ha úgy érzi muszáj! – a pszichológiai flasduma mindig megtette a maga hatását, mert a férfi fokozatosan megnyílt.
Elmesélte, hogy azelőtt tanárként dolgozott. A gyerekek szerették, csak a gazdasági válság hatására leépítések voltak, és őt menesztették az iskolából. Szabadidejében viszont rengeteg sokat publikált, és minden erejével azon volt, hogy valamilyen úton-módon mindenképp bekapcsolódhasson a kortárs irodalom vérkeringésébe, de a legtöbb állami könyvkiadó szóba sem állt vele, és még azok kértek pénzt cserébe, hogy köteteit ki tudják adni. Végül főként olyan elektronikus könyveket forgalmazó, és terjesztő portálokhoz igyekezett szerződni, melyek nagyobbrészt százalékarányosan fizetik az adott szerzők munkái után a jutalékot. Keveset keresett, de még mindig jobban járt, mintha a teljes bevétel hasznát az adott kiadó nyelte volna le.
– Hát ez fantasztikus! Gyerekkorom óta rajongok az irodalomért, és versekért! Tudja már akkor, mikor beszálltam a taxiba éreztem, hogy van valami közös bennünk! Most éppen arra készülök, hogy verses pólókat gyártsak, és beindítsak egy kisebb, helyi jellegű vállalkozást! Ha van kedve nyugodtan segíthetne nekem. – ez már sokkalta büszkében, és kiegyensúlyozottabban hangzott, mint eredetileg akarta.
A férfi agyában most egymást követték szemlátomást a gondolatok. Mindig rátört valami kisebbrendűséggel vegyes bepánikolás, ha nagy, sorsdöntő döntések előtt állt, vagy olyasmit kellett megcselekednie, amihez sehogy sem fűlött a foga, de elengedhetetlen volt, hogy tovább tudjon lépni az életben.
– Tudom most mire gondol! – jelentette ki a nő. –Valószínűleg máris kifogások, elutasításokat gyárt az esze, mert minden kérdésben azt a választ keresi, hogy mit kaphat, és hogy vajon jól jár-e?! Megnyugtathatom kockázat és rizikó mindig lesz, elvégre erről szól az élet, de az ember saját maga dönti el, hogy mi az, ami megéri, és mi az ami nem. Nem kell sietnie! Nyugodtan gondolja át a dolgot, és ha kedvet kapott hozzá, akkor nagy szeretettel várni fogom! – a formális bizalmaskodás utolsó álcája, vagy mézes-mázossága is eltűnni látszott a nő hangjából. Most már kristálytisztán itt volt két ember, akiket összekötött szoros szálaival az irodalmi érdeklődés, és bár még nem sokat tudhattak egymásról, mégis tudták, és érezték, hogy ismeretségük tartósabb lehet, mint bármi más.
Mikor véget ért a társalgás a nő a bejárati ajtóban előbb elpirult, mikor a férfi kézcsókkal búcsúzott, majd pipiskedve felnyújtózkodott egészen a férfi húsos, telt ajkáig, és könnyed csókot lehelt rá.
     

KIALUDT ÖSZTÖN-PARADIGMÁK


Miért kell, hogy durván, másnaposan vergődjék az első, együtt-töltött romantikus éjszaka? A szerelmeskedésben résztvevő adószervek hérosz-párharca miért annyira nyálváladék-termelő, hogy az már egyenesen undorító?! Felgyülemlett késztetések orgiáiban elviselhetetlennek miért érződött a Mindenség extázisa? Két összeolvadt egységben egyesült testben túlélhetjük-e önmagunkat? Vajon nem változunk-e meg, mint selyemgubóban továbbfejlődött pillangók sehogy minden beteljesedett örömnek Hóhér-Halál lehet egyedüli jussa?!

Két androgün-lélek feküdt ünnepi magasztosságban egymás mellett, s azt képzelte ez a Világok rendre, mely öröktől fogva elrendeltetett. Tudható sokszor úgy tapogatódzunk biztos jelenünk fészkében, mintha kráter-mély bányában drágaköveket kutatnánk. Nemiségünk gyöngédebb kontúrjairól időről-időre hajlamosak vagyunk megfeledkezni, hogy előtérbe kerülhessenek szőnyegek alá söpört, csökevényesedett állati ösztöneink.

Közelképpé tisztul a kinti Kozmosz csillag-zápora; ragyogva csillogó meteora letisztulni látszik, ha sugárzó szemek glória-felhőibe belenézünk szerelmesen. Rejtőzködni még kitartott egy-egy visszaforgatott szerelmi csók, mely örök halhatatlansággal viselős. – Anyajegyek a köldök középpontjában s a hát bordázatán, mint titkos rejtjelek egy mozaik-kirakósán. Amint magunk is leereszkedünk lebegőn a tudattalanba érthetővé válhat minden érzelemmel is manipulálható változás. Közös, lekódolt dolgainkat varázskörébe vonta a gyógyírszagú megváltás!

HÁZIBULI


Alig két hónapja szívta be őket a társaság. Éppen egy házavató buliban voltak, és bár főként a férfi ki nem állhatta, ha kissé kótyagos, és részegeskedésre hajlamos emberek kötöttek bele csupán csak azzal, hogy beszélgetést kezdeményezzenek vele – tulajdonképpen barátnője ismerősei voltak, így ismerkedett meg velük. Mintha a vegyes férfi-női társasághoz egyéni érzelmek is társultak volna. Így például voltak irigykedők, féltékenyek, haragtartók, alattomosak, és bosszúállók. Jobbára amolyan művész lelkek voltak, bár az sem volt kizárt, ha néhanapján betoppant egy-egy közepesen sikeresnek mondható vállalkozó, influncer, vagy éppen üzletember. Ilyen esetekben a férfi volt az, aki megpróbált színjózanon beszélgetést kezdeményezni, és érdeklődni, hogy – adott esetben -, mondjuk a vállalkozó, vagy éppen az üzletember miként tett szert jól jövedelmező üzletére, és sikerült megalapoznia karrierjét? Választ rendszerint nem kapott, mert a társaság tagjai között íratlan, ősi szabályok álltak fenn, és ide tartozott többek között az is, hogyha összejönnek bulizni kicsit akkor a szakmai életet teljesen kizárják privát szréfájukból.
A társaság tagjai azzal szórakoztatták egymást, hogy mindenki házavató bulikat szervezett, és kölcsönösen körbe lakták egymást. Három-négy hetenként mindenki átvonult egy másik, felújított, vagy megvásárolt lakásba, ahol aztán rikácsoló, zsivalygó bulit volt muszáj rendezni, hogy megünnepeljék a sikeres ingatlanvételt. A férfinak sohasem tetszett ez az egész kissé álszent, és felszínes számba menü rituálé. Mintha senki sem tisztelte volna a ház szellemét, mint egyes japán kultúrákban. Azt mondogatta sokszor: – Ez a ti ötletetek bizony több sebből vérzik! Barátnője Andi sokszor letorkolta: –Jaj, menj már! Te mindig csak unatkozol! Miért nem próbálod meg új perspektívából szemlélni?
Igen, Andreát mindig is jobban érdekelték az idegen, rejtélyes lakások, és helyek, mint a szokásos, vagy éppen teljesen megszokott környezet. A férfival ellentétben, akinek menedék, és oltalom is volt a megszokottság, és a röghöz kötöttség, még akkor is, ha egymás között erről nem sok szó esett.
Andrea – nagy általánosságban -, két teljes óra alatt sikeresen feldúlt egy-egy új lakást. Most éjfél múlt nem sokkal, és Andrea, akárcsak a társaság többi enyhén illuminált tagja kellemesen elszunyókált az egyik kényelmesebbnek tűnő fotelban. A férfi majd összeesett a fáradtságtól. Bár nemrég szűnt meg a szerződése, mint óraadó egy iskolával, most mégis mintha ólmos fáradtság nehezedett volna rá. A könyvespolc televolt a már jól ismert klasszikus szépirodalmi regényekkel, és néhány kortárs, friss kötettel. Most ezeket nyitotta ki, és lapozgatta álom, és unalom űzési célzattal. Egyetemi tanárától mindig azt hallotta, hogy a friss könyv illatát megérzi az ember, és azt sokkal jobb érzés kézbe venni, mint a dohos, vagy éppen avittos köteteket, melyekre úgy bukkan kíváncsi kötelesség gyanánt az ember valamelyik jócskán lepukkant antikvárium polcain. Az egyik könyvből régi levelek egész halmaza esett ki. Volt ott egy-két nyaralásból visszamaradt képeslap is, melyen gyönyörű folyamírással versidézetek voltak olvashatók. Érdekes módon ezt sokkal inkább kedvelte mint mondjuk a szokásos sablonos levélformákat, melyek legtöbbször egy-egy unalomig ismert utazást taglaltak szintén unalmas részletességgel.
Az egyik képeslapon halvány, rózsaszínszínű női rúzsnyom volt látható. A szokásos Rolling Stones-os logónak is beillő kellemetes meglepetésként, amiből nem maradhatott el a pikánsan provokatív erotika, sem pedig a hanyag flörtölési szándék. Ráadásul, ha az ember figyelmesen végig olvasta az egyes versszakokat könnyen rájöhetett, hogy ezt a kis versikét egy vágyakba belebolondult hősszerelmes írhatta, aki még a csillagokat is bátran lehozta volna választottjának, ha erre kényszeríti az élet.
Tulajdonképpen miért van együtt ezekkel a felszínes, saját magukat szerető emberekkel? – tette fel magának napjában többször is a kérdést, főként, ha sikeresen sikerült egyedül maradnia. Talán azért, mert égető szüksége lett volna igazi, megértő, és mindenképpen támogató barátokra, akik nem szégyenítik meg a másikat, - de felkarolják, és támogatják mindenben. Valakitől egyszer azt a bölcs mondást hallotta, amit később sikeresen megjegyzett egy életre, hogy csakis azok az igazi barátok, akik hajlandóak éjnek évadán is, ha legszentebb álmaikból felkeltik őket akár tűzbe is menni az emberért.
Észrevett a könyvespolcon egy gyerekkori testvérpárról készült fényképet. A kislány lehetett az idősebb, mert jó két fejjel mosolyogva magasodott az öccse mellett, aki alig érte fel az asztalt, és a rajta trónoló születésnapi gyertyát. A nővér mintha kicsit gonoszka lett volna. Mintha egyedül csak magának akarta volna a születésnap okozta totális boldog eufóriát, míg a szerényebb, és visszafogottabb kisfiúnak talán így is szülői segítségre lett szüksége, hogy elfújhassa a pontosan öt szál gyertyát az ünnepi tortán.
„Mintha már látta volna ezt a női arcot! Ugyanezek a hamiskás őzikeszemek, melyek lángolását nem olthatja ki senki és semmi! De hol is láthatta?” – töprengett. Nem sokkal később megkondult egy harang valahonnan a távolból, mintha figyelmeztetni, vagy üzenni szeretne valamit. A férfinak ekkor jutott eszébe, hogy látott talán nem is olyan rég egy színházi előadás plakátot, melyen minden főszereplő korhű jelmezekben parádézott. Igen! Ebből a kislányból a jelek szerint színésznő lett. Tehát egyszerre szolgáltatta ki, és adta el magát a felszínes emberek számára.
Valahol úgy mesélték neki is, hogy a színésztársadalommal bizony jócskán ildomos vigyáznia, mert többségükben minden színész-lélek egy kicsit megrögzött hazudozó, vagy nem az őszinte emberi arcukat mutatják, még magánemberekként sem a kedves közönségnek. Egyszer erőt vett magán, és elment az egyik színházi rendezvénysorozatra, melyet a Balzac utcában rendeztek általában szeptember első hetében. Akkor is látta ezt a nagyon ismerős fiatal nővé érett arcot, mégis legalább öt évbe tellett mire megmerte szólítani.
– Sok szeretettel Üdvözlöm! Bizonyára már nem emlékszik… rám… - micsoda elcsépelt bemutatkozás. – Tömpe Balázsnak hívnak, és csupán csak öt percig tartanám fel, ha… - itt máris félbeszakította egy rasztafrizurás, hippikinézetű fiatal srác, aki valósággal berontott a sátorba, és szabályosan letámadta a fiatal színésznőt szenvedélyes csókot követelve tőle. Hosszú percekbe telt mire a művésznő felnézett, és szemük újra bizsergőn találkozott.
– Elnézést kedves Uram, de mit keres itt?! – váratlan, éles hang volt, mely leginkább parancsszóra, és nem kedveskedő kérdésre hasonlított.
– Tényleg hapsikám! Nem szép dolog itt stírölni az embereket miközben smárolnak! – azzal a szemtelen suhanc még egy csókot adott a színésznő enyhén telt ajkára.
– Bocsásson meg kérem.. sajnos négyszemközt muszáj Önnel beszélnem… - a férfi kellemes, megnyerő orgánuma mintha megolvasztotta volt a fiatal nő szigorú keménységét, mert a fiatal srácot azonnal kiküldte, és máris rendelkezésre állt.
– Hallgatom! Miben segíthetnék Önnek kedves Balázs?
– Ön már sohasem fog találkozni özv. Telkes Gyuláné Teri mamával. Unokájaként szereti Önt, és amikor a sorozatba megcsípte a méhecske könnyekben tört ki, és nekem kellett megvigasztalni Rákoscsabán. Én mondtam el neki, hogy Ön hogyan viselkedett velem egy másik rendezvényem, mert biztos vagyok benne, hogy felismert! Sajnos személyes problémáim adódtak, és szerintem erre nem az lenne a legmegfelelőbb módszer, hogy Ön azonnal letilt engem a közösségi média oldalairól! – A férfi kemény, konok, komoly hangja olyannyira szilárd őszinteségről árulkodott, hogy a színésznőnek könnyek szöktek a szemébe. Persze az egyszerű ember számára – meglehet -, hogy csupán ez is a színészet hatásos, megtévesztő, színlelő kelléke lehetett csupán. A férfi azonnal benyúlt szürkés, elkoptatott aktatáskájába, és kivett pár darab papír zsebkendőt, és odaadta neki.
– Bocsásson meg! Köszönöm! Hirtelen támadt érzelmi hullámkitörés! – próbálta a nő elbliccelni a dolgokat, de valahogy nem igazán sikerült a dolog. – Ne haragudjon, de még mindig nem értem, hogy mi ezzel a szándéka Balázs?! – egy csipetnyi türelmetlenség ütötte fel a fejét kettejük párbeszédében.
– Azt szeretném kérni kedves művésznő, hogyha ennyire ellenére van, és bizonyára derogál is Önnek a személyes találkozás, akkor legalább az internet segítségével tartsuk a kapcsolatot, mert szükségem lenne megtisztelő barátságára! – a férfi most, mintha belső parancsra cselekedne fél térdre ereszkedett, és alázattal várakozott.
A fiatal színésznő felpattant, mintha bolha csípte volna meg, és máris odasietett a férfihoz.
– Legyen szíves kedves… Balázs! Ne hozzon engem zavarba! álljon fel! Nézze megígérem, hogy amint jut egy kis szabadidőm mindenképpen fel fogom venni Önnel az internetes kapcsolatot, ha ez megfelel Önnek?!
A férfi világító zöld szemmel farkasszemet nézett vele, és a fiatal nő úgy érezte fogságban tartja tekintetét.
– Nem tudom, hogy hallott-e már az ígéretek betarthatóságáról? Sajnos nem tehetek kivételt! Amennyiben Ön nem tartja adott szavát sajnos kénytelen leszek addig felkeresni ilyen-olyan rendezvényeken, vagy a színházi öltözőjében, ameddig nem hajlandó segíteni nekem! – kissé nehézkesen állt talpra, mert műtött jobb lába szinte mindig megérezte a természet mostohácska légköri változásait. Kezet csókolt a most jócskán megilletődött, és szavakat keresgélő fiatal színésznőnek, aki még jócskán bámult utána, mikor a férfi távozott a sátrából.
A férfi felriadt az álmából. Hirtelen döntésre jutott. Muszáj Andreával szakítania, még akkor is, ha mindketten valószínűleg jócskán sérülni fognak. Nem vesztegethetik el kölcsönösen egymás mellett az életüket csak azért, mert úgy hiszik valóban megismerték egymást.
A férfi kiment a nappalinak elkeresztelt helységbe, ahol alkoholos levegőben egymás hegyén hátán feküdtek a jócskán illuminált bulizós társaság tagjai, akárcsak Andrea. Csöndes angolossággal csukta be maga mögött az ajtót, és megfogadta, hogy sohasem néz hátra.   
     
 

ZOKNI-DAXLI

Nem volt rá felkészülve. Úgy érezte már megint egy szánalmas mindennapnak néz elébe, ahol az apja azért üvöltözik vele, vagy ordítja le idegességében a fejét, mert mindig olyan ostoba kéréseket kér tőle, mint segítsen a technikai órai kartonházat megépíteni, vagy jelen esetben egy elhasznált zokniból készítsen neki zoknidakszlit; négy kunkori lábbal, csóváló farokkal, no meg két füllel, és valódi gombszemekkel.
– Szóljál anyádnak az ilyen hülyeségekkel, én most fáradt vagyok! – mordult rá valamivel idegesebben, és közben gyárkéményként dohányzott.
– Apu? Miért nem segítesz?! – kérlelte vékony alig hallható egérke hangon, mint akit inkább a fizikai megtorlás, és nem az adott szó megszegése fenyeget.
– Mert nem és kész! Ne idegesíts a kurva életbe! – apja rendszerint mindig k-betűs, vagy nagyon csúnya szavakat használt saját önző, idegbeteg feszültsége kiküszöböléséére, ami aztán sohasem múlt el egész életében.
A kisfiú így tehát kénytelen volt csöndes, néma alázattal addig várni, míg késő este hat óra magasságában hullafáradtan, és elcsigázva az édesanyja haza nem jött Kálvin-téri munkahelyéről, ahol az egész napot rendszerint végig dolgozta.
– Szervusztok! Milyen napotok volt? – érdeklődött, amint sikeresen kibújt őszies jellegű kabátjából. Az utóbbi időben egyre többet adott az öltözködésre, és megjelenésre, mert borzasztóan igényes volt önmagával szemben, és ezt a fajta kifinomult ízlésességet, és trendiséget egy idő múltán mindenkitől megkövetelte. Volt egy angolosan hordható, féloldalas pirosas kalapja, mely igen-igen drága holmi volt, és melyre – a jelek szerint -, roppant büszke is volt.
– A fiacskád említett valami… házi feladatot, amivel nem boldogul! – közölte egykedvűen az apuka továbbra is kedvenc tévéműsorát bámulva meredten.
– Akkor talán segíthetnél neki egy keveset, nem?! – állt meg előtte a fiatalasszony erélyesen, csípőre tett kézzel, mely azt jelezte, ha a családfő nem hajlandó öt másodpercen belül fiuknak segíteni megnézheti magát, mert nem kap vacsorát.
– Én ehhez nem értek! – közölte morcosan.
– Egyáltalán mi a feladat? – érdeklődött kíváncsian az asszony.
– Valami zokniba kell vattát tömködni, aztán a zoknira négy lábat, két gombszemet kell varrni. Valami kutyaféleséget kell csinálni az órára. – zárta le a vitát az apuka. Különben is mérges volt aznap, mert munkáját nagy általánosságban mindig hazahozta.
– Jól van! Akkor ne segíts! Még a végén sérvet kapsz! – jegyezte meg csípősen a feleség, és ezúttal már otthoni ruhájában nézett be a gyerekszobába, ahol kisfia éppen az aznapi barátságtalan mateklecke fölött görnyedezett, és igencsak meglátszott, hogy semelyik reáltantárgyhoz nem fűlik a foga.
– Szia kincsem! Hát hogy vagy? Mivel foglalkozol? Hallottam apádtól, hogy gondban vagy!
A gyerek úgy nézett rá, mint a messiásra. Anyát mindig is valami titokzatos hősnek gondolta, akit azért küldhetett a földre egy ismeretlen, rejtélyes kozmikus erő, hogy helyrehozza az emberek tévedéseit. Most kétségbeesve nézett rá:
– Sehogy sem sikerül ez a zoknidakszli! – szomorkodott.
– Nem szabadna így elkeseredned! Nem dől össze a világ! Mindjárt megnézem! – kedvesen kivette a kisfiú kezéből a ronggyá gyűrődött, ócska zoknidarabot, majd bement a másik szobába, ahol a varrókészletét tartotta szükség esetére. Mikor visszatért, mert pontosan tudta magában milyen feladatról is lehet szó.
– Szívem! Kérlek hozzál egy nagyobbacska pamacs vattát a fürdőszobából. Apáddal pedig ne is foglalkozz!
– Máris! – a kisfiú egyszerre izgatottan, lelkesen, és ujjongva szaladt a fürdőszobába.
– Csak óvatosan el ne essél! – az anyuka szakszerűen szétbontotta a zokni bélését, majd megvizsgálva a szövet anyagát máris hozzálátott, hogy ollóval négy darab egyforma nagyságú szövetet vágjon, melyet később, majd a zoknidarab alsó részéhez fog hozzávarrni.
A kisfiú hamar visszatért a vattával, és lelkesen odaadta anyjának, aki máris egyenletesen betömködte azt a zokniba, míg végül az ócska zoknidarab úgy festett, mint egy közepes méretű, fel hizlalt hurkadarab.
– No, látod édesem! Valahogy így kell! Most jöhetnek a lábak! – azzal a négy lábforma tépést kényelmesen felvarrta a hurkadarab alsó részére. S bár az adott hurkadarab otromba, és ormótlanra sikeredett, mint a négy darab hurkapálcikás láb, azért a daxlinak már volt egy teste, és négy lába.
– Milyen szemeket szeretnél rá?
–Hát… kicsiket… - töprengett egy pillanatra, majd kivett a varrós dobozból két egyforma szürke színű gombszemet, és odanyújtotta anyjának, aki máris felvarrta a hurkadarab elejére.
– Látod drágám! Már mindjárt készen van! Már majdnem olyan mint egy kutyus, nem?
– Még nincs neki se füle, se farka! – jegyezte meg a fiúcska.
– Igen édesem, de mindjárt kerítünk azt is! – az anyuka az egész napos vége-hossza nincs lótástól-futástól annyira kimerült, hogy az ember nem is tudhatta felfogni, hogy egyáltalán hogyan is maradhatott ennyi lélekenergiája gyerekére. Hiába, az anyai szeretet határtalan.
– Látod! Mindjárt megcsináljuk a két fülét, meg a farkát és készen is van! – azzal megint aprócska vattagombócot gyömöszölt három levágott szövetbe, és miután sikeresen felvarrta a két fület, már csak a a kutyus farkincája volt hátra.
Néhány perc elteltével a kisfiúból is eltűnni látszott a stressz, fölösleges idegeskedés, izgalom, és az összes negatív pesszimizmus, melyet – rendszerint -, mindig akkor élt át, ha számára megbirkózhatatlannak gondolt feladatokkal, és kihívásokkal nézett szembe.
– Anyu?
– Tessék, kincsem!
– Mi lesz, ha Éva néni megtudja, hogy nem is én csináltam a daxlit?
– Ugyan! Miért tenne ilyet?
– Mert a legutóbb is, amikor olvasónaplót kellett írni azt mondta, hogy nem is én csináltam a naplót, mert még helyesen írni sem tudok rendesen. – szomorodott el ismét a kisfiú. Érződött rajta, hogy a hosszú, és viszontagságos évek során annyi lelki sebet szedett össze, amivel szinte már képtelenségszámba ment a puszta életben maradás is.
– De drágám! Hidd csak el, hogy nem lesz semmi baj, ha én mondom! – bíztatta, bátorította. – Mit szólnál egy finom vacsorához. Vettem pizzát, amit úgy szeretsz! Eszünk?
– O.K. – felelte fáradt, lemondó sóhajjal.
Asztalhoz ültek pontosan este hat óra magasságában, és mialatt a szülők egymással igyekeztek megvitatni az aznap történt fontosabb munkahelyi események láncolatait a kisfiú saját gondolatai között merengett…
„Vajon mit fog felelni akkor, ha a tanárnő ténylegesen is felteszi neki a kérdést, hogy ki csinálta azt az átkozott zoknidaxlit?” – végig ez motoszkált a fejében.
Egész éjjel jóformán alig hunyta le a szemét. A félelem, rettegés, a kihívások előtti ódzkodó megtorpanás szinte annyira beleivódott egész szervezetébe, hogy szíve szaporábban vert, és az adrenalin termelése is rohamosan megnövekedett. Hajnali fél három magasságában – amikor buszvezető apja rendszerint mindig elment dolgozni -, még mindig ébren volt. A vastag téli takarót a fejére húzta, mert még mindig félt a sötéttől, és az ártó koboldoktól, de még így sem jött álom a szemére. Egy-két óra múltán aztán már végképp érezte a rátelepedő ólmos fáradtságot, mely rendszerint akkor fogja el az embert, ha az adrenalin, és a serkentő ösztönök már rég feladták erőtartalékaikat. A kisfiú szemei gyorsan becsukódtak, és álomba is merültek.
A reggel hamarabb jött el, mint bármi más.
A kisfiút anyukája nem győzte keltegetni.
– Hékás! Hétalvó! Ki az ágyból! Mindjárt itt a suli. – noszogatta, simogatta kissé, amíg nagy nehezen magához nem tért.
Jöhetett a reggelizés, és a kiadós tejeskávézás, amitől szervezete új erőre kapott, és fel is élénkült kicsit. Még szerencse, hogy szülei maximálisan megbíztak benne, és a bizalomért cserébe rendes, és szófogadó viselkedést vártak el tőle mindig.
Édesanyja hét órakor ment el sietve otthonról a munkahelyére, és fia lelkére kötötte, hogy a bejárati ajtót alaposan zárja be maga után, amit ő meg is tett.
Sokszor az iskolára úgy tekintett, mint pokoli kálváriája, hajótörött száműzetése, és nyilvános megszégyenítése egyedüli színterére. Barátai alig voltak. Talán csak azért, mert valójában mindig is rettegések, kölcsönös megfélemlítések börtönébe volt bezárva, akár egy halálraítélt, aki saját kivégzését várja.
Elérkezett már a második óra alkalmával a rettegett irodalomóra. Furcsa mód az irodalmat sokkal jobban szerette, mint a gyűlölt, és halálosan unalmas nyelvtant.
– Gyerekek! Figyelmet kérek! Kérem kitenni a zoknidaxlikat amit készítettetek a padotokra. – közölte hideg, nyekergő hangon a tanárnő, aki akkor az ötvenes éveiben járhatott, és szemlátomást leginkább egy félig nagymama, félig vastag szemöldökű boszorka benyomását keltette.
A tanárnő fokozatosan végig haladt a padsorok között. Ezúttal azonban mindent fordítottan csinált, mint az előre is elvárható lett volna tőle. Hátulról jött előre, és mikor a középső padsor második padjában szorongó kisfiú daxliját vette szemügyre két májfoltos, rücskös kezei között különös, groteszk mosoly kezdett el bajszos ajkán játszadozni.
– Mondd csak Petike? Ezt te készítetted, vagy a szüleid a besegítettek?! – nézett rá kérdő, kutató tekintettel. Valósággal belevájta barna hiúz szemeit az áldozataiba, hogy azok mukkanni sem igen bírtak a félelemtől.
Az osztály – ki tudja miért -, most torka szakadtából felnevetett, amikor meglátta a tanárnő kezei között a furcsa, groteszk ocsmányságot. Nem lehetett pontosan tudni, hogy vajon a rosszindulat miatt, vagy csupán a fertőző gonoszság, és alávalóság kerítette hatalmába a fiúkat, és lányokat vegyesen. Petike mindenesetre megint úgy érezhette magát, mint akit nyilvánosan megszégyenítettek. Ebben a hónapban már van tízszer!
A kisfiú tétován, félszegen csak bólogatni bírt. A tanárnő elvette a padra kikészített gusztustalan felhő kék színű ellenőrzőkönyvet, és a hátsó oldalak egyikére beírt a szülőknek egy személyes hangvételű üzenetet, majd kérte a kisfiút, hogy otthon mutassa meg szüleinek az üzenetet. A daxlit, mely sajnos saját hurka súlyát nem bírta el pálcikaméretű lábaival, ezért mindig felbukott valahogy letette a padra, és érdeklődő tekintettel tovább ment.
„Na akkor most mi van? – töprengett Petike. Egyest kaptam, vagy inkább intőt! De hiszen miért is kaptam volna intőt, amikor nem tettem semmi rosszat?!” – töprengett magában, majd óvatosan eltette az ellenőrző könyvet, és a csetlő-botló zokni daxlit, és hetedik óra végén háromnegyed kettő felé hazasietett. Most csak tornaóra közben verték meg a gonosz fiúk, de elfelejtették kidobni a ruháját a szemeteskukába. Talán nem is baj.
Amikor hazaért apja – szerencsére -, beugró volt, ami annyit jelentett, hogy két műszakban végezte munkáját. Éppen csak hazaugrott, hogy főtt ételt ehessen, aztán egy óra magasságában már ment is vissza a busz végállomásra. Sokszor de szívesen cserélt volna vele, hogy őt is becsüljék meg, és tiszteljék.
Kivette a hűtőből az aznapi pörköltet nokedlivel, majd egy kis mikrohullámú sütős melegítés után kényelmesen elfogyasztotta. Úgy döntött, hogy egy kicsit lefekszik a gyerekszobában az ágyára, mert nagyon kimerültnek, és fáradtnak érezte magát.
Észre se vette, hogy elszaladt az idő, és kora délután fél öt lett, mire anyukája is megjött a munkából.
– Szia kincsem! Apád? Elment? – kérdezte homlokpuszi után.
– Azt hiszem…
– Hogy sikerült az irodalomóra? – nézett rá kíváncsi szemekkel.
– Éva néni azt kérte, hogy olvasd el, amit az ellenőrzőkönyvembe írt. – felelte baljóslatúan, és letörve, mint aki büntetésre számíthat.
– Persze kicsim! Na? Mit hoztam neked?! – nézett sugárzón boldogan még mindig szomorkás, és félős kisfiára a büszke anyuka.
Petike tanácstalanul, értetlenkedő kifejezéssel, és széttárt pufók karokkal válaszolt beszéd helyett.
Az anyuka egy közepes méretű dobozt nyújtott át kisfiúnak, mely szépen, masnival megkötve volt becsomagolva. Igencsak meglátszott rajta, hogy gondos kezek formálták olyanná, amilyen lett.
– Ezt miért kapom?! – nézett anyjára tanácstalanul.
– Azért kincsem, mert fantasztikus és különleges fiúcska vagy! – nevetett bele a levegőbe a fiatal anyuka. – Na, mi lesz! Bontsd ki!
Petike olyan óvatosan nyúlt a dobozhoz, mintha az megégetné pufók ujjacskáit. Mikor anyukája is segített neki nem hitt a szemeinek! Egy közepes méretű, modern, szárnyas Batmobile lapult a csomag mélyén originált csomagolásban, olyasféle harci jármű, melyet Val Kilmer vezetett a Mindörökké Batman című filmben.
– Anyu? Még nincsen szülinapom! De fantasztikusan szuper! Kipróbálhatom? – most kockáztatott meg először aznap valami mosolyféleséget.
– Azért van kincsem! Addig elolvasom, mit írt a tanárnő. – elvette az ellenőrzőkönyvet, és gondosan olvasni kezdte az üzentet:

,,Tisztelt Szülők!

Felhívom szíves figyelmüket arra, hogy Peti tanulmányi eredményei a helyesírást, és nyelvtani dolgokat nem számítva remekül haladnak, de amennyiben olyan egyszerű, banális házi feladatok elkészítését, és kivitelezését is, mint a zoknidaxli készítést Önök fogják mindig megcsinálni gyermekük helyett sajnos mindig kénytelen leszek egy érdemjegyet levonni az év végig érdemjegyéből! Megértésüket köszönöm!

Üdvözlettel: Dr. Boglyas Józsefné”

Az anyuka fogott egy tollat, és aláírta az ellenőrzőkönyvet bizonyítandó, hogy látta, és tudomásul is vette a tanárnő üzenetét. Lélekben most igyekezett jócskán felkészülni rá, hogy másnap megint csak kénytelen lesz bemenni az iskolába és elbeszélgetni az igazgatóval, hogy egy kicsit lépjen a tyúkszemére az irodalom tanárnőnek.

KRIPTA-SZÖKEVÉNYEK

Világunkban szikrázó csillagok ragyognak ide-oda szüntelen. Önmaguk tükrét tartva a karcos Jelennek. Minden hiú tükör egyben önmaga szolgai, kegyvesztett hajótörése is, mint szempillaspirálok álca-cicomája alatt a valódibb, de könnyező szem, mely már soha többet nem hazudhat. Mint kivilágított lámpatestek: dívák s piperkőc jampecek enyves lábai alatt süppedő szigetek tüske-koralljaiba beleütközik az ki nem eléggé figyel, vagy rátartin sokra tartja önmagát.

Nyelvünk – egykor szem napokat is megélt -, testesült hieroglifáit néhány elefántcsonttoronyba visszaszorult prófétás-író őrizgeti még féltőn, híven. Újabb cenzúra-szabályok bevezetését követelik acsarkodón, míg múmia-hangú kripta-szökevények szike-nyelveikkel a gyanútlan menekülőket negligálják s üldözik. Szemernyi hűséget bizonygató moralitás, vagy kezén fogó empátia már mit sem ér, legfeljebb látszatra.

Alabástrom-nyakak szépmíves, ám céda-vonalán gyémántnyakékek egyensúlyoznak, míg az aranyló fülönfüggők az ikrásodott, büszke fényben egymást túllicitálják míg zsonglőrködnek újabb akrobatamutatványaik után. Mindhiába! Rég egyensúlyozni kényszerültek immár karrier-gyilkos, nárcisztikus szociopaták s kiélt angyal-prostituáltak, mert mindig muszáj lesz a forgandó világ kerekén fennmaradni, s ha kell árulásként lenni híressé s naggyá. Minden mogyorónyi agyra ráférne már a kulturális pallérozás nem csupán a testet öltött ököljog, vagy fondorlatos ármány. Minden karriernek befellegzik, s elsüllyed végül!

KETTŐZÖTT SPIRÁL




Zsúfolt, idegőrlő, agyonstrapált nap kaptam a telefont: azonnal menjek haza lakótelepi társas lakásunkba, szüleim lakására apámhoz. Kora, őszies délutánra járt már az idő, és tartani lehetett attól, hogy hamar sötétedik, amit egész életemben nagyon utáltam. Legalább ötven percet egészen biztosan eltötyögtem azon, hogy fontosabb teendőimet, és kötelezettségeimet elhalasszam, vagy próbáljak más időpontot találni hivatalos elfoglaltságaimnak. Nagyon rossz napom volt, mert kiderült, hogy egyik betegeskedő, idősebb nagyanyám sírva fakadt, amikor látta a tévében kedvenc sorozatát, és mint – utóbb -, kiderült rám hárul a megtisztelő feladat, hogy kibuszozzak hozzá Rákoscsabára megvigasztalni, és egy kicsit jobb kedvre deríteni. Így hát azonnal félretettem mindent és elindultam a hosszú útra.
Édesanyám telefonhívásában nem említett időbeli korlátozást. Tehát ez azt jelentette, hogy egészen nyugodtan elindulhattam volna kényelmesen, és nem ennyire idegeskedve, frusztráltan, mint milyen állapotban akkor voltam, hiszen, ha anyám hívott akkor bizonyára nagyon is jó oka volt rá. Tehát apám vagy nagyon beteg, csak nem mutatja a tüneteket, eltekintve mindig morcos, mindig szőrszálhasogató alaptermészetétől, másrészt lehet, hogy már meghalt.
Szüleim panellakása egy viszonylag kellemes környéken feküdt majdnem a kertváros szeles, ahol tiszta volt a levegő, és legfeljebb az állattartók okozhattak kellemetlenséget főként azon lakóknak, akik vagy allergiásak az állatszőrökre, vagy halálosan rettegnek az állatoktól. Apám és köztem mindig is ott feszült a levegőben egy láthatatlan mérleg, vagy cinkos, kicsinyes megállapodás, miszerint: apám az abszolút felnőtt, és nekem, mint harmincadik évemet betöltött fiatalembernek semmi jogom, vagy kiváltságom sem lehet családunkban átvenni az ő helyét, tehát kimondani egyéni véleményemet, vagy elképzeléseimet megvalósítani.
Falusias, kertvárosi béke telepedett rám, ahogy a busz fokozatosan kikerült a városi tömegnyomorból, és meghittebb, harmonikusabb erdős részek felé vette az útján. A buszmegállótól alig pár méteres séta vezetett szüleim lakásának aprócska bejáratához. Kissé töredezett aszfaltos út, melynek autóparkolójában ki tudja mikor volt utoljára felfestve valaha is a hófehér autókat elválasztó vonal. Kissé könnyelmű, izgatott zavart éreztem, mint általában mindig, mikor hajlamos voltam azt hinni, elkéstem egy rendkívül fontos megbeszélését, vagy találkozóról. Apámmal utoljára tegnap találkoztunk, és mégis lelkem nyughatatlan mélyén olyan érzések kerítettek hatalmukba, mintha elárultam volna a köztünk lévő függőségi állapotot.
Azonnal bent voltam az előtérben, majd a lifthez szaladtam, és megnyomtam a hetedik emelet gombját. A lift hatalmasat döndülő zajjal megindult. Mintha túlsúlyom fordított arányossággal húzta volna vissza az ismeretlen, de annál izgalmasabb, és hátborzongató liftaknába, melyről kiskoromban mindig azt gondoltam, hogy mindenféle furcsa, mesebeli lények egyetemes otthona.
Az alig hatvannégy nézetméteres, ám komfortos lakásban halotti csend, ideiglenes nyugalom, és meglepő félhomály fogadott. Apám – szokásához híven -, kedvenc nappali foteljában üldögélt, és szemüveggel olvasott valamit alig két éves Tabletjének netes cikkei között, mert mindig is azt vallotta, hogy az embernek muszáj felvennie a versenyt a technológiai forradalommal.
– Szia! Mi a baj?! – kérdeztem rémülten. Nem felelt. Néhány perc múltán letette a Tabletjét a kis dohányzóasztalkára, kinyújtotta göcsörtös, nagy, erezett kezét, és kezet fogtunk. Csak most vettem észre, hogy a rendszerint kékes színű melegítőalsó, és hozzávaló kockás ing mennyire számkivetetté teszi őt a többi ismerőseivel szemben. Talán csak azért, mert rajta nem állt jól a melegítő. Apám elfogódottan nézett engem. Tüzetesen, aprólékos részletességgel megnézett, mintha egy idegen ember összes, kicsinyes, alattomos titkait akarta volna profi mesterdetektívek módjára azonnal felderíteni, majd kimondta, ami rendszerint a szívén feküdt:
– Jól boldogulsz a gyerekekkel?
– Köszönöm, megvagyok… - feleltem.
Apám beszédmódja az évek hosszú során nem sokat változott, inkább összefoglalóbb, hihetetlenül tömörebb lett ifjúkorához képest, amikor valósággal sziporkázott a poénok, és a heccelődések között, most pedig kisnyugdíjasként mintha figyelmeztette volna magát arra, hogy csínján kell bánni a drága szavakkal, mert semmit sem szabad feleslegesen elpazarolni. Mintha titkokban, csakis saját maga számára egyúttal a gyorsuló hóhéridővel is számot vetett volna.
– Sikerült már végre barátnőt szerezned? – mért végig, már megint azzal a kiállhatatlan szúrós, zöldes pillantásával szemüvege sarkából.
– Hát… ami azt illeti… van valakim… - hazudtam. Egy történelem tanár ideje különben is véges a szakmában, a magánéletben egyaránt.
– Na ne hülyéskedj! Neked??? – csodálkozott, és ordas mosoly jelent meg kaján száján, mely mindig baljóslattal, vagy kiszámíthatatlan viselkedésével volt viselős. Az ember ilyen szituációkban szinte sohasem tudhatta, hogy mire is számítson, vagy hogy mit várjon el tőle. Ezért volt veszélyes.
Várakozva, érdeklődően farkasszemet nézett rám, próbáltam megfejteni saját titkaim, melyeket harminc év alatt egyszer sem osztottam meg vele, hiszen nem bíztam eléggé benne. Most viszont kezdte észrevenni, hogy nem értem őt, és szándékait. Ekkor előbb türelmetlenebb lett, majd hogy heves ingerültségét azonnal levezesse rágyújtott egy cigire.
Később már kiderült – erre a fordulatra is el volt készülve. A dohányzó asztalkán egy hivatalos nyomtatványféleség feküdt. Olyasféle mint amit közjegyzői irodákban, vagy hivatalos bírósági meghallgatásokon szoktam egymás közt csereberélni ügyfelek, és ügyvédjeik. Hanyag, könnyelmű mozdulattal mutatott a nyomtatvány felé, és kérte, hogy figyelmesen olvassam el, majd, ha nincs ellenvetésem, akkor írjam alá. Mint nem sokkal később megtudtam egy olyan végrendelet formanyomtatványról volt szó, melyben apám gondosan, számot vetve mindent összeírt, és leltárba vett, hogy később – halála után -, az „osztozkodók” mindenből egyenlő arányban részesülhessenek.
Sajnos az ilyesféle hivatalos iratok jogi paragrafusaiban egyáltalán nem vagyok otthon, úgyhogy közel egy, másfél órába is beletelt mire sikerült kisilabizálnom, hogy miről is szólhat a végrendelet, és a rám vonatkozó rész?
– Anya mit szól? – kérdeztem, mikor végeztem az olvasással.
– Fölösleges neki mindent tudnia! Ez csak férfiakra tartozik! – Tessék, már megint újrakezdődött a nyílt színű, kibékíthetetlen ellenségeskedés, és konfrontáció, aminek sajnos vége-hossza nincs. Láttam, hogy ingerült, bosszús, és elégedetlen. A halálos csönd úgy fogott minket közre, mint valami hatalmas, láthatatlan harapófogó, amiben mi vagyunk a kísérleti egerek. És én szégyelltem magam, hiszen azt hittem hibát követtem el, melyet helyrehozni, kijavítani nem lehet. Elvégre hivatalos nyomtatványról volt szó, nem holmi légypapírról.
Apám újból cigarettára nyújtott. Mintha a füst jótékonyan is képes volna kijavítani ellenem elkövetett kicsinyes, gyerekesen mérgező bűneit, és rendszeres családon belüli megszégyenítését. Most viszont már a kiskonyhába gyújtott rá, mert felismerte, hogy a cigifüsttől hányingeres fuldokolás kerít hatalmába. Néhány perc múltán visszatért, és kérte, hogy írjam alá a papírt.
– Szeretném gondolkodási időt kérni, mert nagyon sok jogi kifejezéssel nem vagyok tisztában! – szabadkozva, gyerekesen, félénken feleltem, ami úgy tűnt megint csak jócskán felingerelte, mert hirtelen ide-oda kezdett járkálni a nappaliban, miközben kezeit tördelte maga előtt. Ha kiskoromban ezt csinálta rendszerint pofont, kisebb kokit kaptam, enyhe nyaknyomorgatás mellett. Most viszont huszáregyenesen megállt előttem, és döntésem kierőszakolására kényszerített:
– Ne szarakodj itt nekem! Írd alá azt a kurva papírt! – már megszokhattam, hogy hangja, és tettei durva, nyers, vad brutalitásról árulkodtak, mégis hangjában most egy csipetnyi rettegés és félelem is vegyült, mint aki pontosan megérezte, hogy már nem sokáig lehet szerettei körében. Apám mindig úgy beszélt velem, mintha egy olyan nyomorék, vagy szellemileg analfabéta idióta volnék, aki képtelen önállóan gondoskodni magáról, másról sem.
Apám arca sohasem árulta el valódi, realista szándékait, és ettől volt annyira félelmetes a közelében felnőni. Emlékszem rá, hogy kisfiúként nagyon sokat voltunk az állatkertben, és a cirkuszban is. Én valami miatt mindig sírva fakadtam. Hol egy könnyes szemű bohócot sajnáltam meg, aki felmászott az égimeszelő tűzlétrán, hogy egy hatalmasat bukfencezzen a közönség szeme láttára, hol pedig egy szomorú, füveket majszoló gorillán esett meg a szívem, bár azóta is rettegek az állatoktól. Apám, hogy végre elhallgattassa hisztériámat, és jajveszékeléseimet csokoládét, cukorkát, török mézet, vagy fagyit vett, persze évszaktól függően, és mindig rám parancsolt, ha anyámnak akárcsak egyet szót is merek szólni ki leszek herélve! Később, amikor a nagymama kertjében segíteni kellett vízvezetéket ásni ásóval, és lapáttal apámból rögtön kibukott:
– Ne erőlködj! Nincs értelme! – Mintha azonnal levonta volna felettem a keserű következtetéseit, miszerint: én sohasem leszek képes olyasféle dolgokra, amihez apám nagyon jól értett.
– Apád nem komolyan mondta! Tudod ő egy nagyon összetett ember, aki képtelen kimutatni az érzéseit! – anyám nyugodt, kimért hanghordozása már jó előre bejósolta felnőttkori kálváriáimat, szánalmas megpróbáltatásaimat. Vajon fogom-e valaha is vinni az életben? Egyáltalán? Hogy fogok majd boldogulni?!
Hamar komor este lett, és váratlanul anyám is megjött a munkából. Kérte, hogy semmit se írjak alá. Apámból pedig újból előtört a hisztiző kisgyerek, mert elkezdte volna eldugdosni anyám szeme elől a hivatalos végrendelet összes nyomtatványát. Anyám persze rögtön szigorúan ráparancsolt, és felvette olvasó szemüvegét.
– Ha nem bánod apus én is elolvasnám! – s már fordította is maga felé a nyomtatványt pecséttel. „Tehát apám ügyvédnél, vagy közjegyzőnél is járt már” – gondoltam, holott ő sem volt mindig tisztában ilyesfajta bonyolult ügyletekkel. Anyám is olvasásba kezdett, és úgy tűnt sokkalta talpraesettebben, erélyesebben boldogul, mint én. Addig én kimentem a szobából, mert két dudás ritkán fér meg egy helyen.
Amikor jó húsz perc múltán visszatértem apámon erőt vett valami ismeretlen fuldoklási roham, mely heves gyorsasággal támadhatta meg tüdejét, és azonnal szaladt a vécére hányni. Amikor visszatért már jobban érezte magát. Állítólag refluxa, és gyomorbántalmai is voltam, amiről mi semmit sem tudtunk, csak, amikor később a halottkém már kitöltötte a hivatalos halotti bizonyítványt.
– Te elolvastad ezt a nyomtatványt? – kérdezte keményen anyám mély óceán-kék szemeit az enyémbe fúrva.
– Igen… megpróbáltam… talán valami baj van…? – néztem rá aggódva.
– Mondd, hogy nem írtad alá?!
Nemet intettem a fejemmel. Anyám a biztonság kedvéért megnézte az aláírás rublikát, és kisebbfajta tehertétel esett le a szívéről, melyet apám soron következő dühkitörése erősített fel újból.
– Anya! Te hülye vagy! Ezt most mi a fenének kellett mi?! – fakadt ki apám dühösen, mellyel egyszersmind jócskán felingerelte mindig nyugodt anyámat is.
– Misi! Ezt kérlek most fejezd be, mert ordítozva nem lehet nyugodtan, és komolyan megbeszélni a dolgokat! Szóval, te a hátam mögött akartál intézkedni, nem igaz?! – most anyámon volt a sor, hogy jócskán kérdőre vonhassa apámat, aki anyám haragjától hamar visszavedlett ártatlannak látszó báránnyá, aki semmiről sem tehet, és persze sosem hajlandó elismerni a felelősségét.
– Miért? Felnőtt ember vagyok! Azt csinálok, amit akarok! – állt ki saját egyéni meggyőződése mellett.
– Igen, drágám! Ez így van, de nem gondolod, hogy ez a végrendelet azért túlzás? Hiszen csak egy fiunk van, tehát ő a törvényes örökös!
– Nem bízhatunk meg senkiben! – volt apám egyedüli válasza. Azzal megint kiment, és újabb füstölés következett.
Anyám magam mellé hívott a fotelbe, és megkérdezte, hogy sikerült-e megvigasztalnom a nagymamát?
– Sajnos még nem volt időm, hogy kibuszozzak hozzá, mert rohantam egyenesen ide! – vallottam be őszintén.
– Édes fiam! Arra kérlek, hogy most menj a nagymamához vigasztald meg, a többit majd elintézem én! – kérte anyám.
– Máris megyek! De ugye nem lesz baj…? – kérdeztem már az előszobából visszafordulva.
– Ne idegeskedj! Minden rendben lesz!
Elindultam a nagymamához Rákoscsabára, de a szemem sarkából még jól láthattam, hogy anyám elővesz a retiküljéből egy öngyújtót, és szépen, egyenletes lánggal jóformán megsemmisíti a hivatalos nyomtatványt, mintha ehhez neki éppen annyi joga lenne, mint mondjuk apámnak.
Apámat utoljára már csak a vécén ülve láthattam. Kétoldali infarktust kapott mely azonnal elvitte. Nem köszöntünk el egymástól, és ő se mondott búcsút nekünk. Tökéletesen megértettem, átéreztem apám önző, állandóan lobogó, szikrát szóró elégedetlenségét, életuntságát, és hasznavehetetlenségét. Nyugdíjaztatását követően még erősen próbáltunk a lelkére beszélni, hogy fogadja el a négyórási fuvarozó állást a vegyesbolt részére. Legalább addig is elfoglalja magát egész nap. De ő mindenre csak azt tudta felelni, hogy dolgozott ő már éppen eleget.
Később újra, és újra átgondoltam az események zavaros, bonyolult halmazát, és mindig arra lyukadtam ki, hogy apám talán egyáltalán nem is ismerte engem, hiszen nem mutatott különösebb, fogékony érdeklődést irodalmi terveimmel kapcsolatosan, a költészetet pedig egyenesen utálta. Olyanok voltunk egymás számára, mint két idegen, akiket egy harmadik fél anyám fűz össze családdá, és mégis ahol mindig szomorú, és magányosan kiszolgáltatott minden ember. Számos kérdésem lett volna még apámhoz, ám alighanem ezekre már sohasem találhatom meg a megfelelő válaszokat.   

CSAJOK, KAMASZKOR, AMAZONOK



Hazugsággal kezdte a napot. Azt hazudta az anyának hogy pár barátnőjével a szalagavató után együtt fognak aludni valamelyikük házában. Megtehette. Szíve joga volt. Elvégre ha az ember tizennyolcadik évét betölti jogi, és egyéb értelemben is a felnőttek népes táborához csatlakozhat.
Valójában azonban más volt a helyzet. Két legjobb barátnőjével – akikkel szinte össze volt nőve kislánykorától kezdve -, elhatározták, hogyha törik, ha szakad, de a szalagvatós buli után mindhárman biztonságosan elveszítik a szüzességüket.
– Na? Csajok? Ki van benne? Kezek a magasban! – adta ki az egyik karakánabb, és szemlátomást vagányabb fiatal lány a kérdést.
A másik kettő hellyel-közzel kissé még tétovázott. Látszódott rajtuk, hogy ez bizony komoly, és felelősségteljes, felnőttes döntést, és hozzáállást követel tőlük, ezért egyelőre a semleges álláspontra helyezkedtek, különösen a teltkarcsú lány, akinek tizennyolc éves korára testét meghazudtoló, gömbölyded idomai bizony sok alfa hím érdeklődését kiváltották.
– Hát… én, nem is tudom Brigi… tényleg muszáj?! – kérdezte félénken a túlsúlyos, de imádni való lány.
– Zsuzsi! Ne akarj nekem most meghátrálni! Megértetted?! Én hányszor tartottam miattad a hátam?! Legalább hússzor, ha nem többször. Akkor, hogy tökösen a talpadra állsz, és lefekszel egy jóképű sráccal! Mi ebben olyan nehéz?! – türelmetlenkedett Brigi, aki átvette a parancsolgatás, és a főnökösködés kategóriáit a lánybandában.
– Brigi! Szerintem Zsuzsinak tökre igaza van! Mondd meg nekem őszintén, hogy mi a fenének kell elvesztenünk a szüzességünket?! Egyáltalán úgy sem leszünk különbek, csupán csak hamarabb rájövünk bizonyos szexuális dolgokra, amiket az őseink szándékosan eltitkolni akartak előttünk. – Anna szerencsére a realitások talaján állt, és mindig sikeresen megőrizte hidegvérét. –Ha én valakivel is úgy döntök, hogy le akarok feküdni akkor szerintem fontos, hogy úgy ismerhessem az illetőt, mintha a testóm volna.
Látszott, hogy a hangadó, és szóvivő, karakán lánynak ez nem tetszett, mert egyre vehemensebben, és harciasabban kezdett prédikálni.
– Ugye ezzel nem azt akarod nekem beadni csajszi, hogy te már most rástartolnál arra a kis idióta, szerencsétlen hülye gyerek Robikára? Vagy igen?! – éles szemével valósággal mindenkit kutatón felmért.
– Szerintem oltári helyes pasi lenne a Robika! Mindenkivel nagyon udvarias, és kedves! Emlékeztek, amikor másodikban az volt a szokása, hogy főleg a nagyszünetben mindenkinek nyitogatni kezdte a lépcsőházi ajtókat? Olyan muris volt! De akkor is szemétség, hogy az ofő figyelmeztetőt adott neki.
– Szerintem  pedig megérdemelte! És az mi volt, amikor véletlenül benyitott a lányöltözőbe a tornateremben? Éppen öltözködök, és akkor egyszer csak azt veszem észre, hogy egy nagydarab kisfiú áll tétován a helységben, és a földet bámulja! Szerintem rohadtul gáz volt az egész!
– Brigi! Szerintem nem tudsz róla, de Robi keservesen sírva fakadt az öltözői balhé után. Az ofő még azt is rebesgette, hogy állítólag öngyilkos akart lenni, mert beszedte az anya, meg az apja gyógyszereit vegyesen! Szerintem te nagyon szigorú vagy vele szemben!
– Én meg éppen azt látom, hogy te vagy az, aki fülig belehabarodott csajszikám!
– Szerintem ne veszekedjünk, inkább találjunk ki, hogy hogyan vegyük fel az ünneplő ruhánkat úgy, hogy ne gyűrődjön.
– Jó, majd pont ilyen semmiségekkel fogok foglalkozni, amikor a saját szüzességem a tét! Én eldöntöttem, hogy lefekszek a Tomival! Felőlem azt csináltok, amit akartok! Nem érdekel! – azzal Brigi máris úgy tett, mintha egyenesen kiment volna az aulából egyenesen hazafelé, amikor a két beijedt barátnő azonnal utána rohant, és megállította.
– Brigi! Várj már meg minket! Hova a fenébe rohansz?! – futottak mind a ketten utána. Kicsit tovább is tartott mire mindketten beérték.
– Akkor? Hogy döntöttetek?! Benne vagytok?!
Mindketten bólogattak, és hallgatólagos csajos esküt tettek, ami rendkívül szigorúnak számított, hiszen, ha bárki is megszedte a fogadalmat, akkor anyaszült meztelenül, egy szál bugyiban kellett végig futnia az osztálytermük előtti iskolai folyóson mindenki szeme láttára, mint ez lenne a nyilvános megaláztatás egyik klasszikus leckéje.
Mindhárman hazamentek, és mindhárman azonos hazugságot mondtak szüleiknek, hogy a gyanú, vagy a gyanakvás legkisebb árnyéka se keresztezhesse terveiket. Mindhármújuknál volt fogamzásgátló tabletta, és persze óvszer is, ha a fiúknál nem lenne. Biztos, ami biztos. Ez az éjszaka lesz a felnőtté avatás nagy rituáléja, amit talán gyerekes anyukaként is számos formában emlegetni fognak.
A szalagavatós ünnepség pontban este öt óra körül kezdődött. Így magától értetődő volt, hogy nyüzsgő, zsivajgó szülők, és hozzátartozók népes serege kezdte hangyabolyszerű rajokban ellepni az egész Kertészeti Egyetem dísztermét, ahol a legtöbb hófehér menyegzői ruhába öltözött kamaszlány táncolni fog, és a későbbi éjszaka terveinek megfelelően párt is választ magának, akinek önként odaadja magát.
Akkora volt a hangzavar, és a nyüzsgés, hogy egy tűt sem lehetett volna elejteni. Mindenütt ideges mocorgás, és tolongás érződött. A lányok, és a fiúk természetesen külön-külön öltözködtek, hogy még véletlenül se essenek bele a kísértés ősi bűnébe. Bár mindannyian kamaszok voltak nem lehetett pontosan tudni, hogy kiben van meg a szexuális érettség, és vajon ki tudja ezt felnőttek módján megfontoltan kezelni.
Nem sokkal később egy szintén kamasz, öltönyös fiú állt ki mikrofonnal a kezében, és felszólította az egybegyűlteket, hogy hagyják szabadon a táncparkettet, mert a műsor hamarosan kezdődik. Néhány percen belül megmutatkozott a több hónapos gyakorlás széles példája. Volt itt csárdás, cigány tánc, bécsi keringő, és még ki tudja mi minden a táncműfajok repertoárjából.
Brigi, Anna, és Zsuzsi a három legjobb barátnő pedig kipirultan, jólesően, epekedve máris szemezgetni, flörtölni kezdett a számukra megnyerő külsejű fiúkkal.
Abban mindhárman közösen egyetértettek, hogy Robi, akit mindenki szerencsétlen, pipogya idiótának tartott meglepően csinosan festett pingvinszerű frakkjában. Lehet, hogy amikor majd felnőtt lesz sportos, és kidolgozottá válik most még jócskán gusztustalan, és úszógumis testalkata? Ki tudja?
A párválasztásnál mindenkinek kötelezően azzal a partnerével kellett táncolnia, ahogy azt a betanító tanár a koreográfiában már jó előre megtervezte, hogy minden a lehető legzökkenőbb mentesen alakulhasson.
Amikor a három barátnőre került a sor mindhárman úgy lejtettek táncukat a parketten mint három kecses, és roppant vonzó hattyúmadár. S miután mindhárman szépen ki voltak sminkelve magától értetődik, hogy számos, sármos fiú szíve végzetesen nagyokat dobbant.
A műsor közel ötvenpercesre sikeredett, és szinte minden végzős kamasz azzal zárta a finálét, hogy a lányok az apjukkal, a fiúk pedig az anyukkal táncoltak egy-két tánc erejéig. Persze villogtak ezerszám a vakus fényképezőgépek, és a kamerák is, hogy majdnem meglehetett vakulni.
– Minden rendben van kincsem? Egész idő alatt olyan komoly voltál! – kérdezte az egyik szülő a három barátnő egyikétől.
– Jaj, anya! Felnőtt vagyok már! Nemrég volt a tizennyolcadik szülinapom! Mit akarsz még tőlem?! – csattant fel ezúttal Brigi, majd kis idő múlva rájött arra, hogy muszáj megőriznie a higgadtságát, különben – meglehet -, hogy az ősök könnyen rájönnek miben is sántikálnak ők hárman.
– Drágám! Én csak kérdeztem! Nem akartam megsérteni az egyenjogúságodat! – fogott mentegetőzésbe az aggódó anyuka.
– Anya! Nézd! Ne haragudj, hogy ilyen hülye voltam, csak annyi mindenen jár az eszem! Tudod, hogy milyen lesz a jövőm, meg a közeledő érettségi! Biztos te is hasonlóan viselkedtél az én koromban! – igyekezett elaltatni minden fölösleges gyanút.
– Édes lányom! Hát hol van az már? – az anyuka egy nagyot nevetett, és úgy látszott, hogy minden megvan bocsátva. Megölelték belsőségesen egymást, majd ahogy a három barátnő eltervezte mindhárman elmentek abba a buliba, mely a Jókai-téren lévő felkapott, és exkluzív Kaktusz-bárban zajlott, ahova akkoriban ezer forintos belépődíjat kértek. (Igaz csak a fiúktól, ki tudja miért.)
– Na, csajszik! Utolsó egyeztetés! Mindenkinél van fogamzásgátló, és óvszer! Most szóljatok, mert ezt már nem lehet visszacsinálni!
A másik két barátnő felhevült arccal bólogatott, mikor szalagavató után gyorsan átöltöztek utcai ruhába, de ahhoz eléggé extravagánsan, és csinosan, hogy bármelyik fiút megkaphassák maguknak.
Brigi – ahogy megígérte -, máris Tomit kereste a diszkóhelységben. A fiatal srác úgy nézett ki, mint aki totálisan elázott attól a töméntelen vodkanarancstól, amit osztálytársai sikeresen belé diktáltak, és most arra sem lett volna képes, hogy megmondja fiú-e vagy lány? Mégis, ha Brigi egyszer elhatározta magát, akkor addig kötötte a karót az ebhez, amíg nem sikerült önző terve. Jó erős kávét rendelt Tominak, és erőszakosan addig itatta, míg hellyel-közzel meg nem látta szemeiben a pislákoló józanság átmeneti állapotát. Utána elvonszolta magával az egyik privát, viszonylag kényelmes mosdóhelységbe, és szerelmeskedett vele.
Zsuzsi kicsit mindig is gátlásosabb volt legbelül, mint vele egykorú, szintén túlsúllyal küszködő barátnői, és ismerőse. Most neki is az alkohol jótékony bódító hatására volt szüksége, hogy szerelmeskedhessen egy másik osztálybeli sráccal, akinek azonnal megtetszett. Az igazság persze az volt, hogy egy cseppet sem érdekelte az, hogy a másik srácnak is bejön-e, vagy hogy a vonzalom egyáltalán kölcsönös, csupán az, hogy a bandában megígért fogadalmat azonnal, és haladéktalanul teljesíteni kell, hiszen a nyilvános megszégyenítés azért sokkalta rosszabbul venné ki magát. Ők is a hátsó helységek valamelyikét foglalták le maguknak.
Anna az este hátralévő részében csak narancslevet iszogatott mindenfajta alkohol mellékhatása nélkül. Bár volt alkalma megkóstolni az alkoholt, mégis keserűnek, és tüzesnek ítélte ezért nem is próbálta többet. Nem ízlett neki.
Robi is egyedül üldögélt az egyik félreeső bokszban, és megpróbálta megőrizni a higgadtságát a dübörgő, és már-már jócskán elviselhetetlen zene, és hangzavar közepette. Úgy tűnt, hogy egyszerre szomorú, és magányos. Termetes, és pufók termetében mégis volt valami rendkívül megnyerő, kisfiús vonzóság, mely arra ösztönözte a hölgyeket, hogy erre a sokak szemében komplett idióta srácra vigyázni illik, és senkinek sem árthat, ha egy kicsit pátyolgatják, és gondoskodnak róla.
Annát különösebben egyáltalán nem érdekelte a szex. Na nem mintha nem vágyott volna rá. Az apja titkos szekrényében számos férfimagazint talált, és volt alkalma tanulmányozni a cikkek, és riportok elolvasása után, hogy vajon mit is várhatnak el a férfiak a nőktől úgy isten igazán? Számos romantikus regényt elolvasott, és hamar rájött arra, hogy ő azt szeretné, ha udvarolnának neki, vagy valaki szerelmes versekkel bombázná, ha akadna legalább egy olyan férfi az életében, aki nem durva erőszakossággal, és barbár szintű vadállatiassággal kikövetelné magának a testi kapcsolatokat, hanem igenis a gyöngéd megértés, empátia, és tolerancia síkján mozogva apránként ismernék meg egymás testét, és később – már ha minden jól alakul -, a szerelmet betöltő mindenség kozmikus állapotát, amihez képest a havibaj apró semmiségnek látszik.
Megértőn odament Robi asztalához, és egy ideig szándékosan csak ácsingózott az asztal előtt, hogy a félszeg srác biztosan észrevegye. Amikor Robi hirtelen odanézett szabályosan leesett az álla, hogy Anna, mint egy ügyeletes bombázó lány egyenesen Őhozzá ment, és nem mondjuk a jóképű, sármos srácok többségéhez. Azonnal felállt, és ahogy a filmekből már láthatta gálánsan kihúzta előtte a széket.
– Szia Robi! Oh! Nagyon köszönöm! – Anna óvatosan helyet foglalt vigyázva stílusosan merész ruhakollekciójára, melynek egyetlen szerepe volt, hogy elősegítse a hímek vadászösztöneit. Most kisebb szégyenérzetet érzett, hogy még növésben lévő, apró melleit kicsit közszemlére tette.
– Nagyon udvarias és helyes fiú vagy! Tudod-e?! – próbált beszélgetést kezdeményezni, de valahogy nem volt az igazi.
– Kö-köszönöm… - felelte a másik bizonytalanul, aprókat dadogva.
Anna kinyújtotta finom, és aprócska kezeit. Jobb kezén arany karlánc fityegett, melyet apjától kapott, azért mert betöltötte a tizennyolcat. Megfogta Robi kezét.
– Te izzadsz és remegsz! Jól érzed magad?! – igazán, és őszintén aggódott érte, és nem csupán azért, mert egyszer-egyszer hagyta, hogy megírja a házi feladatait.
– Igen… Mi-minden rendben… - nehezen csúsztak ki a szavak a száján.
– Figyelj csak! Volna kedved igaziból randizni velem? Semmi kényszer! – mosolygott kedvesen, majd hogy a hatás még lehengerlőbb, és magával ragadóbb lehessen hátra dobta hosszú, szőkés haját, melynek göndör rakoncátlan fürtjei egzotikusságot kölcsönöztek arcának. Anna kislány korában amolyan „rút kiskacsa szindrómában” szenvedett, ami annyit jelentett, hogy szemüveges volt, tört fogú, és pattanásos, és miután számtalanszor kesergett magában azon, hogy mikor fog végre valódi bombázó hercegnő lenni, ezért pontosan átérezte az olyan számkivetett, és nehéz sorsú emberek sorsát, mint mondjuk Robi.
– Az tényleg… jó volna… - bukott ki a félős fiatalemberből a szó, hiszen nem sűrűn szokhatott hozzá, hogy egy olyan istennő ül vele szemben, mint Kruger Anna.
– Tudod te olyan más vagy, mint azok a fiúk, akik mindenáron le akarják nyűgözni a lányokat! – Anna észre se vette, és titkos, belső ösztönöktől vezérelve máris flörtölni kezdett ezzel a különc fiúval.
– Én… elnézést kérek, ha bármit is megsértettem volna… - szabadkozott újra és újra Robi, hiszen az igazság az volt, hogy társas kapcsolatok terén még bőven volt mit tanulnia.
– Semmi baj Robus! – jóleső izgatottság, és melegség fogta el, amikor megfogta a másik vaskos, szőrös kezét, melyet a többség gusztustalannak talált. – Figyelj! Szerintem amondó vagyok! Érezzük jól magunkat! Itt van ez a svédasztalos bőségtál, amiből még egy falatot sem ettél, én pedig alig kapok levegőt ebben az ünneplő ruciban! Mit szólnál, ha együtt vacsiznánk?
Robi félszegen, és tanácstalanul bólogatott, hiszen fogalma sem lehetett, hogy egyáltalán mit is akarhat tőle Anna. A fiatal hölgy máris odablattyogott a svédasztalhoz, melyen tányérok is voltak, és minden ételből gusztusosan megtálalt két adagot. Szépen, ízlésesen elrendezve, hogy a tányér egyszerre legyen étvágygerjesztő, és mégis esztétikus.
Mikor végzett két kezében ételes tányérral visszatért a hangzavaron kívül eső bokszba, és maga se vette észre, de rögtön elpirult, amikor keze és Robi keze véletlenül összeért, és Robi máris a segítségére sietett. Ennyire udvarias, közvetlen segítségadásra nem számított különösen a XXI. századi férfiak többségétől.
– Jaj, annyira aranyos vagy! Nagyon köszönöm! – helyet foglalt, és letette a két tányért; egyet magának, egyet Robinak. – Hát akkor jó étvágyat! Lássunk nyugodtan hozzá!
A legtöbb kulináris, gasztronómiai étkezésben mindig van valami finom, pikáns erotikus mozdulat, melyhez a nők jobban értenek bárki másnál. Ahogy Anna apró, tökéletes madáradagokat igyekezett villájára feltűzni a sült húsokkal egyetemben, és enyhén alkonyi ajkaihoz emelte, és aprókat rágott Robi úgy érezhette magát, mint aki a mennyekben jár.
Robi kezdetben rendkívül tartott és ódzkodott az étkezés bárminemű formájától, hiszen nagyétkű fiúként szeretett gyorsan, és sokat enni. Apja ezt „zabálásnak” nevezte, ami nem volt teljesen igaz, mert Robi önmagával szemben mindig szigorúan igyekezett betartani az étkezés etikett szabályait. Most is apró falatokat rágcsált, és inkább Anna reakcióit figyelte alázattal, és csöndesen. Ha Anna mosolygott, akkor ő is. Ha Anna gyöngéden oldalra fordította a fejét, mint aki valami különlegest lát, akkor Robi is oldalra döntötte búsa fejét. Észre se vették, és kettejük között az összhang, és a közös hullámhossz szinte azonnal szárba szökkent.
– Oh! Ezt a húsit muszáj megkóstolnod! Egyszerűen isteni! – villájára tűzött egy közepes méretű sült húst, és egyszerre kapta be. Ahogy felnézett azokkal a babonázó, világító őzikeszemeivel az maga volt a nőiség halhatatlansága.
Robi is kivett a tányérjáról egy közepes méretű húst, és azonmód az egészet betolta a szájába, és rágás nélkül rögtön le is nyelte. Furcsamód nem kapott köhögési rohamot, pedig rágás nélkül bizony nem érdemes a nagyobb húsokat könnyelműen lenyelni.
Valaki hozott két szál gyertyát, és egy kis mécsestartóban meggyújtotta. Micsoda Pazar romantikus vacsora volt ez halvány, árulkodó gyertyafénnyel, ahol a fiatal szívek egymásra találhattak.
Nem lehetett tudni, hogy vajon a temperamentumos Brigi, és a kissé szeleburdi Zsuzsi vajon megtették-e azt, amiért eredetileg idejöttek, mégis úgy beszélték később a gimis berkekben, hogy Brigi volt az, aki mindenáron akarta a szexet, míg Zsuzsi beérte az egyszerű csókolózással a legtutibb sráccal, akit a szalagavatós tánc közben ismert meg.
Később Robi elfáradt. Nem lehetett tudni, hogy vajon a túlzott izgatottság, vagy vibráló szerelem hatása érződött rajta túlságosan, annyi mindenesetre bizonyos, hogy valaki odaadta régi Nokia mobiltelefonját a kiállhatatlan természetű osztályfőnöknek, aki máris felhívta a szüleit, hogy ildomos lenne, ha hazafuvaroznák a hatodik kerületből.
Anna egészen addig Robival maradt a kissé csípős, téli hidegben, amíg Robi apja Suzuki Swiftjével be nem állt a parkolóba.