ÁHÍTAT ÉS KÖSZÖNET



Egyszerre heves szívdobogás, a jóleső, örömteli viszontlátás játsznyi fénye suhant át középkorú arcán, majd amikor meglátta a gyönyörű fiatal asszonyt karján egy csecsemővel hirtelen erőt vett rajta az értetlenkedés, és a megválaszolásra váró kérdések özöne.
- Hát... szervusztok... - alig sikeredett üdvözletét kinyögnie.
A fiatalasszony fáradtan, könnyes szemekkel elmosolyodott, és még ebben a végletekig leegyszerűsített mozdulatában is megvolt az a varázslatos báj, és angyali nőiesség, amiért - annak idején -, Büchner Péter szinte azonnal beleszeretett. Mézszínben játszó haját kontyba fogta össze, ami egyúttal felnőttes hatást keltett, és kiemelte arcának vonásait. Pedig akkor már valóságos románc alakult ki egy meglehetősen arrogáns, spanyolviaszgyáros rendezőhallgatóval, aki persze arról álmodozott, hogy az egész filmes szakma, és persze Hollywood is a lábai előtt fog heverni.
- Bocsáss meg drága Péter, hogy... hogy meglátogattunk téged... - szabadkozott, pedig semmi oka sem volt rá, hiszen jóbarátok közt ez felesleges. Mégis, ahogy Péter végignézett egykoron hamvas, még mindig gyönyörű arcán, baljós árnyékokat látott, melyek mintha fogságban tartanák egész független, és modern lényét.
- Szó sincs róla! ne butáskodj kérlek! Fáradjatok be! - invitálta őket közvetlenül, és hogy mutassa, hogy úriembersége semmit sem változott az idővel zokszó nélkül kiragadta a fiatalasszony csomagjait, közepesméretű utazótáskáját, amiben - valószínűleg -, a csecsemőholmik, és egyéb tárgyakat hozott magával.
- Tényleg annyira sajnálom, hogy megzavarunk, biztosan nagyon elfoglalt lehetsz, de megígérem, hogy csupán csak pár napig maradnánk... - ha ideges volt rendszerint mindig barátságtalan kéztördelés következett. Megérezhette ezt a békésen szuszogó csecsemő is karjaiban, mert azonnal felébredt, azonnal el kezdett gügyögni. Valószínűleg vagy éhes lehetett, vagy telement a pelenkája.
- Jól van kincsem! Jól van! A mami mindjárt megnézi mi a baj! - simogatta meg kis hátát, és igyekezett megnyugtatni kevés sikerrel, mert idegessége úgy tűnt másra is hamar átragad. - Ne haragudj, de... használhatom az étkező asztalodat? Úgy tűnik a fiatal urat ideje tisztába tenni. - ahogy Péterre nézett azokkal a varázslatos ragyogású, mindig nyílt, egyenes, és őszinte őzikeszemeivel, melyek most sok lelki sebet hordoztak Péter már vette is le a virágmintás terítőt, és azonnal keresett egy tiszta lepedőféleséget, amin a csecsemőt nyugodtan tisztába teheti.
A fiatalasszony teljesen rutinszerű mozdulatokkal egyik pelenkát cserélte a másikra, miközben folyamatosan babusgatta, és gügyögött a csecsemőnek, ezzel is lefoglalva kíváncsi tekintetét.
- Annyira mozgékony és eleven a kisfiam, hogy legszívesebben egész nap mászkálna, és talpon lenne. Nemsokára már önállóan is járni fog! - arcán megint átsuhant egyetlen pillanatig a szomorúság, és a bánat kettőzött keveréke, ami Péter számára máris megmagyarázta eredeti jövetele célját. Teljesen nyilvánvaló, hogy egykori egyetemi csoporttársa most azért van itt, mert segítséget kér tőle, és mert érződik rajta a bénító félelem. Péter, ahogy csodálattal bámulta mennyire könnyedén, gyöngéden képes valaki gondoskodni, feltételek nélkül szeretni egy kis emberi életet újra felébredtek benne a régi elveszettnek hitt érzelmek.
- Van kedved segíteni? - kérdezte kedvesen.
- Hát... persze... - bizonytalansága sokkal inkább a védtelen kisgyereknek szólt, nehogy valamit rosszul, vagy ügyetlenül csináljon. Odament az étkezőasztalhoz, ahol a kisfiú kedvére ficánkolt, és gügyögött párat.
- Kérlek tartsd a lábacskáit, amíg eltűntetem a kakifoltokat! - a fiatal nő azonnal babatörlőkendőt húzott elő táskájából, és ápolónőket is megszégyenítő precizitással igyekezett szárazra varázsolni kisfia popsiját.
- Így ni! Már meg is vagyunk! - jelentette ki alig öt perc múltán. - Ugye nem is volt annyira nagy dolog? Igaz-e?! - végre teljes szívével mosolygott, amire általánosságban az emberek csak meglehetősen ritkán, ha képesek.
- Fantasztikus anyuka vagy, és nagyon csodállak... - úgy jöttek a szavak szájára, mintha vallomást tenne. - Bárcsak több időnk lehetett volna együtt...
Annamari felnézett, és helyeslőn biccentett, mint akinek a gondolataiba láthatnának.
- Kicsit üljön le a nappaliban, és beszélgessünk! Persze csak, ha van hozzá kedved? - Nem is kellett több unszolás, késztetés már húzta is magával a megilletődött Pétert.
Annamari helyet foglalt. Persze gondosan ügyelve, nehogy összegyűrje ruháját. Még erre is igen nagy gondosságot fordított, akárcsak egy pedáns háziasszony. Pedig annak idején mennyire kimért volt, és sokszor szándékosan is szarkasztikus. Hiába! A legtöbb ember fokozatosan megváltozik.
- Gondolom azt szeretnéd tudni, hogy miért pont hozzád, és nem máshoz fordultam? - szögezte neki a kérdést. Határozottsága, egyértelműsége ismét szerelmes késztetést varázsolt a férfi szívébe.
Péter bólintott.
- A válasz egyszerű! Rájöttem, hogy akivel együtt éltem közel hét évig más ember volt, mint aminek mutatta magát. Persze ez nem kifogás! Mégis az a fajta se veled, se nélküled gyilkosan pokoli féltékenység, mely főként a volt férjemet jellemezte szerintem brutális volt. Ha tovább folytatódott volna a legrosszabb rémálom köszönt rám, és ezt semmi szín alatt sem hagyhattam.
Péter elgondolkodott kicsit a halottakon. Úgy tűnt kedvére megrág, megemészt minden egyes szót, mielőtt a következő mondat elhagyná a száját.
- Őszintén remélem, hogy nem esett semmi bajod... - jegyezte meg végül.
- Nem olyan fából faragtak ám engem kisapám! - mutatta két vékony karján a nemlétező izmokat. - Ha kell még egy elefántot is széttépek, ha felidegesít. - De most te jössz! Ne kímélj! Mesélj nekem mi történt veled mióta megkaptuk azt az átkozott, szánalmas diplomát, ami mostanság bizony annyit sem ér, mint a vécépapír. Voltak barátnőid? Párkapcsolat? Gyerekek? - felfokozott, lázas kíváncsisága ismét újult lelkierőt csepegtetett Péter hajótörött, elveszettnek hitt hétköznapjaiba. Mintha egyszerre új élet költözött volna a magányos emlékekkel zsúfolt panellakás szobáiba.
- Hát... volt valakim, aki éppen az esküvőnk napján gondolta meg magát, és szakított velem! Pedig álomgyönyörű mennyasszony volt. Fejékes, fátylas, csipkézett mennyasszonyi ruhával. Azt mondta, azért szakít, mert kifulladt a kapcsolatunk, és mert sohasem vetett fel bennünket a pénz, és az anyagi jólét. Így hát pont a Polgármesteri Hivatal előtt hagyott faképnél, és nekem kellett elmagyaráznom az örömszülőknek, hogy nem lesz esküvő! - hangjában egy megtört, csalódott, megalázott férfi vallomása keveredett össze egy örök gyereki én sebezhetőségével.
Annamari kicsit közelebb ült, és gyengéden simogatni kezdte jóbarátja arcát. Péter nem győzött figyelmeztetni önmagát, hogyha egy óvatlan percben most sírva fakad, akár egy pisis kisiskolás, akkor - meglehet -, ez a fantasztikus nő is azonnal kiábrándul belőle, hiszen hét év - ha innen nézzük -, azért mégiscsak hosszú idő.
- ...És a szüleid? Mit szóltak ehhez az egészhez?
- Hát... néhai apám valósággal majd felrobbant. Hiszen te is ismerted, míg szegény anyám nem győzött vigasztalni, mert sajnos később rám tört a depresszió, ami kisebb öngyilkossági kísérletekben öltött testet. Nagyanyám kiadósan felpofozott mire sikerült erről a tragédia útról letérítenie. Azt hiszem, hogy kicsit az utóbbi időben, mintha szándékosan lemondtam volna a boldogságról... Megérted ezt?! - most először sikerült határozottan, elszánt komolysággal a nő szemébe néznie.
- Azt hiszem igen! Tudom, hogy azt hiszed, hogy vége van a világban, meg hogy téged már nem szerethet senki, és te vagy az egyetlen, aki ezekkel a problémákkal küszködik, de én most itt vagyok melletted, és mindennél jobban szeretnék segíteni neked, mert fantasztikus embernek, és nagyon jó barátnak tartalmak. - erősen megszorította a kezét, hogy a férfi érezze nem maradt véglegesen egyedül.
- ...És hogy haladsz a karriereddel? Készül a forgatókönyv? Milyen írásaid vannak már kész? - Annamari a biztonság kedvéért témát váltott, mert szeretett volna vidámságot csempészni a komor, letargikus szomorúság helyébe.
- Ami azt illeti eddig jó sok e-bookot sikerült megírnom, de egyszerűen képtelen vagyok köteteimet úgy értékesíteni, hogy az a legtöbb könyvkiadónak, vagy szerkesztőnek megfelelő legyen. A múltkor is felhívott egy szerkesztő. Minden versemet ígéretesnek találta, csak hát közel fél millió forintot kért, hogy a nyomdai munkához legyen indulótőke. Sajnos azt mondtam, hogy így már nem aktuális.
- És mi a helyzet a külföldi karrierrel? Mintha azt említetted volna nekem egyszer, hogy külföldön is szívesen szerencsét próbálnál?
- Huh! Hát.. igen... az egyetemen irodalomtörténet órán megismerkedtem egy angolos hölggyel, aki szerintem már Londonban telepedett le, és sokáig azt beszéltük, hogy egy független angol könyvkiadó indulásnak nem is lenne olyan rossz. Három-négy hónapos betanítási időt követően ő lefordította volna a verseimet, és ha szerencsénk lett volna, akkor lehet, hogy valami elindult volna. Sajnos apám halála mindent derékba tört. Aztán három évvel később édesanyámé. 
- Jaj, szegénykém! Ez borzasztó! Hogy történt? - szomorú, aggódó tekintetébe bele volt írva, hogy nagyon sokat jelent neki a férfi barátsága, és bizalma.
- Október huszonhatodikán az éjjeli órákban. Kétoldalú infarktus vitte el... - fátyolos lett az arca. Érződött, egész lelkében remeg, mint a nyárfalevél, viaskodik saját érzéseivel.
 - Tudod amióta nyugdíjas lett egyre kevesebb dologban értettünk egyet, és azt hiszem... nagyon eltávolodtunk egymástól...
- Tudom, hogy ez fájdalmas neked, és őszinte részvétem szüleid miatt, de apád szerintem szeretett téged, csak nehezen fejezte ki magát. Ettől még nem szabad haragudnod, vagy neheztelned rá! Egyszerűen csak... így kellett elfogadnod őt... - Annamari tudta, hogy ez bizony soványka vigasz egy ember halála után, de azért most mindenképp bátorítani, vigasztalni akarta a szívének kedves férfit.
- Ami szinte mindig is zavart apám viselkedésével kapcsolatosan, hogy rendkívül szélsőséges, és labilis természetű ember volt! Egyik percben még fagyit, vagy csokit vett, és vajra lehetett kenni, míg a másik pillanatban az ember már azzal szembesült hogy heves hangulatkitörések, és atombomba-indulatok jellemzik. Túl büszke volt hozzá, hogy bocsánatot kérjen!
- Bocsáss meg, de akkor ezért nem akartál bemutatni? - ártatlan kérdés volt, mégis nagyon nagy jelentőséggel bírt.
Péter lehajtotta merengve, szomorún fejét, mint aki szégyenkezik egy már régen elkövetett bűne miatt, amit nem lehet jóvá tenni, vagy éppen megbocsátani.
- Szeretném megmagyarázni, hogy főként az apám volt az, aki semmit sem helyeselt! Képzeld csak mekkora patáliát csapott volna, ha velünk vacsoráztál volna. Tudom, hogy gyáva vagyok, de sokáig féltem apám haragjától. Amikor állás nélkül voltam, és nem sikerült egy-egy állásinterjú rendre felpofozott. Nem volt éppen kellemes.
- Oh! Ezt nem tudtam! Bocsáss meg! Én váltig azt hittem, hogy csak féltél elhívni, hogy bemutass a szüleidnek, de most nagy kő esett le a szívemről, hogy tisztáztuk ezt a félreértést. És megpróbáltál ismerkedni az évek során...?
- Hazudnék, ha azt mondanám erre, hogy nem voltak szerencsétlenkedő próbálkozásaim. Egyszer a Jászai Mari térhez közeli kávézóban beszéltem meg személyes találkozót az egyik randioldalon megismert tanárnővel, akiről kiderült, hogy öt gyereke van, és csak arra kellettem volna, hogy fejőstehén legyek. Ehhez semmi kedvem sem volt, és sajnos, ahogy az lenni szokott az illető hölgy volt az, aki megsértődött ezen, és egy-két találkozó után dobott.
- Ezt őszintén sajnálom, mert szuper pasi vagy! Az a nő pedig, ha csak a pénz érdekelte akkor nem érdemelt meg téged!
- Bárcsak ennyire egyszerűen el lehetne intézni mindent! A színházak éjszakája volt a legrosszabb...
- Na? Mesélj? Ezt a történetedet még nem ismerem! - feszült izgalom lett úrrá rajta.
- Hát... elmentem a Nagymező utcába, és már a színház bejárata előtt jócskán leégettem magam, mert a biztonsági őr valami idiótának nézhetett. Az egyik színésznőnek próbáltam verseket vinni, mert azt olvastam, hogy szereti a kortárs verseket! No meg Radnóti az egyik kedvence.
- És ha jól sejtem a biztonsági őr totálisan bunkó szemétláda volt veled, és lekezelően viselkedett?
- Hogy találtad ki? Egyébként pontosan erről volt szó!
- De azért remélem, hogy nem hagytad magad, és jócskán kiosztottad a pasast?
- Hát... nem egészen. Váratlanul, felkészületlenül ért a primitív viselkedése, és ezért meghunyászkodtam, és egyszerűen letettem egy nagymamakorú hölgynek a verseimet a művészbejárónál.
- Nem szeretnélek kioktatni édesem, de ez nagy hülyeség volt, mert mi van, ha a verseid a szemétben végezték?!
- Erre már én is gondoltam, ezért másnap visszamentem, és a kedves nagymamakorú néni említette, hogy a művésznő el volt ragadtatva. Csak azt nem értem, hogy miért nem hagyott egy kis cetlit a portán, vagy valami, amiben megköszönte volna, hogy gondoltam rá.
- Drága barátom! Az efféle felszínes, showbizniszben dolgozó nőcskék mindig felszínesek maradnak! Tudom, hogy ez téged kiábrándít, de ez van! - megsimogatta újból kezét, és vigasztalta. - Mit szólnál egy finom ebédhez? Nagyon szívesen összeütnék neked egy finom harapnivalót!
- Az most remek lenne! - kedvesen bevezette a konyhába, közvetlenül a nappali mellett, ahol mindennek makulátlanul a helyén kellett lennie. Érezte, hogy lassacskán visszaköltözik lelkébe a harmónia, és a béke. Mindenütt rend, és tisztaság uralkodott.
- Csúcs ez a hely ahhoz képest, hogy alig tizennégy négyzetméter! Mit szólnál egy kis spagetti tésztához?
- Remek választás! - Péter máris előkészítette jóbarátjának a szükséges lábasokat és eszközöket, hogy minden a rendelkezésére álljon, majd élvezettel nézte, hogy barátja mennyire jól kiismeri magát egy másik ember konyhájában.
Alig telt el kevesebb, mint tíz perc, és Annamari bámulatosan ínycsiklandozó ebédet készített mindkettőjüknek. A kisfiúnak is melegített egy kis tápszert, és gyöngéden megetette, majd asztalhoz ültek. Péter gondosan megterített, és még szalvétát is tett a különösen kedves vendég tiszteletére.
- Igazán figyelmes úriember vagy, hogy még szalvétát is tettél! Ritka kincs vagy a mostani világban!
Péter nem igazán tudott a bókokkal mit kezdeni. Különösen akkor nem, ha azok rá vonatkoztak, de most kellemes érzések járták át belsejét.
- Ö... hát... köszönöm szépen... - már megint jócskán elpirult.
- Csak nem elpirultál, hékás? Ez annyira édi! - könnyed, fellengzős puszit adott.
- Ö... köszönöm...
Péter kihúzta Annamari előtt a széket ügyelve, hogy az udvariasságán csorba ne essék. Most viszont Annamarin volt a sor, hogy pirulásával kellemesen nyugtázza barátja figyelmességét.
- Igazán kedves... Remélem ízlik majd, amit főztem!
- Egészen biztosan! - jegyezte meg, bár Péter válogatós volt, azért a finom ételeknek így sem tudott ellenállni. Óvatosan villájára szúrt egy kevéske tésztát, mert eddig nem igazán volt alkalma, hogy más társaságában fogyassza el ebédjét. - Mennyei! - rágott óvatosan.
- Látod drága barátom! Ennek őszintén örülök! Nagymamám szerencsére sok mindenre megtanított, hogy felnőtt koromban se maradjak elveszett bárány. Azt hiszem most kicsit elégedett lehetek magammal.
Péter jóleső érzéssel hallgatta Annamari történetét: hogy mennyire hamar ismerkedett meg filmrendező pasijával, aki szinte azonnal szakított vele, amint kiderült gyereket vár, hogy mennyire elszántan keresett magának állást, és ha nem lett volna egy-két megbízhatóbb barátnője most nagy valószínűséggel még segélyt sem kapna, hogy nyáron előszeretettel utazott egzotikus tengerpartokra, ahol szinte mindig rátört a kínzó honvágy, és magánosság ösztönös keveréke. Mire befejezték az étkezést a kisfiúcska újból gügyögni kezdett, és ez azt jelentette, hogy valamire szüksége van.
Annamari odament és érdeklődve kérdezgette kicsi csecsemő fiát, hogy vajon mire lehet szüksége. Előbb megnézte a pelenkát, hogy nem nedvesedett-e át, vagy hogy nem kell-e újból tisztába tennie? Majd kezével kanalat formázott, és megpróbálta kisfiával megértetni, hogy nem éhes-e? Végül óvatosan ölbe vette, és ringatni, nyugtatni kezdte, mire a kisfiú egy-két perc után kellemes álomba merült szuszogva. Pétert határtalan öröm, és boldogság járta át. Úgy érezte, mint akit kegyébe fogadja a bizonytalan sors, mert beavatja egy édesanyja és egy csecsemő legféltettebb, legbizalmasabb hétköznapjaiba. Titokban csak arra vágyott, hogy Annamari és kisfia még maradjanak legalább pár napot, amíg rendeződik minden.   
Hosszú idő után végre ténylegesen úgy érezhette magát, mint aki kapott egy második lehetőséget az élettől, és új családra találhatott. Örökké nyughatatlan, hajótörött, sebezhető szívében beköltözött a hőn áhított béke és harmónia.