TUDATOS KIMERÜLÉS


Várakozó készenlétben szükséges várakoznom. Bűnök megváltó malom köve nem sok – kis híján már agyonnyom. Mintha szívdobbanásomban néha méla-mélyen egy másik, titkosabb, sötétebb dallam állna készen és vegyülne, melyet csupán kevesen hallgatnak. Örökké megriadt, árva-szemem minden koron figyel, letapogat keresve őszinte-igaz romantikát. Mindent betöltő Mindenség-vízesések ambrózia-gyógyszerét.

Sokszor meglátogattam az idült boldogságok bukkanós lejtőit. Kimondott, elhallgatott tekintetek barokkos uszálya ricsajszerű kéjelgés. – Mert osztatlan, Egy-tekinteteknek igenis varázshatalmuk van és titkos kulcsaik, mellyel lélek-szirmokat nyitogatnak serénykedve harmóniájuk szerint.

Emlékeim visszatérő, boldogabb képeibe belekapaszkodnom, míg csak fohászom betöltené a vélt s valós dolgok felszínes összetettségét. – Mérleg-figyelmét, szúrós-szemei kereszttüzeit tarkómon érzem, ha igazgyöngycseppjeivel megvádol a suttogó, garabonciás ősz. Kozmikus ürességet kanyarítok ki önmagamból valahányszor még muszájból el kell játszanom őszinte-hitelesen a boldogság utáni mohó, ám csalóka vágyat.

Sokszor egy-egy veleszületett csalóka érzelem már nem jöhet vissza, elviselhetetlen Jelenbe foszlik minden megmaradt kipárolgása. – Szándékosan inkább hajlamos vagyok éber figyelmem elterelni egy-egy szóban forgó, nélkülözhetetlen érzésről csak hogy tovább már ne égesse érzékeny valómat, mint skarlát-bélyeg s további öngyilkosoknak való, zsarnoki gondolatokat már ne okozzon.

Mikor eszembe jut, hogy bátran tesztelhetném is magam szerveztem lét-energiája váratlanul lemerül s megadom önként magam s tudatos kimerülésnek!

VADÁSZKALAND


Hétéves koromig úgy éltem, mint akit egyszerre beszippantott a magány. Feltűnően sok időt töltöttem a felnőttek társaságában, így a legtöbb ismerős, rokon, vagy épp családtag azonnal levonta a megfelelő következtetést, miszerint: a gyerek túlkoros, koravén, vagy éppen csak magának való! Ami – főként a mostani korban egyet jelent a beilleszkedési nehézségekkel küszködő pszichológiai szakkifejezés fogalmával.
– Gyula! Én nem tudom, hogy mit csinál a Milánka, de ez akkor sem helyes! – hajtogatta megrögzött igazságérzettel, és csökönyös vaskalapossággal nagyanyám, akinek a konyhájában még most is érzem mézes zserbója, és fantasztikus kürtöskalácsa illatát.
– Ugyan már no! Hát mi baja lenne?! Egyszerűen csak gondolkodik! – vetette könnyelműen oda nagyapám, aki maga is bölcs ember lehetett, mert szűkszavú lévén legfeljebb csakis akkor beszélt, ha valaki kérdezte.
Testvértelen kisfiúként a nagyszülők házában töltöttem jóformán az egész nyarat, és az ősz, és tél bizonyos időszakait is. Ami azt jelentette, hogy korom béli gyerekekkel még véletlenségből sem találkoztam. Nem azért, mintha szigorúan tiltották volna, csupán azért, mert hamar rájöttem, hogy nem tanulhattam, és sajátíthattam el a társas érintkezés, és a barátkozás szabályrendszereit.
Könyvek, és filmek voltak az első barátaim. Gőgös Gúnár Gedeon, Ablak Zsiráf, Nagymama képeskönyvéből próbáltam meg megtanulni olvasni, és betűket írni. Egy kis firkálás, és lengő ceruzarebegtetés után már tűrhetően letudtam – igaz ugyan -, csupán csak nyomtatott nagy betűkkel írni a nevemet. Apám gyakorta bejött a kinti konyhába, melyet úgy építettek a kertes ház mellé, mintha valami mellék, vagy csupán elő épület volna. Csöndes, cinkossággal a hátam mögé settenkedett, majd azonnal barackot, vagy kokit nyomott a fejemre bütykös, vastag kezeivel, melyen mindenkoron kiadósan feldagadtak a kék-zöld-lila erek, és kérdőre vont:
– No lám csak Milánka! Hát te meg? Mit csinálsz? Máris írogatsz?
Sokszor inkább nem válaszoltam semmit, mert tudtam, és éreztem, hogy több mint valószínű, hogy azt se venné valami jó néven tőlem, - ehelyett, mint egy kis sárkányölő vitéz, vagy akcióhős büszkén mutattam a „szent papírost” amin a „Berkesi Milán” név szerepelt, legalább olyan ismeretlen, kacifántos, és felnőttes írással, ahogy anyám igyekezett mindig mutatni. Anyámnak egyszerre művészi, és roppant finom, puha kezei voltak, melyek leheletfinoman alig érintették a sokszor durva, famentes papírt, és úgy suhant a toll a kezében, mintha a világ legtermészetesebb dolgát végezné. Sokszor mesélte nagyapám, hogy Arany János költő is négy éves volt, amikor az apja hamuban írt betűkön igyekezett neki megtanítani a betűvetés tudományát. Apám ezt valami goromba sértésnek, vagy egyenes, nyílt provokációnak tekinthette, mert egy óvatlan percben, - mikor másfelé néztem -, kicsit megnyomorgatta a nyakamat, és kaptam egy közepes méretű pofont, mert ilyen „hasztalanságokkal” mulattam szerinte az időmet.
Később nagyapám bejött hozzám a nappali szobába. Kezembe adta féltett vadászpuskáját, melyet valósággal úgy dédelgetett mint egy pólyás kisdedet. Persze a töltényeket ekkor mindig szigorúan kivette a fegyverből, mert nem akart semmi galibát. Először és utoljára fogtam fegyvert, és már kiskoromban sokat törtem oktondi, kelekótya fejemet, hogy miért kell folyton háborúzni, és bántani másokat? Ezt azóta sem tudtam megfejteni.
– No Milánka! Most elviszlek vadászni! De vigyázz! Senkinek egy szót se, mert akkor kapunk a fejünkre! – ekkor mindig titokzatosan mosolygott, és fogatlan szájában csupán egyetlen alsó foga világított sárgásan, amitől majdnem úgy nézett ki, mint Piszkos Fred kapitány, csak nem félszemmel.
Gyerekes, naiv izgatottság lett úrrá rajtam. Még sohasem jártam azelőtt igazi erdőben. Persze számos – főként indiántörténetet -, igyekeztem olvasni róla, hogy milyen lehetett, amikor Winnetou az apacsok törzsfőnöke éj fekete lován, és hosszú lövű puskáján Old Shatterhanddal együtt el lovagolt az Ezüst tóhoz. De ezek csupán csak gyerekes fantáziám melléktermékei lehettek, és sokszor egy-egy kedves olvasmányélmény szervesen összekeveredett a valóság kiábrándító tényeivel.
Mivel őszre fordult az idő ezért vadonatúj félcipőmet vettem fel, amit anyám cipőtisztító fekete krémmel fényesített ki, majd hozzávettem a farmernadrágomat, és egy dzsekit is, ami akkor szintén trendinek, és divatosnak számított. Úgy nézhettem ki, mint egy furcsa földönkívüli, aki még nem sajátíthatta el az öltözködés szabályait a föld nevű bolygón.
– Kis unokám! Biztos vagy benne, hogy így akarsz jönni?! – von félre nagyapám. Nem tudhattam, hogy a különös, huncut mosoly arcán vajon nekem, vagy meghökkentő öltözékemnek szól-e, de kaptam tőle egy munkás overállt, ami legalább három mérettel nagyobbacska volt rám, és két harmincnégyes méretű masszív, fekete színű gumicsizmát, mert az erdőben sok volt a sár, és elegáns félcipőben hamar beleragadtam volna az ismeretlen ingoványos talajba.
Amikor lecseréltem ruhatáramat, és csöndes tolvajok módján kilopakodtunk – szándékosan -, a hátsó kerteken át először éreztem azt, hogy vagyok valaki. Hogy talán én sem vagyok már annyira szerencsétlen kisgyerek, mint sokan gondolták rólam.
Úgy hatoltunk be az érinthetetlennek hitt Monori erdő mélyére, mint a régi Kolumbuszok, vagy felfedezők, akik új világrészeket akartak felfedezni, és bármit elkövettek, hogy expedíciójuk sikerrel járhasson.
Nagyapám vitt egy puskát, és én is vittem egyet. Közben folyton magyarázott, mesélt, vagy igyekezett tanítgatni, hogy melyik erdei növényfajta mire jó, hogy a moháról meg lehet állapítani, hogy merre van észak, és hogy a nap járásából pontosan tudni lehet körülbelül mennyi az idő?
– Csöndesebben te gyerek! Akkora zajt csapsz  lábaddal, hogy az őzek azonnal megijednek! – intett csöndre nagyapám, mire én földbegyökerezett lábbal inkább egy helyben megálltam mellette.
– Látod ezeket a nyomokat? Ez egy szép hímszarvas lehetett! A patanyomokból szépen ki lehet olvasni sok hasznos információt! – hajolt közelebb a mocsaras jellegű, avarillatú földhöz, hogy megvizsgálja.
Nagyapám olyan volt, mint egy bölcs indián, aki megértette, tisztelte, és elfogadta az anyatermészet törvényeit. Gyakorta emlegette, hogy minden állatnak külön lelke van, és ezeket totemeknek hívják az egyes kultúrákban.
– Nagypapa? Miért kell lelőni a szarvasokat? – kockáztattam meg egy ártatlan kérdést.
Nagyapám felemelkedett a földről. Kopasz fejéről letörölte az enyhén csillogó verejtéket, majd nagyon bölcs, megfontolt, és szomorú kifejezés ült ki redőzött arcára:
– Tudod Milánka! Vannak akik hobbiból, sportból lövik le az állatokat, míg mások azért, hogy egyenek, vagy a családjuknak visznek élelmet! Mi most csak figyelni fogunk! Ne feledd! – hajolt közelebb. – A szarvas és az őz az erdők királya és királynője! Nyomos indok kell hozzá, hogy valaki elejtsen akárcsak egyet is belőlük!
Addig-addig mentünk egy kitaposott erdei útféleségen, míg egy kis fából ácsolt lakhoz nem értünk, ahol a vadászok megpihenni szoktak, vagy a dús, bozótos növényzet miatt megfigyelik az állatokat.
– Itt fogunk letáborozni! – vette le nagyméretű puskáját a válláról nagyapám, és betámasztotta az ajtó mögé. Odament az egyik kémleli nyíláshoz, és halotti csöndben várakozni kezdett.
Én is letettem a magam fegyverét, és óvatosan, pipiskedve nagyapám mellé kuporodtam. A kémlelő nyílás legalább négy fejjel magasabb volt mint én, így én semmit sem láthattam csupán a vastag fenyődeszkákat, amikből az erdei lak valamikor készülhetett.
– Cssss! Egy pisszenést se! A közelben vannak! – intett paraszti kezeivel, majd tovább figyelt.
Léteznek olyan különleges képességekkel rendelkező emberek, akik megérzik a mozgó tárgyak, emberek, vagy épp állatok jelenlétét. Pár pillanat múltán egyszer csak arra lettünk mindketten figyelmesek, hogy két szarvas csörtet át szökkenve, akár fürge szöcskék az erdő fáin át a közelünkbe. Nem lehetett tudni, hogy vajon mit kereshettek? Friss vizet, vagy élelmet, mindenesetre nagyapám fogta a puskáját, és másodpercek tized része alatt célkeresztbe fogta az egyik hím bikát, melynek akkora több ágakból tekerődző, díszes agancskorona volt a fején, hogy azt bárki megirigyelhette volna. Lehet, hogy ezzel akarta lehengerelni az őt híven követő nőstény gidát?
Nem tudhatom, hogy mi fogott el, de egyszer csak tüsszentenem kellett, mert fojtogatta orromat valami ismeretlen inger. Sajnos ez még a kisebb gond volt, mert a két szarvas hirtelen megtorpant, mindketten beleszagoltak a levegőbe, és mintha csak tudhatták volna, hogy rajtuk kívül két emberi lény is tartózkodik az erdő biztonságos berkeiben máris rémülten eliramodtak látóterünkből.
– Hát veled meg mit történt? – fordult meg, és nézett le rám enyhe, de kedves nehezteléssel nagyapám.
– Bocsánatot kérek nagypapa… tüsszentenem kellett! – s máris vettem elő zsebkendőmet, mint egy kis betegeskedő kisfiúcska.
– Na jól van! Semmi baj! Talán majd legközelebb! – eresztette le saját fegyverét, majd fölszedelőzködött, és útnak indultunk hazafelé.
Odahaza aztán először aggódó anyám jött elénk nagyanyámmal, és kezdődött az ú.n. dorgálós fejmosás:
– Hol voltál Milánka?! Mi itt halálra aggódtuk magunkat! Már a rendőrséget akartuk hívni! Szégyelld magad! Így ráijeszteni szegény szüleidre! – anyám hangja erős, határozottnak hangzott, de legalább ugyanannyi rettegés, tudatos félelem is vegyült benne.
Nagyanyám már éppen arra készült, hogy orvul a hátam mögé kerül, és kiadósan elfenekel, mert a pofozás – apám kivételével -, nálunk is szigorúan vették. Nagyapám volt, aki büszkeséggel ecsetelte, hogy megmentse bőrömet, hogy a kis unoka majdnem leterített ötszáz méterről egy hatalmas bőgő szarvasbikát, melynek legalább hétágú, fejedelmi agancsa volt.
– Na ne meséljen már papa! – intette le könnyelműen hitetlenkedő apám az öreget, hiszen szokása volt, hogy csak azt hitte el, amit a két szemével lát. Így a Mikulásban, és a Jézuskában sem volt hajlandó hinni.
– Pedig így igaz, ha mondom! Úgy emelte meg ezt a puskát, mintha csak játékszer lenne, csak elhibázta a lövést, mert véletlenül tüsszentenie kellett!
– Nohát! – erre apám is felkapta a fejét, mint aki pontosan megérezte mikor is mondanak neki igazat. – Szóval… tüsszentett, mi?! Ezt a szerencsétlen balszerencsét!
– Megnyugtatlak kedves vőm! A fiad hihetetlen bölcs dolgokat mondott! – dicsekedett továbbra is.
– Igen?! No, és miket? – fonta mellkasa előtt keresztbe mindkét kezét apám, mint aki ítélkezik, vagy csak kérdőre von.
– Azt mondta, hogy nem szabadna csak hobbiból, vagy játékból megölni a szarvasokat!
– Haha! Tudja is az a gyerek mit beszél! – legyintett fennhéjázón apám. – Majd ha egyszer neki is lesz családja, akkor majd megtudja, hogy néha olyat is kell csinálnia, amihez csöppet sem fűlik a foga! – Mint később kiderült ebben az igen-igen vaskos, ugyanakkor mélyenszántó kritikai észrevételben próbálta apám közölni mennyire büszke és elégedett velem. Az érzelmeit sajnos sohasem volt képes kimutatni senki irányában.
Később aztán hosszú évek múltán, mikor már nagyapám sem élt már újra kimentem a maglódi erdőbe, mely azóta az illegálisan lerakott hulladék, és szeméttelep hitvány, megalázó prédájává vált, és újra megrohantak az együtt töltött, békeidős emlékek. Mennyire szerettem volna, ha nagyapámnak bemutathatom igazi barátnőmet, hogy kicsit eldicsekedhessek vele, hogy talán egyenes úton halad az életem, vagy hogy írtam egy újabb könyvet.
Most is magam előtt látom csillogó, mindig frissen borotvált, mindig makulátlan, markáns arcát, ahogy szavak nélkül pusztán csak tekinteteink ősi, telepatikus nyelvén hangtalanul beszélgetünk egymással. Igen! Azt érzem ő volt a második, igazibb apám!   
 
   

A FÉLELEM SZAGA



Megint tizenöten voltak. Ismét újabb csetepaté, megaláztatás, megszégyenítés, melyet foggal-körömmel is, de bármi áron ki kellett bírnia.
Mielőtt reggel hét óra felé iskolába ment volna munkába készülődő anyja még utoljára figyelmeztette: – Drága kincsem! Ne félj semmitől! Nem lesz semmi baj! A doktornéni csak megvizsgál a tüdőgondozóban. Beállsz a gépbe az kétszer lefényképezi a tüdődet, és már jöhetsz is haza! Nem kell megvárnod a többieket, már nagy fiú vagy! – búcsúzóul megpuszilta a fia kipirosodott pufókás arcát, melyen még jócskán meglátszottak a félelem sírós nyomai.
„Anyu! Ne hagyj el megint!” – gondolta szomorúan, mikor bejárati ajtójukat komótosan, szófogadóan kulcsra zárta, és elindult az iskola felé, ahonnét majd az osztályfőnök vezetésével fognak orvosi vizsgálatra menni.
Miközben már jó előre látta, hogy ez a nap is mennyi fölösleges, szenvedős veszélyforrást tartogat már vagy százszor elképzelte, hogy mi lenne, ha a busz előtt megszökne, és elrejtőzne az igen-igen szúrós csipkebogyó bokorban? Elvégre már eddig is volt tapasztalata, amikor a bandavezér srácok megakarták verni. Órákig képes volt – ha muszáj – eltűrni a fájdalmat. Valahol egyszer olvasott egy képregényt, vagy könyvet, amiben olyan emberek szerepeltek, akiknek az egyik genetikai rendellenességük az, hogy nem éreznek fájdalmat.
„Hogy is hívták azt a római katonát, aki tűzbe tette a kezét a saját igazságáért?” – töprengett. Bárcsak én se érezném saját sebezhetőségemet kívánta, amikor a tizenöt fős osztály fölkapaszkodott Móricz körtérre tartó buszjáratra, és kisebb-nagyobb randalírozások, és nyüzsgések közepette elindultak a tüdőgondozó épülete felé.
– Nézzétek csak! A hülye gyerek okostóni! Úgy be van szarva, hogy mindjárt sírva fakad! – mondogatták a nagyobbak, mert tudták, hogy Balázs ezt komolyan veszi, és rendkívül könnyen megbántódik.
– Még a húgom is tökösebb, mint te vagy te kis nyámnyila pöcsfejű! – mondta egy másik osztálytárs.
A körtér meglepően közel volt a lakótelepi iskolához. Az ember szinte nem is hitte volna, hogy tömegközlekedéssel i csupán alig húsz, legfeljebb huszonöt perces útról van szó. Tehát kibírható. Már ha az embernek egyáltalán olyan minden lében kanál, állandóan szemétkedő, gyilkos tréfákat űző osztálytársai vannak, akik szadisták, és szociopaták is egy személyben, és persze csak akkor érzik jól magukat, ha szenvedést okozhatnak másoknak.
– Osztály! Figyelem! Most mindenki rendesen fog viselkedni! Ha bementünk azon az ajtón mindenki levetkőzik, és névsor szerint, aki a nevét hallja majd az megy be a doktornénihez, hogy megvizsgálják! Elvárom, hogy mindenki fegyelmezetten viselkedjen különben intőt kap, aminek meglesz a maga következménye! – Béla bácsi egy magas, termetes, kopasz ember osztályfőnökként fantasztikusan képes volt megismerni az egyes gyerekek jellemvonásait. Mintha belső, kifinomult érzéke lett volna hozzá, hogy megérezze a jót, és a rosszat is.
– Balázs! Légy szíves gyere ide mellém! – szólt a megszeppent, és a rettegéstől most kissé nyeszege fiatalembernek, aki úgy ment az osztályfőnökhöz, mintha egyenesen saját kivégzésére tartana. Rövid, alig tizenkét éves földi élete során olyan keveset élhetett, és így kellett elmúlnia.
– Menj csak te kis nyomorult féreg! Egyedül bezzeg már nem akkora a mellényed! – ordította az egyik magasabb, csontosabb fiú, aki jóval idősebbnek látszott társainál, és persze pár fejjel így is kimagasodott közülük. Torló László kibukott a nyolcadik osztályból dühkitöréseket, és nagyobb antiszociális viselkedést tanúsítva mind a tanárok, mint pedig a diákok irányába. Egyszer a jó hecc kedvéért kémia órán a Bunsen-égővel szabályosan sikerült felgyújtania az egész iskolai szertárt. Csak a szerencsén múlott, hogy a fizikai tanár aznap éppen arra ment, és használni tudta a poroltó készüléket.
Persze Torló Lászlóval így sem tudtak mit csinálni. Vannak sajnos olyan emberek, akik olyanok akár a pusztító betegségek, vagy métely nem lehet őket sem megjavítani, sem megszüntetni. Alattomos, szemétkedő piócákként valósággal az emberek életébe fúrják be magukat, hogy minél több jóvátehetetlen károkat, és beláthatatlan következményeket okozzanak az illetőnek.
Még szerencse, hogy Tormás Balázs neve a névsorban majdnem a legutolsó helyen szerepelt, így titokban arra számított, hogyha a többi gonosztevő osztálytársa végez az orvosi vizsgálattal már haza fog menni, és akkor ő is nyugodtan biztonságban tudhatja magát. Mekkorát tévedett.
Amikor egymás után sorrendben jöttek-mentek a osztálytársai, és mintha világra szóló szenzáció lett volna egymás szavába vágva újságolták, hogy hogyan fényképezte le a tüdejüket egy olyan szuperszonikus űrkapszula, melyeket főként a sci-fi-filmekben láthat a kíváncsi közönség Balázs egyre jobban érezte, hogy borsódzik a háta, és olyan üveggolyó nagyságú, jéghideg verejtékcseppek gördülnek le a hátán, akár egy kisebbfajta jéghegy. Mindig kopogó szíve most valósággal zabolázhatatlan vadállattá változott, és úgy kalapált, mintha ott helyben megakart volna állni, vagy legalább is ki akart volna szakadni a helyéből. A pulzusa is megnőtt, akárcsak folyamatosan magas vérnyomása. Apai örökség! Egyszer még anyai nagymamája emlegette, hogy jobb is, ha gyakorta vérzik az orra, mert így szerencsésen kikerülheti az agyi infarktust, vagy a súlyos agyvérzést.
Sokszor hallotta anyukáját, amint óvatosan rászól a mamára:
– Mama! Nekem ne rémisztgesse azt a gyereket! Így is már mindentől fél mindentől!
„Talán jobb volna, ha most mindjárt összeesne, mert akkor biztosan kórházba szállítanák, ahová a gonosztevők már nem tudnák követni!” – gondolta át újra és újra félelmeit, és rettegését. Majd a névsorban ő következett.
Annyira óvatosan ment be a hófehér, alig öt négyzetméteres orvosi szobába, ahol még hófehér fogas is volt, és egy megint csak hófehér pad, amire lerakhatta levetett ruharabjait. De a gatyáját – ha törik, ha szakad -, magán tartja.
„Miért nem volt képes annyi éven át lefogyni? Miért kellett megennie a szülinapi csokitortát, amikor már akkor is több volt mint nyolcvanöt kiló! Azt beszélik, hogy ha majd jön a kamaszkor kinövi, és csontozata is egyre fejlettebb, sportosabb, erősebb lesz! Addig még várnia kell, és illik türelmesnek lennie! Most viszont muszáj lenne valami csekélyke kis bátorságot önmagára erőltetnie!” – kifújta még egyszer jó alaposan az orrát, hiszen anyja nem győzte figyelmeztetni, hogyha nem fújja ki rendesen az orrát felszúrhatják az arcüregét, hogy kapjon levegőt. Megpróbálta sírása, szipogása nyomait eltüntetni, de a kék-zöld-lila, vagy éppen gyógyultnak látszó foltokkal képtelen volt bármit is kezdeni. Anyának voltak olyan kozmetikai szerei, melyek olyan púderek voltak, amik képesek a sebeket, horzsolásokat, zúzódásokat eltüntetni, hogy nyomuk se maradjon. És ha a doktornéni megtudja? A végén még beárulhatja Béla bácsinak, és akkor százszorosan megfizet azért, mert senkinek sem mert szólni, hogy állandóan megverték osztálytársai!
Kissé idétlenül igyekezett szorgalmasan kibújni farmernadrágjából, melyhez hózentróger is járt, amit már többen is elavultnak tartottak, de Balázs szerette, mert sokkalta kényelmesebb viseletnek tűnt, mint a hagyományos öv.
A gatyáját leszámítva anyaszült meztelenül lépkedett kissé fázósan, és dideregve a hideg sakktáblaszerű kockakövön a doktornéni elé, aki már bent ült a kabinszerű gép mögött, és kérte, hogy Balázs álljon be a gépbe.
Balázs beállt a gépbe. Korához képest, most meglepően nagynak érezte magát, talán csak a hely szűkössége miatt. Tokás, hájas állát egy vályúszerű vájatba kellett raknia, míg teste felső részét, és mellkasát egy alumínium színű tálcaszerűséghez kellett illesztenie, mely ugyancsak nyirkos, hideg volt.
– Kérek egy nagy levegőt! Majd bent tartani a lélegzetet! – kérte a doktornéni, és alig egy precíz kattintással már le is fényképezte Balázs fekete-fehérnek látszó tüdejét.
– Már meg is vagyunk! – most lépett ki először a kabinszerű gépezet mögül. Ekkor vette észre először Balázs zúzódásait. Felhúzta szemöldökét, mint aki egyszerre lepődött, és döbbent meg aznap.
– Hogy szerezted ezeket a zúzódásokat kisfiú? –kérdezte kedvesebben, mert Balázs sírós szemei nem hazudtak, és látszódott rajtuk, hogy nagy fájdalmai lehetnek.
– Elestem a pincénkben, mert elfelejtettem becsukni a pinceajtót! – Balázs tudta, és érezte, hogy hazudik, de hát mennyi hazugságra is van szükség ahhoz, hogy végre kiderüljön az őszinte igazság, vagy hogy végre higgyenek is az embernek?!
– Szeretnélek még alaposabban megvizsgálni, mert fennáll a veszélye, hogy belső sérüléseid keletkezhettek! – felelte határozottabban, olyan doktorosan a középkorú nő.
– Kérem szépen… ne tessék megmondani senkinek… mert… már eddig is nagyon sokat… kaptam… - Balázs egész arca eltorzult, és nagy volt a veszélye, hogy már megint bömbölő, jajveszékelős sírásban törhet ki. – Nekem nem szabad… apukám nem tudhatja meg…
– Cssss! nyugodj meg! Nincsen semmi baj! De ahhoz, hogy segíthessek látnom kell a sebeidet! Kérlek gyere kicsit közelebb! Ne félj! Nem foglak bántani.
Balázs óvatosan közelebb lépett. Most már nagyon fázott, és remegett, hiszen már vagy jó tizenöt perce csupán egyetlen kis gatya híján teljesen meztelen volt. Kicsit szégyenkezett is redőnyös hájhurkái miatt. Miért nem lehet olyan kidolgozott teste, mint a legtöbb szuperhősnek? De szeretett volna Batman lenni most!
A doktornő sztetoszkópot tett a mellkasára, hogy meghallgassa szívét, és kissé heves, szabálytalan légzését.
– Sóhajts óvatosan nagyokat! – tapintás, tapogatás, amit mindig is utált, de most bátornak kellett lennie, ha már egyszer anyukájának is megígérte. – Mikor érzel fájdalmat?
– Csak akkor, ha le kell hajolnom, vagy csinálnom kell valamit! – felelte bizonytalanul, és rendkívül megrémülve, mert mindig is utálta az orvosi vizsgálatokat, és ez a néni most őt vizsgálja, tapogatja.
– Nézd csak! Nem fogok hazudni! Nagy a kockázata, hogy megrepedhetett az egyik bordád, ami viszont nyomja a tüdődet! Ezért nem kapsz rendesen levegőt! – a doktornő hangja megkeményedett hirtelen, mintha szemlátomást nagyon is haragos, vagy éppen dühös lett volna valakikre, akik ezt művelték ezzel a szegény kisfiúval.
– Kérem szépen… nekem most már haza kellene mennem… a szüleim nagyon mérgesek lesznek, ha nem megyek… - érezte, hogy mást is kellene mondania, de most mintha nem jöttek volna egyszerűen, és könnyedén a szájára a szavak.
– Figyelj ide! Ez most nagyon komoly dolog! Ha nem csinálod azt, amit mondok akkor nagyon beteg lehetsz, és fájdalmaid lehetnek! Majd én beszélek az osztályfőnököddel! Öltözz fel, és várj meg itt! – azzal már ki is ment az orvosi szobából, és Balázs egyedül maradt a nagy fölállított téglalapgéppel.
„Most mi a fenét csináljak?! – töprengett. Ha megszököm Béla bácsi és a szüleim egészen biztosan nem fognak megbocsátani, ám ha itt maradok talán megúszhatom enyhébb büntetésekkel!” – több gondolatra már nem futott idejéből, mert a doktornéni az osztályfőnökkel tért vissza.
– A doktornő éppen most tájékoztatott kedves Balázs, hogy fájdalmaid vannak! Majd én fölhívom a szüleidet, és elmagyarázom nekik a helyzetedet! Te pedig hallgass a doktornőre!
A doktor néni kérte, hogy Balázs húzza fel a pulóverét, és a pólóját, hogy hátán és felső testén is jól láthassa a gyógyulásnak indult zúzódásokat. Elővett egy henger alakú kötöző gézt, és óvatosan elkezdte betekerni Balázs felső testét, ahol jócskán látszottak a sérülések, vigyázva arra, hogy fájdalmat ne okozzon.
– Így ni! Most pár napig biztosan nem mehetsz majd az iskolába, amíg össze nem forrnak a bordacsontjaid! De ne izgulj! Egy csont beforr! – most mosolygott először, mintha afféle biztatásnak szánta volna.
– Kérem szépen… én mindent nagyon sajnálok… én mindent bevallok… a Torló fiúk voltak… ők terrorizálták a kisebbeket… - mondta.
– … És senki nincsen, akitől segítséget lehetne kérni?! – kérdezte elgondolkodva a doktornő.
Balázs csak a fejét rázta nagyon letörten, nagyon szomorúan. Világvége hangulatban.
– A legfontosabb dolog, hogy most meggyógyulj! Szerintem minél hamarabb legyél magántanuló, vagy másik iskolát kellene választanod, mert így önmagadnak ártod a legtöbbet! Beszélsz a szüleiddel erről, mert fontos! – végzett a kötözéssel, majd íróasztalához ment, és adott egy olcsó ajándéknyalókat a megszeppent kisfiúnak.
Balázs kilépett a tüdőgondozó kapuján, és már előre tudta, hogy újfent verésre számíthat. Mintha megérezte volna a gonosztevők jelenlétét, vagy akik bármi áron ártani akartak neki. Most jól láthatta, hogy ott cigiztek a sarki Pizza kuckónál, ami nemrég nyitott.
„Na megálljatok! Én az ellenkező irányba megyek majd!” – olyan villámsebesen lépett ki, és iramodott meg, akár a pisztolyból kilőtt golyóbis. Bekanyarodott a sarkon, és még szerencse, hogy ismerte a környéket, mint a tenyerét, mert egy másik mellékutcán át már ott is volt a Fadrusz utca közelében, ahol az első megállónál felkapaszkodhatott a hazafelé vezető buszra.   

KÉRDŐJELEK

Hagytam szétszivárogni keringésemben a rám telepedő akasztófavirág-kétséget; tükrökben bambán megbámulva kiütköztetett, kopaszodó foltjait vén lábakon tengődő Időknek. Már megint megtörtént emlékek boltozata húz pince-mélyek pokol-gödrei felé. Nyugdíjjárulék nélküli megcsonkított éhbérekért ki tudhatja majd negyven egynehány év múlva meghozza e a jutalmat a posta? – Vérem még keringés dús masszás-páca folyamatosan keringet bennem, bár a Világ azonnal megfeledkezett a létminimumhoz közel tengődők népjóléti biztosításáról.

Megszaporodtak hiábavaló fölöslegesen fejlemények, melyek minden esetben újabb napnál is világosabb szenzációkban végződnek s kiderülhet, hogy a megértő-elnéző Jövő már csöppet sem toleráns, empatikus. – A Léthez immár már méltatlan kevés valami különleges, hóbortos, abszurd viselkedés: csalni minden koron érdemes lehet, hiszen olyasvalakiket tüntetnek ki, terjesztettek fel rangos érem és érdemrendekkel, akik szerint a nagy tételű tolvajlás igenis becsületes!

Minden egyes nap céltalanabb a tengődés, folyás, és kompromisszum, s minthogy nem is létezhetett igazmondó őszinteség legfeljebb az érzések csapdát állított, alattomos kényszerzubbonya – már nem létezhet sosem kiszabható ítélet, vagy dicséret a jogos véleménynyilvánításért, mert szajhává züllött az Erkölcs, mint tett. S mivel minden agymosott embrió csupán némán bólogató majom lehet – minden gondolkodni, tenni bátor elme csakis önmagába zártan maradhat szabad! Alvajáró zombieként úgy sincs már sok értelme bármiből felébredni!

EMLÉKEK GYŰRŰJÉBEN

Kicsit barátságtalan, őszbe hajló, ködös idő volt, amikor az Andrássy útból kinövő Népszínház utcába kanyarodott be izgatottan egy rozsdásodásnak indult Lada Szamara autó benne a jövő talán új reménységű színésztanoncával Lipták Ernővel, aki – miután gyakorlatilag egész gyerekkorát a filmek, és sorozatok között töltötte -, elhatározta, hogy megpróbálkozik a színészettel.
– Ha engem kérdezel édes fiam kidobni való hasztalanság! – vetette hanyagul, fanyarul oda az apja, amikor meghallotta a totális képtelenségnek tetsző ötletet.
– Ugyan Géza! Ne légy ünneprontó! A fiad valami nagy dolgot szeretne csinálni! – fiatal és mindig csinos feleségének mindig volt egy-egy jó mondása, amivel könnyedén le tudta szerelni marcona, és szőrszálhasogató férje dühkitöréseit, és ellenszenveit.
– Azért remélem, hogy van nálatok valamicske pénz, mert anélkül nem fognak bennünket beengedni! – vetette oda, amikor az autójuk fékezett a Népszínház utca sarkán, és kiszálltak.
– Micsoda kérdés ez?! Hát persze, hogy hoztam pénzt!
A kamaszkor végéhez érő Lipták Ernő gyomorgörcsökben, és kisebb félelmekben élte át azt, amit nyugodtan nevezhetnek a felnőttkor küszöbének is a pszichológusok. Pár bizonytalankodó lépést tett az utcában, és a különböző felíratok között végre meg is találta, amit kerestek.
„SHAKESPEARE SZÍNI TANODA” – hirdette nagy öles betűkkel az egyik felirat.
– Nézzetek csak oda! Az lesz az, amit keresünk! – folyamatosan cigarettázó apja persze ebben is jócskán megelőzte. Nemsokkal később egy sötét kabátos, fekete hajú, fekete szemű, latinos emberke lépett oda kedvesen hozzájuk, és máris szolgálatkésznek mutatkozott:
– Engem várnak? – a kulcsaival babrált, mert a helység a pincében volt kialakítva, mint utóbb kiderült.
– Igen Üdvözlöm! – nyújtotta puha kezét a fiatalasszony. – Lipták Gézáné vagyok, és a nagyfiam színész szeretne lenni!
A latinos kinézetű Igazgató Úr részletesen megnézte Lipták Ernőt és sokáig csóválta a fejét, majd kinyitotta az ajtót, és lementek egy pinceszerű, felújított helységbe, ahol volt egy kisebb kamarajellegű, feketére mázolt deszkaszínpad, mely recsegett, ropogott, ha az ember kiadósan ráállt, de azért még szolgálatkészen működött.
Az Igazgató most egy pénztáros, fiatal hölgy előtt haladt el, aki akkor nem lehetett több húszévesnél.
– Szervusz! Milyen volt ma a forgalom?
– Hát nem sokat tudtunk összeszedni! Az Ildikó mondta, hogy ma egy kicsit később tud jönni, mert családi problémái adódtak!
– Á! Vagy úgy! Ezek a kedves emberek azért jöttek, hogy megnézzék a színházat! Jöjjenek közelebb! Tessék csak! Nyugodtan!
A fiatal Liptákné volt az első, aki közelebb ment határozott léptekkel, majd következett a marcona apuka, és végül a tulajdonképpeni főszereplő, aki színész szeretett volna lenni Ernő.
– Tagsági díjunk tizenhatezer forint, amit azonnal be kell fizetni! – közölte ellentmondást nem tűrve az Igazgató, miközben levette nagyméretű sötét fekete kabátját, mely szinte úgy tapadt hozzá, mintha páncél, vagy köpönyeg lenne.
– Te anyus! Azért ez egy kicsit sok, nem?! – kezdett értetlenkedni az apuka, mert voltak fontosabb fizetni valók is.
– Géza! Ne akarj kihozni a béketűrésből! A fiad élete most fontosabb! – Liptáknál máris benyúlt a retiküljébe, és az Igazgató fénylő sötét csillag szeme ellenére óvatosan leszámolta a bankjegyeket a fiatal pénztárosnő asztalára.
– Nyugtát parancsolnak? – kérdezte.
– Feltétlenül! – felelte Liptákné.
– Akkor kérem foglaljanak helyet a nézőtéren, és várják meg míg a társulat felvonul! – Az Igazgató kezeit dörzsölve, hogy végre pénz állt a házhoz máris kisettenkedett egy másik művészajtón, és eltűnt kíváncsi szemük elől.
Néhány pillanat múlva lelkes, fiatalos fiatalok kis csoportja lepte el jóformán az egész színpadot, és máris mókázni, viccelődni kezdtek. Bohókásan ugratni kezdték egymást, ami egyrészt egy már betanult reproduciója volt az adott darabnak, másrészt mindannyian élvezték, hogy az előadás részesei lehettek.
Alig telt el fél óra, és Lipták Ernő a kijárat felé sandítva egyszer csak azt vette észre, hogy az apja nincs sehol. Értetlenül és aggódva nézett anyjára, aki igyekezett kézjelekkel megnyugtatni fiát, hogy nem lesz semmi baj.
Nem telt bele kis idő, és a társulat tagjai meghajolva nyugtázták a feléjük érkező tapsokkal tarkított tetszésnyilvánításokat.
Liptákné azonnal a fiához ment.
– Kincsem! Apu elment, mert már nagyon unta magát! – közölte kimérten. – Figyelj csak! Én is elmegyek, te pedig érezd nagyon jól magad!
Lipták Ernő pufók, kissé kétségbeesett arcán az aggodalom, és a kölcsönös rettegés borongós felhői vonultak át; „lehet, hogy ez megint egy cserbenhagyásos helyzet, mint gyerekkorában?” – töprengett, majd kis idő múltán beletörődött a visszavonhatatlanba, hogy itt volna az ideje, hogy egy kicsit felnőttesebben viselkedhessen.
– Rendben van! Menjek haza egyedül? – kérdezte csak a biztonság kedvéért, mert úgy beszélték meg, hogy a téli időszak, és a korai sötétedés miatt apja mindig hazafuvarozza.
– Ugyan ne butáskodj! Apád majd érted jön, amint ennek a foglalkozásnak délután négy, fél öt fele vége lesz! – Liptákné fogta magát, mint aki mindent szakszerűen, és precízen elrendezett, cuppanós puszit nyomott fia arcára és már ment is. – Otthon találkozunk drágám!
Lipták Ernő a nap hátralévő részében pedig színészettel kapcsolatos helyzetgyakorlatokat, versmemoritereket hallgatott meg rendszerint egy ültő helyében üldögélve miközben változatos fizikai megjelenése lányok és fiúk, általában korabeli színésznövendékek vonultak fel, álltak ki a fekete deszkaszínpadra, melynek kissé vakító reflektora éppen annyi hőmennyiséget termelt, amitől az ember jócskán megizzadhat.
– Önt hogy is hívják? – kérdezte fél óra múltán egy szemüveges, kissé hóbortos emberke, akiről kiderült, hogy színpadi rendező, bár a nevét alig értette.
– Lipták Ernő jelen! – felelte, mintha gondolatban máris vezényszót hallott volna. Annyira megijesztette a hirtelen támadt kíváncsi érdeklődés ezidáig az ismeretlenség teljes homályába burkolódzó személyisége iránt, hogy ez most valósággal az újdonság erejével hatott.
– Esetleg Ernő Úr is bemutatna nekünk valamit…? – a rendező nem volt éppen rokonszenves, de azt sem lehetett rá mondani, hogy ellenszenves lett volna. Vannak olyan emberek, akiket nem lehet egyértelműen besorolni a jó, vagy a rossz általánosító kategóriák közé. Talán itt is éppen ez lehetett a helyzet.
Még szerencse, hogy Lipták Ernőnek – magyar tanárja elmondása szerint -, afféle fotografikus memóriája volt, tehát könnyedén képes volt akár kódexhosszúságú szövegek megtanulására is. Sokszor nem is igazán értette, ha az irodalommal, és a humán tantárgyakkal bravúros könnyedséggel elboldogult, akkor miért nem mennek neki a reál tantárgyak, különös tekintettel a matematika?
Lipták félszeg, sokat sóhajtozó hajótörött hittel állt fel, majd lépet ki a színpadra. Először érezte magát rivaldafényben, és persze középpontban is. A legtöbb színészről téves konklúziók, és sztereotípiák keringenek, nevezetesen: mindannyian vagy exhibicionisták, vagy szociopaták, hiszen az érzelmeket csupán nagyon ügyesen leutánozzák, tehát a tulajdonképpeni színházi előadás nem több mesterien kivitelezett reprodukciónál.
Ernő recsegve, ropogva álldogált egyik lábáról a másikra, majd amikor teljes biztonsággal megbizonyosodott róla, hogy mindenki egyedül csak őt figyeli szavalni kezdte Arany János valamelyik balladáját, ahogy a versközvetítésekben láthatta a tévében. Ebben a percben mindenét odaadhatta volna, ha olyan hangorgánuma lett volna, mint a színészlegendák többségének, tehát markáns, erőteljes, tenorszerű mély hang, amitől máris borsózik a legkarakánabb ember háta is. Ám mivel nemrég töltötte be a tizennyolcat, tehát azért még a kamaszkor végén járt, erősen mutáló hangja inkább egy hermafrodita eunuchhoz tette hasonlóvá, semmint egy fiatal férfihoz. Persze anyja igyekezett nyugtatni, és erősíteni benne a hitet, hogy ez a változó kor velejárója, és majd szépen ki fogja nőni. Azonban ebben a pillanatban annyira szeretett volna megfelelni az elvárásoknak, mint talán életében még sohasem.
Ahogy szépen, artikuláltan, hangulatokat sejtetve igyekezett szavalni mindvégig szemmel igyekezett tartani kisebbfajta lelkes, és kíváncsi közönségét.
„Vajon színésztársai mit gondolhatnak róla, vagy a produkciójával kapcsolatosan? Vajon barátként fogadják-e el, vagy éppen ellenségként, akit bármi áron el kell taposni? És egyáltalán a furcsa, magas rendező is miért jegyzetel folyton nagyalakú kockás füzetébe, melyben olyan sok irritáló kérdőjel szerepel?!” – feltett kérdéseire persze – legalább is -, egyelőre nem kapott választ.
Alig tizenöt percet volt a számára világot jelentő deszkákon, és a rendező kereszttüzében, hogy megállapítsa legelső bemutatkozó „debütálása” talán nem annyira sikeredett valami jól, mint azt elvárhatta volna. Mint aki totálisan megszégyenült kullogott le a színpadról, és mivel sohasem rendelkezett egyfajta egészséges önbizalommal, most valóban úgy érezte önmagát, mint akinek egy csapásra sikerült magából komplett idiótát csinálni alig pár perc alatt.
– Hát… kedves Ernő… azt kell hogy mondjam, hogy nem is annyira rossz… - csóválta meg a fejét a szemüveges rendező, aki nagy tapasztalattal rendelkezett, tehát joga és kiváltsága volt hozzá, hogy kiszagolhassa a sikert, és a rejtett tehetségeket.
– Köszönöm… szépen… felelte bizonytalanul.
Később a rendező eltűnt, mert állítólag más halaszthatatlannak tetsző feladatok, és kisebb-nagyobb kötelezettségek foglalták le rendkívül zsúfoltan beosztott idejét, és Lipták Ernő kicsit bizakodva, ám még mindig félve és félszegen ment át a kis csoporttal egy félreeső terembe, ahol egy lenszőke hajó, nagymamakorú művésznő fogadta újdonsült tanítványait. Állítólag személyesen is ismerte Latinovits Zoltánt. Azért ez mégiscsak nagy szó.
Azonban Lipták Ernő számára, aki egy ezidáig teljesen ismeretlen, új világba került, ahol egyedül kell megállnia a helyét szinte minden és mindenki gyanús volt. S mivel nem barátkozott sohasem senkivel ezért szándékosan a sarokba, vagy árnyékos, sötétebb helyekre húzódott, hogy magányával lehessen együtt az emberek helyett.
– Üdvözlök mindenkit kollegák! – köszöntötte őket a friss és lelkes nagymamakorú művésznő. – Úgy látom, hogy páran új tagokként csak most kerültek közénk! Sok szeretettel üdvözlöm őket is! – itt kettőt tapsolt a levegőbe kissé teátrálisan, majd következett Montágh Imre: Tiszta beszéd c. könyvének behatóbb, és részletekig menő boncolgatása. Hogy miért más a színpadi beszéd, mint a rendes, köznapi nyelvezet? Miért kell a légzéstechnikákra nagyon odafigyelni? Miért kell bizonyos trükköket, és illúziót bevetni, ha a színész úgy érezheti, már minden veszve van a közönséggel szemben? stb.
Lipták Ernő persze az egészből semmit sem értett. Hogyan is értett volna. Elvégre szűkebben vett családtagjai közül még senki sem próbálkozott meg a színészi pályával. Kisebb kicsinyes büszkeséget érzett, hogy – apja ellenkezésére -, ő mégis megpróbálta, és ha más nem sikerül majd akkor is bátran mondhatja, ő volt az egyetlen a családban, akik ilyen szintre jutott és a sikerességet ostromolta. (Persze arrogancia, beképzeltség nélkül)
– Ön milyen versel készült kedves… hogy is hívják Önt fiatalember…? – kérdezte a nagymamakorú művésznő.
– Kezét csókolom! Lipták Ernő! Én szeretnék Adyt mondani… ha lehet… - még most is ez a feszült, tétovaság és sóhajtás hallatszott mondatai után, melyet egyesek gyerekesnek, vagy éppen nevetségesnek tartottak. A legfontosabb, hogy ne hagyja, hogy kibillentsék soványka akaraterejéből, és ingatag lábakon álló önbizalmából, mert különben minden elveszhet.
Szavalni kezdett, és nagyon ügyelt rá, hogy a gondolatok mögötti hangulatokat is precízen, pontosan, és remélhetőleg artikuláltan adhassa vissza. Persze folyton ébren kutató szemével továbbra is szemmel tartotta a csoport többi tagját, és mint az idős művésznőt, aki szemlátomást könnyekig meghatódott, vagy legalább is úgy csinált, mintha rendkívül érzékenyen érintené az elhangzott vers.
Mikor Ernő végzett a művésznő állva megtaposolta, és Ernő kellemes meglepetésére közölte a többi növendékkel, hogy így kell verset mondani! Hangulatokat, érzékesek megsejtve! Persze markáns hanggal, ami majd a kamaszkor után következik.
Ernő a többi csoporttárs produkcióját is meghallgatta, és sokat jegyzetelt füzetébe, hátha olyasmit hall, vagy tapasztal, aminek a későbbiek folyamán még hasznát veheti.
Észre se vette, és Casio karórája – melyet saját zsebpénzéből vett -, fél ötöt mutatott. Ideje volt hazamenni. „Ezeket az alkalmakat jobb volna a délelőtti órák környékére időzíteni!” – szögezte le magában, mert akárki akármit mondd télen a város egyszerűen nem biztonságos, és ezt mindenki tudta, aki itt élt.
– Remekül csináltad Ernő! – egy feltűnően csinos, és extravagáns lány lépett hozzá, akinek kakastarély-szerű frizurája volt, és meglehetősen provokatívan öltözködött, meglehet csak azért, hogy másokból rögtön kiválthasson valamifajta érzelmi, felzaklató, vagy ösztönös reakciót.
– Köszönöm szépen… Te is jól csináltad! – igyekezett kedvesnek, közvetlennek mutatkozni, bár még sohasem tapasztalta, hogy bárki is értékelte volna a teljesítményét a korosztálya tagjai közül.
– Ennek örülök! Figyelj! Nagy kérés lenne, ha elvinnél, mert az az igazság, hogy sürgősen rohannom kell Kelenföldi vasúthoz! Ha nem érem el csúszik az egész csatlakozás! – angyali, mégis markáns hangja kétségbeesettnek tűnt. Teljesen természetes dolognak tűnt, hogy Ernő megszánta.
– Persze! Nyugodtan velünk jöhetsz! – azzal elindult a Népszínház utcából kivezető szűkös folyosószerű utcán kifelé az Andrássy út irányába. Amikor felbukkant kifakult bordó színű Suzuki Swiftjével az apja.
– Szervusz fiam! Ugorj be! Hazaviszlek!
– Szia apa… várjál… - azzal előre tessékelte a lányt, aki kissé ijedtnek tűnt, amikor meglátta Ernő mogorva arcú apját, de azért beszállt a kocsiba.
– Jó estét kedves Uram! Ernő barátnője vagyok! Ha eltudna vinni a Kelenföldi pályaudvarra azért nagyon hálás lennék!
Az apuka bizony jócskán elcsodálkozott, mert tutyimutyiskodó, melasz fia viselkedése jótékonyan legalább háromszázhatvan fokos fordulattal megváltozott, és ennek – látszatra -, rendkívül mértékben örült.
– Persze! Csatoljátok be magatokat, és már mehetünk is!
Az apukának egész után be nem állt a szája, és Ernő sokszor úgy érezte azzal alázza meg az apja, hogy olyan családi titkokat is kikotyog, amihez egy másik embernek semmi köze.
Nem telt bele fél óra sem, és már ott voltak a Sasadi úton, ahonnét már csak egy ugrás volt a Kelenföldi pályaudvar, ahonnét a vonatok mentek.
– Hát… itt volnánk! Nagyon köszönöm, hogy elhoztak! – fogadkozott félszegen, majd kellemesen elpirult, amikor Ernő merő udvariasságból kinyitotta előtte a kocsiajtót.
– Akkor a következő Vasárnap találkozunk ugye?! – kérdezett vissza a lány, miközben kissé hivalkodó módon cigarettára gyújtott, mint egy dáma.
– Remélem… - felelte bizonytalanul Ernő.
A lány közelebb hajolt, és óvatosan megpuszilta a félszeg fiatalember pufók arcát, majd elsétált a pályaudvar irányába.
Ernő kissé megrészegülten a feltornyosuló érzelmeitől szállt vissza az autóba, ahol apja cinikus, és különös mosollyal nyugtázta, miszerint fiának talán mégiscsak sikeredett valamit tanulnia a felnőtté válásról, hiszen egyik percről a másikra máris becsajozott.
 

ANYU A TITKOSÜGYNÖK



„Na végre valahára! gondolta magában alig kilencévesen, mikor egy verőfényes, kánikulai nyári reggelen édesanyja úgy üdvözölte, amint kikelt az ágyból atlétával, mint ideiglenes pizsamával, hogy ma végre beviszi dolgozni a munkahelyére. Ez lesz az a nap, amikor engem is emberszámba vesznek!” – töprengett tovább miközben kedvenc csokis müzlijét majszolta a kis étkező helységben, ahol a család rendszerint étkezni szokott.
– Kisfiam! Kicsit igyekezzünk, mert nem akarok elkésni! – közölte egyelőre tapintatosan az anyuka, miközben könnyed, légies, nyári szoknyás ruhát vett fel, és homlokon puszilta. Nem is kellett többet mondania Máté azonnal begördölte a maradék kakaós tejet is, és máris készen volt, hogy most már „nagyfiúként” egyedül is felöltözhessen.
– Mit szeretnél felvenni?
–Nadrágot anyu!
–Ezt értem kincsem, de mégis… melyiket…?
Tanácstalanság ült ki pufók kis arcára, hiszen ő sohasem foglalkozott azzal, hogy éppen mit visel. Egy fiúnak is megvannak a maga különös, furcsa dolgai, melyek nem hozhatóak összefüggésbe az öltözködés divatos művészetével. Édesanyja pedig mindig makulátlanul precíz, és igényes volt, ha a divat, vagy az öltözködés került szóba. Ki hallott még olyat, hogy Cserkovicsné kisfiú egyszerű gatyában lépjen ki a fővárosi forgatagba?
Kis, rövid ujjú nyári inget, és az öv helyet nadrágtartót adott rá, melyet a kisfiú ügyesen rápattintott a rövid bermudanadrágja két szélére. Ettől egyszerre volt trendi, és extravagáns a megjelenése, mégis úgy nézett ki mint bármelyik kilencvenes évekbeli gyerek.
– Segítsek megkötni a cipőfűzőt életem? – hajolt hozzá közelebb, amikor elmosolyodott, mert Máté még mindig nehézkesen tanulta meg a cipőfőző megfelelő hurkos módszer szerinti megkötését, ezért néha segítségre szorult. Édesanyja azonnal lehajolt hozzá, és percek alatt már meg is volt a két igényes csomó.
– Most már menjünk, nehogy lekéssük a buszt.
Tömegközlekedés szempontjából általában mindig előbb busszal mentek, majd következett a földalatti metró – melyet Máté sokkal inkább élvezett -, talán a nagy ismeretlen, és baljóslatú hangulatot árasztó, komor alagutak miatt , majd jött egy kis villamosozás az igazi sárga, és csengetős villamosokkal, mint amilyenek talán Lisszabon utcáit róhatják…
– Mindig fogd meg a kezemet kincsem, ha átkelünk az úttesten! – igyekezett folyamatosan szóval tartani, és figyelmeztetni a kisfiút az anyja, hiszen gyakorta megesett, hogy Máté hajlamos volt az elbambulásra, és elábrándozásra, és az álmodozásra.
könnyedén ugrottak le egyik buszról, majd következett a kalandosabb metró. Máté valahol látott egy filmet, ahol a legtöbb bűnöző ember nem nézett egymás szemébe, mert a fenyegetettség érzetet kelt, és attól csak még agresszívebbek szoktak lenni az emberek. Így hát maga elé meredt, és vadonatúj tépőzáras szandálját bámulta inkább.
Mivel munkanap volt ezért a hajnali városban azonnal tapasztalható volt az a kíméletlen élet-halál nyüzsgés, melyet a legtöbb esetben csupán csak a délelőtti órákban lehet megtapasztalni, de így a hajnali órák környékén még viszonylag zökkenőmentesen zajlott a közlekedés.
Kicsivel háromnegyed nyolcra értek be a Kálvin-téren álló hatalmas üvegpalotaszerű építménybe. Mátét mindig is lenyűgözték a felhőkarcolós épületek. Talán csak azért, mert a hihetetlenül sok amerikai film hatására teljesen magába szippantotta azt a különös, egyedi szubkultúrát, melyet Amerika a kilencvenes években képviselt. Úgy lépkedett anyja mellett, hogy pufók fejét folyamatosan az égnek emelte, így nem telt bele kis idő és azt érezte, hogy nyaki csigolyái jócskán elgémberedtek, és elzsibbadtak.
– Gyerek kincsem! Mindjárt ott vagyunk! – noszogatta, terelgette kedvesen az anyuka, akit szinte minden járókelő megbámult. Hiába! Az emberek túlnyomó többsége csupán csak a külsőségekre fogékony, így ha valaki egyedi egzotikummal, és szépséggel rendelkezik azon a többség előnyösebben legelteti a szemeit.
Egy biztonsági őr posztolt a portán, és egy őr állt az ajtóban, aki máris meglepetten nézett a fiatal anyukára.
– Ó! Szia Magdi! Hát te? – köszönt.
– Szia, Jánoskám! Jó reggelt! Gondoltam megmutatom a kisfiamnak, hogy hol dolgozom!
– Hát ez pompás! Szevasz kisöreg! – nyújtotta nagy parasztos, öklömnyi kezét a gyerek elé, aki alig érte fel anyukája szoknyáját. Máté tanácstalanságában előbb anya mosolygós arcára, majd a vadidegen biztonsági őr kissé marcona, bajszos képére vetett egy-egy pillantást, és mikor már egészen biztos volt benne, hogy senki sem akarja bántani akkor kinyújtotta kis kezeit, hogy az őr kezet rázhasson vele.
– Nahát Ez ám a kézfogás! Jó erős keze van a fiadnak!
– Hiába! Apja fia! Nem igaz kincsem! – mosolygott rá, majd beljebb tessékelte a portáspulthoz, ahol szintén üldögélt egy őr. – Később mér találkozunk!
– Remélem is! Szevasz kisöreg! – azzal vigyázba vágta magát, és tisztelgett.
„Tehát igaz! – morfondírozott Máté. Anyu valami titkosügynök lehet, aki egyetlen Kung fú mozdulattal képes kitörni a gonosz bácsik nyakát is, ha arról van szó, hogy embereket kell menteni! Mindjárt egy szupertitkos központba fogunk menni a föld alatti üregekben!” – gondolta, és annyira csillogni kezdett lázas izgatottságában a szeme, mint amikor szülinapjára Transformers robotokat, vagy Tini Ninja Teknőcök akciófigurákat kapott a nagyszüleitől.
– Üdvözlöm asszonyom! – köszönt a portás őr.
– Jó reggelt Józsi! Ez itt a kisfiam Máté! – az anyukának nem is kellett többet szólnia a kisfiú máris kissé megilletődötten a szituációtól vigyázzba vágta magát és megmondta nevét.
– Jó napot kívánok! Cserkovics Máté!
– Igazán örvendek! – nyújtott ez az őr is kezet, és ez is csodálkozott, hogy a kislegény erős, mint a bors.
Az anyuka aláírta a belépési ívet, melyet minden alkalmazottnak ki kellett töltenie, hiszen ez tanúsította, hogy a munkaidejét megkezdte, majd ismét egy futó, álomgyönyörűséges mosoly következett az őr felé, és kisfiával máris a lift felé igyekeztek.
Ez az őr is tisztelgett. „Hu! Anyu egy bérgyilkos, aki megbízásból hat végre titkos küldetéseket!” – gondolta tovább Máté, amint beszálltak a mindenhonnan üvegezett liftbe, mely sokkal inkább volt egy futurisztikus űrkabin, semmint egyszerű személyi felvonógép.
– Nyomd meg a felső emelet gombját kincsem! – kérlelte anyja.
Máténak bizony jócskán kellett nyújtózkodni, húzóckodnia, hogy elérhesse a gombokat, de könnyedén megoldotta a helyzetet, mert mindig volt a zsebében egy-két ceruza, mely nagy szárával elérte a gombokat. Anyukája nem győzött csodálkozni, hogy mennyire leleményes, és egyszersmind találékony is ez a gyerek.
– Anyu! Most akkor lemegyünk a föld gyomrába, hogy szupertitkos küldetéseket hajtsunk végre? – kérdezte csodálattal esengőn anyára pillantva.
– Hát ez meg hogy jutott eszedbe? – az anyukából szinte rögtön kitört a kedélyes, kacagó nevetés. – Furcsa fantáziád van!
A lift percek alatt kinyílt a legfelső emeleten, ahol irodák végelláthatatlan sora sorakozott sorozatban egymás mellett. Anyukája a téglalap alapú folyosó legvégén található négyszemélyes irodában dolgozott, melynek kártyás beléptető kapuja volt, tehát akárkik nem mehettek csak úgy be.
– Kincsem! Légy szíves és húzd el azt a nagy szekrény fiókját. Találsz benne filctollakat és ceruzákat is a rajzoláshoz! – mutatott követlenül az irodával szembeni mahagóniszínű iratszekrényre az anyuka.
Máté valóságos tornagyakorlatként élte át, hogy egy nagy szekrény elhúzható ajtaját kell eltolnia, hogy a szükséges íróeszközök a birtokába kerülhessenek, de sikerrel oldotta meg a feladatot, és egy kicsit még büszke is volt magára.
– Ez az édesem! Fantasztikus vagy! – az anyuka kivette táskájából a kártyáját, majd elhúzta a beléptető digitális kapu előtt, és az ajtó rejtett automatikával máris kitárult. – Tadám! Máris mehetünk!
A kisfiú látván a beléptető kártyás rendszert még inkább megolt róla győződve, hogy az anyukája titkosügynök, aki inkognitóban egyszerű családanyaként viselkedik, és természetesnek tűnik, hogy nem fedheti fel az álcáját különben véget érne a küldetése.
Kis mancsos kezeivel máris hatalmasat markolt a színes filctollak és ceruzákba és már be is futott a tágasnak ígérkező, panorámaablakos irodába. Igen! A mai napon ez lesz az ő szupertitkos játszótere.
Itt a legmodernebb technológiai újításokkal dolgoztak az emberek. Egy vadonatúj Pentium 486-os számítógép is állt közvetlenül az ajtóval szemben az irodasarokban, ahol szuper számítógépes játékokkal lehetet játszani. Elvégre az ügynököknek is kell egyszer-egyszer kisebb szórakozás.
Máté rögtön anyukája asztalához telepedett, hogy kitegye a rengeteg sok filctollat, és ceruzát, amit szintén a nagyméretű iratszekrényből sikerült sikeresen zsákmányolnia.
– Kicsim! Anyának most pár percre el kell mennie! Addig megígéred, hogy jó kisfiú leszel, és rajzolgatsz csöndesen? – nézett rá, mintha fiától várná az egyedüli segítséget, és bizalmat.
– Igen! Értem! – Máté visszamélyedt a papírlap fölé, amit telis-tele rajzolt különféle szuperhős figurákkal. Észre se vette, hogy anyukája elment, mert aznap kicsit sok munkája akadt, és ha egyszer előre is kell az embernek dolgozni, akkor ezt nevezték a muszáj periódusának.
Néhány perccel később szállingózni kezdtek fokozatosan a többi irodai alkalmazottak is az emeleten található irodákba, és zajongó, morajló nyüzsgés keletkezett mindenütt. Máté nem sokat törődött azzal, hogy kik jönnek, és kik mennek. Az irodába egyelőre nem lépett be senki. Hála a szupertitkos, kártyás beléptetőrendszernek, mely olyan volt akár egy pajzs. Szinte áthatolhatatlan védőréteg.
Egyszer csak egy korosodó, nagymamakorú, SZTK-keretes szemüveges néni lépett zaklatottan az irodába, és máris az ajtó melletti fogasra akasztotta kabátját. Valami miatt ez a barátságtalan néni szinte még nyáron is ballonkabátszerűséget viselt utcai ruhája felett.
Amikor észrevette, hogy rajta kívül más is tartózkodik az irodában szinte rögtön tudhatta, hogy valamelyik kollegája gyereke lehet az. De ugyan ki hozna be a nyári vakáció idejére egy pöttönyi kisfiút?
– Szervusz! – köszönt. – Téged hogy hívnak?
– Kezit csókolom! Cserkovics Máté! – majd aki már elvégezte a köszönést továbbra is rajzolt tovább.
– Látom, te aztán hasznos munkaerő vagy! – jegyezte meg kedvesen, majd az ajtó melletti nagyméretű írógéphez ült, és máris fontoskodva gépelni kezdett, mint kinek az élete múlott a fontos dokumentumokon.
Néhány pillanattal később újabb hölgyek érkeztek. Amolyan csinos, cicababa-hanggal trécselő, divatos manökenszerűségek. Mindkettőnek gyönyörű volt az arca, mint két angyal. Máté rögtön azt hihette Charlie angyalai akarnak újabb küldetést végrehajtani, és most majd megfogják kérni őt személyesen, hogy segítsen az akciójuk kivitelezésében. Óvatosan felpillantott, de amikor észrevette, hogy a két bombázó hölgyemény nevetni kezd, és összesúgnak valamit egymás között kicsit megsértődött, mert azt hihette őt gúnyolják ki.
Az egyik bombázó titkárnő máris odament az asztalhoz, és barátkozós hangnemben kedvesen érdeklődött, hogy Máté éppen mivel is foglalkozik?
– Fantasztikusak ezek a rajzok kisöreg! Valóságos művész vagy! Én mondom! Te Ági! Gyere csak ide! Nézd ezt a srácot! Fantasztikus a kézügyessége! – erre mind a két szupermodell alkatú hölgy odasündörgött Mátéhoz, aki most fogott hozzá a színezéshez, és elmélyült saját alkotásaiban. Végre alig negyven perc múltán anyukája is visszatért hozzá.
– Á! Nagyszerű! Úgy látom már megismerkedtetek! Ha mégsem, akkor bemutatom nektek a kisfiamat! – felelte büszkén, majd ismét homlokpuszi következett.
A két bombázó angyaltól is kapott két arcra puszit, és már kissé nyálasnak, és ömlengősnek ítélte sokan irigykedtek volna, ha csak egyszer is Máté helyében lehettek volna.
– Anyu! Ezek a nénik a Charlie angyalai? – kérdezte komolyan, mikor a két fiatal, bombázó hölgy kiment, és ebédidő volt, tehát ők is hozzáláttak az étkezéshez.
– Hahaha! Látom kincsem, ma aztán te is elemedbe vagy! Honnan jött az ötlet? – kérdezte mosollyal arcán az anyuka.
Máté sosem szerette, ha kigúnyolják, vagy ha nyilvánosan megszégyenítik. Ezt már apja rendszeresen elvégezte rajta, így nem csoda, hogy csupán csak csekélyke önbizalommal rendelkezhetett. Most duli-fuli, és mérges arckifejezés ült ki pufók arcára, és úgy festett, mint akit porig aláztak, vérig sértettek.
Anyukája persze rögtön átlátta a helyzetet, és bocsánatot is kért tőle.
– Édes kincsem! Ne haragudj! Csak azt hittem, hogy viccelsz! Tudod mit? Hazafelé beugorhatnénk a kedvenc játékboltodba? Mit szólsz?! Egy új játék? – anyukája mindig elérte, hogy ha már végképp úgy tűnt, hogy vesztésre áll a játszma a kisfiú újra bízzon benne.
– Rendben! – felelte nagy nehezen.
– O.K. Mit szeretnél csinálni? – érdeklődött kíváncsian. –Szeretnél számítógépezni kicsit?
Máté szeme hirtelen felcsillant. Mindig is élénk érdeklődét mutatott a számítógépes játékok iránt, melyek a nyolcvanas évektől kezdve kezdték meg világ körüli hódító útjukat, és szerencsére Magyarországra is hamarabb eljutottak, mint akár Európa köztesebb térségeibe.
– Az tényleg nagyon jó lenne…
Anyukája odament a hátsó részen felállított irodai asztalra helyzetet vadonatúj Pentium 486-os számítógéphez. Szakszerű profik módjára bekapcsolta, és miután feljött a Windows elődjének számító Dos operációs rendszer prototípusa könnyedén megtalálta a gyökérkönyvtárak között egyensúlyozva a kívánt játékot. Amint elsötétült a képernyő, mely egyben a játék kezdetét is jelentette Máté rögtön helyet foglalt a nagyméretű irodai székben, és szó szerint, semmi pénzért sem lehetett őt onnét semmilyen módon kiparancsolni.
Az anyuka sugárzó boldogsággal nézte, amint fia valóságos computerzseniként máris a megfelelő gombokat nyomja le, és kurjantgató örömmel fogadja, ha újabb szintet képes lépni a játékban.
Később aztán híre ment, hogy a fiatal és sugárzó Cserkovicsné behozta fiát a munkahelyre, ami miatt a kollegák között kisebb-nagyobb találgatások, és pletykálkodások sorozata vette máris kezdetét, és persze minden irodai alkalmazott úgy ügyeskedett, hogy a megfelelő órában elhaladjon az iroda előtt, ahol az anyuka és kisfia együtt voltak, és beköszöntek.
– Szia mia, haramia! Mi újság?
– Szia! Örülök, hogy ismét látlak! De megnőtt ez a nagy legény!
– Szia Editkém! Azt a mindenit! Gratulálok a fantasztikus fiadhoz! Figyelj csak! A főnök hívat!
– Igen, köszönöm Gézuka! Máris megyek! – fordult kollegája felé a filigrán, és csinos fiatalasszony, majd odament Mátéhoz, aki már javában vívta a legnagyobb csatáját a számítógép ellenfeleivel szemben, és látszólag kisebb gondja is nagyobb volt annál, minthogy anyukájának megint el kell mennie isten tudja, hogy hova.
– Kicsim! Egy kicsit megint el kell mennem! Megleszel magadban?
– Aha! Persze… - nem nézett rá, ehelyett végig a képernyőt bámulta, mint akit szabályosan megbabonáztak.
– Nemsokára sietek vissza! – azzal máris kiviharzott az irodából, hiszen jól tudhatta, hogy a nagyfőnök ki nem állhatja, ha szándékosan megváratják.
Nem sokkal később a kollegák lelkes csoportja kezdett tülekedni a kártyazáras irodai ajtó előtt. Persze mindenki Mátéra volt kíváncsi! Milyen? Hogy nézhet ki? Mit szeret csinálni? stb. Egyáltalán egy kilencéves srác mit keres egy olyan felelősségteljes és tekintélyes vállalatnál, mint amilyen az övék is? Ehhez hasonló kérdések foglalkoztatták a férfi alkalmazottakat, míg a hölgyeket valósággal máris lenyűgözte a különös kisfiú sármja és udvariassága.
– Szerintem biztos valami zűr volt, és be kellett az Editnek hoznia a fiát!
– Ugyan menj már a hülyeségeiddel! Milyen balhé lett volna, amiről mi még nem tudunk?!
– Szerintem menjünk be a sráchoz és derítsük ki mi mindent tudhat! – ajánlották fel többen is, mellyel szinte mindenki bólogatva egyet is értett.
Örömök nem tarthatott soká, mert megjelent az egyik főmunkatárs, akinek az volt a tulajdonképpeni feladata, hogy felügyelje az alkalmazottakat mennyire hatékonyan végzik el munkájukat.
– Hát maguk meg miért nem dolgoznak?! – ripakodott rájuk kellő határozottsággal. – Azonnal menjenek a helyükre! – utasított mindenkit.
A túlzottan kíváncsiskodó alkalmazottak kissé sajnálkozva, - hogy nem ismerkedhetnek össze a kisfiúval -, máris visszatértek eredeti unalmas, és egyhangú munkájukhoz.
Eközben a folyamatosan dohányzó, és ezért valósággal nikotinfüsttől bűzlő irodai helységben lévő nagyfőnök szintén elbeszélgetett Cserkovicsnéval.
– Úgy értesítettek kedves kollegina, hogy behozta a kisfiát a vállalathoz! Igaz ez?!
– Igen, Igazgató Úr! De megígérem, hogy többször nem fog előfordulni!
–Ugyan! Nem szükséges szabadkoznia kollegina! Örömmel fogadunk minden gyereket! – próbált mosolyogni, de csupán arra futotta, hogy fogprotézisével csattogjon párat, ami a nagyfőnöknél igazán jó jelnek számított. – Szívesen megismerném a kisfiát! Ha gondolja most behozhatja! – máris utasította a titkárnőjét, hogy készítsen össze valami édességet, és aprósüteményt, és végre szellőztessen ki alaposan, mert meglehet fulladni akkora a füst.
A fiatal anyuka máris visszarohant az irodába, és szólt Máténak, aki időközben kissé megunhatta a játékot, mert valamilyen ismeretlen eredetű apokrif-szöveget gépelgetett az írógépen kíváncsian fordult anyukája felé.
– Kincsem! Szeretnél a nagyfőnök bácsival beszélgetni?
– Igen! „Most végre megtudhatja a titkos küldetéseket, amit ezidáig félt megkérdezni!” – máris felállt a székből, mintha puskagolyóból lőtték volna ki, és lázas izgatottságában, anyukája kezét erősen szorongatva loholtak át a nagyfőnök irodájába, ahol – hála a titkárnőknek -, egészen otthonos, családias hangulat kezdett eluralkodni.
– Hát szervusz kisöreg! – üdvözölte az Igazgató. Már megszokhatta, hogy nem kell nagyméretű bőrszékéből felállnia úgyis reumás volt a lába, és nehezen mozgott, de most valósággal felpattant a kisfiú érkezésére. – Én lennék a főnök! – húzta ki magát büszkén, és tekintélyparancsolón.
– Jó napot kívánok! Cserkovics Máté! – darálta el szokásos szövegét a kisfiú. – A bácsi irányítja a szupertitkos hadműveleteket? Ugye az én anyukám szuper ügynök, csak erről nem beszélhet senkinek?
Váratlan kérdései meghökkentették, jócskán meglepték, és egyszersmind ki is billentették az Igazgatót az egyhangú, unalmas munkanapok légköréből. Hátradőlt a székében, és úgy döntött ideje kockáztatni, és beszállni a játékba:
– Tudsz titkot tartani kisöreg?
– Igen bácsi! Tudok!
– Akkor elárulok neked egy nagy titkot, amit senkinek sem szabad elmondanod! Anyukád az egyik legjobb ügynökünk, és mindig kész elvégezni a feladatát! – nézett vele titokzatosan farkasszemet az Igazgató.
Máté szeme szinte rögtön elkerekedett, és olyan sugárzó lelkesültség ült ki rajta, amit a fiatalos anyuka már régen nem tapasztalhatott, mert férjével az utóbbi időben kicsit többet veszekedtek, mint általában. Most hálásan nézett főnökére, aki kedvesen kacsintott párat feléje, jelezvén, hogy minden világos, és hogy vette az adást.
– Mondd csak, Máté? Szeretnél te is ügynök lenni?!
– Igen, Igen! – visította lelkesülten.
– Akkor emeld fel a jobb kezedet és mondd utánam!
A kisfiú remegő izgatottsággal emelte fel a jobb kezét és alig várta, hogy titkos esküt tehessen.
– Én Cserkovics Máté fogadom, hogy hűséges leszek az alkotmányhoz, és védelmezni, megvédeni, óvni fogom az emberi jogokat és tulajdonságokat… - darálta az Igazgató.
A kisfiú mindent szóról szóra elismételt. Még sohasem volt ennyire büszke és tele dabagó önbizalommal.
Az Igazgatónak a munkanap végére még sikerült egy játékjelvényt is valahonnét keríttetnie, ami megszólalásig olyan volt, mintha egy rendőrtől, vagy ügynöktől kapta volna.
Amikor pontban délután fél három után öt perccel kiléptek a Kálvin-téri nagy üvegpalota épületéből, miután a fiatalos anyuka aláírta a kilépési ívét, Maté előtt már mind a két őr vigyázzban szalutált.
– Anyu! Én is szuperhős lettem!
– Igen kicsim! Te mindig az is voltál!

A KOR FALÁRA

A fölösleges bocsánatkérő mondatok akár a megígért szólamok könnyedén átfolynak haragvó, lyukas agyakon, mint a Léthe-víz. Hisz már a szenteltvíz is dehidratált turmixnak hat. A sebek még így is szaporodásnak indultak öntudatlan, mint bőrbe beleégetett, tüzes rabnyomok. Befejezetlen Szaturnusz-tetoválást rejt az emlék és szomorkás könnycsepp.

Kontroll nélkül robbanóvá lesz bánat s örömujjongás; tárgyilagosan elidegenedik… - A szénné égett drága percek – félő -, többé nem tartogatnak szinte semmit. Nyomtalanul nyomuk vész. Bomlandó ikrás fényben az árnyak is egyre bátrabbnak tűnnek. – Magányos Y-generációk sodródnak korra-nemre tekintet nélkül, mert már ők sem hihetik hogy a varázs-hatalmú szavakat bizony tetteknek illik követnie.

Átmeneti hazánkban egyre inkább a totális, parolázó diktatúra szaga terjeng: ólmos, lucskos, vesztegetés-iszamós. Mint a süppedős, lábukat, agymosott érveiket is elnyelő mocsárvidék ahol csupán visszabutítható gaznyomok, s dudva-pitvarok cseperednek. Sápadt, kivénhedt fáraó-maszkokat visel a függetlennek bélyegzett láncra vert Szabadság; érzi még, egyre viszontagságosabb, bizonytalanabb a töredékes Lét.

Sokszorosított, élhetetlen Élet vesztegel itten korba, s gúzsba kötve várván a megváltó Kharón-ladikot. Szándékosan megnémult bégető lúdmenetben egymást dicsérik agyba-főbe fennhangon s míg a XXI. századi költőket sorolnak, s prédikálnak ünnepszagú, lestrapált konferenciákon a kortársak is rendre tiltólistán lesznek míg szándékkal felejtődnek. – Szárnybeteg Libertével s még betegebb önmagukat ajnárózók kicsinyes táborával nem lehet független, önmagának felelős művészetet teremteni. Felfüggesztve lett immár a kritikai gondolkodás!

ANGYALI ÜDVÖZLET




Anyám viselkedése észrevétlenül egyik pillanatról a másikra átalakult, megváltozott. Akik régebbről ismerhették, vagy jó ismerősei voltak – ami érdekes módon meglepően kevésnek bizonyult -, még azok is rendre elcsodálkoztak, amikor sietve, senkivel se törődve kvázi szándékosan kerülve az embereket nyáron sötét napszemüveg mögé rejtve vonásait, télen hosszú, arab, selyemsálat, és bolyhos sapkát véve, hogy még véletlenül se ismerhesse őt fel senki. Amennyiben ez mégis megtörtént csupán csak arra volt idő, hogy egy-két baráti szót váltson az illetővel, persze attól függően, hogy mennyire volt jóban vele, vagy hogy éppen akart-e tőle valamit a kölcsönös kereskedelmi függőség szabályai jegyében.
Anyám – sok esetben -, magam is kissé későn jöttem rá kategorizálta a hasznosság elve szerint az embereket.
Ezek szerint léteztek az okosak, és szépek kasztok, melyek olyan embereket foglaltak magukba, akik bátran elmehettek volna a szépségiparba dolgozni is hiszen makulátlan fizikai, és testi megjelenéssel rendelkeztek, és miután maguk is tisztában voltak nagyon is előnyös testi kiváltságaikkal mintha kissé le is nézték volna azon embertársaikat, akik a nagy vízválasztó átlagemberek életszínvonalára süllyedtek. Emellett rendelkeztek olyanok is, akik egy-egy szívesség, kisebb fajta bagatellnek számító ígéret reményében igyekeztek megcsinálni azokat a dolgokat, melyekre anyámnak szüksége volt, és anyám fondorlatos, nőies praktikákkal sikeresen mindig elérte, hogy jól jöjjön ki a dologból, ami annyit jelentett, hogy nem termelt veszteséget, vagy ráfizetést egy-egy megcsinálandó háztáji munkája.
Apám halála után úgy éreztem, hogy anyám szándékosan kiüríti maga körül a közösen megszerzett tárgyakat, és ingóságokat, ahogy mondani szokták. Előbb következett a nagy, legalább nyolcvanöt kilós, masszív, testes, öreg veterán öntött vaskád kiszedése a fürdőszobából, melyet – főként én és egyik markosabb unokabátyám vittünk le a hetedik emeletről. Mire véget ért a megfeszített munkanap kicsit úgy éreztük magunkat, hogy a szerencsétlen Sziszifusz, akinek rendre súlyos kősziklákat kell legörgetnie a hegyről, ahová büntetésből az Olimposzi Istenek száműzték.
Még jócskán hallottam néhai apám markáns, tréfálkozó hangját:
–Na, mi lesz?! Fújd föl a pofád aztán gyerünk! Uccu! – s a nagy öntöttvas matuzsálem úgy fordult ki a malter, és a több kilónyi csempés snitt börtönfogságából, mintha kincskeresők lettünk volna, akik kiszabadították az idők fogságából.
A fürdőszoba felújítási hadművelet bőséges másfél hónapot vett igénybe, de később – főként anyám -, úgy éreztem mindennel megvolt elégedve. Magának sem ismerte volna be, de mintha bolyongó, és kissé zaklatott evilági lelkiismerete válaszokra talált volna, melyek ismét harmóniát, higgadtságot, és elszánt, temperamentumos talpraesettséget fecskendeztek beléje.
– Édes fiam! Apád most nagyon büszke lenne rád! – mondta, és szándékosan úgy fordította a fejét, mint a körözési fotókon a bűnözők, nehogy az ember láthassa emberi érzelmeit.
Nem szerettem volna ismételten kihúzni a gyufát, vagy felbőszíteni gondoskodó, értem aggódó anyámat, de ez lett volna a legeslegutolsó masszív mondat, melyet apám valaha is az arcomba vágott volna. Ugyanis határtalanul makacs, büszke, és arrogánsan teátrális, prédikálásra hajlamos ember lévén – meglehet -, hogy sokkal inkább egy afféle bölcselkedő, antik filozofikus axiómát, vagy szállóigét választott volna, hogy elsősorban saját, megrögzött, és tánítoríthatatlan igazságait igazolja kis családtagja tagjai előtt.
Anyám később szinte minden bútor és ruhadarabbal is hasonlóképpen járt el. Mintha azáltal, hogy megszabadult közös múltjának szilárd emlékeitől elsősorban a bizonytalan, és egyszersmind nagyon is kétséges jelenidőre is minél jobban, és hatékonyabban realista módon koncentrálni akart volna.
– Kell ez az öltöny vagy sem! – szinte mániákus akarattal próbáltatta fel velem apám összes általa vásárolt holmiját az utolsó zokniáig, és megvolt győződve, hogy azért valami csak rám megy. Ám sok esetben tévednie kellett, mert a vadonatúj, talán egyszer viselt öltöny kis híján elszakadt termetes vállaimon, a fekete szövegnadrágnak pedig totálisan tönkrement a cipzárja.
–Anyám! Szerintem jobb, ha odaadjuk valami segélyszervezetnek! – szabadkozó hangon próbáltam meg rábeszélni, hogy ha már így alakult, akkor a holmik legalább biztos kezekbe kerülhessenek.
– Hogy is ne! – fakadt ki olyan vehemens lobbanó indulattal, melyet csak nagyon ritkán láthattam tőle gyerekkoromban. –Ezek márkás, drága holmik édes fiam! Ha neked nem jó, akkor majd legfeljebb eladjuk! – s akárcsak apám idejében a beszélgetést ő is egy merev fejbólintással vélte lezártnak tekinteni.
Később divatba jött, hogy mindenki új ablakokat, és nyílászárókat szereltet fel, még mielőtt ténylegesen beköszöntene a marcona, ínséges téli évszak. Hát anyámnak sem kellett több. Tüstént árajánlatok százait kérte ki az ú.n. mesteremberektől, akiknél egy némelyik ténylegesen úgy festhetett, mint Mekk mester a szorgos, ám kétbalkezes ezermester kecske a bábfilm sorozatból.
– No édes fiam! Mit szólnál ezekhez? – azzal fontoskodva, akárcsak egy megfontolt üzleti érzékkel is megáldott asszony máris elém rakta azokat az átláthatatlan, és velejéig érthetetlen árajánlatokat, melyeket vagy az internetről töltött le, vagy amilyen elszánt, és makacs volt az adott cég, vagy vállalat székházából hozott el „fű alatt.”
– Anya! Bocsáss meg, de… én nem értek az ilyesmihez… - szabadkoztam, és arckifejezésem sokkal inkább egy analfabéta kisiskolás benyomását keltette, semmint egy határozott, és éles eszű harminchárom éves férfiét.
– Édes fiam! Tudom, hogy nagy gondolkodó, és bölcsész vagy, de előbb-utóbb ezt is meg kell tanulnod! – éreztem, hogy pusztán csak azért igekszik körömszakadtáig, és minél részletesebben beavatni  gondosan felépített terveibe, elképzeléseibe, hogy éreztesse szüksége van az anya-fiú közötti eltéphetetlen kötelék szövetségére. Így hát ott ragadtam a nappaliban, és már késő este lett, mikor mindketten úgy éreztük meghoztuk a döntést, hogy kivel fogjuk az összes ablakot és nyílászárót kicseréltetni, hogy ne fagyasszon meg bennünket az isten hidege.
Anyám másnap – ki tudja miért -, talán lelkiismeret-furdalásból vezettetve tejbegrízt készített, mert nagyon is jól tudta, hogy én hajlamos vagyok egy akko grízt a tejbe önteni, amitől sokkal inkább darabtorta lesz a végeredmény és nem valami ehető hófehér masszaszerűség. Vastagon meghintette fahéjas porcukorral, mely gyermekkorom óta nagy kedvencnek számított. Ravaszul, csillogó szemekkel rám nézett. Az ember a legtöbb esetben ilyenkor mindig is sejti, vagy tudhatta, hogy miben is sántikálhat, majd közölte, hogy szívesen elutazna velem, amolyan anya-fiú közös nyári vakációra egy szigetre, vagy valami szép városba, ha esetleg ahhoz lenne kedvünk, és ahol – reményei szerint -,megtekinthetjük majd az adott városka kulturális nevezetességeit.
Bár sohasem voltam egy beképzelt, vagy telhetetlen ember, de éppen akkoriban olvastam az interneten egy cikket James Dean sírhelyéről, és a Kaliforniában található Batman-múzeumról. Mivel gyermekkoromban gyakorlatilag tévén nőttem fel a sok szépirodalmi, és szórakoztató környék mellett, ezért nem is volt részemről kérdés, hogy hová is mennék szívesen. Mégis kicsit úgy éreztem anyámmal szemben nem volna fair, hogy egy olyan hatalmas város, mint Los Angeles egyedül bolyongjunk, mint két ismeretlen földönkívüli aki egy képregényhős múzeumot keres. Még az adott terv logikusan felépítettnek hangzott. Agyamban rögtön megjelent gimnazista osztályfőnököm elképedt, és nagyon is meghökkent, szinte érthetetlen arckifejezése, amikor azt állítottam, hogy a panellakásunkhoz közeli kisebb erdős rész elhagyott csatorna tárnáiban harcművészeti teknősbékák élnek. Még most is hallom, ahogy az egész osztályban szabályosan kitör az eget rengető röhögés, hahotázás és a nagy vadállati ramazúri: – Micsoda egy szánalmas, idióta seggfej vagy! – üvöltötték a képembe sokan.
Ezt a közös nyári vakációról dédelgetett, meghitt tervünket a vírusjárvány természetesen magától értetődően azonnal keresztülhúzta, úgyhogy a tartalmas, és pokolian száraz nyarat otthon a hermetikusan elzárt négy fal között töltöttük, és fogadásból megpróbáltunk – reményeink szerint -, annyi ínycsiklandó csokifagyit magunkba gyömöszölni, hogy legalább három hétig másnaposak lettünk a csokoládémérgezés következményeitől.
Amikor este – rendszerint fél tíz magasságában -, mindketten elvonultunk saját szobánkba lefeküdni anyám puszit adott a homlokomra, és egyszerűen elköszönt. Mégis nagyon sok esetben már ezt a szimplán egyszerű búcsúzást is annyira örök érvényűnek éreztem, mintha szándékosan búcsúzott volna az életétől…
Néhány hónappal később ő volt a legbüszkébb, amikor – jó hosszú év után -, ismét megráztam magam, remélve, hogy kiüríthettem végérvényesen magamból az elszánt önsajnáló, és velejéig pesszimista gondolataim totális rákfenéjét, és öltönyt, nyakkendőt véve elindultam randizni.
– Szerinted ez így jó lesz?! – nézett velem együtt a nagy előszobai tükörbe anyám, miközben azon mesterkedett, hogy a félrecsúszott nyakkendőm minden esetben megfelelhessen Newton gravitációs törvényeinek. – Nagyon csálé ez  nagykendő édes fiam! De szép is! – Végül abban maradtunk, hogy anyám megigazította a nyakkendőmet, és sok szerencsét kívánva eleresztett abba az ismerkedős estre, mely a Móricz körtéren volt, és ami már akkor tizenkétezer forintomba fájt. Talán egyesek majd lesznek akik sóhernak, vagy smucignak tartanak, de egy ideiglenes munkanélküli írónak igenis roppant fontos még nyavalyás tizenkétezer forint is.
Az ismerkedős estről szólva álljon itt most egy rendkívül sovány, ám annál kifejezőbb, és sokatmondóbb párbeszéd:
– Szia! Hogy vagy?
– Köszönöm! És te?
– Mi a foglalkozásod?
– Történelem tanár. És neked?
– Humán erőforrás
– Mennyit keresel?
– Hát… közepesen vagyok eleresztve.
– Milyen kocsid van?
– Egy használt, enyhén rozsdásodó Ford Escorttal járok.
Abban a pillanatban, hogy az adott csúcsra járatott, és szuper-szexi bombázó hölgy kiszedte belőlem a számára lényeges információkat, több szó már nem is esett közöttünk, és engem lazán, és zokszó nélkül lepattintott. Az est további része teljes homályba esett. Mint akit halálra ítéltek, és ki akartak végezni élő zombieként szálltam fel a buszra, mely hazavitt, és szándékosan próbáltam a hátsó ülésekre leülni, hogy kiadósan kibőghessem magamat.
– Na? Mesélj kisfiam! Hogy sikerült? – anyám állt a bejárati biztonsági ajtóban. Nem lehetett hazudni neki, hiszen rögtön észrevette, hogy kisírt szememben még ott lappang a gyerekes megbántottság emléke. – Jaj, kincsem! Enyje no! Nem szabadna elkeseredned! Az illető nő bizonyára fel se fogta, hogy te mennyire különleges, és kivételes ember vagy! Meglásd egyszer majd jön valaki, aki csakis önmagadért fog szeretni. – vigasztalt, és adott pár darab zsebkendőt.
– Tudom, hogy nem szereted, ha kimondom, de megkérdezem: Mikor lesz majd az a pillanat? Tudod csak azért kérdem, mert már jócskán elmúltam harminc és a legtöbb nőnek veszettül ketyeg az a bizonyos biológiai órája.
– Tudom kincsem! Jól tudom! De próbálkozni kell, és hátba megismerkedsz valakivel! – Anyám is pontosan jól tudta, hogy sajnos az esetek kilencven százalékában a nőket is a pénz, és a hatalom érdekli, és nagy ívben tojnak azokra a dolgozó kisemberekre, akik becsületes munkával, becsületes éhbérekért güriznek egész álló nap.
– Gyere be! Zuhanyozz le aztán – ha gondolod -, beszélgetünk egy kicsit.
Fogtam magam és máris beálltam a megváltó, bizsergető zuhanyrózsa alá. Azt akartam, hogy minden fölösleges, gyerekes szánalmat lemosson testemről a vízsugár. Sajnos nem ment, mert ahogy pizsamát vettem megint előtört belőlem a meg-nem-értett, szánalmas szerencsétlenség és sírási vágy. Anyám nem dorgált meg, csupán megvigasztalt, aztán a teljes éjszakát végig beszélgettük töprengve múltról, és jövőről, hogy vajon mi várhat még két árva emberre?   

KARÁCSONYI CIRKUSZ



A pusztán csak hat éves Balázska már nem is emlékezett mikor volt utoljára felhőtlenül boldog a karácsony, és szomorkás, kicsit megkeseredett gyerekkora. A hópelyhek rakoncátlan, incselkedő, flörtölő táncát figyelte, ahogy a kövér pelyhek gúnyolódva szállingóztak, majd orrára hulltak. Mintha őt nevették, gúnyolták, szégyenítették volna meg azzal, hogy a magas egekből pont az ő fejére estek.
Mindig is úgy hitte, hogy van valami mélyen meggyökeresedett szomorúság a hóesésben. Talán pusztán azért, mert családtagjai közül általában rendre télen voltak temetések. Így a kisfiú képzeletében a halál gondolata és a nem túl távoli jövő igen-igen ingatag, és folyamatosan félelmekkel, létbizonytalansággal teli képe nem is tűnt olyan távolinak, és ismeretlennek mint elsőre.
A Tipovics családban különben is a folyamatosan idegeskedő, marcona apuka volt mindig az, aki szándékosan ráerőltette akaratát szeretteire, de a lelke mélyén mindenki megérezte, hogy ez a szeretetnek csupán igen-igen eltorzult, és nyomorék formája lehet. Lehet-e egyáltalán feltételek, kötöttségek nélkül szeretni bárkit is e világon? Balázska ezt még nem tudhatta. Balázska ehhez még túl kicsi volt, akárcsak kedvenc regényalakja Nyilas Misi.
– Apu? Muszáj nekünk karácsonyfát vennünk? – nyekeregte vékony, alig halható egérkehangjával.
– Igen! Ez az ünnep fontos kelléke! – idegesen, vörös fejjel, mint akinek egekig szökik a vérnyomása cigarettára gyújtott. – Te is olyan gyenge vagy, mint az a hülye anyád! Istenem! állandóan megkeveritek nekem a szart! – ezt már valamivel halkabban mondta talán csak úgy magának, mint aki magában beszél.
Hófehér Lada Szamara autójukkal szinte percek alatt ott voltak Kamaraerdei fatelepen – ahol rendszerint az apuka -, hosszas, káromkodások, és zsörtölődések közepette minden esetben a legnagyobb normandiai fenyőt választotta, mert szerinte az az egyetlen fenyő mutatkozott méltónak hozzá, hogy a meghitt családi fészek ékessége legyen. Meglehet az apuka gyerekkori önmagának akart egyedül megfelelni? Nem tudhatta senki.
– No, lássuk csak! Megbírod-e emelni a fát! De vigyázz ha elejted pofon ütlek! – figyelmeztette vörös, hideg kezekkel az apuka Balázskát, amikor megvették a fenyőfát, mert Tipovics Oszkár túlzottan is makacs, büszke ember hírében állt, aki a világért sem ismerte volna be, hogy fázik.
– Apu! Nagyon nehéz! Pihenjünk egy kicsit! – kérlelte Balázska elszánt, idegeivel folyamatosan háborúban álló apját.
– Fiacskám! Hát miféle mulya, málészájú istenverte kölyök vagy te? Mi?! Nem bírsz megemelni pár kilót?! És ha építkezéseken kellene naponta tizennégy órában húznod az igát? Én a te korodban talpraesettebb voltam annyi szent! Én felnőttek mellett házakat húztam fel a semmiből! Tudod is te mi az? Sokkal vagányabb, és tökösebb srác voltam mit te! Téged elpuhított a városi mikroklíma! Na! állj csak félre az utamból! Inkább én viszem! – több szót már nem vesztegetett úgy kikapta a kis Balázska pufók kezecskéi közül a nagy fenyőt, mintha világ életében ebből élt volna, majd a kocsi csomagtartójába tették. Csupán csak később vették észre, hogy a fenyő eleje bizony jócskán kilóg a csomagtartóból, de Tipovics Oszkár erre is megtalálta a megfelelő megoldást: leengedte a lenyitható hátsó üléseket és máris valamivel szabadabb és komfrotosabbá lett az autó beltéri férőhelye.
– Anyádnak el ne mondd, hogy kicsit megszaladt a kassza, mert különben nem kapsz csokit! – hajolt fiához egészen közel. Kedvelt szokása volt, hogy nagy, mancsos, parasztos kezével megnyomorgassa Balázska nyakát. Hadd szokja csak meg a gyerek a fizikai fegyelmezés „előnyeit.”
Amikor a Budaörsi kereszteződéshez értek, ahonnét már csak egy kisebb köpésre volt a szocialista építésű lakótelep ahol laktak egy hajléktalan férfi kéregetett kissé illuminált állapotban a többi autóstól, mert abban bízott, hogy ünnepek tájékán könnyebben meglágyul a legtöbb ember szíve.
– No fiacskám! Nekem aztán jól nézd ám meg ezt a szánalmas csatornatölteléket! Látod! Ha jobban, és akarattal dolgozott volna ebből az emberből is lehetett volna valaki! Meglásd fiacskám! Te is bármikor hídlakó lehetsz! Én meg anyád nem leszünk melletted életünk végéig! Erre ügyelj! – elővett a kesztyűtartóból két darab vaskosabb, kissé dohos ízű jonatán-almát és könnyelműen a hajléktalan férfi kezébe adta: – Nesze pajtás! Kellemes ünnepeket!
Azt már nem láthatták, ahogy a hajléktalan férfi úgy hajítja el a két szép gyümölcsöt, mintha profi baseballjátékos lenne, aki csak a nagy áttörésre vár.
Tipovics Oszkár még belenézett a visszapillantó tükörbe, és elmondott egy vaskos megjegyzést: – No lám csak! A mi szent barátunk most hajította ki a vacsorának valót! Miféle ember az, aki elhajítja az ingyen kapott élelmet?! Ezt mondd meg? – nem igen törődött vele, hogy a kis Balázska jószerivel már szabályosan fuldoklik a masszív, kátrányszagú dohányfüstben. Különben is megbeszélték a szülei még akkor, amikor az autót vették lizingbe, hogy nincs dohányzás a kocsi belterében. Hát akkor meg minek kellett apjának ezt a szabályt is rendre felrúgnia?
Tizenöt perc alatt már otthon is voltak. Következett a fenyőállítási rituálé. Tipovicsné elment valahova, így vele nem kellett különösebben foglalkozni.
– No aranygyerekem! Nyisd ki süket füleidet! Hozd a baltát, de rögtön! Egyik lábad itt, a másik ott! Mozgás! – kiáltott egy akkorát az apuka, hogy Balázska menten összepisilte magát. Utálta, hogy az apjának mindig hangosan, vagy éppen üvöltve kell beszélnie.
Most is az történt mint az összes többi elfuserált karácsonyi ünnep alkalmával szokott. A nagyméretű fenyőfa sajnos nem fért bele a kínai gyártmányú, import, műanyag fenyőfatartóba, ami miatt főként a családfő idegei mondták fel a szokásosnál jóval előbb a szolgálatot.
– Azt a jó édes rézfánfütyülő rézangyalát! – káromkodott, ha sem a balta, sem a fűrész nem használt. – Most mi a jó édes anyámat csináljak mi?! – kérdezte sokkal inkább önmagától, mint kevésbé nyugodt családtagjaitól. Felesége bevonult a kis konyhába halat rántani, és krumplit sütni, míg a kis Balázska hátrébb ücsörgött a szőnyegen és kedvenc akciófiguráival, és robotjaival múlatta az időt.
– Balázs! Egy kicsit segíthetnél a kurva életbe! Na! – s egyre dühösebb, és haragosabb lett saját szerencsétlenségében, akár egy felbőszített bika, aki éppen készül felnyársalni a matadort.
– Mi van itt? Mi ez az eget rengető kiabálás?! – szaladt ki a konyhából a fiatal és szép feleség lisztes kezekkel, és hetyke konyhaköténnyel. – Oszkár? Már megint mi bajod van?!
– Gyere csak ide anyus! Most nézd meg ezt a nagy rakás szart! Szar ez az egész! – kezdett máris szitkozódásba, mint egy piaci kofa amolyan olasz temperamentummal. –Esküszöm kivágom a szemétbe ezt az egész átkozott hóbelevancot, ha nem lesz valaki, aki segít nekem! Megértettétek?! – fel-alá kezdett türelmetlen idegeskedései közepette járkálni, hátha attól majd megoldódik minden. –Nézd meg! A drágalátos fiad is mit csinál? A szőnyegen ül, és játszik, mintha nem volna jobb dolga! Lusta kis féreg lesz belőle!
Még szerencse, hogy Balázska azt se tudta, hogy valójában a „lusta kis féreg” kifejezés mit is jelenthet érdeklődve, kíváncsian nézte szülei földi, pokoli patáliáját, ami kezdett elfajulni.
– Kisfiam! Segíts apádnak! Viselkedj rendesen! – hajolt le hozzá az anyuka, és puszit nyomott homlokára, majd visszagaloppozott a konyhába, ahol majdnem odaégette a sülőfélben lévő paprikás lisztbe forgatott halfilét.
– Hallottad anyádat! Tápászkodj fel aztán gyere ide de rögtön, míg jókedvemben vagyok! – próbálta forgatni, tuszkolni a legalább száznyolcvanöt centis normandiai fenyőritkaságot, melyet kemény tizenötezer forintért sikerült megvennie. „Vajon mit szól majd felesége, hogy ennyi pénzt költött egy átkozott fenyőre?!”
Balázska mindent úgy igyekezett csinálni, hogy apja mondta neki. Bármennyire is szurkálta a tűhegyes levelű fenyőfa igyekezett megragadni és addig forgatni, amíg apja azt nem mondta elég.
–No! Hát így kell ezt! – elégedetten fújt egy nagyot, majd amikor a fát kettesben beállították a nappaliba közvetlenül az ablakkal szemközt, hogy pont központi részen legyen, és így legalább mindenki megcsodálhassa következett a fenyő törzsének gyilkos megmetélése.
– Hova tetted a fűrészt fiacskám? Jaj! Te is semmirevaló vagy, mint a nagyapád!
Balázska engedelmesen odaadta apja ormótlanul nagy, vaskos, erezett kezébe a fűrészt. Gondolatban már készült rá, hogy az apja csattanós pofont fog neki adni, de úgy tűnik most legfeljebb csupán annyira futotta, hogy becézgetve meglegyintette pufók, pirospozsgás arcocskáját. Ám vaskos tenyerének nyoma még így is ott maradt. Ha az ember hozzászokik, talán ki lehet bírni, mert el kell viselni!
– A jó édes életbe már! Hát ezt nem hiszem el! Hol van már az az átkozott balta! Adjatok már egy csavarhúzót az ég szerelmére! – fűrészelte, vágta, farigcsálta a fenyő törzsét az apuka, amíg csak bírta. Amíg már zihálva szedte a levegőt, és amíg már a fenyőtörzsből végig csak egy alig tapintható csonk maradt, ami viszont már túl kicsi volt hozzá, hogy beleférhessen a műanyag tartóba.
– Mit állsz ott mint egy nagy rakás faszent?! Hívjad anyádat de rögtön! – üvöltötte most már teljesen kikelve magából.
Balázska óvatosan kopogtatott párat a konyhaajtón, ahonnét máris ínycsiklandó illatok kezdték megcsiklandozni pisze orrát. Mintha kedvesen simogatták, és becézgették volna. Az is igaz, hogy ma még ebédelni sem tudott, mert ha apja nem evett, akkor neki sem volt szabad ennie. Úgy is éppen elég kövér kisfiú volt már.
–Na? Hogyan alakul a fenyőfa? – lépett ki a feleség. – Milyen gyönyörűséges! – nem győzte dicsérni zaklatott idegállapotú férje kézügyességét, hogy máris felállíthatják a fát. – Pazar és fenséges!
– Igen?! – vágta csípőre mind a két kezeit Tipovics jócskán megizzadva. – Hát akkor nézd csak meg szívem, hogy a törzséből már csak egy nagy rakás csonk maradt! Most hogy a fészkes francba fogom beletenni a tartóba, mi?! Hogy ez is pont velünk történik?! Miért vagyunk mi ennyire szerencsétlenek! Ráadásul én is még két idiótával vagyok megáldva!
Balázska az „idióta” szó jelentését valami kellemes élményhez kapcsolta gondolataiban, és csillogó, játékos, nagy szemeivel máris várta a beígért jutalmat, mely rendszerint vagy csokoládé volt, vagy gumicukor.
–Szerintem fantasztikus lesz! Csak fölösleges idegeskedned Oszkár! – próbálta csitítani atombomba-haragú urát a fiatalasszony.
– Hát igen! Te könnyedén beszélsz! Most is inkább főzöl, ahelyett, hogy megpróbálnál segíteni! A fiad hasznavehetetlen!
– Ilyet nem akarok hallani többet! Biztos ki tudsz találni valami praktikusat, hiszen aranykezed van!
– Igen anyus! Vissza tudok menni Kamaraerdőre hogy vegyek egy másik ugyanilyen fát! Az jó lesz?!
– Ne butáskodj! Inkább valahogy foltozd be a facsonkot, hogy be lehessen tenni a tartóba! – adott tanácsot az asszony.
A dolog vége az lett, hogy az ünnepi fenyőnek mindig szüksége volt egy támasztékként szolgáló nagyobb ruhásszekrény társaságára, hogy egyedül is megállhasson a helyén, és ha nem bolygatják akkor megálljon.
– No akkor lehet díszíteni! Fiacskám te addig gémkapcsozd be a szaloncukrokat, de nekem vigyázz az ujjadra! – Tipovics Oszkár egy dekoratőr, és divatszakértő szaktudásával valósággal máris díszíteni kezdte a fát, holott ezt mindig úgy beszélték meg, hogy majd közösen díszítik fel, de a családfőnek egy kis idő múltán ehhez sem volt már meg a kellő türelme, és toleranciája.
– Add ide a díszeket! Vigyázva az isten áldjon már meg, mert törékenyek!
Balázska óvatosan fogta meg a színes golyókat és a hógömböket, melyek szivárványos színekkel tették gazdagabbá a csenevész és egykedvű fenyőfát.
– Most jöhetnek a szaloncukrok! – Tipovics egyenként vette ki Balázska remegő kezei közül a szaloncukrokat, melyek be voltak gémkapcsozva, hogy függeszkedhessenek a fa ágain és legalább mutassanak is valamit.
Közel negyvenöt perces munka után végre készen állt az ünnepi fenyőfa, hogy bárki megcsodálhassa. Tipovics volt persze a legelső, aki máris lefényképezte régi orosz típusú fényképezőgépével, melyet valakitől megörökölt.
– Szólják anyádnak, hogy fényképezkedünk! Mozog már!
Balázska beszólt a konyhába, ahol az asszony éppen a krumplit sütötte.
– Na mi az?! Ó! De szép lett! – álmélkodott, mikor megpillantotta a fát.
– Maradj csöndben anyus és inkább mindketten álljatok oda a fenyő mellé! Lekaplak benneteket!
– Te nem akarsz esetleg egy képet magadról?
– Nincs túl jó fotogén arcom hozzá! – húzódzkodott.
Az anyuka és kisfia a fenyőfa mellé álltak, és pont akkor kattant a fényképezőgép gombja, mikor a glédában pompázó fenyő sikeresen el nem dőlt romba döntve ezzel a kis dohányzóasztal pozdorjáját is.
– Azt a szentséges istenit neki! – Tipovics most aztán valósággal máris tajtékzott a robbanó indulattól, és agressziótól. – Miért vagyunk mi ennyire szerencsétlenek?! – ügyetlenkedve máris azon volt, hogy megmenthesse a fenyőfa méltóságát, mely ez idáig kordában tudta tartani – igaz -, hevenyészett módon az ünnep nemességét.
– Mit bámultok?! Azonnal segítsetek! – adott parancsot, mire felesége és fia két-két oldalról nagy nehezen feltámogatták az enyhén részegesen billegő fenyőt a padló fogságából.
Balázska már nem is emlékezett mikor kapta apjától az első pofont. Talán már születésétől kezdve volt rá bőven alkalma, hogy apja gyilkos humorát, és fizikai fegyelmezéseit elviselhesse, vagy megszokja. A legnagyobb bajnak mégis apja labilis, és beszámíthatatlan viselkedése tűnt. Egyik percben még kedves, és közvetlen volt mindenkivel, míg a másik pillanatban már egy habzó szájú, szitkokat fröcsögő atombombaember képét mutatta, aki pofonokat osztogat, és égre-földre esküdözve káromkodik, mint valami bosszúszomjas próféta.
Balázs először égető érzést érzett mind a két arcán, majd csengeni kezdett füle, végül már csak azt vette észre, hogy könnyei izzó, csillagszerű, fényes vízgolyói halkan, fájdalmasan gördülnek le arcán.
– Oszkár! Oszkár! – Ezt most miért csináltad?! Mi a fene ütött beléd?! Balázs még kisgyerek! Nem kellett volna bántanod! – hallotta anyja aggódó hangját, amint sikerült – ki tudja hogyan -, magához térnie a sokkból.
– A fiúnak sohasem árt, ha rendet, és fegyelmet tanul! Szokjon csak nyugodtan hozzá! Sok pofon fogja még az életben érni! Minél előbb kap egy-két pofont, vagy nyaklevest annál könnyebben hozzászokik meglásd! – mosolyodott el – csak úgy -, önmaga szórakoztatására cinikus, gonoszkodó mosollyal, mint akinek bizonyos fizikai tettekhez igenis joga, és kiváltsága van. –Neked sem ártana, ha végre egyszer az életben férfi módjára kezelnéd, és nem kényeztetnéd el folyton! Tudod milyen ember válik majd belőle?! Aki majd mindig mások segítségére szorul, mert képtelen saját magáról is gondoskodni.
– Azt te csak hiszed! Most pedig rögtön bemész a gyerekszobába, és bocsánatot kérsz! Megértetted?!
– Hát azt lesheted! – makacsolta meg önmagát, és inkább a fenyőfa körül kezdett sündörögni, mint akinek fontosabb dolga is akadt.
– Szégyelld magad! Meg sem érdemled, hogy szülő legyél! – az anyuka levette konyhai kötényét; kezet mosott, majd beviharzott a gyerekszobába, ahol megrémült kisfiát a nagyméretű ágy ágyneműtartójában találta meg. Balázskát leleplezte jól hallható hüppögése, elfojtott sírhatnékja.
– Balázska! Kincsem! Gyere ki! Anyu van itt! – kérlelte aggódva, félve nehogy egy szem fiának bármi baja essék.
Legalább fél órába is beletelt mire Balázska remegve, félénken kinyitotta az ágya ágymenő tartóját és vacogó, kövér testével óvatosan kimászott. Anyukája segített neki.
– Apu folyton haragszik rám! Semmit sem tudok rendesen csinálni! – hüppögte elfojtott egérke hanggal.
– …De kis drágám! Te is tudod, hogy ez nem igaz! Butaság! Apád nagyon szeret, csak tudod sokszor nem tudod uralkodni az érzelmein!
– De megint pofon ütött! És mindig megígéri, hogy nem csinálja, de mindig olyan gonosz… - kis teste vacogott a sírástól. Most tartós reménytelenség, árva, elveszettség feszült meg-nem-értett, nagyon szomorú tekintetéből. Az anyuka átölelte és simogatta haját, majd rázkódó hátát, mert tudhatta ettől mindig megnyugszik.
– Jaj, kis drágám! Ne félj! Meglásd, ha majd nagyobb leszel apu egy ujjal sem fog majd bántani, mert akkor már te leszel az erősebb! Most viszont nem szabad szomorkodnod, mert karácsony van, és apádnak is ma van a születésnapja! Ki hallott már olyat, hogy az emberek bántosak legyen ezen a szép ünnepen? Nem igaz?!
Balázska könnyes, éretlen szemekkel anyára nézett és ebben a percben ott vibrált valami menthetetlen, jóvátehetetlen, titkos érzés, mely nagyon egyszerű lenne, ha az emberek megpróbálnák türelemmel, megértéssel megmagyarázni ügyes-bajos földi dolgaikat a kisebbeknek is!
Balázska akkor, sem később sem érthette meg, hogy vannak olyan emberek, akik akkor érzik jól magukat, ha másokat bánthatnak. Ha mások szenvednek! Mégis, amikor később hosszú évek múltán harmincnégy évesen eltemette apját úgy sírt a ravatalnál mint egy kiszolgáltatott, árva gyerek!    

BOLYONGÓ EMLÉKEK


Kifeszített póznák hálóin sorrendbe lebegnek még megjelennek újfent létem összefércelt, ádáz emlékei. Esendő, vagy bűnös vétkeket éppen úgy hordoznak akár az árvaságra jutattott nyughatatlanok kiket aligha számíthat, hogy vajon nappal van-e vagy sötét. Nem lehettek többek megtörtént dolgaikkal a főszereplők sem mint éppen szünetjelek; ketrecüket rázzák kóborló lidércek mikor szólítják őket. Szófukarság s határozatlanság is jelen van viselkedésükben, akárcsak a vonuló szavakban.

Megtörtént sebhelyek ornamentikája annál félszegebb, mindennél babusgató gyámolításokra rászorul; senki sem akarhatja méltatlan elveszíteni a zubogva zokogó igaz-könnyek fohászait, amit azokért hullattak, akik még hűek és tiszták maradhattak emberségükért.

Zaklatott, mégis jóleső megváltó zavarokban, mint fáziseltolódásokban szakad ki kettőzött vallomások miértje: „Szükségem van rád! Ne hagy itt!” – Két némán is beszédes tekintet mikor egyetlen akarattal akkor már nem számíthatnak kifogások, olcsó miértek. Szemekben testetlen még lebeg álmok álma: lélek-örvények alatt kincses-szívek őrzik feltétlen harmóniát. Kezelhető konfliktusok is lesznek megszívlelendő kompromisszumokká, mert minden hanggal szüksége volna rá, hogy egyszersmind belső hangokká is formálódhasson.

Folyamatosan zajlik az emlékek szándékos elsötétítése az öregedés manifesztációival; felismerhető vonásokat is láthatunk szándékosan kiüresedni. A Hóhér-Halál elől rejtőzködik megfontoltan ki a berendezkedett élettel viselős. – Az utolsó ítéletkor mindenkit elővesznek míg újra körbejárnak bűnök s vétkek tehermentesített kódexei!