KÁVÉ ÉS FILOZÓFIA


Az öreg Dodek a kórház folyosóján üldögélt. Míg a legtöbb kórházi ápoló, és dolgozó körülötte sündörgött, vagy intézte ügyes-bajos dolgait, addig Dodek jóformán csatakos verejtékben úszott. Haja olyannyira vizenyőssé, mondhatni teljesen áttázottá vált, mint akit heves orkán erejű zivatar, vagy fergeteg kapott el, és nem volt nála sem esernyő, sem esőkabát. Észre se vette, hogy egy ügyeletben lévő, világos zöld műtős ruhát viselő segédfiú óvatosan letesz mellé egy élettelen testet. Először nem is igazán törődött vele, mondván ebbe a betegbe is legalább annyira sok nyugtatót, érzéstelenítő vegyszert, vagy altatót adagoltak a vénák erein, vagy lélegeztető készülékkel, ami egy elefántnak is túlságosan sok lett volna.
Sokáig nem is tudta megmondani, hogy egyáltalán miért kezdett el beszélni az élettelen testhez, aki mintha a legjobb barátja volna? Talán azért, mert vannak szituációk, és helyzetek, amikor az egyetlen választási lehetőség, ha az ember olyasvalakinek meséli el akár egész sűrített gyerekkorát, életének hányatott, viszontagságos történetét, aki az idegenek objektív megbízhatóságával rendelkezik, és nem kezd el fölöslegesen ítélkezni.
- Képzelje csak édes öregem… A lányom férjhez ment nem régen, és el se hívott az esküvőjére. Nagyon összekaptunk, és elismerem, hogy nem voltam az a tipikusan felelősségteljes szülő, de hát azért mégis.
Az élettelen test eközben barátságosan hallgatott. Úgy festett mint aki éppen valamiről álmodik, vagy a legbékésebb álmait alussza, miközben a rendelőben, és a sürgősségi osztályon szinte megállás nélkül, percenként hoztak valakit, aki segítségre szorult.
- És akkor ugyebár még ott vannak az unokák! Szerintem fogalmuk sincs róla, hogy van egyáltalán nagyapjuk a világon. Bár a feleségem ezt is gondosan eltitkolta előlem. Tudja kérem annak idején megállás nélkül, rengeteget dolgoztam, mert azt hittem, hogyha mindent megadok, és megteremtek a családom számára, akkor más már nem is jelenthet problémát. Pedig megkorát tévedtem! – kicsit elgondolkozott saját szavain, mélyen hallgatott pár percet.
Egy nagyon fiatal orvos rezidens ment el mellette. Tekintetük félúton találkozott. A rezidens kérdező, kérdő tekintettel meredt rá, mintha Dodek földönkívüli életforma lenne, és ezért kötelező jelleggel muszáj volna megbámulni, majd a rezidens kicsit leült melléjük éppen a harmadik szabadon hagyott székre.
- Jó napot! Hogy érzik magukat ezen a szép napon? Panasz van-e?! – kíváncsi tekintete előbb Dodeket, majd az élettelennek látszó testet vette szemügyre.
- Én még tökéletesen beszámítható állapotban vagyok doktor úr kérem, a barátomat most nem szabad zavarni, mert nemrég operálhatták, és rengeteg gyógyszert kapott. Sok pihenésre van ám szüksége! Egész szépen összebarátkoztunk! – hálásan nézett az élettelen testre.
- Önnek mik a panaszai?
- Hát volt egy kis magas vérnyomásom, émelygésem, de koromhoz képest remekül vagyok! Kérdezhetek Öntől valamit?
- Parancsoljon! Állok rendelkezésére! Mi volna az?!
- Doktor Úr! Az ember rosszul érezheti magát, ha rátör a honvágy, vagy a sóvárgás? – kicsit ostoba kérdések voltak, ezt érezte maga is, de ha nem kérdezi meg újból rájön a kétkedés, és bizonytalanság.
- Ez teljesen természetes érzelmi reakció az ön korában kedves… bocsásson meg, hogy is hívják?
- Oh! Bocsánat! Dodek Dezső! – hajtotta meg magát udvarias tapintattal, majdhogynem vigyázzba nem állt, hiszen azért az orvosi szakmának mégiscsak nagy tekintélye volt a szemében.
- Nos! Örvendek a szerencsének kedves Dodek Úr! Egyéb panasz?
- Semmi amit ne tudna meggyógyítani a napfény, egy tábla csokoládé, és néhány kedves szó. – már megint ezek az ostoba viccek, amik szó szerint úgy ráragadnak az emberre, akár a ragasztó, vagy légypapír.
- Igen, értem! Nos, ha bármire szüksége lenne szóljon valamelyik nővérnek! Ha a barátja felébredt vele is szeretnék majd néhány szót váltani! – felállt, és mintha sürgős dolga lenne máris megindult a kórtermek irányába.
- Átadom neki! – kiáltotta utána Dodek, bízván abban, hogy a fiatal orvos hallgató csak meghallotta.
- Hát ehhez mit szólsz pajtás? Ez ám a szakma! Az orvos az egyetlen az életben, aki eldöntheti, hogy élsz-e még, vagy már kihűltél. Na mindegy. Akkor engedelmeddel folytatom. Szóval ott tartottam, hogy most már két gyönyörűséges unokám is van. Mindketten lányok. Képzelheted mekkora fejtörés lesz majd az örömszülőknek kiházasítani őket. Most lehetnek olyan… tízen egynehány évesek, ha jól számolom. Kicsit bánom már, hogy nem voltam a lányom mellett annyit, amennyit szerettem volna. Ebben is a feleségem segített. Hányszor tartotta a hátát miattam. Az igazság az, hogy nem is igazán tudom, hogy mit kezdtem volna nélküle. – benyúlt a köntöse zsebébe, és úgy vette elő a fiatalasszonyról készült fényképet, mint valami felbecsülhetetlen, vagy rendkívül értékes kincset. – Ezt nézd meg kedves barátom! Hát láttál már ennél fantasztikusabb, gyönyörűségesebb asszonyt széles e világon? Ugye hogy nem! El sem hittem, hogy engem választott! Egy ilyen szánalmas, romantikus ostobát, akinek szinte sosem volt elegendő pénze, mert ahhoz is éppen elég ostoba volt, hogy segítséget kérjen. – megvakarta kopaszodó fejét, igyekezett felitatni róla a patakzó izzadtságot. – És te hogy vagy?
Néha hallgatás volt a válasz. Mintha csak az élettelen test megérezte volna, hogy tudja mikor kell inkább bölcsen meghallgatni mások gondját-baját, vagy keserveit.
- Tudod, ha gyerekkoromban találkozhattál volna velem biztos vagyok benne, hogy egy egészen másik emberfajtával akadhattál volna össze. Borzasztóan rettegtem, és féltem! Olyan sündisznó emberke voltam, aki még a saját árnyékától is könnyedén megijed csak azért, mert senki sem akart igazán megismerni. A legtöbb ember, akikkel kapcsolatba kerülhettem szerintem maradéktalanul ki is használt engem. Persze így – utólag visszagondolva -, lehet, hogy én sem cselekedtem volna másként. Az élet kedves barátom egy hatalmas, ordas hazugság! Az ember nagy nehezen világra jön, és onnantól csak, és kizárólag a halál, és a visszaszámolt percek az igazán fontosak. Ha szerencsés, akkor van család, és van boldogság is. Felépíthet akár még egy teljesebb életet is, de mi van, ha minden ez ajándék, és kiváltság sehogyan sem akar megadatni neki? – kicsit közelebb hajolt az élettelen testhez. – Akkor barátom az egésznek nincs értelme, ahogyan Schopenhauer megmondta.
A kórház folyosóján egyre megszaporodtak az emberek. A legtöbb ember azonnal elfoglalta a koszos fehér, jobbára csak műanyag székeket, mintha attól tartott volna, hogy hamar elfárad, és mire sorra kerülne már nem marad számára több szék, ezért saját magának spórolta meg a kisebbfajta fáradtságot. Mások pedig a sakkmintás, hideg kockapadlón rendezkedtek be, mintha eleve barátkozni, ismerkedni szerettek volna azzal az egyetemes gondolattal, hogy a legtöbb életút végén úgy is a puszta, vagy nyers elmúlás következik, ami ellen már úgy se tehetnek semmit. De hát addig is valahogy élni kell, nem igaz?!
Dodek göcsörtös, húsos mancsaival, melyek leginkább egy medve karmaira hasonlítottak, persze tűhegyes körmök nélkül, - hiszen nagy körömrágó hírében állt -, megpróbálta kitapogatni gyengülőfélben lévő pulzusát, ahogy már számtalan főként kórházi sorozatban láthatta. Ez is olyasféle rutinos gyakorlatnak számított, akár a biciklizés. Az ember egy kis idő után rögzíti agyában, és megtanulja.
Felkarját felfektette maga előtt, míg támaszték gyanánt a másik karjával igyekezett pontosan a csuklóhoz közel kitapogatni finoman a kékes-zöldes színű verőerek bonyodalmasnak látszó hálózatát, és meghallgatni, vajon szíve egyenletesen lüktet, vagy csupán haldokolva csilingel. Fülelt, hallgatózott, míg úgy tűnt, mintha az összezavarodott világ arra a pár másodpercre tökéletesen megállt volna előtte. Utat engedve szabad akaratának. Mennyivel könnyebb érzés lenne, ha most itt lenne legalább felnőtt lánya, vagy tinédzserkorú unokái közül legalább az egyik. Haj, de sok mindenre megtaníthatta volna őket, amit anno szülőként talán szándékosan elszalasztott. És most megint itt volt ebben a roppant magára hagyatott, elmagányosodott helyzetben.
Mindig is úgy gondolkodott mind a kórházakról, mind pedig az orvosokról, hogy olyanok, akár a sintérek, a sebészek pedig a hentesek. Szeretik, ha náluk van élet, és halál eszköze, és nagyon arrogánsak, és büszkék arra, ha más emberek élete felett rendelkezhetnek, vagy adott esetben jelképesen kihúzhatják a dugót. Sokszor visszaemlékezet, amikor még harmincas éveiben mindig elment, hogy leszedesse gyönyörűséges felesége szerint a gusztustalan, és egy csöppet sem higiénikus fogkövet fogairól. Mennyire félt, amikor beült az automata székbe, mely egyetlen gombnyomásra máris a levegőbe emelkedett, hogy aztán meghallhassa a legfélelmetesebb vijjogó vércsehangot, ami után pokoli, hasogató fájdalom lett úrrá fogai között. Még hallotta az orvos bizalmaskodó, nyugtatni próbáló hangját:
- Kedves Dodek úr! Nyugodjon meg még egy pár percig! Nem fog fájni!
Hát persze, hogy nem fáj, annak, akinek totálisan érzéstelenített mind az ínye, mind pedig érzékeny fogazata. Kilencvenkét éves nagymamája mindig roppant büszke volt, hogy fogfehérítéshez csak vizet, és szódabikarbónát használt, és még így is megvolt mind a harminckét foga, méghozzá kicsattanó makkegészséggel.
- Édes fiam! Őszintén remélem, hogy a barátnőd előtt mindig megembereled magad, és szájvizet is használsz, mert ki hallott még olyat, hogy egy férfi nem gondol a fogápolásra! – azóta már ő sincs az élők sorában. Ki tudja vajon ebben az állapotban vajon mit vágna szerencsétlenül járt fejéhez?!
Ránézett az élettelen testre. Úgy tűnt a nagypapakorú, idősebb úr békésen alszik csupán. Lehet, ha elkezdi csintalan gyerekes tréfával csiklandozni kicsit pillanatokon belül akár fel is ébredhet meghitt álmaiból. Még gyerek volt, alig töltötte be a tizenegyedik évét, amikor nagyapja kórtermében először látott egy embert, aki nyitott szájjal halt meg. S míg minden laikus azt hihette, hogy csupán csak szendergél, vagy alszik, addig Dodek már akkor tudta, hogy bárhogyan is szeretné minden ember megteremteni magának a társaságot az élet egyik könyörtelen törvénye az, hogy előbb-utóbb mindenki magányosan hal meg!
A fiatal orvosrezidens visszajött. Két műanyagpohár kávé volt kezében. Egyiket Dodeknek adta, míg a másikat letette a földre.
- Gondoltam jólesne egy kis kávé! – bizalmaskodón nézett rá, A legtöbb ember általában akkor ennyire bizalmas, amikor a másik lelkébe akar férkőzni, hogy manipulálhassa. Bár Dodeknek erős kétségei voltak afelől, hogy ez a fiatal orvos egyáltalán tisztában van a manipulálás eszközeivel. Bár ki tudhatja?
- Hogy érzi magát a barátja? Felébredt már azóta? – kíváncsian méregette az élettelen testet.
- Hát… tetszik tudni doktor úr hogy van ez! Nagyon kimerülhetett! Bizonyára az egész napos műtétek, meg vizsgálatok miatt… - szabadkozott, és alázkodott. De mi oka volt rá? Elvégre teljeskörű tagja a társadalomnak. Sőt! Egy bizonyos életkor betöltése után akár még büszkén is henceghetett volna fűnek-fának, hogy ő bizony sok mindent megélt ám az életben.
A fiatal orvos most közelebb ment az élettelen testhez, és enyhén megbiccentette. Nem reagált rá semmit. A fej továbbra is engedelmesen a nyakán nyugodott, enyhén lehajtva, mintha egy virág volna…
Az orvos kitapintotta a pulzusát, majd közölte:
- Meghalt!
- Ezt őszintén sajnálom! Pedig annyira jól tudott hallgatni!