KÜLÖNÖS FURCSASÁGOK  




Még a szomszédos házban lakott. Ki tudja mi óta? Már talán azelőtt is ott élhetett, amikor az ő szülei, mint friss, és újdonsült, fiatal házasok a nyolcvanas évek vége felé megvették az akkor vadiújnak számító, összkomfortos társasházi ingatlanukat. A Pethes házaspár – bár nem ismerte a régi tulajdonosok szokásait -, mégis azt lehet mondani hamar összebarátkozott a helyiekkel.
- Tessék nekem elhinni aranyoskám! Furcsa, bogaras nő az! – intette óva őket több alkalommal a kotnyeles, és minden hájjal megkent Suhajdáné, akinek aztán nem kellett a szomszédba menni egy jó kis szaftos pletykáért, ha a többi lakóval kapcsolatban meg akart tudni valamit.
- De hát… mi történhetett azzal a szegény asszonnyal? – kérdezte ilyenkor több alkalommal a sugárzóan gyönyörű, fiatalasszony, aki valamilyen szinten mindenkiért, aki a környezetében lakott felelősséget, és empátiát érzett.
- Hát én bizony nem tudom kedveském! De jobb is, ha az ember nem avatkozik olyasféle dolgokba, amihez az égadta világon nincsen semmi köze! – azzal mint aki már minden fontos, lényeges dolgot megosztott a másikkal Suhajdáné megfogta kis, gurulós kézipoggyászát, - amibe zöldségeket, és élelmiszereit rendszerint pakolta a piacról -, és már megint is a dolga után.
„Vajon mi történhetett ezzel az asszonnyal?!” – Napjában újra és újra elővette a fiatal Pethesnét ez a roppant bonyodalmas, ugyanakkor nagyon is összetett kérdés. S bár tökéletesen megértette, hogy más emberek magánéletéhez semmi köze, ám mind a lappangó nyugtalanság, mint pedig a felszínre törő, és folyamatosan megújulni kész kíváncsiság arra késztette, hogy fogja magát, és egy szép kora nyári napon becsöngessen az idős, egymagában éldegélő asszony rácsos ajtaján.
- Mit akar maga attól a nőtől? – kérdezte közvetlenül az ajtó mellett egy hórihorgas öregúr nagy szódásszifon szemüveggel, amivel saját orráig is alig látott el.
- Bocsásson meg! Én csak a kedves, idős hölgyet keresem, aki még mindig itt lakik! Szeretnék vele elbeszélgetni egy kicsit!
Az öreg barátságtalan nyugdíjas szúrós, bizalmatlan szemekkel méregette a rendkívül csinos, stílusos hölgyet. Elsőre biztosan azt gondolhatta, hogy valamelyik Amerikába letelepedett unokájáról, vagy rokona lehet, mert azért az mégiscsak igen-igen furcsa, hogy látogató érkezik az öreg nőhöz. Majd amikor saját okfejtegetéseivel nem boldogult utoljára szólalt meg.
- Aztán nekem ne randalírozzanak, és semmi perpatvart, mert érzékeny, beteg ember vagyok! – mintha a saját negatív egoja mögé szeretett volna örökre elrejtőzni. Dühösen becsapta maga után az ajtót.
- Igazán örülök, hogy megismerhettem… - közölte minden tapintatát, és udvariasságát magára erőltetve a fiatal nő. Amikor minden zaj elülni látszott, és sehol a közelben nem hallatszott kutyaugatás, mint a társasházakban általában a fiatal nő az ajtóra tapasztotta a fülét, és megpróbált erősen figyelni, és koncentrálni, hogy hátha odabentről meghall valamit. Kicsit csalódottan vette tudomásul, hogy kedveskedő próbálkozása nem járt eredménnyel, és már éppen készült rá, hogy hátat fordít aznapi sikertelen próbálkozásának, amikor kicsit nyekeregve kinyitotta az idős hölgy az ajtót.
- Sajnálom kedveském! Semmit nem veszek, és megnyugtatom, hogy amit el akar nekem adni, abból már nekem is van bőven! – felelte kissé sürgetően, mintha éppen más sürgősebb, halaszthatatlanabb dolga volna. Szemüvege mögött egy hamvas arc nézett az emberre. Egyáltalán nem úgy festett, mint akit megöregített a gyász, vagy a tartósnak mondott magány, és egyedüllét.
- Bocsánat, én csak… arra gondoltam, hogy bemutatkozom! Nemrég költöztünk ide a férjemmel, és a kisfiammal, és arra gondoltam, hogy ha nem veszi tolakodásnak… szívesen elbeszélgetnék Önnel egy kicsit… - szavai félénkek, kissé félszegek voltak, ami különös volt, mert általában mindig határozott, és karakán volt minden helyzetben. Mégis lelke mélyén megérezte, hogy az idős nőnek saját akarata van.
- Hát nem tudom kedvesem, hogy miben sántikál, de ha már ennyire ragaszkodik az elveihez fáradjon be! Beszélgessünk!
Az ajtót kicsit szélesebbre nyitotta, de ezt is úgy tette, hogy a könnyed, balzsamos huzat még véletlenül se hatolhasson be a helység többi részébe.
A fiatal asszony valósággal elámult, és nem győzte dicsérni a lakás gazdag, de csöppet sem hivalkodó berendezését.
- Fantasztikus ez a lakás kedves asszonyom! Jaj, ne haragudjék, még be sem mutatkoztam! Pethes Gézáné Edit vagyok. – nyújtott kissé elfogódottan kezet, de az idős hölgy hűvös angolos arisztokráciával, és bizalmatlansággal egyelőre nem fogadta el a felkínált kacsót.
- Foglaljon helyet! Parancsol esetleg egy kis… süteményt, vagy teát? – zavarában, hogy ki tudja mióta nem fogadott vendéget máris forgolódni-sürgölődni kezdett. Ide-oda téblábolt; kiment, majd gyorsan vissza is jött a konyhából. – Kávét, hozhatok?
- Nagyon kedves, köszönöm… nem kérek semmit! – megpróbált úgy helyet foglalni, hogy csinos szoknyáját remélhetőleg ne gyűrje össze.
Az idős asszony mintha megsértődött volna, hogy ez a fiatal nő nem kér tőle semmit. Azért pár percen belül elővarázsolt a tükrös szekrényből egy csinos kávéskészletet; gondolván legalább egy kis kávéval megkínálja, mint figyelmes vendéglátó. Beviharzott a nappali szobába, ahol egyetlen dohányzóméretű asztal, és egy kényelmes fotel árválkodott egy hosszú állólámpával, valószínűleg az olvasóvaló, és a szokásos keresztrejtvények miatt. A szobák legtöbb részét hatalmas könyvespolcok tették ki. Az ember el sem hinni, ha nem a saját szemével látná, hogy ennyi mérhetetlenül sok könyvhöz bizony rengeteg időre van szükség.
- Parancsoljon! Biztos, ami biztos hoztam egy kis kávét! Én mindig megiszom egy csészével ebéd után, mert nagyon jót tesz az emésztésnek, és egy kicsit élénkít is! Kinek van hozzá kedve, hogy egész nap lustálkodjon! Nem igaz?! – kortyolt bele saját kávéscsészéjébe.
- Mennyire igaz! Ne haragudjon a kérdésem miatt, de hogy szólíthatom?
- Agárdyné vagyok! – majd néhány perc után -, Marika néni.
- Kedves Marika néni! A lakók sok furcsa történetet meséltek az Ön személyét illetően.
- Á! Már értem! Tehát kegyét is inkább a kíváncsiság vezette ide, mint a barátkozási hajlama! – vonta le logikus megállapításait. Bizalmatlanul végigmérte.
- Jaj, egyáltalán nem! Bár kétségtelen nagyon szeretem a legendás történeteket! Most mégis azért jöttem, hogy kicsit megismerkedjek Önnek.
- Mit szeretne tudni? – nézett rá kíváncsian szemüvege védelmében.
- Nekem már az is nagy öröm, ha mesél kicsit mondjuk az életéről! Vagy amiről éppen szeretne.
Az idős asszony nagy levegőt, és mély lélegzetet vett. Az ember csak a valóban sorsfordító, vagy jelentős pillanatokban láthatja teljes valósággal egy másik, ismeretlen ember arcát.
- A férjem igazi nagy mókamester volt! Történelmet, és irodalmat tanított a helyi iskolában. A gyerekek szerették, még a kollegái is elismerték. Igazság szerint az irodalom volt az ő egyedüli szívügye. Amikor először szerelmes verset írt nekem, és hófehér borítékba tette, majd viasszal lepecsételte, tudja mit a romantikus filmekben szokás -, kivételes nőnek éreztem magamat, és nem olyan kis esetlen, elkényeztetett csitrinek, mint amilyennek neveltek. Még most is hallom anyám hangját: - Te kivételes vagy! Nem ereszkedhetsz le az egyszerű emberek közé! – Bár fogalmam sem volt, hogy mit is ért valójában az „egyszerű emberek” kifejezés alatt. Talán éppen ezért voltam én a családban a fekete bárány, és lázadó egy személyben. – jelentős, különleges mosoly jelent meg arcán. – Aztán feleségül mentem a férjemhez, és a világ többi része már nem is számított, mert lelkitársak lehettünk, és annyira mélyen, és intenzíven voltunk képesek átélni a létezés egyszerű örömeit is, amiről úgy hiszem a legtöbb embernek sajnos fogalma sincs.
Miközben mesélt a fiatal nő úgy érezhette magát, mintha nagymamája családi házában lenne kislánykorában, ahol órákig eltudta hallgatni az anekdotákat, és a változatos történeteket.
Az idős hölgy jó két és fél óra múlva fejezte be életének fordulatokban, tartalmakban gazdag történetét, és most kint aki jócskán kimerült, és azonnali pihenésre van szüksége véletlenül behunyta szemeit, és el-elbóbiskolt.
A fiatal nő nem tudta, hogy vajon az a legnagyobb sértés, ha valakit szándékosan riasztunk fel legszebb álmaiból, vagy ha csupán megemlítjük neki azt, hogy nem egyedül ő van a szobában.
- Khm… khm… párat jelentősen köhögött.
- Mi az? Ki az…? – ébredt a valóra. – Bocsásson meg kedvesem! Sajnos ez is az öregkor egyik velejárója! Majd Ön is tapasztalni fogja. Hol is tartottam?!
- Rengeteg szép dolgot elmesélt az életével kapcsolatosan. Mégis úgy érzem, hogy nagyon boldogtalanná vált. Megkérdezhetem, hogy miért?
Az idős nő elsőre azt akarta erre mondani, hogy ,,törődjön a maga dolgával, vagy hogy semmi köze hozzá,” ám félutón a fiatal asszonyból sugárzó őszinte kedvesség és jóindulat megállította szándékát.
- Tudja kedveském sok unokám van, és az utóbbi húsz évben egyiket sem láttam! És van egy olyan érzésem, hogy már nem is fogom! Hiába! Ahogy az ember a többi emberrel bánik, majd úgy bánnak el vele is! – fátyolossá lett mélyen ülő gomb szeme. Pedig mindig megfogadja önmagának, hogy nem mutat gyengeséget és nem fog sírni. Most mégis mintha úgy tűnhetett volna, hogy megeredtek a könnyei. A fiatalasszony gyorsan elővett egy zsebkendőt kézi táskájából, és kedvesen az öreg hölgy kezeibe adta.
- A sírás nagyon gyerekes dolog kedvesem! Nem gondolja? – igyekezett elrejteni belső érzelmeit, miközben megtörölte szemét.
- Szerintem a sírást nem szabadna szégyellni, minthogy a legtöbb őszinte, és igaz érzelmet sem! A világ még ebben is gyökeresen megváltozott. Pedig, ha elfogadnánk azt, hogy emberek vagyunk, akik törvényszerűen hibáznak talán könnyebb lenne ez az egész.
- Nocsak! Nem is tudtam, hogy magácskában egy költő veszett el! Akárcsak az én férjem! Jaj szegény Tóni! Fantasztikusan tehetséges volt! Jó lett volna kiadatni a kéziratait, ahelyett, hogy most egész álló nap itt hagyom őket porosodni.
- Én megkereshetek pár embert, ha úgy gondolja! Szerintem is jó ötlet!
- Hát az nagyszerű volna kedveském, de nem kérhetek olyasmit, ami elrabolja az Ön értékes idejét! – mentegetőzött, bár tetszett neki az ötlet.
- Ne tessék szabadkozni kedves Marika néni! Ez a legkevesebb!
Hát valahogy így kezdődött egy különös barátság, aminek aztán meglehetősen gyorsan híre ment, és már a legtöbb társasházi lakó is megbarátkozott a gondolattal, hogy különös emberek élnek szomszédságukban az idős hölgyet ettől kezdve napi rendszerességgel mindig meglátogatta valaki.