ÜTKÖZTETÉSEK

Valamennyi időt muszájból még itt kell tölteni.
Valamennyi Idő remegése a térben.
Babiloni példákat illet volna ismerni.
Mire volt jó, hogy önmagunknak állítottuk
fel az időelméletek képletét?!
Kicsinyített idő-zugokban csöndesen
tespedő belenyugvás a változhatatlanokba.

Miért szükséges minden egyes nap szorongva
szembenézni a Lét-pusztulások tartós állapotaival?
Mint mikor árnyak kuporognak az álmatlan sötétben,
hogy a nappalok szikra-megváltására elhamvadjon
bennünk az önmagát tápláló félelem.

Számkivetett anyóka-didergést nem lehetne megszámolni.
Mint laza, penészesedésnek induló vakolat
az öregség is már egyre kócosabb.
Tenyészthető fürtökben lóg arcok viasz-vázlatán.
Álmaiban felsíró állat nyüszítése, ha már nincs kihez fordulnia.
Hatholdas rengetegben a gyarló ember is azért remeg,
hogy túlélhesse az utolsó,
megélhető perceket önző, beszámítható akarattal.

Az emlékezés fokozatosan mélyülő járataiban
már csak lelkiismeret-furdalásokként támad elő
– akár egy-egy kiújult betegség
a halálfélelem tartós panasza.
Léleknek szinte már sajgó, névtelen.
Sántít,mint aritmiás-pillanat a szív is,
mikor azt hazudja még van s lesz Idő.

Lassított emlék-felvételeket oszt s szoroz
még belső vetítővásznán a marcona, Alzheimeres-agy.
Hol maradhattak el már a furcsa szereplők.
– Az Időt érezni lehet, mert szándékosan láthatatlan.
Hová lesz majd az öntudatlanság,
ha kicsorbul a józan ösztön s a felépített önbizalom?!
Az önfeledség mindig káromolja a jelent,
mérgezi az egyenetlen tartalmakat!