KI KELL BÍRNI!


Az öregasszonynak göndör hamuszürke volt a haja, és általában mindig rövidre vágva szerette viselne egész egyszerűen azon oknál fogva, mert a nyaka tövén mindig hamar kimelegedett, és jócskán megizzadt. A munka becsületét mindenkitől oroszlánhűséggel elvárta, és ebbéli meggyőződésében nem ismert elnézést, vagy kegyelmet.
Elhasznált melegítőkben járkált az udvaron, amennyiben senki se vette észre, de ha a városban volt kisebb-nagyobb dolga mindig kellő ízlésességgel öltözködött fel, mert az illem ezt így követelte meg. Derekát hosszú, szürkés tépőzáras öv fogta össze, mert gerincproblémái és előrehaladott csontkopásai mellett kissé bicegőbb, és lomhább is lett a járása az utóbbi évekhez képest. Húga egy vidéki földes gazdához ment hozzá, aki egyszer-kétszer eljött hozzá látogatóba, és négyszemközt megjegyezte feleségének, hogy: – Koldusok szájának drága az étel!
Abban a pillanatban, hogy ez a kisebbfajta „családi titok” napvilágra került az öregasszony már csupán naiv, és butuska húgát tűrte meg, ha feljött Pestre meglátogatni őt.
– No, édes fiam! Akkor most megyünk az erdőre fát vágni! – nézett rá nagy húsz évet betöltött fiatal felnőtt unokájára az özvegy asszony. – De nekem aztán el ne szóld magad valakinek is, hogy miért mentünk a határba, mert akkor aztán ember nem lesz, aki kihúzzon bennünket a csávából.
– Mehetünk nagymama! – a fiatal, markos, termetes legény kihúzta a kétkerekű, kissé kopottas, és meglehetősen rozsdás, fém kiskocsit a fészerből, és egy baltával a kezében máris készen állt az újabb erdei kalandra, akárcsak gyerekkorában.
– Muszáj édes fiam fát gyűjteni, különben itten olyan tél lesz, hogy a kutya se ment ki minket a lavina fogságából. – az öregasszony nagyon is szerette az olyan anekdotikus, kissé túlvilágias történeteket, ahol rendszerint a főszereplők romantikus élet-halál küzdelmeket folytattak a sokszor könyörtelen, vagy gyilkos természettel, és csak a jószerencsén, és emberihelytálláson múlott, hogy nem történt komolyabb tragédia.
Az öregasszony arcán minden érzelmet előre vetítettek markáns határozottságot, és céltudatos konokságot közvetítő ráncai. Mintha egy rendíthetetlen tölgyfa évgyűrű lettek volna, melyek meggyökeresedetten belemarnak nem csak a földbe, de az ember húsába is, hogy túlélés ősi reményében bizakodva bármi áron életben maradhassanak. Sokan mondogatták szomszédai, hogy az öreg Verébné olyan ám, hogy akár az Északi sarkon is nyugodt szívvel megélne.
– No induljunk minél hamarabb édes fiam, mert a végén még ránk esteledik! – adott parancsot az öregasszony, és kertelés nélkül már ment is a maga feje után az utca végén található határ irányába, ahova legfeljebb csupán csak döngölt, hamar sár lavinát hagyó földút vezetett.
Hamar el lehetett érni innen Ceglédre és Monorra is. Mégis a meghitt, nyugalmat sugárzó erdőszél volt a nagy kedvenc a fiatal felnőtt ember életében. Hányszor jöttek ki ide, mikor még kisebb fiúcska volt. Szánkózni, vagy megfigyelni a természetet. Nagyapja hozott is egy puskát, de mindig azt mondta, hogy csakis akkor kell fegyvert használni, ha önvédelemről van szó. Hobbiból szigorúan tilos az állatokra lövöldözni. Később, amikor a nagypapa meghalt a fiatalember ezt olyannyira jól megtanulta, hogy vele maradt egy életen keresztül.
– No, hát édes fiam! Valahol itt kellene kapirgálni! – adta ki az utasítást az asszony, és gondos részletességgel megszemlélte azokat a javarészt elkorhadt, elcsökevényesedett faágakat, melyeket egy-egy vihar, vagy természeti katasztrófa a földre dobott.
A fiatal férfi máris fogta a fejszét, és bár városi fiú volt mindig is, ez sem gátolta abban, hogy a nagyobb fahasábokat máris ne kezdje széthasogatni. Az öregasszonynak nagy kedve telt benne, hogy unokáját kétkezi munkában láthatta dolgozni. Különben is. Egész álló nap csak azt a fránya számítógépet püföli, hiszen szellemi szabadfoglalkozású, és volt tanár. Itt az ideje, hogy egy kicsit megmozgassa magát. Érezze, hogy a kétkezi munkának mindig lesz becsülete, még ha mostanság nem is fizetik ezt meg.
– Édes fiam! Talán annak az ágnak sem ártana egy kis metélés! – vaskos, tömzsi ujjaival megpróbálta elérni a nagyobb ágat, de százötvenkét centiméteres magasságával még így is jócskán pipiskednie kellett míg végül a nagy súlyos ág recsegve le nem esett a földre. Az öregasszony sugárzó boldog tekintettel emelte fel a nehéz ágat, és szorosan már vitte is a kis kocsira.
– No, látod aranygyerekem! Így kell ezt! Ha gyerekeid lesznek feltétlen tanítsd meg nekik ezeket a törvényszerűségeket! – felelte az öregasszony bölcsen, majd akkorát ütött a baltával a nagyobb faágra, hogy az azonnal ketté reccsent. Majd felemelkedett és így szólt:
– Ugye te is hallottad édes fiam, hogy a farkasok a közelben ólálkodhatnak? – hangja bátor, komoly, tettre készen feszült bele a erdő csöndjében, de maga is megérezte, hogy nem árt, ha résen van az ember, és figyel.
– Igen… úgy hiszem… - suttogta a fiatalember.
–Hát akkor nincs más teendő, mint hazamenni! Bírod egyedül is, vagy segítsek! – s már titokban arra készült, hogy kiveszi a kis kocsi vasrúdját unokája kezéből, hogy levegye vállairól a meg nem szokott terheket, de unokája nem engedte neki, és helyette komótosan tolni kezdte a kocsit.
Később egy terepszínű ruhába, és kockás mellénybe öltözött, markos, szakállas ember jött velük szembe az erdei úton.
– Jó napot nagysád! Hogy s mint? Mit cipelnek? – nézett rá a kis kocsi tartalmára kíváncsian, ravaszkás mosollyal, mint aki máris remélhet valamit.
– Ahhoz magának semmi köze kedves uram! – emelte fel rikácsoló hangját jó hangosra az özvegyasszony, hátha a szomszéd tanyán élők majdcsak segítenek rajta, persze, ha valami gond adódna.
– Osztán mennyibe is került magának ez a fa nagysága? – kérdezett továbbra is egykedvűen az ember.
– Annyiba hogy megvan a havi fűtésszámlára való! Jó napot! – s már ment volna tovább a felnőtt unokával, amikor az ember még utánuk kiáltott.
– Ha legközelebb találkozunk nem leszek ennyire elnéző! – baljóslatú szavai belefesztek a leszállófélben lévő, hangtalan sötétségbe.
A felnőtt unoka talán még sohasem volt ennyire kiegyensúlyozott, és nagyon büszke nagyanyára, aki mindig tudta, hogyan is kell az emberekkel bánni, és akár a jég hátán is könnyűszerrel megélt, vagy megtalálta a módját a túlélés praktikáinak.
Az öregasszony bal szemét kezdte törölgetni. Sokszor előfordult ez – különösen akkor -, ha az ember már betölt egy bizonyos életkort, és aztán mindvégig az elmúlásra várakozik. Az unoka nem merte megkérdezni, sőt inkább magába fordultan, előre meredve továbbra is szótlanul tolta a kis kocsit, ami minden egyes mozdulásra mintha együtt mozgott volna vele, és enyhén nyikorgott.
– Édes fiam! Látod, látod! Újból meg kellett érnem, hogy egymagamnak kell mindenről gondoskodnia! Ha szegény nagyapád most itt volna bizton állíthatnám, hogy két nyugdíj mégiscsak több lenne, mint egy! – felnézett a csillagokra, melyek csak éppen most kezdtek világítani az égbolton. Mintha felkapcsolták volna odafent a világítást. – Tudom, hogy haragszol rám, de hidd el én sem így akartam az életemet leélni! Megöregedtem! – megint közel volt a síráshoz, de erősen tűrtőztette magát, mint már annyiszor, ha rajta volt a sor, hogy önbizalmat, bátorságot, vagy tartást adjon egy-egy embertársának.
Az unoka óvatosan letette a kis kocsi acélrúdját a földútra annak is a szélére, mert azért autók jöhettek erre felé is, majd odament nagyanyjához, és óvatosan magához ölelte a kisnövésű, reszkető testet, és megpróbálta megvigasztalni.
– Nem lesz semmi baj nagymama! Megígérem! – mintha éppen tegnap lett volna, hogy biciklizni próbált tanulni, és a vörös salakos kis utcában, ahol laktak éppen arra készült, hogy egyensúlyozva tekerjen vadonatúj biciklijével, amikor véletlenségből akkorát esett, hogy a durva, salakos föld mind a két térdén felhorzsolta a bőrt, és vérzett is.
Nagymamája mindenre azt felelte: – Katonadolog! Egy csont beforr! – sohase szégyenkezzen amiatt, ha egy férfi sírva fakad, vagy éppen kimutatja érzelmeit! Ha sírni, vagy jajveszékelni szeretne akkor csak rajta! Nem fog haragudni érte!
Akkor még kisfiúként kiadósan kisírhatta magát, hiszen a világ ezt tolerálta, mert gyerek volt. De most hogy olyan hamar felnőtt vált belőle, érezte, hogy a világ már korántsem ennyire toleráns, és megbocsátó vele szemben.
– Édes fiam! Ne haragudj, hogy ennyi kellemetlenséget okozok! Látod, néha az öregekkel is csak a baj van, és a gond! De egyet se félj! Már nem leszek sokáig itt köztetek, és utánam úgy rendezkedtek, ahogy csak akartok! – hangja mély fájdalmat, és védtelenül hagyott sebezhetőséget árult el. Talán még sohase merte ennyire közvetlenül, és nyíltan kimutatni az érzelmeit, hiszen férfias világban volt kénytelen felnőni, és boldogulni. Alig volt kilenc éves, amikor már egy Állami gazdaságban a cséplőgép után haladt rendezett sorban a megszeppent többi felnőttel, hogy további négy testvére ne korgó gyomorral feküdjön le aludni.
– De nagymama! Hogy mondhatsz ilyeneket?! Te még nagyon sokáig fogsz élni! – próbált valami reményféleséget az öregasszony lelkébe csepegtetni, de mindhiába. Az öregek megérzik a valóban nagy bajokat, akárcsak a sorstragédiákat.
– Nem édes fiam! Tudom, amit tudom kell! Egyszer majd te is ugyanígy fogod érezni magad! A haláltól nincs mit félni! Olyan lehet, mint amikor öntudatlanságban új élet születik a földre, és csupán csak később később rendeződik minden. – mintha önmagához beszélne. – No? Segítsek cipekedni? – azzal fogott egy közepes méretű, száraz faágat, és megindultak komótos összeszokottság mellett az úton.
Mikor hazaértek hirtelen öreg este lett, és szurkos, tompa, egykedvű sötétség kerítette őket körbe.
– Akkor beviszem a fát a fészerbe! – mondta az unoka.
Az öregasszony egykedvűen bólintott. Bement a kiskonyhába és felrakott egy kis teavizet. Leült a székre, hogy kiadósan kifújhassa magát. Érezte, már nem neki valóak ezek a férfias dolgok, mint az erdőjárás, vagy a favágás. Talán már a kertásást is nyugodtan rábízhatná valaki másra, csakhogy kímélhesse folyamatos fájdalmakban izzó csontjait. Az orvos legutóbb azt mondta neki egy teljes körű vizsgálat alkalmával, hogy ízületi kopása van, és a szíve is folyamatosan veszettül kalapál. Ha nem vigyáz még megütheti a bokáját.
„Bárcsak már végre kiléphetne ebből a földi világból! az örökös körforgásból, amihez szomorú, és túlzottan is viszontagságos életében oly sok köze volt!” – gondolta el sokszor.
Az unoka visszajött a fészerből. Végzett a faágak gondos bepakolásával. Most levette sapkáját, és az öregasszony csak ekkor vette észre, hogy az unoka kopaszodásnak indult.
– Édes fiam! Hát te kopaszodsz! – jegyezte meg kíméletlen őszinteséggel. – Hát melyik lány fog hozzád menni, ha még ennyire se adsz magadra?
– Nagymama én azt szeretném, ha önmagamért szeretne az, akit én választok!
– Bölcsen beszélsz édes fiam! Nagyon őszintén! Maradj mindig ennyire becsületes, hogy eldönthesd mi a jó és mi a rossz!
Aznap este átbeszélgették az egész éjszakát.
Pár hét múltán a fiatal férfi üzenetet kapott, hogy hosszan tartó betegség miatt meghalt szeretett nagymamája. Nem lehetett pontosan tudni, hogy vajon az öregség-e, vagy a sűrűsödő, terhes élet miatt távozott örökre, mégis intelmei, vaskos bölcsességei egy életen keresztül fennmaradhattak.   
  

MODERN ÁSKÁLÓDÁSOK

Csillagja fosztott árva, sunyító fényt dédelget alattomos éjszaka. Vissza kellene rakosgatni egyenként a sok ellopott csillagot, világokat teremtő Hold-karéjt is – belátom: Az újra, posztmodernre nincs s talán nem is lehet igény. Nem kellhetek önző, makacs pesszimizmusommal, rühellhető, prófétaszagú ítéleteimmel – mostani a népi, lebutított disszonanciák, hatásvadász önmagukat kellető kurafiak, fifikások csacska siserehada éppen megteszi.

Hiszen nem tesz fel számvetés-gondolatokat az ócska jelennek, s nem kérdezősködik töprengve sztoikus egykedvűséggel a jövő felé. A Lélek kétségbeesett, hajótörött szózatot is direkt kevesen érthetik. Mostan hamiskodó, álszent tanúk, lefizethető áskálódók diktálják a trendet s ha vihogó idiótákra, és vadbarom tahókra van szüksége a közéletnek s médiának hát azt is megkapják. Minden jólétbe vetett ócska hitvallás csupán szánalomittas dajkamese. Csúszómászók flört-kalandja nem érdekel.

Túlélhetőségek álmait fokozatosan rombolják. Pusztulófélen vannak szilárdított kultúrák elefántcsonttornyai is; a rút s félelemmel összevegyített valóság rózsaszín-szirupos masszaként, mint megavasodott rágógumi csak ragadni tud s tekereg. Médiák szócsöve folyamatosan harsog: „Jobban fogunk majd élni! Élhetőbbé lesz a sok nyomorgó szándék!” – Már senkit sem izgat, érdekel vajon még mikorra?! – Visszafelé már senkinek sem szabadna kanyarodnia.

Senki sem értheti meg költői nyelvemet, legfeljebb önmagam. Korunk egyedüli, büszke hőse így is a butító agyzsugorral fenyegető közösségi média. Aki igazán tudhatja mi a Lét egyedüli célja, már nem beépülni igyekszik inkább menekül. Automata-emberek feszülnek s mennek lépre ököljoggal csip-csup ügyletek miatt. Lélektelen makogásokból már hamar prédikációk születnek s primitív társalgók közt is a híres emberek magánélete a téma. A képzelet is önkéntesen  elmegyógyintézetbe vonul!

BIZALMAS EGYÜTTLÉT

Szívem rémületében ott kalapál; mint sunyi, alamuszi kis féreg az infarktus kísértete. A Lét természetellenes befejezése, hirtelen Halál. Jobb napokat is rég látott hajótörött ki vagyok keringések közt ide-oda cikáz, vadászik önmagára egy-egy régi ismerős molekula-hullám mely ki-be pumpálja a dúsított sejttesteket s tán még reménykedni is van mersze, hogy a problémás dolgokat egyetlen kézlegyintéssel oldhassa meg.

Érvénytelennek s hazugnak számított minden kardiovaxkuláris-sokk, vagy aktuálisan modern-trendi fizikoterápia. Az időkérést a vesztőhely előtt szándékosan meghosszabbítani nem lehet. Akár egy kilyukadt vagy éppen önmagát felrobbantani kész artéria – feküdni, vesztegelni kényszerültem szobám börtönfenekén.

Testem elfolyó zsírpacni-massza, duplán tokásított úszógumikkal. Beletörődötten naponta ötven felülést végeztem s titkon reméltem talán mégsem volt minden fölösleges erőfeszítés hiába. Már kívülről fújtam az orvosi dajkamesét: a hipohonderségnek is bőven lehetnek elfajzott, komoly tünetei. Vegyem tehát jócskán komolyabban, szolgálatkészen magamat.

Nem tudhatom, vajon még mennyi elpocsékolt Időm maradhatott hátra kifejezni a jövő időt? S vajon kikben – egykor hűségesküvel is bizonyíthatón megbíztam, feláldozva tán legszebb éveimet, vajon lesznek-e hozzám jók s kegyesek s az utolsó út előtt még beszélgethetünk egyet?! – Mintha a családos beérkezettek kölcsönösen kicsit le is néztek volna. Gyerekes vereségérzetem letaglózott, körbekerített: nem sokáig, mert szívem időzített bombája robbanással fenyeget!

PINCÉR ÉS MODELL


Mint minden, ami balul sülhet el, ez is egy új lehetőséggel kecsegtető telefonbeszélgetéssel kezdődött.
– Hé, öreg harcos! Na mi újság?
–Szerinted?
– Azért hívlak pajtás, mert van számodra egy tutti melóm! Persze csak, ha érdekel?
– Ha ez is olyan sokat ígérő munka, mint amilyet megutóbb adtál, akkor kösz, de nem!
–Ugyan már! Hát átverném én a legjobb haveromat, mi?!
– Történt már ilyen!
– Jól van! Szóval egy turistahajóról van szó, amin valami V.I.P.-s afterparty lesz egy csomó szexis, dögös bigével, akik valósággal tüzelnek!
– És nekem ez miért jó?
– Nem lehetsz ekkora balfék! Te leszel majd a pincér, aki az italokat kiviszi!
– Én úgy tudtam, hogy ehhez vendéglátói iskola szükséges!
– Te most ugratni akarsz igaz?! Ki foglalkozik manapság azzal, hogy számon tartsa azokat az átkozott végzettségeket. Inkább azt mondd meg: benne vagy, vagy nem?!
– De megígéred, hogy semmi suskuss, vagy balhé nincs a terveid között, mert ha lebuksz engem nem ismersz többé!
– O.K. Akkor? Megegyeztünk?!
– Rendben!

Alfréd afféle mindenes ember volt, aki jóformán bármit, bármikor el tud rendezni. Ha az kellett beállt kubikolni, vagy kőművestanoncnak egy építkezés mellé. De volt már felszolgáló, kukta a konyhán, irodai alkalmazott, aktatologató, vagy könyvmoly, és eladó.
A legtöbb ember – akinek csupán egy főállása van, és egy másodállása -, talán el sem gondolkozik azon, hogy mennyire piszok nehéz fennmaradni a XXI. századi munkaerőpiaci rostán olyasvalakinek, aki egyszerre több lábon szeretne állni a világban, és akinek mégis hintaszerűen egyensúlyoznia illik, hogy bármilyen állást betölthesse.
Nem arról van szó, hogy Alfréd ne végezte volna el a megfelelő szamárlétrás iskolákat. Kezdve az általános alapoktól haladva egészen a bölcsészettudományi egyetemig, ahol – főként az elátkozott nyelvészeti szakon -, összeférhetetlenség miatt összekülönbözött néhány tekintélyes docenssel, és professzorral, akik szinte repeső örömmel bocsátották el a magyar szakról, ami miatt csupán csak a történész diplomáját vehette át, még így is hét kemény évet ráhúzva az egyébként mindössze csak négy éves képzési időre.
Alfréd borzasztóan szerény volt, túlontúl udvarias, és élt benne valami figyelmes, kedveskedő közvetlenség a hölgyek irányába, mely az őskövületnek számító lovagkori romantikával volt rokon. Amikor még diák volt előszeretettel ment ahhoz a lányhoz, aki tetszett neki, és egyenesen az ablaka alatt adott amatőr, nyekergő gitárjával szerenádot, amit sem az illető lány, sem pedig a családtagjai nem néztek jó szemmel.
Később változatos munkahelyein is előszeretettel próbálta megkedveltetni magát munkatársai körében, ez azért volt, mert mint mondta kissé szomorkás és hajótörött gyerekkorában nagyon kevés barátja volt, és emiatt folyamatosan kisebbrendűségi és egyéb pszichológiai komplexusok kezdték gyötörni. A legtöbb ember, ha először találkozott vele afféle hóbortos, bogaras, és meglehetősen különcködő emberkének titulálta, aki nagyon jól érzi magát egyedül is ezért az ebédidőben, vagy a cigarettaszünetben is inkább a normálisabbnak tűnő kollegákkal ismerkedtek inkább.
Nem lehet pontosan tudni, hogy mi módon került a Köztisztaságfenntartó Vállalathoz, de munkáját olyan lelkiismeretesen, és szorgalmasan végezte, hogy kis híján sikeresen meggyűlöltette magát többi kollegája előtt, akik nagyobbrészt börtönviselt, vagy priuszos emberek lévén a strébert, és eminenst láthatták benne, aki mindenkivel igyekszik kompromisszumos, gördülékeny kapcsolatokat kiépíteni, még ha ez a többi, már meglévő kapcsolatai rovására is megy.
Egyszer sikerült elhívnia randizni egy hölgyet, akiről hamar kiderült, hogy annak idején együtt jártak óvodába, és az akkor még kislány nő előszeretettel csúfolta ki Alfréd pufók tohonyaságát, mert gyerekként nagyon nehezen, és lustán mozgott.
– És mesélj egy kicsit a munkádról édesem! – csillogó, sugárzó gombszemekkel valósággal máris vallatásba kezdett a gyertyafényes, hangulatos vacsora közben a nő.
– Hát… szóval… a köztisztaságfenntartóknál vagyok… - vallotta be fülig pirultan, és olyannyira szerényen, mintha legalább is igazgatósági, vagy vezetőségi beosztásban lenne.
– Ugye ez valami hülye vicc? Értem én a tréfát! – nézett rá kiábrándultan, szemlátomást kissé megsemmisülten a nő. – De most kérlek mondd meg mi a munkád?
– A reptéren dolgozom! – vetett be egy mentőövet, mert igaz, ami igaz ott is voltak élettapasztalatai.
– Kicsit nehezen képzellek el pilótának. És mit dolgozol a reptéren?
– Csomagszállító vagyok! Én teszem fel a gépre a csomagokat! – ez azért mégiscsak hihetőbb történetnek bizonyult, mint az, hogy valaki kukás.
Amikor a randizással végeztek, és Alfréd lovagok módján hazakísérte szíve hölgyét a nő kedvesen kérlelni kezdve, hogy maradjon nála éjszakára, ami egyet jelentett a testi kapcsolatokkal, de mivel Alfréd határozottan, és egyértelműen visszautasította a megtisztelő invitálást a hölgy annyira durva és goromba lett önző sértődöttségében, mint akit hihetetlenül letaglózó sérelem ért:
– Nem vagy épeszű! Én itt felajánlom magam neked és akkor te haza akarsz menni anyádhoz?! – fakadt ki szúrós, szikrákat szóró szemekkel. – Tudod, mit barátocskám! Soha az életben nem akarlak többet látni! – úgy rácsapta a bejárati ajtót szegény Alfréd orrára, hogy majdnem eltört az orra és az ujjpercei is. Csak a vakszerencse a megmondhatója, hogy nem történt komolyabb, nyolc napon túl gyógyuló sérülés.
Barátja – már ha egy olyasféle embert annak lehet nevezni, hogy előszeretettel tréfálja, és vágja át a másikát -, akkor munkát kínált neki. Alfrédnek fogalma sem lehetett róla, hogy barátja minként intézte el a dolgot, de mire a Duna egyik rakpartjához ment barátja széles vigyorgó mosollyal üdvözölte és máris két kezébe nyomta a pincérek kötelezően előírt formaruháját.
– Szia öreghaver! Hát nem hittem volna, hogy eljössz! De ez itt a tiéd! Nincs más dolgod, mint egy ezüsttálcával cirkulálni a vendégek között! Remélem az egyensúlyérzéked még a régi, mert rendkívül fontos, hogy a vendégek mindennel meg legyenek elégedve, különben azonnal repülsz! Világos?!
– Ö… azt hiszem… igen… - felelte bizonytalanul, majd miközben öltözködött, és megpróbálta másfél mázsás, kövér testét az előírt fekete egyenruhába gyömöszölni remélhetőleg úgy, hogy a zsírhurkákat valami is elfedhesse a kis és nagyestélyibe öltözött egzotikus szupermodellalkatú hölgyek az idő előre haladtával szépen sorrendben megérkeztek, és általában márkás, jó minőségi, méregdrága pezsgőspoharakkal kezükben máris egymással beszélgetni kezdtek.
Alfrédnak – bár gyerekként állandóan nagymamája konyhájában sertepertélt -, nem voltak felszolgálói tapasztalatai. S bár számos filmet megnézett, és mindig próbálta ellesni az egyes szereplők mozgását, beszédmodorát, vagy hanglejtéseit, a jócskán megpakolt ezüsttálcán lévő italokkal így is rendre meggyűlt a baja, hiszen ha szólították, akkor nem futamodhatott meg, nem mondhatott csődöt. Helyt kellett állnia karizmatikusan, és elegáns komolyság mellett, ahogy az egy közalkalmazottól elvárható.
– Pincér! Legyen szíves és hozzon még a hölgynek pezsgőt! – utasította egy alkalmazott, aki most, mert kisebb fokú hatalmat, befolyást szerzett előszeretettel játszhatta a főnököt.
– Igen is! Máris viszem! – szegény Alfréd úgy festett a fekete egyenruhájában akár egy mókás víziló, vagy közepes méretű gorillakölyök, bár megpróbált értelmes, intelligens arckifejezést ölteni. Talán nem ártott volna, ha felveszi szemüvegét. Azzal mindig okostóni benyomását kelthette.
Óvatosan egyensúlyozva, akár a vérprofi kötéltáncosok, vagy artisták többsége megindult tapogatódzva a sorok között, miközben a legtöbb gazdag ember jóformán ügyet se vetett rá. Olyan érzése volt, mint amikor egy túlzsúfoltságban szenvedő forgalomban hirtelen akkora dugó alakul ki, hogy a legtöbb autós inkább másokat szíd, sem minthogy elismerné szóban forgó felelősségét.
– Hé haver! Nem látsz az orrodig? – bökte meg enyhén egy méregdrága zakót, és mandzsettát viselő férfi, ami miatt a törékeny, és már így is labilis egyensúly azonnal megbillent, így szegény, porul járt Alfréd az egész ezüsttálca tartalmát kristálypoharastul, italostul sikeresen átöntötte az egyik harmincas éveiben járó, extravagánsan öltözködő, rózsaszín hamupipőke hercegnőre, aki természetesen eget rengető patáliát csapott.
– Hogy képzeled te szánalmas, szerencsétlen idióta?! Nézd meg, hogy mit műveltél a vadonatúj, drága ruhámmal! Egy híres divattervező külön nekem készítette! Hogy lehetsz ennyire seggfej?! – kelt ki magából a díva szerű nő, aki vörösödött, és alig kapott már levegőt a pulykaméregtől. Felállt ülőhelyéről és kissé szégyenkezve, hiszen kíváncsian már mind őket figyelte a hajó apraja nagyja azonnal a rendezvény egyik szervezőjéhez ment bepanaszolni az esetet.
Nem telt bele öt perc sem, és az illetékes rendezvényszervező máris hívatta Alfrédot, hogy adjon elfogadható magyarázatot elkövetett tettére, és természetesen fizesse meg az összes kárt, amit a tragikusan alakult baleset miatt okozott. De, ha baleset volt, akkor miért kellene fizetnie, nem igaz?
– Maga szerencsétlen idióta! – torkollta le azonnal ismeretlen alkalmazottját a szervező férfi. –Hogy képzeli, hogy egy óvatlan pillanatban nem koncentrál, és ráönti az egész tálcát az egyik legkiemelkedőbb hölgy ruhájára?! – annyira üvöltött magából totálisan kikelve a rendezvényszervező férfi, hogy  Alfrédnak – jobb híján -, más nem juthatott eszébe halkan, hüppögve sírva fakadt, és zsebkendőjébe törölgette őszinte könnyeit.
– Mi a fészkes fenét művel maga seggfej?! Csak nem sír, mint egy pisis csecsemő! Hát ez nem igaz! Ki alkalmazza magát?! Panaszt fogok tenni, és akkor magának már másnap nem lesz állása!
A rózsaszín ruhakölteményben pompázó hölgy, aki még az imént alattomos, gonosz, számító módszerrel bepanaszolta a szerencsétlen pincérnövendéket most valószínűleg az őszinte könnyek hatására rendkívül mélyen megenyhült, és megsajnálta Alfrédet.
– Tisztelt Uram! Talán nem lenne szükség ilyen fokú durva, és obcén hangnemre! Lehetnénk valamivel megértőbbek is ehhez a szerencsétlenül járt emberhez, elvégre fizetésének jelentős hányadától esik el, ha kifizetteti vele a ruhámat.
– Nem! Megfogja fizetni, még ha az összes pénzét is elveszti! – kötekedett vele roppant szigorúan a szervező.
A dívaszerű nő – ki tudja miért -, meglehet Alfréd nagy, kisfiús szomorúságát látva azonnal stratégiát váltott.
– Mit szólna hozzá, ha így vonulnék végig a kifutón, és bejelentenénk, hogy ez a kis enyhe folt is a ruhakollekció szerves része! Szerintem a kutya se venné észre! Egyet ért?!
– No, de kedves hölgyem Önt nagyon megsértették, és ráadásul egy ilyen szánalmas kis senkiházi, mint ez az ember! Mi a maga neve, ha szabad kérdeznem? – dörrentet rá.
– Alfréd… - felelte rendkívül szomorúan, és még mindig jócskán hüppögve.
– Mennyire kifejező, mégis mókás neve van magának! – váltott könnyedebb társalgási stílusba a rózsaszín ruhás nő. –Tudja mit, kedves… Alfréd? Az a megtiszteltetés érheti, hogy felkísérhet és fel is vonulhat velem a dobogón! Ez a feltétele annak, hogy nem szükséges megtérítenie a ruhakollekció árát! Mit szól hozzá? Elfogadja?! – a választ nem várta meg, mert soron kívül ők következtek, minthogy hamar kiderült, hogy a rózsaszín ruhás hölgynek van egy divatműsora és mint házigazda neki is kötelező pár lépést megtétele a nagyméretű kifutón.
Alfréd még sohasem érezte magát ennyire zavarban, és ennyire kellemetlenül. Fekete egyenruhájában leginkább egy nagydarab, tohonya, kövér pingvinhez hasonlított, aki még egy pezsgőfoltos, rendkívül magabiztos, elegánsan stílusos nő mellett is meglehetősen ostobán, és szerencsétlenül fest.
A hölgy most kedvesen belekarolt, és maga mellett tartva felvonult vele a kifutón, ahol jóformán minden lépésüket villanó vakuk, és kíváncsiskodó reflektorok mögött bújócskázó emberek fogadták, akik majd megszakadtak a röhögéstől, ahogy egy ilyen szánalmas ostoba pincér külsejű ember vajon mit keres egy olyan istennő mellett, mint a rózsaszínruhás nő?
Amikor a rendezvény végén minden szupermodellnek, és hölgynek kölcsönösen gratuláltak Alfrédhoz is odament egy-két üzleti nagy cápa névjegyekkel a kezükben, és feltétlenül kérték, hogy fáradjon el, ha ideje engedi az irodájukba, hogy egy kialakulófélben lévő üzlet kérdéseit megbeszélhessék.
Persze rendezvényszervező volt a lehető legjobban meglepődve. Utóbb kiderült, hogy csak azért nem bukta el az egész este jövedelmét, mert a legtöbb V.I.P. vendég rászokott a szenzációra, és meglepően szívesen fogadták a sok vihogás, és nevetés mellett az új színfoltot a divat egén.
 

AZ ÁRNYÉKOK NEM BÁNTANAK

A kis Prohodszky Emil – bár már jócskán elmúlt tizenkét éves -, még mindig nem tudott kiemelkedni társai közül. Pufók, kövérségre hajlamos, és alig százötvenkét centiméteres kis törpe maradt, aki jóformán még a saját árnyékától is azonnal, és rettenetesen megijed, hacsak egy jó ember azt nem mondja neki, hogy az árnyékok nem bántnak.
Aznap egyszerre volt feszült, frusztrált, izgatott. Mintha ébredése kezdetétől szervezetében, és főleg örökké korgó gyomrában úrrá lett volna valami megmagyarázhatatlan, ideges nyughatatlanság, mely egyszerre hascsíkarást, és hányingert egyaránt vegyesen okozott.
– Kincsem! Suli után benézünk a doktor nénihez! Semmitől sem kell félned! Végig ott leszek melletted! – anyukája kora hajnali órák környékén ment dolgozni, és ekkor magától értetődő természetességgel hagyta egyedül Emilt, hiszen tudta róla mennyire lelkiismeretes, és vakon megbízható.
Emil – mint rendesen Tom és Jerrys rajzfilmeket nézett pontosan negyed nyolcig, majd lekapcsolata a tévét, mindent gondosan kétszer is ellenőrzött, hogy le van-e kapcsolva, majd iskolatáskáját a hátára véve, hatalmas, egész fejét is befedő sáljával, kötött sapkájával, téli kabátjával elindult kissé bicegve, és sután az iskola irányába, miközben agyában egymás után kergették egymást a felzaklató, pesszimista gondolatok: „Már megint egy újabb orvosi vizsgálat, ahol szurit fog kapni!”
Később az iskola bejárata előtt várták a genyák. Általában így nevezte el a nálánál kétszer-háromszor nagyobb, kegyetlen, gonosz fiúkat, akik elvették minden zsebpénzét arra hivatkozva, hogy akkor majd nem bántják, de ez is fölösleges frázis volt, mert jócskán elpüfölték, úgy hogy felhasadt az ajka, és pisze orrából csöpögni kezdett a frissen hullott hóra az élénkpiros vér.
– Ezt még megkeserülöd te nyomorult, szánalmas törpe féreg! – kiáltották utána, mikor fájós végtagokkal bekullogott az osztályterembe, ahol szinte senkit sem zavarta, hogy Emilt aznap már megint kipécézték maguknak, mert ez legalább azt jelentette sokak számára, hogy a többséget remélhetőleg már nem fogják molesztálni, vagy fizikai megleckéztetéssel fenyegetni.
Órák közötti kis és nagyszünetek nyilvános megaláztatásai után már csak a tornateremi vécékben történt kínos balesetek voltak az adott nap csúcsszenzációi. Egy-egy kíváncsian érdeklődő srác, vagy lány még a falkaszellem nevében még nyugodt szívvel bátorította is a gonoszkodó fiúkat, hogy Emil fejét tartós nyomorgatás mellett nyomják le egészen a bűzös szennylétől, és fekáliától kiadósan illatozó kagylók fenekére, de úgy, hogy a szerencsétlen még levegőt se kaphasson.
– Ez az! Kurva jó! Nézzétek csak! A kis patkány! Hogy kapálózik! – egy nagyobb fiú nem törődve a következményekkel szabályosan addig szorította nyakánál fogva Emilt, amíg jóformán a levegőhiánytól már tartósan lilulni nem kezdett a feje. Mikor végeztek ráadásként az összes utcai ruháját elvették tőle, és behajították a nagy műanyag hengeralakú szemeteskukába, és slussz poénként máris rálocsolták a megmaradt Kólát, vegyes, ragacsosüdítőleveket, és ha valakinél volt tejföl, vagy kefir akkor azt is.
Emil nyolc éves általános iskolai pokla között bőven eltűrte ezeket a szemétkedéseket. Ugyan mit is tehetett volna. Kora este anyukájának sírva, rettegve mesélte mit műveltek vele a nagyobb fiúk, míg folyton keménykedő, arrogáns, és nárcisztikus apjától egész életében azt hallgatta, hogy egy igazi férfi meg tudja magát védeni bárhonnan is érkezzen a veszély. De mi a helyzet akkor, ha egyszerre hatan-nyolcan mennek rá. Elvégre az már egy kisebb hadseregnek is megfelelő létszám.
– Édes fiam! Én a te korodban talpraesettebb, és tökösebb is voltam bárki másnál! Engem az utca nevelt, mert a szüleim folyton dolgoztak! – mondogatta szőrszálhasogató, mindenkibe szívesen belekötő, teátrális apja.
Hát akkor most Ő is az utcákon éljen, hogy megtanulhassa a túlélés ősi szabályait?
Utolsó óra után inkább mindig úgy döntött, hogy az étkezde melletti csipkebogyóbokorban keres magának menedéket, és főleg a plenykálós lányokat egy-egy csokival, vagy édességgel vesztegeti meg, csak hogy hallgassanak arról, hogy hova bújt.
Irgalmatlan könyörtelenséggel csípett, szúrt, mart a tüskebogyóbokor, még akkor is ha az ember – történetesen -, éppen téli kabátot, sálat, sapkát viselt. Ennyi erővel nyugodtan viselhetett volna szkafandert is, amiben tutti biztosan egy tapodtat sem tudott volna akár egyetlen lépését se tenni, de a mozgékonyság minden szempontból a túlélés legelső feltétele volt egy tartósan megfélemlített kamaszodó gyerek számára.
Amikor a genyák – szokás szerint -, a felkutatására indultak, és mindenütt a gúnyneveit kiáltozták tartósan fenyegetve, hogy úgy elintézik, hogy még a saját ősei sem fognak soha az életben ráismerni kissé inába szállt a bátorsága, és bepisilt. Mint mindenhez a bepisiléshez is könnyedén hozzá lehet szokni. Az ember feltételes, pszichológiai ingerként, ha már egészen kiskorától hozzászokott, mert folyton idegeskedő, atombombahangulatú apja minden kívánságát harsogva, üvöltve közölte vele kedvére osztogatva pár keresetlen pofont, akkor ez nem is tűnik akkora képtelenségnek mint egyébként.
Hál ’isten az egyik vezérfiúnak elege lett az egészből és azt javasolta, hogy majd holnap elkapják, így a banda többi tagja azonnal elhagyta az iskola környékét, és átmentek máshova. Emil amilyen gyorsan csak lehet előbújt rejtekhelyéről, és loholva, törpe lábait szedve meg sem állt hazáig bízva abban, hogy apja hátha aznap később jön haza éjszakai műszakjából, és nem veszi észre, hogy fia ruhája csupa kosz, és piszok, és egész feje bűzlik a fekáliától.
Szerencsére apja aznap beugró volt, ami annyit jelentett, hogy egy délelőttös, és egy délutános műszakot is vitt, így csupán délelőtt ugrott haza, hogy egyen valamit, majd ment is vissza dolgozni estig.
Emil óvatosan nyitotta ki a bejárati ajtót, és első útja a fürdőszobába vezetett, ahol megszabadult mocskos ruháitól, és gondos alapossággal megfürdött. Miközben a zuhanyrózsából ömlött fejére a forró víz egész testét jeges, rettegő verejték járta át; egyszerre remegett, vacogott, mint egy megriadt kis állatka, aki védelemre szorul. Amíg zuhanyozott mindent ki akart sírni magából.
Később anyukája telefonált munkahelyéről, hogy főnöke elengedte, így hamarabb mennek majd a doktor nénihez, és utána kis meglepetése is van fiának.
„Jaj ne! Mi lesz, ha a doktornéni majd megmondja az anyjának, hogy testét kék-zöld-lila foltok zúzódása és sebek borítják?” – most hirtelen megint megijedt, és elfogadta a tartós halálfélelem.
Gyorsan megcsinálta az aznapi házi feladatait, és megpróbált később olvasni, vagy játszani egy keveset. Mostanság, ha nagyon rossz kedve volt elég volt, ha berakott a videomagnóba egy szuperhősökről szóló filmet, és megpróbálta elképzelni, hogyha ő lenne ez a hős hogyan volna képes életben maradni, és küzdeni? Sajnos erre sohasem érkezett kielégítő válasz.
Anyukája kicsivel délután három óra körül érkezett meg, és addigra Emil újra felvett egy tiszta farmernadrágot, pólóval, pulóverrel együtt, hogy anyukája még véletlenül se fedezze fel, hogy fiát ismét jócskán elverték a gaz nagyok.
– Akkor most lesétálunk a doktor nénihez! Ne fél kincsem! Itt nem kapsz szurit! Ez egy másmilyen doktor néni lesz! – igyekezett megnyugtatni a szemlátomást totálisan szomorú, és reményvesztett bociszemekkel segítségért esdő kisfiát. Kézen fogta és lesétált vele a lakótelep alján lévő gondosan berendezett rendelőhelységbe.
Mikor odaértek egy titkárnőféle, középkorú nő beszólt telefonon, hogy megérkeztek az újabb paciensek, mire egy koromsötét hajú, harmincas, valódi egzotikus szépségű pszichológusnő lépett ki az irodaajtón. Külseje szupermodellekre hasonlított, és ha nem lett volna rajta hófehér, orvosi köpeny, és néhány töltőtoll a zsebében az ember nem talált volna különbséget.
– Sok szeretettel üdvözlöm kedves asszonyom! – nyújtott határozottan kezet az anyukának, majd amikor megpillantotta a törpenövésű Emilt kedvesen hajolt hozzá, és szintén kezet adott. Emil legszívesebben anyukája ruhája mögé bújt volna, de tegnap este ezt a témát már jócskán kivesézték. A néni nem fogja bántani, megbízhat benne. Csupán csak el fognak majd beszélgetni egymással négy szem között. Semmi ördöngösség nincs benne.
Emil anyukájára emelte kérdőn tekintetét, hogy mit csináljon? Anyukája egyetértőn bólogatott, ami a biztos jele volt annak, hogy Emil is kezet rázhat az egzotikus szépségű nénivel.
– Ha gondolja kedves asszonyom idekint nyugodtan megvárhatja a fiát! Ha már nem jön több páciens! – közölte a nagyon csinos nő, majd kézen fogva bevezette Emilt az irodájába, és becsukta az ajtót, hogy maguk közt legyenek.
Emilnek semmi kedve sem volt helyet foglalni, de anyukája azt mesélte neki, hogy vannak emberek, akik ezt a fenyegetés jelének veszik, így mindig a kompromisszumos megoldásra illik törekedni, és inkább le kell ülni, ha kényelmetlen, ha nem. Így is tett.
A gyönyörű pszichológusnő egy nyitott dossziét vett elő, és alaposan tanulmányozni kezdte, majd bő kilenc perc múltán kedvesen Emilre mosolygott.
– Hogy érzed magad? – banális, semmitmondó kérdés.
–Jól… - Emil válasza olyan halk volt, mint az egércincogás. Valószínűleg ezt a pszichológusnő is rettegés számlájára írta.
– Szeretsz rajzolni?
– Igen! Nagyon szeretek! – megint valami ideges, visszafojtott indulat vibrált a levegőben, és ezt a doktornő is észrevette. Nagyalakú rajzlapot vett elé, majd hátra ment az egyik beépített szekrényhez és néhány zsírkrétával, és filctollakkal tért vissza.
– Arra szeretnélek kérni kedves Emil, hogy rajzolj nekem valamit! – tipikusan bevett módszer amivel az illető kísérleti alanynak elnyerhető a bizalma.
Emil alázatosan nyúlt a rajzeszközökért, és máris gondos alapossággal színezni, és rajzolni kezdett. Olyan serény munkába volt, hogy jóformán tökéletesen ki tudta kapcsolni a nyüzsgő, zajongó világot önmaga körül. Időnként biztos, ami biztos alapon még fel is nézett, mert szerette szemmel tartani mi folyik körülötte. Így is bőségesen beletelt legalább húsz percbe mire odatolta az asztalon rajzát a doktornőnek, aki figyelmesen megnézte.
– Minden O.K. a suliban? – kérdezte érdeklődést mutatva.
– Hát… azt hiszem… - ez nem volt meggyőző válasz, és ezt most Emil is érezte.
– Sok barátod van?
– Hát… nem igazán… - vajon még hányszor szükséges kitérő választ adnia, ahelyett, hogy megmondaná végre az igazat?
– A szüleiddel milyen a kapcsolatod? – a doktornő megpróbált témát váltani, hátha ezzel elő tudná csalogatni a gyerekben megbújó titkokat.
– Apám sokszor mérges, haragszik rám, mert nem védem meg magamat!
„Ez az! Na végre! Jó úton haladunk!” – arckifejezés jelent meg a nő arcán.
– Ezt őszintén sajnálom! Milyen a kapcsolatod az édesanyáddal?
– Vele mindent megtudok beszélni! – a kisfiú hangja bizalomkeltőbben hangzott.
– Egy játékot szeretnék játszani veled, persze csak, ha van kedved! Az a címe, hogy mikor mondj igazat? A játék arról szól, hogy az ember mondd két történetet, ami közül az egyik igaz, míg a másik hamis. A vesztesnek pedig mindenképp el kell árulnia egy igazságot! Mehet? – nézett rá kíváncsian.
Emil lehorgasztotta fejét. Úgy tűnt hosszú időre lenne szüksége hozzá, hogy kiadósan átgondolhassa a válaszait, de ő is tudta, hogy az idő megy, így erre valószínűleg nem marad lehetősége. Bizalmatlanul bólintott, miközben igyekezett folyamatosan szemmel tartani a szép doktornőt.
– Kislány koromban csúnya rút kiskacsa voltam. Pattanásos, nagy szódásszemüveget viselő, és ráadásul fogszabályozós! Mindenki csúfolt, és alig voltak igazi barátaim. Míg nem egy szép napon serdülni kezdtem, és voilá! Máris mintha teljesen kicserélték volna a hangulatomat, és a közérzetemet. – A doktornő tudta hogyan kell szentimentális részvéttel mesélni, hiszen Emil – bárhogy is próbálta tagadni -, egyre megértőbb, és kíváncsibb lett, és ez minden szempontból jó jel egy új kapcsolat kezdetének.
– Amikor tinédzser lettem minden fiú csak egyedül velem akart járni! De én azt mondtam magamnak, ha gyerekként nem fogadtak el, akkor így se hiányozzak senkinek! Később a felnőttek világában szerencsésnek mondhatom magam, mert találkoztam későbbi férjemmel, aki úgy fogadott el, ahogy vagyok, és ez többet jelentett, mint bármi más a világon.
Emilen meglátszott, hogy meg kell emésztenie a hallottakat, így hát a doktornő is türelmesen várt, majd bőséges húsz perc múltán feltette kérdéseit:
– Mit gondolsz? Szerinted melyik volt az igaz, és melyik a hamis történet? – kíváncsian közelebb húzódott Emilhez, akit nagyon is frusztrált a másik felnőtt közelsége.
– Nekem az első történet tetszett! – vallotta be kissé félősen.
– Ezt megértem! És egyetértek, de melyik történet volt az igaz?
– Nem tudom… - Emil szomorú lett, és úgy festett, mint aki kis híján elbőgi magát ezért a doktornőnek azonnal lépnie kellett. Kihúzta a székét, hátra ment a szekrényhez, és elővett egy betűtorony játékot. Hátha a könnyed szókirakó majd Emilt is jobb kedvre deríti.
– Most pedig felejts el mindent és inkább játszunk egy jót! – felállította a nagyméretű sakkszerű táblát, ahol a fekete-fehér alapozások kis kockáiba kellett a megfelelő műanyag betűelemeket beletenni, attól függően, hogy melyik játékos milyen szóra gondolt.
Emilnek is vennie kellett a bűvös, fekete zsákból hét betűt, majd kisebb fejtörés következett, hogy a kapott hét betűből milyen értelmes szavak rakhatók ki?
Talán nem is baj, ha most is a doktornő volt a kezdeményező fél, és elkezdte a játékot. Majd következett Emil. A doktornő észrevette, hogy a kezdeti tétovázás után a kamaszodó fiú egész szépen fejlődik, és elengedi kezdeti frusztráltságát és feszültségét.
Amikor a foglalkozásnak vége lett kezet fogtak, és elbúcsúztak egymástól.
Emil anyukája megkérte a fiát, hogy menjen haza egyedül, és ha éhes talál ennivalót a tűzhelyen.
– Kincsem! Nekem még beszélnem kell a doktor nénivel egy kicsit, de sietek haza! – volt az anyuka válasza.
Amikor az anyuka belépett az irodába, és helyet foglalt, hogy négyszemközt beszélgessen a doktornővel a pszichológius szakemberen meglátszott, hogy a megfelelő formákkal küszködik, hogy mondandójával ne sértsen meg másokat.
– Kedves Asszonyom! Emil hihetetlenül udvarias, intelligens, és nagyszerű fiatalember, de… sajnos nagyon mély lelki konfliktusokkal küszködik. – ez kissé furcsa volt, és ijesztő, ami minden szülő rémálma.
– Megkérdezhetem, hogy mit jelent az a szakkifejezés, hogy súlyos „lelki konfliktus?” – nézett kérdőn, kíváncsian farkasszemet az anyuka a doktornővel.
– Oh! Bocsánat! Ez kissé félreérthetően hangzott! Elmagyarázom! Emilnek egyetlen barátja sincs! Ha jól gondolom a magassága miatt folyamatosan gúnyos élcelődések céltáblája, és biztos vagyok benne, hogy a sok probléma hátterében részben az apjával való kapcsolata a felelős, másrészt az iskolában is biztos van egy-két fiú, akik megfenyegették. Előre bocsátom, hogy ezek még pusztán feltételezések azok alapján, amiket Emil elmondott, és amit saját magam megfigyelhettem összetett viselkedésével kapcsolatban.
– Értem! Akkor Ön mit javasol? Új iskolát? Vagy költözzünk el innen? – az anyuka viselkedése kissé megváltozott. Mintha a tartós aggodalom helyét egyszerre átvette volna a félelem a fia élete miatt.
– Asszonyom, kérem! Nyugodjon meg! Pusztán csak szerettem volna bizonyos részinformációkra felhívni a figyelmét! Emilnek valóban sokkal jobb lenne talán egy másik, megfelelőbb oktatási  intézmény, ahol nem ennyire agresszív, és elnyomó a legtöbb gyerek.
– Bocsásson meg, de ez kissé ködös a számomra! Tehát akkor vegyem ki az iskolából és írassam át máshová, csak mert a legtöbb osztálytársa folyton piszkálja?!
– Nézze! Ahogy én megfigyelhettem a fia viselkedését nem túlzok, ha azt mondom, hogy jóformán szinte semmilyen kapcsolata sincsen a valósággal! Ez azt is jelenti, hogy gyakorlatilag ő nap mint nap azzal szembesül, hogy csakis önmagára számíthat, és ezért feltételezem, hogy retteg segítséget kérni, vagy, ha már ezt megpróbálta megtenni akkor bizonyos retorziókra került sor. – a doktornő hangja határozott és komoly lett. – Amikor érdeklődtem az apjával való kapcsolatáról jóformán kitérő válaszokat adott. Mintha félne az apjától is!
– Tudja doktornő a férjem sajnos rendkívül hirtelenharagú, hangulatember, akinek az idegei sokszor cserben hagyják! – vallotta be őszintén az anyuka.
– Akkor azt javasolom, hogy próbáljon meg türelmesen elbeszélgetni vele arról, hogy sokkalta türelmesebben, és higgadtabban kellene Emilhez viszonyulnia, mert a legtöbb gyerek, és különösen a kamaszodók ezt minden szempontból megérzik. A következő alkalom jövő Csütörtökön volna esedékes, ha Önöknek is megfelel?
– Igen! Az jó lenne! Nagyon köszönöm a segítségét doktornő! – rázott kezet vele, majd kisétált az ajtón.
Odahaza az apuka lázas izgalommal érdeklődött arról, hogy mit mondott a „dili doki” a fiával kapcsolatosan.
– Tudod csak a szokásos rizsa szöveg! Mindenesetre ezentúl sokkal türelmesebbnek és megértőbbnek kell lennünk Emillel!
– Na ne! Kár volt oda mennetek! – az apuka most úgy viselkedett, mint akit vérig sértettek.
– Gézám! Ez nem vicc! Emil összetett, lelki konfliktusokat él át, és nekünk nagyon megértőnek kell lennünk vele! A doktornő azt is javasolta, hogy talán az iskolaváltás jót tenne a lelkének.
–Micsoda??? – mordult fel az ideges apuka. – Tán sós perecet ne vegyek neki? Még hogy egy másik iskola! Csoda, hogy egyáltalán ezt a mostanit is ki tudjuk fizetni!
– Géza! Te is tudod, hogy most nincs igazad, mert a nyers harag, és indulat beszél belőled!
– Na ne mondd! Tudod mit? Nem érdekel! Megyek a konyhába cigizni! Van nekem éppen elég bajom! – azzal a fortyogó apuka kiviharzott a konyhába, az anyuka pedig bevitte Emil gyerekszobájába a vacsorát.

– Géza ezt mindenképp meg kell beszélnünk majd! – szólt a feleség ura után.  

 

 
   

   

HITEGETŐ ÍRÁS

Kérdések kelnek szüntelen bírokra bennem. Vajon tényleg én vagyok-e akit kiszemelt ítélkező bosszú, hogy hajótöröttekkel együtt ismeretlen, mégis közös Végzet-sorsban osztozhasson? Kirándulásra csábító, romantikus idő aligha lehet már odakint. Gyomorfájást, végtagok csontdarálását hirdető vége-hossza nincs komisz eső dühödve dobol odakint.

Már a büszke jövő mézes öröme is elpártolt mellőlem. Köpönyegforgató prédikálók hálás szókaraték gyanánt továbbra is szentül mérgezik naponta kultúrák hagyatékait. Hogy kétszer kettő sokszor inkább öt, és nem négy. A föld szikkadt-száradó sorát dagonyázó ember igába feszülten sem képes elegendő pénzt keresni. Adó vagy rezsi éppen úgy kifossza, mint akármelyik dörzsölt uzsorás.

Mit is akarhattam immár annyi éve? Emlékeim széttörnek nyomban, mint elhasznált üvegcserepek s síró gyermeki énem hitegető, zavaros beszédeket legfeljebb álmában értheti meg. – Végtelenbe összemosódó, setét tengerhullámok mormogása lelkemben az ordító szólam: „Vajon miért nem akarhat egységesen színt vallani egyik-másik akasztófavirág se?!”

Olcsó, kisstílű, cenzúrázott-karrierjeiket féltik-e avagy a közbotránkozást?! Ha maradt is egyáltalán még igazság kézen-közön, mint lyukasodó rostán ideje korán kifolyik, vagy alszik az emberszagú empátia. A jóság míg november károgó hírnökei húzzák fejünk felett károgón önző-gyilkos indulóikat. Szemek csillagaiban kis surranó sugarak surrannak át. Talán egy beteg, hiszékeny ember reményt-csillantó, bús szeme. – Még most is naponta sebez a hétszuronyú, makacs bánat. Fáj az önmagában haldokló érzés: Így kell lenni?!

EGY EGYÜTTLÉT FORTÉLYAI



Már hat éve vagyok postás. Elöljáróban csak annyit, hogy amióta megszűnt a biztonsági őr melóm a bankban, ahol alkalmaztak szükségszerűen kénytelen voltam magamnak valami olyan elfoglaltságot találni, ahol nem halhatok éhen olyan hamar.
Annak is éppen hat éve, hogy én balga párkapcsolatra adtam a fejemet, aminek később aztán csúfos vége lett, hiszen ex-kedvesem kerek perec közölte, hogy neki fontos a kényelem, és az, ha megengedheti magának, hogy egy évben legalább két alkalommal repülőre ülhet, és elutazhat valami meleg, trópusi paradicsomba, ami sajnos az én pénztárcámnak már nagyon drága lenne.
A bajok akkor kezdődhettek, mikor szabályosan véresen összeveszett, és kiabálva toporzékolni kezdett velem az én gyönyörűséges pacsirtám, amiért a számlák befizetését, és bizonyos adósságaink megtérítését igenis fontos kötelességemnek éreztem kifizetni.
– Balázska! Tudod te mi vagy te?! Kész katasztrófa, és egy nagy rakás idióta! – itt valójában „szar alakot” szeretett volna mondani, de még szerencse, hogy azért némi-nemű jómodor is szorult számító perszóna természetébe.
– Kicsim! Te most ugye mindenáron veszekedést szeretnél provokálni, igaz?! Hát sajnálom! Rossz hírem van! Konfliktuskerülő természet vagyok ezért ebben nem fogok részt venni, majd esetleg akkor, ha már lenyugodtál! – közöltem vele magamra erőltetett, csenevész bátorság mellett.
– Oh! Igazán?! Mitől lettél ilyen vérbeli macsó faszikám? Kinek képzeled magad?! Azt képzeled, hogy te vagy Rocky, vagy Rambo?! Tudod mi vagy te egy töpszli mésztelen csiga azzal az átkozottan szerencsétlen kopasz fejeddel! Ki hallott még olyat, hogy azért nem költesz fodrászra, mert saját magad vágod le a hajad? Tudod mit? szánalmas egy kis pöcs vagy!
Sajnos az évek előrehaladtával nekem is be kellett szereznem egy jó minőségi látó szemüveget extra vadi új bifokális lencsékkel, melyet édesanyám egyik cserfes, és szerfelett rengeteget beszélő barátnője segített – amolyan -, kedvezményes áron beszerezni. Persze ez remek okot szolgáltatott barátnőmnek arra, hogy gyilkos, kíméletlen kritikája kereszttüzébe helyezzen. Közvetlenül a frontvonalba.
– Új szemüvegre bezzeg telik ugye?! Nekem meg nem szabad csapnom a barátnőimmel egy görbe estét, mert a végén még elköltöm minden megspórolt pénzünket! – háborgott, és még ebben is annyira vonzó, és tűzről pattant tudott lenni, ahogy megismertem kapcsolatunk kezdetén.
– Bocsáss meg kérlek! Én ezt egy szóval sem mondtam! – szabadkoztam, próbáltam menteni a még menthetőt.
Késő őszre hajlott az idő. Nagy általánosságban öngyilkosoknak kedvező volt a hangulat a maga kicsit barátságtalan, komor, mélabúságával, és rideg, alattomos nyirkosságával, mely akárcsak a köd szinte zsigerileg ivódott bele az ember csontjaiba, és szervezetébe. Barátnőmnek novemberben volt a születésnapja. Minő furcsa egybeesés, nekem is, ezért kitaláltam, hogy mi lenne, ha dupla szülinappal ünnepelnénk.
A szülinapokkal kapcsolatosan fontos megemlíteni, hogy kövér, pufók kisgyerekként az ünnepnapok, és a szülinapok rendkívül jó táptalajjal szolgáltak hozzá, hogy egyesek jócskán megszégyenítsenek ezért is szoktam le záros határidőn belül arról, hogy saját magam születését méltó módon megünnepeljem. Aztán amikor megismerkedtem Vikivel ő volt az, aki ismét divatba hozta a hagyományt, és így már kénytelen-kelletlen de illett belemennem a körmönfont kis játékába, ha azt akartam, hogy szeressen, és elfogadjon, mint férfit.
– Mit szólnál hozzá, ha egyszerre dupla szülinapot ülnénk? – bátorkodtam ecsetelni tervemet.
– Felőlem! De vésd az eszedbe, hogy azért szeretnék elmenni a barátnőimmel a városba, és egy kicsit jól is érezném magam, ha nem baj! – volt a kimért, furcsán nyugodt hangjában valami lemondás, vagy legalább is ahhoz hasonló érzelem. Úgy érződött, mint általában azok az emberek, akik már csak azért vannak benne egy-egy párkapcsolatban, mert szükségük van ilyen-olyan emberi megerősítésre, vagy csak szeretik érezni, hogy tartoznak valahova, még akkor is, ha – adott esetben -, szinte már semmit sem éreznek párjuk ránt. Úgy tűnhetett nálunk is pontosan ez lehet a helyzet.
– De azért hazajössz ugye?! – kérdeztem vissza, amikor kiviharzott se beszéd, se puszi bejárati biztonsági ajtónkon.
–Micsoda egy idióta kérdés ez már megint! Hát persze! – futó kacsintó pillantást vetett. Ez volt az első árulkodó jel, hogy ti. nem pusziltuk, vagy csókoltuk meg egymást a búcsúzás alkalmával.
Még aznap elmentem Budaörsre és megrendeltem egy tizenhat szeletes marcipántortát. Persze mivel egyedül én kedveltem a marcipánfigurát, akár egy kisgyerek magamnak is vettem egyet.
Ahogy a nap lassan estébe nyúlt elkezdtem bepánikolós hangulattal a legrosszabbra gondolni. „Mi van, ha bankrablók vagy betörők támadták meg, és védekezni sem tud, mert erősen hátraszorított kezekkel tartják fogva valamelyik alagsori büdös, nyirkos pincehelységben, ahol még ablak sincs, hogy segítséget lehetne hívni?” – futott át villámsebeséggel folyamatosan kreatívkodó agyamon.
Ha igaz az, amit barátnőm mondott arról, hogy ért valamicskét a harcművészeti fogásokhoz – hiszen az egyik pasija is ebben az üzletben utazott, míg együtt jártak -, akkor feltételeztem, hogy nem lesz itt semmi gond.
Estefelé hazajött, de már jócskán megéreztem rajta a tömény szesz, és vodkaszagot, mely a központi fűtéses lakásban egyre intenzívebb és áthatóbb lett.
– Nagyon aggódtam érted, de nagyon örülök, hogy épségben hazajöttél! – üdvözöltem fürdőköntösben, mert mindennapi rutinomhoz hozzátartozott, ha már nem kell mennem sehova forró fürdőt vegyek.
– No, nézd már glukk… a kisfiú… hogy te milyen átkozottul jóképű hasi vagy glukk… - itt azonnal lehányta vadiúj, méregdrága cipőjét, majd hagyta, hogy ölbe vegyem, és máris a zuhany alá állítsam. Addig főztem neki egy jó erős kávét.
Ez némileg helyretette, de időközben rettenetesen kimerült volt így széthúztam a nappali heverőjét; megágyaztam neki, és hagytam hadd aludja ki magát másnap tízig rendesen, akkor majd új lapokkal folytathatjuk.
Nem tudom, hogy vajon énmiattam nem volt-e boldog, vagy csak önmagát szerette volna megtalálni ebben a kapcsolatban. A legtöbb ismerőse kertelés nélkül kijelentette, amikor megismertek, hogy Viki rossz lóra tesz, ha azt gondolja gyerekes ésszel, hogy egy ilyen sóher alakkal bármikor is működne egy működőképes kapcsolat. Bár az is lehet, hogy csupán Viki volt az, aki szívesen hitegette magát, vagy kitalált apróbb-cseprőbb mentségeket arra nézve, hogy miért viselkedtem baráti társaságában úgy akár egy őrült holdkóros, vagy egy dilinyós? Ti. Sajnos megvan az a rossz szokásom, hogy túlzottan is bizalmatlan vagyok másokkal szemben, így csak meglehetősen hosszú ideig tart míg sikerül ebbéli apró fogyatékosságomat kiküszöbölnöm. Ez általában az este végéig is eltart.
Világéletemben olyan embertípusba tartoztam akit rendkívül nehéz kihozni a sodrából, ám ha valaki szándékosan provokál, vagy szemétkedik akkor nagyon neki tudok ám keseredni.
Mégis számomra ez a kapcsolat mutatta meg hibáimat, gyengeségeimet, és cakompakk szinte mindent, amit életemben valaha is szerettem volna megvalósítani.
Maga barátnőm apja is kötötte az ebet a karóhoz, mert félrehívott egy óvatlan pillanatban, és szabályosan kijelentette, hogy én a társadalom rákfenéje vagyok, és mint ilyet nem leszek hosszú életű a földön, mert hamar elfognak taposni akárcsak egy alamuszi, szánalmas férget. Kapcsolatunk azonban – önmagát meghazudtolva -, közel hat hosszú évig is eltartott. Én harminchét éves múltam most novemberben ő pedig harmincnégy múlt, mikor elhagyott. Az volt a baj, hogy Viki sajnos hajlamos volt hinni azon pszichológusok tételeinek, akik kijelentik, hogy egy jóféle, ostorcsattogtatós, tányér tőrőgetős veszekedés nemcsak, hogy kihozza mindenkiből a vadállatot, de utána, ha jól alakultak a dolgok, és mindenkiből kijött a fölösleges negatív feszültség talán még a szex is jobban esik. Ez azonban korántsem volt mindig így, mert ahány alkalommal eljutottunk volna arra a bizonyos pontra, amikor már feltérképeztük egymás testét, és megvolt minden szükséges vágyfokozó becézgetés, babonázó pillantás, hogy a mámorító, halhatatlan perceket beteljesítse én legtöbbször totálisan leblokkoltam, mert gusztustalannak éreztem azt, egy aktus során testnedveket cserélünk.
– Te átkozott, szánalmas, idióta, puhány kis pöcs! Miért kellett ezt csinálni?! – támadt rám, mikor romantikus együttlétünknek hamar vége szakadt. – Hogy kerültem én össze egy ilyen kurvára félős, tutyimutyi alakkal, mit te? – faggatta, vallatta magát, majd hogy kiküszöbölje a még több szidást azonnal ment és még az ágyban rágyújtott egy cigire csakhogy heves köhögési rohamot kaphassak. Talán titokban abban bízom, ha esetleg kiköpném a tüdőmet neki fizet valamicske pénzt az egészségbiztosító.
– Kérlek, borasztóan szégyellem magam… - próbáltam közbe szólni, de minél inkább akartam azt, hogy elmagyarázzam a helyzetet, és ő felnőtt módjára tudja megérteni, és elfogadni annál inkább eltávolodtunk egymástól.
– Tudod mit kishaver! Kussolsz, és inkább aludjunk! – azzal befordult az ágy másik végébe jóformán elfoglalva minden maradék, szabad területet, engem pedig jóformán száműzött a nappali heverőre.
Amikor másnap magához tért a részegségből másnaposan, kedvetlenül vackolta be magát a nappaliba, és akusztikus gitáromat kezdte el pengetni. Talán, ha megfelelő kapcsolatokkal rendelkezik akár még az év énekesnője díjat is megkaphatta volna. Bár ki tudja.
Én szintén néhány centivel arrébb öltem kedvenc fotelomban, és megpróbáltam úgy tenni, mint aki elmélyülten olvasgat. Valójában azonban őt figyeltem, és beszédes mozdulatait, mert minden testrésze beszélt.
– Figyelj csak… drágám… nagyon sajnálom, hogy tegnap sokat ittam… tudod nagyon jó fejek voltak a csajok, és a gimi óta csak nagyon keveset tudunk találkozni… - mentegetőzött. Majd kicsivel utána komolyabban, szomorúbban megszólalt: –Te is tudod, hogy nagyon szeretlek, imádlak, de lássuk be kész vicc ez a kapcsolat! Mi még rendesen sem tudunk lefeküdni egymással!
Fölnéztem, mgprobáltam segítőkész együttérzést mutatni, de valójában megint elővett a kisfiús sértettség. Talán rosszul tettem, mert ő is egyre dacosabb, és szilárdabb lett.
– Hogy tudsz te úgy könyvet olvasni, ha nem mozgatod közben a szemed?
– Ezt épp egy volt magyar tanárnak mondod! De köszönöm a bókot!
– Ohó! Tehát most már így játszunk! Értem! – lett egyszerre nyílt, és ellenséges.
– Szeretnék kérdezni valamit, és szeretném, ha őszinte lennél! Van valakid ugye?!
– Miből gondolod, hogy járok valakivel? Talán ennyire nem bízol bennem? És ha van valaki, akkor neked ahhoz semmi közöd! – tűzről pattant harciassága egyre mélyebben megmutatkozott, mert idegeskedve, kezeit tördelve fel-alá kezdett járkálni, miközben azon törhette a fejét, hogy mit mondjon.
Hogy éreztem-e féltékenységet? Fogas kérdés. Tulajdonképpen soha az életben nem voltam féltékeny. A jóbarátaim is azt vallották, hogy a féltékenység csak kinyírja a kapcsolatok nagyobbik részét úgyhogy ez fel sem merült bennem. Most viszont olyan lelki sérüléseket tépett fel barátnőm, amihez talán nem lett volna joga.
– Nem csak megfordult a fejemben… - feleltem. Erre kikapta kezemből a könyvet és úgy elhajította akár egy tollpihét, majd nevetni kezdett saját önző tettén.
– Mi történne, ha te is igazán dolgoznál ahelyett, hogy egész nap postásként tengeted a mindennapjaidat?
– Nincs igazad! Rengeteget dolgozom! Itthon is sokat írok, és publikálok!
– Amiért ráadásul egy fityinget sem kap cserébe! Szánalmas egy pojáca vagy te!
– Most akkor hogy állunk? Megint veszekedni fogsz?! – kérdeztem rá nyíltan.
– Szó sincs róla! Azonnal csomagolok, és még ma végleg elhagylak! – közölte és elkezdett sietősen csomagolni, mintha fertőző betegséget árasztanék.
Én teljesen leblokkoltam, és összetörtem, talán sírni is kezdtem, mert ő se szó se beszéd máris távozott a lakásomból nehogy pátyolgatni, vagy babusgatni kelljen.
Pár hónappal később a Facebook oldalára töltött fel egy esküvői képet egy tipikus, koktélozgató, latin macsóval valahol a Maldív-szigetek környékén. Hófehér, csipkézett, dekoltált mennyasszonyi ruha volt rajta és befont frizurájában egy-két valódinak tűnő igazgyöngyszem.
Természetesen én is gratuláltam a boldog ifjú párnak, amit közösen meg is köszöntek. Szerintem csak inkább Viki szeretett volna ezzel a kis fogással imponálni saját magának. Később Messenger-üzenet jött tőle, hogy hamar teherbe esett, és Roberto Garcíával nagyon boldogok.
Ez igazán biztató hír! De hát akkor mire is volt tulajdonképpen jó ez a kapcsolat? Vagy hogy mit is sikerült megtanulnom belőle? Rájöttem arra, hogy bár kétségtelen, hogy nyíltan, egyenes és őszinte voltam, de megmaradt megtéveszthető, becsapható, gyerekes naivságom is, amivel felettébb sokan vissza is éltek. Annak ellenére, hogy Viki szakított velem, én még mindig jóleső érzéssel gondolok együtt töltött éveinkre, és csupán abban bizakodhatok, hogy hátha a jövő majd kegyes lesz, és elnéző hozzám, és az utamba vezérel valakit, akivel már minden egyenes sínen halad!  

 

VÁRATLAN HÍR



Az osztálytalálkozóra kissé szokatlan körülmények között került sor. Ha nem vesszük számításba azt az egyszerű tényt, hogy egy volt osztálytárs lakására mentek – az egyébként -, már családosnak számító, volt gimis iskolatársak.
Mindenki fesztelen, kötetlen, szabad hangulatra rendezkedett be, hiszen nagy általánosságban ezeket a találkozókat mindig is a kötetlen jókedv, a sok traccsparti, és az egymás közötti rég nem látott baráti eszmecsere szokta kitölteni.
Tizenöten érkeztek a buli helyszínére. A megjelenés mindenkinek szabad választása volt. Míg főként a harmincas, kisgyerekes családanyák választása a minél szexisebb, és kissé túlzásokba vitt, - mondhatni -, provokatív ruhadarabok kihangsúlyozása lett, addig a családos apukák egyszerű, visszafogott öltönyt, esetleg sportzakót viseltek pólóval, vagy inggel. Csak egyetlen jelszó számított: mindenki érezze jól magát.
– Hé csajok! Most aztán berúgunk mint az állat! – javasolta máris egy hippis, torzonborz kinézetű, harmincas éveiben járó apukajelölt, aki már tekintélyes sörpocakot kezdett növeszteni a derekán.
– Jaj, drága Andim! Te semmit sem változtál! És mennyire dögös, sportos az alkatod! Irigyellek csajszi! – gratulált egy háromgyerekes anyuka volt osztálytársnőjének, aki – bár szintén szült gyerekeket -, valahogy sikeresebben képes volt megőrizni a női test karcsúbb szimmetrikusságát.
– Ugyan már Toncsikám! Neked sincs okod panaszra! Három fantasztikus gyerkőc anyukája vagy! Én a helyedben dagadnék a büszkeségtől!
– Á! – legyintett könnyelműn. – Tudod is te milyen nehézkesen ment a szülés! A harmadik gyereknél komolyan mondom azt kívántam, hogy bárcsak már vége lenne az egész hercehurcának!
– Nyugi! Figyelj! Szerintem fantasztikus, hogy szülő lettél! Miért nem próbálod másként felfogni a dolgot?! A férjed is biztosan remek ember! Sokat segít a háztartásban, no meg a gyereknevelésben!
– Mondd csak csajszim? Egy pasiról diskurálunk, mert ha igen ekkora lusta férget még nem hordott a hátán a föld! Kijelentette, hogy a pelenkázás, meg a fürdetés, meg az ilyen szarságok nem az ő dolga, mert ezek mind női melók! Utána közölte fennhangon, hogy nem az ő feladata a gyerekekért menni a bölcsibe, és az óvodába! Így mire mindennel végzek a nap végére már teljesen hulla vagyok! De ezt értsd szó szerint! – fáradt, elgyötört volt a hangja, de azért megpróbált magára mosolyt erőltetni, és jó képet vágni, elvégre most szórakozni, mulatni jöttek, és persze feleleveníteni a boldog békeidők korát.
Háromszor csengettek az ajtón. Mint később kiderült nem alaptalanul, hiszen kamaszkorukban is volt már egy egyezményes, afféle titkosított jel, amit csak egyedül ők ismerhettek, így jóformán sohasem buktak le.
Egy nagyon törékenynek látszó, halottsápadt, mégis egzotikus, szőkehajú nő nyitotta ki az ajtót. Úgy nézett ki, mint akinek erősen türtőztetnie kell magát, különben a lelki sokk, vagy a kapott tragikus hír zokszó nélkül elpusztítja és bedarálja.
– Sziasztok… - nyögte alig halhatóan, nagyon halkan. – Gyertek be gyorsan, és az ajtót zárjátok kulcsra… - azzal máris visszasietett a nappali szoba irányába, mintha elfelejtett volna valami nagyon fontosat, ami most – látszólag -, kiment a fejéből.
A tizenöt fős társaság tagjai döbbent, néma csenddel léptek be, hiszen senkisem gyanakodott, és nem is sejthetett semmit. Mindannyian azt hitték ez is a mókázás, meg a nagy buli szerves része. Amikor mindenki levette a ruháját, és igyekezett kényelembe helyezkedni csak akkor érte őket végzetes módon a döbbent felismerés! Igazából ők egy halotti torra lettek hivatalosak!
A nappali szoba nem lehetett több, mint harmincnégy négyzetméter, mégis arra bőségesen elegendőnek bizonyult, hogy egy festőállványszerű, háromlábú vázon kinagyított, bekeretezett, felnőtt férfi arcképével nézzenek mindnyájan farkasszemet.
Mindenkinek annyira ismerős volt ez a férfi. Talán leginkább naiv, huncut, folyamatosan bolondozó, bohóc mosolya, mely az évek alatt szinte semmit sem változtak frissességükből, napi aktualitásukból.
A feketébe öltözött gyönyörű nő egyik kezében égő gyertyát tartva odament a nagyméretű kép egyik végéhez, egyszerűen kimondta:
– Robus meghalt!
Döbbent, néma csend telepedett az egybegyűlt, egykor életigenlő, és vidám társaság tagjai közé. A legtöbben szinte el sem akarták hinni, fel sem akarták fogni, hogy egykori vicces, furcsa, különös osztálytársuk már soha többet nem nevet velük, nem segít nekik, nem támogatja őket egy-egy nehezebb életpillanatuk során, mikor felelős döntéseket kell hozniuk. Matusek Róbert életének negyvenkettedik évében valamilyen ismeretlen okból öngyilkos lett.
– Ez nem igaz! Te most ugye csak viccelsz Kriszta! Igaz?! – az egyik anyuka, a hölgytrió oszlopos tagja máris zubogó könnyek között kérdezte ezt.
– Na ne! Ne csesszetek ki velem! Az nem lehet, hogy… de hát amikor találkoztam vele, még semmi… - szólt közbe türelmetlen, értetlenkedő hanggal egy férfi, aki annak idején kedvére megalázta, és gúnyolódott is vele, amikor még nem tudhatta mennyire sebezhető, és érzékeny.
– Utolsó kívánsága az volt, hogy gyűjtsünk össze mindenkit, aki ismerhette igazán, és emlékezzünk meg róla egy szerény szertartás keretében! – A megtört hangú, fiatal nő most a kanapé melletti nagyobb, beüvegezett vitrinhez ment, és egymás után szedte ki azokat a köteteket, irodalmi könyveket, melyeket sikerült Róbertnek megjelentetnie saját költségén.
– Ja, ezek voltak azok a könyvek, amiket felpakolt a Facebook oldalára is! Most már értem! – lépett oda egy másik apuka, majd könnyedén felemelt egy könyvet, és belelapozott, és forgatni kezdte ujjai között.
– Miért nem… miért nem kért segítséget…? Talán még meg lehetett volna menteni az életét… - Anna teljesen összetörtnek tűnt, mert a szalagavatós táncot Robinak szánta csak hát az osztályfőnök azt mondta, hogy nem szabad vele táncolni! – Ha akkor vele táncoltam volna talán még nem lett volna késő és… - keserves zokogásban tört ki. Az egyik pasi máris odament hozzá, gyengéden átkarolta, és vigasztalni kezdte.
– Én úgy tudom, hogy magánéleti problémái lehettek! A nő akibe beleszeretett inkább a pénzt választotta és egy sikeres üzletember felesége lett, míg Robi úgy érezhette, hogy egyre csak sodródik, sodródik az életben, míg végül egy végzetes lépére szánta el magát!
– Nekem pusztán csak egyetlen kérdésem lenne! Ez mindenkihez szól a szobában! Ha Robinak gondjai voltak, akkor mi az állítólagos barátai miért nem segítettünk neki? Miért nem írtuk meg neki emailben, vagy Messengeren, hogy tartson ki, nemsokára érte megyünk, és jókat fogunk majd beszélgetni ezzel is ösztönöztük, és támogattuk volna?! – ezt már egy harcias, extravagáns ruhakölteményt viselő, amazon nő kérdezte, aki mindig Robi partjára állt, ha piszkálták, vagy kihasználták a nagyok, és bárkit eltángált, ha ezt kívánta meg a protokoll.
– Ugyan már! Ez mind egy nagy rakás baromság! Ti is tudjátok, meg én is tudom, hogy Robika egy kissé debil volt! Sose volt százas! Úgy viselkedett, mint az autisták többsége! Kérdem én, micsoda dolog az, hogy nagyszünetben valaki azzal szórakozzon, hogy sorrendbe rendezze az iskolatáskákat, a tankönyveket és szinte mindent! Hát nem beteges?! – a fiatal apuka hangja egyszerre volt remegő, és hezitáló, mint akinek a lába alól hirtelen elfogyott a biztos talaj.
– Szerintem azért történhetett ez, mert Robi hosszú ideig ápolta az édesanyját, és miután Marika néni meghalt azt érezhette, hogy mindenki elhagyja! Emlékeztek még, amikor az apja az orrunk előtt jó párszor felpofozta? Pedig csak táncolni próbált a maga hóbortos, csetlő-botló módján! Annyira jó lett volna megmondani neki, hogy kedveltem! Talán mindannyian szerettük!
– Hékás! Nem kell ide ez a fene nagy gyászhangulat! Bocs, hogy ennyire nyíltan fogalmazok, de jó pár embernek egészen egyszerűen nem való az itteni élet! Már, ha értitek mire gondolok! – Ezt egy jócskán elhízott, kissé toprongyosan felöltözött apuka mondta, aki mindig benne volt valami jó balhéban, csakhogy kihozza szüleit, és az osztályfőnökét a hosszantűrő béketűrésből.
– Ez nem igaz! Szívd vissza! Azonnal kérj bocsánatot! – pattant talpra szintén egy talpraesett, karakán, stílusos nő, akinek szintén volt gyereke. Most szabályosan nekirontott a jócskán megilletődött hájpacni apukának, és legszívesebben kikaparta volna a szemét.
– Hé, kisanyám! Nyugi! Nem én vagyok az ellenség! – kapta el karmolásra kész kezeit, félve attól, hogy bárki is kárt tehet az arcában.
Egy másik pasi apuka rögtön a nő segítségére sietett, és arcon ütötte a férfit.
– Auu! Ezt most miért kellett Marci! Mit mondok az asszonynak? Hol voltam? Kocsmai verekedésben?
– Megérdemelted te szarzsák! Másodikba mentem az osztályotokba, és te már akkor is szekáltad a szerencsétlen Robit! A srác sírva könyörgött a magadfajtáknak, égre-földre esküdözve, hogy jó kisfiú lesz, csak hagyjátok már végre békén, te meg azok az idióta vadbarom haverjaid bevonszoltátok őt az iskolai mosdóba, és szemét módon az iskolai vécébe nyomtátok a szerencsétlen fejét. Tudod te milyen kurva szar érzés az ilyen, te vadbarom?!
– Jól van! Áll le! Elismerem tényleg nagy állat tudok lenni! Így most jó? Boldog vagy haver?! – igyekezett megtörölni zsebkendőjével a vérfoltot a száján. –Most mit mondok az asszonynak? Ki vert össze?!
– Jaj, fogd már be a szád! Hát nem érted te seggfej?! Meghalt egy kivételes, szeretni való ember! – torkolta le máris egy másik fantasztikus formában lévő anyuka, akit kivételesen férje kísért el.
– Robus itt hagyott nekünk egy hosszú, és cirkalmas levelet arra vonatkozóan, hogy a személyes dolgai hova kerüljenek! – közölte tárgyilagos hangon a fekete ruhás hölgy, majd ellépett a fénykép mellől, és helyet foglalt a kanapén.
– Bocsánat, de akkor mit is jelent ez pontosan? – kérdezte az egyik férfi, aki még szingli volt, és nagyon úgy nézett ki, hogy nem szándékozik egyelőre megállapodni.
– Hát látom már kedves Gergőkém, hogy neked bizony az érettségi óta nem nőtt be a fejed lágya! Fogadok, hogy még mindig a szüleid pénzéből éldegélsz!
– Ez nem igaz kisanyám! Saját, önálló vállalkozásom van, csak egyelőre kivárok, amíg a szerencsém meghozza a busás hasznot! – szabadkozott a gazdagnak látszó férfi.
– Tehát ez virágnyelven annyit jelent, hogy jó pár évig jóformán eszed ágában sincsen, hogy kezd is magaddal valamit! – vette át a szót Viki, akinek volt egy futó kalandja ezzel a gazdag emberrel, igaz még egyetemista korukban.
– Jaj, ne kezdjétek itt nekem már ti is mert rögtön agyhúgykő gyulladást kapok! Értve?! – háborodott fel hirtelen, és hamar egy egzotikus, szőkehajú nő, akinek három gyerek után sem lehetett semmi szégyellnivalója. –Inkább azt mondjátok csak meg nagyokosok, hogy akkor most mit is kellene pontosan csinálni?!
–Robus előre kifizette a saját temetését! Nekem úgy tűnik, hogy az édesanyja halála lehetett nála az utolsó szalmaszál, és a cérna végleg elszakadt! Azt kérte, hogy valami olcsó helyen temessük el, és valaki feltétlenül mondjon egy-két verset! Csak semmi ceremónia! – jelentőségteles könnycseppet sikerült őzikeszeméből kitörölnie.
– Hát igen! A jó öreg Robika! Úgy néz ki, hogy csak tanult valamit az érettségi után, mert megjöhetett a kevéske esze! – jegyezte meg megint egy férfi osztálytárs. – Na és mi a helyzet… a családdal? Gyerek van? Barátnő?
– Na látod be hülye barom, most pedig te vagy az aki nyers és közönségesen állsz hozzá az egész dologhoz!
A kis társaság tagjai bő három és fél órán át jóformán kibeszélték Matusek Róbert életének, pályafutásának szinte összes, aprólékos részletét, és bár sok homályos részletre fény derült még mindig nem voltak biztosak abban, hogy miért kellett ennyire fiatalon eldobnia az életét, amikor – állítólag -, még annyi befejezetlen lehetőség állt előtte.
A temetésre szűk körben került sor. A legtöbb hajdani gimnáziumi osztálytárs természetesen tiszteletét tette csakugyan azon ismerősök, volt tanár kollegák jelenlétében, akik ismerhették az elhunytat. Még néhány volt főnök, és igazgató is eljött csupán puszta kíváncsiságból, akik nem különösebben rajongtak Róbertért, mert különc viselkedését összeegyeztethetetlennek tartották pusztán szakmai előmentelére nézve.
Amikor a búcsúszertartás megkezdődött hirtelen egy fiatalos, fekete ruhás hölgy lépett ki az összegyűltek kisebb tömegéből. Hattyú-finom kezeivel egy alig négy éves kisgyereket kísért a ravatalhoz. A legtöbben máris lázas kíváncsisággal találgatni kezdték, hogy vajon ki lehet a rejtélyes, fiatal nő, és a gyerek, majd amikor az alig negyven perces búcsúzásnak vége lett, és az osztálytársak egymást támogatták gyászukban, megtört elkeseredettségükben a fiatal hölgy volt az, aki a kisfiúval odament közéjük.
– Bocsánat! Önök ugye ismerték Róbertet? – kérdezte kisírt, kíváncsi szemekkel.
– Igen… asszonyom… ami azt illeti itt mindenki nagyon ismerte őt… szinte a testvérünk volt… - bátortalanul felelt a kérdésre egy kissé magának való, középkorú nő, aki gimnáziumban sokszor borsot tört Robi orra alá, de most mintha lelkiismeretfurdalás gyötörné valósággal meghunyászkodott, és azonnali kezesbáránnyá változott át.
– Bemutatom a kisfiát! Milánka köszönj szépen! Nem kell félned kincsem! Ez a sok barátságos ember mind nagyon szerették az aput!
A kisfiú tétován, sírós, zöldes szemekkel, pufók arccal hamisíthatatlanul úgy nézett ki, mint azokban a nehéz időkben Robi, amikor nagyon szomorú volt, vagy patakzottak a könnyei.
–Hát szervusz, nagy legény! – nyújtott kezet az egyik férfi. – Azt a mindenit! Hogy hasonlít rá! – gratulált szerényen.
– Igen, és ugyanúgy érdeklődik az irodalom, és a zene iránt akárcsak az apja.
– Ne haragudjék, de megkérdezhetem, hogy hogyan ismerkedtek meg egymással, mert Robus szinte semmit sem árult el magánéletéről senkinek! – A volt osztálytárs Andi mindig is előszeretettel szeretett mások magánéletében vájkálni, így most sem hazudtolta meg önmagát.
– Hu! Hát ez egy hosszú história! Mindenesetre már az első alkalommal éreztem, hogy nekem ehhez a rendkívüli, és kivételes emberhez a közeljövőben még közöm lesz, és aztán egy szép napon úgy alakult a dolog, hogy hozzáköltöztem, és alig két éven belül már jött is a baba! Nem erőltettünk, és nem is kapkodtunk el semmit! – felelte kisebb büszkeséggel hangjában, és úgy tűnhetett, hogy lelke megnyugodott. A többi összegyűlt ember pedig ténylegesen úgy érezhette, hogy lehullt szemükről a hályog, hiszen megláthatták Matusek Róbert valódibb arcát.  
 

ELVÁGOTT KÖLDÖKZSINÓRÓN

Menedékem oly görcsösen kerestem. Belefáradtam a lékbe, mely magamra hagyott s meggyötört. Bennem izzó senkiföldjeként vulkánként forrongott ítélet és szó. Élek még, bár napjaimat fokozatosan rombolja, kártékonnyá teszi félelmem a jövőtől s a monotónia. Mint a színvak, ki már ritkán ha láthat becéző női ajkakat, vagy hullámos, tarka szivárványt tű-köteleken kénytelen egyensúlyozni akaratom s elvermelt szívemben inkább megkérgeskedtek emlékek s gondolatok, hogy helyüket végképp átadják a mélyben rejtező férfikor összefüggéseinek!

V.I.P.- estek, Don perignon, áskálódó kolonc-lesők becsapott banda-hada villantja agyarfogait egyszerre irigység s gonoszság ha az kell hozzá, hogy öt perc láthatóságból országos hírnév kerekedjék hordalékával majdnem mindenit befon e földi, iszamós Styx.

Nevenincs sírásokba sokszor inkább jobb megkapaszkodni, mint hitehagyott ígéretek vége-hossza nincs láncolataiba. Elcsúszott árnyékom maradhat csupán mellettem, mint egyedüli, hűséges árulóm, ki csupán csak akkor távozik, ha közeleg hajnalok rózsaujja. – A Káosz, mint apokaliptikus összevisszaság sohasem lehet gyönyörű vagy kegyelmes. – Tátogó varjak káromkodnak károgó fennhangon csont-tőröket növesztett lakatlan fák karjain elmúlást várván.

Fények reflektorgyűrűjében ugyanúgy tágul s mélyül egyszerre a Lét-gödör, mint anya-szülte csecsemők rekedt sírásában az árván hagyott aggodalom: a megváltó, angyali remény ideje korán bemocskolódik, mint nedves utca köveken összegyűlt kátrányos-sáros tócsa. Az elvágott köldökzsinór mely egykoron minden idegszálával e földhöz kötözött hirtelen mindig elszakadt. Magam vagyok-leszek!

CINKOSOK EGYMÁS KÖZÖTT




A hálószobában üldögélt. Valami miatt sokkalta komfortosabbnak, meghittebbnek, talán még elegánsabbnak is találhatta a lakásának ezt a hangulatos részét, mint a többit, és a tükörbe bámult mélyen, áthatóan. Szórakozottan pepecselni kezdett az eperízű szájfénnyel, amit párja olyannyira szeretett. Megismerkedésükkor is csupán egy kis arcpirosítót, és szájfényt viselt arcán, de ezt is csupán csak a kivételes, különleges hölgyek körmönfont, mondhatni csábító eleganciájával tette, mely nem pusztán birtokolni akarja a férfit, de meg is tartani.
Farkasszemet nézett a tükörrel. Előbb naiv, mosolygós, bájos kislány módjára, mint mikor kislányként édesanyja ruháiba öltözött, vagy pöttöm lábára húzta anyja magassarkú cipőit, és járkált is az egész házban, akár egy kis imádni való kis hercegnő. Barnalángú, tűzben égő szeme, könnyed, pisze orrocskája, makulátlanul finom, lágy bőrét az idő sem tudta kikezdeni. Megfontolt, higgadt komolysággal igyekezett szemlélni önmagát, akár az orvos hogy a rejtélyes betegség nyomait bármikor felfedezhesse. Nagyon jól tudhatta már tizenhat éves korától kezdve – amióta csak a szépségipar, majd a média is felfedezte, és magának követelte, akár egy kereskedelmi luxuscikket -, hogy a szépséget muszáj kondícióban tartani, ápolni, és gondozni illik, különben könnyen elfonnyad, akár a legegzotikusabb orchideaszirom.
Egy igazi nő szépsége nem a hangzatos kozmetikumok, bűvös kenceficék erejében rejlik, vagy a mostanság igen-igen közkedvelt plasztikai sebészeti beavatkozásokon, melyre már jócskán rászoktak egyesek, hanem belülről a női lélek titokzatosságát, sebezhető védtelenségét megmutatva illik felszínre bukkannia. A szépségnek egyszerre áldozni, és szolgálni kell, de nem meggondolatlan, vagy éppenséggel hivalkodó, pöffeszkedő, arrogáns módon – sokkal inkább egyfajta meghitt ájtatosság mellett mely sohasem képes túlzásokba, elragadtatásokba esni.
Andrea még emlékezett, hogy amikor egy-egy egyetemi szigorlat alkalmával jócskán úrrá lett rajta a gyomorfogató, háborgó idegesség, stresszelő feszültség, mely atombombatámadásként valósággal bombázta idegrendszerét, és szerveit, szája, és ajka szegletében vöröslő, stigmasebek jelentek meg, melyek pokoli fájdalommal jártak, és csupán csak a vizsgák után tűntek el ismét. Andrea már alig várta, hogy családja, és gyerekei lehessenek. Sokan beszélték a kis falusi közösségben, ahol – annak idején -, gyerekeskedett, hogy jobb a szülői, feleségi kötelességnek mihamarabb eleget tenni, aztán visszatérhet az élet a rendes kerékvágások közé. Ám Andrea sohasem szeretett úgy gondolni a házasságra, vagy a családalapításra, mintha az csupán egy lenne az ember kényszerű kötelezettségeinek sorában. Azokkal a férfiakkal – kikkel tartós kapcsolata volt -, már alig emlékezett azokra, akik igazán közel kerülhettek lelki sebektől meggyötört, és folyamatosan önostorozás lelkiismeretéhez. Már korán megtanulta, hogy a felszínes emberek között – ha nem vigyáz -, önmaga is meglepően könnyen a felszínes, csakis önmagával törődő emberek sorsára juthat. Mint hogy azt is korán megtanulta, hogy a legtöbb férfi csupán csak futó kalandokra rendezkedik be szánalmas élete során, és csupán igen-igen csekély azon becsületes férfiak száma, akiket valóban a teljesértékű emberek érdekelnek. Maga se vette észre, de hamar rászokott, és megtörtént, hogy eljátszadozott egy-egy gyanútlanabb, kisfiús természetű férfival, akitől értékes ajándékokat, főként ékszereket, aranynyakláncokat is kapott, de mintha a valódi érzelmek talán éppen emiatt szándékosan elkerülték volna azáltal, hogy ő önmaga számára előnyösen használta ki a körülményeket.
Tükrébe hajolt. Úgy érezte, mintha a tükör egyszerre befogadta volna magába, és most rabságából nem volna kiút. Mintha örök fiatalságra kárhoztatta volna csupán csak azáltal, hogy még mindig olyan kislányos arcocskával áldotta meg a természet. Ez aggodalomra hangolta. Enyhén telt ajkai között imitt-amott előbukkant felső, enyhén kiálló fogsora, és bár hosszú ideig viselte a fogszabályzót, mostanság a lézeres fogfehérítés egy magánklinikán még a fogait is ragyogóvá tette. Szemeinek sarkában aprócska szarkalábakat, hajszálrepedéseket vélt felfedezni. Andrea menten felugrott, lába alól kirúgta a széket. Torkát zokogás kezdte fojtogatni. Mintha egy rejtélyes betegség máris megtámadta volna, és kikezdte volna hamvas, makulátlan bőrének tapintását is. Bár Andrea intelligens nőnek mondta magát, pontosan tudta, hogy az öregedés most már visszafordíthatatlan jelenvalóság mellett nála is megjelent. Enyhén bánatos lett, mint amikor kislány korában az apja megígérte, hogy születésnapjára vesz neki egy új Barbie-babát, aztán valahogy sohasem kapta meg a vágyott játékot.
Apró, kisebb tüskeszerű szúrásokat kezdett érezni arcán, majd szíve tájékán. De hát mi történhetett? Elvégre egy harmincas éveiben járó nőnek még makk egészségesnek kellene lennie. Nem iszok, nem dohányzik, és legfeljebb egyetlen káros szenvedélye van a csokoládé fogyasztás, de miután jó géneket örökölt ezért sohasem kellene aggodalmaskodnia afelett, hogy hamar elhízik.
Később felrémlett előtte a pufók, szinte gyerekes, tömzsi fiatalember, aki bárhogyan is hízelgett, udvarolt neki sehogy sem engedte meg, hogy rendes randira hívhassa, csak amikor már befolyásos üzletember lett. Andrea most kislányos daccal valósággal fellázadt. Eldöntötte, hogy senkit sem fog fogadni, hacsak az illető nem gyilkosan őszinte vele szemben. Már belefáradt az unalomig elismételt bókoló, mézes-mázos szócséplésekbe, melyeket minden esetben illendően muszáj volt végig hallgatnia. Csak most vette észre, hogy valaki kopogott.
Ernő kukucskált be a szobaajtón, és türelmesen várakozásra helyezkedett, míg Andrea be nem invitálja. Ernőt azért kedvelte, mert ritkaságszámba ment a XXI. században a különc Don Quijotés romantika, melyet talán mindig is kedvelt, és magának érzett. Ernő nagyon is értette a dolgát. Mindig nagyon sikeresen úgy irányította cselekedeteit, és szavait, mellyel szinte azonnal levette Andreát a lábáról. Nem lehet pontosan tudni, hogy viszonyuk valójában mikor is kezdődött. Mindenesetre valahányszor találkoztak egymással – rendszerint Andrea lakásán, mikor párja nem volt otthon -, Andreán szemmel láthatóan máris sugárzó, kozmikus gyönyörhullám lett úrrá, és olyan kipirult, álomgyönyörűséges lett, mint egy kamasz lány, aki az első csókra várakozik meglehetősen türelmetlenül.
– Szervusz Drága! Ugye nem jöttem rosszkor?! – bájos, kisfiús, imádni való elbűvölőséggel, és roppant tapintatos udvariassággal ejtett mondatok voltak ezek, melyektől Andrea máris hevesebben érezte megdobbanni csilingelő szívét. – Haragszol édesem? Talán valami baj van? Beteg vagy? Kimerültnek látszol! – úgy hangzott ez, mint valami aggodalmas könyörgés, vagy félelemmel vegyes ítélet a kárhozott lelkek fölött, akik tán örökre a Purgatóriumban maradtak.
– Jaj, az ég szerelmére! Miért haragudnék te kis butus! Gyerek azonnal közelebb! – mohó vággyal parancsolta ezt, hiszen a szerelmes szívnek is ritkán lehet parancsolni.
– Magamon hagyjam a kabátomat? – már megint ez a kimért, kisfiús tétováskodás, mely inkább az ügyefogyott szerencsétlenkedéshez áll közelebb.
– Azonnal gyere ide! – parancsolta, és maga is meglepődött komoly, érett hangjának súlyosságán. Két hattyú-finom kezei, mintha egyenesen polipkarok volnának valósággal szorító csápokként tekeredtek, és fonták körbe Ernő kabátját, majd húzták egyre lejjebb, míg a két száj, és a két ajak össze nem ért. Ezúttal Andrea csókja volt mohóbb, követelőzőbb. Mintha szaharában lettek volna, ahol kevés volt az ivóvíz, és Andrea minél inkább csókot követelt annál szomjasabb lett. Amit érzett inkább telhetetlenség, befejezetlenség volt, és sokban hasonlított arra az érzésre, mikor az ember egyszerre mindent akar, és mégis rádöbben, hogy semmit sem kaphat meg ingyen.
– Kedves! Kérlek… lassíts egy kicsit… nehezen kapok levegőt… - vallotta be adakozva Ernő, aki még mindig nem tanulhatta meg rendesen a csókolózás tudományát.
– Ne butáskodj megint! Próbáld az orrodon át venni a levegőt! Pofon egyszerű az egész! – Nem hagyta békén. Folytatta tovább. Úgy érezte ez jár neki alanyi jogon. Úgy kívánta ezt az érzelmileg sebezhető, és súlyos lelki sérülések által meggyötört, kissé szánalmas embert, mintha király, vagy uralkodó lett volna az emberek között, akinek feltétlen hatalma van, és akarata van.
Mikor Andrea eleresztette szegény lilulófélben lévő Ernő csak akkor mert először heves, zaklatott, mély lélegzetet venni.
– Huuu! – fújta ki a levegőt. – Ez most nagyon jól esett! – könnyebbült meg kissé, hogy visszanyerhette egészséges arcszínét is.
– Szóval ennyire rosszul csókolok, szerinted?! – hangjában kisebb féltékenység, meg-nem-értett irigykedés kezdett megtelepedni, mint azoknál, akik nem hajlandóak megérteni bizonyos maguktól értetendő dolgokat. – Miért löksz el magadtól még te is?! Én még most is feltétlenül megbízom benned! Miért viselkedsz velem úgy, mintha vadidegen volnék?!
Kérdése azon mód meglepte Ernőt, aki hosszan vívódott, töprengett magában, mielőtt válaszolhatott volna.
– Nagyon fontos vagy nekem, és szeretném, ha a részemmé válnál!
– De hát édesem, már lefeküdtünk egymással! Nem értem mire gondolsz? Mit akarsz tőlem?
– Nőies lelkedet szeretném megérinteni! Minden kifinomult mozdulatodban benne rejlő szerelmes romantikát, mellyel talán én is új ember lehetek, és neked is szükséged van rám! – vallotta be a félreérthetetlen igazságot.
Ez most jólesett enyhén háborgó lelkének. Egyszerre valami érzéki, gyerekes örömöt nyert belőle, hozzáállást, és lelkierőt. Bárcsak előbb találkozhatott volna ezzel a fantasztikusan különc emberkével.
– Te most azt várod tőlem, hogy mondjam fel a házasságomat, költözzek el a lakásomból, és éljek veled?! – pillanatok tört része alatt valósult meg a támadás. Ezt Ernő is megérezhette, mert megint visszaváltozott megbántott, szomorkás kisfiúvá, aki nem kapta meg azt, amiért idáig jött.
– Az ég áldjon már meg! Ne kezdj nekem sírni, mert ha megríkatsz még én is bajba kerülök! – közelebb volt a síráshoz mint gondolta volna. Már nem is emlékezett arra, mikor volt utoljára, hogy igazán, mélyről jövőn kisírja magából az összes bánatának, megpróbáltatásainak meggyötört emlékeit. Észre se vette, és nagy, mélyen érző szemeiből halkan máris potyogni kezdtek a könnyek.
Közelebb ment, majd lehajolt Ernőhöz, és szorosan átölelte. Valami olyan belsőséges, és szentimentális pillanat volt ez, melyre önző, makacs férje talán életében nem volna képes, hiszen különbözik a nyers brutalitástól.
– Egyetlenem Annyira szerelmes vagyok beléd! – vallotta be őszintén, igazán, sallangmentesen.
Ekkor kinyílt a bejárati ajtó és férje jött haza. Nem számított arra, hogy ilyen korán, ráadásul délelőtt folyamán egyszerűen csak hazalátogat. Ügyes-bajos munkájuk miatt sokszor előfordult, hogy alig látták egymást, és több mint valószínű, hogy Andrea gyorsan kialakuló, tartósnak ígérkezett boldogtalanságának is ez lehetett első számú indítéka.
– Drágám! Megjöttem! Merre vagy? A hálóban? – a férj türelmetlenkedő szöszmötölésbe kezdett. Gyorsan megszabadult ruháitól, márkás, méregdrága karórájától, és aktatáskájából. Az ember sokszor nem is igazán értette, hogy akinek minden szavát alkalmazottak lesik mi szüksége lehet aktatáskára. Talán régimódi megszokásból?
A férj gyorsan, módszeresen átloholt a hálóba, és mikor meglátta, hogy egy kopaszodó, kis emberke a feleségével ölelkezik hirtelen elöntötte eszét a harag, a meg-nem-értett indulatiság.
– Hát itt meg mi az ördög folyik?! Kicsoda maga? – már úgy festett, hogy szerencsétlen Ernőt szabályosan galléron ragadja a férj, amikor Andrea a sarkára állt, és határozott komolysággal kijelentette:
– Péter én el akarok válni tőled!
– Hogy micsoda??? Nem értettem jól! Miket beszélsz?! – förmedt rá indulatosan a férj. – Egy ilyen senkiházival akarsz te összeállni?! – most tüzetesen megnézte magának a szerencsétlenül járt, ebben a percben a félelemtől totálisan reszkető Ernőt.
– Ö… Én Kádas Ernő vagyok! – szeretett volna bemutatkozni, és mancsos, szőrös kezeit kézfogásra nyújtotta.
– Kuss fiacskám! Neked nem osztottam lapot! Örülj, hogy nem verlek most mindjárt agyon, amiért elvetted a feleségemet tőlem! – zöldes macskaszemei valósággal elszánt bosszúval, és vérben forogtak.
– Péter engedd el most rögtön Ernőkét! Nem ártott neked semmi rosszat!
– Á! Szóval most már Ernőke! Nem is tudtam, hogy köztetek máris ennyire bensőséges vonzalom alakult ki! És mióta tart ez az egész, ha szabad kérdeznem?!
– Ehhez aztán végképp semmi közöd! Felnőtt nő vagyok! Azt csinálok, amit akarok!
– Már megint tévedsz drágám! A tulajdonom vagy, és én teszek veled azt, amit csak akarok! – szinte gyilkos indulattal már arra készült, hogy visszakézből egy hatalmas pofont kever le feleségének, amikor merő véletlenségből Ernőnek sikeresen rálépett a lábára. S miután Ernő maga is megvolt nyugodtan száztíz kiló ez igazán fájhatott a féltékenykedő férjnek.
–AUU! Te kis féreg! Hogy merészelted!
Andrea ezt az alkalmas percet használta fel arra, hogy férje fogságából gyorsan kimenekítse Ernőt, és azonnal kirohantak a lakásból. A féltékeny férj pedig valósággal ordított, bömbölt, ahogyan csak torkán kifért.
– Többé meg ne lássam itt a képed te ócska kurva!
Ernő azonnal betakarta jó meleg kabátjával Andreát, aki rajongó szemekkel nézett rá. Mintha lelkeik máris összekapcsolódtak volna, és fölösleges szavak nélkül is bármikor megértenék a másikat.
Bár Ernő nagyon sok mindent nem értett Andrea és férje kissé zavarosra sikeredett történetéből, amit azonban sikeresen megértett, hogy igenis halálosan beleszeretett ebbe a fiatal, sugárzóan babonázó, csinos fiatal férjes asszonyba, akin már most látszott, hogy megtalálta a boldogságot.
Együtt mentek vissza Ernő kisebb lakására, ahol Ernő forró csokoládét készített, és a nappaliban két jó meleg takaró között tervezhették meg, miként alakulhasson jövőjük.