ÁRNYALAKOK HELSINGŐRBŐL

Föltartott tű fokán él s létezni
kényszerül Hamlet bús szelleme.
Helsingőrön át Hiéna-szél szaggatja ruháit,
elvadultan csörömpöl.
Jobb volna tán homokszemeknek
menni Ninivéket-látott kiszáradt sivatagba
– az se volna hiteltelenebb,
mint naponta rombolni fedhetetlenségek nimbuszát.

Rossz álmaink minduntalan mellettünk maradnak.
Megalkuvók, haszonlesők lábnyomain át járni
a göröngyös szamárlétra karrierek taposómalmát.
Titoktartó ritkán ha lehet a lemenő,
horizont-kerülő csillag is.
Évek multán majd a már megöregedett
hóhér tekeri tokásodott nyakak köré gyilok-kötelét.

Szétugró csont-koponya halmok
tekeregnek már mindenütt.
Nyílt, baljóslatú mérgeikkel nyílt szívekig lecsorognak
titkos üvegcsék komisz nedvei.
Yorick odvas fogait a nagy sírásók
gondos precízségével párszor élesre megfeni.

Majd csak elnyeri jutalmát az igazság, ha új,
egzotikusabb Ophéliák is mernek
vallani bánataik terhe alatt öngyilkosokká.
Összekötözött rabláncokon Poloniusok
vak-engedelmeséggel meglapulnak.
Akkora Hamlet már rég nem fog leplezett függönyök
karnisa mögé bekukucskálni nem
látva feláldozható délceg tetemeket.

Kibújni a felelősségek bűne alól észrevétlen
– félő -, már túl késő, nem lehet.
Felöklendezett, kénköves bűzével jobb volna tán,
ha a sok kis megátalkodott
Klaudius kiskirály menten világgá futna.
– Hibás tapasztalatok csupán újabb zabolázhatatlan,
nyers problémákat idéznek fejeinkre.

Hamlet önmagában már röstelli,
hogy mindig neki kell belátnia valamit.
Függőleges ösvényeken
az idő-hurkokat elmetszi a történelem.
Árnyékalakjai azonban szüntelen itt bolyongnak…