SZÁNDÉKOS VAKSÁG

Kéne most a marcona, hörgő
bátorság páncélkesztyűjét megszorítani.
Mindannyian, akár a szemellenzős vakok
szándékosan a tátongó homályban ragadtunk.

Nappalok pisla hajnalában ki már dolgozna,
nem tud szerencsétlen is – istenadta el
nem érheti éhbérekért a szűkös betevőt.
Tapogatás, gáncsoskodó gyökerek,
alvilági rémek között.
Rajtunk már minden kicsinyes,
árulkodó mozdulat megfeszül.

Így fásul, tesped lomhán butítva
civilizáltnak hívott közösség is.
Életünk, ha a közöny mocsarában
tesped bizonytalanság levegőjében
méltatlan áldozatként
függeszkedünk csöndben
a következő kipécézett enyhülésig.

Mégis érezhetőek a rejtett karriervágyak,
álcázott céda-romantikák között
tiszavirágéletű boldogulásunk
– készítik elénk Ariadné fonalát a Létnek
tétova szíveink döcögő dobbanásai.

A pénzsóvárság minduntalan,
egyre erőszakosabban tisztánlátásunkat követeli.
Álmodhatnánk akár amerikai álmot is,
ha lehetne – e megkívánt,
rózsaszín szirupos, átmeneti
álmokra inkább fel ne tegyük még egyetlen életünk.

Nem jó, ha valami csupán anyagi
haszonszerzésből helyes vagy végleges.
Az elsüllyedő lelkek fölött mindenképp
szükséges egy-egy szárnyas angyal,
ki megváltja s óvja a fényt,
mely töredék-reménnyel ragyog.

Ránk uszítható teljesítmény-tüskékből
szándékosan nem kérünk.
Maradjon csak nyugodtan az árulásból
szerzett haszon azoknál,
kiknek minden s mindenki kisstílű játékszer
lehetett csupán s
most ezért a Senki fiai s szolgái mind!
Féltett Létnek védelmében jó volna
még utolszor önmagunkba nézni!