SOSEM LEHET MEGEMÉSZTENI!                    

A legnagyobb feltűnést - általában -, mindig azok a nők gyakorolják egy adott társadalmi csoportra, akik vagy dögös szuperbombázók, vagy olyan fizikai adottságokkal rendelkeznek, melyekre óhatatlanul is a legtöbb ember nyálcsorgatón, sóvárgó mohósággal felkapja a fejét. Egyesek még elismerésük jeleként füttyentgetnek nagyokat.
A fantasztikusan sugárzó,  nagy barnaszemű teremtés, kontyot viselő, nyárias szoknyáját akár a legfinomabb anyagból is szőhették volna. Magas sarkú cipőt, és kis táskát viselt, mindene annyira tökéltesnek, kifogástalannak tűnt, mintha a Monacói Hercegségből, vagy valamelyik alkotmányos monarchiából jött volna látogatóba.
Sugárzó, angyali lénye egyáltalán nem volt tekinthető sem szokványosnak, sem megszokottnak. Minthogy a legtöbb ember nehezen is tudta volna elképzelni, hogy Grace Kelly, Audrey Hepburn, vagy Pier Angeli egyszerűen lemenjen a sarki közértbe bevásárolni. Ez egyszerűen totális képtelenségnek tűnt, egy olyan korban, ahol sajnos a legtöbb ember a szeme után megy, és nem a szívére hallgat.
Sokuknak például fel sem merült a gondolataiban, hogy ennek az álomszép, kifinomult, és bizonyára roppant intelligens, arisztokrata stílusú nőnek milyen nyomorúságos, szomorú, kiszolgáltatott volt a gyerekkora. Nem csupán azért, mert rút kiskacsának bélyegezték, és szigorkemény anyja nem győzte állandóan figyelmeztetni, mindig is egy kövér, hájas tehén lesz belőle - most mégis, ahol végigment adott esetben egy bevásárlóközpont sorai között a legtöbb ember zokszó nélkül hátrafordult utána, és elismerő pillantásokkal dicsérte.
Most is csupán azért ugrott el szabadidejében élelmiszert, és egy-két apróságot venni, mert rajongásig imádott nagymamája, akinél szívet megható nyári vakációkat tölthetett nagyon beteg lett, és a felnőtt nő mindenben támogatni, és segíteni szeretett volna neki, mert úgy érezte lelke mélyén, hogy ennyivel mindenképp tartozik.
A szükséges alapvető, tartós élelmiszerek mellett még vett pár dolgot, és mire végigjárt és megfontolt precízséggel megvásárolt mindent, amiről úgy gondolta hasznos, vagy fontos lehet a nagyméretű bevásárlókocsija is jócskán megtelt.
Amikor a pénztárhoz gurult a bevásárlókocsival szinte azonnal szemet szúrt neki egy pöttöm kislány, aki keservesen sírdogált, mert anyja éppen akkor ordítozott vele torka szakadtából, és úgy nézett ki, hogy kishíján menten fölpofozza ott mindenki szeme láttára.
- Nézz rám, ha hozzád beszélek! Az a legkevesebb, hogy rám néz, ha hozzád beszélek Adrienn! Mégis mit képzeltél magadról, mi??? Nem zabálhatsz több édességet! Így is egy nagy, kövér, hízott disznó vagy! Szánalmas, és gusztustalan vagy, akárcsak az az idióta apád, aki csak egész nap sört vedel, és focimeccset bámul.
- Ma-mami... miért haragszol rám...? Mi-miért vagy dühös...? - szipogta rendkívül elveszetten, elkeseredetten, és totálisan megfélemlítve a kislány.
- Nekem ne merészelj sírni! Megértetted! Mindenki minket néz! Mikor nősz már fel végre?! - húsos karjait azonnal rángatni, ráncigálni kezdte, mint egy ócska krumpliszsákot.
A gyönyörű, intelligens, kifinomult nő tőlük két vásárlónyira állt, és most megkérte az első két vásárlót, hogy hadd állhasson be a dühöngő anyuka mellé, amit a két másik, idősebb, nyugdíjaskorú zokszó nélkül meg is engedett. Talán éppen itt volt az ideje annak, hogy valaki móresre tanítson egy dühöngő szülőt, aki elfelejtett gyerekmódra gondolkodni, és érezni.
- Szervusz kicsim! Hogy hívnak? - kedvesen leguggolt hozzá, hogy testük egy vonalba kerüljön, és ne kelljen fensőbbségesen beszélgetni vele. - Az én nevem Anna! - nyújtotta kedvesen kezét, mire a megilletődött, és kisírt szemű kislány is kinyújtotta húsos ujjacskáit, és óvatosan megfogta a makulátlanul finom, és gyöngéd kezet.
- Adrienn vagyok... öt éves... - felelte bizonytalanul, nagyon félősen. Talán arra gondolhatott, mekkora patáliát fog csapni idegbeteg anya, ha észreveszi, hogy szóba állt egy kedves idegennel.
- Nincsen semmi baj kincsem! - benyúlt kistáskájába, kivett egy monogramos selyemzsebkendőt, és óvatosan felitatta vele a kislány őszinte könnyeit. Óvatosan megtörölgette nagyon elveszett arcocskáját.
- Nagyon okos, és szép kislány vagy! - igyekezett bátorítani, támogatni, hiszen pontosan tudta miket élhetett át szomorkás gyerekkori életében eddig. - Mit szeretnél kicsim?
- Anyukám mindig azt mondja ne álljak szóba idegenekkel, mert ők gonosz bácsik, és nénik!
- Anyukádnak igaza van, de én megmondtam, hogy hogy hívnak, és be is elmondtad, így már nem vagyunk idegenek egymásnak, nem igaz?!
A kislány ezen erősen elgondolkozott, majd barátságos, és kíváncsiskodó kifejezés jelent meg arcocskáján. Úgy tűnt, már nem akar többet se sírni, se szomorkodni.
- Te sokkal jobb vagy, mint az anyukám! - hálás kis szíve valósággal csilingelt, ahogy fátyolos szemein át ránézett. Őszinte hála ragyogott bennünk.
- Jaj, de drága vagy! - óvatosan megölelgette. - Szeretnél egy fagyit, vagy csokit?
- Szeretem a csokit... - felelte kis madárka hanggal.
- Tudod mit te választhatsz milyet szeretnél?
- Én??? - döbbent meg a kislány elkerekedett, hitetlenkedő szemekkel.
-  Bizony, bizony csillagom! Akkor hát? Válasz?
A kislány erősen koncentrált, törte kis buksi fejecskéjét, hogy vajon melyik lehet a legfinomabb csoki, amit valaha is kóstolt. Pufók kis kezecskéivel rámutatott előbb az egyik csokimárkára, aztán sorrendben a másikra, ahány fajta csak ki volt rakva a pénztár melletti rekeszbe. Látszott rajta a heves félszegség, ami általában akkor fogja el a legtöbb embert, mikor döntéskényszer előtt áll, és állást kell foglalnia.
- Szerintem ez a három nagyon jó választás kicsim! Én is ezt választottam volna! - simogatta meg kedvesen a kislány haját, majd a kért csokikat a feketeszínű futószalagra rakta. A váratlan fenyegetés éppen ebben a pillanatban robbant csak igazán. 
- Hé! Hogy merészeli?! Mi az ördögöt akar az én lányomtól?! - rángatta durván, és erőszakosan el a gyönyörű, egzotikus nőtől a dühöngő anyuka lányát.
- Üdvözlöm kedves asszonyom! Anna vagyok! Bűbájos kislánya van!
- Nem ezt kérdeztem maga ócska riherongy! Arra feleljen, hogy mi a francot akar a lányomtól?! - ellenséges, támadó állást vett fel. Úgy tűnt, mint aki bármelyik pillanatban támadásra készül. Szinte vérben forogtak méregető szemei.
- Kedves Asszonyom! Ne legyen irracionális, ha megkérhetem! Nyugodjon meg! félreérti a helyzetet!
- Engem maga ne nyugtasson! Érti?! Ha még egyszer a lányomhoz szól, akár egyetlen szóval is megtalálom magát, és kicsinálom! Világos?! - látszott, hogy az idegbeteg, szemlátomást hihetetlenül dühöngő anyukával a csinos-stílusos nő semmit se tud kezdeni. Nagyon megsajnálta az időközben megint sírdogálni kezdő kislányt, akinek pusztán csak az volt az egyetlen hibája, hogy szóba állt egy kedves, barátságos idegen nénivel.
- Te pedig jegyezd meg! - durván, erőszakosan ragadta meg a pufók kislány húsos karjait. - Ha még egyszer ellent mondasz nekem akkora pofont kapsz, hogy lerepül a fejed! Most pedig egy-kettő! Pakold be a cuccokat a kocsiba, aztán irány haza. Már megint miért sírsz?! - ekkor akarta visszakézből megütni, nem gondolva tettei következményeiről.
- Asszonyom! Ezt mégsem kellene! - állította meg előbb szóval, majd határozott kézmozdulattal az erőszakos anyát Anna.
- Hogy merészeli, maga kurva...?! - meresztette rá vérben forgó, mérges forgó szemeit. - Feljelentést fogok maga ellen tenni a rendőrségen! Eresszen el azonnal! - rikácsolta.
- Sohase merészelje még egyszer megütni a saját gyerekét! Pláne ne nyúljon hozzá ennyire durván! Megértette?! Nekem is ugyanúgy jogomban áll feljelenteni magát, de én a gyermekvédelmi szolgálatot is felhívom! Sőt! Ha kell elmegyek az emberjogi bíróságra is! - határozott, talpraesett nő benyomását keltette. A legtöbb boltban tartózkodó, főként nyugdíjaskorú vásárló még elismerően meg is tapsolta.
- Ezt nem ússza meg ennyivel! Érti! - a totálisan idegileg zakkant anyuka megalázott tehetetlenségében már csak annyira futotta, hogy üvöltözve kezdett beszélni, mint a fába szorult féreg. - Majd meglátja! Börtönbe csukatom magát! A kislány sírva nézett egyik felnőttről a másikra. Kis angyali lelkében egymást kergették a félelmetes, kósza gondolatok. Ha hazaérnek a bevásárlásból anya egészen biztos megint megfogja verni, hogy valakin levezethesse az aznapi felgyülemlett feszültséget.
A csinos nő most lehajolt a kislányhoz, és nagyon szomorúnak látszott:
- Őszintén sajnálom kicsim! Te nem tehetsz semmiről! Meglásd! Minden rendbe fog jönni előbb-utóbb! - gyöngéden megpuszilta kisírt, pufók arcocskáját. Felállt, és fenyegetően, komolyan az anyához intézte szavait:
- Megismétlem! Sohase merje megütni ezt a kedves, kis angyalt különben még találkozunk, és akkor nem leszek ennyire udvarias! A kifizetett csokikat a kislány aprócska markának adta. Legalább úgy érezheti, hogy ő is kapott valamit ezen a szomorú napon.
A dühöngő, mérgelődő anyuka - legalább is addig, amíg mindenki láthatta -, egy ujjal, sem merte durván rángatni kislányát. Hagyta hadd cipekedjen egymaga a gyerek a bepakolt csomagokkal. A legtöbb bolti vásárló kíváncsi érthetetlenséggel szemlélte a meghökkentő, és szomorú események láncsorozatát. A csinos, kifinomult hölgy kilépett az üzletből, igyekezvén megőrizni talpraesett méltóságát, ám abban a pillanatban, hogy elsétált az autóparkolókig elbújt egy nagyobb teherautó mögé az árnyékba, ahol avatatlan, vizsla szemek nem láthatták, és keservesen sírva fakadt...