TITKOS BESZÉD

Megérzem a hontalan, kis árva szorongót.
Hitehagyott, hajótörött, magány ágaira kitett,
kiaggatott, csenevész kisgyereket.
Érzem már megint a régi nota! – mondják.
Érzem a méltatlan gyermekkori sérelmeken,
gáncsolások bukásain őrködőket,
mennyire igaztalan, méltatlan lehetett
csupán minden átélt
s megtett út az általánosból az egyetemig.

Megérzem csontig hatolón az egy
agymosott eszmerendszerben gondolkodó,
hűséges alattvaló idiótákat,
az önmagukban mérgeskedőket,
tétován egyensúlyozókat.
S érzem az idillt tápláló,
ócska-hazug, mocsok-szavakat
miközben temetkeznek
szükségtelen az ideje korán távozottak.

Álmomban is megérzem a
rémálmokat-kísértő Sátán-kutyáját.
Fűrészfogak húst-marcangoló,
vad-tajtékos, veszett tébolyát
– akár a totális megőrülés
meggyökeresedni látszó szinonimáját.
Morze-jelekkel ügyeskedő félkegyelműek
vagy tébolyodottak csupán
csak önmagukon mosolyoghatnak.

S megérzem sajátjaim nyomán a bélyeget,
kalodát kapott sebezhetőséget.
Ma lelki segítséget esdeklőkre is
süket csönd, jeltelen közöny feleselget.
Mondhatnám: Hát, igen! Ez jellemző!
Érzem bennem téblából az ítélet parancs-szava,
és a mélabúsan rekedtes harangszó.

Nem tudhatni otthoni-e vagy hontalan
hajósok fohász-hajkiáltása is egyben.
Lelkeim ablakok üvegvásznán
a messzeségbe nézelődnek.
Teljesen zajtalanul történik már
meghurcoltatás s elárulás.
Majd szólíthat bennünket
a bejelentetlen agyonhallgatás.
Érzem: az enyhület ritka sötétjén
még átderenghet várakozón
valami visszafojtott, zajtalan beteljesültség.
A megnyíló föld gyomrába
mindahányan önként menetelünk…