SOVÁNY VIGASZ

A szövegértő olvasásban - minden dicsekvés nélkül mondhatom -,szerintem kellő precizitással, és  fokozatosan haladtam. Kezdetben csupán apróbb szövegmorzsákat, szövegrészletek kielemzése, és átgondolása volt a feladat, hogy legalább azt érthessem, hogy vajon mit is akarhatott mondani, vagy közölni az adott szövegtípus, később pedig, ahogy a betűk, és szavak szövevényes erdejéből előbukkantak, és rám kacsintottak flörtölőn, provokálón előbb az egyszerű, majd még később az összetett mondatok új varázslatos mesevilágok tárultak ki előttem. Úgy éreztem magam, akár a mélytengeri búvár, aki irgalmatlanul sok kincset talált a mélységes mély tengerfenéken, hogy aztán saját magának megtartva egyúttal a felszínre hozhassa.
A valódi ok valójában az lehetett, amikor egy-egy buzgó mócsing, boszorka tanárnő szándékosan kihívott az okádékzöld, gusztustalan táblához, és nekem az egész osztály előtt szükségképpen produkálnom kellett magamat, és ha versmondás volt a soron, akkor verset, vagy próza, akkor szöveget kellett úgy eldarálnom, mintha magam is valamilyen különös, élő automata gép, vagy mechanikus szerkezet lettem volna, akit kizárólag azért programoztak be, hogy a többi embert szórakoztassa. És persze eltűrhesse azt a számos, kicsinyes, és gonoszkodó szemétkedést, amit napjában vagy egy tucatszor szándékosan elkövettek ellene.
A legfontosabb dolognak mégiscsak azt érzem, hogy minden embernek joga lenne hozzá, hogy valaki felkarolja, vigasztalja, bátorítsa, hogy egész életére átfogó, tartós, és szilárd alapokra helyezett önbizalommal, és talpraesett bátorsággal láthassa el. Különösen igaz ez a csekélyke, vagy éppen sovány önbizalommal megáldott emberekre.
Első rendkívüli emberi választásom gimnáziumi irodalomtanárnőmre esett, aki mint valami különleges, hosszú szőkehajú, megváltó angyali jelenés arra buzdított egyre kitartóbban négy éves gimnáziumi pályafutásom alatt, hogy sosem engedjem meg magamnak azt, ha valami nem sikerül, hanem igenis igyekezzek, és próbáljak meg megtenni mindent annak érdekében, hogyha egyszer már a legtöbb ember megtanult folyékonyan olvasni, akkor az elméletben talán nekem is sikerülni fog.
- Robika! Kicsi szívem! Figyel csak ide! A betűket ismered, már csak a szavak jelentését kell megfelelőbben értelmezni, és akkor menni fog! - foglalt mellettem helyet a szűkösre szabott iskolapadban, és míg a legtöbb osztálytársam heves, zokogásszerű röhögésben, vihogásban tört ki, addig a tanárnő kedvesen aprócska füleit hegyezve és közelebb tartva megpróbált fülelve meghallgatni miként nyögöm, és préselem ki magamból a rendre eltévesztett, és meghibásodott szavak, és mondatok értelmetlen, kusza mondatait.
- O.K. Nézzük csak! Mi az, ami ismerős volt a szövegben? Mi az amit megértettél? - nézett rám egyszerre kíváncsian, mégis azzal a kutató szigorúsággal, mellyel a legtöbb esetben a fegyelmet, és a rendet fenn szokta tartani hatékony sikerességgel.
- Hát... ezeket a mondatokat ismerem... - böktem mancsujjaimmal a tankönyv megfelelő bekezdéseire, bár az oktatóképek sokkal inkább érdekeltek.
- És mi az amit elolvastál hangosan? - csilingelő, édeni hangja türelmetlenségről, felfokozott idegi állapotról árulkodott. Aznap zsúfolt napja lehetett, hiszen rajtunk kívül még volt hat osztálya, akiket szintén meg kellett tanítania a kötelezően előírt tananyagra. Szőke, lenszerű, derékig érő haját kecsesen hátra lökte, mintha zavarná arcát, és homlokát a gondolkodásban. Ekkor mutatta meg gyöngyházfényű arcának összes, eddig rejtve maradt nőies finomságát, és báját.
- Tanárnő... én... ne tessék rám haragudni... - nem tudom... - záporesőként eredtek meg újra - ki tudja aznap hányszor -, a vigasztalhatatlan, csalódott krokodilkönnyeim, melyek saját magammal szembeni tehetetlen szerencsétlenségeimből táplálkoztak.
- Hé! Semmi baj sem történt! Nyugi! - komolyságát azonnal levetkezve mennyország-mosolyt küldött felém, mire a szívem is megremegett. - Kérlek próbáld meg magadban motyogva újból elolvasni az adott szöveget, és jegyzeteld ki a kulcsszavakat, és azt, amit nem értsz! - kedvesen megsimogatta zihált, nagy fejemet, majd visszatért a tanári asztal védettsége mögé, mintha bárki is fenyegetné, hogy többi osztálytársam számára ismertethesse az új unalmas tananyagot.
Az osztály érdekes módon egyre jobban, érdeklődőbben kezdett figyelni. Ez leginkább csöndes szótlanságukban öltött testet. Elvétve persze továbbra is hallani lehetett éles füllel kisebb pusmogásokat, melyek nagyobb része azt találgatta, hogy talán jobb is volna, ha engem, mint defektes, szerencsétlen, analfabéta idiótát inkább visszapaterolnának az általánosba úgy is inkább az való nekem.
- Szerintem Robika nyugodtan maradhatott volna az óviban! Nézzétek csak! A srác egy idióta seggfej! Még az ábécét sem ismeri! Fingja nincs arról, hogy mit olvas! - pusmogtak, és kicsinyeskedő megjegyzéseikben ott lapult meghunyászkodottan az igazság.
- Figyelem! - hasant a tanárnő fegyelmező hangja. - Azok, akik nem figyelnek most a következő órán megnézhetik magukat, és ne mondja senki, hogy én nem szóltam! - döbbent, néma csend maradt a teremben. Lázas sietséggel mindenki azt próbálta meg kitalálni, hogy vajon a pusmogásszerű suttogás-e a nagyobb bűn, vagy csupán az, hogy nem figyeltek eléggé az órán elhangzott anyagra.
- Tanárnő! Miért tetszik ránk haragudni? Most mindenki jól viselkedett? - kérdezte csicsergő hangon az egyik kotnyeles, kamasz lány, akinek valósággal be nem állt a szája, ha egyszer rákezdte.
- Látod Bernikém! Ez nagyon jó kérdés! A következő órán számíts rá, hogy lehetséges, hogy te leszel a következő felelő.
- Ez akkor sem igazság! - ült vissza durcásan, mormogva a padban, és próbált csendben maradni.
- Ne izgulj Bernie! A tanárnő majd csak lehiggad! Szerintem írtóra bele van zúgva a szerencsétlen Robikába! Van akit gyámolíthat! - jegyezte meg minden balhét bevállaló vagány, és makacs barátnője.
- Igazad lehet! De most inkább maradjunk csöndben, mert könnyen mi húzhatjuk a rövidebbet. - mindketten türelmesen figyeltek, még akkor is, ha ez hiperaktivitásuk számára nehézséget okozott.
A magyar tanárnő érdekesen eldarálta a napi tananyagot, majd jelzőcsengő után jó tíz perccel hagyta abba szándékosan, hogy diákjai mindenképp elgondolkozzanak, és megemésszék a hallottakat. Abban a percben, hogy a jelzőcsengő berregve megkondult idegesen a legtöbb hormontúltengéses kamasz máris összepakolva iszkolva hagyta el a termet. Egyedül én voltam a kivétel, aki jó tanulós álcámat kihasználva engedelmesen a padba ücsörögtem megpróbálva jegyzetelni azokat a számomra ismeretlen szavakat, melyek jelentéséről fogalmam sem lehetett.
- Robikám! Kicsi szívem! Hát miért nem mégy haza? - kérdezte fáradt meglepettséggel. A tanárnő hangja most csurig volt eltitkolt lelkiismeret-furdalással, és kellő megbánt bűntudattal azért, hogy az óra elején úgy leteremtett. - Hadd nézzem csak! - fáradt sóhaj hagyta el ajkait, majd közelebb jött, és odaült hozzám a padba, mintha igazi, jó barátok lennék.
- Tehát akkor ezekben a szavakban nem vagy biztos. Igaz?! Akkor most nézzük meg, hogy az adott mondatból mennyit értesz meg akkor, ha ezeket a szavakat kihagyjuk belőle! - kissé furcsálltam egyedi pedagógiai módszerét, de úgy tűnt, hogy bevált, mert az ismerős szavak hirtelen megváltoztak, és értelemmel kezdtek feltöltődni.
- Akkor most olvasd el hangosan, tagoltan a mondatot, de úgy hogy kihagyod a furcsa, ismeretlen szavakat.
Azt csináltam, amit kért. Hangosan, tagoltan kántáltam a mondatot, és elsőre jócskán meghökkentem, hogy nekem is van beszédhangom, és meglepően jól tudok hangsúlyozni.
- Ügyes vagy! Mit jelentett a mondat? - érdeklődő figyelmében nem volt szemrehányás, sem megalázás. Ezért is volt annyira közvetlen, és nagyon szimpatikus.
- Azt hiszem, hogy az író a gyermekkoráról mesél valamit... - jegyeztem meg jócskán bátortalanul, holott ezt a legtöbb tanár egyenesen utálja, mert azt hiszik, hogy az adott diák nem biztos magában, tehát nyugodtan el lehet őt bizonytalanítani. Erről az én esetemben azonban szó sem volt. Legalább is a jelen esetben.
- Így is van! - helyeselt, és arcán látszott, valamiféle békés megelégedettség, mint amikor az ember egy holtfáradt munkanap után kifúja magát, és hátba veregeti a vállát, miszerint: jó munkát végzett. - Mivel kicsöngettek, ezért arra kérlek, hogy otthon próbáld meg átrágni magadat a szövegen, ahogy most gyakoroltuk. A matek korrepetálással hogy állsz? - érződött, hogy semmisem kerüli el figyelmét.
- Fokozatosan haladunk Marika tanárnővel. - vallottam be az igazat, ám a valóság inkább az lehetett, hogy kicsit megrekedtem a gyökvonásban, de majdcsak kiheverem.
- Ennek őszintén örülök! Vincze tanár úr nehéz eset, de majdcsak átvergődünk az érettségin, nem igaz?! - nézett rám biztatón, mosolygósan.
- Igen... - halk hangom megijeszthette, mert azt mondta, ha lesz egy kis ideje beszélni fog Marika nénivel is.
Elköszöntem és haza mentem, hogy otthon egy örökkévalóságig hallgathassam apám szarkasztikus, cinikus gyalázkodásait a világról, és az életről, melyben valahogy szükségképpen boldogulnunk kell.
Bezárkóztam gyerekszobámba, és megírtam a házi feladatokat, majd újból elővettem a szöveget, amivel irodalomórán is foglalatoskodtam, és mire anyám háromnegyed öt körül kissé elcsigázottan megjött a munkahelyéről már majdnem rendesen meg is értettem, amit olvastam.
Később kiderült, hogy diszgráfiám van, ami annyit tesz, hogy egyáltalán nem szándékosan, de rendszeresen összecserélem egymással a mássalhangzókat, ami miatt a szövegolvasásnál meggyűlik a bajom az értelmezhetőséggel.
Másnap szokásos bizalmatlan egykedvűséggel vetettem bele magam iskolás hétköznapjaimba, amikor azt vettem észre, hogy a nagyszünetben egy nagyon rendes lány jön oda hozzám a padomhoz, és beszélgetést kezdeményez.
- Robika! Hát hogy vagy?
- Köszönöm. És te?
- Én remekül! - sugárzó mosollyal jutalmazott. - Ugye gondjaid vannak a szövegértő  olvasással?
Kérdése meglepett, de ugyanakkor biztonsággal töltött el. Valakit érdekel, hogy mi van velem? Ez azért nem semmi. Hosszú, barna, göndör haja, aprócska gomb szeme, de annál szélesebb mosolya úgy tűnt kárpótol mindenért.
- Sajnos... - jegyeztem meg, de a tanárnő szerint mindig az idegen szavakkal kell kezdeni, amit nem tudok, és utána egész jól megyeget.
- Ha gondolod órák után nagyon szívesen gyakorolok veled. - finom pöttöm ujjacskáit mancsaimra tette, hogy támogasson, megerősítsen a tudatban, hogy mégse vagyok totál egyedül.
- Ez... nagyon rendes tőled... köszönöm... - nyögtem ki. Persze a hátam mögött a dögösebb bombázók között máris felütötte fejét a féltékeny találkozás, hogy Gyöngyi vajon mit kereshet a padomnál? És vajon miért beszélgetünk mi ketten annyira közvetlen, és barátságosan?
Nemsokára ismét becsöngettek, és ismét eljött a bizonyos irodalomóra, így Gyöngyi visszament a helyére, ahol egy-két bizalmasabb barátnője persze azonnal majd meghalt a kíváncsiságtól, hogy mindenképp megkérdezze ugyan mi a túrót képes valaki egy idiótával beszélgetni, amikor az IQ-teszten is kapásból megbuknék.
Kicsit hátrafordítottam nagyfülű fejemet, és még jól láttam, hogy Gyöngyi nem felel a feltett kérdésre, viszont hálásan nézett rám.
A magyartanárnő a szokásos módon fegyelmezetten, kimért szigorúsággal, és pontosan ledarálta az aznapi anyagot, majd amikor úgy tűnt, hogy az osztály csendesen hallgat, vagy figyel kényelmesen elhelyezkedett a mellettem lévő háttámlás széken, és együtt kezdtünk gondolkodni, és tanulni.
Visszagondolva kicsit mindig is a kívülálló Robinsonok magatartásával gondoltam gimnazista éveimre, mert abba a hiába csöppentem, hogy lehet, hogy egyáltalán nem kedvelnek, és nem szerethetnek engem. Elvégre ki a fene kedvelne egy olyan magának való, árnyékától is megijedő, sokat síró kamasz fiút, akinek számos gondja van a tantárgyak mellett a normálisabb emberi kommunikációval, és beszélgetések kezdeményezésével?
Az óra befejezése előtti tizenegyedik percben a tanárnő felállt a padomból, kilépett a táblához, és mindenkihez beszédet intézett:
- Figyeljetek ide! Robi nem tehet arról, hogy problémái vannak! Bárkinek lehetnek gondjai. De ettől még nem volna szabad, hogy elítéljük, kigúnyoljuk, vagy bántsuk őt, csupán csak azért, mert másként gondolkodik, mint egyesek! - Az ,,egyesek" szót kihangsúlyozta, hogy a gonoszka lányok is érthessék a hátsó padsorokban, ahol meghunyászkodva lapítottak. - Az érettségig már csak alig pár hónap van hátra! Szeretnélek megkérni benneteket, ha egyetlen mód van rá tartsatok össze, és segítsétek egymást, mert ez lehet a siker egyedüli garanciája. - visszajött a padomhoz, és megsimogatta biztatása jeleként vállamat.
Erre egy-két diák összeérintette kezét, majd előbb-utóbb mindenki ütemesen tapsolni kezdett.