A SAJNÁLAT PUSZTÍTÁSA

Lassan minden alattomos alkuk
szószegő ígéretekké válnak.
Megérdemelt pihenőnapok
elmélkedő délutánja előtt
munkakör s mohó karriervágy forrongón
összecsattan mint megszokás automatizmusa.

Férges téboly ez, mely örökké csilingelő
aranytallérok után éhezik.
A dolgok mélységes titka sokszor fájóbb,
hiszen alárendelődik egy magasztosabbnak
hirdetett gondolatnak.
Egyetlen hajszálba megkapaszkodni sikerességek
szamárlétráján őrült feltevés.

Szép is az incselkedni kész önáltatás futtában,
mindent egy lapra feltéve szeretne naggyá,
s hatalmassá nőni – elménk hazudozó
síkja látszat-világokkal,
profitokkal téveszt bennünket.
Lényegüket vesztve sokan ideje
korán állnak be a ledaráló taposómalomba.

Akár az imádkozó sáskák porcukros
fűszálakon függeszkednek,
mint akik máris lerágnák egymás fejét
romantikus párosodásaik közben.
Kölcsönös csalódásokvermeibe ím mindenki beleesik.
Kígyók gyülevész kórusán
átsiklik alattomos, túlvilági kuncogás.

Húsok, s vérerek rózsája nem önként
– de parancsszóra nyíliik széjjel vaskos
pénzkötegek ropogásának.
Mindannyian egymást űzetik,
kergetik e nagyvilágon.
Az ész hervatag órája gyakorta inkább zérót ver.
Hallgatódzva lappang még ide-oda
a kísérleti helyezkedés,
mint a bebiztosítottság lehetséges záloga.

A megértő szellem némán,
tudattalan megzavarodik:
boldogtalanul elfeketedik a teremtő személyiség is.
Elviselhetetlen szenny-csömör
lep be már mindent.
A rejthetetlen lent már mindent
elpusztít s megöl.
Szaporító táplálék-láncolat marad
csupán az ember-ivadékokból!