VERGŐDŐ EBIHAL-POPULÁCIÓ

Az ácsorgó emberek még nyugodtak,
akár a dermedő viaszbábok, amiket kényszerből kiöntöttek,
ha ráncigálják, vagy épp csak játszanak velük.
Üveggömböknek nézhetik szándékosan az ólomsúlyokat.
A széparcú aggastyánoknak ma már megengedhető,
hogy káromkodhassanak.

A Lét filléres álmát úgy érzik
elrabolta a méltatlan hazudozás,
hogy holnapok lucska-piszkán jobb világ lehet.
Otthon-maradt álmok dideregnek Alzheimeres-homályban
ami mindig hazudik hogy a méltánytalan
s fölháborító körülményeket elleplezze.
Mélységes szorongás gyermek-hálójában vergődő,
defektes ebihal-populáció, akik bármelyik pillanatban
megadhatják önmagukat a totális végkimerülésnek.

Mindennapok átkozott, elszakadható fonalából nincs kiút,
s nem is lehet menekülni, araszolni.
Maradhat csöppnyi igyekezet – igaz -,
de sokszor már ez is fölösleges.
Változik a fontossági sorrend is.
Aki ráncaitól szabdaltan már rég megkopott,
kiüresedett azt könnyedébb lenézik,
mint leprás kisemmizettet.

Az életnek – bár mindennap suttogunk -,
helyettünk mégis évgyűrűk regélnek
Golgota-testű megpróbáltatásainkról.
Avítt pergamen-beszédük is
csupán kéregminták a tékozló időkben.
Mert mindenkire rá nő, mint a bőr a hóhér-idő;
csontig hatolón, kibírhatatlan.
Megcsúfolt álmaink mindig vaksötétek.

Az emberevő, gaz-kupac világból
mindig is hiányzott az empátia.
Kétes mostohává sorvasztotta magát a felébredés
s kiábrándulás emberekből,
s még kiutakat található lehetőségekből.
Testünk csatakos csomóját,
mint haldokló gyertyalángot önmagunktól kioltjuk!