UTOLSÓ LEHETŐSÉG

Munkában megfáradt, talán kicsit szkeptikusan is kiábrándult, negyedik X-hez közeledő, kisfiúsarcú férfi közeledett a multinacionális cégcsoport nagy törtüvegezett tárgyalóterméhez, mely úgy festett, mint egyetlen, hatalmas téglalapszerű, tágas iroda.
Sötétbarna, idejekorán kopaszodásnak indult hajában helyenként a gondok szőttek pár darab ősz hajszálat, mely rendkívül jól kiemelte ennek az embernek egész belső vibráló feszültségét. Ha kollegái, vagy néhány ismeretlen ember az utcán, tömegközlekedési járaton véletlenszerű pillantást vetett rá szinte azonnal levonta a következtetéseit: ,,Ezt az embert jó volna egyszer és mindenkorra megvigasztalni, hogy végre tudjon kicsit örülni az életnek, mint más normális halandók."
Enyhén gyűrött nyakkendőjén pár csepp vérfolt látszott. Gyermekkora óta, ha frusztrált, vagy ideges volt rendszerint mindig elkezdett önkéntelenül is vérezni az orra. Nagyanyja gyakorta mondogatta is, amíg élet: - Rá se ránts édes fiam! Legalább nem kapsz agyvérzést.
Munkáját mindig precíz makulátlansággal, és előrelátással végezte el. Gyakran segítette munkatárait, akik viszont maradéktalanul ki is használták gyerekes naivságát, jóhiszeműségét.
A levegő - bár alig múlt el vénasszonyok nyara -, mintha szándékosan még mindig a nyár barátságtalanul tomboló kipárolgásait, gőzeit dédelgette, őrizte volna erőszakosan. Annak ellenére, hogy az irodai helységekben légkondicionáló berregett kattogón, kissé ellenszenvesen az embernek óhatatlanul is olyasféle érzése támadt, hogy nem volna éppen haszontalan vállalkozás, ha ablakot lehetne nyitni. Ez főként a klausztrofóbiában szenvedőbbeket viselte meg inkább.
A férfi még egy utolsó pillantást vetett a tárgyalóterem melletti, nagyobb méretű falitükörben, hiszen a makulátlan megjelenés mostanság nagyobb súllyal esett latba, mint a szakvégezettség, vagy egy-egy illető végzettsége.
Odabentről heves szópárbajokat, ideges, feszültségekkel, intrikákkal teljes veszekedős hangok hallatszottak ki.
,,Miért kell nekem ide bemenni?!" - futott át néma kétségbeesésként a kérdés zaklatott agyán. Öt és fél éve nevezték ki főmunkatárs helyettesnek, és persze minden karácsonykor be volt ígérve, hogy nemsokára elő fogják léptetni csak mindig tegyen úgy, ahogy a nagyfőnök akarja, tartsa a száját, és persze legyen nagyon türelmes, akkor nem lesz semmi gond. Most viszont önkéntelenül is meghallotta az ajtó mögötti pergő, dühös párbeszédeket.
Majd megpróbálta összegyűjteni minden maradék akarat erejét, szándékosan összezsugorodott lélekjelenlétét, mely már több alkalommal is cserbenhagyta. Hármat kopogott a kemény mahagóniszínű ajtón, majd egy irritáló, és dühös felszólításra nagy nehezen belépett a tágas terembe, ahol egy hatalmas tárgyalóasztalnál kilenc főként főnökségi beosztott várt rá, és mindegyik árgus, hiéna szemekkel máris tanulmányozni, vizslatni kezdte feszült viselkedését.
- Na, csakhogy végre Dr. Csillik is megtisztelt bennünket jelenlétével! Jöjjön már be! Mit szerencsétlenkedik ott az ajtóban?
A kissé tétova, izgő-mozgó férfi érezte az igazgató hangjában a maró, szándékosan gyilkos iróniát, mellyel egy elefántot is könnyedén a falhoz állított volna mérgében, most mégis minden akarat erejével azon volt, hogy megússza ezt az egész ellene irányuló, kíméletlen boszorkányüldözést.
- Én... bocsánatot kérek... máris... egy pillanat... - így is jó tizenötpercre volt szüksége, hogy úgy csukja be maga mögött az ajtót, hogy az egy méter magasságúra nőtt fikuszoknak ne legyen semmi baja, amit véletlenségből pont az ajtó mögé rakott be valaki.
Az igazgatótanácsban csupán csak egyetlen egy nő kapott helyett. Nem lehetett pontosan tudni, hogy vajon csupán csak azért tölthet be ilyen magas pozíciót, mert végzettsége, és emberi képességei erre kiválasztották, vagy azért, mert az asztal alatt az igazgató kedvére simogathatta, fogdoshatta karcsú, rugalmas combjait.
- Tehát Dr. Csillik! Mióta is családtagja maga a mi kis vállalatunknak?! - kérdezte méregetve őt az igazgató, aki jó tizenöt évvel fiatalabbnak, energikusabbnak látszott, mint beosztottja.  
- Jelentem... öt és fél éve! - miért kell neki állandóan hajbókolni, meg meghunyászkodni, mintha egy szolgalelkű komornyik volna? Elhatározta, hogy megpróbálja kihúzni magát, ami megint csak nehezére esett, mert hátproblémái is voltak a rengeteg sok asztalnál eltöltött munkaidő okán.
Az igazgató most a női főnökre pillantott kaján, mohó vigyorgással, aki ezt titkos jelzésnek vehette, mert máris egy piros dossziét csúsztatott oda az igazgató kezei közé. Mint később kiderült Dr. Csillik személyi anyaga volt megtalálható benne.
- Nos... - lapozgatott a hivatalos okmányok között -, maga rendkívül képzett! Már-már túlságosan is! Árulja el nekünk, hogy akkor mi itt a probléma?! - nézett fel mérgesen a lapokból, akár egy mérges iskolaigazgató.
- Igazgató Úr kérem! Én... semmit sem értek az egészből... - jelentette ki gyerekes naivsággal, de legalább patyolattiszta őszinteséggel.
- Hát ez kedves! Nem kedves?! - nézett végig a legtöbb beosztottján a marcona igazgató. - Kitalálom! Maga több pénzt, és felelős beosztást akar, és most megjátssza a naiv áldozatot, aki semmiről sem tehet?! Csillik maga ördögien képes manipulálni az embereket! Ha nem ismerném, azt gondolnám, hogy megakar engem zsarolni! Erről van szó igaz-e Csillik? Maga megakar engem zsarolni?!
- I-Igazgató Ú-Úr kérem...
- Fogja be a pofáját, amíg higgadt vagyok! Világos?! - egy kacérkodó pillantást vetett a női beosztott felé. - Úgy döntöttem, hogy felmondok magának! Két hetet kap, hogy összeszedje a cókmókját és távozzék!
- Elnézést kérek igazgató úr, de talán... ez egy kicsit drasztikus megoldás! Elvégre Dr. Csillik minden esetben rendes, becsületes közalkalmazott volt, és mindig a cég érdekeit tartotta szem előtt. Egyszer sem ment szabadságra, csak ha már mindenki az ő fülét rágta. Esetleg megpróbálhatnánk kitalálni valami... megoldást, nem?!
- Nocsak! Egy újabb jóakaró! Tibor! Talán maga is szeretné követni a munkanélküliek táborába kedves kollegáját?! - nézett rá villogó tekintettel.
- Ö... nem Uram... én csak... - hebegett.
- Akkor üljön le de rögtön, és fogja be a pofáját! Most pedig szavazni fogunk! Kézfeltartással jelezze, ki van amellett, hogy Dr. Csilliket menesszük állásából, és ki van amellett, hogy maradjon?!
A kilenctagú testületből egyetlen ember volt, aki nemmel szavazott. Az igazgató mégsem rúgta ki. Ellentétben Dr. Csillikkel, akire innentől kezdve úgy tekintettel a cégen belül, mint nemkívánatos személyre.
- Úgy látom, hogy egyhangú döntés született Hölgyem és Uraim! Csillik két hetet kap felmondási időnek, és a végkielégítését majd átveheti! Szeretném, ha tudná, hogy a cégen belül senki se neheztel magára! Ez csupán mindannyiunk üzleti érdeke! A magam és munkatársaim nevében köszönjük eddigi munkáját! - formális kézfogás következett, majd Csillik úgy távozott a nagyméretű tanácsteremből, mint akit szabályosan leforráztak.
Kollegái nem győzték bátorítani, vigasztalni, nyugtatni őt. Nem baj öregem! Majdcsak beindul majd valami! Talán néhány héten belül egy kedvezőbb lehetőség, hiszen az élet egy nagy lutri! Nem igaz?! De azok, akik őszintén megismerhették Csilliket tudhatták, hogy valami olyan elemi, létszükségleti tulajdont vett el tőle a feljebbvaló vezetőség, melyet már sohase lehet visszakapni.
Csillik felkapaszkodott a hazafelé tartó buszra, és szándékosan az utolsó ajtók egyikén szállt fel, hogy kiadósan kibőghesse magát, mint valami elfuserált óriáscsecsemő. A legtöbb kíváncsiskodó utas csak bámulta, hogy egy felnőtt, érett ember miért siratta az egereket, amikor - látszólag -, jól szituált, és mindene megvan.
Amikor hazaért mennyasszonya már a bejárati ajtóban várta, és persze nem volt rest nyakába zúdítani a könyörtelen igazságot, miszerint: szakít vele!
- De hát... miért...? Miért csinálod ezt?! - fakadt ki térdre rogyva, szánalmas ábrázattal Csillik.
- Még nem tűnt fel kis hörcsögöm! Én mindent beleadtam ebbe a kapcsolatba! Időt, és pénzt feccöltem bele, és akkor téged meg egyik napról a másikra kirúgtak, és a fizetésed is a béka feneke alatt van! Te nem akarsz semmit sem változni, és egyre inkább úgy látom, hogy állandóan csak sajnáltatod magad, és semmiből nem lesz semmi! - azzal vette becsomagolt bőröndjeit és magas tűsarkú, méregdrága cipőiben pipiskedve kisétált Csillik előre megtervezett, kiszámított életéből.
Dr. Csillik úgy érezte, mint aki önként, szándékosan lépett ki az életből, amihez immáron szinte csupán az kötötte, hogy még tudott szabad lélegzetet venni.
Ábécé sorrendben feltelefonálta, és üzenetet is hagyott legkedvesebb gimnáziumi osztálytársainak, hogyha éppen a főváros felé járnak, és nincs más dolguk beugorhatnának hozzá egy kicsit beszélgetni. Egy-két kivételtől eltekintve szinte mindenki következetesen hárított.
A hét vége felé, hétvégéhez közel váratlanul kopogtattak ajtaján. Először nem vett róla különösebb tudomást. Elvégre gyakorta megesik a legtöbb emberrel, ha merő véletlenségből máshoz csönget, vagy kopogtat be. Ezt az idült, átmeneti feledékenység számlájára is lehetne akár írni.
Óvatosan kinézett a kukucskálón, és egy fantasztikusan csinos, egzotikus hölgyet pillantott meg, aki szemlátomást kissé elveszett szégyellősséggel egyelőre még nem döntötte el, hogy újra csöngessen, vagy kopogtasson ajtaján.
- Tessék? Üdvözlöm! Se-segíthetek? - lépett ki.
- Szia! Hát hogy vagy? - üdvözölte kissé félszeg, mégis gyönyörű, szikrázó mosollyal. - Szerintem te nem tudod, hogy ki vagyok igaz? Én viszont emlékszem rád, és sokat is gondoltam rád! Bemehetek?!
- Oh! Hát persze... természetesen... - szabadkozott, majd gyorsan félre is állt az útból.
- Milyen kellemes kis lakás! - fogta tétován finom, hosszú kezei között retiküljét, és abban bizakodott, hogy valahova majd lerakatja. - Még most sem tudod ugye, hogy ki vagyok? - nézett rá huncut kíváncsian.
- Bocsáss meg... de... - szabadkozott. - Nemigen szoktam hozzá, ha az ember ennyire egzotikus, igazi hölggyel találkozhat...
- Oh! Ezt imádom benned! Romantikus gavallér maradtál! Semmit sem változtál! - gyöngéd puszit adott a másik arcára. Enyhén rúzsfoltok maradtak a helyén.
- Gyöngyi vagyok! Tudod a kislány az óvodából, aki megsajnált téged, amikor a többiek széttúrták elsőosztályú homokváradat. Most már remélem emlékszel?
- Oh! Ezt a váratlan meglepetést! Fantasztikusan csinos vagy! De mi járatban? Hogy vagy?
- Hát volt egy hosszabb párkapcsoltom, ami nagyon csúnyán végződött, hogy őszinte legyek, mert imádom a gyerkőcöket, viszont a volt pasim hallani sem akart róla, hogy teherbe essek, így szakítottam vele.
- Őszintén sajnálom, hogy ez történt...
- Semmi probléma édesem! Régen történt! A sebek előbb-utóbb csak beforradnak egyszer. - mély sóhaj hagyta el ajkait. - De most inkább rólad szeretnék hallani! Mi történt veled az elmúlt cirka húsz évben?
Dr. Csillik máris kirohant a konyhába, és megpróbált gyorsan keríteni valami harapnivalót, amivel megkínálhatja régi barátját.
- Megkínálhatlak esetleg... kávé... üdítő...?
- Jaj, ne legyél már ennyire imádni valóan kisfiús! Inkább huppanj le mellém és dumcsizzunk! - felelte könnyedén, és lazán.
Bőséges négy órás tartalmas beszélgetés következett, melynek során az egykori barát értesült Dr. Csillik minden szerencsétlen balszerencséjéről kezdve romantikus bókolásairól, zátonyra futott lánykéréséről, és a vállalatnál betöltött állásáról, ahonnét nemrég rúgták ki. És hogy mennyasszonya is milyen csúnyán faképnél hagyta.  
- Jaj, szegény kis drágám! - simogatta meg gyöngéden ujjaival a másik arcát. - Biztosan nagyon magadra vetted ezt az egész csúnya históriát nem igaz?! Én nem is tudom, hogy mit mondjak?! Borzasztóan sajnálom, és tud, hogy én mindenben melletted állok!
- Ez... igazán nagyon kedves tőled... - még ideje sem volt, hogy átöltözzék otthoni, valamivel kényelmesebb ruhájába. Félrecsúszott nyakkendője valósággal fojtogatni kezdte. Nem is tudta elképzelni, hogy egyes emberek miként képesek egész nap ennyire kényelmetlen ruhadarabot a nyakukba kötötten viselni, mintha igás állatok lennének.
- Én tudom, hogy ez most nehéz számodra, de ha nem gond itt maradnék veled egy ideig. - szerelemtől ragyogó, sugárzó tekintetével folyamatosan szívének kedves férfit fürkészte, és megpróbálta kitalálni gondolatait.
- Nagyon haragszol még, ami anno az óvodában veled történt?
- Oh! Már olyan régen volt! A nyolcvanas évek végén...
- Tehát ez virágnyelven annyit jelent, hogy túlléptél a dolgon, de a tüske még benned van! - szorította meg a másik kezét, majd a szívére tette.
Dr. Csillik életében talán csak ebben a jelentős percben tapasztalhatta meg, hogy mit jelenthet az igazi boldogság, melyhez mindenkinek joga lenne.
- Most el kell mennem a lakásomra, hogy elhozzam néhány holmimat! Annyira örülök, hogy végre megtaláltalak! - most először csókolhatta úgy meg régi ismerősét, ahogy mindig is szerette volna.             
- Később talizunk szépfiú! Addig légy jó! - búgta füleibe dorombolón. 
Végül jöttek egykori kollegái, akiktől szintúgy hosszadalmas, érzelmes búcsút vett, és nyomatékosan igyekezett felhívni mindenki figyelmét, hogy senkire sem haragszik, senkire sem neheztel.
Mivel gyűlölte a vért, és a lőfegyvereket értelemszerűen ezek az eszközök automatikusan kiestek öngyilkossági számításaiból. Helyette tele engedte nagyobb, öntött vaskádját kellemesen meleg vízzel. Rengő, hurkás testtel megpróbált úgy elhelyezkedni, hogy a vizet ne préselje ki fölöslegesen, mert ki nem állhatta ha rendetlenség, és káosz van környezetében. Bekapcsolta hajszárítóját. Még szerencse, hogy közel volt az elektromos dugó, így nem kellett attól tartania, hogy a hajszárító nem fog működni. Vett egy jelentős, mély, utolsó lélegzetet. A mennyezet felé emelte könnyfátyolos tekintetét, és beleejtette a szándékosan bekapcsolva hagyott hajszárítót a fürdővizébe, ami jócskán megrázta, ami miatt szívműködése szinte azonnal megállt.
Vajon mi futhatott ágy örökösen zaklatott, nyughatatlan agyán? Vajon meglehetett volna menteni kisiklott, reményveszett életét? Vajon a legtöbb ember miért feledkezik meg szándékosan az áldozatokról, és a sebezhető emberekről?!

NULLADIK ZÓNA

Félek már elalszom végül,
míg lopva rám nem talál valaki.
Nem látnak majd többé a vágyat-ásító
esték forgatagában.
Magányom dac-hálója lesz
egyedüli éjjeli menedékem.

A Lét már minden esetben lefelé
rohan szakadékok vermeibe.
Kísértete vagyok e válságos,
önmagából totálisan kifordult Jelen időnek.
Bárkit megfeszíthetnek, tönkre tehetnek
mint bűnbak-latrokat,
mert rendre könyörtelenebb
a profit-hajhászabb világ.
Mire bárki is ráeszmélne
a szólításra a lélek elgáncsolódik odabent.
Nem látható át a ránk telepedett,
kizsigerelő városi dzsungel fölött.

Miért van az, hogy rejtett, szánalmas,
kis Anonymusoktól várja mindenki az értelmet,
miközben egy se akad, aki méltóképp cselekedhetne?!
Miért kell mindent gondosan megvitatni,
vagy mérlegként újbóli bírálat,
találgató kritikák elé vinni,
amikor egyszer már bizonyított s működik?

Agy-zsugorokban szenvedők hibás téziseit
miért nem lehet azon nyomban illendőn megcáfolni?!
– A totális idiotizmus még csak előszitál,
ám az oktatásban záporozhat a végleges fejetlenség.
Mindenki tudja a terjengő méreg
a tudás fényeitől foszthatja meg kiválasztottait.

Bitang cinkosok kezére játssza
a józan ész diktálta esélyt,
hogy önállóan kreatívan is
lehet összefüggéseket kutatni.
– Akár a nyálkás ragadozó-uszony figyelmeztetések,
fenyegetések intelmek vak-jeleit tapogatja
itt vak-világtalan mellett a látók is.

Érzőn-túli rétegekig lepréselődik
már az egykoron kérdezni mersz, büszke hang is.
Prófétai szó helyett homályba borul
tett és igazság vezény-szólama.

Nap-tűzte Nirvána-zónába hullik minden,
mi egykoron a gondolat szelíd,
megváltó bölcsője volt.
Agy-tompított kordon-rendszerek
digitális-bilincseit mikor tépik önként szét?!

BOLYONGÓ EMLÉKEK KÖZÖTT

Életében egyetlen nőt szeretett. Egyetlen kristálytiszta, igaz, szerelem volt az életében, mintha a mindenki számára elérhető, és megérdemelt boldogság egyszer csak kopogtatott volna az ő ajtaján is, és neki csupán csak annyi lett volna a dolga, hogy megnyissa a szívét, annak, aki igazán megérdemli.
A legtöbb hozzátartozója, és ismerőse persze egyből azt javasolta, hogyha az illető nővel őszintén szeretik egymást, akkor adjanak maguknak pár hónapot, mielőtt valóban sorsukat gyökeresen meghatározó, életszóló döntést mernének hozni, ám a férfi mintha megérezte volna titkosan, lappangón, hogy nincs már sok ideje.
Rendkívül nehézkesen ismerkedtek össze feleségével. Mindketten bölcsész egyetemisták voltak, és jövendőbeli feleségnek már így is volt három diplomája. A pszichológia, és szociológiai oklevél mellé úgy érezte, szeretne még valamit hozzátenni, és miután mindig is vonzotta az irodalom ezért úgy döntött megpróbálkozik az egyetemi körökben csak ,,elátkozott szaknak" elkeresztelt magyar szakkal. Ekkor találkozott először a férfival, aki más volt, mint azok a beképzelt, öntelt hólyagok, akik a legtöbb esetben az egyetemet valamiféle jelképes ugródeszkának tekintik, és az egész világ sajátságos, kihasználható játszóteret képvisel önző szemeikben.
Dezső szabadverseket is írt. Már a legelső alkalommal valósággal körbe udvarolt mindenkit a költészettel, és elsősorban a szavak mézes-mázos hatalmával, mely a XXI. századi emberek mentalitásából szinte teljesen kiveszett. A legtöbben furcsa csodabogárnak, hóbortos magának való alaknak tartották, míg nem találkozott Annamarival, aki megnyitotta lelke kapuit.
- Márpedig én akkor is szóra bírom ezt a roppant érdekes embert! - mondogatta barátnői gyűrűjében, amikor az aulában várakoztak két óra között a következő előadásukra.
- Én a helyedben nem vesztegetném az időmet egy ilyen tutyimutyiskodó alakra!
- Jaj, ne már! Most nehogy azzal kezdjetek nekem jönni, hogy titeket csak a sportos, kigyúrt test hoz lázba!
- Hát... ami azt illeti, és csípem az olyan csávókat, akik adnak a kinézetre!
- Te nem vagy eszednél! Kutatások is bizonyítják, hogy a legtöbb kigyúrtagyúnak fingja sincs róla, hogy ki volt Arany János, vagy Radnóti! Nem tagadom, hogy félistenek az ágyban, de a női lelket egyáltalán nem ismerhetik!
- Te tudod kisanyám! De ha gellert kap a számításod ne panaszkodj nekem, hogy én nem figyelmeztettelek!
Annamari ettől kezdve úgy igyekezett ügyeskedni, hogy mind az előadásokon, mind a szemináriumokon előszeretettel foglalt helyett Dezsőhöz közeli padokon, vagy közvetlenül mellette, és valahányszor csak ránézett végzetesen, kellemesen megdobbant a szíve. Amint csak vetett egy futó, kósza pillantást erre a különös férfira lelke mélyén anyai ösztönök ébredtek fel. Ennek a férfinak valószínűleg súlyos problémák, gyermekkori traumák nyomhatják a lelkét, hiszen mindig úgy nézett ki, mint akit feltétlenül meg kell vigasztalni.
Egyik irodalomtörténet óra után Annamari vele maradt a teremben, és flörtölő szempillarebegtetéssel megpróbálta elcsábítani. miközben sejtelmesen a fülébe suttogott:
- Kérlek mondj nekem valami romantikusat...
- Reszkető barna csillagok virága két szemedben/ Angyalként védelmezel hetedíziglen.
- Ez nem igazság! Ez annyira gyönyörű! - cuppanós csókot adott a férfi arcára, amitől a másik elpirult, ami szokatlan volt, mert Annamari más reakcióhoz szokott.
Egy másik alkalommal véradó napot szerveztek az aulában és Annamari is előszeretettel jelentkezett önkéntesnek, aki életet ment azzal, hogy vért ad. Egyetlen ember vonta ki magát ebből az önkéntes segítségadási kötelezettségből Dezső.
Annamari később az alagsori jegyzetbolt melletti takarítók számára fenntartott szűk szobában talált rá. Összekuporodva, két vaskos térdeit összekulcsolva keservesen pityergett, sírdogált, és mikor lehajolt hozzá, és védelmezően megpróbálta volna átölelni Dezső kicsit fenyegetőbben annyit mondott: - Ne érj hozzám!
- Dezső! Kérlek! Mi a baj?! Segíthetek?! Ezt meg kellene beszélnünk, nem gondolod?! - próbált segíteni, de Dezső az adott nap hátralévő részében mindig úgy ügyeskedett, hogy kikerülte az együtt töltött perceket, és mikor estefelé hazafelé mentek Dezső inkább nem az Astoria metróaluljáróba ment, hanem felkapaszkodott a nyolcas buszra ami ugyanúgy haza vitte.
A féléves vizsgák a nyakukon voltak, és mivel Dezsőnek mindig is problémái voltak a nyelvészeti tantárgyakkal  Annamari készségesen felajánlotta, hogy tanulhatnának együtt.
- Figyelj! Nem akarlak bántani! Tényleg csak segíteni szeretnék neked, hogy sikerrel vedd az akadályokat! - ám bárhogyan is igyekezett korrepetálni Dezsőt mind szófajtanból, mind mondattanból - bár Dezső olyan erősen koncentrált, hogy valósággal füstöltek agyában a gondolatok -, a vágyott hatvankét pontos ponthatárt egy-két pont híján szinte sohasem sikeredett megközelíteni az esedékes zárthelyi dolgozatoknál.
Így történhetett, hogy ha Dezső mindenképpen szeretett volna diplomát kapni akkor bizony engedményeket kellett tennie. Le kellett adnia a magyar szakot, így a történelmet vihette tovább.
- Úgy sajnálom! Tényleg, őszintén! – hajtotta vállaira fejét Annamari. – Figyelj! Tudom, hogy ez nagyon fájó érzés, de más még eddig se jutott volna el! – igyekezett biztatásnak szánni szavait, de érezhette, és láthatta, hogy szegény Dezső valósággal romokban volt a hír hallatán.
Később élő ember el nem hihette, hogy hogy képes az egyetem kiadni olyan diplomát, mely szigorúan csupán egyetlen szakról szól. Főként a rosszakarók mondogatták, hogy ennyire harmatos gyenge lenne a felsőoktatás érdemi színvonala, hogy már vadbarmokat is beengednek az egyetemre.
Dezső – bár egyáltalán nem akarta meghallani ezeket a nagyon valós, rosszindulatú, barátságtalan hangokat -, azért csak-csak hallott egy-két foszlányt.
Olyan lopakodó tolvajok módjára osont be megszégyenülten az egyetem fő épületébe a Múzeum körút felöl, mintha csak egy B-kategóriás, idétlen akciófilmnek lenne az egyik botlábú, tökelütött, balszerencsés mellékszereplője. Igyekezett úgy lépni, hogy semmilyen fölösleges, gyanús zajt ne kelten maga körül. Mire hosszas sorban állas, és közel két órás idegborzolás után a szarkalábas szemű, zsémbes titkárnő gratulált neki diplomájához Dezső olyan gyorsan, és észrevétlen hagyta el az egyetem területét, mintha nem is töltötte volna itt életének hét meghatározó évét.
Annamari ellenben büszkén pózolt a kamerák, és fényképezőgépek kereszttüzében, és fekete kalapos talárjában maga volt a megtestesült tökély. Mikor a diplomaosztón összeálltak egy nagy közös képhez szinte olyan hallgató nem akadt, aki ne hiányolta volna Dezsőt a különös csodabogarat.
Annamari felkerekedett, és személyesen meglátogatta otthonában. Dezső valósággal majd hanyatt esett, hogy álmai hölgye személyesen eljött hozzá, mert szereti, és bizonyára nagyon fontos neki.
- Szia Dezsi! Bejöhetek?
- Ö… izé… miért is ne… - engedte be a bejárati ajtón.
Még szerencse, hogy akkoriban mind a két szülője még javában dolgozott, így nem volt senki, aki a háboríthatatlan, turbékolni vágyó nyugalmukat kikezdhette volna.
- Annyira hiányoztál a csoportképről! Mindenki csak téged kérdezett, hogy hol vagy? Mi történt?! – ölelte át.
- Hát… kicsit rosszul éreztem magam, és inkább hazajöttem, hogy átgondolhassam a történteket…
- Meg kell ígérned magadnak, hogy nem fogod az életedet lelkiismeretfurdalások, marcangoló önostorozások közepette leélni!
- Megfogom próbálni…
- Hát ez nem hangzott valami bátran, de tudod mit töltsük együtt a napot!
- Rendben! Ez jól hangzik!
Nem tudni, hogy most vajon hol, vagy merrefelé élhetnek, de remélhetjük, hogy boldogok együtt.
    

A LÉTEZÉS GROTESZK KÉPLETE



Egy temetés - főként a XXI. században korántsem olcsó. Nem mindegy ugyanis, hogy az elhunyt földi maradványai koporsóban, vagy urnában várják az örökkévalóságot.
Dr. Bujdosó Balázs volt egyetemi tanár, író, műfordító - akinek hitvallása volt, hogy elsősorban ismeretlen költők fordításával megismertesse diákjait, és az irodalomszeretőket a költészet változatos, széleskörű kultúrájával mivel felesége, és hozzátartozói nem voltak, és kicsit maga is úgy érezhette, hogy minden egyes nap, amit a föld nevű bolygón kell leélnie közelebb került az elmúláshoz egyik nap úgy ébredt, hogy ma végre megteszi, és eltemeti saját magát.
Egyik magánklinikán búsás pénzösszegért cserébe az illetékes főorvos közölte vele, hogy testében rákos daganat burjánzik, ami olyannyira előrehaladott státuszban van, hogyha még sikerülne is megoperálni idős korára való tekintettel szervezete alig egyetlen hónapon belül feladná az embertprónáló, gigászi küzdelmet, és ezért az orvos azt tanácsolta paciensének, hogy használja ki-ki soványra szabott, még hátralévő idejét az életből.
- Hát... tisztelt tanár úr! Őszintén sajnálom, de sajnos az Ön szervezete önmaga ellen fordult. Én az Ön helyében elrendezném a dolgaimat, és még megpróbálnék örülni az életnek! - közölte kimért fensőbbséggel, mintha számára ez is valami kényszerű feladat, vagy kötelesség volna és úgy veregette meg az idős tanárember beesett, kissé görbe vállait, mintha a legjobb barátok lennének, majd kezet szorítottak, és az idős tanár inkább elbújt a magánkórházhoz közeli erdős bokrok egyikében, hogy elsirassa saját kisiklottnak gondolt életét.
Egy ásóra, lapátra mindenképp szüksége lehet, hiszen a föld minőségét illetően korántsem mindegyik, hogy hol kezdi el a talajmunkálatokat. Egyszerre mélyíteni, tágítania kell az adott legalább három méter mély üregű gödröt, ahová önakaratából szépen, komfortosan berendezkedve befekszik.
A családi házához közeli kis utca végén volt egy afféle barkács, mindenes bolt, és miután itt mindenki már régóta ismerte a művelt öreget szívesen segítettek neki.
- Jó reggelt Balázs bácsi! Mit parancsol?
- Jó reggelt! Szeretném egy ásót, és egy lapátot vásárolni!
- Hobbi kertészkedés, vagy valami komolyabb, háztáji munka? Ha gondolja én szívesen feláshatom a kertjét? olcsón megszámítom!
- Köszönöm, nem! Már régen megígértem, ha egyszer rászánom magamat akkor ezt szeretném egyedül megcsinálni!
- Értem! - a boltos odaadta a vadonatúj nyelű ásót, és lapátot, és kicsit csóválva nagy búsa fejét, meg hümmögve hozzá jó hosszút nézte, amint az aggastyán ember felszáll a villamosra, és elutazik a temető irányába.
,,Ugyan mi a csudában törtheti a fejét ez a habókos öregember?!" - töprengett magában.
A tanárember már pontosan tudta, hogy hol fogja megásni saját sírját. Az újköztemető háromszáz egyes parcellájánál viszonylag érintetlen fás-bokros madárlátta erős rész feküdt, ahová nem sok kíváncsi látogató tévedt, vagy ha mégis azokat az esetek többségében általában mindig autóval fuvarozták.
A temető fekete, kormos színű kovácsoltvaskapuja - akárcsak egy vadnyugati filmben -, a lézengő, bámészkodó, éppen kávéjukat szürcsölgető biztonsági őrök jóformán ügyet sem vetettek a nyári kalapot, rövidnadrágot viselő időskorú férfira, aki komótos kedvvel két nélkülözhetetlen szerszámot cipelt egyik kezében. Gondolhatták lehet, hogy sírgondozó.
Észre se vette, hogy fürge, szúnyogszerű lábaival valósággal szaladt a háromszázegyes parcella irányába, mire egy kiöregedett vadgesztenyefa mellett hamar megtalálta az erőd-bokros részt, ahol majd örök álmait alussza.
Ásni kezdett. A talaj homokos volt, csupán az első két méter mélyítése után váltott nehezebb, tömörebb agyagos állagúra. Egyszerre feltűnt egy öreg teherautóval egy cigányember, aki hangosbeszélőt szerelt a teherautó tetejére. Időnként be is kapcsolta, hogy a már előre felvett, gépesített hangfelvétel azok fülleit is jól elérhesse, akik messzebb, vagy a temető eldugóttabb részeiben vannak.
- Jónapot kívánok! Érdeklődnék kedves Uram, hogy elfogadná-e a segítségemet?! - kérdezte közvetlenül.
- Üdvözlöm! Köszönöm! Boldogulok magam is!
- Halja-e jóember! Hát minek áss gödröt egy ilyen kifinomult uraság, amikor erre a feladatra vannak a temetősök?
- Hát... az az igazság, hogy most csak lemérem a dolgokat, hogy fog ez az egész kinézni! - megtörölte egy zsebkendővel erősen verejtékező homlokát, majd folytatta az immáron szélesedő gödör mélyítését.
A cigányember értetlenkedve megcsóválta a fejét. Ajkán grimaszos, visszataszító mosoly bujkált, majd beült a rozzant teherautóba, és elhajtott. Gondolhatta: egy újabb bolond hiányzik még a világnak!
A tanár úr pedig komótosan folytatta a megkezdett kubikos munkát. Kicsivel tizenegy óra körül el is készült a téglalapalakú gödör. Gyorsan ki is próbálta vajon milyen érzés lesz majd, ha örök időkre itt kell töltenie életét?
Óvatosan befeküdt, majd a lapáttal szorgalmasan magára kezdte lapátolni a kiásott, friss földet. Valamelyik családtagja, vagy hozzátartozója már élesen megfedte volna, hogy micsoda dolog az, hogy valaki rövidnadrágban, nyári kalapban, és rövidujjú ingben akar sírba feküdni, ahelyett, hogy tisztességgel felöltözködött volna. Bujdosó doktor ezzel viszont a legkevésbé sem foglalkozott. Érezte a sziklaszilárd, meleg, friss anyaföldet, majd szépen lassacskán ellepte őt. Mintha egy képzeletbeli tengerparton lenne, ahol a csalafinta, játékos gyerekek előszeretettel temetik be az embert homokágyba. Igen ám, de azok az emberek tréfának fogják fel ezt az egészet, míg az aggastyán tanárember ezt halálosan komolyan gondolta.
A temető szépen, lassacskán megtelt. Kezdetben főként nyugdíjas özvegyasszonyok sereglettek szinte mindenütt, később feltűnt egy-egy kíváncsi bámészkodó autós is, akik majdhogy nem a közelben parkolták le autóikat.
- Jó napot! Hát maga meg miért fekszik egy gödörben jóember? - köszöntötte egy idős, kotnyeles özvegyasszony, aki csinos, filigrán termetével nyugodtan meghazudtolhatta volna akár saját kortársait is.
- Kezét csókolom kedves asszonyom! Csupán csak kipróbáltam, még éltemben, hogy milyen érzés lehet majd itt feküdni várva az örökkévalóságot! - adott kimerítő magyarázatot.
- Egy idős embernek bizony mondom magának hamar megbomolhat az a kevés esze! Jöjjön szépen! Tápászkodjék ki abból a gusztustalan, piszkos pók rágta gödörből, és menjen szépen haza! Mit fognak szólni a gyerekei, és az unokái?! - az öregasszony szeretett mások magánéletébe beavatkozni annyi szent.
- Köszönöm, hogy felhívta a figyelmemet kedves asszonyom! Mindjárt be is veszem a gyógyszereimet! - Bujdosó azzal földhalmos, koszos kézzel kinyúlt a földhalom alól, és megpróbálta aktatáskájából kihalászni gyógyszeres műanyag dobozát. Rövid időn belül meg is találta a pirulákat. Úgy döntött, hogy legalább hármat vesz be! Biztos, ami biztos! Hiszen ugyan ki is ellenőrizhetné a helyes adagokat, amikor valaki öngyilkos akar lenni, nem igaz?!
Mivel semmilyen folyadékot nem talált, ami megkönnyíthetné a nyelés mechanizmusát ezért igyekezett úgy nyelni, hogy el ne kapja a fulladás.
Az öregasszony látván kisebb szerencsétlenkedését lehajolt hozzá, és egy termoszból enyhén forró tejeskávéval igyekezett rajta segíteni:
- Tessék kedves uram! Ez majd rendbe hozza! Ígérje meg, hogy hazamegy, lecsutakolja magát és fölhívja szeretteit! Jó?!
- Megígérem kedves asszonyom! Minden jót!
- Magának is! - azzal az idős nő feltápászkodott a gödör mellől, majd ment a maga dolga után.
Teltek-múltak az órák, és ahogy a temetőben egyre több, változatos fizimiskájú, és külsejű ember fordult meg szinte majdnem mindegyiknek volt egy-két keresetlen, vagy épp baráti szava az idős emberhez.
Egy tüneményes, alig öt éves, lenszőke hajú kislány lépett kíváncsi oda mellé:
- Cókolom báci! Miért teccik itt feküdni? Sereti a gumicukrot? - kedvesen kinyújtotta pöttöm kis markát, amiben pár szem pirosszínű gumicukrot szorongatott.
- Szervusz kislány! Köszönöm kedvességedet! Egyelőre pihenek itt egy picit, és később majd tovább indulok!
- Anyukám azt mondja, hogy betegséget lehet kapni, ha valaki a földön fekszik.
- Anyukádnak mindenben igaza van! Most menj vissza a szüleidhez!
- Cókolom! - köszönt el illedelmesen, de azért pár gumicukrot a gödör mellett hagyott, hátha az idős ember hasznát veszi.
A kora esti órák környékén néhány temetőőr sétálgatott komótosan, fáradtan arrafelé, és miután a nap lemenőben volt elemlámpát használtak, melynek késhegynyi éle szinte mindent megvilágított. Így szúrták ki az öregembert, aki kicsit elszunyókált a gödörben szuszogva.
- Hé öregfiú! Hát maga meg mit csinál itt?! - kérdezte az egyik tagbaszakadt gorillakinézetű őr.
-  Jó estét Tisztelt Uraim! Csak ki szerettem volna próbálni a gödröt, mert sírhelyet szeretnék magamnak vásárolni!
- Annak biza' könnyebb módjai is vannak papa! - vette át a másik őrtől a szót egy gizda őr. - No, kászálódjék gyorsan ki ebből az istenverte gödörből aztán temesse be ezt a szörnyűséget! A halállal nem jó gúnyt űzni! Aztán menjen szépen haza!
- Igen is! Máris azonnal! - addigra már jócskán elzsibbadt, elgémberedett jóformán egész felső teste, és mire kikászálódott volna a gödörből addigra a két temetőőr is régen tovább állt. Úgy határozott, hogy marad még egy kicsit.
Vajon ki fog igazán, és őszintén emlékezni rá? Milyen nyomokat sikeredett hagynia az életben önmaga után? Hiszen nem volt családja, nem voltak gyerekei, vagy szerető felesége, aki gondját viselte volna vén napjaira, akkor meg mi értelme ennek az egész földi macska-egér játéknak, amit életnek neveznek?
Egyszer olvasott egy remek, precíz idézetet egy magyar író tolláiból: ,,Azért vagyunk a világon, hogy otthon legyünk benne!" - Vajon neki sikerült egyáltalán otthont teremtenie? Igaz, ami igaz vásárolt magának egy hatvannégy nézetméteres, összkomfortos garzonlakást, de hát ez volt mindene, és irdatlanul sok könyvei. Egész életében nem utazott sehova, nem nyaralt homokos, romantikus tengerpartokon, és nem is fedezte fel a világot, amiről fiatalon még híven ábrándozott.
A nap lement, és a koromsötét, fullasztó nyári éjszaka, akárcsak egy kísérteties alagút úgy telepedett rá az ember ösztöneire, és érzékszerveire, akár egy nagy, ragadós, feketelevesszerű massza, vagy szurok.
Dr. Bujdosó Balázs egyetemi tanár éppen azon volt, hogy kiszabadíthassa magát a veremből, ahova saját maga szántából került, amikor hirtelen heves, elefántszerű nyomást érzett a mellkasában. Mintha minden lélegzetet ki akartak volna belőle szorítani. Pár pillanat volt az egész, mégis mindent megváltoztatott örökre. Szíve már nem pumpált több vért sem agyába, sem más érzékszerveibe.
Azt beszélték, hogy néhány hónappal később egy csinos, idős hölgy síremléket állított az idős, egyetemi tanárnak, és rendszeresen meglátogatta friss virágkoszorút téve a sírra.   

ÁT-JÁRHATÓSÁG

Ott szemben a kristálytükör mely nem színlelheti,
hogy elszálltak feletted a gyorsléptű,
büszke évek s fájt, ha úgy érezhetted
magadra hagyott ember, szülő, barát.
Szemben veled az óra.
Kíváncsi-bőszen hallgatod kattogó
doromboló hangját s próbálnád megfejteni
őszülő halántékodra zúdított ősi titkait:
,,Még mindig muszáj feltétlen életben maradnod?!”
Miért nem szállsz ki most
e összezavarodott,
szándékos mókuskerékből?!

Valaki párbajra hívta megtöretett,
digitális hologramod.
Régi fénykép applikációkat kattintgatsz gépeden,
hátha még visszaidézheted azt
amilyen valóban lehettél egykoron.
Fel hizlalt, szánalmas egérként
elébed tévednek kihasználásra játszó emberek,
akár az önző árnyékukat csendben,
ádáz szorgalommal követő macskák.

Most valami benned meg-nem-értett
hanggal kattogva zörög.
Létedet körbe határolták régi hatalmi,
karrierkörök, mintha egy hajótörött
a süllyedni kész hajóroncsról
nem tudna a vízbe ugorni.
– Néha már magad is eszelős vagy.
Röpdös, fenyeget benned egy
vész-jelző silány faktor – elnyomott,
kihasznált agyvelökre érzed
rárogyni az iszonyú, társadalmi torlaszt.

Szókaratés csipkelődéseknek már így
is egy örökkévalóságig ki vagy téve.
Életed előtt már létezett egy árny-Én,
melyet élethosszal meghosszabbítottak,
hogy melletted lehessen, vigyázzon rád,
míg hullongnak, füttyögnek
naponta a kultúra bűnbak-madarai.

Szakadozott beszéddé lett már a vak remény.
Sürgető késztetések ellen jobb
a gondolkodó próféták közege ahelyett,
hogy önmagát rántaná szándékosan
sárba a forgandó vakszerencse!

PATKÁNY-FOGÓ

A kis patkánylyukra emlékeztető osztálytermet, ahol három ember is meglehetősen szűkösen, kényelmetlenül fért meg, nemhogy egy harmincnégy tagból álló egyetemista csoport a fokozatos, mélyen meggyökeresedő, szirupos félelemmassza ülte meg. Úgy érezhette itt bent magát az ember, mintha szándékosan ketrecbe, vagy valamiféle olyan miniatűr buborékba zárták volna, ahonnét nincs menekvés, nem lehet kiút sehova.
A tétova egyetemista, - akit a háta mögött -, mindenki csak hülye gyereknek, vagy idiótának nevezett összeszedte minden maradék bátorságát, és bár egyetemista évei alatt már számos formában felmerült benne az öngyilkosság gondolata, hiszen úgy érezte, hogy mind a docensek, mind a tudálékos professzorok is mind-mind megszégyenítik. Erre bizonyíték volt a múltkor is az irodalmi önképzőkör ülésén, ahol saját versekkel kellett előrukkolni, és miután Ottó valósággal utálta, ha nyilvánosan kellett szerepelnie, hiszen ismert költők versét mindig is sokkalta jobban mondta, mint a sajátjait, ezért inkább megkérte egyik csoporttársát, hogyha nem gond olvassa fel költeményét. A dolog vége az lett, hogy a mély, létfilozófiai problémákat boncolgató költeményt valósággal ízekre szedték olyan méltatlan, gyilkos kritizálással, melyben egy csipetnyi elismerés, vagy pozitív hozzászólás nem akadt. Nem csoda, ha Ottónak azonnal ki kellett kéreckednie a mellékhelységbe, hogy kiadósan kisírhassa minden visszafojtott indulatát, megkeseredésnek indult bánatát.
Mindig is azt akarta elérni, hogy őszinte barátokra találjon, akik segítik, támogatják, és jóformán elkísérik a későbbiekben is életének minden szánalmas, és balszerencsés fordulópontján. Nem csoda, ha a legtöbb - főként hölgy csoporttársa -, legalább is a kezdetekben gyanúsan, furcsán, visszatetszően kezdett rá tekinteni, és szinte viszolyogtak akárhányszor Ottó feltűnt a kopottas vászon csatos táskájával hóna alatt, és kiadós szájszaggal, amit még a legextraerősebb rágógumi, vagy rendszeres fogmosás sem volt képes maradéktalanul eltávolítani.
Ottó most fogta magát és kivételesen leült a leggyönyörűbb, kontyot viselő hölgy mellé. Életében nem látott még annyira eleven, léleklátó, a szívek mélyére hatoló szilvamag nagyságú barna szemeket, melyeket a hihetetlenül angyali, és közvetlen hölgy viselt, aki bátorítón rámosolygott. Ottónak valahogy még a mosolygás is hamar átfordult idétlen, szánalmas grimaszba, amitől eltorzulni látszott elipszisméretű feje.
- Kérlek mondd azt, hogy nem baj, hogy melléd ültem! - közölte a meglepődött hölggyel, amikor hirtelen lehuppant melléje.
- Nem! Egyáltalán nem baj! Nyugodtan! Te tudod, hogy most kijön az irodalomból?
- Szerintem Berzsenyi, vagy valamelyik klasszikusan romantikus költő.
A tanárnőre nem is kellett sokat várakozni, mert pontban fél tíz után pár perccel, akár csak egy halálpontos, felhúzott svájci óramű két kisebb méretű hörcsögzacskóval állandó pirospozsgás arcán, nagy kidülledt, gülü szemével úgy festett mint egy börtönőr, akinek az az egyetlen feladata, hogy mindenkit szemmel tartson, és aki szökni, vagy ellenállni próbál azt méltó módon, elrettentő példával büntesse meg.
- Szép jó reggelt hölgyeim, és uraim! Vegyék elő jegyzetfüzeteiket, mert sok dolgunk lesz ma még! Remélem mindenkinél van egy Berzsenyi verseskötet.
A legtöbb egyetemista - akárcsak az általánosban -, szófogadóan kirakta halványzöldszínű padjára a vaskos, változatos versesköteteket, hadd gyönyörködhessen a tanárnő tudatalatti hiúsága egy kicsit abban, milyen üdítően frissítő érzés is az, ha működik egy bizonyos bevált pedagógiai módszer.
- Nagyszerű! - Odaballagott a sötétzöldszínű táblához, és egy félig eltört, fehér krétacsonkkal máris nyikorgón macskakaparásokat vésett a táblára. - A kritikai szakirodalmat mindenkitől kötelezően elvárom! Aki ezekből a könyvekből egyet sem fog elolvasni a szigorlatra az megnézheti magát, mert sohasem megy át! Legalább is, amíg én itt vagyok! - nézett villogón, ellenségesen végig az egybegyűlteken. Ekkor vette észre Ottó padján a soványka, papírkötéses, silány minőségű Berzsenyi kötetet.
Mintha valami szándékos provokáció, vagy nyílt, tiltakozó ultimátum lett volna ez személye ellen. Mint aki háborúra készül, szemlátomást felpaprikázva odalépett szerencsétlen semmiről sem tehető Ottó padja elé, és tüntetően, mintha szándékosan könyvcsonkításra, vagy könyvégetéshez készülődne magasba emelte a soványka, füzetnyi kis kötete.
- Remélem mindenki jól megnézte magának Ottó úr verseskötetét?! Ha megközelebb bárkinél meglátom, hogy nem minőségi, vagy kritikai kiadású kötetet hoz magával, annak két jegyet automatikusan levonok a féléves munkájából. Melegen ajánlom, hogy senki se próbáljon meg próbára tenni! Megértették?!
Néma bólintás volt a válasz.
Ottó valósággal magába roskadt. Hiszen neki legfeljebb csak az a hibája volt, hogy a kritikai kiadású köteteket - akárcsak a lexikonokat, vagy szótárakat -, minden esetben méregdrága árakon adták, így ha azt akarta, hogy ne legyen családi bonyodalom inkább bement a Tescoba, és a könyvosztályon igyekezett beszerezni főként olyan irodalmi jellegű könyveket, melyeket nem tudott volna megvásárolni magának. És nem is akart folyton a szülei nyakán ,,élősködni", ahogy egyesektől hallotta. olyan kétségbeesett, árva, elvesztett volt ebben a percben a tekintete, mint akit egy egész életre vérig sértettek, és jócskán meg is bántottak. Ennek a tanárnőnek semmi joga sem volt hozzá, hogy kritizálja, fricskálja, vagy flegma, gyilkos vizsgálódásainak tárgyává tegye az ő szerény küllemű verseskötetét!
- Hé! Tudom, hogy ez most rosszul esik neked, de majd rendbe jönnek a dolgok! - suttogta kedvesen arcába a babonázó fiatal hölgy, aki mellett ült. Most fordult elő először, hogy a fiatal nő megfogta szorosan, erősen a kezét,  és biztosította támogatásáról. Ilyesmi még egyáltalán nem fordult elő vele. Arcára a váratlan reménykedés, és gyerekes szívet szorongató szomorúság különös vegyüléke vetült.
- Ja! Igen! Megkérném Bárczi kollega urat, hogy maradjon itt óra után! - közölte a tanárnő tüntetően, mint aki megfeledkezett valami nagyon fontos dologról.
A kis csoport főleg hölgytagjai csöndesen lapítottak, és ki nem merték volna nyitni - sok esetben -, nagyon is élénk, provokatív, szabadszájukat. Mindenki tisztában volt vele, ha bárki is a teremben védelmébe vesz akárkit, vagy kiáll egy eszme, vagy gondolat mellett annak előbb-utóbb meg kell fizetnie a nagyon súlyos árat, ami akár azt is könnyen jelentheti, hogy a közeljövőben újra évet, szemesztert kell ismételnie, és akkor aztán agyő kreditpontoknak, vagy ösztöndíjprogramoknak.
Ottó igyekezett visszafojtani letört, depresszióra, búskomorságra hajlamos kedvért, ám azok, akiknek sikerült belső lelkét is kiismerni pontosan érezték azt, hogy egy olyan túlzottan is sebezhető ember számára, aki még a saját árnyékától is hajlamos olykor-olykor holdvilágos, kísértő éjeken megijedni, és összecsinálni magát rendkívül óvatosan, és tapintatosan kellene bánni. Sajnos ezzel a hörcsögképű docensasszony egy csöppet sem volt tisztában. Totálisan hideg hagyta hallgatóinak megtaposott lelkivilága.
- Tehát akkor a következő órára kéretik mindenkinek készülni, mert zárthelyi dolgozat lesz, aminek a jegye szervesen beleszámít majd eddigi munkájukba! Az évfolyamdolgozatokat kijavítottam, és csodálkozom azon, hogy egyesek mégiscsak éreztek magukban elegendő bátorságot, hogy megpróbálkozzanak az elátkozott magyar szakkal! Mindenkinek további kellemes napot! - jelentette ki cinikus fölényeséggel, majd miután mindenki elhagyta a kis egérlyukszerű termet helyet foglalt egy törött hátú széken, és közelebb invitálta Ottót.
- Nos! - gülü, szúrós szemeire visszahúzta szemüvegét. - Gondolom tisztában van azzal, hogy eddigi szánalmas teljesítménye elégtelen, és nem tudom magát értékelni! Ami az évfolyamdolgozatát illeti magam sem tudom eldönteni, hogy sírjak, vagy nevessek-e?! - nézett farkasszemet kérdőn a megszeppent, lehajtott fejű hallgatóval. - Mindazonáltal le a kalappal az eddigiek előtt kedves Ottó! Én egészen biztosan nem mentem volna dixgráfiásként, és egyéb rendelleneségekkel magyar szakra, de hát lelke rajta! - kaján, gyilkos mosoly terült szét, mint valami fertőző betegség száján.
Ottó összehúzott vállakkal, topogó, töprengő, és látszólag elveszett, kétségbeesett tekintettel inkább a gusztustalan, piszkos okádékzöld linóleumpadlót bámulta. Egyszerűen a hányinger kerülgette, ha ezzel a szemétkedő tanárnővel akárcsak egy levegőt is kellett szívnia.
- Emellett megfigyeltem, hogy nem szereti a szemkontaktust, ami enyhe fokú autizmusra is utalhat magánál! - annyira hitvány, galád megvetettséggel mondta ki az árulkodó, megszégyenítő szavakat, hogy Ottó legszívesen ott helyben a föld alá süllyedt volna.
- Mondja csak tisztában van azzal amit mondok?! - nézett fel fontos papírjaiból.
Ottó engedelmeskedve bólintott.
- A következő zárthelyi dolgozatát jó volna úgy megírnia, hogy az egy erős hármas alá legyen, mert különben nem segíthetek magán, és az eddigi nehézkes munkája is mehet a szemétbe! Ugyanakkor több kollegával is elbeszélgettem a maga összetett ügyével kapcsolatban, és a többségnek egyértelműen az a véleménye, hogy maga nem idevaló! Tudom, hogy irodalomórán valósággal elkápráztatja csoporttársait verseivel, és fotografikus memóriájával, de sajnos ez az egyetem elvégzéséhez nagyon kevés!
Ottó sírva fakadt. Olyan krokodilkönnyes, és sebezhető lett a tekintete, mint akivel egy közeli hozzátartozója halálát közölték. A tökéletes tragédia és rettegő kudarc jelei mutatkoztak kétségbeesett arcán.
- Enyje! Hát nem mondták magának, hogy ez itt egyetem, és nem kisdedóvó?! Nézze meg az ember! Csak nem fog itt pityeregni! Ha ugyan tanár lesz, és a gyerekek meglátják, hogy sírni fog mit fognak magáról gondolni?! Szedje össze magát! Köszönöm! Végeztem! A dolgozatát elviheti! Lehet, hogy sikerül valamit tanulnia belőle, bár ezt erősen kétlem!
Ottó amilyen gyorsan csak lehet elvette elégtelenre értékelt évfolyamdolgozatát, és olyan villámsebesen surrant ki a kisteremből, mint egy hangtalan árnyékszerű, porig sújtott kísértet.
Odakint a babonázó hölgy csoporttársa várta.
- Jaj, szegénykém! Mesélj már? Mi volt? Leharapta a füledet?! - érdeklődött aggódva.
Ottónak semmit sem kellett mondania, hiszen nagyon szomorú arcára volt írva a felelet. Ha semmilyen módon sem képes változtatni a jegyein, tanulmányi átlagán akkor a magyar szakos pályafutásának rövid időn belül befellegezhet.
- Figyel Ottó! Őszintén sajnálom! Arra gondoltam szívesen átveszem veled azokat az anyagrészeket, amik nem sikerültek! Kölcsönösen segítünk egymásnak! Na? Benne vagy?! - kérdezte kedvesen.
A kétségbeesett fiatalember tétován bólintott. Most olyan jólesett neki, hogy egy igazi angyal vette pártfogásába. Csak valahogy áttudná rugdosni önmagát ezen az elátkozott féléven, akkor lehet, hogy a következő szemeszterben már nem az az undorító pöfeteggomba boszorka tanítaná.
Innentől kezdve a bombázó hölgy és Ottó a lehető legjobb barátok lettek, és bár Ottónak nem sikerült sem a zárthelyi, sem egyéb dolgozat sem, hiszen hatvankét pont szinte édeskevés a sikerhez. Ennél fontosabb, hogy egyetemi csoporttársai, és néhány tanárja között igaz, és örök barátságokat talált, melyek elkísérték élete göröngyös útján, hiszen elfogadták, és megértették, hogy az érzékeny, sebezhető emberekre igenis vigyázni kell!  

VÁLTOZÓ MEGKÖZELÍTÉS

Kilencéves volt, amikor a szülei elváltak. Utólag számtalanszor agyalt, töprengett, és sikeresen felidegesítette magát azon, hogy vajon igényes, és mindig csinos, talpraesett anyja hogyan tudott beleszeretni egy annyira magának való, magányos farkas, és kicsit nagyképű, sótlan alakba, mint amilyen az apja?
Két szülője között szinte úgy nem telt el gyakorlatilag egyetlen nap sem, hogy ne veszekedtek volna valami szánalmas, csip-csup bagatell ügyön, melynek aztán se vége, se hossza sem volt. Nála a pohár akkor telt be, amikor apja hazahozott egy húszas éveiben járó, fiatal, tejfölösszájú fruskát, aki akár még fia barátnője is lehetett volna, és azt bizonygatta, hogy manapság a korkülönbség szinte egyáltalán nem is számít. Nem lényeges szempont.
- Édes fiam! Szeretném neked bemutatni az új barátnőmet... Ildikót! Na? Mit szólsz hozzá?! – tuszkolta maga elé a kissé megszeppent szupermodell kinézetű, fiatal hölgyet a büszke apuka, aki talán még büszkébb volt arra, hogy felesége után találhatott egy ilyen vadító külsejű nőt. Egészen bizonyosan hízelgett is az egojának.   
András végigmérte ellenszenvesen, haragtól, indulattól izzó szemekkel, mert - sosem tagadhatta -, ha nem lett volna az új, fiatalos barátnője apjának, akkor talán még mindig együtt maradt volna az anyjával.
- Na? Mit állsz még ott mint egy faszent?! Legalább bemutatkozhatnál! - pirított fejére.
Ildikó volt, aki kicsit fennhéjázón odament a néma fiatalemberhez. Kedvesen letérdelt hozzá, és barátságosan kezet nyújtott neki:
- Szia kisember! Nagyon örülök, hogy végre személyesen is találkozhatunk! Ildikó vagyok!
Andris mint akit szabályosan leforrázott, megdöbbentett a hír hirtelen dühösen elsírta magát, és hisztizve toporzékolni kezdett. Sajátságos közjátékot rögtönzött. Bezzeg az apja erre kínosan feszengett, majd belőle is előtört a vulkán erejű indulat.
- Andriska! Fejezd be nekem ezt a bárgyú viselkedést! Mi vagy te férfi, vagy kislány, hogy sírdogálsz itt nekem?! - a szemlátomást atombombaindulatú, rendkívül ideges apukán már látszott, ha senki sem képes megmenteni a puskaporos, robbanással fenyegető helyzetet újabb pofonok fognak a kisfiú pufók arcán csattanni, akár az ostorpattogás. Suhogva, és fájdalmasan.
- Semmi baj szívem! Nincsen semmi gond! Biztos most rossz kedve van a kislegénynek! - mosolygott bizalomkeltőn az apára az új barátnő, mintha nem lenne semmi olyasmi, amit egy őszinte mosollyal nem lehetne kiküszöbölni. - Majd ha kedve lesz bemutatkozik! Nem muszáj most azonnal! Szerintem hagyjuk kicsit magára. - javasolta mentőötletként. - óvatosan felállt térdelő helyzetéből, és arra készült, hogy lecsillapítva az apukát inkább a nappaliba vonulnak magára hagyva a kisfiút, amikor az apuka már nem tudott megállt parancsolni indulatainak és fia tarkójára mért egy kisebb pofonszerű legyintést, ami még így is átkozottan fájhatott, és égetett.
- Nesze te szánalmas kölyök! Jó lesz, ha magadba szállsz végre! - majd indulatosan megfogta barátnője kezét és elvonultak a nappaliba beszélgetni. A barátnő érthetetlenül, hitetlenkedve bámulta, és sajnálta is a pufók, pöttöm kisfiút, aki sírva fakadt, és úgy tűnt, rendkívül meg van sértve.
- Drágám! Bocsáss meg, de szerintem ez nem volt szép tőled! - jegyezte meg óvatosan, mikor később a nappaliban üldögélve kettesben maradtak.
- Ezt meg mégis hogy értsem! Már te is engem támadsz?! - horkant fel az apuka, aki most megint haragba jött.
- Hé! Nyugi! Mi van veled? Csak beszélgetünk! Mi a fenének kell neked mindent ennyire halálosan komolyan venned mi?!
- Igaz! Igazad van! Bocs! Néha előfordul, hogy kicsit kijövök a sodrásból!
- Szerintem jó volna, ha megpróbálnál türelmesebb, kicsit kedvesebb lenni a fiaddal! Hidd csak el, hogy ő szeret téged, de amikor így viselkedsz vele, akkor nem csoda, hogy sírva fakad! Nem szabadna elfelejtened, hogy ő még csak gyerek!
- Ez üres kifogás! Én másmilyen gyerek voltam! Nekem már hat éves koromtól kezdve keményen ki kellett vennem a részem a családfenntartásból, mert apám ki híján elitta mindenünket! Az idióta öcsémet is én neveltem fel! Egyedül!
- Tudom édesem! Már mesélted, és nagyon büszke vagyok rád, de most már másra is muszáj gondolnod! Nem gondolod?! Figyelj! Visszamegyek a gyerekszobába egy kicsit összebarátkozok a fiaddal, persze csak hanem baj?! - a fiatalos, csinos barátnő könnyedén felkelt és szökkenő lépésekkel visszaindult a gyerekszoba irányába, ahonnét a visszhangok visszaverték a fájdalmas gyereksírást.
- Föld hívja Andrist! Andris jelentkezz! - próbált humorosan, viccesen közelíteni, de azonnal átlátta a helyzetet, hogy a kisfiú már hosszú ideje a totális megfélemlítés légkörében leledzik, és teljesen el van nyomva. Óvatosan lekuporodott a szőnyeg egyik sarkára. Megfogott néhány műanyag akciófigurát, és lego építőkockát és játszani kezdett, csak úgy kedvtelés gyanánt, mintha ő is csak egy kisgyerek volna.
A kisfiú nagy nehezen abbahagyta a sírást, majd hosszú idő után előbb gyanakodva - hogy vadidegen hozzányúlt a játékaihoz -, majd egyre érdeklődőbb, kíváncsiskodó vizslaszemekkel kezdte mustrálni apja fiatal barátnőjét, aki szemmel láthatóan nagyon jól érezte magát játékoktól körülvéve, és igazán képes volt örülni a pillanatnak, hogy újból gyerek lehet.
A kisfiúnak legalább negyvenöt percébe beletelt mire óvatosan közelebb ment a fiatal nőhöz, és a lego építőkockákból segített nagy, méretes várkastélyt építeni katonákkal, és persze zöldszínű sárkánnyal.
- Nagyon ügyes vagy! Gratulálok! - tapsolt jókedvűen párat a levegőbe. Kicsit meggondolatlan volt a fiatal nő lépése, mert abban a pillanatban, hogy hangosat tapsolt a kisfiú máris jó messzire húzódott tőle. Tisztes távolságot tartva fenn, mint aki retteg attól, hogy valamilyen baj érheti.
- Hoppá! Bocsáss meg! Nem akartam! Ezentúl nincs taps! De azért, ha van kedved tisztázhatnánk egymással a játékszabályokat. - kérlelte szépen, közvetlenül, kedvesen, és minden elképzelhető taktikát igyekezett bevetni, hogy teljesen elnyerhesse a bizalmát.
A kisfiú nem sértődött meg, ám továbbra is sanda, gyanús szemekkel méregette a barátságosan mosolygó, látszólag megértő, és empatikus nőt.
A fiatal nő most levett a nagyméretű polcról két robotot, és néhány Tini ninja teknőc akciófigurát és máris élet-halál küzdelmet kezdett rögtönözni szándékosan gépesített, majd mókás-idétlen hangon. A kisfiú előbb elkerekedett szemekkel bámulni kezdte kíváncsian, majd előbb elfojtottan, később szívvel, teljes tüdőből elkacagta magát, mint aki már egyáltalán nem akar arra a sok méltatlan lelki sérelemre emlékezni, ami vele valaha is megtörtént.
Óvatosan megint közelebb húzódott a nőhöz, és bár ki nem állhatta, ha vadidegenek használták, vagy értek hozzá játékaihoz, most is ő levett két-két robotkatonát és együtt játszani kezdtek. A fiatal nő hamar ráérzett arra, hogy az elnyerhető bizalomnak igenis vannak szintjei, melyeket sohasem szabad erőszakosan erőltetni, vagy szándékosan túlgörcsölni.
Kis idő múltán valahonnét feltűnt az apuka is, akit bizony jócskán meglepett, hogy félénk, ijedős fiacskája máris milyen hamar a bizalmába fogadta legújabb barátnőjét.
- Hát ti? Mit csináltok?! - nyitott be a gyerekszoba ajtaján.
- Szia! Mi csak kicsit játszottunk így kettesben. Nem igaz?! - próbált grimaszos vigyorral elmosolyodni, ám a levegő érezhetően újra megfagyott, mert a kisfiú apja szigor-kemény hangjától ismét visszabújt merev, tartózkodó magatartása álcája mögé, és visszavonult érinthetetlen komfortzónájába.
- Jöttök fagyizni, vagy sem?
- Nyugodtan menj csak előre drágám! Mi is megyünk nemsokára!
Az apa még gyanúsan, szemeit forgatva párszor végignézett a gyerekszoba precízen, makulátlanul elrendezett rendjén, ahol minden tárgynak megvolt a maga helye, és rendeltetése, majd behúzta maga után az ajtót, és elment fagyizni.
A fiatal nő pontosan érezte, és tudta, hogy mi zajlik a kisfiú sebzett lelkében. Kislányként neki is hasonló helyzetekkel, és szülei veszekedéseivel kellett megbirkóznia, és bár sikeresen feldolgozta gyerekkori traumáit, azért az esetek többségében számos olyan gyerekkorból visszamaradt, elnyomott érzés lappangott még szívében, mellyel nem sikerült bármit is kezdenie.
Arra gondolt, hogy halk, szelíd szavakkal beszélni kezd, és elmeséli teljes, szomorkás gyerekkorát, hogy mindenképp elnyerhesse ezzel a kisfiú ingatag bizalmát. ,,Csak sikerülne végre összebarátkozniuk!" - gondolta. Az most mindkettejük számára hasznos volna.
- ...Kislánykoromban a nagymamámnál laktak egy családi házban. Óriási konyhakerttel, és számos kedves háziállattal. Nagypapám felszerelt egy hintát a vén, odvas cseresznyefa egyik ágára, és ott hintáztam. Egyre magasabban vitt a lendület, és az akarat. A mamám mindig csokitortát sütött, de nagyon féltem a csirkéktől, és merő véletlenségből sikeresen össze is törtem tizenkét tojást... - ahogy dallamos, lágy hangon emlékei visszatértek a boldog-szomorú gyerekkorba észrevette, hogy ő is teljesen más emberré válik. Sokkal megértőbbé, érzékenyebbé vált, ahogy őszintén kitárta a szívét egy kisgyereknek.
A kisfiú szótlanul, némán, ám annál éberebben figyelte, és pufók kis arcán érzelmek egész változatos skálája jelent meg - attól függően -, hogy éppen milyen érzelmet is élt át.
Amikor a fiatal nő befejezte gyerekkora meghatározó, szomorú történetét látszott, hogy leplezetten megpróbál elmorzsolni szempillája alatt egy kifejező könnycseppet, ami nem igazán sikerült, mert enyhén elmaszatolta szempillafestékét, és ettől kicsit furcsa lett az arca. Egyszerre úgy festett mint egy nagyra nőtt gyerek, és egy idétlen felnőtt, aki éppen azért annyira meggyőző, mert minden egyes szava igaz, és őszinte.
- Sajnálom... - felelte szégyenlősen a kisfiú, majd fogta az egyik játékát és bizalma jeléül óvatosan a fiatal nő elé tette.
- Nem is tudod, hogy ez milyen sokat jelent nekem... - felelte enyhén szipogva, kicsit meghatottan. Most nagy szerette volna magához ölelni ezt a védtelen, ártatlan, pufók kis testet, hogy érezze nincs egyedül a világban, ám azzal is megelégedett, hogy sikerült elnyernie a bizalom, és a barátság titkos szövetségét, ami csak a kivételes embereknek sikerülhet.
Békésen kicsit közelebb kúszott a szőnyegen, és most hogy már a legjobb barátok voltak a kisfiúval ketten játszani kezdtek.          

A SZEMFÉNYVESZTŐ

Léted már maga is szánalmas dagovány,
szálka-meztelenítés.
Félénk, sunyi szemedet számtalanszor
kitártad horizontok fölé
– tudtad: járatlan vándorlásra
indultak te benned kéretlen
szándékkal a kétségek s félelmed,
hogy nem találhattál még társra
akárhogy is próbáltad s akartad.

Már magad is hangtalan csillag vagy idelenn.
Remegnél s könnyezve átkoznád
– ha tehetnéd -, a Mindenség táguló űrét
s a végtelent,
mert becsapott száműzöttként
menekülted át egész hitvány életed.
Felhorzsolt nyelvedet tágra
nyitnád s elárasztanád
vele pusztító förgetegként
eb-kutya csörtetők gonosz hadát.

Mint szorgalmas bolond,
becsukott tenyeredben hordozod lelked gyűrűit,
hogy egyszer kiválasztott másnak
tán végképp megmutathasd.
Didergő, védtelen lényednek pocakos,
szerethető, földi alkata sem lehetett elég
a modern nő-koszorúknak,
hogy teljes valóságban feltérképezhessenek.
Megtestesülés voltál megannyi
gyerekes, komisz-különc titoknak.

Mondogattad számtalanszor fennhangon magadnak:
,,Elég volna neked a szív egyedi, dobbanó ritmusa.
Felszín alatti biztosabb kérge,
hogy védtelen gyermeki éneddel végképp hazatalálj!”
– A Lét közepén helyetted is
fondorlattal húzzák,
ráncigálják az igavonó barázdát.

Lényed az örökös stressz-vulkán kitörésekben
haladéktalanul béke a nyugalom után eseng s könyörög.
Jaj, vajon mi lesz majd teveled,
ha már a biztos megnyugvásodhoz is tabletták,
gyilkos kések, vagy éppen elaltató szemfödél kellenek?
– Nem csupán csak odakint szorítja
össze a fogát az est, s kínzón sötétedik.

Léted vesztegelve delel, s egyre jobban érzed,
hogy kiveszel e modern korból
s már senki sem emlékezik rád.
Szemfényvesztőként voltál itt
s talán leszel, ha már mindenki elhagyott!

    ÖRDÖGI MANIPULÁTOR

Egyre több azon szándékosan ördögi manipulatív, és számítóan alattomos emberek száma - különösen a mai világban -, akik mindig akarnak valamit embertársaiktól, persze anélkül, hogy bárminemű őszinteséget, vagy emberséget adnának érte cserébe.
Zita kihasználta az embereket. Lelkét ilyenkor átjárta valami különös, megmagyarázhatatlan, hátborzongató érzés. Mint amikor az ember beül egy full extrás komforttal felszerelt multiplex-moziba, hogy szélesvásznon és Dolby Sorround 5.1-es hangsávval nézze meg, amint Hitchcock őrült zsenivé vedlik a filmvásznon.
Vére egyszerre lüktetni, majd egyre hevesebben dobolni kezdett. Mint akinek másodperceként diaréja lesz, vagy olyan eufórikus gyönyör keríti hatalmába, mintha szexelt volna.
A lelkiismeret-furdalás legcsekélyebb érzése, vagy bárminemű erkölcsi gátlás nélkül manipulálta legjobb barátnőit, és ismerőseit. Ha házi feladat, vagy lecke ügyben kellett a gimiben intézkedni szinte senki előtt sem volt titok, hogy Zita mindenki embere. Egy kis idő után már pénzt is kért. Szerény ötszáz és ezer forint között mozgott a tarifája. ,,Ha valamiben jó vagy sohase csináld ingyen!" - jelszót előbb-utóbb mindenki kisajátította, vagy a magáénak vallotta.
- Szívecském! Annyira, de annyira szeretném, ha érettségin puskázhatnék rólad, mert fingom sincs ki Ady költészetéről! - a becézgetős, babusgatós, mézes-mázos szavak aztán rendre meg is hozták a kívánt hatást, mert a kockafejű, dioptriás szemüveges eminens tanuló Petiről úgy puskázott Zita, hogy mindent lemásolt róla, ám mégis olyan egyedivé volt képes varázsolni a lemásolt, ellopott szöveget, mintha csak ő írta volna. Ezek után szinte már csak egy-két ember csodálkozott azon, hogy Zita - mint éltanuló stréber -, mondhatta az évvégi záróbeszédet a ballagáson, legalább egy tonnányi sminkben, és hajlakkban tocsogva. Annyira ki akarta okvetlenül hangsúlyozni felnőttes, szépen domborodó nőiességét, kellemesen gömbölyded idomainak rugalmasságát, hogy szándékosan kivágott, merész, provokatív ruhakölteményben libbent oda az osztályfőnök, és az igazgató asztalához, és a visszhangot keltő mikrofonba egy hatalmasat üvöltött:
- Remélem mindenki kurvára jól érzi magát SEGGFEJEK? - hatalmas tapsorkán, kitörő, el nem múló ováció fogadta beszédét.
Később több befolyásos, főként tehetős ügyvéddel, üzletemberekkel, nagyvállalkozóval volt alkalmi szexuális kapcsolata. Zita szemében még a nemi együttlét sem volt több egy ösztönt kielégítő alapszükségletként, amit majd bolond lett volna nem a saját előnyére kihasználni.
A legtöbb pénzes ember szinte azonnal elkezdte elhalmozni értékes ajándékokkal. Általában majdnem mindenkitől ékszereket, karkötőket, tetszetős gyöngysorokat, gyémántfülbevalókat kapott, aztán következtek a méregdrágább ajándékok. Valaki például legújabb, márkás autót vett, ami - ha beleült az ember -, olyan volt akár egy minipalota. Egyszerre kényelmes, és persze minden luxussal felszerelt. A jelszó persze minden esetben egy volt: Minőséget, és márkás dolgokat vadítóan méregdrága árakon.
Később egy befolyásos ügyvéd - akinek fantasztikusan csinos felesége és három imádni való gyerkőce volt -, szabályosan öngyilkosságot követett el, amikor Zita kicsit megfenyegette, hogy felhívja az ügyvéd feleségét és persze a legapróbb részletességgel kitálal neki alkalmi légyottjukról kezdve azzal, hogy hosszú, forró előjáték előzi meg a vágyaik beteljesedését.
- Édesem! Kis virágom! Tönkre akarsz tenni??? Hát nem vagyok már így is miattad hűséges szolgalelkű pincsikutya?! - kérlelte térden állva, könyörögve a sztárügyvéd, aki milliókat keresett egy-egy nagyobb horderejű megbízások alkalmával, és a belső körökben azt beszélték, hogy a maffiával is rendszeres kapcsolatokat ápol.
- Szívecském! Megfogod tenni, amit akarok! Ha igazán szeretsz akkor mindent megteszel, amit csak mondok! - jött a válasz. Másnap az ügyvéd öngyilkos lett. Inkább kiugrott belvárosi lakópark ingatlanának tetőtéri lakásából.
Zita elment a kérdéses ügyvéd temetésére, és a hátsó sorban egyetlen könnycsepp, vagy különösebb megbánás nélkül nézte végig, amint a gyászoló özvegy és a három árván maradt kisgyerek fájdalmas búcsút vesznek apjuktól. Az egyik lenszőke hajú kislány rajzolt egy kékszínű elefántot, amire anyukája segített ráírni: ,,Szeretlek Apuci!"
Zita - bár semmi baja -, sem volt a gyerekekkel. Mindig is szerette a csöppségeket, mert könnyen formálhatóak voltak, és vakon engedelmeskedtek a felnőttek összes szavára - mégis hallani sem akart arról, hogy egyszer neki is lesznek majd gyerekei, és egy igazi szerető családi közösséget fog felépíteni szinte a semmiből.
Pompás, pazar eleganciával berendezett százhúsz négyzetméteres belvárosi Dunapart melletti palotaszerű lakása minden igényt, és kívánságot kielégített. A legtöbb szintén felszínes, újgazdag barátnője - a kevesek krémje -, akiket egyáltalán hajlandó volt lakására meghívni a legtöbb esetben vagy hazudott, vagy kedveskedve hízelgett.
- Szervusz drágám! Hogy neked milyen pazar és elegáns kéród van! Majd szólok a férjemnek, hogy nekem is kellene egy eredeti Ming-váza reprodukció.
- Ugyan már Melinda! A te férjedet kizárólag a pókerezés és a ködös üzleti ügyei izgatják.
- Annyira örülök nektek csajok, hogy elfoglaltságotok ellenére megtudtatok látogatni! - köszöntötte mosolyálcával őket. Valójában egyetlen célja volt ezzel a vendáglátással. Azokat a pletykaszintű bizalmas információkat szerette volna kiszedni unatkozó luxusbarátnőiből, akiknek a segítségével kedvezően befolyásolhatja sikeréhes, gátlástalan jövője feltételeit.
- Foglaljatok nyugodtan helyet! Érezzétek magatokat otthon! - azzal máris eltűnt a tágas hálószobában, hogy átöltözzön méregdrága olasz divattervezőket is megszégyenítő ruhakollekciójába. És amikor visszatért negédesen, cinkosan mosolygott, hogy barátnői egymás túllicitálva gratuláltak neki, hogy milyen csinos, stílusos a legújabb olasz-mediterrán divat.
- Oh! Édesem! Csak nem Armani? Vagy Donatella?
- Már hogy lenne Donatella te tökfej? Hát nem látsz a szemedtől, hogy ez Ferrero?!
- De hölgyeim! Csak nem fogtok máris hajba kapni! Egyébként megmondom Prada! Méghozzá magától Stefano Gabbanától!  - Nem is tudtam, hogy Stefano neked is tervez ruhákat angyalom? - kérdezte irigykedő iróniával az egyik.
- Hát, az az igazság, hogy van egy ismerősöm, aki személyes jó barátja, és így kerültünk mi közelebbi ismeretségbe!
Innentől kezdve az este átalakult egy könnyed, feszteles, kissé érzelgős, és szentimentális csajos traccspartivá, amit jócskán megbolondított néminemű minőségi, tömény alkohol is.
Zita persze vigyázott, hogy sose legyen csont, atomrészeg, vagy spicces legkevésbé. Nem így két luxusbarátnője, akik valósággal úgy eláztak, hogy még szerencse, hogy mindkettejüket a sofőrjük fuvarozta az est beálltával haza.
Később Zita - legyen szó divattal, stílussal, vagy marketing, és üzletasszonyos megbízásokról -, szinte kivétel nélkül úgy ügyeskedett, hogy a mérleg nyelve minden esetben az ő javára billenjen. Előszeretettel hívatta meg magát a Cosmopolitan divatshowba, vagy a Füredi Anna-bálra, vagy valamelyik szintén puccos és előkelő szépségkirálynő választására, hiszen pontosan tudta, hogy előbb-utóbb a legtöbb szupermodell híres embereknek lehet a barátnője, és alkalmakként előszeretettel tesz meg számára egy-egy szívességet. Ellenkező esetben következett a zsarolással egybekötött fenyegetés.
- Bocsánat drága hölgyem! Van meghívója? - állta útját egy-egy kellemetlenkedő, barátságtalanul méregető biztonsági őr.
- Oh! Bocsánat! Hogy én milyen feledékeny vagyok! - úgy tett, mint aki teljesen megfeledkezett arról, hogy belépőre is szüksége lehet egy rangos, felkapott eseményen, majd egy háromszázhatvanötfokos merész fordulattal megvillantotta a szépen kihangsúlyozott dekoltázsát és a biztonsági őr nyál csorgatva beengedte. Ugyanakkor kétségtelen, hogy voltak olyan szituációk is, amikor a gorillaagyú, kéttonnás izomkolosszus biztonsági embereknek elkellett néminemű magyarázat. Ilyen esetekben Zita mindig hatásosan ki tudta vágni magát:
- Kedves Uraim! Bizonyára Önök is tisztában vannak a kényes helyzettel! Amennyiben nem engednek engem be erre a rendezvényre személyesen gondoskodom róla, hogy Önöket legfeljebb a Köztisztasági vállalat alkalmazza a közeljövőben! Ugye nem akarnak bonyodalmat?! - villant élesen tekintete. Nem mellesleg finomkodó kezeiben szorongatott húszezer ropogós forint is nagy vonzerővel bírt. Így történhetett, hogy Zita bárhova bejuthatott, és persze bárkivel meg is ismerkedhetett a közepesen menő hírességektől kezdve a legközépszerűbb, vagy szánalmas sztárokig, akik attól, hogy egy szirupos, ostoba, lebutított televíziós sorozatban szerepeltek egyszer azt képzelték magukról, hogy valakik is lehetnek a világsztárok mellett.
- Képzeljétek csak valaki írt megint egy nagyon jó botránykönyvet, melyben azt állítja, hogy több mint ezer kapcsolata volt férfiakkal! Micsoda egetverő szenzáció! - közölte vihogva egy ajakoshal ajkú, csicsergő, felszínes, plasztikáztatott viasz-csinibaba, aki már annyi plasztikai beavatkozáson átesett, hogy képtelennek tűnt lárva arcával őszinte emberi érzelmeket kifejezni.
- Az a nagy gond édesem, hogy ezt a szánalmasan idióta könyvet veszik majd, mint a cukrot, hiszen az írója közkedvelt híresség, míg a kortárs irodalmat jóformán csak az igazi könyvmolyok olvassák. - jegyezte meg csípős, cseppet sem finomkodó éllel Zita, amikor kihallgatta a szóban forgó beszélgetést. S bár a kutya sem ismerte, mégis a legtöbb híresség, vagy befolyásos ember úgy mutatta őt be, mintha már évtizedek óta tartó személyes barátság fűzné őket egymáshoz.
- Hadd mutassam be nektek... bocsánat... hogy is hívnak szépségem? - fordult oda hozzá egy nagyon jóképű, olaszos macsó hapsi, akiről ordított, hogy vagy férfimodell, vagy sportoló.
- Zita vagyok! Elég, ha ennyit tudsz! - ám a felszínes, bájolgó társalgás mindig is untatta.
Egyszer valaki fogadást kötött vele, hogy melyik szánalmas, átlagos, dolgozó kisembert lenne képes szinte másodpercek alatt magába bolondítani. A tét nem volt se több, sem kevesebb, mint az egyik befolyásos üzletember Gárdonyi luxusnyaralója a Velencei-tó tőszomszédsáságában. Motorcsónakkal, quaddal, és jakuzzival felszerelve.  Na, hát ezért már megérte kockáztatni, nem igaz?!
Zita választása egy legalább száztíz kilós, tohonya, reménytelenül szánalmas, érzelgős hájpacnira esett, aki annyira sem adott magára, hogy legalább felismerje az egyszerű tényt: a hölgyek szívéhez a megnyerő külsőn, és magabiztos önbizalmon át vezet az út. No és nem mellesleg az se mindegy, hogy az illetőnek hány feltöltött, korlátlan hitelkerettel rendelkező aranyhitelkártyája van. Zita belement a játékba. Talán nem is igazán a játék izgalmas feszültsége, ,,mindent, vagy semmi" - jellege izgatta igazán számító, vadászó ösztöneit - sokkal inkább a bizsergető kísértés, mely ott lappangott láthatatlanul mohó, gátlástalan érzéke és mindig selymes, puha bőre alatt.
- Üdvözlöm! Talán csak nem engem keres? Annyira sajnálom, hogy elkéstem! - a mentegeződés, az őszinteség álcájába bújtatott hatásos bocsánatkérés általában mindig beszokott válni a férfiaknál. - Szabad ez a hely?!
Még mielőtt a jócskán megilletődött, kövér ember bármit is felelhetett volna Zita máris leült, és szándékosan úgy tette keresztbe méltán büszke, hosszú, karcsú lábait, hogyha az ember egy kicsit jobban odanézett azonnal észre vehette fehérneműjét.
- Ö... én... nem is tudom... hogy... mit mondhatnék...? - köpni-nyelni is alig tudott a kövér ember, hiszen a nők terén sohasem volt szerencsés alkat. Valljuk csak be, hogy eddigi magánélete leginkább egy groteszk komédiához hasonlított, ahol a nézők röhögnek azon, ha a főszereplő a film valamelyik jelenetében egy toronyház tetejéről a tátongó mélységbe veti magát.
- Hát... kezdhetné például azzal, hogy meghív egy italra! Zita vagyok! - nyújtott barátságosan, közvetlenül kezet, és kellemesen meglepődött, amikor a tohonya férfi kézcsókkal üdvözölte. Fölösleges lett volna a dekoltázsát még intenzívebben kihangsúlyoznia, amikor - szemmel láthatólag -, ez az átlagos ember még a bugyiját sem merte megnézni. Hát akkor mit kezdene két szépen domborodó, női mellel? 
- Még hogy kihalt a lovagiasság manapság! Hisz itt a bizonyíték! Biztos még nem mondták magának, de van Önben valami ellenállhatatlanul vonzó, nyers őserő, melyet csak igen-igen kevesen vettek észre eddig a pillanatig! - a bókolással megfűszerezett, tetetett flörtölés is egyik közkedvelt taktikája volt. Ezzel szinte bármelyik férfit tartósan, és azonnal sikeredett levennie a lábukról.
- Hát... nagyon köszönöm... de Ön bizonyára összekever engem valakivel kedves hölgyem...
- Szó sincsen semmiféle összetévesztésről! Azonnal felismerem azokat a különleges embereket, akikben lehetőséget szimatolok. Nekem nyugodtan elárulhatja! Ugye egész eddigi életében várta az a bizonyos nagy őt, de ő nem mutatott semmifajta érdeklődést a közeledése iránt, és most úgy érezheti, hogy totálisan kisiklott az élete?! Nem szégyen ez! Egyszerűen ez is hozzátartozik a felnőttek életéhez!
A kövér férfi húsos arcán egyre jobban meglátszott az eddig sikertelenül rejtegetni próbált, reményveszett fájdalom. Zita azért imádkozott magában, hogy csak el ne bőgje magát ez a szánalmas zsírpacni, mert akkor a szexis flörtölésnek azonnal vége, és átmehet irgalmas Teréz anya-szindrómába. Hogy megmentse a helyzetet azonnal cselekvésbe ment át:
- Ne haragudjon! Látom, ezt nem kellett volna! - egy váratlan percben maga felé fordította a meglepett férfit, majd gyöngéden, megértően telt, húsos ajkaira tapadt, és érzelmes csókot adott, ami jócskán eltartott legalább tíz percig is.
- Tessék! Most már elmondhatja magáról, hogy egy igazi nő megmerte csókolni magát! - bontakozott ki a megjátszott érzelemből.
- Én... nem is... akarom mondani... el se hiszem... - hebegett-habogott.
- Annyira élveztem ezt a kellemes társalgást, mert az ember ritkán találkozhat egy őszinte, becsületes emberrel, amilyen Ön, de sajnos most mennem kell! Megadom az otthoni számomat, és ha egy barátra lenne szüksége kérem ne habozzon azonnal felhívni! - retiküljében mindig volt bizonyos esetekre noteszpapír. Azonnal ráfirkantotta elérhetőségét, és - nem tudni, hogy szándékosan-e -, de még az online, és közösségi média elérhetőségeit is megadta, mert valami történhetett, ami megfogta ebben a reménytelenül elveszett fickóban.
Amikor hazaért, és megpróbálta átvedleni normális életébe, gyorsan letussolt. Fogalma sem volt, hogy hogyan törhetett rá az emberi részvét, és empátia bármiféle gyengeséget tükröző, igaz érzése, mégis valahogy most először fordult vele elő, hogy előbb szánni kezdte az átlagos, kövér embert, majd kicsivel később már azon kezdett agyalni, hogy talán neki is joga volna az igazi boldogságra.
Hétköznapi ruhába öltözött könyvtárszobájába lépve leemelt egy verseskötet, amibe jószerivel csak szerelmes verseket írtak. Találomra felütötte az egyik versnél, és amint hangosan, lépésről-lépésre járkálva felolvasta a versszakokat szíve minden egyes mondatnál hevesen megdobbant... 

NEM HÉTKÖZNAPOKRA VALÓ

A barátságot szentnek, és sérthetetlennek tartotta. Valami olyan különös, sírig, mindhalálig összetartozó, emberi szövetségnek, mely a testvériség alapelveit követeli meg. ,,A testvérem a legjobb barátom" - elve jellemezte minden cselekedetét.
Barátnői sokszor kisebb-nagyobb rossz bulikba keverték bele. Heccből föltörték, majd összefirkálták festékes flakonokkal az osztályfőnök tűzpiros háromajtós Suzukiját, csak mert az ofő büntetésből arra kötelezte őket, hogy takarítsák ki szombaton az iskolai vécéket a teljes második emeleten.
- Kati néni! Ez akkor sem igazság! Ez nem fair! - tiltakozott ő is, akárcsak legjobb barátnői. Szándékosan kopaszra borotválta a fejét, és úgy festett akár egy ellenséges, amazon, női punk valamelyik elfuserált rock bandából. A legtöbb fiút - persze -, sikeresen elriasztotta magától, és amíg nem nőtt ki újból kellemesen mézszőke árnyalatú haja, addig szándékosan kerülték, mintha leprás, vagy fertőző beteg volna.
Amikor megtörtént az első szexuális kapcsolata szándékosan a gimi talán legkisstílűbb, legelfuseráltabb, eminens, kockafejű, szemüveges srácával, aki sajnos nem igen tudhatta miként működik az óvszer, ezért neki kellett rávezetnie minden egyes lépésre, büszke volt magára, hogy végre teljesjogú, felnőtt nővé válhatott. Ezután már csak ritkán fogadta el anyja, vagy apja bölcs szülői tanácsait az életre vonatkozóan. Az élethez gyakorlat és tapasztalatra volt szüksége. Világ életében olyan lány volt, aki nem hátrál meg, vagy pánikol be az első komolyabb, nehezebb feladattól, vagy problémától, amit az élet hoz. Megrázta magát, és addig gondolkodott, törte a fejét, amíg rendbe nem hozta.
Az egyik legjobb barátnője viszont már korántsem volt sajnos ennyire szerencsés. A közkedvelt partikirálynő Andika névre hallgató hercegnő jóformán egy elkényeztetett, gazdag, kis liba volt, aki bárkit elcsábított csakhogy megkaphassa, amit igazán akart. Később az érettségi szóbeli vizsgán bukott le, amikor kihúzta a Rákóczi felkelést, és azt se tudta a szerencsétlen fruska, hogy mi az a Szatmári béke. Barátnőinek, osztálytársainak kellett súgniuk, hogy csak meg ne bukjon közvetlenül a finish előtt.
Később Andika hamar teherbe esett, de apja haragjától, és anyagi támogatásának megvonásától tartva inkább úgy döntött elveteti a kisbabát, és megkérte éppen őt, hogy ha esetleg nincs más dolga elkísérhetné szívességből abortuszra. A doki beadott valami injekciós kotyvalékot, amitől kiütésszerű kábulatba került, aztán benyúlt a méhbe, és megsemmisítette az élet folytatását.
- Hogy érzed magad csajszi?! - kérdezték barátnői, amikor kijött a dokitól.
- Mit akit totálisan bedaráltak egy húsdarálóba gyerekek! Kivagyok ütve teljesen! - felelte kábán.
A barátnőjének kellett hazavinnie autóval, és ágyba dugnia, hogy kialudja ezt a rendkívül megviselt, tragikus procedúrát.
- De azért őszintén remélem, hogy szeretnél még gyereket! - búcsúzott tőle ő.
- Ne hülyíts! Hát persze! - vastag krokodilkönnyek szivárogtak szemeiből. Apuci pénze sokat segít.
Zoé sosem hagyta, hogy kihasználják. Amikor egyszerre több meetingre, castingra is járt, és egy-egy szoknyapecér, valóságos nőcsábász igazgató zárt ajtók mögött megtapogatta feszes, sportos fenekét, és kéretlen, gusztustalan ajánlatot tett Zoé elbűvölően mosolygott, majd kecsesen hátra húzta egyik karcsú lábát és úgy tökön rúgta a kanos alfa-hímet, hogy majd összecsinálta magát a pokoli fájdalomtól.
- Ha megtudom, hogy mással is így viselkednek itt, még visszajövök! - fenyegette meg a lilaképű, fájdalomtól eltorzult arcú igazgatót, majd átlépve vergődő testén kisétált az ajtón, és vissza se nézett többet.
- Végül egyik ismerőse kérte, hogy egy formális divatbemutató rendezvényhez keresnének felszolgáló személyzetet a Gödöllői kastélyba, ahol állítólag lesz valami nagyobb horderejű reklám fotózás. Próbálja meg! Hátha összejön! - javasolták neki.
Zoé elment. Formálisan igyekezett öltözködni minden provokáció, vagy figyelemfelhívás nélkül. Tehát átlagosan, kissé slamposan, de azért még mindig rendesen. Melleit szándékosan nem emelte ki.
Már kislánykorában - amikor szüleivel először ellátogattak a Sisi kastélyba -, szinte ámulattal vegyes varázslat kerítette hatalmába. Mindig óhatatlanul Grace Kellyre gondolt, aki feladva Hollywoodi, ígéretes filmes karrierjét inkább úgy döntött, hogy közkedvelt, és fantasztikus hercegné lesz. ,,Vajon milyen ember lehetett magánemberként a hercegné, amikor nem figyelték árgus fényképező, vizslató tekintetek?" - suhant át a röpke gondolat fején.
- A felszolgálásra jött hölgyem? - állította meg egy öltönyös, biztonsági, mackós ember.
- Ö... hát persze! Hol kell jelentkezni?
- Menjen egyenesen, majd ahol az istállók vannak forduljon jobbra!
- Köszönöm szépen! További jó munkát! - köszönte meg aztán már ment is.
Bár kissé ódzkodott a lovaktól annyira jó volt elképzelni, hogy jön majd valaki lovon ülve, és megkéri a kezét, vagy ha nem telik jegyűrűre akkor is éreztetni fogja vele, hogy ő életének második megtalált fele.
,,Verd ki a fejedből ezt az ostoba álmodozást! Dolgozni jöttél, nem hamupipőkét játszani!" - pirított magára, amint elhagyta az istállókat. - Hogy ti milyen szép pacik vagytok! - köszönt oda futólg, távolságtartón a lovaknak, akik bambán bámulták őt.
Később sürgő-forgó embereket látott, akik kisebb zsúfolt tömeggé dagadva rohangáltak ide oda, vagy éppen dekorációkat, tányérokat rendezgettek. Azonnal leszűrhette jó helyre jött.
- Hát maga meg mit téblából itt össze-vissza?! Miért ennyire későn jött? Nem hallotta még, hogy reggeltől mindenkire szükségünk lesz?! - kezdett vele veszekedni az egyik szervező, mert mást nem talált, akivel ezt megtehetné.
- Ö... bocsánat. Sajnálom... Miben segíthetek? - nézet rá bocsánatkérőn.
- Tegye magát hasznossá kis tündérem, mert ha nem kapkodja nekem a virgácsait, akkor legfeljebb csak gyorsétteremben kaphat munkát! Világos?!
- Tökéletesen! Egyébként Zoénak hívnak, és nem kis tündéremnek! - szó nélkül felvett egy ezüstszínű tálcát és máris cirkálni kezdett vele az asztalok között szinte mesterien egyensúlyozva a csilingelni pezsgős poharakat. Méregdrága pezsgő, kaviár, és elsőosztályú kiszolgálás a tehetősebbeknek, és gazdagoknak! ,,Mikor változhatott ekkorát a világ?!" - töprengett. Majd eszébe jutott nagymamája, akinél kislánykorát töltötte:
- Kislányom! Tanuld csak meg! Mások szolgálásához méltóság és alázat szükségeltetik, de sose engedd, hogy ezek az emberek úgy bánjanak veled, mintha szolga lennél!
- Hé! Ott a hölgyemény abban a zakószerű cuccban! Jöjjön ide! - kiáltott rá egy üzleti macsó.
- Parancsol kedves uram...?
- Egy vodka martinit kevés jéggel sok vodkával kis cicám! Hogy te milyen kis dögös buksza vagy!
- A nevem Zoé! Máris hozom! - legszívesebben azt a faragatlan, kanos ficsúrt is tökön rúgta volna, ám tartózkodott a kellemetlen incidensektől, és inkább visszafogta magát.
- Aztán siess picinyem! Nem akarom sokáig halasztani a dolgot! - szólt utána bunkó stílussal.
,,Hogy a fenébe engedhetnek be ilyen bunkó alakokat?!" - töprengett.
Amikor visszatért a kért alkoholos italokkal hirtelen éles, fájdalmas sikoltásra lett figyelmes. Mint amikor sorozatban húzzák az ember fogát. Egy nyári ruhát viselő, terhes, középkorú hölgy feküdt az egyik hófehér sátor mellett a füvön. Úgy tűnt, hogy a mellette levő tanácstalan barátai, és ismerősei jobbára csupán azért voltak mellette, hogy biztassák, legfeljebb bátorítsák, ám szinte senki sem tudhatta, hogy egyáltalán mi fán terem világra segíteni egy új életet.
Zoé másodpercek tört része alatt reagált, rutinszerű reflexmozdulatai most sem hagyták cserben. Máris odarohant a kissé elveszett, sikoltozó nőhöz.
- Szia. Bocs, hogy zavarok, de úgy látom, hogy neked elkélne a segítség! Szép, gömbölyű pocakod van! - óvatosan megtapogatta a kismama hasát, majd egy modern, rúgós késsel szétvágta a méregdrága nyári ruha szoknyarészét.
- Bocs, hogy összekaristolom a méregdrága rucidat, de ezt muszáj megtennem!
- Bármit, csak múljon már el ez a pokoli fájdalom! - verejtékben úszott egész eltorzult, fájdalmas arca a fiatalos nőnek.
- Figyelj! Vázolom a szitut! Úgy néz ki, hogy szülni fogsz! Most azonnal! Hány összehúzódásod volt eddig?
- Fogalmam sincs! Kinek van arra ideje, hogy mindent fejben tartson!
- Magzatvized elfojt már?
- Azt sem tudom... Kérlek... segíts...
- Nyugi! Akkor lássuk! Mindjárt felpockoljuk a fejedet valamivel, hogy kényelmesebb legyen. - azzal fogta és lerántotta a hófehér alabástromszínű abroszokat az asztalokról a legtöbb meghívott vendég megdöbbenésére.
A kismama feje alá tette az összegyűrt abroszokat, hogy megtámassza fejét.
- Kéne még forró víz, és egy két apróság, de egyelőre ha megint érzed a fájásokat akkor próbálj meg olyan erősen nyomni, ahogy csak bírsz! Rendben?!
- Rendben... - nézett rá kétségbeesetten.
A fájások egymás után sorrendben érkeztek.
- Hu! Ez halálciki! De ez nagyon fáj...
- Tudom! Most csak üvölts, ha van kedved hozzá, de erősen nyomjál! Gyerünk! - megszorította a kezét.
A középkorú hölgy olyan erősen próbált nyomni, amekkorát csak bírt. Néhány percen belül Zoé már pontosan kivette a kis emberke fejét.
- Na még egyszer! Gyerünk!
- Oh! Anyám! Ez rohadtul fájdalmas! - nyomott fájdalmában a kismama.
- Hát... igen, de végső soron megéri! Még egy utolsót nyomj! Gyerünk! - továbbra is szorosan szorította, fogta a nő kezét.
A nő beleadott apait-anyait, és jócskán harsogva üvöltött torka szakadtából, mint akit nyúznak. A legtöbb vendég bizony jócskán kíváncsi lett arra, hogy vajon mi történik a sátorpavilon melletti füves területen. Egyre többen, és többen jöttek, míg végül már mint a kíváncsi, izgatott gyerekek valósággal körbe állták Zoét, és a megilletődött kismamát.
- Gratulálok anyuka vagy! Makkegészséges kisfiú! Már csak keríteni kéne egy kis forróvizet meg törülközőt! Hé? Valaki szólhatna a mentőknek! - törölte le a sok verítéket homlokáról.
- Jaj, annyira imádni való! - valósággal örömmámorban úszott a kismama. - Hogy lehet valaki ennyire gyönyörűséges? Sokkal jobb mint a szex!
- Hát... valahogy úgy! Na, én akkor léptem! Várd meg a mentősöket ők majd ellátnak a picivel együtt!
- Nagyon köszi a segítséget! Egyébként Maya vagyok, és ha gondolod meglátogathatnál minket egyszer!
- Zoénak hívnak! Örültem! - azzal fogta magát és az ujjongó, kíváncsi tömegből kiválva inkább úgy döntött ennyi kaland bőségesen elég erre a napra.