PATKÁNY-FOGÓ

A kis patkánylyukra emlékeztető osztálytermet, ahol három ember is meglehetősen szűkösen, kényelmetlenül fért meg, nemhogy egy harmincnégy tagból álló egyetemista csoport a fokozatos, mélyen meggyökeresedő, szirupos félelemmassza ülte meg. Úgy érezhette itt bent magát az ember, mintha szándékosan ketrecbe, vagy valamiféle olyan miniatűr buborékba zárták volna, ahonnét nincs menekvés, nem lehet kiút sehova.
A tétova egyetemista, - akit a háta mögött -, mindenki csak hülye gyereknek, vagy idiótának nevezett összeszedte minden maradék bátorságát, és bár egyetemista évei alatt már számos formában felmerült benne az öngyilkosság gondolata, hiszen úgy érezte, hogy mind a docensek, mind a tudálékos professzorok is mind-mind megszégyenítik. Erre bizonyíték volt a múltkor is az irodalmi önképzőkör ülésén, ahol saját versekkel kellett előrukkolni, és miután Ottó valósággal utálta, ha nyilvánosan kellett szerepelnie, hiszen ismert költők versét mindig is sokkalta jobban mondta, mint a sajátjait, ezért inkább megkérte egyik csoporttársát, hogyha nem gond olvassa fel költeményét. A dolog vége az lett, hogy a mély, létfilozófiai problémákat boncolgató költeményt valósággal ízekre szedték olyan méltatlan, gyilkos kritizálással, melyben egy csipetnyi elismerés, vagy pozitív hozzászólás nem akadt. Nem csoda, ha Ottónak azonnal ki kellett kéreckednie a mellékhelységbe, hogy kiadósan kisírhassa minden visszafojtott indulatát, megkeseredésnek indult bánatát.
Mindig is azt akarta elérni, hogy őszinte barátokra találjon, akik segítik, támogatják, és jóformán elkísérik a későbbiekben is életének minden szánalmas, és balszerencsés fordulópontján. Nem csoda, ha a legtöbb - főként hölgy csoporttársa -, legalább is a kezdetekben gyanúsan, furcsán, visszatetszően kezdett rá tekinteni, és szinte viszolyogtak akárhányszor Ottó feltűnt a kopottas vászon csatos táskájával hóna alatt, és kiadós szájszaggal, amit még a legextraerősebb rágógumi, vagy rendszeres fogmosás sem volt képes maradéktalanul eltávolítani.
Ottó most fogta magát és kivételesen leült a leggyönyörűbb, kontyot viselő hölgy mellé. Életében nem látott még annyira eleven, léleklátó, a szívek mélyére hatoló szilvamag nagyságú barna szemeket, melyeket a hihetetlenül angyali, és közvetlen hölgy viselt, aki bátorítón rámosolygott. Ottónak valahogy még a mosolygás is hamar átfordult idétlen, szánalmas grimaszba, amitől eltorzulni látszott elipszisméretű feje.
- Kérlek mondd azt, hogy nem baj, hogy melléd ültem! - közölte a meglepődött hölggyel, amikor hirtelen lehuppant melléje.
- Nem! Egyáltalán nem baj! Nyugodtan! Te tudod, hogy most kijön az irodalomból?
- Szerintem Berzsenyi, vagy valamelyik klasszikusan romantikus költő.
A tanárnőre nem is kellett sokat várakozni, mert pontban fél tíz után pár perccel, akár csak egy halálpontos, felhúzott svájci óramű két kisebb méretű hörcsögzacskóval állandó pirospozsgás arcán, nagy kidülledt, gülü szemével úgy festett mint egy börtönőr, akinek az az egyetlen feladata, hogy mindenkit szemmel tartson, és aki szökni, vagy ellenállni próbál azt méltó módon, elrettentő példával büntesse meg.
- Szép jó reggelt hölgyeim, és uraim! Vegyék elő jegyzetfüzeteiket, mert sok dolgunk lesz ma még! Remélem mindenkinél van egy Berzsenyi verseskötet.
A legtöbb egyetemista - akárcsak az általánosban -, szófogadóan kirakta halványzöldszínű padjára a vaskos, változatos versesköteteket, hadd gyönyörködhessen a tanárnő tudatalatti hiúsága egy kicsit abban, milyen üdítően frissítő érzés is az, ha működik egy bizonyos bevált pedagógiai módszer.
- Nagyszerű! - Odaballagott a sötétzöldszínű táblához, és egy félig eltört, fehér krétacsonkkal máris nyikorgón macskakaparásokat vésett a táblára. - A kritikai szakirodalmat mindenkitől kötelezően elvárom! Aki ezekből a könyvekből egyet sem fog elolvasni a szigorlatra az megnézheti magát, mert sohasem megy át! Legalább is, amíg én itt vagyok! - nézett villogón, ellenségesen végig az egybegyűlteken. Ekkor vette észre Ottó padján a soványka, papírkötéses, silány minőségű Berzsenyi kötetet.
Mintha valami szándékos provokáció, vagy nyílt, tiltakozó ultimátum lett volna ez személye ellen. Mint aki háborúra készül, szemlátomást felpaprikázva odalépett szerencsétlen semmiről sem tehető Ottó padja elé, és tüntetően, mintha szándékosan könyvcsonkításra, vagy könyvégetéshez készülődne magasba emelte a soványka, füzetnyi kis kötete.
- Remélem mindenki jól megnézte magának Ottó úr verseskötetét?! Ha megközelebb bárkinél meglátom, hogy nem minőségi, vagy kritikai kiadású kötetet hoz magával, annak két jegyet automatikusan levonok a féléves munkájából. Melegen ajánlom, hogy senki se próbáljon meg próbára tenni! Megértették?!
Néma bólintás volt a válasz.
Ottó valósággal magába roskadt. Hiszen neki legfeljebb csak az a hibája volt, hogy a kritikai kiadású köteteket - akárcsak a lexikonokat, vagy szótárakat -, minden esetben méregdrága árakon adták, így ha azt akarta, hogy ne legyen családi bonyodalom inkább bement a Tescoba, és a könyvosztályon igyekezett beszerezni főként olyan irodalmi jellegű könyveket, melyeket nem tudott volna megvásárolni magának. És nem is akart folyton a szülei nyakán ,,élősködni", ahogy egyesektől hallotta. olyan kétségbeesett, árva, elvesztett volt ebben a percben a tekintete, mint akit egy egész életre vérig sértettek, és jócskán meg is bántottak. Ennek a tanárnőnek semmi joga sem volt hozzá, hogy kritizálja, fricskálja, vagy flegma, gyilkos vizsgálódásainak tárgyává tegye az ő szerény küllemű verseskötetét!
- Hé! Tudom, hogy ez most rosszul esik neked, de majd rendbe jönnek a dolgok! - suttogta kedvesen arcába a babonázó fiatal hölgy, aki mellett ült. Most fordult elő először, hogy a fiatal nő megfogta szorosan, erősen a kezét,  és biztosította támogatásáról. Ilyesmi még egyáltalán nem fordult elő vele. Arcára a váratlan reménykedés, és gyerekes szívet szorongató szomorúság különös vegyüléke vetült.
- Ja! Igen! Megkérném Bárczi kollega urat, hogy maradjon itt óra után! - közölte a tanárnő tüntetően, mint aki megfeledkezett valami nagyon fontos dologról.
A kis csoport főleg hölgytagjai csöndesen lapítottak, és ki nem merték volna nyitni - sok esetben -, nagyon is élénk, provokatív, szabadszájukat. Mindenki tisztában volt vele, ha bárki is a teremben védelmébe vesz akárkit, vagy kiáll egy eszme, vagy gondolat mellett annak előbb-utóbb meg kell fizetnie a nagyon súlyos árat, ami akár azt is könnyen jelentheti, hogy a közeljövőben újra évet, szemesztert kell ismételnie, és akkor aztán agyő kreditpontoknak, vagy ösztöndíjprogramoknak.
Ottó igyekezett visszafojtani letört, depresszióra, búskomorságra hajlamos kedvért, ám azok, akiknek sikerült belső lelkét is kiismerni pontosan érezték azt, hogy egy olyan túlzottan is sebezhető ember számára, aki még a saját árnyékától is hajlamos olykor-olykor holdvilágos, kísértő éjeken megijedni, és összecsinálni magát rendkívül óvatosan, és tapintatosan kellene bánni. Sajnos ezzel a hörcsögképű docensasszony egy csöppet sem volt tisztában. Totálisan hideg hagyta hallgatóinak megtaposott lelkivilága.
- Tehát akkor a következő órára kéretik mindenkinek készülni, mert zárthelyi dolgozat lesz, aminek a jegye szervesen beleszámít majd eddigi munkájukba! Az évfolyamdolgozatokat kijavítottam, és csodálkozom azon, hogy egyesek mégiscsak éreztek magukban elegendő bátorságot, hogy megpróbálkozzanak az elátkozott magyar szakkal! Mindenkinek további kellemes napot! - jelentette ki cinikus fölényeséggel, majd miután mindenki elhagyta a kis egérlyukszerű termet helyet foglalt egy törött hátú széken, és közelebb invitálta Ottót.
- Nos! - gülü, szúrós szemeire visszahúzta szemüvegét. - Gondolom tisztában van azzal, hogy eddigi szánalmas teljesítménye elégtelen, és nem tudom magát értékelni! Ami az évfolyamdolgozatát illeti magam sem tudom eldönteni, hogy sírjak, vagy nevessek-e?! - nézett farkasszemet kérdőn a megszeppent, lehajtott fejű hallgatóval. - Mindazonáltal le a kalappal az eddigiek előtt kedves Ottó! Én egészen biztosan nem mentem volna dixgráfiásként, és egyéb rendelleneségekkel magyar szakra, de hát lelke rajta! - kaján, gyilkos mosoly terült szét, mint valami fertőző betegség száján.
Ottó összehúzott vállakkal, topogó, töprengő, és látszólag elveszett, kétségbeesett tekintettel inkább a gusztustalan, piszkos okádékzöld linóleumpadlót bámulta. Egyszerűen a hányinger kerülgette, ha ezzel a szemétkedő tanárnővel akárcsak egy levegőt is kellett szívnia.
- Emellett megfigyeltem, hogy nem szereti a szemkontaktust, ami enyhe fokú autizmusra is utalhat magánál! - annyira hitvány, galád megvetettséggel mondta ki az árulkodó, megszégyenítő szavakat, hogy Ottó legszívesen ott helyben a föld alá süllyedt volna.
- Mondja csak tisztában van azzal amit mondok?! - nézett fel fontos papírjaiból.
Ottó engedelmeskedve bólintott.
- A következő zárthelyi dolgozatát jó volna úgy megírnia, hogy az egy erős hármas alá legyen, mert különben nem segíthetek magán, és az eddigi nehézkes munkája is mehet a szemétbe! Ugyanakkor több kollegával is elbeszélgettem a maga összetett ügyével kapcsolatban, és a többségnek egyértelműen az a véleménye, hogy maga nem idevaló! Tudom, hogy irodalomórán valósággal elkápráztatja csoporttársait verseivel, és fotografikus memóriájával, de sajnos ez az egyetem elvégzéséhez nagyon kevés!
Ottó sírva fakadt. Olyan krokodilkönnyes, és sebezhető lett a tekintete, mint akivel egy közeli hozzátartozója halálát közölték. A tökéletes tragédia és rettegő kudarc jelei mutatkoztak kétségbeesett arcán.
- Enyje! Hát nem mondták magának, hogy ez itt egyetem, és nem kisdedóvó?! Nézze meg az ember! Csak nem fog itt pityeregni! Ha ugyan tanár lesz, és a gyerekek meglátják, hogy sírni fog mit fognak magáról gondolni?! Szedje össze magát! Köszönöm! Végeztem! A dolgozatát elviheti! Lehet, hogy sikerül valamit tanulnia belőle, bár ezt erősen kétlem!
Ottó amilyen gyorsan csak lehet elvette elégtelenre értékelt évfolyamdolgozatát, és olyan villámsebesen surrant ki a kisteremből, mint egy hangtalan árnyékszerű, porig sújtott kísértet.
Odakint a babonázó hölgy csoporttársa várta.
- Jaj, szegénykém! Mesélj már? Mi volt? Leharapta a füledet?! - érdeklődött aggódva.
Ottónak semmit sem kellett mondania, hiszen nagyon szomorú arcára volt írva a felelet. Ha semmilyen módon sem képes változtatni a jegyein, tanulmányi átlagán akkor a magyar szakos pályafutásának rövid időn belül befellegezhet.
- Figyel Ottó! Őszintén sajnálom! Arra gondoltam szívesen átveszem veled azokat az anyagrészeket, amik nem sikerültek! Kölcsönösen segítünk egymásnak! Na? Benne vagy?! - kérdezte kedvesen.
A kétségbeesett fiatalember tétován bólintott. Most olyan jólesett neki, hogy egy igazi angyal vette pártfogásába. Csak valahogy áttudná rugdosni önmagát ezen az elátkozott féléven, akkor lehet, hogy a következő szemeszterben már nem az az undorító pöfeteggomba boszorka tanítaná.
Innentől kezdve a bombázó hölgy és Ottó a lehető legjobb barátok lettek, és bár Ottónak nem sikerült sem a zárthelyi, sem egyéb dolgozat sem, hiszen hatvankét pont szinte édeskevés a sikerhez. Ennél fontosabb, hogy egyetemi csoporttársai, és néhány tanárja között igaz, és örök barátságokat talált, melyek elkísérték élete göröngyös útján, hiszen elfogadták, és megértették, hogy az érzékeny, sebezhető emberekre igenis vigyázni kell!