Új novella
EGY MÁSODIK BOLDOGSÁG LEHETŐSÉGE
- Édesem! Nem láttad véletlenül a nyakkendőmet? Késésben vagyok szívem, csak azért kérdeztem... - a középkorú, tanárkülsejű, szemüveges férfi hirtelen megtorpant az előszobában, belebámult az előszobai tükörbe, ahol saját elvesztett tükörképével nézett éppen farkasszemet. ,,Micsoda egy szánalmas idióta vagy, hogy a halott feleségeddel társalogsz!" - gondolta, majd benyúlt a ruhásszekrénybe a nappaliban, kivett egy bordószínű nyakkendőt. Visszament az előszobai nagyméretű tükörhöz, és kissé furcsa, groteszk, torz mosollyal ajkán csálén, és félrecsúszottan megkötötte nyakkendőjét. Közben még mindig imádott, álomgyönyörű felesége járt a fejében, és azok a feledhetetlen, halhatatlan napok, amikor együtt éltek.
- Emlékszel még drágám, hogy hogyan ismerkedtünk meg? Igaz, igazad van! Jelentéktelen apróság, de ha az ember összefüggések láncolataként végiggondolja az életét semmi sem lehet jelentéktelen. Nem igaz?! Én éppen a Kálvin téri Szabó Ervin könyvtárban kutattam szakdolgozati témám után, és te is a saját dolgozatoddal voltál elfoglalva, mígnem félúton a folyóson kis híján összeütköztünk, és te annyira harcias, temperamentumos, és karakán voltál, hogy azonnal beléd szerettem. Vagy szerinted ez is butaság volt?
Mielőtt elindult volna rabszolgahajcsár munkahelyére, ahol a legtöbb alkalmazottat valóságos fizikai béklyóba láncolta a határidő, és a munkaidő még kényelmesen, és egyszerűen feltett frissen pörkölt kávét a kávéfőzőbe, és szinte élvezettel figyelte, amint a régimódi kávéfőző prüszkölve, kicsit köhögve ki nem engedi magából a zamatos feketekávé lét, ami mintha folyékony fekete leves lett volna egyenesen az üvegezett kiöntőcsészében landolt, majd a finom porceláncsészében.
- Gondolom nem tudod, hogy ezt a porceláncsésze le volt értékelve, és húszszázalékos kedvezmény volt rajta. Azért - ha engem kérdezel -, nem kellett volna úgy nekitámadni szegény eladónak, aki csak a munkáját próbálta végezni, amikor te tesztelés gyanánt összetörtél egy vázát, hátha mégsem eredeti porcelán, majd könnyelműen, akárcsak egy angol lady legyintettél, és közölted: ,,Írják a számládhoz!" Mégis akkor ismerhettelek meg teljesen, és igazán, amikor megfáztál, és hőemelkedéssel akartál dolgozni menni. Még most is azt vallom, hogy egy rendes férjnek vannak bizonyos felelőségteles kötelezettségei imádott asszonyával szemben.
Ami a legfurcsább ebben az egész életben, hogy mind a ketten éppen akkor találtunk rá hosszú, viszontagságos lelki sebek árán a másikra, amikor talán már mindketten azt gondoltuk, hogy innen már csak a feljebb vezet mindkettőnk számára az út, és erre tessék! - mintha csak a véletlen akarta volna a kávé kissé kilöttyent a csészéből, hogy végül a nyakkendőre fröcsögje barnás, kellemetlen foltjait.
- Jaj, ne már! Ez komoly?! - mérgelődött, szitkozódott egy sort a férfi. - Látod drágám! Amióta elmentél már ez sem úgy sikeredik, mint azelőtt. Ha véletlenségből kiöntöttem a kávét, vagy kiloccsant a gyümölcslé mindent betöltő, édeni kacagásod szinte azonnal elfeledtette velem a mindennapok gondját, és apró-cseprő megpróbáltatásait. Erre most ez történik. Tudom! Most azt mondanád, hogy ne duzzogjak, ne idegesítsem fel magamat feleslegesen! Be a mosógépbe és kész! Olyan egyszerűen hangzik ez, nem igaz?!
A férfi megfogta a mosogatószivacsot, mellyel rendszerint a tányérokat és evőeszközöket szokta elmosogatni, majd óvatosan, körültekintően enyhe mosogatószeres vízzel nekiállt, hogy elpróbálja eltűntetni a kellemetlenkedő kávéfoltot nyakkendője egyik feléről. Hamar belátta, hogy sajnos vannak foltok, amik az életben nem jönnek ki, vagy ha mégis az felkészültebb szakértelmet, és hozzáértés követel meg az adott folt viselőjétől.
- Ne haragudj Melinda! Tudom, hogy ígéretet tettem neked a betegágynál, de képtelen vagyok túllépni bizonyos élethelyzeteken! Megismerkedtem egy elbűvölő hölggyel. Hajszál pontosan úgy történt, ahogy - annak idején veled is-, éppen a liftből szállt ki a vállalatnál, és a hivatalos aktákat cipelt, amikor véletlenségből összeütköztünk, és ő elejtette a nagy stóc iratkötegeket. Ismerhetsz már annyira, hogy azonnal lehajoltam, és segítettem összeszedni neki a papírjait. A dühös, kissé izgatott feszültség azonnal megenyhült, és napsugaras, enyhe mosoly játszadzott pirospozsgás arcán. Később ő volt az, aki meghívott a büfében kávézni. Tudom, most azt mondanád, hogy miért nem én voltam a kezdeményező fél? Mert még mindig nagyon szeretlek téged, és nem akartam megsérteni az emlékedet, holott határozott kérésed volt, hogy próbáljak meg boldog lenni ebben a nyomorúságos életben.
Nem is tudom! Olyan gyorsan történt minden...
Előbb csak egy ártalmatlannak tetsző kávé, később már jóízű, tartalmas beszélgetések, és közös, romantikus, gyertyafényes vacsorák követték egymást. Aztán egyszer csak megtörtént az a bizonyos dolog! Kérlek, mondd azt, hogyha élnél nem volnál féltékeny, vagy nem haragudnál! Ismérvén a heves vérmérsékletedet, és harcias, talpraesett nőiességedet szerintem te bármikor bárkinek akár még a szemét is kikaparnád, vagy megtépnéd a nők haját, ha velem kezdenek ki, vagy velem flörtölnek! Tudod, egy ilyen állandó önbizalomhiánnyal, és belső gátlásokkal küszködő embernek nagyon jólesik, ha olyan felesége lehetett, aki felnézett rá, és értékelte férfias erényeit.
Melinda egyébként nemrég vesztette el az apját, és az édesanyja külön meghívott Dabasra, mert mindenképp szeretett volna megismerni. El is mentem, de olyan zavarban voltam, hogy az evőeszközök szabályosan kiestek a kezem közül, amikor behozták a csokitortát a vasárnapi ebéd után. Melinda mégis - úgy éreztem -, valósággal felszabadult, és ragyogott, mert csillagként csillogott kislányos, gyerekes őzikeszeme, miközben a nagyméretű ebédlőasztal alatt folyamatosan szorongatta verejtékező kezemet. Szerintem a nagymamája irtóra vaskalapos matróna lehet, mert egy árva szót sem szólt hozzám, csak folyamatosan gyanúsan méregetett. Később megtudtam, hogy mindig is törte a magyar nyelvet, mert szlovák nemzetiségű volt. Melinda gyakorta beszélt szlovákul, és áttértek az angolra is, amint viszont - sokszor én sem, és az anyuka sem értettünk. Később Melinda édesanyja gondoskodó, aggódó szülőként félrehívott a konyhába, és alaposan kifaggatott. Komolyan mondom, mintha bírósági tárgyaláson lettem volna.
Mióta ismerem a lányát? Hogyan ismerkedtünk meg egymással? Mikor feküdtünk le először? Védekeztünk-e? stb. És persze a legfontosabbat a végére hagyta. Melinda rendkívül érzékeny, sok lelki sebet kapott, kifinomult nő, akinek sokszor összetörték a szívét, és ha akár csak egy haja szála is meggörbül, akkor úgy tönkretesz engem a kedves anyuka, hogy egész életemben bánni fogom, hogy fájdalmat okoztam a lányának. Miután ennyire őszintén, és rendkívül komolyan elbeszélgettünk egymással én is felfedtem igazi énemet, és elmeséltem közös történetünket, és hogy sajnos te voltál életem nagy szerelme. Látnod kellett volna a határozott, és temperamentumos anyuka arckifejezését, amikor megtudta az igazságot. Egyszerre könnyesszemű, jóságos, bölcs asszonnyá vedlett, aki nem győzött vigasztalni, és bátorítani, hogy éljem az életemet, és hogy idővel minden rendben lesz. Mikor búcsúzásra került a sor csontropogtatón megölelt, és arcon puszilt, majd közölte, hogy ,,isten hozott a családban!"
Az igazság persze az, hogy nagyon megszerettem Melindát, de hozzád is hűséges szeretnék maradni, és most sokszor úgy érzem magam, mint aki két szakadék közé került, és nem tudhatja hogyan is tovább?
Szerinted mi lenne ebben a helyzetben a helyes? Egyáltalán egy megözvegyült férfi gondolhat-e megfontoltan, és felelőségteljesen úgy a boldogságra, mintha a sorozatos sorstragédiák egyáltalán nem képezték volna szerves részét hajótörötté lett életének?!
Persze, persze! Magam előtt látom gyönyörű, sugárzó, büszke arcodat, karba font kezedet, amivel arra ösztökélsz, hogy kössem föl a gatyámat, és végre határozottan vegyem kézbe az életemet! Csak egy kérdés édesem! Persze csak, ha megengeded! Te mit csinálnál, ha teszem azt én mentem volna el előbb az élők sorából, és neked kellene ugyanezeket a kérdéseket saját magadnak meghoznod?! Nem szeretnélek fölidegesíteni, vagy megbántani szívem, de szerintem te sem tudnád logikusan, az ész törvényei szerint eldönteni, hogy vajon lehet-e igazad, vagy sem!
Tudod mit? Mit szólnál, ha azt felelném, hogy Melindával egyelőre nem kapkodunk, nem sietünk el semmit. Szépen, lassan, fokozatosan fogunk haladni tisztelve egymás személyes magánéletét, és ha már olyan közel lehetünk lélekben egymáshoz, mint anno te és én, akkor kijelenthetjük egymás között is, hogy legalább adtunk egy esélyt a következő boldogságnak. Na? Mit szólsz? Most miért nézel így rám?! Mit ha te sosem csábultál volna el?
Oh! Nagyon is tudom ám, hogy annak idején minden kis ujjacskádra találtál magadnak nagyon fess, és divatos, macsó férfiakat. Emlékszem még a szélhámos Gergőre! Csak azért, mert egy kigyúrt agyú vadbarom méregdrága, luxuskarórát visel, és luxus sportkocsival furikázik, még nem biztos, hogy minden esetben tudja, hogy mire van szüksége az illető nőnek. Bár ez a mostani anyagiasodott, és számító világban szinte már meg se kottyan.
Most haragszol rám tudom, mert kimertem mondani, amit valójában gondolok! Nézd! Én nem hibáztatlak! Ugyan mi értelme lenne? Csak egyetlen, félretévedt kaland volt, és elvesztetted az eszedet, és hagytad hogy a vágyaid becsapjanak, és az ösztöneid kezdtek uralkodni feletted! Ami történt megtörtént. Már megbocsáss, de azt nem néztem jó szemmel, hogy amikor édesanyámmal bizalmasan elbeszélgettél te egy kicsit nem mondtál igazat! Úgy is mondhatnám, hogy hazudtál neki, amikor rákérdezett, hogy volt-e még más férfi is az életedben?
Látom, hogy témánál vagyunk! Most valószínűleg jogos elégtételként pofon vágnád a kedves férjedet, én pedig sértődött kisfiús szégyellőséggel még pityeregnék is egy sort, mielőtt isten igazán megvigasztalnál! Eltaláltam?! Figyelj! Én másként szerettem volna! Azt a nyaralót, amit nagyon szerettél szívesen megvásároltam volna te is tudod! Persze jó pár évszázadba még így is beletelt volna mire sikerül megegyezni a vételárat illetően, és bármennyire is nehéz elhinni, de mindig azt akartam, hogy boldog légy.
Zavart, hogy nem lehet közös gyerekünk! Ne is folytasd! Egy nőnek ez az élete része, de megpróbálhattuk volna talán az örökbefogadást, és sajátunkként szerethettünk volna egy gyereket, aki ugyanúgy megérdemli a gondoskodást, és a feltétlen szeretetet, mint bárki mást. De te nem akartad! Bezárkóztál a lelki világodba, mint annak idején én is, és oda talán még engem se nagyon eresztettél be, csak amikor már tudtad az elkerülhetetlent.
Biztos vagyok benne, hogy fantasztikus édesanyja lehettél volna, akit az anyasági örömök csak még gyönyörűségesebbé, kiegyensúlyozottabbá, és lelkiekben erősebbé tettek volna. Most megint mérges vagy, de a szíved mélyén tudhatod, hogy igazat mondtam!
- A fenébe már megint siet ez az átkozott óra! Mintha mindig siettetni akarna pedig naponta átállítom! - gyorsan igyekezett rendbe hozni ruháját. Felvette az íróasztaláról esküvői fényképüket. Gyöngéden végigsimította elhunyt felesége arcát. Óvatosan visszatette a fényképet az asztalra.
- Drágám! Akkor elindulok, de tudd, hogy téged örökké szeretni foglak, és nagyon hiányzol! - óvatosan becsukta a bejárati ajtót, amit gondosan kulcsra zárt, majd elindult elgondolkozva a munkahelyére.