EGY BRUTÁLIS NAP TÖRTÉNETE

Szinte minden suliban megfordulnak előbb-utóbb olyan nehezen kezelhető, brutálisan szemétláda gazemberek, akik kisebb-nagyobb bandákba tömörülve kedvükre elszedik a kisebbek zsebpénzét, rágógumikat nyomnak a jó hecc kedvéért a lányok gyönyörű, selymes hajába. Összetörik az okosabb kockák, vagy eminens éltanulók méregdrága szemüvegét. És persze előszeretettel veszik el az okostelefonokat, és az újabbnál újabb elektronikai kütyük széles választékát, hogy ezzel is kérkedjenek, és bizonyítsák a társadalmi piramis csúcsán egyedül csak ők lehetnek csúcsragadozók, és egy személyben kiválasztottak.
A Penész fivérek két brutális, agyatlan vadbarmok voltak, akik egyetlen szóból értettek: fizikai bántalmazás, de az aztán a lehető legördögibb furfanggal, és ügyeskedéssel hajtották végre. Az idősebbik Penész fivért - ki tudja már hányadszor buktatták meg -, és szinte megtiszteltetésnek vette, és roppant büszke volt rá, hogy hatalmas IQ-ával még mindig ötödikeseket terrorizálhat. Míg öccse a kisebbik velejéig elvetemült gonosztevő kékszínű, sunyitó halszemeivel, és két elülső, előre álló kapafogával, hamiskás mosolyával azonnal elérte, hogy a többség valósággal menten összecsinálja magát, ha csak meglátja. Ám valójában a kisebbik Penész testvér szinte semmit sem ért a brutális báty védő támogatása nélkül.  
Milán egyre több alkalommal jelent meg az osztályban friss kék-zöld-lila zúzódásokkal. Mindenki tudott róla. Még azok a - rendszerint pöffeszkedő, saját hangjukkal kérkedő, nagyszájú tanárok is -, akik szinte kivétel nélkül mindig a tantestületi, vagy szertárszobákban tartózkodtak, és tettek az egész világra. Mint mondták: nem az ő hatáskörükbe tartozik, ha néhány tizenéves, tinédzserkorú srác kiakarja magát fingatni!
Azt szokták mondani azok, akik valamilyen csodával határos módon túlélték az iskolai poklok kálváriáit, hogy az túléléshez is - akárcsak az élethez -, egyre több, és több gyakorlatra van szükség.
Milán - főként a kezdeti időkben -, szinte teljesen magába zárkózott. Aztán alighanem az ötödik év végére megértette, ha életben akar maradni akkor jó lesz felkészülnie a sorozatos nyilvános megaláztatásokra, és rendszeresített verésekre, elgyepálgatásokra.
 Egyik haverjának az apja zsaru volt, és a rendes szolgálati éles fegyvere mellett riasztópisztolyt is tartott a házban, amit haverja hatékonyan elcsórt, mert leakart egyszer és mindenkorra számolni a Penész fivérek brutális garázdálkodásaival. Még szerencse, hogy Milán éppen a közelben volt, így haverja megúszhatta, hogy a fiatalkorúak javítóintézete legyen ideiglenes otthona.
Milán ötödikes korában történt egy majdnem tragikus kimenetelű autóbaleset, ami arra kötelezte őt, hogy a Szent János Kórház legyen átmeneti szálláshelye.
Állítólag Milán anyja a legszigorúbb határozottság mellett megtiltotta mind az osztályfőnöknek, mint a legtöbb osztálytársnak, hogy bárki is meglátogassa a lábadozó beteget, nehogy a testi gyógyulást újabb felszakadó lelki sebek nehezíthessék. Egy-két barátja még így is felmászott az adott kórteremmel szemben lévő vén, odvas tölgyfára ahonnét rendesen szemügyre lehetett venni a kórterem kis lakóit. Onnét integettek Milánnak, aki bár bőrszíjakkal le volt kötözve, hogy a gipszteknőbe tett, műtött jobb lábán rendesen összeforrhasson a széles seb, halvány mosollyal nyugtázta, hogy azért mégiscsak akadtak jószívű barátai.
A legrosszabb az volt, amikor véget ért a kényszerpihenő, hiszen ez egyben azt is jelentette, hogy Milánnak - ha akarja, ha nem -, de vissza kell térnie az általános iskola börtönfalai közé.
Egyszerre nagyon furcsálta, és roppant különös volt számára, hogy az első tanítási nap valahogy békén hagyták. Most elmaradtak a szokásos kövér tehenes szemétkedős viccek, az iskolai vécék kagylóiban átélt rettegő traumák, vagy az hogy elvették az összes ruháját, és neki - szégyenszemre -, meztelenül kellett fel-le a komor, jéghideg folyosókon fel-le masíroznia.
Azonban zsigerileg átérezte, hogy ez csupán csak a kezdet volt. Hiszen akik hatalomra vágynak, akik mások felett hatalmat gyakorolnak azoknak a többsége sohasem elégszik meg puszta ígérgetésekkel, vagy adott esetben a második hellyel. 
A velejéig unalmasnak ígérkező irodalomóra, és Toldi hatodik éneke után egyetlen, mély sóhajt még megengedett magának, aztán jött a fekete leves.
- Szevasz haver! Na? Mizújs? Csak nem fogytál? Hé? Skubizzatok ide fiúk! A hájas meztelencsiga lefogyott! Azt hallottuk, hogy kórházban voltál, valami csúnya kis balesetben kapartak össze! - röhögött a képébe az idősebbik Penész fivér, aki ki tudja már hányadszor bukott ki a nyolcadikból, hogy visszapaterolják retardált hiénafejét a hatodik osztályba. - Arra gondoltunk, hogy üdvözlünk téged, és elkérjük a szokásos zsebpénzadagod!
- Nem fizetek nektek semmit... - közölte torkát többszörösen összeszorító gombócszerű félelmek, és rettegések közepette. A legfontosabb, hogy győzze le saját önző, kicsinyes félelmeit.
- Oh! Nézzétek csak! A hülye mangalica! Még azt képzeli, hogy tökös legény! Ki a franc vagy te?
- Minimum egy elcseszett Rambó! - vágott a szavába az öccse Tomi, akinek pókharapós foga, és gyilkos kékszerű, halszeme úgy meredt zsákmányra lesőn a világba, mintha mindenkit ki akarna nyírni.
- Tényleg! Most jövök csak! Csak nem Forest Gump egyik távoli rokona vagy te köcsög?! - nyomott kicsit fájó barackot a fejére egy másik bandához tartozó srác a jó móka kedvéért.
- Hagyjatok békén! Rohadékok! - felelte Milán, igaz, ami igaz olyan halkan, és kimérten akár egy légylárva.
- Mit mondtál te szánalmas kis szarházi?! Hadd halljuk mi is?! Hadd röhögjünk egy jót!
- Hagyjatok békén! - amilyen gyorsan csak tudta összecsomagolta tankönyveit a padról, és összeszedte tolltartóját, füzeteit, de az egyik genya srác gyorsabb, szemfülesebb volt. Kiragadta pufók kezei közül a könyveit.
- Te kis féreg! Semmi szükséged, hogy ennyi könyved legyen! Hé, skacok! Szerintetek sincs ennyi könyvre szüksége igaz-e?! - kiáltott kurjantva nagyokat az egyik srác, és már vitte is a könyveket az egyik nagyobb méretű szemétládához, majd az egészet beleszórta, és ráöntötte a kóláját. A tankönyvek, melyek vadonatújnak tűntek gusztustalan módon azonnal eláztak, tönkre mentek.
- Na akkor sasolj csak ide te kis pöcs! - megragadta a pólóját, majd megnyomorgatta hurkás nyakát, miközben elővett egy rúgós, kiélezett kést. Milán kövér nyakán valósággal játszadozott a csillogó, gyilkosan fenyegető fény.
- Ha még egyszer ennyire tökös legény leszel elmegyünk a kis lakásodra és rád gyújtjuk az egész kócerájt, de úgy hogy a hülye szüleid is megdöglenek! Most pedig ideadod a kurva pénzed! Világos?! - annyira elszánt, fenyegető, brutális volt ordító hangja, hogy azt kevés fiú volt képes elviselni. A nagyobbik Penész fivér se szó, se beszéd belenyúlt Milán hátizsákjába, és kivette a pénztárcájából a kemény ötszáz forintot, ami azért a kilencvenes évek derekán mégiscsak egy konkrét összegnek számított.
- Köszi az együttműködést! - azzal egy akkorát rúgott a frissen műtött lábába, hogy Milán valóságos csillagokat látott maga körül a kibírhatatlan, pokoli fájdalomtól. Aznapra - legalább is egyelőre -, békén hagyták. Milán szégyellte tehetetlen, gyáva könnyeit. Apjától, és nagyanyájától már éppen volt elégszer alkalma végighallgatni, hogy az ember senkire se számíthat ebben az életben csak saját magára. Tehát a problémáit neki kell egyedül megoldani, mert más nem fogja helyette.
Odament fájón sántikálva a szemeteskukához, és megpróbálta ügyetlenül kihalászni tönkretett tankönyveit, iskolai felszerelését. Talán azért, még lehet valamire használni ezeket a tönkrement könyveket. De mi a fenét fog mondani állandóan füleit rágó szüleinek miért mentek tönkre a cuccai? Ha apjának szól, az még a lelkét is kiordítja belőle, és közli, hogy hogy lehetett ennyire szánalmasan ostoba? Ha anyjának meséli el viszontagságait anyja megvigasztalja, és megérti, hogy neki is nehéz az élete, de el kell tűrni, és tovább kell lépni.
Utolsó óra után hazament. Még szerencse, hogy apja beugró volt aznak a BKV-nál így megspórolta az aznapi fejmosást, és rikácsoló kioktatást. Gyorsan átöltözött, és szennyes ruháit megpróbálta kimosni a mosógéppel. Bár szinte sosem tudta, hogy egy kupak mosóport tegyen-e a gépbe, vagy csak kevesebb öblítőt - mindenből tett egy keveset az a biztos, majd bekapcsolta a zakatoló masinát. Elővette gusztustalanul ragadós, kólás létől teljesen átázott, szinte használhatatlan tankönyveit. Hát ezekkel még mit csináljon. Egyelőre kirakta őket száradni a radiátorra. Pár óra alatt hátha helyre jöhet siralmas állapotuk.
Bár semmi kedve sem volt hozzá, mégis - szokásos módon -, nekikezdett házi feladatokat megírni gyerekszobájában. Még akkor is, ha a legújabb stratégiai játékhoz több kedve lett volna.
Észre se vette, és valamivel délután négy óra körül fáradtan hazajött anyja, aki általában úgy végezte munkanapját, hogy egy füst alatt be is vásárolt a Szabadság-hídhoz közeli Vásárcsarnokban.
- Szia Milán! Annyira jó, hogy itthon vagy! Kérlek segíts! - azzal máris kezei közé nyomta a jócskán megpakolt bevásárlószatyrokat. - Milyen napod volt kincsem?
- Anyu... minden el van rontva... - közölte feldúltan, mérgesen. Megpróbálta visszafojtani könnyeit, de sosem sikerült, ha anyával beszélt, mert anyja legalább figyelt, és vigyázott rá.
- Na, hé! Semmi baj! Nyugi! Előbb pakoljunk ki, csináljuk meg a vacsit aztán beszélgetünk! Rendben?! - azzal kipakolta az aznapi bevásárlási dolgokat.
Elkészítették a vacsorát, majd hosszasan beszélgettek. Milán jóformán sűrű, tartalmas könnyzáporok, és tragikus elkeseredések között ecsetelte, hogy már megint rászálltak azok a rohadék bandavezérek, és szorításukból szabadulni szinte lehetetlen. Amikor megmutatta kólával tönkretett tankönyveit, anyja hüledezve, totálisan kikelve magából azonnal prédikálni kezdett:
- Hogy képesek ekkora elvetemültségre?! A tanároknak nem szóltál?! - támadt neki persze csak hanggal saját fiának.
- Féltem... - jött a válasz. - Ha eddig nem segítettek a tanárok, akkor most miért tennék?
- Igaz, igazad van! Holnap reggel együtt fogunk iskolába menni. Majd kiosztom én őket! A könyveidet, ha megszáradtak a radiátoron rakd vissza a táskádba! Az lesz az egyik bizonyíték.
- Anyu! Kérlek ne légy mérges...
- Jaj, mi az már megint?! - a mérges asszony feszült idegeskedései közben hajába túrt.
- Késsel összevágták a táskámat...
- Hogy... mi... micsoda??? - hüledezett az asszony, hiszen ekkora pofátlan, alávaló gonoszságra maga sem számított. - Hozd csak ide! Hadd nézzem!
Milán engedelmesen odavitte cavatokra hasogatott hátizsákját, ami leginkább a szétszaggatott papírmasékhoz hasonlított, és már csak emlékeiben volt táskaforma.
- Betelt a pohár! Holnap reggel feljelentést fogok tenni! Hát álljon már meg a menet! - hüledezett, és képtelen volt rá, hogy megnyugodjon.
Nemsokkal később esti műszakváltásából is hazaérkezett a holtfáradt apuka, és amikor megtudta feleségétől, hogy aznap mi történt egyetlen fiával bizony jócskán kijött a béketűrésből.
Aznap a három tagú család egyik tagja sem tudott aludni. mind a hárman forgolódtak saját ágyukban. Hajnali fél háromkor kelő, éjszakás apuka szitokszavakkal mérgelődött a kiskonyhában miközben egymás után szívta el a büdös, és barátságtalan cigiket, majd munkába indult.
Kora reggel negyed hétkor az anyuka és Milán már fenn voltak, és reggeli után indultak az iskolába. a háromnegyed nyolcas első csengetés előtt tisztázni akarták ezt a fatális félreértést. (legalább is az idegeskedő anyuka).
Felügetettek a harmadik emeletre, egyenesen az igazgatói irodába. A múmiaszerű, pergamenarcú titkárnő pedig nem győzött csodálkozni, hogy vajon mit kereshet ilyen korán itt egy feszült anyuka, és egy megrémült kisfiú?!
- Segíthetek asszonyom?! - érdeklődött.
- Igen! Jó reggelt! Az igazgatónővel szeretnék beszélni!
- Az igazgatónő nem lesz benn csupán nyolc óra után! Óhajt üzenetet hagyni?
- Nem köszönöm! Inkább megvárom! - a feszült anyuka nem zavartatta magát, és máris helyet foglalt.
Milán ottmaradt vele az irodában. Reggel nyolc óra hamar elkövetkezett, és az igazgatónő sürgős rohanós munkanapján most is beviharzott az irodába és kért egy méregerős feketét. Ekkor vette észre a keresztbe tett kezű anyukát, aki úgy nézett vele farkasszemet, mint aki háborúra készül.
- Ö... miben állhatok a rendelkezésére kedves... asszonyom?
- Üdvözlöm! Milán édesanya vagyok Barticsné! - nyújtott szigorún, keményen kezet. - Feljelentést szeretnék tenni néhány diákjukkal szemben. - Milán kérlek mutasd meg a könyveidet, és az összevagdalt táskádat!
Milán szófogadón megmutatta könyveit, és táskáját. Mindkettő siralmas állapotban volt.
- Így kell a diákoknak ebben az intézményben egymással viselkedniük?! - fakadt ki. - Hát alig hiszem!
- Asszonyom! Kérem! Nyugodjon meg!
- Azon már régen túl vagyunk igazgatónő kérem! Most azért jöttem ide személyesen, mert ha még egyszer megtudom, hogy mit művelnek a fiammal azok a gazemberek, akkor esküszöm mindenre, ami szent, hogy mindent elkövetek, hogy megkapják méltó büntetésüket! És abban is biztos vagyok, hogy a tanárok közül többen is pontosan tisztában vannak azzal, hogy mi folyik az iskola falain belül, mégsem tesznek semmit! Inkább a homokba dugják a fejüket! - ellenséges kék szemeivel gyanúsan méregette a szemlátomást kellemetlen helyzetbe került igazgatónőt, aki köpni-nyelni sem tudott a hallottak alapján. Emellett kérvényezni szeretném, hogy Milán magántanuló lehessen!
- Ö... hogyne asszonyom... természetesen... - az igazgatónő behívatta titkárnőjét, aki máris hozott néhány hivatalos formanyomtatványt. Milán anyukája máris kitöltötte, az igazgatónő lepecsételte, és ezzel Milánból magántanuló vált, akinek nem kötelező iskolába járni, de házi feladatai, és leckéiből minden hónapban három alkalommal kötelező érvénnyel illik számot adnia.
Ahogy az lenni szokott a banda tagjai előbb fegyelmi megrovást, majd igazgatói figyelmeztetést kaptak, viszont továbbra is lelki-fizikai terrorban tartották az alsó tagozatosokat, és a kisebbeket, akik nem tudták magukat megvédeni, vagy éppen tartósan megvoltak félemlítve.
Nem tudni, hogy vajon a sorozatos könyörtelen, és brutális, nyers erőszakot sem nélkülöző iskolai erőszak miatt, de Milánból felnőtt korában ügyvéd lett, mert küzdeni akart az igazságtalanságok, visszaélésekkel szemben.