FIGYELMETLEN BALJÓSLAT


Zsugorodva viszket a csacska-balga lélek,
míg a meglett kor újra felderül.
Egy ártatlannak tetsző hang sikoltva
átmorajlik csöndek tapintható hullámán,
hogy tán végképp sírba vesszen.
Egy-egy romantikus vámpír-ajakharapás,
csókok negédes gyümölcs-ízlelése
– minden előtt s mögött
láthatatlan követi áldozatait
szférák kietlen távollétébe.

Sötétben, ismeretlenben kocogtatják
harminckét fogsoraikat a homo sapiens-ivadékok.
Önmagukat zsarolták tovább
becsapható érzelmeik által,
mikor tükörbe bámultak
s narcisztikus képeikhez mondtak
öntömjénező dicshimnuszokat.

Sok-sok felgyülemlett, feldúsított,
apró, pici szenvedésről kellene illőn számot adni:
artikulálatlan, tátogó mozgásokat hallat a száj,
hogy ősi ösztön-titkait elregélje.
S bár érzékeink természetes úton
kivirulhatnak akár hiú, öntelt kérkedései
a gyarló testnek láthatatlan rózsák szirmait
leszakítani törvénytelen,
ha odabent összetörik az érző lélek.

Szinte némává halkított dallamot írtak
egykoron szerelmektől sugárzó,
tajtékos szent szemekbe.
Ugyanaz a későre hagyott,
szándékosan elmulasztott udvarlás:
,,Vajon ő lehetett-e az igazi?!”
– Várakozva mégis merőben,
gyanakvón a napok könnyekkel terhesülnek,
újabb vége-hossza-nincs fájdalmakkal viselősek.
Behunyt szemek minden igazsága is
képtelen kifejezni a Mindenség csöppnyi,
kozmikus fohászait valakiért,
- aki maga is kincs.

Figyelmetlen baljóslat nyakát s hóhérkötelét
valahogy minden koron hamarabb
elmetszik mint kellene.
Az ordas világ kicsempészett száján meghajlik
s hajbókol minden nyerészkedő,
kisstílű csaló.