TUDAT-DIMENZIÓK

A tudattal: hogy el kell, hogy múljak
– antennáival bekapcsol szívem pitvarában
a szorongás elmos, mint a megtörtént álom.
Az elme kóros, ábrándos képzeteket vetítve ringat,
akár a hintaágy egyre.
Jó volna ahogy esik, úgy puffan
bátran letagadni a morgó-öklű hallgatást,
komiszkodó ördög-görcsöket.

Úgy tudna rám vigyázni,
akár felebarát vagy éppen hóbortos, víg szerető.
Szemrehányások ádáz, vad csatája velem marad.
Szembe menetelek előre a tömeggel,
hátha megint elgáncsolnak, fellöknek,
mint holdkóros ostobát.
Mire a metró megindul talán
csikorgó sors-sínekre zuhanok,
akár a céltalan záporeső.

Olyanná lettem, akár a felbolydult tömegben
némán botorkáló, gondterhelt vakvezető kutya;
már az sem lehetnék önként.
Nem lehetett sohasem panaszfal,
mert megesett, hogy víz alá nyomott a szándékos,
gyilkos felelősség, mint mohó szeretetvágy
valaki iránt, akit már oly régóta nem láthattam.

Bamba közöny most még naponta többször
elszigetel azoktól, akikkel egyezkednék.
Magamban kell, hogy hurcoljam a jelenlétet,
mely még egy egységben
megtarthat ki tudhatja meddig?!
Agymosott, katasztrofális állapotoktól miért,
hogy senki sincs, aki még szabadon öklendezik?!

Nem hittem volna soha, hogy megélem
majd marcona kort is,
mikor cselekedni, jót tenni, porból
másokat önként felemelni bűn lesz,
szégyenfolt s nem egyszerű erény.
Időjárást-tükröző, romantikát őrző lelkem fodrozódik
s kimaradoz önként.
S mert az új tavasz ismét
megválaszolatlan kérdéseket
rak a személyiség belső hagymahéj-rétegeire,
hamarabb könnyzáporokat fakaszt.

Mint a duzzogó, marcona kisgyerek versenyt
rohanok önmagammal tékozlón,
hogy szunnyadó béke-időmet mindenáron megőrizzem.
A Lét-szabadesése ahányszor csak muszájból,
s nem akaratból flörtölök vele
szüntelen megfoszt valami értékestől!