A SZEMFÉNYVESZTŐ

Léted már maga is szánalmas dagovány,
szálka-meztelenítés.
Félénk, sunyi szemedet számtalanszor
kitártad horizontok fölé
– tudtad: járatlan vándorlásra
indultak te benned kéretlen
szándékkal a kétségek s félelmed,
hogy nem találhattál még társra
akárhogy is próbáltad s akartad.

Már magad is hangtalan csillag vagy idelenn.
Remegnél s könnyezve átkoznád
– ha tehetnéd -, a Mindenség táguló űrét
s a végtelent,
mert becsapott száműzöttként
menekülted át egész hitvány életed.
Felhorzsolt nyelvedet tágra
nyitnád s elárasztanád
vele pusztító förgetegként
eb-kutya csörtetők gonosz hadát.

Mint szorgalmas bolond,
becsukott tenyeredben hordozod lelked gyűrűit,
hogy egyszer kiválasztott másnak
tán végképp megmutathasd.
Didergő, védtelen lényednek pocakos,
szerethető, földi alkata sem lehetett elég
a modern nő-koszorúknak,
hogy teljes valóságban feltérképezhessenek.
Megtestesülés voltál megannyi
gyerekes, komisz-különc titoknak.

Mondogattad számtalanszor fennhangon magadnak:
,,Elég volna neked a szív egyedi, dobbanó ritmusa.
Felszín alatti biztosabb kérge,
hogy védtelen gyermeki éneddel végképp hazatalálj!”
– A Lét közepén helyetted is
fondorlattal húzzák,
ráncigálják az igavonó barázdát.

Lényed az örökös stressz-vulkán kitörésekben
haladéktalanul béke a nyugalom után eseng s könyörög.
Jaj, vajon mi lesz majd teveled,
ha már a biztos megnyugvásodhoz is tabletták,
gyilkos kések, vagy éppen elaltató szemfödél kellenek?
– Nem csupán csak odakint szorítja
össze a fogát az est, s kínzón sötétedik.

Léted vesztegelve delel, s egyre jobban érzed,
hogy kiveszel e modern korból
s már senki sem emlékezik rád.
Szemfényvesztőként voltál itt
s talán leszel, ha már mindenki elhagyott!