UTOLSÓ LEHETŐSÉG

Munkában megfáradt, talán kicsit szkeptikusan is kiábrándult, negyedik X-hez közeledő, kisfiúsarcú férfi közeledett a multinacionális cégcsoport nagy törtüvegezett tárgyalóterméhez, mely úgy festett, mint egyetlen, hatalmas téglalapszerű, tágas iroda.
Sötétbarna, idejekorán kopaszodásnak indult hajában helyenként a gondok szőttek pár darab ősz hajszálat, mely rendkívül jól kiemelte ennek az embernek egész belső vibráló feszültségét. Ha kollegái, vagy néhány ismeretlen ember az utcán, tömegközlekedési járaton véletlenszerű pillantást vetett rá szinte azonnal levonta a következtetéseit: ,,Ezt az embert jó volna egyszer és mindenkorra megvigasztalni, hogy végre tudjon kicsit örülni az életnek, mint más normális halandók."
Enyhén gyűrött nyakkendőjén pár csepp vérfolt látszott. Gyermekkora óta, ha frusztrált, vagy ideges volt rendszerint mindig elkezdett önkéntelenül is vérezni az orra. Nagyanyja gyakorta mondogatta is, amíg élet: - Rá se ránts édes fiam! Legalább nem kapsz agyvérzést.
Munkáját mindig precíz makulátlansággal, és előrelátással végezte el. Gyakran segítette munkatárait, akik viszont maradéktalanul ki is használták gyerekes naivságát, jóhiszeműségét.
A levegő - bár alig múlt el vénasszonyok nyara -, mintha szándékosan még mindig a nyár barátságtalanul tomboló kipárolgásait, gőzeit dédelgette, őrizte volna erőszakosan. Annak ellenére, hogy az irodai helységekben légkondicionáló berregett kattogón, kissé ellenszenvesen az embernek óhatatlanul is olyasféle érzése támadt, hogy nem volna éppen haszontalan vállalkozás, ha ablakot lehetne nyitni. Ez főként a klausztrofóbiában szenvedőbbeket viselte meg inkább.
A férfi még egy utolsó pillantást vetett a tárgyalóterem melletti, nagyobb méretű falitükörben, hiszen a makulátlan megjelenés mostanság nagyobb súllyal esett latba, mint a szakvégezettség, vagy egy-egy illető végzettsége.
Odabentről heves szópárbajokat, ideges, feszültségekkel, intrikákkal teljes veszekedős hangok hallatszottak ki.
,,Miért kell nekem ide bemenni?!" - futott át néma kétségbeesésként a kérdés zaklatott agyán. Öt és fél éve nevezték ki főmunkatárs helyettesnek, és persze minden karácsonykor be volt ígérve, hogy nemsokára elő fogják léptetni csak mindig tegyen úgy, ahogy a nagyfőnök akarja, tartsa a száját, és persze legyen nagyon türelmes, akkor nem lesz semmi gond. Most viszont önkéntelenül is meghallotta az ajtó mögötti pergő, dühös párbeszédeket.
Majd megpróbálta összegyűjteni minden maradék akarat erejét, szándékosan összezsugorodott lélekjelenlétét, mely már több alkalommal is cserbenhagyta. Hármat kopogott a kemény mahagóniszínű ajtón, majd egy irritáló, és dühös felszólításra nagy nehezen belépett a tágas terembe, ahol egy hatalmas tárgyalóasztalnál kilenc főként főnökségi beosztott várt rá, és mindegyik árgus, hiéna szemekkel máris tanulmányozni, vizslatni kezdte feszült viselkedését.
- Na, csakhogy végre Dr. Csillik is megtisztelt bennünket jelenlétével! Jöjjön már be! Mit szerencsétlenkedik ott az ajtóban?
A kissé tétova, izgő-mozgó férfi érezte az igazgató hangjában a maró, szándékosan gyilkos iróniát, mellyel egy elefántot is könnyedén a falhoz állított volna mérgében, most mégis minden akarat erejével azon volt, hogy megússza ezt az egész ellene irányuló, kíméletlen boszorkányüldözést.
- Én... bocsánatot kérek... máris... egy pillanat... - így is jó tizenötpercre volt szüksége, hogy úgy csukja be maga mögött az ajtót, hogy az egy méter magasságúra nőtt fikuszoknak ne legyen semmi baja, amit véletlenségből pont az ajtó mögé rakott be valaki.
Az igazgatótanácsban csupán csak egyetlen egy nő kapott helyett. Nem lehetett pontosan tudni, hogy vajon csupán csak azért tölthet be ilyen magas pozíciót, mert végzettsége, és emberi képességei erre kiválasztották, vagy azért, mert az asztal alatt az igazgató kedvére simogathatta, fogdoshatta karcsú, rugalmas combjait.
- Tehát Dr. Csillik! Mióta is családtagja maga a mi kis vállalatunknak?! - kérdezte méregetve őt az igazgató, aki jó tizenöt évvel fiatalabbnak, energikusabbnak látszott, mint beosztottja.  
- Jelentem... öt és fél éve! - miért kell neki állandóan hajbókolni, meg meghunyászkodni, mintha egy szolgalelkű komornyik volna? Elhatározta, hogy megpróbálja kihúzni magát, ami megint csak nehezére esett, mert hátproblémái is voltak a rengeteg sok asztalnál eltöltött munkaidő okán.
Az igazgató most a női főnökre pillantott kaján, mohó vigyorgással, aki ezt titkos jelzésnek vehette, mert máris egy piros dossziét csúsztatott oda az igazgató kezei közé. Mint később kiderült Dr. Csillik személyi anyaga volt megtalálható benne.
- Nos... - lapozgatott a hivatalos okmányok között -, maga rendkívül képzett! Már-már túlságosan is! Árulja el nekünk, hogy akkor mi itt a probléma?! - nézett fel mérgesen a lapokból, akár egy mérges iskolaigazgató.
- Igazgató Úr kérem! Én... semmit sem értek az egészből... - jelentette ki gyerekes naivsággal, de legalább patyolattiszta őszinteséggel.
- Hát ez kedves! Nem kedves?! - nézett végig a legtöbb beosztottján a marcona igazgató. - Kitalálom! Maga több pénzt, és felelős beosztást akar, és most megjátssza a naiv áldozatot, aki semmiről sem tehet?! Csillik maga ördögien képes manipulálni az embereket! Ha nem ismerném, azt gondolnám, hogy megakar engem zsarolni! Erről van szó igaz-e Csillik? Maga megakar engem zsarolni?!
- I-Igazgató Ú-Úr kérem...
- Fogja be a pofáját, amíg higgadt vagyok! Világos?! - egy kacérkodó pillantást vetett a női beosztott felé. - Úgy döntöttem, hogy felmondok magának! Két hetet kap, hogy összeszedje a cókmókját és távozzék!
- Elnézést kérek igazgató úr, de talán... ez egy kicsit drasztikus megoldás! Elvégre Dr. Csillik minden esetben rendes, becsületes közalkalmazott volt, és mindig a cég érdekeit tartotta szem előtt. Egyszer sem ment szabadságra, csak ha már mindenki az ő fülét rágta. Esetleg megpróbálhatnánk kitalálni valami... megoldást, nem?!
- Nocsak! Egy újabb jóakaró! Tibor! Talán maga is szeretné követni a munkanélküliek táborába kedves kollegáját?! - nézett rá villogó tekintettel.
- Ö... nem Uram... én csak... - hebegett.
- Akkor üljön le de rögtön, és fogja be a pofáját! Most pedig szavazni fogunk! Kézfeltartással jelezze, ki van amellett, hogy Dr. Csilliket menesszük állásából, és ki van amellett, hogy maradjon?!
A kilenctagú testületből egyetlen ember volt, aki nemmel szavazott. Az igazgató mégsem rúgta ki. Ellentétben Dr. Csillikkel, akire innentől kezdve úgy tekintettel a cégen belül, mint nemkívánatos személyre.
- Úgy látom, hogy egyhangú döntés született Hölgyem és Uraim! Csillik két hetet kap felmondási időnek, és a végkielégítését majd átveheti! Szeretném, ha tudná, hogy a cégen belül senki se neheztel magára! Ez csupán mindannyiunk üzleti érdeke! A magam és munkatársaim nevében köszönjük eddigi munkáját! - formális kézfogás következett, majd Csillik úgy távozott a nagyméretű tanácsteremből, mint akit szabályosan leforráztak.
Kollegái nem győzték bátorítani, vigasztalni, nyugtatni őt. Nem baj öregem! Majdcsak beindul majd valami! Talán néhány héten belül egy kedvezőbb lehetőség, hiszen az élet egy nagy lutri! Nem igaz?! De azok, akik őszintén megismerhették Csilliket tudhatták, hogy valami olyan elemi, létszükségleti tulajdont vett el tőle a feljebbvaló vezetőség, melyet már sohase lehet visszakapni.
Csillik felkapaszkodott a hazafelé tartó buszra, és szándékosan az utolsó ajtók egyikén szállt fel, hogy kiadósan kibőghesse magát, mint valami elfuserált óriáscsecsemő. A legtöbb kíváncsiskodó utas csak bámulta, hogy egy felnőtt, érett ember miért siratta az egereket, amikor - látszólag -, jól szituált, és mindene megvan.
Amikor hazaért mennyasszonya már a bejárati ajtóban várta, és persze nem volt rest nyakába zúdítani a könyörtelen igazságot, miszerint: szakít vele!
- De hát... miért...? Miért csinálod ezt?! - fakadt ki térdre rogyva, szánalmas ábrázattal Csillik.
- Még nem tűnt fel kis hörcsögöm! Én mindent beleadtam ebbe a kapcsolatba! Időt, és pénzt feccöltem bele, és akkor téged meg egyik napról a másikra kirúgtak, és a fizetésed is a béka feneke alatt van! Te nem akarsz semmit sem változni, és egyre inkább úgy látom, hogy állandóan csak sajnáltatod magad, és semmiből nem lesz semmi! - azzal vette becsomagolt bőröndjeit és magas tűsarkú, méregdrága cipőiben pipiskedve kisétált Csillik előre megtervezett, kiszámított életéből.
Dr. Csillik úgy érezte, mint aki önként, szándékosan lépett ki az életből, amihez immáron szinte csupán az kötötte, hogy még tudott szabad lélegzetet venni.
Ábécé sorrendben feltelefonálta, és üzenetet is hagyott legkedvesebb gimnáziumi osztálytársainak, hogyha éppen a főváros felé járnak, és nincs más dolguk beugorhatnának hozzá egy kicsit beszélgetni. Egy-két kivételtől eltekintve szinte mindenki következetesen hárított.
A hét vége felé, hétvégéhez közel váratlanul kopogtattak ajtaján. Először nem vett róla különösebb tudomást. Elvégre gyakorta megesik a legtöbb emberrel, ha merő véletlenségből máshoz csönget, vagy kopogtat be. Ezt az idült, átmeneti feledékenység számlájára is lehetne akár írni.
Óvatosan kinézett a kukucskálón, és egy fantasztikusan csinos, egzotikus hölgyet pillantott meg, aki szemlátomást kissé elveszett szégyellősséggel egyelőre még nem döntötte el, hogy újra csöngessen, vagy kopogtasson ajtaján.
- Tessék? Üdvözlöm! Se-segíthetek? - lépett ki.
- Szia! Hát hogy vagy? - üdvözölte kissé félszeg, mégis gyönyörű, szikrázó mosollyal. - Szerintem te nem tudod, hogy ki vagyok igaz? Én viszont emlékszem rád, és sokat is gondoltam rád! Bemehetek?!
- Oh! Hát persze... természetesen... - szabadkozott, majd gyorsan félre is állt az útból.
- Milyen kellemes kis lakás! - fogta tétován finom, hosszú kezei között retiküljét, és abban bizakodott, hogy valahova majd lerakatja. - Még most sem tudod ugye, hogy ki vagyok? - nézett rá huncut kíváncsian.
- Bocsáss meg... de... - szabadkozott. - Nemigen szoktam hozzá, ha az ember ennyire egzotikus, igazi hölggyel találkozhat...
- Oh! Ezt imádom benned! Romantikus gavallér maradtál! Semmit sem változtál! - gyöngéd puszit adott a másik arcára. Enyhén rúzsfoltok maradtak a helyén.
- Gyöngyi vagyok! Tudod a kislány az óvodából, aki megsajnált téged, amikor a többiek széttúrták elsőosztályú homokváradat. Most már remélem emlékszel?
- Oh! Ezt a váratlan meglepetést! Fantasztikusan csinos vagy! De mi járatban? Hogy vagy?
- Hát volt egy hosszabb párkapcsoltom, ami nagyon csúnyán végződött, hogy őszinte legyek, mert imádom a gyerkőcöket, viszont a volt pasim hallani sem akart róla, hogy teherbe essek, így szakítottam vele.
- Őszintén sajnálom, hogy ez történt...
- Semmi probléma édesem! Régen történt! A sebek előbb-utóbb csak beforradnak egyszer. - mély sóhaj hagyta el ajkait. - De most inkább rólad szeretnék hallani! Mi történt veled az elmúlt cirka húsz évben?
Dr. Csillik máris kirohant a konyhába, és megpróbált gyorsan keríteni valami harapnivalót, amivel megkínálhatja régi barátját.
- Megkínálhatlak esetleg... kávé... üdítő...?
- Jaj, ne legyél már ennyire imádni valóan kisfiús! Inkább huppanj le mellém és dumcsizzunk! - felelte könnyedén, és lazán.
Bőséges négy órás tartalmas beszélgetés következett, melynek során az egykori barát értesült Dr. Csillik minden szerencsétlen balszerencséjéről kezdve romantikus bókolásairól, zátonyra futott lánykéréséről, és a vállalatnál betöltött állásáról, ahonnét nemrég rúgták ki. És hogy mennyasszonya is milyen csúnyán faképnél hagyta.  
- Jaj, szegény kis drágám! - simogatta meg gyöngéden ujjaival a másik arcát. - Biztosan nagyon magadra vetted ezt az egész csúnya históriát nem igaz?! Én nem is tudom, hogy mit mondjak?! Borzasztóan sajnálom, és tud, hogy én mindenben melletted állok!
- Ez... igazán nagyon kedves tőled... - még ideje sem volt, hogy átöltözzék otthoni, valamivel kényelmesebb ruhájába. Félrecsúszott nyakkendője valósággal fojtogatni kezdte. Nem is tudta elképzelni, hogy egyes emberek miként képesek egész nap ennyire kényelmetlen ruhadarabot a nyakukba kötötten viselni, mintha igás állatok lennének.
- Én tudom, hogy ez most nehéz számodra, de ha nem gond itt maradnék veled egy ideig. - szerelemtől ragyogó, sugárzó tekintetével folyamatosan szívének kedves férfit fürkészte, és megpróbálta kitalálni gondolatait.
- Nagyon haragszol még, ami anno az óvodában veled történt?
- Oh! Már olyan régen volt! A nyolcvanas évek végén...
- Tehát ez virágnyelven annyit jelent, hogy túlléptél a dolgon, de a tüske még benned van! - szorította meg a másik kezét, majd a szívére tette.
Dr. Csillik életében talán csak ebben a jelentős percben tapasztalhatta meg, hogy mit jelenthet az igazi boldogság, melyhez mindenkinek joga lenne.
- Most el kell mennem a lakásomra, hogy elhozzam néhány holmimat! Annyira örülök, hogy végre megtaláltalak! - most először csókolhatta úgy meg régi ismerősét, ahogy mindig is szerette volna.             
- Később talizunk szépfiú! Addig légy jó! - búgta füleibe dorombolón. 
Végül jöttek egykori kollegái, akiktől szintúgy hosszadalmas, érzelmes búcsút vett, és nyomatékosan igyekezett felhívni mindenki figyelmét, hogy senkire sem haragszik, senkire sem neheztel.
Mivel gyűlölte a vért, és a lőfegyvereket értelemszerűen ezek az eszközök automatikusan kiestek öngyilkossági számításaiból. Helyette tele engedte nagyobb, öntött vaskádját kellemesen meleg vízzel. Rengő, hurkás testtel megpróbált úgy elhelyezkedni, hogy a vizet ne préselje ki fölöslegesen, mert ki nem állhatta ha rendetlenség, és káosz van környezetében. Bekapcsolta hajszárítóját. Még szerencse, hogy közel volt az elektromos dugó, így nem kellett attól tartania, hogy a hajszárító nem fog működni. Vett egy jelentős, mély, utolsó lélegzetet. A mennyezet felé emelte könnyfátyolos tekintetét, és beleejtette a szándékosan bekapcsolva hagyott hajszárítót a fürdővizébe, ami jócskán megrázta, ami miatt szívműködése szinte azonnal megállt.
Vajon mi futhatott ágy örökösen zaklatott, nyughatatlan agyán? Vajon meglehetett volna menteni kisiklott, reményveszett életét? Vajon a legtöbb ember miért feledkezik meg szándékosan az áldozatokról, és a sebezhető emberekről?!