TAVALYI SZÖSSZENET

Ágról szakadtan s tehetetlen szót emelek, ha kell.
Vicsorgok s panaszkodok.
Hátha egyszer majd szót érdemelhet a magamfajta is
s visszaretten e hamis,
nonszensz korban a hitegető áskálódás,
áthárított felelősség.

Hátrányom, - bárhogy is gyürkőzöm -,
minden alkalommal farkasként visszavicsorog rám,
moccanatlan őriz, mint acél börtön-kosár
kóros kisebbrendűségem.
– Ím, e nagy kupeckedő dáridó s zsibvásár lett
egy egész ember társadalom.
Hol egykor boldogulni kellett volna megtanulni,
most baccháns orgiák fertőzött bulija
együgyű magamutogatássá fajult.

Lelkierőmből nem hogy álmokra,
maholnap már ennivalóra se futja.
Ha meghallgatom ünnep-parádés szónoklatokat
a képernyőkön árulónak érzem önmagamat.
Leköpném nyugodt szívvel még pislákolni
kész büszkeségemet.

Pedig ti odabent buliztok, zsonglőrködve ricsajoztok,
élvezitek az átmeneti, átutazó életet –
kripta-sminkes arcokon elmosódott festékleletek.
Burjánzik bennetek az agymosott köd
– míg változatlanul már mindenkit megbabonáz
a nagy lehetőség, lépre csaló csapda.

Már sokan Kukutyinba kívánnak.
Röhögjenek csak nyugodtan jávorszarvas-fogakkal,
hiéna-torokkal szakadásig.
Ennyi maradhatott csupán: elmentem
s kineveztem magam bohóc-bolondnak,
kinek egyetlen szavára,
intelmére a kutya se hallgat – mégis okoskodó,
locsi-fecsi nagyszájúak; hülyék, vadbarom-idióták,
törpe-ostobák tapsolni kényszerülnek utálatukban,
ha a Rend romjain a káosz parádézik alattomosan.

Soványan, vicsorítva a felelősséget mindig fölérzem.
Már nem lehet elég, ha pusztán beszélek magamban.
Megvakult ideg-homályban törtető,
agymosott röhögcsikélőkkel nem szimpatizálok!

VAKÁCIÓ, KALAND, LÉGYOTT

– Osztály! Figyelem! Mindenki figyeljen ide különben nem megyünk a strandra és sajnálhatjátok, hogy nem mentünk sehova! – rendszerint a fenyegetéssel egybekötött, jól csengő ígéret minden esetben használt, és meg is tette hatását. Az osztályfőnök törékeny – sok esetben -, instabil ego hierarchiáját minden esetben igyekezett ezek mentén fenntartani, aztán a harmadik év végére ez is olyanná vált, akár a szerencsejáték. Vagy bejött, vagy sutba dobhatta megtépázott tekintélyét.

– Akkor hát! A nap hátralévő részében kimegyünk a strandra! Szeretném kérni, bár tudom, hogy nem bírtok magatokkal, hogy mindenki viselkedjen legalább egy picit normálisabban! – itt különösen nagyra meresztette pupilláit és farkasszemet nézett az egyik balhés diákkal, aki mindig valami rosszaságon törte az eszét. – Gáborkám! Ugye világos, kicsi szívem? Ne kelljen szólnom, mert ha rajta kaplak neked annyi! – ez utóbbi kijelentése hatalmas lelkesedést váltott ki az egész osztályban.

Nem sokkal később a tűző, legalább negyven fokos kánikulában megindult az egész harmincöt fős osztály. A lányok – persze már jóval előbb -, teljesen nekivetkőztek a fiúk legnagyobb ámulatára és örömére. Valaki egészen futurisztikus scifibe illő fürdőruhát vett fel, míg mások előnyben részesítették, hogy már serdülnek, és minden eszközzel azon voltak, hogy ezt a hormontúltengésben szenvedő kamaszok tudomására hozzák. Voltak olyan egzotikus szépségű, napbarnított lányok is, akik előszeretettel kérkedtek vele, vagy kerek perec kijelentették nem törődve a következményekkel, hogy ők bizony bikinit fognak felvenni, és ha ez nem tetszik az osztályfőnöknek, hát akkor magára vessen.

– Csajok! Nézzétek mim van? – mutatta körbe szálláshelyén az egyik fiatal lány az új fürdőruháját, és tangáját. –Szerintem az ofő menten hanyatt fog esni tőle, ha így megyek ki a strandra. –nem törődve azzal, hogy ki mit gondol kellemesen megmarkolta a két dudorodó halmot, mint kamaszkorának két legbecsesebb kincsét. Mennyire örült volna az új fiúja, ha eljöhetett volna erre a kis kiruccanásra. Lehet, hogy késő este együtt szexelhettek volna, mikor már mindenki az igazak álmát aludta.

– Nekem tökéletesen megfelel ez az egyrészes, kicsit ódivatú darab is! – vélekedett kissé szendén, és tétován a másik angyali szépség, akinek semmi oka nem lett volna szégyenlősködni, ám őt más fából faragták, mint a legtöbb kérkedni vágyó fiatalt.

– Szerintem a Robikának csorogni fog a nyála, mert ahogy az ősei nevelték egész biztosan nem láthatott női melleket! – erre az egész lánybandából vulkánként tört ki a jóízű kacagás.

A standon – mint mindig -, szinte most sem lehetett akárcsak egyetlen szabad lépését sem tenni anélkül, hogy ne kellett volna sűrű bocsánatkérések közepette kerülgetni az embereket, hogy elférhessenek. Persze az osztályfőnök haladt a sor legelején, és mint valami ellenőr, vagy nagyfőnök máris megvette a belépőjegyeket mindenki számára.

Robi is rendkívül szégyellős volt, hiszen teltkarcsúsága, és testsúlya nem tette lehetővé számára, hogy vállalhassa külsejét, így hosszú, fehér pólót viselt folyamatosan, mely megakadályozta, hogy átszivárogjon rajta a részegítő nap káros UVB-sugarai.

– Hé, pajtás! Miért ne dobod le magadról ezt a vacak pólót? A csajok úgy be vannak gerjedve, hogy én a helyedben azonnal stírölném őket! – ment oda hozzá egy nálánál sportosabb, kifejlettebb, nagyobbacska srác, aki eddig kétszer bukott ki a gimiből, de valami miatt mindig visszavették.

Bár Robit indulás előtt nem győzte folyamatosan aggodalmaskodó anyja figyelmeztetni, hogy ha jót akar, és nem akar fölösleges égési fájdalmakat akkor mindenképp bekeni magát legalább ötvenfaktoros naptejjel, mert így rákvörös lesz, mire a strandon végeznek, és persze mindenki rajta fog röhögni, méghozzá jogosan!

Robi akarta is, hogy védve legyen a nap káros sugaraitól, de legszívesebben bizonyítani szeretett volna annak az extravagáns, provokatív, talpraesett szőke lánynak, aki nagyon tetszett neki, és akiről titokban arról álmodozott, hogy majd együtt járnak, é csókolóznak is. Álmai abban a percben szertefoszlottak, amint egy nagy, kérges tölgyfa hűs árnyékában rendezte be pihenőhelyét távol osztálytársaitól, és a többi zsivajgó ember tömegtől, és be nem merészkedett a nagy téglalap alakú, klóros vízzel teletöltött medencébe, ahol a legtöbb gyerek már vígan hancúrozott.

Egy ideig kar, majd tempózó úszással próbálkozott, de valami miatt mindig megfeledkezett róla, hogy két lába is van, melyeket illik a vízben használnia, így jöhetett a kellemesebb mellúszás. Amikor már eléggé érezte, hogy végtagjai kellemesen zsibongva fáradásnak indulnak úgy döntött, hogy inkább kényelmesen felfekszik a víz csillogó tükrére, és hagyja, hogy elringassa emlékeivel, vágyaival a víz.

– Hé, Robika! Pihenésről szó sem volt! – fröcskölte le gonosz, komisz módon az egyik bikinis tündér, aki vörös, csábítóan sokat mutató fürdőruhát viselt, és legszívesebben leckéztetni szeretett. – Tudsz a víz alatt levegőt venni? – kérdezte gúnyolódva, ironikusan, mint aki tüskét, vagy pengét forgat meg a másik lelkében.

Robi mintha meg se hallotta volna inkább békésen elúszott, és látszólag fütyült arra, hogy milyen beszólások várnak még rá a nap folyamán. Rendszerint mindig ugyanazok próbáltak kekeckedni vele, és egy kis idő után elege lett.

A hosszú, sportos srác, és két haverja visszatért a medencébe, és azonnal Robihoz mentek, aki – akárcsak egy hivatásos sportoló -, valósággal szelte a hullámokat, és úgy nézett ki, mint aki komoly edzéseket produkál.

– Hé, pajtás! Na? Mi újság? – úsztak oda négyen, majd körbevették. – Látjuk nagyon bejössz Laurának, mert mióta csak meglátott képtelen levenni rólad a nagy szilvamag szemeit! Mint aki valósággal ki van éhezve rád. – röhögtek, kuncogtak. Egy-két perccel később mintha maga a vörös bikinis lány is megsejtette volna, hogy éppen róla beszélnek, és önálló pletyka téma lett gyors tempóban oda úszott a négy fiúhoz, és máris támadó állást vett fel:

– Rajtam röhögtök, ti kis gennyzsákok? – szeme szitkokat szórt.

– És ha igen? Mi közöd hozzá? Tűnj innen a jó büdös francba kisanyám! – ezt már a nagyobb, sportosabb srác felelte, és úgy nézett ki a többi fiú meg sem mer nyikkanni a jelenlétében.

– Hát tudd meg Marci, hogy jogom van hozzá, hogy tudjam mit fecsegtek rólam! – A kamaszok között rendszerint mindig ez volt a forgatókönyv. Valaki elkezdett piszkálni, cukkolni, vagy vegzálni egyeseket, és erre a csoport többi tagja azonnal reagált.

– Nem tudtam, hogy egyeseknek már jogaik is vannak! Inkább igyál egy kis vizet. – azzal az egyik fiú zokszó nélkül máris víz alá nyomta Laura egyébként is vizes frizuráját.

– Te kis szemétláda! Megmondlak az ofőnek! Akkor aztán lesz nemulass!

A legnagyobb, sportosabb srácnak sem kellett több, máris felismerte a szituáció veszélyes, kockázatossá való fajulását, és rögtön cselekedett. A látszólag totálisan felhergelt, önmagából kikelt lány mellé manőverezett, és azonnal lecsapott annak telt ajkaira. Laura még csak nem is tiltakozott, csak amikor szétváltak.

– Hogy képzeled ezt Marci??? Hogy volt merszed lesrámolni, mi?! – kérdezte annyira kipirultan, és megrészegedve a csók mámorától, hogy gyakorlatilag máris elfelejtette azt, hogy az ofőnek szeretett volna panaszkodni.

Ez a kisebb incidens nagyon jó menekülési útvonalat biztosított Robinak, aki így egy kis segítséggel legalább nyugodtan tudott úszkálni egy kicsit. A nagyobbik probléma az volt, hogy délelőtti tizenkét órától délután fél háromig tartósan a vízben tartózkodott, és míg a többiek elmentek a büfébe, hogy műanyag poharas söröket ihassanak, vagy egyenek pár falatot, addig Robira jóformán senki sem felügyelt osztálytársai közül.

A következményből könnyedén lehetett volna akár csúfos katasztrófa is, hiszen úgy leégett, hogy bőre előbb vérvörös hólyag szerű kiütéseket kezdett produkálni, ami négy óra elteltével legalább harmadfokú égési sérülés nyomainak látszott az avatatlanok számára.

– Hé, srácok! Robi jócskán megégett!

– Te most viccelsz ugye? Inkább hasonlít egy főtt rákra, mint egy emberszabásúra!

–Szerintem jobb ha a bungalóban marad, és hagyjuk pihenni! – vélekedtek megint mások.

Robi mivel sohasem volt hozzászokva sem az edzésekhez, sem pedig, hogy testét tartósan fizikai test gyakorlásának tegye ki kora délutánra annyira elfáradt, hogy jóformán azt sem vette észre, hogy mikor került be az ágyába. Tüzelő homloka mellett egész háta teljesen égett, lüktetett a tartós, pokoli fájdalmaktól, így kétséges volt, hogy az esti csárdás vacsorán egyáltalán részt tud-e venni.

A szőke hajú lány, aki megsajnálta őt, és rokonszenvet érett iránta csöndesen belopakodott a fiúk bungalójába, miközben a legtöbb kamasz odakint a szabad ég alatt cigizett, vagy alkoholtartalmú italokat kóstolgatott, míg mások a saját bungalóikban ücsörögtek.

Kedvesen, részvéttel fogott egy széket, és csöndesen leült közvetlenül Robi ágya mellé, és mosolyogva figyelte, hogyan szuszog az a jó fej, kissé hóbortos srác, aki egy légynek se tudna ártani, és olyan reménytelenül romantikus, hogy annak bármelyik normálisabb lány nagyon örülne.

Amikor Robi hanyatt feküdt Kriszta kezét óvatosan tüzelő homlokára tette, és érezte, hogy a leégés miatt olyan, mintha lázas beteg volna. Bement az egyszemélyes fürdőszobába, és hideg vizes borogatást készített, majd csendesen leült a székbe, és a hűsítő borogatást Robi égő homlokára tette.

– Szegénykém! Hát mit csináltál magaddal? – nyugtatgatta, babusgatta. Nem is gondolta volna, hogy újra érezhet valami különös, megmagyarázhatatlan, szerelem közeli érzelmet bárki iránt is.

A délután gyorsan elszaladt. Robi olyan mély álomba merült, hogy a külvilág számára jóformán teljesen megszűnt létezni. Még talán azt sem igen vette volna észre, ha egyes osztálytársai gúnyos tréfákat űznek vele, mint a sokszor nehézkes hétköznapokon tették, ám erről most szó sem volt.

Az osztályfőnök mindenkinek kiadta az utasítást, hogy készülődjenek, mert elmennek vacsorázni egy igazi élő zenés csárdába, és ha a – vállalkozó szelleműbbek -, még extra kalandokra vágynak, akkor néhány borospincét is meglátogatnak. (A legtöbb kamasz óhatatlanul is találkozásba került tizes éveinek a végén az alkohollal, kivétel Robi)

– Na, kisanyám! Hát te meg?! Mozogj már! El fogunk késni! – rontott be, mintha csak az ő szálláshelye volna a fiúk bungalójába Edina, aki egyszerre volt tűzről pattant, és rendkívül extravagáns nyárias, feketeszínű koktélruhájában, hogy a lelelni vágyó férfi szemeket mindenáron felébressze. – Mi a fene történt a Robival? – odament az ágyhoz, maga felé fordította Robi rendkívül fáradt, pufók, szánalmas testét, majd mintha lázat mérne tűzforró homlokához tette a kezét.

– Hát ez kurva jó! Robika nem megy innen sehova! Szerintem enyhe napszúrást kapott. – állapította meg, mintha ügyeletes orvos volna, aki egyetlen köhintésből képes megmondani a betegek panaszát, fájdalmait.

– Nagyon aggódom miatta! Olyan kis… elveszettnek tűnik! – Kriszta észre se vette, de ezzel az egyetlen mondattal leleplezte legféltettebb érzéseit. Érez valamit Robi iránt, az nem vitás, de vajon Robi is érez-e valamit iránta?

– Kisanyám! Ne most legyél szerelmes itt nekem! Inkább hozzál még jó hideg vizet, mert borogatni kell a Robi homlokát! Az ofőt majd én lerendezem! – Edina azzal a temperamentummal ahogy beviharzott a bungalóba, most szélvészként ki is ment, egyenesen az osztályfőnök szálláshelyére, hogy részletesen tájékoztassa arról, hogy Robi nem tud vacsorázni menni, mert minden valószínűség szerint napszúrást kapott.

Az osztályfőnököt sem olyan fából faragták, mint aki már az első nehézségektől azonnal sikítófrászt kap. Megkérte pár lányt, hogy gondoskodjanak Robiról, ameddig a csoport többi tagjait elviszi vacsorázni.

– Elérhető vagyok a mobilon, ha rosszabbodna az állapota! Azért félóránként nézzetek rá! És semmi huncutkodás, mert úgyis rájövök! – hangja egyszerre volt kemény, és határozott, mégis úgy festett, mint aki a legkevésbé se kívánja ezt az egész hajcihőt.

Így történt, hogy Robival késő délutántól egészen az estébe nyúlóan ott maradt Kriszta, Gyöngyi, és Marianna. Három ízig-vérig belevaló jó barátnő, akik tűzbe mentek volna a különc, kamasz srácért.  

PLUSZKILÓS ÖRÖMÖK



Az első terhessége idején alig maradtak rajta pluszkilók. Alig százhatvannégy centis magasságához, és ötven kilójához képest fantasztikusan bomba, és sugárzó formában volt.
 Nem győzte fogadni azon gratulációkat és jókívánságokat, melyek főként az alakjával voltak kapcsolatosak.
– Oh! Drágám! Te aztán fantasztikusan nézel ki! Még mindig extravagáns és csinos vagy!
– Látom neked bejött a házas élet nem úgy mint nekem! – gratuláltak barátnői, akik már mindannyian átestek első terhességükön, és valakit már most totálisan kiborítottak a háztartással és gyerekneveléssel járó feladatok.  
Kata a világ legboldogabb emberének érezhette magát, hiszen nemsokára életet fog adni első babájának, és az ő egészsége és jólétét tartotta elsődlegesen szem előtt.
Férje Miklós azonban megmaradt a cinikus, sztoikus, komplexusokkal gondterhelt komfortzónájában, és bárhogyan is akaródzott onnét a sugárzó fiatal asszonynak kimozdítania sehogy sem sikerült a dolog.
Az igazság persze ennél jóval egyszerűbb volt. Miklós folyamatosan kifogásokat gyártott, és homályos célozgatások mögé igyekezett elrejteni valódi véleményét. Ha például meglátogatták szüleiket, vagy nagyszüleiket mintha Miklós szándékosan kerülte volna a látogatás adott, előre megbeszélt időpontját, akár a forró kását, nehogy folyamatosan becsmérlő, és szemétkedős vicceket puffogtató apósa újra és újra felhánytorgassa, hogy lánya királynőként élhetne, ha nem kötött volna ki egy olyasféle alak mellett mint ő, aki egy közalkalmazotti fizetésen kívül nem sokra vitte az életben.
 Még nem is voltak külföldön nyaralni az időn, és ahogy kinéz talán nem is mennek.
Miklós apja, nagyapja mindketten karcsú, sportos emberek voltak, akik – maguktól értetődően -, megkövetelték, hogy egy férfi minden élethelyzetben tökéletes fizikai kondicióval rendelkezzen, hátha beüt a nagybetűs krach, vagy az élet újabb pofonokat ad.
Miklóst éppen ezért – ha családi társaságban voltak együtt -, lig-alig lehetett látni. El-eltünedezett, vagy bezárkózott volt gyerekszobájába, ahova – elköltözése után -, az anyja szobanövényeket pakolt, vagy a régi, már megint ponyvaregényeinek többségét.
– Édes fiam! Ne is figyelj apádékra! Tudod, ők rendkívül régimódiak! Inkább élvezd az életet, elvégre nemsokára te is apuka leszel! Hát micsoda fantasztikus apa leszel! – anyjának bizony-bizony nem ártott, ha jócskán rábeszél folyamatosan gátlásos, és önbizalomhiányos lelkére, mert felnőtt fia, még ennyi év után is, hajlamos volt a totális bepánikolásra.
Miklós ilyenkor vagy nem szólt semmit, vagy mint egy sértődött, árva gyerek duzzogva elbújdosott vagy a kertbe, vagy a tágas nagyszobák mélyére, és rendszerint legfeljebb csak ebédidő környékén bukkant újra elő. Ilyen esetekben mindig Kata volt az, aki ügyesen lelkére beszélt, vagy sikeresen kicsalogatta búvóhelyéről.  
Nagyon szeretett volna egy gyereket, akinek átadhatta volna azt a rengeteg sok irodalmi, történelmi, és egyéb kultúrtörténeti ismeretet, amit – annak idején -, ő is kedvtelésből, vagy kötelező jelleggel megtanult, mégis ahogy kicsit belegondolt leginkább azt szerette volna elérni – tűzön-vízen keresztül -, hogy mindenben szőrszálhasogató, és kiálhatalan apja nyíltan, mindenki füle hallatára ismerje be, hogy igenis, felnőtt fia is ér ugyanannyit, akár a többi családos ember.
Kata ellentéten férjével egyszerre érezte azt, hogy új dolog fog történni az életében, és a terhessége előrehaladtával még jól is tette, hogy felszabadult, és független tudott maradni a konvenciók, vagy az egyes ismerősök véleménye nélkül.
Miklós ugyanakkor rendkívül élvezte főként a névválasztás alkalmával, hogy cetlikre írták fel az esélyes lány, és fiúnevek többségét, majd beletették nagyapja régimódi kalapjába, mely valóságos, szerencsét hozó családi ereklyének számított, és egymás után húzták ki belőle a befutó, és nyertes nevek többségét.
 Miklós rendkívül kedvelte az egzotikusabb hangzású lány neveket: Myrea, Florencia, Valéria, Napsugár, Alicia stb. Míg Kata úgy volt vele, hogy az egyszerűbb nevek, mint például az Eszter, vagy a Fanni, Lili is éppen úgy megteszik majd a hatásukat. A kis szójátékuk végén persze mindketten kölcsönösen felsóhajtottak, és azon a véleményen voltak, hogy – sok esetben -, kifejezetten praktikus gondolat lenne, ha megkérdezhetnék az adott csecsemőt a szülés után, hogy melyik név tetszik neki, és ha bólogat, vagy kacsint, esetleg elmosolyodik akkor ezt titkos, beleegyező jelnek tekinthetik a jövőre nézve.
Apósa bezzeg össze-vissza bevásárolt a luxusigényű babakocsitól kezdve egészen a csillogó, és persze méregdrága babaágyig, babaminitoron át egészen a popsitörlőkig, és nem győzte kidülleszteni a mellkasát, hogy egy igazi, tehát talpraesett férfi bár jóval a terhesség előtt gondol az alapvető babavárási követelmények maradéktalan kielégítésére. És persze sohasem hagy mindent az utolsó pillanatra.
– No, menj csak innét! – torkolta le jócskán, amikor Miklós szerette volna meglepni élete párját azzal, hogy egymaga szerelje össze a kiágyat a babának. – Több hasznodat veszik a konyhán! – apósa meg se várta, hogy veje mit felel, máris szó nélkül kivette kezéből a Phillips csavarhúzót az összes tartozékkal, és használati útmutatóval együtt.
Persze később, amikor Kata is értesült erről a kis incidensről szabályosan kifakadt a vacsoraasztalnál, hogy apja mennyire faragatlan, arrogáns, és lekezelő volt férjével.
– Apa! Szeretnélek megkérni, hogy a közös életünkbe ezentúl ne szólj bele! És ha kicsit magadba szálltál szeretném, ha bocsánatot kérnél Miklóstól! Nincs fogalmad, hogy mennyire megtudsz bántani embereket!
Apja persze nem hogy bocsánatot, de elnézését sem kért se most, se később megbántott vejétől. Helyette folyamatosan morgott, mérgelődött valamit nemlétező bajsza alatt, és persze mindig azon mesterkedett, hogy titokban, ha az asszonyok nem veszik észre miként törhetne borsot veje orra alá.
Amikor otthon voltak, és Kata közölte, hogy kicsit hamarabb elfojt a magzatvíz. Miklós idegbetegek őrületes akcióját kezdte el ide-oda járkálva, és összepakolva annyi holmit amennyit csak lehet, és azt amire majd feleségének mindenképp szüksége lesz. Inkább egyik közös barátjukat kérte fel, hogy Katát be tudná-e fuvarozni a kórházba, mert mivel nem volt jogosítványa ítéletnapig is hallgathatta volna apósa gúnyolódásait, hogy: Lám csak! Még erre is ostoba egy férj!
Aznap mindenütt negyven fok közelében ért a higanymutató szála, és beállt a hőségriadó. Tudta, hogy Kata rendkívül rosszul tűri a meleget, és a kánikulát, ráadásul még terhes is volt, így az összes hideg vizes törülközőt, és jéghideg jégkockás borogatással megpróbálta csillapítani felesége légszomját, és törölgette verejtékező homlokát.
Barátja – szerencsére -, fantasztikus zsonglőrszerű mozdulatokkal úgy ismerte a főváros titkos, kevésbé ismeretes kerülőútjait, akár a saját tenyerét, és így pillanatokon belül bent lehettek a kórházba. Sok szerencsét kívánt, és gratulált a kismamának, majd elment dolgozni, míg Katát egy ügyeletes nővér máris betolta a műtőbe, és Miklós is érte, hogy beöltözhessen, és mindvégig mellette lehessen.
Az egész szülés ideje alatt Miklós igyekezett úgy szorítani felesége vékony, madárcsontú, gyerekes kezeit, mintha az élete függne tőle, mintha élete egyik legnagyobb csodáját élné át, és sokszor talán képtelen is volt elhinni, hogy piszok mázlista, amiért ennyire karakán, és gyönyörű felesége lehet.
S bár a szülés nem volt egyszerű, hiszen majdnem nyolc kemény, és megfeszített órába telt, mire a kislány végre megszülethetett egy születést segítő injekciónak hála. A hatalmasat síró, és legalább annyit alvó kislány több mint három kilóval jött a világra, és egészséges volt. Ez volt a legfontosabb.
„Vajon mit fog szólni? Mit fog gondolni elsőre az apjáról?” – ehhez hasonló kérdések motoszkáltak egész nap Miklós fejében, miközben anyja hozott menyének egy kis húslevest, és valami harapnivalót a kórházi katasztrófális koszt helyett.
Miklós megbabonázva figyelte, hogy Kata megszoptatja a babát, és ebben a percben ténylegesen megnyugodott örökkön nyughatatlan, sok lelki sebet őrző lelke.
A kórházból egyenesen haza mentek – naná, hogy ismét egyik jóbarátja sietett a kissé kétségbeesett Miklós segítségére -, aki szerint a világ legtermészetesebb dolga az volt, ha előnyösen használhatta ki ismerőseit, szűkebben vett baráti körét. Ez azonban csak akkor zavarta, ha valaki őszintén elmagyarázta, hogy ezzel önmaga alatt vágja a fát, hibát követ el, hiszen az emberek többségét nem lehet büntetlenül becsapni.
– Én mondom öregem! Az élet egy nagy rakás kaka! Nem is tehettél volna mást, mint kifogni egy ilyen belevaló bigét, aki valósággal rajongásig imád a többit meg majd elrendezi az élet! – miközben egy sor közlekedési szabályt, és egyéb kötelező formaságokat szegett meg gyorsan vezető barátja Miklós újra gondolataiba mélyedt.
„Hogy fogják eltartani a picit? Elvégre a babaholmik, a kisebb babatárgyak, babakocsik és egyebek ind-mind pénzbe kerülnek, és előbb-utóbb azért a legtöbb embernek csak feltűnik, hogy valami nincs rendben az anyagiak terén. De ezzel ráért foglalkozni. Kata kedvesen előre nyúlt, és bátorítón megszorította Miklós kezét.
– Ugye minden rendben van édesem? Jól érzed magad? – közvetlen bájossága mindig sikeresen lecsillapította a szemlátomást zaklatott idegeket. – Meglásd! Boldog életünk lesz!
Miklós észre se vette, de kezdte nagyon élvezni az apasági teendőket. A pelenkázástól kezdve egészen a fürdetésig, és az etetésig. Persze, amikor a kelleténél kicsit több hintőport, vagy kamillaillatú babapúdert használt, és kislánya grimaszos arccal flörtölni kezdett vele szabályosan elolvadt a gyönyörűségtől, és persze azonnal rohant a digitális fényképezőgépért, hogy minden fontos pillanatot megörökíthessen. Különben miről fognak majd mesélni, ha a kis angyalka megnő.
Nemsokkal később jöhetett a fürdetés, mint a boldog nap egyik legfontosabb, méltó befejezése. Tele engedték a kádat közepesen meleg vízzel, és a kis, műanyag kacsáktól kezdte jóformán az összes állatfajtát bekészítették a vízbe, hogy a kislánynak méltó környezetet teremthessenek, és legalább ne érezhesse magát egyedül.
Kata szinte hihetetlen módon nyerte vissza majdnem nádszálkarcsú, irigylésre méltó alkatát, bár az igazat megvallva az sem zavarta volna, ha egy-két pluszklió rajta marad. Még sohasem érezhette magát ennyire boldognak, sugárzónak, kiegyensúlyozottnak, egyszóval harmonikusnak. Amikor újra összejött a barátnőivel – amolyan jókat dumcsizó csajos hétvégére -, a legtöbb barátnő valósággal féltékeny irigységgel méregette, hogy Kata teste szinte alig változott valamit, holott a legtöbb háztartást vezető, gyereket nevelő nő teste jócskán megváltozott.
– Bocsássatok meg, de szerintem egyáltalán nincs igazatok! Nem szabadna olyan szánalmas, vacak kozvervműsorokat néznetek, mint amit  bulvárcsatornák nyomatnak éjjel-nappal. A boldogság szerint nem attól függ, hogy valaki hány kilót nyom! Ez csupán a társadalmunk elutasító, intoleráns magatartása.
– Hát… szívem, én nem akarlak kritizálni, de azért ha olyan bombatestem lenne, mint neked én bizony pasivadászatba kezdenék, és meg sem állnék az ezres számnál. – A háromgyerekes, folton vigyorgós anyuka most feltörő nevetésben tört ki, és úgy tűnt ez ragadós, mert a legtöbben szintén felnevettek.  
– Komolyan mondom már nem is tudom, hogy mit akarnak a férfiak? Egyszer az a bajuk, ha túl soványak vagyunk, és nem lehet rajtunk mit fogni! Máskor meg feszes, fokhagyma popsit, és sportos hasat szeretnének! Egyszer igazán kivehetnék a részüket a házi munkákból, és a háztartásból is. – a lelkesen szónokló barátnő itt beleharapott egy ínycsiklandozó muffinba, és úgy tűnt élvezi minden percét, ha a csokoládé hatalmának engedelmeskedik.  
Kata ezen is elgondolkozott, és ténylegesen rájött arra, hogy sohasem szabadna megkérdőjeleznie azt, hogy mennyire elégedetlen saját külsejével. A lelki megerősítés egy lényeges és fontos dolog, de mint minden ezt sem szabad túlságosan eltúlozni, vagy komolyan venni.

FÖLÉPÍTETT ÁLMOK


Pattognak átokverte pengő cintányéros szitok-szavak s bosszúálló,
alattomos indulatba csap át a meggondolatlan,csélcsap harag.
Miféle bolondját-járt kutyakiállítássá lett
e abszurd-nonszensz világ?
Gyehenna-vétkük akár a gyilkoló kés – csontokba vág.
Miféle parádés rémálom ez?
Miféle rögtön felbukkanó hazugság-propaganda képzetek
agyzsugorított gépezete acsarkodik,
fröcsög naphosszat süntelen?

Kripta-arcok túlzásba vitt sminkje prostituálttá tetoválja át
viselőit a díjnyertes tenyészméneket,
csücsörítő viaszbabákat.
Kikké lettek itt a hajdanvolt emberek
s kik a lélek-roncsok?!
– Azért dolgoztál, szenvedtél,
tűrtél hogy gyarapíts vagy csupán csak, hogy túlélj?!

Önmagadon már rég lemérhetted: melyik lett a világ
s melyik a hűtlen kézfogások,
ígéretek enyves lenyomata?
Némán bólogató fejek,
akár a szorgalmas Kelj fel Jancsik
tétlenül őgyelegnek bambán
míg a fent posztolók kamatostul
learatják a milliós bevételeket.

Vigyázzon az, kibe még szorulhatott némi becsület.
Nem ők válnak árulókká, kik szánalmas
éhbérekért gályáztak, robotoltak
– de arcukra szorítják kezeiket,
hogy annyira már ne fájjon bitang szédelgők
méltatlan alkuja, karrier-pozíciója.

Más országok tartózkodási vízumát tán
így is meghosszabbíthatják,
ha ott több lehetőség kínálkozik az ínséget felfedni.
Itt már aligha maradhatott valaki kinek sikeredett volna
érdemben akként szót emelnie, hogy újabb boldogabb
arcok tölthessék be a falka-kevés munkahelyeket,
s a valós értékeknek is maradhasson helye.
– Legőrlőbb, szélsőséges ciklusokon át meg kell
maradni embereknek, kiművelt főknek,
hogy felépített álmaink e ne sikkadjanak!

SZAKÍTÁS, FÁJDALOM, LEHETŐSÉG


Az utolsó reggelen mintha mindketten ugyanazt érezték volna. Megszűnt közöttük minden láthatatlannak hitt, titkos összeköttetés, mely egyáltalán két hajdani, szenvedélyben égő szívet eggyé kovácsolt.
Zoli jókedvűen dúdolgatni kezdett egy Doors számot a zuhany alatt, és bár eddig mindig az volt a megszokott rutin, hogy együtt zuhanyoztak, valami miatt Ági inkább kedvetlenül, mondhatni duli-fuli módon egyedül reggelizett egy szelet pirítóst, és a tegnapi zaccosnak kinéző kávét.
Zoli felajánlotta, hogy kifizeti Ági Kanadába szóló repülőjegyét, és bár fogalma sem volt, hogy később néhány barátjának miként, és hogyan adja majd meg az adósságot, érezte, hogy ez a legkevesebb, annyi boldog-szomorúan együtt töltött év után. Ági mintha csak folyamatosan azon mesterkedett volna, hogy kikerülje Zoli sóvárgó, még mindig nagyon szerelmes, és elveszett tekintetét, hogy valakibe kapaszkodhasson inkább csak pár, keresetlen, nyers szót pazarolt rá.
– Remélem jól aludtál! Nem vagyok dühös, ha kérdezed!
– Ne haragudj…
– Mielőtt találgatnál magam miatt megyek el, és nem miattad! Úgy érzem, hogy ebben az országban megfulladok! – hirtelen nagyon nagy levegőt vett, mint aki búvárkodni készül, vagy éppen hirtelen óceáni mélységekből tőr egyenesen a felszín felé, hogy megostromolhassa az eget.
Miközben kiértek Ferihegy kettőre, ahol a nyüzsgő embertömeg szinte mindennapos volt, épp ezért a szokásosnál is több kellemetlen figyelmetlenkedés is bármikor előfordult a taxiban Ági megszorította Zoli kezét, és halkan a fülébe suttogott pár mondatot:
– Nem akarom, hogy megölelj nyilvánosan! – őzikeszeme most olyan vibráló élénkséggel vakított, mintha aprócska napszilánkokat tűztek volna bele egyenesen kutató retinájába. Komoly határozottsággal mérte végig azt a szánalmas, kisstílű alakot, akivel néhány hónapja még a boldog pár képét alkották a külvilág szemében.
– Rendben… ahogy jónak látod… - Zolinak tartóztatnia kellett magát, és minden akaratára szüksége volt, különben az első pár perc után azonnal sírva fakadt volna, és hát az mégiscsak nonszensz, hogy egy harmincas éveiben járó férfit babusgatni, meg vigasztalni kell! Elvégre már nem óriáscsecsemő!
Pár perc múltán Zoli már csak arra lett figyelmes, hogy ex barátnője becsekkolja nagy vaskos, gurulós bőröndjeit, és a beszállókártya átvétele után nem fordul hátra egy utolsó, végső búcsúzás ígéretével hanem egyenesen a beszállódokk felé veszi az irányt, majd egyenesen a gép belsejébe megy gyorsan ügetve. ,,Mégis? Mitől, vagy kitől félt ennyire? Saját őszinte érzései űztek volna belőle csúfot?” – töprengett Zoli, amint a nagy üvegezett ablakokon keresztül nézte, amint a hatalmas, szárnyas gépmadár a levegőbe emelkedik rajta az egyetlen olyan emberrel, aki több volt, mint egyszerű lelkitárs. Aki annyira jól meg – és kiismerte ezek alatt a tartalmas, békeidős évek alatt, hogy most lelke újra vissza fog térni a belső, önmarcangoló nyughatatlanság mezsgyéjére.
Ági forgatókönyvíró, később filmrendező szeretett volna lenni, és szinte megkerülhetetlen alapkövetelménynek számított, hogy elvégezhesse – önmaga belső lelki békéjét szavatolva -, a Színművészetit. Csak hát ez is olyan, akár a szerencsejáték. Valakinek sikerül, hiszen szerencsés lapokat osztott számára az élet, míg másokat keményen pofon vág, és meg is aláz, csak mert a felveteliztető bizottság néhány tagjának nemtetszett egy-két koncepció, vagy projectmunka, melyet egy film kapcsán kitalált.
Később még a modellszakmába is belekóstolt, de alig telt bele egy-két hét, és túlzottan is hányingere támadt azoknak a meglehetősen provokatív sminkben, és majdnem meztelen felsőtesttel ábrázolt művészi beállítások láttán, melyek túlzottan is sok mindent megmutattak a női test domborodó, hangsúlyosabb részeiből. Egyáltalán nem lehetett az adott művészi fotókról felismerni, hogy valóban Ági lenne rajtuk. Úgy festett, mint egy gép, vagy droid, akit a fotós beállított egy bizonyos szögbe, és csupán csak az volna a feladata, hogy a vágyakra mohón éhező alfahímek táborát bevonzza a piacra. Mennyire gusztustalan alakoskodás, ha az ember a testével kérkedik!
Később aztán végképp elege lett a magyarokból. Hajnali négy órakor kelt és jóformán az egész átkozott napja ráment, hogy sikertelen állásinterjúk, meghallgatások, castingok, meetingek után kajtasson, aztán amikor hazaért hullafáradtan saját kis lakásába, azonnal kénytelen volt be zuhanni az ágyba – sokszor ruhástól -, mert annyira kivolt merülve, mint akin áthajtott legalább tízszer egy jól méretezett úthenger, vagy mint akit citromként jócskán kifacsartak.
Ilyen fáradtságos hétköznapokon mindketten saját magukat hibáztatták, sohasem egymást, hogy ti. sohasem tudnak találni egymásra akárcsak egy szabad percet is, és a nemi életüket is – sok esetben -, hanyagolniuk kellett.
Végül megpróbálkozott az online marketinges stratégiákkal, és a követőszerzésekkel a közösségi médiaoldalak behatóbb tanulmányozásával, mint afféle online marketing Manager, de egy kis idő múltán könnyen rájött, hogy ez a megfelelő munka számára. Elhatározta, hogy felszámolja régi életét, és ha ehhez az kell, hogy baráti, és személyes kapcsolatait is örökre meg kell, hogy szakítsa, ám legyen. Nem merte például megvallani Zolinak, hogy egyre többször gondolt bizonyos sportos, izmosabb, és markánsan jóképű férfiakra. Egyszerre akár többre is napjában, mert úgy érezte nem kapja meg sem a megérdemelt figyelmet, sem a boldogságot, mely egy adott párkapcsolatnak elengedhetetlen feltétele kellene, hogy legyen. Ugyanakkor még élénken emlékezett, hogy mennyire gavallér, szerelmes, romantikus lovagként viselkedett vele Zoli. Egyáltalán nem úgy kezelte első randijuk alatt, mint az olyan nőket, akikkel csak egyetlen görbe éjszakára lefeküdni szoktak. Annyira aranyos volt akkor, mikor külön engedélyt kért rá, hogy kicsit ügyetlenül megcsókolhassa. Volt benne valami… különcség… Igen! Talán ez lenne rá a legjobb, találó megfogalmazás. Zoli egy fantasztikusan különc, és egyedülálló hapsi a maga módján, aki totálisan különbözik a beképzelt, sültparaszt bunkó magyar háziállatoktól. Ezért szerethetett bele, és később sem bánta ezt az érzést.
Ha szerette? Ha őszintén érzett valamit iránta, akkor miért kellett szakítania? Miért kellett összetörnie egy hóbortos, de csupaszív kisemberek a szívét? Bár ügyetlen, és bizonytalan volt a szex is kettejük között, de Ági sok titkos dologba beavatta őt.
Ági miközben repülőn utazott, és behunyta a szemét a rengeteg kavargó gondolatok között is megpróbált számára elfogadható válaszokat, és összefüggéseket találni. Rájött arra, hogy bár kegyetlenül hangzik, de a legtöbb ember nem tesz hozzá szinte semmit sem az átlagos életéhez. Elmegy dolgozni, végig dolgozza az egész szánalmas életét, majd – ha szerencséje van -, nyugdíjba megy, és kap valamicske pénzt is az állam bácsitól, közben családot alapít, gyerekeket nevel, és végül – ha minden jól sikerült -, fájdalom nélkül ugrik át a másvilágra bízván abban, hogy amit, és akiket itt hagyott egyedül is boldogulni fognak. Röviden: velejéig kiszámítható, és unalmas egy élet!
Azt akarta, hogy háromszázhatvanfokos fordulatot vegyen az élete. Hogyha bungee jumpingra szottyan kedve akkor ne kelljen tekintettel lennie arra, hogy mondjuk Zolinak tériszonya van, vagy éppen csak halálosan retteg a magasban, és váratlanul bepisilt, mint egy kisgyerek. Nevetséges nem?! Vagy esetleg Balin nyaraltak volna, és jó lett volna búvárkodni kicsit, akkor ne ragadjon rá Zoli pánikolása, hogy találkozhatnak homoki tigriscápákkal, vagy óriás tintahalakkal, mint egy átkozott hollywoodi horrorfilmben. De ettől még nem vált árulóvá. Sohase érezte azt, hogy ő árult volna el bárkit is szűkebben vett környezetében. Egész egyszerűen hozzászokott a gondolathoz, hogy élnie kell, ha törik, ha szakad az életét, és egy idő után Zolitól is ezt szerette volna megkövetelni.
Úgy érezte Zoli az utóbbi időben, míg együtt voltak lusta lett, és lajhár mozgású. Mintha még az egyszerű, mindennapi házi munka feladatok, vagy a főzés-sütés is egyetlen olyan összefüggő rendszer aprócska láncszemei lettek volna, amibe az embernek vigyáznia kell, hogy csak a tisztes határok mentén lavírozhasson, és ne sértsen meg senkit. Zoli fáradtabb lett. Mintha hihetetlen sokat öregedett volna mellette. De hát ez kész vicc! Ki hallott még olyat, hogy egy kapcsolatba bele kell öregedni? Vagy hogy egyik fél egyszerűen csak hozzáöregszik a másikhoz? Pedig nagyon sok esetben így festett a dolog.
Pár héttel később email érkezett virtuális postafiókjába. Zoli volt a feladó.
Leírta életét, mindennapjait. Hogy állítólag feltűnt egy nagyon régi gimis osztálytársa az életében, aki szakított a pasijával, és most szingli, és randizni akar vele. Hogy meghalt az apja infarktusban, és a temetést saját maga fizette ki, pedig nemrég lett munkanélküli. Hogy két nagymamája betegeskedik, és talán mindközött a legfontosabb, hogy képtelen kiverni Ágit a fejéből, és még mindig nagyon szereti.
Mire végzett a merőben hosszúra sikeredett email elolvasásával már sűrű záporeső függönyök keretezték be hamvas arcát. Rájött arra, hogy bármennyire is igyekezett határozott, kemény, és erős nőnek mutatni magát őt is legalább annyira megsebezte a szakítás, mint Zolit. Mégis Zolit el kellett eresztenie, hogy végre megpróbáljon önmaga boldogulni az életben, és ne azt nézze minden másodpercben, hogy kölcsönösen függhet bárkitől. Hát akkor meg miért hiányzik neki ennyire nagyon?!
Notebookján ő is hosszadalmas levelet írt, és bár nem akarta még elmondani, de megismerkedett egy jófej amerikai sráccal, aki bemutatta nyugdíjas szüleinek, és elakarja venni feleségül. Amikor végzett az email írással csak akkor kapcsolt, hogy ez volt élete legrosszabb cselekedete. Ha Zoli megtudja ezt, képes és öngyilkosságot követ el csak azért, mert mindent annyira nagyon magára vesz. Nagyon féltette őt, és aggódott is érte.
Megbeszélték a dolgot amerikai vőlegényével, aki szerencsére hihetetlenül megértőnek, és toleránsnak mutatkozott, mert néhány hét múltán együtt ültek repülőre, és szálltak le Magyarországon, hogy meglátogassák a majdnem hermetikus elszigeteltségben élő Zolit.
– Szia Zoli! Szeretnék neked bemutatni valakit! – húzta beljebb a kissé megilletődött, jóképű amerikai lovagot. – Ő itt Jeff, és ő is nagyon örül, csak még nem beszéli a nyelvet.
A két megilletődött férfi kezet rázott, ez is csupán formalitás volt. Majd beszélgetni kezdtek. Inkább csak Ági és Zoli kezdett egymással beszélni, mire Ági vitatkozósra vette a figurát:
– Nyugtass meg kérlek, hogy nem csináltál hülyeséget?
– Úgy érted, hogy… öngyilkossági szándék, és hasonlók?
– Pontosan!
– Bevallom hogy amikor elolvastam az emailedet, nem tagadom… megfordult a fejemben… - jegyezte meg szomorú kisfiús kifejezéssel.
– Eszedbe ne jusson még egyszer! Szeretném, ha te lennél a gyerek kereszt apja! – végre csak kimondta, pedig megígérte, hogy egy szót sem fog szólni, csak ha már száz százalékban biztos lesz a dolog.
– Hogy… hogy… micsoda…? – döbbent, borostás képet vágott.
– De igen! – megszorította a tétován mosolygó amerikai párja kezét, aki persze semmiből sem értett semmit.
– Hát… őszintén gratulálok… - közölte diplomatikusan. Inkább levert volt, mint boldog. Nekik miért nem jött össze a gyerek? Elvégre mindketten próbálkoztak.
– Jaj, ne gyerekeskedj már! Most miért csinálod megint ezt! Miért nem tudsz velem együtt örülni?! Még te nevezed felnőttnek magad?! – fakadt ki Ági. Hirtelen hangulatváltozás volt, de Zoli átérezte az érzés jelentőségét.
– Bocsáss meg! Nem úgy gondoltam! Tényleg ez fantasztikus hír! – próbált mosolyogni.
– Na, és hogy élsz mostanság? Sikerült a gimis randid?
– Igen is, meg nem is! Kriszta jól érezte magát, és én is, de egy rövidke csóknál többre nem futotta. Azt mondta, még nagyon bizonytalan az érzéseiben, és arra kért, hogy ezt tartsam tiszteletben, én pedig állom a szavam!
– Á! Értem! Hát… azért ez is valami!- néhány kínosan feszengő perc után: – Figyelj! Azt akarom, hogy saját magadért legyél boldog, és ne kelljen úgy érezned, hogy mindenkinek meg akarjál felelni! Megérted ezt? – robbant ki belőle szinte isteni sugallatra.
– Természetesen! Ahogy parancsolod! – hajolt meg előtte háziköntösben.
– Figyel! Ez most tényleg komoly! Szerintem imádni való, és vicces pasi vagy, és előbb-utóbb téged is megfog találni egy igazi, akivel tökéletesen összepasszoltok, de muszáj kivárnod a megfelelő időt. Ugyanakkor addig is merj élni, és ne sajnáld az elvesztegetettnek gondolt éveket!
Amikor Ági és amerikai párja elköszönt Zolitól Zoli és Ági még utoljára belsőségesen megölelték egymást a bejárati ajtóban. Mindketten rájöttek arra, hogy jobb a baráti békesség, mint az állandó háborúskodás. Ugyanakkor tudták, hogy egész életükben közük lesz a másik életéhez.  

JOGOS VISSZAVÁGÓ



Azon a reggelen úgy érezte talán minden megváltozott…
Édesanyja ínycsiklandó fahéjas-porcukros tejbegrízének csábító illata szinte belengte nem csupán a kis keskeny téglalap elrendezésű kiskonyha minden aprócska szegletét, de a konyha előtti – afféle szintén nem túl nagy -, étkezőkuckót, ami talán éppen azért lehetett ennyire hangulatos, mert kicsi volt, és persze nagyon is meghitt.
–Kincsem! Ébredj! Nemsokára suli! – költögette kedvesen iskoláskorú fiát a gondoskodó anyuka, miközben maga is készülődött, mert bár életében nem késett el sehonnan, ebbéli jó szokásán nem akart változtatni.
Az ötödikes Márk szinte azonnal felébredt amint megérezte anyukája drága parfümjének negédes, kissé gejlillatú párlatát, ami szabályosan beette magát agyába, gondolataiba, de még szaglószervei molekuláiba is. Gyorsan kipattant az ágyból, és bár kicsit hasogatott a tegnapi hógolyócsata miatt a háta, és volt néhány kellemetlenkedő zöldesre, barnára megfakult felszínű sérülése anyukája csupán azt vehette észre, amit az éppen csak serdülő kamaszfiú éreztetni, vagy láttatni akart.
Beviharzott a fürdőszobába – és bár csupán csak este mosott fogat -, valamiért kényszerítette magát, hogy némi időt adhasson a megfelelő szájhigiéniai követelményeknek.
–Kisfiam! Merre vagy? Igyekezz kérlek! Nem akarok elkésni! – szólt kissé türelmetlenkedve az anyuka. Ez a felszólítás is inkább a szülőnek, és nem a gyerkőcnek szólt, akinek reggel hét óráig még bőségesen maradhatott ideje arra, hogy a videómagnóba tegyen egy videokazettás filmet, és kicsit elképzelje magában, hogy vajon kedvenc főszereplő filmes karakterei miként, és persze hogyan állják meg a helyüket a túlélés szamárlétráján.
– Na akkor kicsim! – állt meg fia előtt a kissé türelmetlenkedő anyuka, miközben felcsatolta karóráját, hiszen a rohanó világban elengedhetetlen követelmény, hogy az ember rabja, és kiszolgálója is lehessen a láthatatlan idő múlásának. – A tejbegríz az étkezőben vár! Kérlek óvatosan eszegesd, mert még biztosan nagyon forró! Apád ma nem tudom mikor ér haza, mert beugró! Különben is nagy fiú vagy, aki egyedül is remekül elboldogul! – cuppanós jelleggel homlokon csókolta kissé még fáradékony, és kába fiát, majd még egy utolsó simításként utolsó mozdulatként megigazította sminkjét az előszobában felállított nagyobb méretű tükörben.
– Légy jó, sietek haza! – azzal hevesen kinyitotta a rendszerint dupla zárra zárt ajtót, és elindult munkahelyére.
A kamaszfiú, aki még csak nemrég kezdett mutálni, és emiatt olyan furcsa, különös, lányos, kanári hangja lett, ami általában nevetség tárgya, és nagyon is alkalmas arra, hogy valakit kiközösítsenek társai bepakolta az iskolatáskájába az aznapi tankönyveket, füzeteket, és bár a reál tantárgyak egyáltalán nem tartoztak különösebben kedvencei közé Imre bácsi megértő lesz, ha a matek házi feladatatot együtt megbeszélik az órák után. Addig is legalább nyerhet egy csekélyke kis időt, hogy a genyák ne bánthassák. Ami mostanság kellő rendszerességgel szinte majdnem mindennap előfordult.
Hol szándékosan gáncsolták el az iskolai menzán miközben éppen sorban állt az aznapi ehetetlen főzelékekért, és fasírozottért, vagy a tornaöltözőből lopták el a holmiját, kitéve annak, hogy kövér, úszógumis teste, akár egy gusztustalan zsírpacát kedvetlenül közszemlére tegye a folyosón, ahol – persze mindenki láthatta -, hatalmas ovációt, és derültséget okozva ezzel. Vagy úgy megdobálták hógolyóval, hogy majdnem kiesett mind a két szeme, és csak a szerencse a megmondhatója, hogy nem lettek belső sérülései, amikor az éjjelre megfagyott jéggöröngyök kiadós sérüléseket okoztak a hátán, amit szándékosan eltitkolt, mert nem akarta, hogy örökösen prédikáló, teátrális apja újabb erkölcsi prédikációval kioktassa a vacsoraasztalnál. Apja szerint egy férfi mindig képes megvédeni magát, és nem kér senkitől sem szívességet, sem pedig segítséget.
Mialatt nézte a kissé véresre sikeredett, nyolcvanas évekből visszamaradt, retrós akciófilmet, ahol a főhős gyakorlatilag mindenkit móresre tanít, és persze annyi ketchupfoltos sérülése után is még mindig talpon van, elgondolta, hogy vajon neki min kellene változtatnia, hogy egyszer és mindenkorra leszálljanak róla, és békén hagyják?
„Egy férfi sohasem kér segítséget!” – visszhangok kezdték megszólítani, amint magára vette kabátját, iskolatáskáját, és miután gondosan bezárt óvatosan pipiskedve elindult az iskola felé, ami lakótelepük alján állt. Muszáj volt pipiskednie, ha csizmás lábbal ne akarjon azonnal seggre esni, mert könnyedén előfordult, hogy a frissen sózott havas utcában a legváratlanabb, kellemetlen balesetek származtak.
„Bárcsak neki is lenne gyorsan valami könnyebb balesete, és akkor lehet, hogy nem kellene betennie a lábát az elátkozottak házába!” – töprengett. „Elátkozottak házának” nevezte magában az iskolát! Nagy általánosságban mindennek és mindenkinek bece- és gúnyneveket adott, mert attól vált igazán személyes hangulatúvá az egész.
Átvágott a kisebb parkon, ahol két hatalmas műanyag csúszda, egy törött mászóka, és néhány szintén rozsdásodásnak indult hinta hirdette, hogy itt valamikor a gyerekeké volt a főszerep, majd a betonos, salakos út után átkelt a zebrán, vigyázva, hogy megint el ne üssék. Történt már ilyen, és autóbaleste után is több mint két hosszú, és viszontagságos évébe került mire újra megtanult írni, olvasni, számolni, és persze az összes kötelező olvasmányt kiadósan bemagolta, hiszen mást nem tehetett.
Útközben találkozott a Balló ikrekkel, akik annyira hasonlítottak egymásra, akár két tojás. Mégis az idősebb báty Bálint volt az értelmesebb.
– Szevasz! Mi újság Márk? – köszönt, míg öccse Lajos inkább csak bólintással jelezte a köszönést.
– Jó reggelt nektek is! Már megint egy átkozott nap, amikor mindenki az én seggemre és életemre pályázik! – vallotta be kertelés nélkül, őszintén Márk. Az utóbbi időben már senkit sem volt hajlandó közel engedni magához, hiszen totálisan meg lett félemlítve, és ha valakit tartósan egy olyan környezetbe helyeznek, ahol félni, és rettegni kell, akkor nem meglepő, ha az illető előbb-utóbb a saját árnyékától is bármikor beijed.
– Szerintem, jobb ha ma nem húzod ki a gyufát! Azt beszélik a srácok, hogy a  féreg Bástya telekürtölte az iskolát, hogy téged ki fog nyírni, ha meglát. Hogy a rohadék Torló tesókról már nem is beszéljünk!
Márknak valóban inába szállt a bátorsága – különösen, ha a Torló testvérekre gondolt, mert ők aztán szadista, pszichopata verőlegények voltak a szó minden értelmében. Élvezettel röhögtek, és kedvükre vihogtak, ha kínozhatták a kisebbeket, az állatokat, vagy a lányok feneke alá rajzszögeket rakhattak. A fájdalomhoz hozzá kell szokni! És hát az ember inkább kiskorban szokjon hozzá, mint érett felnőttként, nem igaz?!
– Szerintem el kellene kérni kölcsönbe a Fűrész Laci apjának a pisztolyát, mert zsaru! – végre a fiatalabbik iker Lajos is megszólalt, csakhogy mindenképp imponálhasson bátyának.
– Nem akarok ünneprontó lenni, de szerintem ebből oltári nagy balhé lenne! És különben is! Laci sohasem tudott titkot tartani! Gondoljátok, ha kitudódik kit fognak először elővenni? – vakarta be sapkás fejét Márk.
– Igen… ezzel mi is számoltunk! Mi veled tartunk bármi történjék is! – azzal csatlakoztak Márkhoz, és hármasban folytatták útjukat az iskola épületéig.
A Balló ikrekkel jobb volt, ha óvatos az ember, mert sohasem tudhatta, hogy kiknek az oldalára állnak. Nem egy olyan balhé előfordult, hogy szorult helyzetben vagy az egyik, vagy a másik gondolta meg magát, vagy változtatta meg instabil véleményét, és akkor őket aznap nem verték péppé a bandatagok, elvégre átálltak a tulajdonképpeni ellenség oldalára.
Márk nagyon is tudta, és felmérte a kritikus, veszélyes helyzetet. Nincs más lehetőség, mint a menekülés, és a szökés. Remélhetőleg észrevétlen, és láthatatlanul. Bárcsak a tanárok is kicsit megértőbbek lettek volna. De hát mit tud egy pedagógus tenni több bandába verődött fiatalkorúval szemben? Mintha még a törvények is egyedül csak a bandatagoknak kedveznének, míg a többi megvert gyerkőcre jóformán a kutya se kíváncsi. Ez a könyörtelen igazság.
– Én szándékosan rétegesen igyekeztem felöltözni, mert ha megütnek, akkor a ruhadarabok tompíthatják az ütéseket!
– Micsoda egetverő baromság ez! És ha égő cigi csikket nyomnak el a tenyeredben, vagy a hájas arcodon, akkor mit csinálsz?!
– Ez tényleg jó kérdés!
Így mentek hármasban, miközben folyamatosan sorra vették az esetleges lehetőségeket, következményeket. Jól tudták, hogy valakinek mindig meg kell fizetnie. Vagy az árulásért, vagy a kisstílű alkudozásokért, ami évek alatt gyűlt össze, vagy csupán csak azért, mert rosszkor volt rossz helyen. És nagy általánosságban ez az utóbbi volt az egyetlen elfogadható magyarázat. Mert léteznek emberek, akik vadállatok, és csak a brutális szadizmus az anyanyelvük.
Hamarabb elértek az iskola épületéig, mint azt gondolhatták volna. Biztonsági kapun kellett áthaladniuk. Az igazgató legújabb találmánya, mellyel főként a potenciálisan garázda, és antiszociális emberkéket akarta minél hatékonyabban kiszűrni az iskolai közösségekből, nehogy romboló hatással legyenek a közösség életére.
– Hát erről beszéltem! Csesszétek meg! Ezek a rohadt kapuk rögtön jelzik, ha valaki éles fegyvert visz az iskolába. – Márk egyre idegesebb, frusztráltabb lett. Hurkás nyakán szinte érezhetővé vált egy láthatatlan hurok szorítása.
– Van egy haverom, aki bármi be tud szerezni! Gondolom nem lesz olcsó, de mindenkit meg lehet dumálni! – vélekedett Bálint.
– Hát én amondó vagyok! Ha nem találunk ki valamit sürgősen a mi fejünket is könnyen elveszíthetjük!
– Szent igaz! Találkozunk nagyszünetben! Senki se késsen különben nincs alku!
Mindhárman felmentek az osztályba, és a nap hátralévő részében szabályosan úgy összehúzták magukat, akár a szándékosan meglapuló árnyékok a sötétben, amit senki sem vesz észre, - mégis amitől mindenki tart, és fél egy kicsit.
A bandatagok többségének kedvelt szórakozása volt, hogy a nagyobb lányokat kezdték fogdosni, és tapogatni. Azok a csinos, szép lányok, akik már gömbölyödtek voltak a legrosszabb helyzetben, mert őket előszeretettel, és többször tapiztak, mint a többieket. Lehet, hogy éppen ezért Márkot és a többi csoporttársát egyelőre legalább is békén hagyták.
Nagyszünetben az ellenállók kis társasága az iskolaudvarra hívott össze fontos megbeszélést. Ott volt mindenki, akiben lehetett bízni, és aki kockázatos, pokoli helyzete folytán éppen úgy ki volt szolgáltatva a könyörtelen gonoszságnak, és brutalitásnak, mint Márk.
– Örülök, hogy ennyire sokan eljöttek! – köszöntötte az egybegyűlteket Márk. – Hallgatom a javaslatokat? Mit tegyünk?
A társaság tagjai közül többen tétován vakargatni kezdték kobakjukat, mint akiknek jelen percben semmi sem jut eszükbe, míg mások tétován, félszegen toporogtak, vagy elnézték a télies udvart.
– Hát… ez sokaknak nem fog tetszeni, de szerintem sokkal értelmesebb dolog lenne megadni magunkat! Felesleges minden ellenállás! Csak hülyét csinálunk magunkból! – vélekedett Dani, egy szemüveges, gizda fiú, akinek az intelligenciahányadosával professzorokat lehetett volna megszégyeníteni, ám csenevész fizikai erőnlétére nem lehetett hagyatkozni.
– Szerintem egyezkedni kéne velük! Biztosan tudnánk cserébe ajánlani valamit, amitől majd meggondolják magukat, és végre leszállnak rólunk is!
– Mondd! Neked teljesen elment az a lüke eszed! Vedd már észre, hogy ez már nem alku tárgya! Vagy mi leckéztetjük meg őket, vagy ők fognak kinyírni minket! Nincs bocsánat! Nincs harmadik út! Világos?! – Gyurka, egy alig százötven centi, kis legény vagány volt, és erős, akár a bors. Legszívesebben most mindjárt felnégyelte volna azokat, akik készek voltak a megadásról tárgyalni.
– Szerintem szükségünk lenne egy ütőképes tervre! – vágott közbe Lajos.
– Igen, nagyokos? És mi volna az a fantasztikus terv?
– Mi sem egyszerűbb! Valakinek szólni kell, aki kicsalja nyílt terepre a bandatagokat, és akkor majd besétálnak a csapdába, és akkor kell őket jól megverni! – nem is hangzott rosszul egy olyan kamasz szájából, aki pacifistának vallotta magát békeidőben.
– Szerintem valamelyik idősebb lányt kellene megkérni, akinek szóval… tudjátok… melle van… és akkor arra gerjedni fognak a Bástya és társai. – amint az egyik srác ezt kimondta hatalmas röhögés, nevetés támadt. Végre legalább valakinek volt annyi esze, hogy a komor, baljóslatú hangulatot egy kicsit is feloldhassa.
–O.K. Akkor az lesz, hogy aki ismer nagy mellű lányokat az megkéri valamelyiket, amelyik veletek is szóba áll, hogy csalják el a bandatagokat ide az udvar hátsó részébe, ami a senkik földje. Mi itt fogunk várakozni, és aztán mindent bele! – Márk észre se vette, de egyre jobban megjött a bátorsága és pillanatnyi önbizalma, amit terve ecsetelésébe kezdett.
Amikor mindent megbeszéltek mindenki visszament az osztályba, és továbbra is lapítottak a többiek között, hogy ne legyenek feltűnőek.
Az utolsó óra elmaradt, mert a földrajztanár összeszedett merő véletlenségből egy tüszős mandulagyulladást, ami miatt a helyettesítőtanárnak – jobb ötlete nem lévén -, mindenkit elengedett az utolsó óráról. Még szerencse, hogy a szemétláda, kisstílű spicli Morainak az egyik nagymellű lány ajánlatot tett, és erre ráharapott a többi bandatag is, és megindultak az iskolaudvar irányába.
Még szerencse, hogy az iskolaépületéből számtalan titkos kijárat vezet kifelé, így Márk és a társaság többi tagja pár perccel hamarabb ért ki az iskolaudvarra. Még maradt egy szusszanásnyi idejük felkészülni a megtorlásra, és bosszúra.
Nem kellett sokáig várniuk. Feltűnt azzal a gusztustalan, lófarkas arcával Bástya és bandája többi tagja. Persze azok az átkozott Torló testvérek is ott voltak. Nélkülük nem verekedés a fizikai erőszak sem. Sorrenden felsorakoztak, és valami bódult, mámoros gyilkos mosollyal arcukon várták, hogy megkezdődhessen az élet-halál küzdelem. Lesznek áldozatok, és vesztesek. De akik veszteni fognak, azokra különben is halál vár.
– Á! Nem is tudtam, hogy egy sereg báránykába fogunk botlani! Láttok ti itt egyetlen seggfejet is, akik hajlandó verekedni?! – kérdezte ironikusan, és hangosan Bástya, a vezér.
– Nem érdekel, hogy meddig fog tartani, de nem tűrjük tovább a megalázásokat, a rettegést, és az erőszakot! Harcolni fogunk! – Márk annyira komolyan, hangosan mondta saját meggyőződésének szavait, hogy felvett egy követ az udvari salakpályáról, és máris úgy szemközt találta vele a nagyobbik Torló testvért, hogy annak vékony, ám jól látható vércsík kezdett szivárogni a homlokából.
– Te kis rohadék féreg! – Torló Laci máris szabályosan nekirontott Márknak, és torkon ragadta. Fojtogatni kezdte.
Éles hangon valaki elkiáltotta magát: HÁBORÚ!!!
Később a társaság tagjai egy kis romkocsmában jöttek össze az iskolai találkozó címén. Valaki sört kortyolgatott, valaki bedobott pár felest, vagy jager maistert kólával. Egyetlen ember ivott szimpla üdítőt, és az Márk volt, aki időközben sportos lett és sikeresen lefogyott.
A visszatérő múlt emlékeibe való tartós, és nélkülözhetetlen kapaszkodás, a nosztalgia édes, szomorú honvágya aznap végérvényesen is mindenkit a felnőttek, az érettek soraiba emelt. Már tudhatták, és érezhették magukról, hogy talán sohasem voltak lúzerek, - annál sokkal többek: Túlélők!  
 

INTELEM

Ma még sokadszor fölrezzenek.
Ki gondolta volna rég, hogy lesz majd idő,
mikor tán jobb volna elbujdosni inkább,
vagy mint vakondok a föld alatt megpihenni.
Vadnyomként eltűnni szeszélyes hirtelen;
önmagam alá gyűrődve hangtalanul.
Már magamat is becsapom, hitegetem, míg állom e kíméletlen,
mohó tusát melyet nyerészkedő karriervágy,
érvényesülési verseny hajt iramban előre.

Az ellágyuló férfi számkivetetten,
pityeregve még visszanéz bennem hirtelen helyét,
önmagát keresve.
Sírógörcsök avítt rákfenéje kiráz belőlem fájdalmat,
magatehetetlen kínt, önemésztő hangulatot.
Úgy nézek végig az életen, mint kinek már édes mindegy
vajon mit gondolnak róla a modernek, vagy számító nagyságok!

Száműzetéskötözött ide, ami megmaradt elvágyódásnak,
s szívemben nem lehetett mégse a bölcs-béke menedéke.
– Bolyongó lépcsők, akár bilincsek közrefognak s nem eresztenek.
Arrogáns, szitok-szülte, korcs, istentelen,
trágár-beszéd mindenütt fertőzi marcona-lelkek legjobbjait.

Hogy sírtam, nyüszítettem, rimánkodtam
akár a kint felejtett gyermek az égzengő zivatarban,
mely elől eddig is szüntelen menekültem.
Rosszuleső, átkozott borzalmak örökös homálya,
akár a tőrbe csaló rettenet arra kényszerít, hogy ne bízhassak senkiben.
Magasan lengek egy maroknyi csürhe-falka fölött,
mégis folyamatosan bizonyítanom illik megállnom, ha kell helyemet.

Kettőzött, tehetetlen belefáradás a dolgok posványos mocsarába
rabláncként zizeg lábaim nyomán
elvesztegetett emlékeim, tetteim lenyomata.
Piszkos sakktábla lett a játékos-lét!
Kötélidegeim szakadófélben vannak!

BARANGOLÁS AZ IRODALOMBAN

Minden jel arra utalt, hogy szórakoznak vele, vagy az is lehet, hogy egyszerűen csak rossz napja volt, vagy éppen csak aznap éppen nem volt a legjobb formájában, mikor az ismerős női hang felhívta telefonon. András nem is értette, hogy miért pont őrá esett a választás, hiszen a legtöbb esetben mindig az történt, hogyha egy csinos nővel akadt dolga akkor az legfeljebb csak elszórakozott vele, kihasználta és jó ha két nap múlva dobta, és nem azonnal.

– Üdvözlöm kedves András! Bizonyára tudja, hogy ki vagyok? Azért hívtam fel, mert lenne egy költői est, ahol nyugodtan felolvashatná szabadverseit, és hátha tudnának Önnek segíteni! – felelte a kedves, őszinte női hang, és érződött rajta, hogy határozottan az lehet a célja, hogy segítsen Andráson.
Andrásnak akkor már vagy tizenöt éve volt tartósan munkanélküli. Nem egészen pontos megfogalmazás, hiszen gyerekkora óta kisebb-nagyobb munkákra mindig is be volt fogva – sokkal inkább alkalmi munkákból igyekezett túlélni és fennmaradni, már amennyire ez a XXI. századi Budapesten egyáltalán még lehetséges volt, ahol méregdrága volt már maga az élelem is.

– Ez nagyon jól hangzik! Köszönöm szépen… - válaszolta bizonytalanul, amit viszont az ismerő női hang is azonnal megsejthetett, mert még hozzátette mondandójához, hogy egy közös ismerősük adta meg András telefonszámát.

„Ezt bárki mondhatja” – töprengett, hiszen a valódi kérdés inkább az volt, hogy ténylegesen segíteni akarnak neki, vagy egy újabb olcsó, gyilkos tréfának a szenvedő áldozata, akit rendszerint jól megaláznak, és megrugdosnak, mondván: Pajtás! Ilyen az élet!

„Ki lehet ez a rejtélyes telefonáló?” – tette fel a nap folyamán többször is egymás után a kérdés. Szokásává lett, hogyha frusztrált, vagy ideges volt, és képtelen volt levezetnie a feleslegességszámba menő, plusz energiáit fel-alá sétált a lakásában egyik szobából be, másikból ki. Tudta, hogyha megakarja fejteni a rejtélyt, akkor mindenképp el kell mennie arra a költői estre, és akkor egészen biztosan kiderülhet az igazság.

Az estre a belvárosban került sor nem messze a Rákóczi úttól. András mindig jó szimattal kiszimatolta a gyanúsnak tetsző, cigarettafüstös, bohém helyek hangulatát, és – ha másban nem is -, érzékei, ösztönei ezúttal sem hagyták cserben.

A kis klubhelység nem volt több, mint egy közepes méretű egérlyuk, ahol főként egy fekete deszkás, afféle próbaszínpadi alkalmatosságon négy széken négy változatos korú hallgatta egymást, miközben versek, prózarészletek hangoztak el, és a velük szemben helyet foglaló közönség pedig lelkes cinkosokként gratulált, és gazsulált a szereplőknek. (Nem biztos, hogy értették is az egyes verseket).

Meglepően magas, koromfekete hajú, és vakítóan óceánkék szemű, társasági nő üdvözölte és fogott vele kezet:

– Üdvözöllek, kérlek fáradj fel a színpadra, ha készen állsz! – barátságos mosolya mögött már most érződött mennyi titkos gazdagság és féltett rejtély lappanghat.

„Egy újabb gazdag, rámenős, társasági nő, aki azt hiszi magáról, hogy bármit is elérhet a kortárs kultúra népszerűsítésével egy olyan országban, ahol ki tudja mióta nem lehet igazán szólás, és sajtószabadság.” – gondolta elsőre róla, és sajnos minden jel arra mutatott, hogy itt ő csupán egy megtűrt idegen lehet, és nem barát, vagy irodalmárrajongó. Ugyanis a legtöbb irodalmár vagy felkészült szaktekintély, tudós volt, akikről leírt, hogy aggastyánkorúak, vagy olyannyira tudták helyüket az adott kortárs kultúra berkeiben, hogy ez maguktól értetődő kiváltságokkal ruházta fel őket.

András egyszerre megtorpant, amikor a fekete hajú, csinos irodalmárnő felkonferálta a következő vendéget:

– Most pedig kérem fogadják szeretettel Kelep András legújabb szabadversét, melyet az egyik tehetséges színész tolmácsol önöknek! – a nő szó nélkül átadta a mikrofonját a ficsúr, és beképzeltséget egyáltalán nem leplező művésznek, aki sajátságos orrhangon máris szavalni kezdte András strófáit. Úgy hírlett, hogy a rögtönzés briliáns mestere. Szinte ritmikusan, pattogó hanglejtéssel kezdett a versbe, ami azért volt a maga nemében különleges, mert a szabadversben nem megszokott sorvégi rímek, és gondolati ritmusok szerepeltek.  

András legszívesebben majd a föld alá süllyedt volna szégyenében, hogy miért nem lehetett egyszerűen csak egymás között felolvasni, vagy megbeszélgetni a dolgokat, miért kellett az egész közönség előtt felolvasni versét?

Ahogy a vers hangulata – látszólag -, egyre jobban és jobban magával ragadta a lelkes közönséget András is megpróbálta elhinni a lehetetlent, miszerint igenis bárki bármit is mondd talán van helye az irodalomban, mégha ez a hely nyúlfarknyi kis egérlyuknak számít is.

Bár András a vers végéig nem is igazán hitt önmagában, talán még utána se, mégis – nem tagadhatta -, hogy mélyen megérintette, hogy a közönség minden egyes váratlannak tetsző mondatra, vagy gondolatra lelkes üdvrivalgásban, vagy mély sóhajokban tör ki, végül az adott piperkőckinézetű színész amint abbahagyta a verset a közönség valóságos tapsmámorban úszva köszöntötte az ismeretlen, Anonymus szerzőt.

– Köszönjük szépen ezt a fantasztikus előadást, és a legalább ennyire meghökkentő, és kísérleti költeményt. – vette át mikrofonjával a szót a fekete hajú irodalmárnő, aki most egy háromszázhatvanfokos fordulattal valósággal felráncigálta a meglehetősen meghökkent, és megilletődött, harmincas éveiben járó szerzőt a kivilágított kis háziszínpadra.

– Kedves közönség! Ahogy azt ígértem a vers szerzője is megtisztelt bennünket! Köszöntsük nagy tapssal Kelep Andrást! – előbb ő kezdett tapsolni, majd a közönség. Ezt a tapsot nem lehetett félreérteni. Ez a személyes taps igenis Andrásnak szólt, és – bár ő folyamatosan kételkedett -, egyöntetűen kijárt neki.

– Esetleg vannak nálad még szövegrészletek? – érdeklődött diplomatikus kedvességgel az irodalmárnő. Az ember sohasem tudhatta, hogy a megbecsülés az irodalomnak, vagy személyesen a szerzőnek szólt.

– I-igen… - felelte bátortalanul, majd belenyúlt nyúzott, jócskán ősrégi aktatáskájába, amit már régen jó lett volna kicserélni valami modern, esetleg új divatosabb darabra, de hát az ilyen táskák különben is méregdrágák, és ő most elsősorban hajótörött munkanélküli. Ennek ellenére közepes méretű dossziét halászott elő táskája mélyéről, és máris az irodalmárnő kezébe nyomta.

– Tessék parancsolni! Nem tudom… jó lesz-e?! – szabadkozott szerényen, zárkózottan.

– Oh! Ez fantasztikus! Ezt mind te írtad? – hökkent meg hitetlenkedve a nő, akit valóban meglepetés ért, majd az egész dossziét átadta a többi megjelent felolvasó vendégeknek, akik máris kíváncsian, és lelkes buzgalommal olvasni kezdték a szövegeket.

A kultúrest további része valóságos örömmámorban tobzódva telt el. Minden meghívott közszereplő András versét, vagy prózarészletét mondta el szabados, improvizált stílusban brillírozva a házi színpadon, és mire az este véget ért András már ment volna haza, mert úgy érezte, hogy kicsit talán már túl sok is az öncélú ünneplés. Sosem szerette, vagy kedvelte különösebben, ha ünneplik, mert mindig hátsó szándékot, vagy cinkosságot feltételezett, és ez megmérgezte a ünnep alázatát.

Amikor az est vége felé csöndes betolakodóként arra készült, hogy angolosan távozzék a kékszemű irodalmárnő intett neki, hogy még el ne menjen, mert fontos dolgokat szeretne vele megvitatni. A legtöbb kíváncsiskodó – főként idősebb emberek még ott maradtak beszélgetni kicsit a fő szervezőkkel, míg a néhány fiatal: lányok, fiatalok vegyesen máris lelkesen megrohamozták Andrást, akit máris hevesen faggatni kezdtek, ti. hogyan írja verseit? Milyen költők, írók voltak mesterei, példaképei? stb. Számos olyan kérdést is megkérdeztek tőle, ami András számára határozottan tabu-témának minősült, mint mondjuk a szerelem, vagy a mindenség beteljesülése.

– Hát pajtás! Le a kalappal! Kurva jól odatetted a strófáidat! – lelkendezett egy amolyan hippi kinézetű, fekete bőrszerkós rockersrác, aki egy bandában volt basszusgitáros, és megígérte, hogy dalt ír a haverjaival András szövege alapján.

– A romantikus részeknél majd elolvadtam a gyönyörűségtől! – áradozott egy nagyvilági dívához hasonlító, kissé beképzelt, sznob nő, aki – bár nem dohányzott -,mégis kedvére szívta egy ezüstözött szipkából a cigarettát, hogy ezzel is kedvére mutogathassa nem létező társadalmi státusát.

Néhány perc múlva természetesen rajongói körben visszatért Andráshoz a fekete hajú, kékszemű irodalmárnő is, aki sugárzó, kissé diplomatikus, mézes-mázos mosollyal kérte, hogy foglaljon helyet, és beszélgessenek egy kicsit.

– Régóta írsz verseket, és prózát? – szólt első kérdése.

– Gyakorlatilag a gimnázium óta! Volt egy nagyon megértő, és kedves irodalomtanárnőm, aki folyamatosan bíztatott, bátorított, míg végül én is rászántam magam az írásra.

– Tudom, hogy bizonyára már milliószor hallhattad, de te nagyon tehetséges vagy, és ezt ki kell használni!

Legutóbb, amikor valaki tehetségesnek kiáltotta ki nem történt semmi. Néhány illendő közhelyet puffogtattak el, és persze ígéretek záporoztak a fejére, hogy majd kiadják verseit akár gyűjteményes kötetben, vagy egy antológia részeként. De mint minden ígéret, ami nagyon jólhangzik, és sokat ígér – ezek is megvalósulatlanok maradtak.

– Mi az? Valami probléma van?! Talán nem hiszel nekem?! – kérdezte megilletődötten a kedves nő.

– Igen… azaz nem! Illetve… nagyon sok emberrel találkoztam már, akik szerintem tényleg tehetséges vagyok, de annyiban is maradt a dolog, és nem történt semmi érdekre méltó változás.

– Nos, hát megnyugtatlak, hogy nekem nem szokásos átverni sem a barátaimat, sem az ismerőseimet! – felelte őszintén, és kedvesen. – Azért szeretnék minél többet megtudni rólad, mert rengeteg szerkesztővel, íróval, kiadóval állok napi szinten kapcsolatban, és esetleg lehet, hogy tudnának neked segíteni!

– Ez tényleg… nagyon jól hangzik… köszönöm szépen… - András hangja érezhetően még mindig bizonytalan volt, tétova, és kételkedő. Most mégis mintha sokkalta könnyebb megoldásnak tűnt volna belekapaszkodni a kételkedés teremtette idillikusnak tetsző illúziók ragadós vegyülékébe.

– Bocsáss meg, de még mindig nem érzem azt, hogy egyet értenél velem, vagy hogy szerinted is jó lehetőség lenne-e? Jól gondolom?! – érződött, hogy a művelt, valószínűleg több nyelven is beszélő úrinő minden szavát a lehető legkomolyabban gondolta, mégis Andrásnak már annyi ígérgetésekkel, alkuval szúrták ki a szemét, és kecsegtették, hogy mára totálisan hitehagyott lett.

– Én kérek bocsánatot, ha kellemetlenséget okoztam volna! Tetszik tudni… kissé kacifántosan alakult a gyerekkorom! – Már megint ez a furcsa „kacifántos” melléknév. Mintha a zord, és szomorú gyerekkor egyszerűen betört volna emlékei közé, és képtelenségnek tűnne onnét megszabadulni tőle. Csak ne vigye túlzásba saját önsajnálkozását, mert akkor lehet, hogy borul a lehetőség is.

– Oh! Őszintén sajnálom, ami történt! Tudom, hogy most még vadidegenek vagyunk egymás számára, de őszintén remélem, hogy ez a közeljövőben hamar megváltozik! – mosolygott kedvesen. – Figyelj! Ha van kedved szeretnélek meghívni a lakásomra, ami itt van a Gellért-hegy lábánál, tehát egészen közel! Persze nem most, mert jócskán eljárt az idő, és gondolom már szabadulnál innen! – elővett egy díszes, keménylapos névjegykártyát, és ráírta még otthoni vezetékes telefonszámát is vélhetőlen arra az eshetőségre, ha valami közbe jönne.

– Tessék! Ezen a számon mindig elérhető vagyok! Szeretettel várlak mondjuk Csütörtökön délután. – kinyújtotta kezét, mire András nem tudta eldönteni, hogy vajon férfiasan csupán megrázza-e a felkínált kezet, vagy kezet csókoljon. Végül a gyöngéd kézfogás mellett határozott, és olyan lopakodva tűnt el a szivárgó sötétségben, mintha láthatatlan árnyék volna.

A Csütörtöki nap hamarabb jött el, mint azt várta. Egész kora hajnal óta talpon volt, és szövegeit, verses határidő naplóit rendezte, hogy vajon melyek illenének a legjobban a bemutatkozásra? Az is lehet, hogy az irodalmárnő egész szerkesztőgárdát hívatott lakására, akik mindannyian kellemetlen, zsörtölődő, barátságtalan aggastyánalakok mind, akik szabályosan ízekre szedik széjjel gondosan, aprólékosan megírt írásainak java részét, és az is lehet, hogy közlik vele, hogy nemhogy egyáltalán nem tehetséges, de amit csinál az a kortás kultúra egyértelmű környezetszennyezése.

„Micsoda egy képtelennek tetsző ötlet!” – gondolta, majd negyed tizenkettő felé megebédelt, majd felöltözött, és elindult a ködös, télies nappalban a Gellért-hegy lábához a megadott lakáscímre, ahol – elviekben már várta az irodalmárnő.

„Nem mondta, hogy kora délután mikor? – ütött szöget fejében a felismerés. És, ha nem aktuális, vagy túlzottan korán érkeztem! Általánosságban az úri népek sohasem szoktak felkelni déli tizenkettő előtt!” – miután jól megrágta magában a mondatok értelmét felcsengetett a kaputelefonon.

– Ö… Jónapot kívánok! Kelep András vagyok, és az irodalmár hölgyhöz jöttem! – miért kell állandóan motyognia? Miért nem nyílik ki a szája, és a hangja?

– Jó napot! Máris nyitom a kaput! – szólt a telefonos hang, majd berregés jelezte, hogy a kaput kinyitották.

Pontosan a harmadik emeleten volt az irodalmárnőnek a lakása. Első ránézésre amolyan belvárosias, barokkos, rokokó stílussal fűszerezett, eredeti kovácsoltvas csigalépcsős mandzárd lakás volt, ahol már a mennyezet háromszor akkora, mint a lakás négyzetmérete.

András elfogódottan, szabadkozva, mérhetetlen alázattal lépett volna be, ha egy rettegő félelmeit nem ébreszti fel radikálisan egy hozzá szaladó, ugató, négylábú.

– Ajjaj! Segítség! – ordította, amint a kutya egyre vehemenseben kezdett ugatni, és csóválta a farkát. Mintha egyenesen az alvilági Cerberussal nézett volna fenyegetőn farkasszemet.

– Hát itt vagy! Zorba! Helyedre! – fogta meg az irodalmárnő nyakörvénél fogva a rendetlenkedni vágyó kutyust. Majd kezet nyújtott a szemlátomást falfehér, és jócskán megrémült fiatalembernek.

– Jaj! Őszintén remélem, hogy nem ijesztett meg túlságosan! Tudod Zorba is családtag, és már hat éve van meg! Hozzánk nőtt!
András kicsit úgy érezhette magát, akár Pilinszky, akit Sárközi Márta hívott meg Balatonfüredre és mivel a híres költő halálosan rettegett a kutyáktól, ezért Illyés Gyuláék vettek neki egy kutyasípot, amit sajnos a kelleténél többször megfújt, ha fenyegetve érezte testi épségét.

Ezt a kis irodalmi anekdotát, most András is elmesélte, és az irodalmárnő kellemesen meglepődött, mert nem nézte volna ki a furcsa, különc fiatalemberből az irodalmár kultúrembert.

– Ha jól sejtem, akkor hoztál kéziratokat és szövegeket is, ugye? – sandított rá.

– Igen… máris adom! – azzal kissé büszkébben máris kivette jócskán megtömött aktatáskájából azt a sok mindent, amit eredetileg bepakolt.

– Ez igen! Te sohasem okozol csalódást! – vette át a nagyobbacska kéziratcsomagot. – Várj egy pillanatot! – hátra ment a lakás irodának felszerelt, elkülönített részébe, és pár verseskötettel tért vissza. Voltak közöttük egyedi, és dedikált kötetek is!

– Kiválogattam pár kortárs, és ismeretlen költőt! Remélem tetszeni fognak neked! – kedvesen átadta az értékes ritkaságokat a megszeppent fiatalembernek. – A hozzájárulásodat szeretném kérni András ahhoz, hogy szövegeiddel szakértő szerkesztők foglalkozhassanak, és meglátjuk, hogy mit hámoznak ki belőle! Az sincs kizárva, hogy lehet, hogy a következő könyvnapra kötetet tudunk összehozni!

A fiatalemberen jócskán meglátszott, hogy a váratlan örömujjongás és a szomorkás beletörődés között egyensúlyozik. Mégis leplezni igyekezett sztoikus kételkedését, mert semmi esetre sem szerette volna megbántani a roppant felvilágosult, művelt nőt.

– Feltételezem még számtalan kérdésed van! A legfontosabb, hogy minden író, gondolkodó elsősorban kérdéseket, gondolatokat fogalmazzon meg! Te már most jó úton haladsz! Meglásd a következő alkalommal sokkal biztatóbb hírekkel szolgálhatok majd! – mosolyodott el titokzatosan. – Ha van kedved továbbra is látogathatod a klubrendezvényeinket! Nagyon örülnénk, ha megtisztelnél bennünket, és időd engedi!

– K-köszönöm a lehetőséget! – hebegte.

Az idő megint csak gyorsan eltelt, és tél lévén korábban is sötétedett, mint máskor. Az irodalmárnő kikísérte a ritka vendéget.

– A köteteket nyugodtan megtarthatod! Legyen bennük örömöd! Mindent el fogok követni, hogy önálló köteted lehessen! – ismét kezet ráztak, majd András a bizakodás lehetőségével léphetett ki a kora esti, télies alkonyatba.

FILM, ROMANTIKA, SZEÁNSZ



– A romantika egy rendkívül különös, különleges korszakot vetített a filmművészet elé, már az első mozgóképektől elkezdve. – kezdi beszédét a sovány, kisnövésű, hosszú barnahajú irodalomtanárnő. Lábán kényelmes szandál, amolyan papucsféle, melyet a katedra alatt nem győz rejtegetni, mintha kicsit szégyellné is hamvas, gyöngéd lábujjait. Nyárias szoknya van rajta, mely egyszerre kölcsönöz számára hippis, ugyanakkor kifinomult eleganciát is.
Az őskorinak számító videómagnóban elindított romantikus filmet főként a filmklubra jelentkező gimnazista hölgyek kedvelik nagyon. Szinte árgus, nagyokat sóhajtozó hangokat hallatnak, és mindannyiszor kedvenc, sármos, jóképű főszereplőjük feltűnik a képernyőn valósággal nem győznek olvadozni a gyönyörűségről. Egyesek például már most elhatározzák, és titokban megfogadják, hogy kimennek Amerikába, elmennek az adott híres filmsztár méregdrága villás otthonába, és úgy vetik a karjai közé magukat, hogy a sztár zokszó nélkül azonnal feleségül vehesse őket.
–Oh! Mindig veszettül kalapál a szívem! Hogy ez az Orlando Bloom mennyire szexis pasi! Biztosan fantasztikus teljesítményt nyújthat az ágyban! – áradozik róla egy nyurga, deszkavékony, melle nincs lány, akit sokszor inkább fiúnak néznek, talán még a viselkedésében is inkább a fiúkkal rokon. –Ha lesz elegendő pénzem ne féljetek egyetlen percet se tétovázok, és azonnal megcsináltatom ezeket a csökevényeket. – megfogja még hamvas, bimbódzó melleit, mire a csoportban lévő fiúk többsége nyálcsorgatón máris veszettül mustrálgatni, méricskélni kezdi egész alakját. Kivétel az a pufók, különös srác, aki elpirul, és inkább szégyellős kisfiúság mellett mind a két tenyerével eltakarja a kezét, mintha olyat látott volna, ami tabu, vagy egyenesen tiltott dolog.
– Skubizzatok csajok oda! Tónika hogy elpirult! Szerintem még most is az anyucikájával alszik esténként! – szólal meg egy kisnövésű, vagány lány, akinek szőke, tüskés frizurája van, és már most szeret divatosan, extravagánsan öltözködni.
– Jaj, Bernikém! Hát hogy mondhatsz ilyet?! Te kis bestia! – kedvesen barackot nyom a barátnője fejére Kriszta, és máris azon van, hogy elsimítsa ezt a kis nézetkülönbséget az osztálytársak között. Megértőn, empatikusan odalép a hátsó padban rostokló, félszeg, tétova Tónihoz, aki ebben a percben kicsit megilletődöttebb arcot vág, hiszen négy éves együtt tanulásuk alatt még egyik lány sem ment oda hozzá, legfeljebb csupán a szokásosan megírt házi feladatok ürügyén, mert tudhatták, hogy a barátság fejében Tóni ezt is hajlandó megcsinálni, csakhogy mindenképp elfogadják, és maguk közé bevegyék.
– Szia Tóni! Csak azért jöttem, hogy… bocsánatot kérjek tőled a komisz barátnőim nevében is! – elbűvölően, őszintén mosolyog, és egész vibráló, izgalmas angyali lényéből most csak úgy sugárzik a tetterő. Az ember azt híhetné, hogy ezt a csinos angyalt azért küldték, hogy rendbe hozza a földön az elrontott eseményeket, és megvigasztalja a szomorú embereket. Kedvesen kinyújtja finom, hattyú kezeit, és óvatosan megérinti Tóni egyik szőrös mancsát. Tónin is azonnal átfut valami ismeretlen, jóleső bizsergés, melyet eddig még sohasem tapasztalhatott. Megpróbál kedvesen mosolyogni, ám inkább valami torz, groteszk fintorra hasonlít szája mozgása, ezért inkább csak bólint mint aki tudomásul vett valami nagyon fontosat.
Kriszta közelebb megy, és most először gondol egyet, kicsit lehajol, és megpuszilja Tóni pirospozsgás, pufók arcát.
– Kérlek ne légy szomorú! Élvezzük a filmet! – azzal röpke szöcskeszökkenéssel vissza is tér lebzselő, egymás közt suttogó, cserfes barátnőihez, aki jócskán vizsgálódásuk tárgyává teszik Kriszta őszinte érzelmeit.
– Nem is tudtuk, hogy szerelmes lettél a Tónikába! – kezdik gúnyolni. Kedvükre ugratják, élcelődnek vele.
– Igenis, érzek valamit iránta! Ti pedig szégyellhetitek magatokat, amiért állandóan maceráljátok! Nagyon rendes, udvarias fiú. – maga se veszi észre, de az utolsó mondatok után mélyen, jólesően elpirul.
– Két szerelmes pár… - folytatja tovább az egyik barátnő. A tanárnő is rögtön megneszeli a kisebb csevegést.
– Hölgyeim! Remélem nem zavarom meg a kis diskurzusotokat, de ha nem érdekel benneteket a film nyugodtan el is mehettek! – kijelentését – mint mindig -, most is határozottan, és nagyon komolyan gondolja. A filmklubnak ugyanis egyik feltett célja, hogy a filmművészeti alkotásokat próbálja meg szakmai szemmel megvizsgálni. A serdülő, tinédzser lányok élénk érdeklődését muszáj valahogy lekötni. Ha már a szüleiknek sehogyan sem sikerült a dolog.
Az tavasz szinte nyom nélkül múlt el, és a nyár első hónapjai szinte minden esetben fullasztó, fületeg fojtogatással járnak. A lányok persze minden percét élvezik, ha nőiességük biztos tudatában flörtölő szándékkal, játékokkal felkelthetik a mohó, és ugyanúgy kíváncsiskodni vágyó fiúk figyelmét magukra.
Valaki kicsit túlságosan is merész vizekre merészkedik akkor, amikor kivágott, szándékosan mélyen dekoltált hófehér ruhát vesz fel, és néhány lány már olyannyira fejlett, hogy ezt nem is rejti véka alá – sőt! egyenesen henceg, kérkedik vele meglehetően arrogáns büszkeséggel, és egy jó jottányit mindig kihúzottabb mellkassal közlekedik természetesen szándékosan közszemlére téve formás idomait, melyek létezéséről eddig még senki sem tudott.
A csoportban is ott van az a lány, aki korához képest fejlett idomokkal rendelkezik, és állítólag már volt szexuális kapcsolata egy ugyancsak tüzes és mohó fiúval, aki bevezette a szerelem igazibb művészetébe. A múltkor is nyíltan csókolóztak, valósággal majd felfalták egymást a húsz perces nagyszünetben, amikor a legtöbb diák kiment az udvarra, vagy a folyosóra szándékosan magukra hagyva a boldog, turbékoló szerelmeseket. Csak Tónika maradt bent a teremben, de ő nemsok vizet zavar, mert mindenki megvan róla győződve, hogy nincs ki a négy kereke.
– Adri! Mesélj még? Milyen az, amikor Gergő becserkészi neked a gyíkot? – kuncog az egyik barátnő, aki olyan kíváncsi az igazi szex rejtelmeire, hogy valósággal nem bír magával.
– Hát… az igazság az, hogy először kicsit fáj, de aztán hamar hozzászokik az ember! – vallja be az igazat Adrienn, aki olyan akár egy afrikai hercegnő állandóan kávébarna bőrével, világító gyönyörű kék szemeivel. És persze folyton mosolyog.
A romantikus film a közepére ér, mikor – rendszerint -, már bőven lehet tudni azt, hogy melyik szereplőt mi motiválja, mi vezérli? Most a főszereplő szenvedélyesen megcsókolja a szintén álomszép hölgyet, miközben elmaradhatatlanul az ember fülébe cseng a romantikus komoly zene sok-sok hegedűszólammal.
– Látjátok csajok! Így kell igazán csókolni, hogy az embernek valósággal felforrjon a vére a sugárzó, mágneses extázistól. – magával ragadó hévvel próbálja megcsókolni a mellette üldögélő fiút a szemlátomást lázas barátnő, ám a csók kicsit nyálasabbra, és szerencsétlenebbre sikeredik, mint azt eredetileg tervezte.
A termet most az irodalomtanárnő szokásos, kissé álmosító szövege tölti be. Kissé hivatalosabbra sikeredik a szöveg, melyet főként az olasz és az európai filmművészet klasszicizálódásával kapcsolatosan eldarál. Szinte alig-alig figyelnek, ellentétben Tónival, aki most ügybuzgón úgy jegyzetel A/4-es méretű spirálfüzetébe bal kézzel, mintha egyenesen az élete függne tőle.
– Olyan kiválóságok határozták meg a hatvanas évek európai filmjeit, mint mondjuk Sophia Loren, Audrey Hepburn, Gina Lolobrigida. stb. A Tulipános fanfanként ismert reprodukciót először Gerand Phillipe játszotta el még ezerkilencszáz ötvennégyben de akkor a filmnek az volt a címe, hogy Királylány a feleségem!
A csoport hölgytagjai továbbra is egymás közt sugdolóztak, trécseltek, ki hogy:
– És mondjátok csak? Mi a helyzet a mi Tónikánkkal? Ki merné igazán lesmárolni, méghozzá nyelvesen? – Andi – bár intelligenciahányadosa egyesek szerint jóval meghaladta az átlagon felüli értéket, mégis mostani kijelentése egy műveletlen csitri beszólásával volt egyenértékű.
– Ez nagy szemétség volt tőled Andi! – teremtette le szigorúan, keményen Kriszta, aki megsajnálta Tónit, és az is lehet, hogy érzett valamit iránta.
– Jaj, ne gyerekeskedj itt! Még pont te beszélsz! Csak azért vagy vele, hogy alkalom adtán megcsinálja a házidat! Szánalmas vagy te és a barátnőid! – ebben azért mégiscsak lehetett logikai alapállás, hiszen a legtöbb ifjú hölgy valamit mindig akart Tónitól, ám ezt nem lehetett a barátság számlájára írni.
– Ha nem fejezed be most rögtön én esküszöm mindenre ami kedves, hogy agyon csaplak! – már fenyegetett is, miközben gombnagyságú barna szeme élesen villant.
– Hölgyeim! Akiket nem érdekel a filmes fakultáció szabadon távozhat! Itt munkafolyamat folyik, ha kérhetném figyelmeteket! – az irodalomtanárnő szinte mindig egyszerre rezgett osztálya, csoportja ingatag hangulati hullámaival, és mindig volt egy-egy figyelemfelkeltő, bölcs megjegyzése melyre oda kellett figyelni, mert másként számon kérte.
– Elnézést kérünk tanárnő! Mi csak azon kezdtünk meditálni, hogy mennyivel jobbak voltak a fekete-fehér filmek, mint a mostani gigaprodukciók, aminek se füle, se farka! – válaszolt a vagány Anna, akinek legalább olyan könnyedén, és meggyőzően forgott a nyelve, akár a notórius hazugsággyárosoknak, mégse tudta senki mikor hazudik, vagy mikor mondd éppen igazat.
– Maradt még körülbelül tíz perc a foglalkozásból! Kérlek benneteket bírjátok még ki! Tudom, hogy meleg van, de azért tiszteljük meg egymást!
Az idő hátralévő részében a lányok csöndben maradtak. Valaki firkálgatott, kisebb skicceket, rajzokat készített a füzete hátulsó lapjainak egyikére, míg mások a pad alatt elővették anyuktól elcsent kozmetikai szerek valamelyikét, és szabályosan elkezdték festeni körmeiket, majd tüntető büszkeséggel mutatták – szintén a pad alatt -, hogy kinek milyen színválaszték a kedvence.
– …És végezetül egy kis kedvcsináló a következő fakultációra. A feladatotok az lesz, hogy megnézzetek egy romantikus filmet és próbáljatok meg azokat a szerkezeti egységeket felismerni, amiről itt beszélgettünk! A legjobb, ha füzetben készítetek egy kisebb táblázatot, mely három egységből áll! Figyeljetek az első és második fordulópontra a történetben. Ki motiválja a fő – és mellékszereplőket? – az irodalomtanárnő hátrafordult a táblához, és miközben lelkesen magyarázott felrajzolt egy kisebb táblázatot, hogy hogyan is képzelte a feladatot a gyakorlatban. – Aki ügyes lesz ajándékot kap! – jegyezte meg rejtélyes mosollyal.
A fakultációnak hamar vége lett, és a lánytársaság legtöbb tagja szinte ujjongó örömmel rohant ki az iskola bezártnak vélt fogságából a szabadba. Csupán csak Tónika maradt már megint egyedül a tágas tanteremben. Hátizsákjából elővett egy-két tiszta papírzsebkendőt, hogy rendesen megtörölgesse csurom verejtékes homlokát, és pufók arcát. Nem vette észre, hogy Kriszta megvárta az osztályterem ajtajának dőlve.
– Tóni csak egy pillanatra! – állította meg irodalomtanárnője, mielőtt kimehetett volna a teremből.
– Igen, tanárnő?
– Figyelj! Tudom, hogy semmi közöm ahhoz, hogy kikkel barátkozol, és kikkel nem, de az, hogy minden esetben megírod mások házi feladatát, és leckéit nem vezet semmi jóra! Ezzel csak azt éred el, hogy azok a bizonyos emberek, akik most körbe vesznek újra és újra kifognak használni, egész egyszerűen azért, mert engeded nekik, hogy ezt tegyék, és fütyülnek a barátságra! Az igazi barátság nem ettől függ! – támaszkodott a nagy téglalapalakú íróasztalnak.
– Igen… értem… - felelte szomorúan, és látszott rajta, hogy mindjárt elsírja magát, hiszen minden vágya az volt, hogy igazi, méltó barátokra találjon.
– Jaj, Tóni! Kérlek ne kezdj el megint sírni! Nem az volt a szándékom, hogy megríkassalak, csak megpróbáltam felnyitni a szemed! Próbálj meg más emberek fejével is gondolkodni! Amikor irodalomórán vagyunk annyira jó érzéked van a szereplők lélekrajzának megítéléséhez! Ez pontosan hasonlít a való élet szereplőihez, persze különbségekkel, de próbáld meg kicsit másként szemlélni az összefüggéseket! Emlékezz rá, mi motiválja az egyes embereket, és milyen taktikát, vagy stratégiát követnek, hogy elérhessék céljukat! Ez nem azt jelenti, hogy senkiben se bízhatsz! Bízni mindenkor kell és szükség van rá, de óvatosnak kell lenned különben azok nyerhetnek, akik szemében te értéktelen leszel! Nagyon jó munkát végeztél minden filmklubos órán! Ha így folytatod beszélek az igazgatónővel, és majd közösen kitalálunk valamit! Szerintem belőled fantasztikus forgatókönyvíró válna! Van hozzá tehetséged!
Kriszta végighallgatta az irodalomtanárnő és Tóni beszélgetését, és rájött arra, hogy barátnői mellett ő is mennyire kihasználta ezt a végtelenül udvarias, érzékeny, és sebezhető fiatalembert.
Amikor Tóni kiment az osztályteremből hátizsákját vállára vetve Kriszta belekarolt, és cuppanós puszival üdvözölte, és eldöntötte, hogy mostantól kezdte a legjobb barátja lesz, és senkinek sem fogja megengedni, hogy kedvére kihasználhassa. 

FANYAR-JÁTÉK


Kövezz csak meg! Ordítsd le busa fejem.
Rohanj bátran a vesztedbe,
- amit manapság művelnek nem lehet elegendő érv,
panasz nem viselheti, még akkor sem,
hogyha az avítt, elkorcsosult demokráciának időt kell hagyni.
Béklyóba kötözi az embert, mint farkashoz farkast,
stricikhez megalkudott prostituáltat
– éber áruló tudattal, alattomos állhatatosság vegyesen párosul,
mely folyamatos, kicsinyes macska-egér háborúskodásokat érlel
s ezért az elképzelt, megálmodott jövő mindig bizonytalan,
kellőképp esendő.

Minden őszinteség-masszával leöntött,
hamis érzést magába olvaszt, felfal mindenek hiéna-mosolya,
gyilkos-orv, keskeny üzleti vonal:
fegyver s tőr mely mindig csak pénzzel vállal egyenértékű szolgáltatást
– újabb karrier-ígéretekkel dicsekszik s tán ezért borzalmasabb,
halált-hozóbb lehet mintha maga is megtenné.

Azok, kik hűséges szolgaként rabjai végül mind járulékos vesztesek,
bedarálható fogaskerekekként végzik.
S akit élő holttestként kicsempésznek a létezés őrlő kerekei
közül az nem győzhet majd hálálkodni,
hogy híven megőrzi majd, ami az övé.

Küzdő ember aligha lehet ma, ki ne hódolt volna be valaminek:
egy-egy ottfelejtett csekk, vagy papírfecninek hatszemjegyű összeggel.
Vagy álomállásnak, ami mást illetett volna meg.
Furcsa, egyértelmű kérdések láncolatából elgáncsolt logika virágzik,
akár gyomnövények televénye.

Agymosottak agyába tetoválódik a titkos jelszó:
„Túlélni mindenáron!” – S ha lúd, hát akkor már mindenképp lehessen jó kövér.
– Felmagasodik bennem e földi kín, hogy szorgalmas hírmondóként
összeszorított fogakkal tűrni kényszerültem;
összetett emlékek vakfoltjai között egyetlen veszteglő élő sem maradhatott,
ki nélkülem tanúskodhatott volna!