BOLOND SZÉL FÚJ

Megérkeztek abba az istenverte puccos, - külön erre az alkalomra feldíszített -, étterembe, mely sokkal inkább egy lepusztult, nyolcvanas évekből visszamart habostortához hasonlított.
Különösképp, ha hozzávesszük, hogy egy családi ház hátsó udvarrészéből lett kialakítva, mint a néhai maszek világ iskolapéldája. A rokonságon, és az összeverődött, csupa idegen násznépen jócskán meglátszott, hogy már pár felessel, és sörrel kezdték a napot, így émelyegve, kicsit dülöngélve, egyesek egymásba kapaszkodva léptek be az étterembe, melynek a kis ajtajában egy frakkos pincér igyekezett mindenkit üdvözölni fülig érő bájvigyorral.
- Üdvözlöm Önöket a Fácán csárdában! - közölte udvariasan, tisztelettel meghajtva magát a rá ügyet sem vető vendégsereg felé.
Az apa óvatosan igyekezett leparkolni Suzukiját a gyepre, mert feleségével már jó előre megbeszélték, hogy nem maradnak mulatni hajnalig, mert nyári vakációra mennek Rodosz varázslatos szigetére, így szükséges, hogy mindannyian kipihenten, és frisse szállhassanak fel a repülőgépre.
- Te most viccelsz velem igaz, anyus? Azt akarod mondani, hogy nem ihatok meg még egy üveg sört a keresztfiam esküvőjén sem?! - hangja egyaránt dühös izgatottságról, és méltatlan kisemmizettségről árulkodott. Mint amikor valakinek csak azért korlátozzák a szabad akaratát, hogy megfosszák a számára értékes élvezetektől.
- Hát akkor csak azt tudom neked mondani, hogy magadra vess, mert nem akarok a János kórházba menni, ha te ittasan ülsz a volán mögé! - tette keresztbe karját a makacs, karakán, talpraesett asszony, aki - nagyon sok esetben -, kihasználva a lehetőségeket egyedül csakis a saját érdekeit nézte zsörtölődő férjével ellentétben.
- Jól van! Értem már! Nem akarod, hogy jól érezzem magamat! Megértettem! De azért a változatosság kedvéért te is nyugodtan leparkolhatnád a kocsit! Már a nyolcvanas évektől kezdve van jogosítványod! - jegyezte meg cinikus, csípős éllel, melyet semmi szín alatt nem lehetett félreérteni, és ezt tudta a feleség is. A feleség ki nem állhatott vezetni. Legfeljebb csak akkor, ha a szükség, vagy egyéb kényszerítő körülmény úgy hozta. A férj éppen ezért kihasznált minden olyan ünnepi jellegű alkalmat, amikor kicsit megfeledkezhetett a szabályokról, és kirúghatott a hámból. Nyolc üveg sör számára már meg se kottyant a rekkenő, augusztus végi melegben, ám azt nem lehetett volna róla mondani, hogy alkoholista lenne.
A díszes vendégsereg népes kompániája már régen az étteremben dáridózott, mikor a háromtagú család tagjai megérkeztek. A lehető legtávolabbi asztal sikerült lefoglalniuk, ami az anyának, és a fiúnak tökéletesen megfelelt, míg a családfő értetlenkedésnek adhatott hangot, hiszen társaságkedvelő ember hírében állt, különösen akkor, ha jól akarta magát érezni.
A felnőtt fiú még egy hosszú szabadverset is írt unokaöccse esküvője tiszteletére, ám nem tudta felolvasni, mert akkor már javában kótyagos, és szórakozottan sokat beszélő apja szabályosan elvette tőle a lehetőséget, és kiragadta kezei közül a mikrofont:
 - Kezdődjön a buli! - felkiáltással.
Később az anyuka ment oda sógornőjéhez, és adta át, mint valami ultimátumot fia ünneplő versét, hogy ezzel is gratulálhassanak a szemlátomást időközben szinte mindenkiről megfeledkező jegyes párnak.
- Sajnálom kincsem! Tudod milyen az apád! Meglásd! Legközelebb jobb lesz! - igyekezett vigasztalni egy szem felnőtt fiát az anya.
A felnőtt fiú egész idő alatt magában gubbasztott. ,,Vajon a sok vadidegen ember közül ki az, aki tényleg szívén viselné bármelyik családtag sorsát, ha a dolgok valóban rosszra fordulnának?!" - töprengett el hosszú ideig, amíg az egyik vendégnek sikerült a pincérnél kikönyörögnie, hogy hozzanak egy kis zsenge, édeskés zöldborsólevest, amit ki tudja mikor főzhettek.
A fiú jóízűen bekanalazta a levest, miközben szinte senki se foglalkozott azzal, hogy ők, mint család egyáltalán jelen vannak. Az idős nagymama totyogott oda asztalukhoz bottal, és abban a pillanatban, hogy kissé fáradtan, és nehézkesen helyet foglalt úgy legurított egy nagy korsó, jéghideg sört, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne.
- Édes fiam! Miért szomorkodsz? Ez a világ legszebb napja, te meg itt itatod az egereket! Nézd csak! Mennyi szép nő van itten! - nevetett jóízűen az idős hölgy, mintha a nevetés gyógyszer volna a világ összes bajára.
- Csak elgondolkoztam a jövőről mama... - felelte kissé bizonytalanul. Valójában egyetemi csoporttársára gondolt, aki valószínűleg már boldog feleség. Miért nem volt képes hamarább cselekedni?! Most ezt a lehetőséget is elszalasztotta.
- Ugyan édes fiam! Te gyerekkorod óta semmit se változtál! Míg mások játszottak, hancúroztak te mindig azokat a haszontalan könyveket bújtad. Megakartad fejteni a világ titkát! Nagyon komoly, és határozott kisfiúcska voltál! Inkább élvezd az életet! Nézd csak! Mindenki annyira boldog és elégedett! - nagy mohót kortyolt a söréből.
A felnőtt férfi kicsit szomorkásan maga elé meredt. Úgy tűnt gondolataiba merül. ,,Vajon az ő esküvője milyen lett volna? Ő szerény, és egyszerűséget szeretett volna. Bőségesen elegendő lett volna a polgári szertartás. Különösen egy ilyen pénzéhes világban, ahol a legtöbben úgy is annyira labilisak, és kiszolgáltatottak."
A fiatal férj apja átgaloppozott a termen, nyomában a férfi kissé spicces apjával, akik újabb, és újabb italköröket rendeltek. Sohasem érthette, hogy ahhoz, hogy az ember jól érezhesse magát miért kell az alkohol segítségét kérni?!
A nagymama most meglátta a világszépe arát, és zokszó nélkül tüstént felkelt az asztaltól, és odament, hogy gratulálhasson - aznap ki tudja még hányadik alkalommal -, hogy ennyire jól sikerült ez a kisebbfajta ,,népünnepély."
- Hogy érzed magad fiam? - ült le anyja a férfi mellé. Semmit sem lehetett lelki szemei elől eltitkolni, hiszen egy anyja megérzi saját gyerekével kapcsolatos lelki folyamatokat. Mintha csak láthatatlan csatornákon keresztül kommunikálnának.
- Kicsit... fáradt vagyok... - vett egy nagy levegőt. - És te?
- Én is kincsem! De nemsokára úgy is muszáj elindulnunk, mert éjjel utazunk Görögországba!
- Igen...
- Mi az? Min gondolkodsz?
- Semmi, tényleg semmi...
- Engem nem tudsz becsapni! Szóval? Mi a baj?
- Katira gondoltam, hogy mi lett volna, ha annak idején sikerül a mi kapcsolatunk?!
- Édes fiam! Nem te mondtad, hogy rajtad kívül legalább öt egyetemista sráccal is volt kapcsolata? Akkor meg? Miért kell neked mindig olyanok után futnod, akiknek eszük ágában sincs veled foglalkozni?! - őszinte kérdésében nem volt semmi irritáló, vagy ellenszenves, mégis a férfi úgy érezte magát, mint akit szándékosan újból megsértettek. Lehorgasztotta, verejtékben úszó fejét. Már rövidujjú, hófehér inge is csatakossá vált időközben az izzadságtól. Fekete nyakkendője mégis szigorú fojtogató hurokként ölelte át vastag, bikaszerű nyakát.
- Nézd fiam! Felnőtt ember vagy! Miért nem próbálsz meg kikapcsolódni egy kicsit! Meglátod! Nagyon jól fogod magadat Rodoszon érezni! Sokat bolondozunk, kirándulunk, meg strandolunk együtt!
- ...És apámtól megint hallgathatom a végestelennek tűnő anekdotákat arról, hogy vajon hol szúrhattam el az életemet! - kortyolt egyet a kólából, csakhogy benedvesíthesse száradásnak indult száját.
- Te is tudod, hogy apádnak csak a szája jár, de nagyon rendes ember!
A férfi enyhe nemtetsző grimaszt vágott, mintha keserűt ivott volna. Az anya pedig pontosan érezte, ezt a könnyelmű, ,,ami szívén, az a száján" kijelentést bizony elhibázta.
- Ne haragudj rám! Csak fecsegek itt össze-vissza! - próbált bocsánatot kérni.
Mindketten némán a leves kanalazásába fogtak. Nemsokkal később visszatért hozzájuk a spicces családfő. A férfi ilyen esetekben ki nem állhatta az apját, mert meggondolatlan, és csúnya dolgokat vágott a fejéhez.
- Na mi a nagy harci helyzet bogárkáim? - kérdezte fennhéjázón.
- Semmi különös! A fiaddal éppen arról beszélgettünk milyen remekül fogjuk majd érezni magunkat hármasban! - próbált könnyed társasági témát felhozni a feleség.
- Na ne mondd! Pláne akkor, ha őméltósága majd megint a szállodában akar maradni este! - jegyezte meg csípősen.
- Géza! Ezt nem kellett volna! - ripakodott rá az asszony.
- És miért nem! A mi drágalátos fiacskánknak aztán édes mindegy, hogy mit mondunk! Nem igaz?! Egyik fülén be, a másikon ki!
- Te is tudod, hogy mindig is olyan dolgok foglalkoztatták, ami másokat nem!
- Hát az már biztos! Nincs barátnője. Nincs állása. Nincs neki semmije sem! Csak azok az átkozott versek, meg a sablonos szövegei, amiből egy kukkot sem lehet érteni! - mérgeskedett. 
- Géza! Ne csináld ezt! Különben nem jössz velünk! - figyelmeztette férjét a karakán asszony. 
- Pusztán csak a kíváncsiság miatt! Kinek adnád át a jegyemet?! - csipkelődött tovább.
- Ne félts ám te engemet édesem! Megtalálnám a módját!
- Hát arra befizetnék! Az anyád biztos nem jönne, mert még életében nem járt külföldön, és nem is érdekli! A keresztfiad pedig dolgozik! Akkor?!
- Ne feszítsd túl a húrt, ha megkérhetlek!
- Jól van! Tudjátok mit? Le vagytok mindketten tojva! - válaszolta mindkettőjüknek, majd visszatért a dáridóban, örömmámorban úszó társaságba.
Később a vártnál hamarabb besötétedett, és a fiatal felnőtt férfi elhatározta, hogy ő bizony elmegy innét, mert nem érezte jól magát egy csomó, ismeretlen vadidegen ember társaságában. A végszót most is a feleség mondta ki:
- Úgy gondolom, hogy ideje, hogy hazamenjünk! Szólok apádnak, aki szemlátomást remekül érzi magát! - állt fel az asztaltól, és igazította meg a ruháját.
A legtöbben ügyet sem vetettek rá, hogy ők egyáltalán kicsodák. Mindenki saját magával volt elfoglalva, és az adott esküvőre valami furcsa megjátszott felszínesség telepedett.
A feleség szólt szórakozó férjének, akit szemlátomást egy csöppet sem dobott fel a hirtelen támadt távozás gondolata. Meg is jegyezte:
- Jaj, anyukám! Csak most kezdek belejönni! Nem maradhatnánk még egy kicsit?
- Te is tudod, hogy holnap kora hajnalban már kint kell lennünk a reptéren, mert nyaralni megyünk! Van ezzel valami problémád?! - fonta maga előtt keresztbe karjait.
- Nincs! - fortyogott magában. - De én biztos, hogy ilyen állapotban nem vezethetek mert sokat ittam...
- Csak állj ki a kocsival, a többit majd én megoldom! - parancsolt rá az asszony.
A férj mindent úgy csinált, ahogy felesége mondta neki, persze azzal a különbséggel, hogy miközben kiállt szidta, mint a bokrot az egész világot, és az emberiséget, hogy azért egy esküvő mégiscsak jeles esemény stb. Meg hogy miért kell nekik mindenből kihúzni magukat.
- Te is jobban tetted volna, ha leteszed azt az átkozott jogosítványt, most én nem lennék megszívatva, mint a torkosborz!
A férj átadta a slusszkulcsot az asszonynak, aki beült a vezetőülésbe, és nagy gázzal már mentek is hazafelé.
- Remélem, most nagyon boldog vagy! Sikerült egy feledhetetlen élménnyel megajándékoznod őket.
- Nekem aztán édesmindegy! És mellesleg! Én is adtam nekik egy kisebb összeget! Úgyhogy be lehet fogni! - a feleség mindig dühös volt, ha neki kellett vezetnie. Úgy érezte ilyenkor magát, mint akit korlátoznak, vagy szabályok közé szorítanak, és ezt ki nem állhatta.
- Lehetetlen egy nő vagy! Tudod-e?! - dőlt hátra megfáradtan, kissé kábán a hosszúra nyúlt naptól az ura.
- Még mindig jobb vagyok, mint a te drágalátos tevelusta rokonaid!
- És te? Édes fiam? Legalább azt mondd meg? Jól érezted magad?! - fordult a merengő, komoly férfihoz, mire az csak csupán biccentett.
- Hagyd békén a fiunkat! Mára éppen eléggé elfáradt. Igaz kincsem? - nézett rá bizalmasan az anyuka.
- Te a te fiad némasági fogadalmat tett!
- Ha tudni akarod! Azért viselkedik így, mert nagyon bántja, hogy nem olvashatta fel az ifjú párnak írt versét! Te valósággal belé fojtottad a szót!
- Még hogy én??? - hüledezett az apa.
- Kicsit gondolkozhatnál a változatosság kedvéért mielőtt cselekszel! - pirított finoman a feleség.
- Jól van! Ezt megjegyeztem! Most egy jó darabig egyikőtök se szóljon hozzám!  - duzzogva kibámult az ablakon. Nézte az elsuhanó tájat.
A felnőtt fiú, mintha megérezte volna, hogy alig pár év múlva elfogja veszíteni félelemmel tisztelt apját.  
Elrepültek Rodosz szigete felé. A fiú pedig folyamatosan azt érezte, hogy valami végérvényesen hiányzik az életéből...        

SZÁNDÉKOS VAKSÁG

Kéne most a marcona, hörgő
bátorság páncélkesztyűjét megszorítani.
Mindannyian, akár a szemellenzős vakok
szándékosan a tátongó homályban ragadtunk.

Nappalok pisla hajnalában ki már dolgozna,
nem tud szerencsétlen is – istenadta el
nem érheti éhbérekért a szűkös betevőt.
Tapogatás, gáncsoskodó gyökerek,
alvilági rémek között.
Rajtunk már minden kicsinyes,
árulkodó mozdulat megfeszül.

Így fásul, tesped lomhán butítva
civilizáltnak hívott közösség is.
Életünk, ha a közöny mocsarában
tesped bizonytalanság levegőjében
méltatlan áldozatként
függeszkedünk csöndben
a következő kipécézett enyhülésig.

Mégis érezhetőek a rejtett karriervágyak,
álcázott céda-romantikák között
tiszavirágéletű boldogulásunk
– készítik elénk Ariadné fonalát a Létnek
tétova szíveink döcögő dobbanásai.

A pénzsóvárság minduntalan,
egyre erőszakosabban tisztánlátásunkat követeli.
Álmodhatnánk akár amerikai álmot is,
ha lehetne – e megkívánt,
rózsaszín szirupos, átmeneti
álmokra inkább fel ne tegyük még egyetlen életünk.

Nem jó, ha valami csupán anyagi
haszonszerzésből helyes vagy végleges.
Az elsüllyedő lelkek fölött mindenképp
szükséges egy-egy szárnyas angyal,
ki megváltja s óvja a fényt,
mely töredék-reménnyel ragyog.

Ránk uszítható teljesítmény-tüskékből
szándékosan nem kérünk.
Maradjon csak nyugodtan az árulásból
szerzett haszon azoknál,
kiknek minden s mindenki kisstílű játékszer
lehetett csupán s
most ezért a Senki fiai s szolgái mind!
Féltett Létnek védelmében jó volna
még utolszor önmagunkba nézni!

EGZOTIKUS PILLANGÓ

A legnagyobb problémánk azt tartotta, hogy szinte nem akadt senki szűkebben vett környezetében, akivel megbeszélhetné azokat a már-már tabunak számító témákat, melyeket a legtöbb esetben vagy hajlamosak azonnal a szőnyeg alá söpörni, vagy nem igazán szeretnek vele foglalkozni, mivel az adott téma túlontúl bonyodalmas, hosszadalmas okfejtésekre adhatna indokot. Márton arra gondolt, hogy felhívja a konzumhölgyet a lakására, és csupán csak elbeszélget vele az életéről, irodalomról, vagy hogy milyennek látja a XXI. század társadalmát az illető hölgy, és miután tartalmasan kibeszélgették magukat fizet a hölgynek, aki szabadon távozhat.
Lehet, hogy ez az egész elsőre kissé bizarrnak, furcsának, és egyben nagyon is hajmeresztőnek tűnhet, ám Márton szerette, ha akként történnek dolgai, ahogyan ő azt eredetileg eltervezte.
Egy társkereső internetes szolgáltatás keretében bukkant rá egy roppant szimpatikus, kedvesarcú hölgyeményre, aki jutányos tarifa mellett kínált erotikus szolgáltatások mellett még sok minden mást is. Márton világ életében szerette, ha jut is, marad is pénze, hiszen sohasem kótyavetyélte el meggondolatlanul a pénzt. Minden esetben jó alaposan, megfontoltan megrágta döntéseit, és elhatározta, hogy elbeszélget egy ilyen kaliberű nővel.
A romantikus, gyertyafényes vacsora mindig jó ötletnek tűnt, ám mivel rendszerint ezt ágyjelenet szokta az esetek 95%-ában követni, ezért ezt is igyekezett kicsit megváltoztatni. A pezsgő is inkább gyerekpezsgő volt, mert Márton ki nem állhatta az alkoholt. Apai nagyapája nagy lókőtő, és alkoholista volt, aki néhai apján verte le, ha rosszul sikerült, kisiklott életét.
Öltönyt vett, és frissen vasalt inget, viszont a nyakkendővel nehezen boldogult.  Ha megnézte magát az előszobai hosszított tükörben egy fura, kicsit idióta, szerencsétlen alak bámult kérdőn vissza rá. Mintha egy szerencsétlen bohóc volna valamelyik cirkuszi előadásból. Nem baj! Valahogy megkötötte azt a fránya nyakkendőt. Apjától hallhatta már éppen elégszer egész életében, hogyha egy felnőtt férfi egy nyakkendőt sem tud megkötni, akkor bizony az nem igazi férfi!
Most valahogy ezt is megkötötte. Még egy utolsó arcszesz kissé pirospozsgás, pirulásra hajlamos arcára, és máris parti - és fogadóképes, ahogy mondani szokás.
Alig múlt délután három óra, amikor csöngettek a kaputelefonon, és egy megjátszott búgó hangú, angyali nő szólt bele a kagylóba: - Én vagyok az szépfiú! Megjöttem! Bemehetek?
- Jó napot kívánok! Tessék parancsolni! - nyitotta ki az ajtót Márton. Gondolta: Mi a fenének magáz valakit, akit még életében nem látott, amikor lehet, hogy azonos korúak? Ki tudja? Majd elválik.
Félszegen, kissé szomorúan ment ajtót nyitni. Mikor meglátta az egzotikusan felöltözött hölgyeményét, aki csábos, kacér, tüzesen flörtölős pillantásokat vetett rá, és már arra gondolt, hogy ezzel a kisfiús arcú emberrel is jócskán elszórakozik most kellemesen csalódott, mert Márton egy közepes méretű virágcsokrot nyújtott át félszegen.
- Sok szeretettel üdvözlöm szerény otthonomban! Kérem fáradjon beljebb, és érezze magát otthon! - próbált mosolyogni, de szinte kivétel nélkül olyan idétlenre sikeredett minduntalan félszeg-gyerekes mosolya.
A csinos nő először meghökkent, majd gúnyos, cinikus grimasz telepedett ajkaira. Gondolhatta magában: ,,milyen olcsó, gyerekes tréfába is csöppentem én!“ - Majd úgy döntött, ha az ügyfél fizet, akkor legyen minden az ő kívánsága szerint. És belement a játékba.
- Oh! Szépfiú! Te aztán nagyon romantikus gavallér vagy ugye? - kissé lekezelően, fitymálóan vette át tőle a szép csokrot, mintha csak egy idétlen helyzetet szeretett volna megúszni. - Mielőtt elkezdjük mennyi pénzed van? - vetette oda félvállról, mintha ez is csupán egy újabb üzlet volna.
- Természetesen van! Most szeretné megkapni, vagy ha végeztünk a beszélgetéssel?! - érdeklődött barátságosan.
A hölgy csábosan, apró, megfontolt lépésekkel lépett a lakásba, és kritikus, folyamatosan őrködő tekintetével - úgy látszott -, mindent gondos vizsgálódásának tárgyává tett. Nem vette le tűsarkú cipőjét, holott Márton erre kategorikusan figyelmeztette:
- Bocsásson meg… legyen kedves vegye le a cipőjét, mert a tisztaság…
A hölgy - bár kissé értetlenkedve, és furcsa, méregető pillantást vetett a félszeg fiatalemberre nagy nehezen levette méregdrágának tűnő tűsarkúját, amiben úgy tűnhetett erősen egyensúlyozni kényszerült, ha azt akarta, hogy még véletlenül se essék hasra.
- Oké, szépfiú! - felelte búgó hangon. Amikor lent volt a cipő valósággal átrepült a küszöb felett, és közvetlenül a bejárati ajtó mellett már észre is vette Márton volt gyerekszobáját, mely most már dolgozószobaként funkcionált.
- Hm! Nagyon ízléses a berendezés! Ha nem tévedek ez lehetett a gyerekszobád szépfiú? - tette fel a kíváncsi kérdést, majd Márton megőrzött játékait vette sorra. A játékrobotok, matchbox-autók katonás, pedáns sorrendben sorakoztak. Az egész helyiség szellemén érezhető volt, hogy itt a makulátlan rend uralkodik. Csak semmi összevisszaság.
A hölgy megfogott egy plüss Teddy-mackót. Babusgatni kezdte, majd magához ölelte, és úgy tűnt, mintha gondolatban máris visszatért volna ismerős gyermekkora varázslatos színhelyére.
- Hogy szerettem volna kislánykoromban egy játékmackót! De anyám sohasem engedte! Azt mondogatta, hogy minden gyereknek hamar fel kellene nőni, hogy kevesebb legyen velük a gond! - hangja remegővé, fátyolossá vált, és látszott, hogy nagyon megviseli az adott emlék felidézése.
- Nagyon sajnálom… - felelte nagyon halk hangon a fiatalember. - Parancsol esetleg valami… üdítőt? frissítőt?
- Hát ha akad egy kis Martini, vagy Jagermaister akkor azt nem utasítanám vissza! - felelte szempilla rebegtetősen.
,,Ekkora egy hatökröt, mint te vagy édes öregem!” - kezdte máris szidni, káromolni önmagát Márton, amikor szinte mindent tűvé tett a lakásban, hogy néminemű alkoholhoz juthasson, holott szülei halála után minden üveget megsemmisített.
- Őszintén sajnálom! Kóla, fanta, forrócsokival szolgálhatok… - felelte, amikor visszatért. Bizonyosan gondolhatta a csinos nő, ahogy akkor meg mi a fenének kérdezte?
A hölgy minden szobát aprólékosan bejárt. Olyan fontoskodó, hivatalos volt a tekintete, mint egy becsüs, aki felméri a házban található vagyontárgyakat, majd pontos számadás készít fejben.
- Jézusom! - esett le az álla, mikor a hálószobába menve azonnal meglátta a mennyezetig terjedő, hatalmas faltól-falig terjedő könyvespolcot. - Ezt a sok könyvet mind olvastad mucikám?!
- Igen… magyar-történelem szakra jártam a Bölcsészkaron. Muszáj volt. Némelyik roppant érdekes.
- Szabó Lőrinc levelezése Vétkesné Korzáti Erzsébettel! - olvasta el a keményfedeles könyv címét tagoltan. - Nagyon érdekes olvasmány. Mi a kedvenc versed tőle?
- Hát… ott van például a Különbéke, vagy a Lóci óriás lesz című.
- Érdekes választás… - tűnődött egy sort a hölgy, majd tovább galoppozta aprócska lépteit egyenesen a fürdőszobába. - Hű, de kicsit ez a fürdőszoba! Csupán csak egyetlen zuhanykabint látok benne! Ha szeretnél közösen fürdeni velem, akkor attól tartok nagyon helyre lesz szükséged! - a hölgy hanghordozása folyamatosan tesztelte Mártont, mert arra volt kíváncsi meddig mehet el egy-egy macska-egér játékban. Gyakorta játszotta ezt az ügyfeleivel, pedig tudta, hogy így legalább többet fizetnek.
- Ö… hát… ízé… ö… - jócskán elpirult, és köpni-nyelni sem tudott a felkínált ajánlattól.
- Oh! Hogy te milyen ki aranyos fiúcska vagy! Hogy elpirultál! Ez kellemes meglepetés! - könnyed rúzsfoltot hagyó puszit adott Márton pirospozsgás arcára. - Szeretem az olyan pasikat, akik nagyon őszinték.
- Ö… volna kedve… enni valamit…
- Miért is ne! Bár még korai az időpont, de ha te úgy akarod… - hangját úgy volt képes változtatni, hogy egyszerre babonázza, andalítsa, vagy éppen forrósítsa fel a mohó férfiszíveket. Ehhez nagyon értett.
- Ö… fáradjunk át az asztalhoz! - még szerencse, hogy semmit sem bízott a véletlenre. Kihúzta a hölgy előtt a széket, majd óvatosan - nehogy összekoszolja ruháját -, behozta a jénaitálas főételeket.
- Remélem szereti a bolognai tésztát sok-sok húsos mártással? - óvatosan szedett a hölgy tányérjára három kiadós adag ételt, és ízlésesen megszórta egy csipet frissen szeletelt bazsalikommal, és szárított oregánóval, mely a mediterrán jelleget hangsúlyozva.
- Oh! Mestermű! Egy igazi férfi, aki még főzni is tud! Ezt nevezem! Első pirospontot szereztél nálam! - gratulált a kissé megszeppent férfinak.
- Tetszik tudni a nagymamám konyhájában nőttem fel, és kisgyerekként igyekeztem sok mindent ellesni, megtanulni tőle, mert azt gondoltam később majd hasznát vehetem. - jegyezte meg.
- Ez kedvesen hangzik! Biztosan nagyon hiányoznak azok a régi szép idők? - könnyed, kecses mozdulatokkal villájára csavart fel egy falatot, majd szájába vette. - Oh! Ezzel a trappista sajttal is isteni finom!
- Nagyon… köszönöm… Igen! Nagyszüleimtől tanultam szinte mindent, mert a szüleim nagyon elfoglalt emberek voltak, és nem értek velem foglalkozni!
- Ezt őszintén sajnálom! Nem úgy gondoltam…
- Nem történt semmi! Már régen történt, és mégis minden nap eszembe jut! Nem haragszom! Sok minden történik az ember életében, akire jó volna válaszokat találni.
- Hát… az már igaz! Megengedsz egy kérdést cuncimókus?!
- Tessék, parancsoljon! - nézett rá kíváncsi szemekkel az asztal túlsó végéből.
- Voltaképp, ha nem akarsz szexet, akkor miért akartál velem találkozni?! - egyenes, lényegre tapintó kérdés volt, ami elől nem tanácsos hárítani, vagy kitérni.
- Nos… igen. Tulajdonképpen csak szerettem volna egy ismeretlen, barátságos idegennel elbeszélgetni, aki nem ítélkezhet, mert nem ismer!
- Ó! Ez érdekesen hangzik! És még?
- Szeretném felhívni szíves figyelmét, hogy sohase voltak, és nem is lesznek hátsó szándékaim! Még akkor sem, ha a mostani alattomos világ más értékrendet is közvetít! - hangja zengőbbé, férfiasabbá vált. Mint aki már nem gyerek - de felnőtt.
- Tökéletesen világos szívikém! Akkor? Most mit szeretnél? - nézett vele farkasszemet, miközben Márton megpróbálta úgy eszegetni spagettijét, hogy semmit se egyen le.
- Fogyasszuk el békességben az ételt, és aztán beszélgetünk!
- Felőlem szívi!
- Mártonnak hívnak! - mutatkozott be, és felállt az asztaltól, hogy kezet nyújthasson.
- Gabi! - rázott kezet.
Az ételt hamar elfogyasztották, miközben a csinos hölgy folyamatosan, árgus szemekkel szemmel tartotta újdonsült ügyfelét. ,,Egy magányos, kisfiús arcú férfi, aki társaságra vágyik, viszont nem akar szexet! Mondhat bárki, bármit ez azért mégiscsak nagyon különös!“ - gondolkodott el magában a hölgyemény.
Amikor végzett a tésztával Márton kedvesen elvette tányérját, majd minden evőeszközt gondosan elmosogatott. Míg a hölgy szabadon helyet foglalt a hangulatos, de egyszerű nappaliban. Lábacskáit a szófára téve kényelmesen.
- Oh! Ne haragudj, hogy a kanapéra tettem a lábamat, de úgy elzsibbadt! - szabadkozott, mire a fiatalember természetes módon odament kis sámlit vitt egyik kezében, leült a hölgy lábaihoz, és óvatosan máris masszírozni kezdte a sajgó részeket, mintha csak világ életében ez lenne a szakmája.
- Igazán… nem szükséges… - felelte nagyon meglepődve a hölgy, és talán életében először érezte igazán, hogy ez a férfi nem akar tőle semmit, és esze ágában sincsen őt kihasználni. Jóleső érzések kezdtek kavarogni lelke mélyén.
- Hát… ez nagyon jólesik… köszönöm… - lányos zavar volt, és azt hitte kinőtte, ám mégis tévedett.
- Édesanyám mindig megkért, hogy egy-egy hosszúra sikeredett munkanap után masszírozzam meg, hogy ellazulhasson.
- Mit dolgozott az anyukád?
- Hát… volt vegyesbolti eladó, bérszámfejtő, meg ilyesmi. Csupa olyan dolog, ami a számok miatt bonyodalmasnak tűnik egy humán beállítottságú embernek.
- Biztosan nagyon közel álltál hozzá, igaz?
- Igen! Világ életemben anyás voltam, mert apám kettőnk helyett is veszekedett, ordítozott éppen eleget! Anyám mindenben támogatott, és segített. Csak sajnos… nyugdíjas éveiben sokat betegeskedett, és váratlanul halt meg…
- Jaj, ne haragudj! Hogy én mekkora egy idióta vagyok! Őszinte részvétem, meg minden… - szorította most meg először támogatást nyújtva a férfi kezét.
- Azóta már majdnem eltelt hat év, és azóta is újra és újra az eszembe jut!
- Nincs ebben semmi szégyellnivaló! Elvégre a szüleid voltak! Én például nagyon haragudtam anyámra, és aztán a temetés után értettem meg, hogy egy egész életen keresztül nincs értelme haragudni, mert elsuhannak mellettünk az igazán fontos dolgok.
Márton zsebkendőt vett elő, hogy megtörölhesse könnyezésre hajlamos szemeit. Ezt is igyekezett takargatni, mert nem szerette volna, hogy már az első alkalommal, ráadásul egy vadidegen sírni lássa. Hogy nézett volna az ki?!
- Mit szeretnél csinálni a következő tíz évben! - kérdezte csak azért, hogy témát váltson.
- Hu! Ez nagyon összetett kérdés!
- Ami azt jeleneti, hogy fogalmad sincs?!
- Azt azért nem mondtam! Jó volna valami vállalkozást alakítani, de hát anyagi tőke, és kapcsolatok nélkül ez manapság szinte tökéletesen reménytelen.
- Én már erősen fontolgatom azt, hogy munkahelyet fogok váltani, mert már nem akarom, hogy mások döntsenek helyettem az életemről! Kicsit furcsán fog hangzani, de olyan, mintha te segítettél volna hozzá, hogy felnyíljon a szemem! Eddig homályban éltem!
- Hát… ez remek hír! És mit szeretnél csinálni?
- Hát ez az! Azt még át kell gondolnom! De gondolkodhatunk együtt, ha szeretnéd szívem!
- Igen! Az nagyszerű volna… - gondolkodott el a hallottakon.
A romantikus hangulatú délután innentől kezdve szigorúan a megismerésen alapult, hiszen mind Márton, mind Gabi között kölcsönös baráti bizalom szövődött, és ha ez megvan, és működik egy jó, tartalmas beszélgetésnek semmi sem képezheti akadályát.
Amikor Márton elmesélte töviről-hegyire életének történetét, rendkívüli hálát érzett a hölgy iránt, hogy figyelmesen, szó nélkül végighallgatta. Szerette volna kifizetni legalább tiszteletdíját, de Gabi ragaszkodott hozzá, hogy Márton tartsa csak meg azt a pénzt, ha a közeljövőben be szeretné indítani vállalkozását. És hogy őszinte barátok közt a pénz felesleges.    

KESERŰ JÓSLAT      

Az özvegy öregasszony erősen sántított, vonszolta beteges, feldagadt lábát, de ahhoz túl makacs, büszke, és talpraesett volt, hogy akár botot használjon. Egyetlen unokáját ment állandóan meglátogatni. Ha esett, ha fújt özvegy Hubrik Ferencné felült a csupán ritkán járó távolsági buszra, vagy éppen vonatra szállt, ha a szükség úgy hozta, és belepakolta gurulós szatyrát mindenfajta - főként tartós élelmiszerrel, de volt ott főtt, friss étel is, ha egyetlen unokája megéhezik akkor semmiben se szenvedjen hiányt. Férje már huszonhat éve a földben nyugodott, és az özvegyasszony most jócskán aggódhatott azért, hogy egyetlen fiú unokája ne kövessen el semmi ostobaságot. Ugyanis már vagy nyolc hónapja volt, hogy mennyasszonya a Polgármesteri hivatal előtt azt mondta, hogy nem szereti, és hogy akadt valaki más az életében.
Egyetlen unokáját ezt követően baljóslatú öngyilkos gondolatok kezdték gyötörni.
,,Vajon miért kellett annak a kedves, bájos kis hölgynek ilyesmiket elmondania?" - forgott az özvegy agya, akár a malomkerék, miközben már kora hajnalban egyik állomásról a másikra sántikált, botorkált.
- Kezét csókolom Julika néni! Hát hogy van? Mi járatban? - köszönt neki az egyik kereskedő, akinek már a nagyanyja is zöldséget-gyümölcsöt árult a nagybani piacon.
- Köszönöm szépen... vagyogatok... - felelte a szomorkás özvegyasszony, szemein még most is látszottak az emlékek fájdalmai.
- Valami baj történt Julika néni?! - kérdezte megilletődötten a tagbaszakadt, ám talpig jószívű kereskedő.
- Semmi olyasmi, amit az ember ne tudna eltűrni, vagy kibírni! - azzal sziklakeményen már botorkált is volna tovább, ám a kereskedő marasztalta egy kicsit.
- Drága Julika néni! Elviszem ahová menni akar! Tessék csak nyugodtan mindent rám bízni! - s már vette is el az idős asszonytól az összes, közepesen súlyos csomagját, melyet unokája számára állított össze alaposan.
- De hát Gézuka! Hogy fogom kifizetni Önnek a benzinpénzt...? - esett kicsit kétségbe, hiszen a soványka nyugdíjból se jutott mindig erre-arra. Bár a számlákat így is be kellett fizetni.
- Semmi mentegetőzés kedves Julika néni! Ragaszkodom hozzá! Édesanyám mindig nagy hálával, és tisztelettel emlegette Önt, hogy Ön volt az egyetlen ember, aki a világ összes gondján-baján segíteni akart.
- Oh! Hogy van a Matusekné?
- Sajnos már több mint tíz éve, hogy meghalt.
- Hát ez... rettenetes! Őszinte részvétem az egész családnak!
A kereskedő csupán némán bólintott, hogy tudomásul vette az özvegyasszonyt, majd mindent felpakolt a furgonszerű teherutójába, segített beszállni az idős nőnek, és már repesztettek is Újpalota felé, ahol az unoka lakott.
Útközben a legváltozatosabb témákról beszélgettek, és mire a jó két és fél órás utazás alatt elérkeztek az eredeti úti célhoz a kereskedő nem győzött hálálkodni a sorsnak, hogy útjaik jótékonyan keresztezték a másikat.
- Itt is volnánk! Parancsoljon Julika néni! - óvatosan segített leszállni az idős asszonynak, és egészen a társasházi lakás ajtajáig vitte a nehéz, ormótlan csomagokat, míg Hubrikné ragaszkodott hozzá, hogy a gurulós szatyrát egyedül csak ő vihesse.
- Aztán nagyon vigyázzon magára Julika néni! - megölelgette, mintha nagyanyja volna a betegeskedő, fáradékony testet, majd visszaszállt a kisteherautóba, és ment a dolga után.
Hubrikné hármat csöngetett. Mindig csak hármat. Ez volt ugyanis az egyezményes, afféle titkos jel, amiből unokája rögtön tudta, hogy családtag állhat a kapuban, és nem valami illetéktelen betolakodó.
- Halló... - fáradt, kedvetlen hang szólalt meg.
- Tomika... én vagyok az... a mama! Kérlek engedj be!
- Mama... - meghökkent hang, majd berregő kapunyitás.
Az öregasszony megfogta a kaput, és az ajtót húzta maga felé erősen, míg félig ki nem nyílt. Még szerencse, hogy a lift működött, így nem kellett öt kemény emeletet felkoslatnia gyalog.
Mikor felért az ötödikre, rendkívül meglepődött, mert a mindig frissen borotvált, férfias arc helyett most egy hónapos szakállt viselő, ragacsos, hosszú hajú, ősemberi Robinsont pillantott meg a kinyitott bejárati kapuban, aki egykoron unokája lehetett.
- Tomikám... drága kincsem... hát te vagy az...? - döbbent meg, szemeit azonnal elfutották a szánalom égető könnyei.
- Én... - felelte halkan, majd segített behordani a sok csomagot.
- Mi történt veled édes fiam...?! - hüledezett, álmélkodott az öregasszony, miközben sántikálva végig botorkált a szobákon, ahol egykoron pedáns rend, és tisztaság fogadta a vendégeket, most pedig úgy festett, mint szándékosan lelakták volna az egészet. A függönyöket és az ablakokat sem ártott volna egyszer-egyszer tisztességesen kipucolni. Mindig mondogatta unokájának, hogy jó volna, ha találna végre egy szemrevaló lányt, aki ért kicsit a háztartás gondos vezetéséhez, mert a férfiak általában az ilyen csíp-csup ügyekkel mit sem törődnek.
- Ettél már valamit? - pakolta le cuccait a kis étkezőhelységben. Heves fejrázás volt a válasz.
- Akkor most szépen leülsz, és elfogyasztod itt előttem a krumplistésztát! Remélem még nem hűlt ki nagyon! - gondosan megterített, majd elővette az evőeszközöket, és elmosott egy tányért, mert az étkezésnek minden esetben illik megadni a módját, hogy tovább tartson az élvezeti értéke. Szinte ujjongó, gyerekes öröm járta át egész szíve belsejét, amint szőrös, szakállas unokája marokra fogta a villát, és jóízűen megette az ételhordó fogságából kiszabadított, ínycsiklandó ételt.
- Jaj, nagymama! Ez most nagyon jól esett!
- Örülök, ha ízlett drága fiam! De mesélj csak? Miért nem vagy megborotválkozva? És mi ez a dús hajzat?! - mérte végig tüzetesen egészen a feje búbjáig.
- Jaj, mama! Próbálok erős maradni, ahogy mindig tanítottad nekem, de sokszor elfog a tunya kétségbeesés. Kérlek ne haragudj rám, amiért megpróbáltam... eldobni magamtól az életet... - bukott ki belőle váratlanul.
- De hát... mégis hogyan... hogy történt...? - nézett rá döbbent, nagy, kíváncsi szemekkel.
- Kriszta szakított velem, és egyszerűen azóta nem találom a helyemet... - vallotta be nagyon őszintén, és szomorúan.
- Édes fiam! - simogatta meg ragacsos haját. - Soha többet ne csinálj ilyen meggondolatlan ostobaságot! Szegény apádat már eltemettük! És szegény lányom belesajdulna a szíve a bánatba, ha téged is elveszítene! - közel volt a síráshoz. Így is fojtogatták érzelmei.
- Tudom... mama... jól tudom... azok a barátaim is mind magamra hagytak, akik egykoron mellettem álltak.
- Ne törődj velük! Az igazi barát bajban is barát, és nem csupán akkor, amikor úgy hozza a kedve! Ezt tanuld meg! Most pedig meg foglak borotválni!
- De... ezt én is megtudom csinálni! - igyekezett szabadkozni, mert hihetetlenül zavarban volt.
- Semmi de! Szegény betegeskedő nagyapádat, és a dédit is egyedül én borotváltam mindig!
- Tudod mit? Most azonnal bemegyek a fürdőszobába és megborotválkozom! - azzal máris az étkezőben hagyott mindent és bezárkózott a fürdőszobába, mert jól tudta, hogy nagyanyja - ha megtehetné oda is követné -, most is amíg lenyírta dús, dzsungelszerű szakállát, és megborotválta arcát nagyanyja, mint valami vigyázó őr az ajtónál álldogált, és nem mozdult egy tapodtat se.
Így is vagy negyvenöt percbe biztosan beletelt mire újra valamivel emberibb, és normálisabb külsőt sikeredett magának összehoznia. Használt arcszeszt is, mert tudta nagyanyja azt is megköveteli, mint valami belső parancsot.
- Hogy tetszem?! - érdeklődött, amikor negyvenöt perc után kinyitotta a fürdőszoba ajtót.
- No! Ez igen! Végre emberi formád lett édes fiam! A hajaddal is csinálj valamit nekem!
Tamás odament a konyhai fiókokhoz, majd kivett egy befőttes gumit, és hanyag lófarokba fogta összekószálódott haját.
- Remélem így azért már megfelel?
- Egyre jobban hasonlítasz megboldogult apádra! Tudod-e?! -álmélkodott az öregasszony.
- Őszintén remélem, hogy csak külsőre, mert sokkal sebezhetőbb vagyok, mint amilyen ő valaha is volt.
- Te is tudod, hogy apád azért viselkedett úgy veletek, mert képtelen volt kimutatni az érzelmeit! Ettől még nem hibáztathatod őt!
- Sokszor hibáztatom, mert nagyon igazságtalan volt, amit velünk művelt. Miért kellett folyton megszégyenítenie?
- Hát... - gondolkozott el az asszony. - Ő egy... bonyolult ember volt... De most inkább te mesélj édes fiam! Hogy állsz a munkáiddal? Mi lesz a külfölddel?
- Hát... ezt magam is szeretném tudni, mert az egyik barátom sok mindent megígért, de úgy látom, az ígéreteknek egyetlen bajuk van, hogy könnyedén meg lehet őket szegni.
- Ha az a barátod megbízható, és becsületes ember, akkor csak nem hagy cserben! Vagy igen?!
- Sajnos mama manapság a becsület fogalma már nem azt jeleneti, mint a te idődben!
- Mennyire igazad van édes fiam! Hadd kérdezzek valamit? Te is tudod, hogy mit akarok kérdezni, igaz?! 
-  Hogy miért akartam öngyilkos lenni?
Az idős asszony mélyen, beleegyezően bólintott.
- Nagyon sok olyan problémám volt, amit úgy éreztem a hozzátartozóim nem érthetnének meg!
- Enyje, enyje! Hát azért szegény jó anyád biztos tudta volna.
- Tudod mi lett volna az első lépése! Azonnali pszichiátriai kivizsgálás, ahol gyógyszerekkel tele pumpáltak volna.
- Jaj, istenem! Drága gyermekem! Hát hogy mondhatsz ilyet?
- Te kérdezted! Én nagyon jól ismerem az anyámat!
- Én pedig pontosan tudom, hogy a világon mindennél jobban szeret. És hogy van a barátnőd...?
A fiatal férfi mélyet sóhajtott, mintha leszakadt volna mindkét válla. Érződött rajta, hogy súlyos teher nyomja lelkiismeretét.
- Állítólag együtt van azzal az idióta, kigyúrt agyú pasival, és már útban van a trónörökös! Ebből is látszik, hogy már régen elfelejtett.
- Ne szabadna ítélkezned mások felett édes fiam! És ha ő is érzett valamit irántad...?
- Ha komolyan, és őszintén szeretet volna, akkor azt el is mondta volna, amikor egyik napról a másikra azonnal elköltözött. Se szó, se beszéd!
- És van már valaki az életedben?
- Ugyan mégis ki?
- Hát, aki igazi lelki társad lehetne a bajban? - csillant fel egyetlen percre tekintete.
- Sajnos pénzéhes világunkban drága mama ritka kincsek az olyan kivételes emberek, akikről beszélsz!
- Jaj, drága fiam! Mi lesz veled, ha mi már nem leszünk?
- Rengetegszer átgondoltam ezt a lehetőséget is, és ténylegesen nem marad senkim ebben a nyavalyás életben akkor lehet, hogy más utat kell, hogy válasszak... - hangja megint borongósabb, csüggedtebb, pesszimistább lett, mint volt.
- Ígérd meg szegény, özvegy nagyanyádnak, hogy nem művelsz semmi ostobaságot! Megígéred?!
- Igen mama! Megígérem! Efelől nyugodt lehetsz!
Beszélgettek még egy jó ideig, amíg a nap komótos lustasággal le nem nyugodott a dombok mögött, majd az özvegyasszony hazafelé indult, mert unokájának nem volt jogosítványa.
- Édes fiam! Igazán megszerezhetnéd azt a fránya jogosítványt, hogy egyszer-egyszer hazavigyél! - adott ötletet.
- Igen, ezen is sokat gondolkoztam, de még semmi véglegest nem tudok! Kérlek nagyon vigyázz magadra! - szívet szorongatóan megölelték egymást, míg a férfi megpuszilta nagyanyját.
Ez volt az utolsó alkalom, hogy a fiatal felnőtt férfit nagyanyja életben láthatta.
A fiatal férfi hosszas végrendeletet készített, és bár a hivatalos megerősítéshez így is szüksége lett volna két tanúra, akik aláírásukkal hitelesítik a papírokat, erre már nem maradt semmi reménye. A félig hivatalos papírba belefoglalta, hogy haláleset esetén összes ingóságának kezelését, gondozását szeretett nagyanyára bízza, míg egyéb értékes tárgyait, mint akusztikus gitárját volt gimnáziumi ismerősének adja, aki zenekart akart alapítani.
Nem lehet pontosan tudni, hogy vajon ki hibázott, és vajon miért? Vajon miért történik folyton olyan megmagyarázhatatlan sorstragédia az egyes emberek életében, aminek a megértéséhez egyetlen véges élet sem lehet elegendő. 

VERGŐDŐ EBIHAL-POPULÁCIÓ

Az ácsorgó emberek még nyugodtak,
akár a dermedő viaszbábok, amiket kényszerből kiöntöttek,
ha ráncigálják, vagy épp csak játszanak velük.
Üveggömböknek nézhetik szándékosan az ólomsúlyokat.
A széparcú aggastyánoknak ma már megengedhető,
hogy káromkodhassanak.

A Lét filléres álmát úgy érzik
elrabolta a méltatlan hazudozás,
hogy holnapok lucska-piszkán jobb világ lehet.
Otthon-maradt álmok dideregnek Alzheimeres-homályban
ami mindig hazudik hogy a méltánytalan
s fölháborító körülményeket elleplezze.
Mélységes szorongás gyermek-hálójában vergődő,
defektes ebihal-populáció, akik bármelyik pillanatban
megadhatják önmagukat a totális végkimerülésnek.

Mindennapok átkozott, elszakadható fonalából nincs kiút,
s nem is lehet menekülni, araszolni.
Maradhat csöppnyi igyekezet – igaz -,
de sokszor már ez is fölösleges.
Változik a fontossági sorrend is.
Aki ráncaitól szabdaltan már rég megkopott,
kiüresedett azt könnyedébb lenézik,
mint leprás kisemmizettet.

Az életnek – bár mindennap suttogunk -,
helyettünk mégis évgyűrűk regélnek
Golgota-testű megpróbáltatásainkról.
Avítt pergamen-beszédük is
csupán kéregminták a tékozló időkben.
Mert mindenkire rá nő, mint a bőr a hóhér-idő;
csontig hatolón, kibírhatatlan.
Megcsúfolt álmaink mindig vaksötétek.

Az emberevő, gaz-kupac világból
mindig is hiányzott az empátia.
Kétes mostohává sorvasztotta magát a felébredés
s kiábrándulás emberekből,
s még kiutakat található lehetőségekből.
Testünk csatakos csomóját,
mint haldokló gyertyalángot önmagunktól kioltjuk!

ÉRZÉSEK FOGLYAI

Úgy érezte magát, mint akit irdatlanul nagy erővel fejbevertek, és amikor hellyel-közzel magához tért, még egy hatalmas ütést mértek ezer sebből vérző szívére.
Kóvályogtak rendezetlen gondolatai. Mintha már nem a nehéz, szégyenletes, kiábrándító valóságban lenne, sokkal inkább egy olyan átmeneti köztes helyen, ahol a legtöbb átutazó csak megszáll egy-két napra, és aztán tovább bolyong.
- Szakítok veled Balázs! - nyíltan a szemébe mondta.
- De hát... miért...? Megbántottalak? Nem voltam jó hozzád? Nem próbáltalak meg boldoggá tenni?! Nem értem! - hallotta naiv, gyerekes könyörgő mondatait.
Felismerte a tényt, hogy ezek már korántsem illenek egy negyvenes éveiben járó felelősségteljes, talpig rendes, filozofáló, több egyetemet is elvégzett emberhez. Inkább egy kisgyerek könyörgéseire hasonlítottak, aki most elvesztette pótanyát.
- Kérlek ne gyerekeskedj! Semmivel sem tudsz meggyőzni, hogy maradjak! Mindketten felnőtt emberek vagyunk! Meggondoltan is le lehet az ilyesmit rendezni! - a barátnő minden szava arról árulkodott, hogy valójában kiderítse, hogy mennyi lesz az a bizonyos haszon, amit majd azért kaphat, mert kiszállt egy eleve bukásra ítélt kapcsolatból.
- Ne haragudj, hogy megkérdezem... de szerettél engem valaha is...? - Most rajta volt a sor, hogy kíméletlen őszinteséggel kérdőre vonja kedvesét.
- Azt mondanám, hogy amikor megismerkedtünk rejtélyes és titokzatos voltál, csak később lettél totálisan unalmas! - szavai egyszerre öltek, és égettek a lélek bonyolult mélységeiben.
Már régóta tudta, hogy azon kivételes szerencsések táborába tartozik, akiket a legtöbb fantasztikus, modern nő csupán csak trófeának, vagy ugródeszkának használ, hogy saját önző, vagy kisstílű céljait elérje.
A férfi ezen elgondolkozott, és látszódott rajta, hogy minden egyes szót megemészt. Érzelmeivel harcolt, és viaskodott egyszerre. Tudta ezt a barátnője is, aki kicsinyes elégtételféleséget érezhetett, amikor kimondta saját meggyőződését.
- Akkor hát... ennyi volt... - mondta ki jó hosszú idő után. - Már semmi nincs, amit valaha egymás iránt éreztünk...
- Szívem! Ne csacsiskodj! Normálisan is el lehet válni! - a nőn érződött, mintha magában kicsit megszánta volna azt a csupaszív, ugyanakkor világ életében kissé szerencsétlenkedő embert, akivel kapcsolatot tartott fenn. Most mintha maga is átfordult volna vigasztalásba, békülékenyebb hangnemre váltott.
A bevetett ágyon hagyta a csomagjait; leült, és keresztbe rakta hosszú, karcsú lábait, mintha provokálni akarná titokban a férfi egoját.
- Ami azt illeti van valakim! Nagyon jóképű, és rendesen bánik velem! Te is egészen biztosan azonnal megkedvelnéd, ha egyszer-egyszer a változatosság kedvéért kimozdulnál a könyveid, meg a bagolyvárad mögül. Miért nem próbálsz meg egy kicsit élni, mint a többi normális ember?! – szavai könyörtelen sebeket ütöttek Balázs érzékeny lelkiismertében. Gyakorta előfordult, míg együtt voltak, hogy a férfi a legváratlanabb szituációkban is képes volt őszintén, színlelés nélkül könnyezni, és egyáltalán nem értette azokat, akik azt vallották, hogy egy férfinak szigorúan tilos kimutatnia érzelmeit. Vagy hogy reggelente bevitte a reggelit a hálószobába, és gyönyörködve nézte, amint kedvese arcán foltot hagy a vajas dzsemes lekvár.   
- Emberek volnánk az ég szerelmére, nem robotok! - vallotta.
- Bocsáss meg, de nem hallod önmagadat? Tehát, már megbocsáss, de szerinted én nem tartozom az ún. normális emberek társáságba? - kérdezett vissza, és ezúttal szilárd bátorságot próbált meg magára erőltetni.
- Ne hisztizz, és ne gondold azt, hogy majd megenyhülök, csak mert látom, hogy mennyire megjátszod itt nekem a szenvedőt! Ne felejts el, hogy én is jártam színitanodába akár csak te! Pontosan ismerem a manipuláció minden csínját-bínját. Azt próbáltam meg elmagyarázni, ha ugyan figyeltél volna a szavaimra, hogy te egész kapcsolatunk alatt még csak egy fikarcnyit sem változtál, míg én szerettem volna beindítani a karrieremet, vagy egy közepesen jól működő, kisebbfajta vállalkozást.
- Oh! Már értem! - fonta keresztbe maga előtt karját. - Szóval úgy érzed, hogy elhanyagoltalak, vagy nem becsültelek meg annyira, hogy a saját terveidet, és álmaidat valóra váltsd?! Így van?! - mindig viszolygott a szemkontaktustól, pedig ez volna a kommunikáció elsődleges alapja.
 - Igen... - felelte alig hallhatóan.
- Ha így érzed, akkor ezt őszintén sajnálom! De egyszerűen nem értem, hogy akkor miért ragaszkodtál ehhez a kapcsolathoz, ha ennyire hajtott a vágy a kiteljesedésre? Fel nem foghatom! - mennyezetre emelte súlyos sóhajok közepette tekintetét.
- Azért mert azt hajtogattam magamnak, hogy a dolgaink majd idővel megváltoznak! Lesz egy-két gyerek, és míg rendes családdá válunk kicsit magunk is kiteljesedhetünk! Már ha érted, hogy mire gondolok? - most úgy tűnt, hogy a nő került fölényhelyzetbe, és saját fölényeskedő trónusán felülről tekint le egykori barátjára.
- Szóval szerinted az én hibám, hogy nem születtek gyerekeink? Vagy hogy így éltünk?!  
- Azt nem mondtam! - durcáskodott. - Csak azt, hogy... miért nem próbáltál megváltozni... - végre kimondta, amit már régen ki kellett volna mondania, csak tartott attól, hogy a férfi azonnal elutasítaná, mert nem értené.
- Ne haragudj, de nem értelek! Úgy viselkedsz, mint a változó időjárás! Egyszer gyöngéd vagy, vajra lehetne kenni, más alkalommal pedig teljesen kivetkőzöl magadból! Te is tudod, hogy megpróbáltam megváltozni, de vagy százszor elmagyaráztam, hogy rá kellett jönnöm, hogy az az ember, akit szerettél volna magam helyett, már nem én lettem volna!
- Jaj, ugyan már! Ez csak üres kifogás! Ezt te is tudod! Valld csak be, hogy totálisan berezeltél az élettől, és ettől vagy úgy kiakadva! - fonta keresztbe maga előtt karját.
- Lehet, hogy igazad van... - gondolkodott el egy percre. - Akkor... most mi lesz...? - nézett rá kétségbeesve.
- Összeszedem néhány holmimat, és egy időre átköltözöm a barátnőmhöz!
- Szóval... végeztünk egymással?
- Nyugi! Szeretnék mindkettőnk számára időt hagyni, hogy kicsit jobban átgondolhassuk a dolgainkat.
- Ami virág nyelven szólva annyit jelent, hogy te visszamész az új pasidhoz! - jegyezte meg csípős cinikussággal.
- Már ha tudni akarod... lehetséges!
- Ha így érzel, én nem tartalak vissza... - kiment a kiskonyhába, hogy legalább porig alázott méltóságát annyira megőrizhesse, hogy barátnője ne láthassa, hogy keservesen sírva fakad.
A barátnő még hallhatta, hogy hüppögve, csöndesen sírdogál párja, amikor elköltözött tőle.
A férfi ettől kezdve a csöndes, mélabús kétségbeesés, és a szorongó magány között őrlődve töltötte jóformán mindennapjait.
Eljárt dolgozni, hátha a munka majd segít kitisztítani fejét, és legalább addig is tudatosan lefoglalja magát valamivel, ám kollegái is mind tudták, hogy valami összetörhetett benne lelke mélyén.
Alig pár hónapon belül előbb betegeskedő nagyanyját, majd aggodalmaskodó édesanyát veszítette el. Volt barátnője egyedül érkezett egy szál fehér virággal a temetésre.
Amikor megvolt a búcsúztatás, és mindenki részvétet nyilvánított a szemlátomást jócskán lesoványodott, és megtört férfinak, aki rendkívül elveszettnek, és kiszolgáltatottnak látszott óvatosan odament hozzá, és magához ölelte:
- Édesem! Nem is tudom, hogy mit mondhatnék? Őszintén sajnálom... - bár a nő is súlyos könnyeket ejtett, mert nagyon jó barátságban volt a férfi édesanyával, és nagyanyával. Most mégis úgy tűnt, hogy nem érdekli az, ha mások gyengének, vagy sebezhetőnek látják. Balázs nem kérdezte meg, hogy volt barátnője hol felejtette új barátját. Igaz, nem is lett volna illendő ebben a helyzetben.   
- Már mindenkit elveszítettem... - halk, fájdalmas sóhaj hagyta el a férfi száját. Mint amikor az emberhez igazán közel állók már biztosan tudhatják, ha nem vigyáznak szeretteinkre újabb sorstragédia következhet.
- Itt maradok melletted drágám... - suttogta, majd belekarolt, és hazavitte saját kocsiján, miután a férfinak nem volt jogosítványa.
Útközben váratlan módon, mintha egy titkos kapu, vagy szelence nyílt volna ki, Balázs egyre jobban megvallotta saját viaskodó érzelmeit.
Elmesélte, hogy még harminc éves korában is valóággal hogy rettegett szőrszálhasogató, gyilkosan arrogáns apjától, aki mindig felpofozta valahányszor egy-egy állásinterjú sikertelenül végződött. Mennyire nem merte meglátogatni nagyanyát, aki bízott benne, és számított rá, hogy egyetlen unokája végre képes lesz megállni az életben a saját lábán, aztán mégis megpróbálkozott az öngyilkossággal. És végül rátért a legfontosabbra, amikor az autó lassított lakása előtt.
- Annyira sajnálom, hogyha úgy érezted nem tudtalak megbecsülni... - szorongó, fojtogató sírógörcsök rázták.
- Nem lesz semmi baj édesem... - vigasztalta a nő, miközben folyamatosan nyugtatta, simogatta csapzott haját.
Később az éjszakának háromnegyed részét arra használták fel, hogy tartalmasan, kiadósan elbeszélgessenek egymással. A nő is megvallotta saját életét, és bár minden lélek jelenlétével arra törekedett, hogy a férfi erős, határozott, karakán nőnek lássa, aki a jég hátán is bármikor megél, mégis most úgy érezhette magát, mint aki egyszer és mindenkorra megszabadulhat a mázsás súlyoktól, amiket úgy érezte egy egész életén át cipelni kénytelen. Azért szakított új barátjával, mert rajtakapta, hogy megcsalja legjobb barátnőjével.      

AZ ÉREM KÉT OLDALA

Amikor például javában folytak már a gólyabál előkészületei Áront egy-két talpraesettebb, kicsit szemétkedő kamasz srác rögtön beszervezte, hogy jó lesz háttérénekesnek, hiszen a tulajdonképpeni ereszd-el-a-hajam-bulin az eredeti énekhang is playbackről fog menni.
- Hapsikám! Ne legyél ennyire kis genyó! Meglásd frankó lesz az egész! - igyekezett biztatni, bátorítani egy másik osztálytárs srác, akinek a fejéből úgymond előtört az isteni szikra, és sikeres rock énekes szeretett volna lenni, akiért csak úgy döglenek a dögös bombázó bigék.
- Most maradj veszteg, amíg lefújjuk a hajad színes hajfestékkel! Vérbeli rapper leszel kisapám, csak kushadj egy kicsit! - több szót nem vesztegetett. Előhúzott egy hajfestékes flakont, és ami belefért máris vastag, gusztustalan sötétzöld színnel fújni kezdte Áron drótszálhoz hasonlító haját. Alig tíz perc után végzett, és megnézte magát a tükörben Áron valóban egy teljesen ismeretlen, vadidegen embert látott a tükörben. Mintha a szokásos idiótákra jellemző, esetlen, szerencsétlen külseje eltűnt volna, hogy helyébe egy vadabb, vagányabb, nyughatatlan alteregó vegye át a kezdeményezést kissé hányatott élete felett.
- Látod! Kis haver! Erről van szó! - azzal a kamasz srác hazaengedte Áront, akinek még aznap este gyakorolni illett a nagyméretű előszobatükör előtt az esti fellépésre. Főként a mikrofonnal történő mozgásokon illett korrigálnia, és változtatnia.
A dolog balszerencsés része akkor következett, amikor az éjszaka folyamán Áron sikeresen leizzadta hajáról a gusztustalan zöldszínű festéket. ,,Most vajon mi lesz? Gábor tutti biztosan ki fog nyírni, vagy összetöri az összes csontomat!" - baljóslatú gondolatok motoszkáltak fejében. Még anyjának is eget-földet megígért, ha segít neki kimászni ebből a vesztésre álló helyzetből.
- Szívem! Tudom, hogy fontosak az új barátaid, és be szeretnél illeszkedni, de nem gondolod, hogy ez csak egy kisebbfajta baleset?! - kérdezte anyja, akinek esze ágában sem volt zöld hajfestéket venni, és azzal ismét jócskán befújni fia frissen megmosott haját.
- Akkor nekem biztosan végem! - gondolkodott hangosan, majd télies sapkáját a fejére húzta, és késő délután visszaindult a gólyabálra, ahol már mindenki az izgalom felfokozott lázában égett.
- El ne feledd kincsem! Érezd nagyon jól magad, és ne is figyelj azokra, akiknek ez nem tetszik! - biztatta, bátorította minden kényes anyja.
- Köszi... anya... igyekszem haza... - azzal már be is ugrott a liftbe, és máris nyakába vette az egész lakótelepet. Folyamatosan az járt a fejében, hogy újsütetű, kicsit szemétkedő barátja szíjat hasít a hátából, vagy jobb esetben is felpofozza azért, amiért képes volt egyetlen éjszaka leforgása alatt tönkre tenni rapper-frizuráját.
- Pedig isten az anyám, én úgy vigyáztam rá, mint a szemem világára! - hajtogatta mindvégig magában, míg a lakótelepet elhagyva be nem fordult az egyik mellékutcába, ami pontosan a gimnázium főépülete előtt ért véget.
Amikor odaért a gimnázium épületéhez, ott valósággal már javában állt a bál. Ahova csak a szem ellátott színes léggömbök fantasztikusan színpompás kavalkádja, és persze a jól megszokott, tomboló, fülrepesztő diszkózene kakofóniája minden mennyiségben.
Áron valósággal azt sem tudhatta, hogy merre kapkodja a fejét, hogy ennyi irdatlanul sok, vadigen embert kerülget, és csupán csak lépésekben képes haladni. Így is legalább vagy huszonöt percébe belekerült mire sikerült beérnie a nagy aulából nyíló nagy étkezőterembe, ahol a tulajdonképpeni gólyák avatása már kezdetét vette.
A lányok voltak a legszebbek. Koktélszerű, csinos, stílszerű ruháikban egyszerre tűntek ördögi, számító angyaloknak, és perszónáknak egyszerre, akik minél előbb felnőttek akartak lenni, pedig valójában gyerekes érzelmeikkel sem lehettek eléggé tisztában.  
Mivel termetes testét nehéz lett volna takargatnia megpróbált úgy elsunnyogni a széken helyet foglalók sorfalai között, hogy azok a legkevésbé se vehessék észre, hogy ő lesz az est egyik fellépője, ráadásul rapper minőségben.
- Hát te meg hol a francba voltál kis haver? - nézett rá mérgesen a szemétkedő kamasz srác, aki szintén kockás ingben, fekete nadrágban, és rapperekhez méltó napszemüvegben, és kifestett hajjal már jó előre fel volt készülve a fergeteges este hangulatára, míg legjobb barátja húzta a száját, és csóválta a fejét Áront látván. A suhanc srác azonnal lekapta Áron téli sapkáját, és ekkor robbant a bomba:
- Mi a jó büdös francot csináltál a séróddal hapsikám??? - ordította a füleibe rikácsoló hangon. - Tudod te mennyi előkészületet igényelt ez az egész hóbelevanc?! - a hangulat valóbban robbanással fenyegetett, és Áron egy pillanatig ténylegesen azt hihette, hogy új barátja most úgy elveri, mint egy kis szánalmas férget, ám ehelyett váratlanul a suhanc srác - vagy mert szorított az idő, és nemsokára ők következtek, vagy mert már ő is ki nem állhatta ezt az egész felhajtást -, azonnal Áron frissen mosott, eredeti sötétbarna hajába nyomott egy fordított baseball-sapkát, ráadott egy idétlenül álló napszemüveget, majd következett a mikrofon, - ami kivételesen nem volt bekapcsolva -, és Áron máris úgy nézett ki, mint egy rosszarc valamelyik hírhedetten veszélyes környékről.
- Na, akkor skubizzatok faszikáim! Azonnal mi jövünk! - tartott eligazítást a srác. - Ha nekem el merítek cseszni ezt az estét esküszöm, hogy a következő négy évben jócskán meg lesztek fingatva! Megértve?!
Barátja komolyan bólintott, Áron pedig kortyokban próbálta visszafojtani a félelmét, és jó párszor bólogatott, mint egy idióta.
Felharsant a dübörgő hangorkánnal a diszkó, és a house zene, amitől nem hogy egymás szavát, de szinte az adott környezet reakcióit sem lehetett megérteni. Máris táncolni kezdtek. Legalább is Áron, aki igyekezett mindent úgy csinálni, ahogyan a srác mutatta neki. Semmi kedve sem volt hozzá, hogy elverje. Óhatatlanul feltűnt neki a történelem és a tesitanár, amint árgus szemekkel figyelik háromszemélyes zenei triójuk debütálását. Úgy tűnt a legtöbb tanár remekül szórakozik, és valamilyen szinten mérve talán egyedül csakis ez számított. Kihozni az estéből a legjobbat, hogy senki se csalódhasson bennük.
Áron sokáig azt hihette, hogy sohasem fog véget érni az ismeretlen, angol nyelvű karattyolás, amiből csupán egy-két szót értett, hiszen a többségében a rapperek meglehetősen durván káromkodhattak, mert mintha a zene is borongósabb üzeneteket hordozott volna. Zenei klipekben lehet ilyesmit felfedezni. Kis zenei produkciójuk ösz-vissz alig volt tizenkét perces, mégis hatalmas, szűnni nem akaró tapsvihar fogadta bemutatkozásukat Áron táncának köszönhetően, ami átmenet volt a keringő, és bizonyos ritmikus aerobikos mozdulatok között, persze jó nagy adag improvizációs készséggel megfejelve.
Mind a hárman gyorsan lejöttek a színpadról, és eltűntek a színfalak mögött átöltözni. Még javában hallották a tapsvihart, amikor a srác gratulált jóbarátjának, aki máris magukra hagyta őket, és sebtében távozott a sulibuliról.
- Hát... hapsikám! Te aztán nem vagy semmi... - nyomott barackot a fejére. - Ahhoz képest, hogy azt hittem csúfos bukás lesz te szépen kihúztál minket a csávából. Talizunk a következő héten! - dorgálta meg, de nem fogott kezet vele, csak most nem páholta el, és nem szégyenítette meg.
Ahogy Áron csöndes angolossággal távozott a sulibuliról igyekezett minden részletet jó alaposan átgondolni, és kielemezni. ,,Ezzel a balhézós sráccal még sok gondom lesz a közeljövőben!" - szögezte le magában, és ezt követően minden gondolatát arra használta fel, hogy megfejthesse, hogyan barátkozzon össze olyan emberekkel, akikkel nem lehet egy hullámhosszon, vagy közös érdeklődési körben, mégis akikkel szükségük van egymásra ahhoz, hogy túlélhessék a problémás kamaszkor csetlő-botló megpróbáltatásait.  

A SAJNÁLAT PUSZTÍTÁSA

Lassan minden alattomos alkuk
szószegő ígéretekké válnak.
Megérdemelt pihenőnapok
elmélkedő délutánja előtt
munkakör s mohó karriervágy forrongón
összecsattan mint megszokás automatizmusa.

Férges téboly ez, mely örökké csilingelő
aranytallérok után éhezik.
A dolgok mélységes titka sokszor fájóbb,
hiszen alárendelődik egy magasztosabbnak
hirdetett gondolatnak.
Egyetlen hajszálba megkapaszkodni sikerességek
szamárlétráján őrült feltevés.

Szép is az incselkedni kész önáltatás futtában,
mindent egy lapra feltéve szeretne naggyá,
s hatalmassá nőni – elménk hazudozó
síkja látszat-világokkal,
profitokkal téveszt bennünket.
Lényegüket vesztve sokan ideje
korán állnak be a ledaráló taposómalomba.

Akár az imádkozó sáskák porcukros
fűszálakon függeszkednek,
mint akik máris lerágnák egymás fejét
romantikus párosodásaik közben.
Kölcsönös csalódásokvermeibe ím mindenki beleesik.
Kígyók gyülevész kórusán
átsiklik alattomos, túlvilági kuncogás.

Húsok, s vérerek rózsája nem önként
– de parancsszóra nyíliik széjjel vaskos
pénzkötegek ropogásának.
Mindannyian egymást űzetik,
kergetik e nagyvilágon.
Az ész hervatag órája gyakorta inkább zérót ver.
Hallgatódzva lappang még ide-oda
a kísérleti helyezkedés,
mint a bebiztosítottság lehetséges záloga.

A megértő szellem némán,
tudattalan megzavarodik:
boldogtalanul elfeketedik a teremtő személyiség is.
Elviselhetetlen szenny-csömör
lep be már mindent.
A rejthetetlen lent már mindent
elpusztít s megöl.
Szaporító táplálék-láncolat marad
csupán az ember-ivadékokból!

SOVÁNY VIGASZ

A szövegértő olvasásban - minden dicsekvés nélkül mondhatom -,szerintem kellő precizitással, és  fokozatosan haladtam. Kezdetben csupán apróbb szövegmorzsákat, szövegrészletek kielemzése, és átgondolása volt a feladat, hogy legalább azt érthessem, hogy vajon mit is akarhatott mondani, vagy közölni az adott szövegtípus, később pedig, ahogy a betűk, és szavak szövevényes erdejéből előbukkantak, és rám kacsintottak flörtölőn, provokálón előbb az egyszerű, majd még később az összetett mondatok új varázslatos mesevilágok tárultak ki előttem. Úgy éreztem magam, akár a mélytengeri búvár, aki irgalmatlanul sok kincset talált a mélységes mély tengerfenéken, hogy aztán saját magának megtartva egyúttal a felszínre hozhassa.
A valódi ok valójában az lehetett, amikor egy-egy buzgó mócsing, boszorka tanárnő szándékosan kihívott az okádékzöld, gusztustalan táblához, és nekem az egész osztály előtt szükségképpen produkálnom kellett magamat, és ha versmondás volt a soron, akkor verset, vagy próza, akkor szöveget kellett úgy eldarálnom, mintha magam is valamilyen különös, élő automata gép, vagy mechanikus szerkezet lettem volna, akit kizárólag azért programoztak be, hogy a többi embert szórakoztassa. És persze eltűrhesse azt a számos, kicsinyes, és gonoszkodó szemétkedést, amit napjában vagy egy tucatszor szándékosan elkövettek ellene.
A legfontosabb dolognak mégiscsak azt érzem, hogy minden embernek joga lenne hozzá, hogy valaki felkarolja, vigasztalja, bátorítsa, hogy egész életére átfogó, tartós, és szilárd alapokra helyezett önbizalommal, és talpraesett bátorsággal láthassa el. Különösen igaz ez a csekélyke, vagy éppen sovány önbizalommal megáldott emberekre.
Első rendkívüli emberi választásom gimnáziumi irodalomtanárnőmre esett, aki mint valami különleges, hosszú szőkehajú, megváltó angyali jelenés arra buzdított egyre kitartóbban négy éves gimnáziumi pályafutásom alatt, hogy sosem engedjem meg magamnak azt, ha valami nem sikerül, hanem igenis igyekezzek, és próbáljak meg megtenni mindent annak érdekében, hogyha egyszer már a legtöbb ember megtanult folyékonyan olvasni, akkor az elméletben talán nekem is sikerülni fog.
- Robika! Kicsi szívem! Figyel csak ide! A betűket ismered, már csak a szavak jelentését kell megfelelőbben értelmezni, és akkor menni fog! - foglalt mellettem helyet a szűkösre szabott iskolapadban, és míg a legtöbb osztálytársam heves, zokogásszerű röhögésben, vihogásban tört ki, addig a tanárnő kedvesen aprócska füleit hegyezve és közelebb tartva megpróbált fülelve meghallgatni miként nyögöm, és préselem ki magamból a rendre eltévesztett, és meghibásodott szavak, és mondatok értelmetlen, kusza mondatait.
- O.K. Nézzük csak! Mi az, ami ismerős volt a szövegben? Mi az amit megértettél? - nézett rám egyszerre kíváncsian, mégis azzal a kutató szigorúsággal, mellyel a legtöbb esetben a fegyelmet, és a rendet fenn szokta tartani hatékony sikerességgel.
- Hát... ezeket a mondatokat ismerem... - böktem mancsujjaimmal a tankönyv megfelelő bekezdéseire, bár az oktatóképek sokkal inkább érdekeltek.
- És mi az amit elolvastál hangosan? - csilingelő, édeni hangja türelmetlenségről, felfokozott idegi állapotról árulkodott. Aznap zsúfolt napja lehetett, hiszen rajtunk kívül még volt hat osztálya, akiket szintén meg kellett tanítania a kötelezően előírt tananyagra. Szőke, lenszerű, derékig érő haját kecsesen hátra lökte, mintha zavarná arcát, és homlokát a gondolkodásban. Ekkor mutatta meg gyöngyházfényű arcának összes, eddig rejtve maradt nőies finomságát, és báját.
- Tanárnő... én... ne tessék rám haragudni... - nem tudom... - záporesőként eredtek meg újra - ki tudja aznap hányszor -, a vigasztalhatatlan, csalódott krokodilkönnyeim, melyek saját magammal szembeni tehetetlen szerencsétlenségeimből táplálkoztak.
- Hé! Semmi baj sem történt! Nyugi! - komolyságát azonnal levetkezve mennyország-mosolyt küldött felém, mire a szívem is megremegett. - Kérlek próbáld meg magadban motyogva újból elolvasni az adott szöveget, és jegyzeteld ki a kulcsszavakat, és azt, amit nem értsz! - kedvesen megsimogatta zihált, nagy fejemet, majd visszatért a tanári asztal védettsége mögé, mintha bárki is fenyegetné, hogy többi osztálytársam számára ismertethesse az új unalmas tananyagot.
Az osztály érdekes módon egyre jobban, érdeklődőbben kezdett figyelni. Ez leginkább csöndes szótlanságukban öltött testet. Elvétve persze továbbra is hallani lehetett éles füllel kisebb pusmogásokat, melyek nagyobb része azt találgatta, hogy talán jobb is volna, ha engem, mint defektes, szerencsétlen, analfabéta idiótát inkább visszapaterolnának az általánosba úgy is inkább az való nekem.
- Szerintem Robika nyugodtan maradhatott volna az óviban! Nézzétek csak! A srác egy idióta seggfej! Még az ábécét sem ismeri! Fingja nincs arról, hogy mit olvas! - pusmogtak, és kicsinyeskedő megjegyzéseikben ott lapult meghunyászkodottan az igazság.
- Figyelem! - hasant a tanárnő fegyelmező hangja. - Azok, akik nem figyelnek most a következő órán megnézhetik magukat, és ne mondja senki, hogy én nem szóltam! - döbbent, néma csend maradt a teremben. Lázas sietséggel mindenki azt próbálta meg kitalálni, hogy vajon a pusmogásszerű suttogás-e a nagyobb bűn, vagy csupán az, hogy nem figyeltek eléggé az órán elhangzott anyagra.
- Tanárnő! Miért tetszik ránk haragudni? Most mindenki jól viselkedett? - kérdezte csicsergő hangon az egyik kotnyeles, kamasz lány, akinek valósággal be nem állt a szája, ha egyszer rákezdte.
- Látod Bernikém! Ez nagyon jó kérdés! A következő órán számíts rá, hogy lehetséges, hogy te leszel a következő felelő.
- Ez akkor sem igazság! - ült vissza durcásan, mormogva a padban, és próbált csendben maradni.
- Ne izgulj Bernie! A tanárnő majd csak lehiggad! Szerintem írtóra bele van zúgva a szerencsétlen Robikába! Van akit gyámolíthat! - jegyezte meg minden balhét bevállaló vagány, és makacs barátnője.
- Igazad lehet! De most inkább maradjunk csöndben, mert könnyen mi húzhatjuk a rövidebbet. - mindketten türelmesen figyeltek, még akkor is, ha ez hiperaktivitásuk számára nehézséget okozott.
A magyar tanárnő érdekesen eldarálta a napi tananyagot, majd jelzőcsengő után jó tíz perccel hagyta abba szándékosan, hogy diákjai mindenképp elgondolkozzanak, és megemésszék a hallottakat. Abban a percben, hogy a jelzőcsengő berregve megkondult idegesen a legtöbb hormontúltengéses kamasz máris összepakolva iszkolva hagyta el a termet. Egyedül én voltam a kivétel, aki jó tanulós álcámat kihasználva engedelmesen a padba ücsörögtem megpróbálva jegyzetelni azokat a számomra ismeretlen szavakat, melyek jelentéséről fogalmam sem lehetett.
- Robikám! Kicsi szívem! Hát miért nem mégy haza? - kérdezte fáradt meglepettséggel. A tanárnő hangja most csurig volt eltitkolt lelkiismeret-furdalással, és kellő megbánt bűntudattal azért, hogy az óra elején úgy leteremtett. - Hadd nézzem csak! - fáradt sóhaj hagyta el ajkait, majd közelebb jött, és odaült hozzám a padba, mintha igazi, jó barátok lennék.
- Tehát akkor ezekben a szavakban nem vagy biztos. Igaz?! Akkor most nézzük meg, hogy az adott mondatból mennyit értesz meg akkor, ha ezeket a szavakat kihagyjuk belőle! - kissé furcsálltam egyedi pedagógiai módszerét, de úgy tűnt, hogy bevált, mert az ismerős szavak hirtelen megváltoztak, és értelemmel kezdtek feltöltődni.
- Akkor most olvasd el hangosan, tagoltan a mondatot, de úgy hogy kihagyod a furcsa, ismeretlen szavakat.
Azt csináltam, amit kért. Hangosan, tagoltan kántáltam a mondatot, és elsőre jócskán meghökkentem, hogy nekem is van beszédhangom, és meglepően jól tudok hangsúlyozni.
- Ügyes vagy! Mit jelentett a mondat? - érdeklődő figyelmében nem volt szemrehányás, sem megalázás. Ezért is volt annyira közvetlen, és nagyon szimpatikus.
- Azt hiszem, hogy az író a gyermekkoráról mesél valamit... - jegyeztem meg jócskán bátortalanul, holott ezt a legtöbb tanár egyenesen utálja, mert azt hiszik, hogy az adott diák nem biztos magában, tehát nyugodtan el lehet őt bizonytalanítani. Erről az én esetemben azonban szó sem volt. Legalább is a jelen esetben.
- Így is van! - helyeselt, és arcán látszott, valamiféle békés megelégedettség, mint amikor az ember egy holtfáradt munkanap után kifúja magát, és hátba veregeti a vállát, miszerint: jó munkát végzett. - Mivel kicsöngettek, ezért arra kérlek, hogy otthon próbáld meg átrágni magadat a szövegen, ahogy most gyakoroltuk. A matek korrepetálással hogy állsz? - érződött, hogy semmisem kerüli el figyelmét.
- Fokozatosan haladunk Marika tanárnővel. - vallottam be az igazat, ám a valóság inkább az lehetett, hogy kicsit megrekedtem a gyökvonásban, de majdcsak kiheverem.
- Ennek őszintén örülök! Vincze tanár úr nehéz eset, de majdcsak átvergődünk az érettségin, nem igaz?! - nézett rám biztatón, mosolygósan.
- Igen... - halk hangom megijeszthette, mert azt mondta, ha lesz egy kis ideje beszélni fog Marika nénivel is.
Elköszöntem és haza mentem, hogy otthon egy örökkévalóságig hallgathassam apám szarkasztikus, cinikus gyalázkodásait a világról, és az életről, melyben valahogy szükségképpen boldogulnunk kell.
Bezárkóztam gyerekszobámba, és megírtam a házi feladatokat, majd újból elővettem a szöveget, amivel irodalomórán is foglalatoskodtam, és mire anyám háromnegyed öt körül kissé elcsigázottan megjött a munkahelyéről már majdnem rendesen meg is értettem, amit olvastam.
Később kiderült, hogy diszgráfiám van, ami annyit tesz, hogy egyáltalán nem szándékosan, de rendszeresen összecserélem egymással a mássalhangzókat, ami miatt a szövegolvasásnál meggyűlik a bajom az értelmezhetőséggel.
Másnap szokásos bizalmatlan egykedvűséggel vetettem bele magam iskolás hétköznapjaimba, amikor azt vettem észre, hogy a nagyszünetben egy nagyon rendes lány jön oda hozzám a padomhoz, és beszélgetést kezdeményez.
- Robika! Hát hogy vagy?
- Köszönöm. És te?
- Én remekül! - sugárzó mosollyal jutalmazott. - Ugye gondjaid vannak a szövegértő  olvasással?
Kérdése meglepett, de ugyanakkor biztonsággal töltött el. Valakit érdekel, hogy mi van velem? Ez azért nem semmi. Hosszú, barna, göndör haja, aprócska gomb szeme, de annál szélesebb mosolya úgy tűnt kárpótol mindenért.
- Sajnos... - jegyeztem meg, de a tanárnő szerint mindig az idegen szavakkal kell kezdeni, amit nem tudok, és utána egész jól megyeget.
- Ha gondolod órák után nagyon szívesen gyakorolok veled. - finom pöttöm ujjacskáit mancsaimra tette, hogy támogasson, megerősítsen a tudatban, hogy mégse vagyok totál egyedül.
- Ez... nagyon rendes tőled... köszönöm... - nyögtem ki. Persze a hátam mögött a dögösebb bombázók között máris felütötte fejét a féltékeny találkozás, hogy Gyöngyi vajon mit kereshet a padomnál? És vajon miért beszélgetünk mi ketten annyira közvetlen, és barátságosan?
Nemsokára ismét becsöngettek, és ismét eljött a bizonyos irodalomóra, így Gyöngyi visszament a helyére, ahol egy-két bizalmasabb barátnője persze azonnal majd meghalt a kíváncsiságtól, hogy mindenképp megkérdezze ugyan mi a túrót képes valaki egy idiótával beszélgetni, amikor az IQ-teszten is kapásból megbuknék.
Kicsit hátrafordítottam nagyfülű fejemet, és még jól láttam, hogy Gyöngyi nem felel a feltett kérdésre, viszont hálásan nézett rám.
A magyartanárnő a szokásos módon fegyelmezetten, kimért szigorúsággal, és pontosan ledarálta az aznapi anyagot, majd amikor úgy tűnt, hogy az osztály csendesen hallgat, vagy figyel kényelmesen elhelyezkedett a mellettem lévő háttámlás széken, és együtt kezdtünk gondolkodni, és tanulni.
Visszagondolva kicsit mindig is a kívülálló Robinsonok magatartásával gondoltam gimnazista éveimre, mert abba a hiába csöppentem, hogy lehet, hogy egyáltalán nem kedvelnek, és nem szerethetnek engem. Elvégre ki a fene kedvelne egy olyan magának való, árnyékától is megijedő, sokat síró kamasz fiút, akinek számos gondja van a tantárgyak mellett a normálisabb emberi kommunikációval, és beszélgetések kezdeményezésével?
Az óra befejezése előtti tizenegyedik percben a tanárnő felállt a padomból, kilépett a táblához, és mindenkihez beszédet intézett:
- Figyeljetek ide! Robi nem tehet arról, hogy problémái vannak! Bárkinek lehetnek gondjai. De ettől még nem volna szabad, hogy elítéljük, kigúnyoljuk, vagy bántsuk őt, csupán csak azért, mert másként gondolkodik, mint egyesek! - Az ,,egyesek" szót kihangsúlyozta, hogy a gonoszka lányok is érthessék a hátsó padsorokban, ahol meghunyászkodva lapítottak. - Az érettségig már csak alig pár hónap van hátra! Szeretnélek megkérni benneteket, ha egyetlen mód van rá tartsatok össze, és segítsétek egymást, mert ez lehet a siker egyedüli garanciája. - visszajött a padomhoz, és megsimogatta biztatása jeleként vállamat.
Erre egy-két diák összeérintette kezét, majd előbb-utóbb mindenki ütemesen tapsolni kezdett.                 

ÁHÍTAT ÉS KÖSZÖNET



Egyszerre heves szívdobogás, a jóleső, örömteli viszontlátás játsznyi fénye suhant át középkorú arcán, majd amikor meglátta a gyönyörű fiatal asszonyt karján egy csecsemővel hirtelen erőt vett rajta az értetlenkedés, és a megválaszolásra váró kérdések özöne.
- Hát... szervusztok... - alig sikeredett üdvözletét kinyögnie.
A fiatalasszony fáradtan, könnyes szemekkel elmosolyodott, és még ebben a végletekig leegyszerűsített mozdulatában is megvolt az a varázslatos báj, és angyali nőiesség, amiért - annak idején -, Büchner Péter szinte azonnal beleszeretett. Mézszínben játszó haját kontyba fogta össze, ami egyúttal felnőttes hatást keltett, és kiemelte arcának vonásait. Pedig akkor már valóságos románc alakult ki egy meglehetősen arrogáns, spanyolviaszgyáros rendezőhallgatóval, aki persze arról álmodozott, hogy az egész filmes szakma, és persze Hollywood is a lábai előtt fog heverni.
- Bocsáss meg drága Péter, hogy... hogy meglátogattunk téged... - szabadkozott, pedig semmi oka sem volt rá, hiszen jóbarátok közt ez felesleges. Mégis, ahogy Péter végignézett egykoron hamvas, még mindig gyönyörű arcán, baljós árnyékokat látott, melyek mintha fogságban tartanák egész független, és modern lényét.
- Szó sincs róla! ne butáskodj kérlek! Fáradjatok be! - invitálta őket közvetlenül, és hogy mutassa, hogy úriembersége semmit sem változott az idővel zokszó nélkül kiragadta a fiatalasszony csomagjait, közepesméretű utazótáskáját, amiben - valószínűleg -, a csecsemőholmik, és egyéb tárgyakat hozott magával.
- Tényleg annyira sajnálom, hogy megzavarunk, biztosan nagyon elfoglalt lehetsz, de megígérem, hogy csupán csak pár napig maradnánk... - ha ideges volt rendszerint mindig barátságtalan kéztördelés következett. Megérezhette ezt a békésen szuszogó csecsemő is karjaiban, mert azonnal felébredt, azonnal el kezdett gügyögni. Valószínűleg vagy éhes lehetett, vagy telement a pelenkája.
- Jól van kincsem! Jól van! A mami mindjárt megnézi mi a baj! - simogatta meg kis hátát, és igyekezett megnyugtatni kevés sikerrel, mert idegessége úgy tűnt másra is hamar átragad. - Ne haragudj, de... használhatom az étkező asztalodat? Úgy tűnik a fiatal urat ideje tisztába tenni. - ahogy Péterre nézett azokkal a varázslatos ragyogású, mindig nyílt, egyenes, és őszinte őzikeszemeivel, melyek most sok lelki sebet hordoztak Péter már vette is le a virágmintás terítőt, és azonnal keresett egy tiszta lepedőféleséget, amin a csecsemőt nyugodtan tisztába teheti.
A fiatalasszony teljesen rutinszerű mozdulatokkal egyik pelenkát cserélte a másikra, miközben folyamatosan babusgatta, és gügyögött a csecsemőnek, ezzel is lefoglalva kíváncsi tekintetét.
- Annyira mozgékony és eleven a kisfiam, hogy legszívesebben egész nap mászkálna, és talpon lenne. Nemsokára már önállóan is járni fog! - arcán megint átsuhant egyetlen pillanatig a szomorúság, és a bánat kettőzött keveréke, ami Péter számára máris megmagyarázta eredeti jövetele célját. Teljesen nyilvánvaló, hogy egykori egyetemi csoporttársa most azért van itt, mert segítséget kér tőle, és mert érződik rajta a bénító félelem. Péter, ahogy csodálattal bámulta mennyire könnyedén, gyöngéden képes valaki gondoskodni, feltételek nélkül szeretni egy kis emberi életet újra felébredtek benne a régi elveszettnek hitt érzelmek.
- Van kedved segíteni? - kérdezte kedvesen.
- Hát... persze... - bizonytalansága sokkal inkább a védtelen kisgyereknek szólt, nehogy valamit rosszul, vagy ügyetlenül csináljon. Odament az étkezőasztalhoz, ahol a kisfiú kedvére ficánkolt, és gügyögött párat.
- Kérlek tartsd a lábacskáit, amíg eltűntetem a kakifoltokat! - a fiatal nő azonnal babatörlőkendőt húzott elő táskájából, és ápolónőket is megszégyenítő precizitással igyekezett szárazra varázsolni kisfia popsiját.
- Így ni! Már meg is vagyunk! - jelentette ki alig öt perc múltán. - Ugye nem is volt annyira nagy dolog? Igaz-e?! - végre teljes szívével mosolygott, amire általánosságban az emberek csak meglehetősen ritkán, ha képesek.
- Fantasztikus anyuka vagy, és nagyon csodállak... - úgy jöttek a szavak szájára, mintha vallomást tenne. - Bárcsak több időnk lehetett volna együtt...
Annamari felnézett, és helyeslőn biccentett, mint akinek a gondolataiba láthatnának.
- Kicsit üljön le a nappaliban, és beszélgessünk! Persze csak, ha van hozzá kedved? - Nem is kellett több unszolás, késztetés már húzta is magával a megilletődött Pétert.
Annamari helyet foglalt. Persze gondosan ügyelve, nehogy összegyűrje ruháját. Még erre is igen nagy gondosságot fordított, akárcsak egy pedáns háziasszony. Pedig annak idején mennyire kimért volt, és sokszor szándékosan is szarkasztikus. Hiába! A legtöbb ember fokozatosan megváltozik.
- Gondolom azt szeretnéd tudni, hogy miért pont hozzád, és nem máshoz fordultam? - szögezte neki a kérdést. Határozottsága, egyértelműsége ismét szerelmes késztetést varázsolt a férfi szívébe.
Péter bólintott.
- A válasz egyszerű! Rájöttem, hogy akivel együtt éltem közel hét évig más ember volt, mint aminek mutatta magát. Persze ez nem kifogás! Mégis az a fajta se veled, se nélküled gyilkosan pokoli féltékenység, mely főként a volt férjemet jellemezte szerintem brutális volt. Ha tovább folytatódott volna a legrosszabb rémálom köszönt rám, és ezt semmi szín alatt sem hagyhattam.
Péter elgondolkodott kicsit a halottakon. Úgy tűnt kedvére megrág, megemészt minden egyes szót, mielőtt a következő mondat elhagyná a száját.
- Őszintén remélem, hogy nem esett semmi bajod... - jegyezte meg végül.
- Nem olyan fából faragtak ám engem kisapám! - mutatta két vékony karján a nemlétező izmokat. - Ha kell még egy elefántot is széttépek, ha felidegesít. - De most te jössz! Ne kímélj! Mesélj nekem mi történt veled mióta megkaptuk azt az átkozott, szánalmas diplomát, ami mostanság bizony annyit sem ér, mint a vécépapír. Voltak barátnőid? Párkapcsolat? Gyerekek? - felfokozott, lázas kíváncsisága ismét újult lelkierőt csepegtetett Péter hajótörött, elveszettnek hitt hétköznapjaiba. Mintha egyszerre új élet költözött volna a magányos emlékekkel zsúfolt panellakás szobáiba.
- Hát... volt valakim, aki éppen az esküvőnk napján gondolta meg magát, és szakított velem! Pedig álomgyönyörű mennyasszony volt. Fejékes, fátylas, csipkézett mennyasszonyi ruhával. Azt mondta, azért szakít, mert kifulladt a kapcsolatunk, és mert sohasem vetett fel bennünket a pénz, és az anyagi jólét. Így hát pont a Polgármesteri Hivatal előtt hagyott faképnél, és nekem kellett elmagyaráznom az örömszülőknek, hogy nem lesz esküvő! - hangjában egy megtört, csalódott, megalázott férfi vallomása keveredett össze egy örök gyereki én sebezhetőségével.
Annamari kicsit közelebb ült, és gyengéden simogatni kezdte jóbarátja arcát. Péter nem győzött figyelmeztetni önmagát, hogyha egy óvatlan percben most sírva fakad, akár egy pisis kisiskolás, akkor - meglehet -, ez a fantasztikus nő is azonnal kiábrándul belőle, hiszen hét év - ha innen nézzük -, azért mégiscsak hosszú idő.
- ...És a szüleid? Mit szóltak ehhez az egészhez?
- Hát... néhai apám valósággal majd felrobbant. Hiszen te is ismerted, míg szegény anyám nem győzött vigasztalni, mert sajnos később rám tört a depresszió, ami kisebb öngyilkossági kísérletekben öltött testet. Nagyanyám kiadósan felpofozott mire sikerült erről a tragédia útról letérítenie. Azt hiszem, hogy kicsit az utóbbi időben, mintha szándékosan lemondtam volna a boldogságról... Megérted ezt?! - most először sikerült határozottan, elszánt komolysággal a nő szemébe néznie.
- Azt hiszem igen! Tudom, hogy azt hiszed, hogy vége van a világban, meg hogy téged már nem szerethet senki, és te vagy az egyetlen, aki ezekkel a problémákkal küszködik, de én most itt vagyok melletted, és mindennél jobban szeretnék segíteni neked, mert fantasztikus embernek, és nagyon jó barátnak tartalmak. - erősen megszorította a kezét, hogy a férfi érezze nem maradt véglegesen egyedül.
- ...És hogy haladsz a karriereddel? Készül a forgatókönyv? Milyen írásaid vannak már kész? - Annamari a biztonság kedvéért témát váltott, mert szeretett volna vidámságot csempészni a komor, letargikus szomorúság helyébe.
- Ami azt illeti eddig jó sok e-bookot sikerült megírnom, de egyszerűen képtelen vagyok köteteimet úgy értékesíteni, hogy az a legtöbb könyvkiadónak, vagy szerkesztőnek megfelelő legyen. A múltkor is felhívott egy szerkesztő. Minden versemet ígéretesnek találta, csak hát közel fél millió forintot kért, hogy a nyomdai munkához legyen indulótőke. Sajnos azt mondtam, hogy így már nem aktuális.
- És mi a helyzet a külföldi karrierrel? Mintha azt említetted volna nekem egyszer, hogy külföldön is szívesen szerencsét próbálnál?
- Huh! Hát.. igen... az egyetemen irodalomtörténet órán megismerkedtem egy angolos hölggyel, aki szerintem már Londonban telepedett le, és sokáig azt beszéltük, hogy egy független angol könyvkiadó indulásnak nem is lenne olyan rossz. Három-négy hónapos betanítási időt követően ő lefordította volna a verseimet, és ha szerencsénk lett volna, akkor lehet, hogy valami elindult volna. Sajnos apám halála mindent derékba tört. Aztán három évvel később édesanyámé. 
- Jaj, szegénykém! Ez borzasztó! Hogy történt? - szomorú, aggódó tekintetébe bele volt írva, hogy nagyon sokat jelent neki a férfi barátsága, és bizalma.
- Október huszonhatodikán az éjjeli órákban. Kétoldalú infarktus vitte el... - fátyolos lett az arca. Érződött, egész lelkében remeg, mint a nyárfalevél, viaskodik saját érzéseivel.
 - Tudod amióta nyugdíjas lett egyre kevesebb dologban értettünk egyet, és azt hiszem... nagyon eltávolodtunk egymástól...
- Tudom, hogy ez fájdalmas neked, és őszinte részvétem szüleid miatt, de apád szerintem szeretett téged, csak nehezen fejezte ki magát. Ettől még nem szabad haragudnod, vagy neheztelned rá! Egyszerűen csak... így kellett elfogadnod őt... - Annamari tudta, hogy ez bizony soványka vigasz egy ember halála után, de azért most mindenképp bátorítani, vigasztalni akarta a szívének kedves férfit.
- Ami szinte mindig is zavart apám viselkedésével kapcsolatosan, hogy rendkívül szélsőséges, és labilis természetű ember volt! Egyik percben még fagyit, vagy csokit vett, és vajra lehetett kenni, míg a másik pillanatban az ember már azzal szembesült hogy heves hangulatkitörések, és atombomba-indulatok jellemzik. Túl büszke volt hozzá, hogy bocsánatot kérjen!
- Bocsáss meg, de akkor ezért nem akartál bemutatni? - ártatlan kérdés volt, mégis nagyon nagy jelentőséggel bírt.
Péter lehajtotta merengve, szomorún fejét, mint aki szégyenkezik egy már régen elkövetett bűne miatt, amit nem lehet jóvá tenni, vagy éppen megbocsátani.
- Szeretném megmagyarázni, hogy főként az apám volt az, aki semmit sem helyeselt! Képzeld csak mekkora patáliát csapott volna, ha velünk vacsoráztál volna. Tudom, hogy gyáva vagyok, de sokáig féltem apám haragjától. Amikor állás nélkül voltam, és nem sikerült egy-egy állásinterjú rendre felpofozott. Nem volt éppen kellemes.
- Oh! Ezt nem tudtam! Bocsáss meg! Én váltig azt hittem, hogy csak féltél elhívni, hogy bemutass a szüleidnek, de most nagy kő esett le a szívemről, hogy tisztáztuk ezt a félreértést. És megpróbáltál ismerkedni az évek során...?
- Hazudnék, ha azt mondanám erre, hogy nem voltak szerencsétlenkedő próbálkozásaim. Egyszer a Jászai Mari térhez közeli kávézóban beszéltem meg személyes találkozót az egyik randioldalon megismert tanárnővel, akiről kiderült, hogy öt gyereke van, és csak arra kellettem volna, hogy fejőstehén legyek. Ehhez semmi kedvem sem volt, és sajnos, ahogy az lenni szokott az illető hölgy volt az, aki megsértődött ezen, és egy-két találkozó után dobott.
- Ezt őszintén sajnálom, mert szuper pasi vagy! Az a nő pedig, ha csak a pénz érdekelte akkor nem érdemelt meg téged!
- Bárcsak ennyire egyszerűen el lehetne intézni mindent! A színházak éjszakája volt a legrosszabb...
- Na? Mesélj? Ezt a történetedet még nem ismerem! - feszült izgalom lett úrrá rajta.
- Hát... elmentem a Nagymező utcába, és már a színház bejárata előtt jócskán leégettem magam, mert a biztonsági őr valami idiótának nézhetett. Az egyik színésznőnek próbáltam verseket vinni, mert azt olvastam, hogy szereti a kortárs verseket! No meg Radnóti az egyik kedvence.
- És ha jól sejtem a biztonsági őr totálisan bunkó szemétláda volt veled, és lekezelően viselkedett?
- Hogy találtad ki? Egyébként pontosan erről volt szó!
- De azért remélem, hogy nem hagytad magad, és jócskán kiosztottad a pasast?
- Hát... nem egészen. Váratlanul, felkészületlenül ért a primitív viselkedése, és ezért meghunyászkodtam, és egyszerűen letettem egy nagymamakorú hölgynek a verseimet a művészbejárónál.
- Nem szeretnélek kioktatni édesem, de ez nagy hülyeség volt, mert mi van, ha a verseid a szemétben végezték?!
- Erre már én is gondoltam, ezért másnap visszamentem, és a kedves nagymamakorú néni említette, hogy a művésznő el volt ragadtatva. Csak azt nem értem, hogy miért nem hagyott egy kis cetlit a portán, vagy valami, amiben megköszönte volna, hogy gondoltam rá.
- Drága barátom! Az efféle felszínes, showbizniszben dolgozó nőcskék mindig felszínesek maradnak! Tudom, hogy ez téged kiábrándít, de ez van! - megsimogatta újból kezét, és vigasztalta. - Mit szólnál egy finom ebédhez? Nagyon szívesen összeütnék neked egy finom harapnivalót!
- Az most remek lenne! - kedvesen bevezette a konyhába, közvetlenül a nappali mellett, ahol mindennek makulátlanul a helyén kellett lennie. Érezte, hogy lassacskán visszaköltözik lelkébe a harmónia, és a béke. Mindenütt rend, és tisztaság uralkodott.
- Csúcs ez a hely ahhoz képest, hogy alig tizennégy négyzetméter! Mit szólnál egy kis spagetti tésztához?
- Remek választás! - Péter máris előkészítette jóbarátjának a szükséges lábasokat és eszközöket, hogy minden a rendelkezésére álljon, majd élvezettel nézte, hogy barátja mennyire jól kiismeri magát egy másik ember konyhájában.
Alig telt el kevesebb, mint tíz perc, és Annamari bámulatosan ínycsiklandozó ebédet készített mindkettőjüknek. A kisfiúnak is melegített egy kis tápszert, és gyöngéden megetette, majd asztalhoz ültek. Péter gondosan megterített, és még szalvétát is tett a különösen kedves vendég tiszteletére.
- Igazán figyelmes úriember vagy, hogy még szalvétát is tettél! Ritka kincs vagy a mostani világban!
Péter nem igazán tudott a bókokkal mit kezdeni. Különösen akkor nem, ha azok rá vonatkoztak, de most kellemes érzések járták át belsejét.
- Ö... hát... köszönöm szépen... - már megint jócskán elpirult.
- Csak nem elpirultál, hékás? Ez annyira édi! - könnyed, fellengzős puszit adott.
- Ö... köszönöm...
Péter kihúzta Annamari előtt a széket ügyelve, hogy az udvariasságán csorba ne essék. Most viszont Annamarin volt a sor, hogy pirulásával kellemesen nyugtázza barátja figyelmességét.
- Igazán kedves... Remélem ízlik majd, amit főztem!
- Egészen biztosan! - jegyezte meg, bár Péter válogatós volt, azért a finom ételeknek így sem tudott ellenállni. Óvatosan villájára szúrt egy kevéske tésztát, mert eddig nem igazán volt alkalma, hogy más társaságában fogyassza el ebédjét. - Mennyei! - rágott óvatosan.
- Látod drága barátom! Ennek őszintén örülök! Nagymamám szerencsére sok mindenre megtanított, hogy felnőtt koromban se maradjak elveszett bárány. Azt hiszem most kicsit elégedett lehetek magammal.
Péter jóleső érzéssel hallgatta Annamari történetét: hogy mennyire hamar ismerkedett meg filmrendező pasijával, aki szinte azonnal szakított vele, amint kiderült gyereket vár, hogy mennyire elszántan keresett magának állást, és ha nem lett volna egy-két megbízhatóbb barátnője most nagy valószínűséggel még segélyt sem kapna, hogy nyáron előszeretettel utazott egzotikus tengerpartokra, ahol szinte mindig rátört a kínzó honvágy, és magánosság ösztönös keveréke. Mire befejezték az étkezést a kisfiúcska újból gügyögni kezdett, és ez azt jelentette, hogy valamire szüksége van.
Annamari odament és érdeklődve kérdezgette kicsi csecsemő fiát, hogy vajon mire lehet szüksége. Előbb megnézte a pelenkát, hogy nem nedvesedett-e át, vagy hogy nem kell-e újból tisztába tennie? Majd kezével kanalat formázott, és megpróbálta kisfiával megértetni, hogy nem éhes-e? Végül óvatosan ölbe vette, és ringatni, nyugtatni kezdte, mire a kisfiú egy-két perc után kellemes álomba merült szuszogva. Pétert határtalan öröm, és boldogság járta át. Úgy érezte, mint akit kegyébe fogadja a bizonytalan sors, mert beavatja egy édesanyja és egy csecsemő legféltettebb, legbizalmasabb hétköznapjaiba. Titokban csak arra vágyott, hogy Annamari és kisfia még maradjanak legalább pár napot, amíg rendeződik minden.   
Hosszú idő után végre ténylegesen úgy érezhette magát, mint aki kapott egy második lehetőséget az élettől, és új családra találhatott. Örökké nyughatatlan, hajótörött, sebezhető szívében beköltözött a hőn áhított béke és harmónia.