TITKOK ÉS MENEKÜLÉSEK

Tizennyolcéves korára egyszer csak abbamaradt a kellemetlen, és rendkívül megalázó vizelési kényszere. Addig - jobbára -, anyja, és nagyanyja ment el, hogy nedvességet bent tartó, extra nagy pelenkákból kiadósan bevásároljanak, mert erre biztos, ami biztos szükség volt, hiszen a szomorkás, alapvetően magába fordulásra, elmélkedésre hajlamos kamasz fiú kicsit mindig is úgy érezhette magát szerető családja körében, mintha egy udvarias, átutazó vendég, vagy totálisan idegen lett volna, akit csak meghívtak udvariasan, de nem marasztalnak.
- Hát ti? Hova készülődtök?! - szólt az idegeskedésre, és kisebb dühkitörésekre hajlamos családfő, akinek egyik kedvenc elfoglaltsága volt, ha az anyatigristermészetű anyuka, vagy a karakán nagymama nem volt otthon előszeretettel alázta meg saját fiát, mondván egy igazi férfinak elkél némi-nemű segítség ahhoz, hogy igazi férfi váljék majd belőle, persze csak ha itt az idő.
- Semmi baj kedves Gyula! Vennünk kell egy-két dolgot, de sietünk haza! - felelt gyorsan lánya helyett a mindig felkészült, és naprakész nagymama.
- Nem akarjátok, hogy elvigyelek autóval benneteket? Úgy sincs éppen jobb dolgom! - ajánlkozott az apa.
- A világért sem! Te csak érezd jól magad! - válaszolta a kicsit aggódó feleség, mert ha megint kitudódik, hogy pelenkát mennek vásárolni a fiúnak, akkor ütősebb, kiadósabb hazugsággal szükséges majd elaltatni a családfő minden további gyanúját, és bizalmatlanságát.
A délelőtt nagyobb részében a nagymama és lánya pelenkát válogattak, és mindannyiszor egy kotnyeleskedő, vagy éppen csak kíváncsiskodni vágyó szomszéd, vagy ismerős felbukkant a közelükben, ők kegyes hazugságként mindenkor csak annyit feleltek. hogy egy szomszédba költöző fiatal házaspárnak veszik a pelenkát, mert a kisgyerekeknek szükségük van rá.
És miután a szomszédok érdeklődő kíváncsiságait sikeresen, kölcsönös cinkosság, és rafinéria mellett leszerelték nyugodtan, és gondtalan kedvvel vásárolhattak.
- Anya! Egyszerűen már torkig vagyok ezzel az egésszel! Mikor lesz ennek végre?! - fakadt ki az egyik bevásárlóközpontban a kimerült, de mindig nett és nagyon csinos anyuka. - Miért nem képes Ákos abbahagyni az állandó ágybavizelést? Csak nincs valami komolyabb, egészségügyi baja?
- Ugyan már édes lányom! Ne beszélj butaságokat, az egyáltalán nem illik tehozzád! Ákoska ezt az egészet - meglásd -, kifogja szépen nőni, és elfelejti a vele történt gonosz dolgokat. Aztán pszichológushoz vittétek-e őt?!
- Még csak az kéne! Képzeld csak, ha a mindig vitatkozásra kész apja megtudná egy szép napon, hogy a fiacskája egy érzelmi idióta? Hát én mondom mérgében kirúgná a ház oldalát.
- De édes lányom! Te is tudod, hogy az embernek sosem szabadna szégyellnie segítséget kérni! Legfeljebb el kellene hitetnünk a férjeddel, hogy Ákoskát magánórákra, vagy valami hasonlókra hordjuk! Már különben is szó volt róla, hogy gondjai vannak a matekkal, meg a fizikával. Vagy nem?!
- De, de! Ami igaz, az igaz! Ez nem is hangzik olyan rosszul. - helyeselt az anyuka. - Én azért a biztonság kedvéért ezzel is óvatosan hozakodnék elő.
- Teljesen te döntesz édes lányom! De ennek a dolognak muszáj a végére járni vagy, így, vagy úgy, mert a fejedre nő, ha nem vigyázol! - kardoskodott az idős özvegyasszony.
Mire hazaértek a családfő elvitte valahova a kamaszfiút. Üzenetet hagyott a hűtőszekrény fehér ajtaján, miszerint délután fognak hazajönni.
- Már megint hova vihette?! Állandóan hurcolássza, mintha az segítene! - jegyezte meg aggódva az anyuka, majd hozzálátott az ebéd elkészítésének. Bár valósággal ki nem állhatta az örökös konyhai pepecseléseket néhány egyszerűbb ételt muszáj volt megtanulnia elkészítenie, ha egyfajta viszonylagos, átmeneti békét szeretett volna fenntartani családon belül.
Az apa és kamasz fia kora délután érkeztek vissza. A fiún jócskán látszott, hogy rendkívül megviselhette valami. Haragos volt, és duzzogó, és elhúzódott akkor, amikor fülig érő, bájvigyorral büszke apja magához akarta ölelni.
- Te mi meg? Merre jártatok? Miért ilyen mérges a fiúnk?! - lepődött meg az anyuka, aki otthoni ruhát viselt, és készen volt az ebéddel. - Éhesek vagytok? Készítettem finom ebédet!
- Nem, kösz! Én nem kérek semmit! De Zoli biztos megéhezett! - jelentette ki az apa, majd tüntetően elvonult a nappaliba, hogy tévézzen.
- Gyere kincsem! Biztosan nagyon éhes vagy! Mi történt veled mesélj? - a készételt berakta a mikrosütőbe, hogy rendesen átmelegítse.
A kamaszfiúnak gyorsan be kellett rohannia a fürdőszobába, és kicserélnie a pelenkáját, amit a ruha alatt elrejtve viselt, mert a délelőtti kínos kalandok után nem lett volna ildomos, ha bárki észreveszi, hogy megint bevizelt. Így is, ha apja észreveszi a kis bakit a kocsi anyósülésén nyomos hazugságot kell kitalálniuk közösen az anyával, nehogy rajtuk csattanjon az indulat keserű ostora.
A kamaszfiú amilyen gyorsan csak lehet tiszta pelenkát vett fel, és igyekezett észrevétlen megszabadulni az elhasznált másikról. Visszament a kis étkezősarokba, ahol időközben anyja megterített neki, és kiszedte az ételt.
- Na? Mesélj csak életem? Mi történt?
- Apa már megint úgy viselkedett... - jegyezte meg mérgesen, morcosan. Evett egy kis ételt.
- Kincsem! Te is tudod, hogy apád nagyon nehezen mutatja ki az érzéseit, ezért muszáj, hogy sokkal toleránsabbak, megértőbbek legyünk vele szemben. Meg tudod ezt érteni?
- Akkor sincsen semmi joga rá, hogy állandóan megalázzon, és komplett hülye gyerekként kezeljen.
- Ebben teljesen igazad van! Azért az én kedvemért megpróbálsz rendesen viselkedni?
A kamasz srác szomorkásan bólintott.
- ...És mit csináltatok?
- Már megint arra a lepusztult, ócska helyre vitt, ahol gyerekeskedett! Megmutatta hol nyírták ki a fehér bárányt.
- Oh! - lepődött meg az asszony. - Arra a helyre én is jól emlékszem! Ne izgasd magad! Ezt velem is gyakorta megcsinálta. - mosolyodott el kellemesen régi emlékei fölött nosztalgiázva.
- Szerintem... apa az utóbbi időben... furcsán viselkedik... - jegyezte meg titokzatosan a fiú.
- Ezt hogy érted? Megváltozott a viselkedése?!
- Hát... olyan mint volt, mégis... néha olyan... golyóssá válik...
- Ezt hogy kell érteni?
- Nem is tudom... Csak azt mondom, mintha egy totálisan idegen ember nézve vissza rám! Szerintem történt vele valami.
- Szerintem azért változhatott meg, mert a Jóska meghalt! Te is tudod, hogy nagyon közeli barátok voltak!
- Igen! Erre már én is gondoltam! De azért ez akkor is nagyon... furcsa.
- Semmi baj szívem! Te csak csinálj mindent úgy, ahogy máskor! Apáddal pedig majd elbeszélgetek én! Most edd meg az ebédet, aztán csinálhatsz amit csak akarsz!
A kamasz fiú engedelmesen belapátolta az aznapi ételt, majd beviharzott a szobájába, hogy végre szent magányában kipróbálhassa a vadiújnak számító, számítógépes játékát. Itt legalább nem zavarta a kutya se. Az igazság persze az volt, hogy jó lett volna néhány haverral jókat bolondozni, meg marhulni, de az utóbbi időben hozzászokott a tartós egyedülléthez.
A családfőt könnyű volt fülön csípni, hiszen jobbára ki sem mozdult otthonról, és sokat dohányzott. Rendszerint a nappali melletti kisebb egérlyukszerű kiskonyhában. A feleség ide hívta be, és támadó hangnemben azonnal leteremtette:
- Mondd csak édes uram! Miért kellett neked össze-vissza hurcolászni a fiunkat?! - rakta fenyegetőn csípőre a kezét az asszony. - Olyan szomorúnak, és letörtnek tűnt, amikor beszélgettünk. Miért kell neked mindig árral szemben úsznod?
- Most meg mit pattogsz asszony?! Elvittem a srácot, és megmutattam neki, hogy milyen volt a gyerekkorom! Egyszerűen nem tudom felfogni, hogy ez miért akkora bűn! Jó! Igaz! Lehet, hogy sokszor nyers, és kemény vagyok vele, mert azt akarom, hogy ne maradjon egész életében egy elkényeztetett anyámasszony katonája. Anyuci kedvence!
- Te is tudod, hogy mennyire sebezhető, és érzékeny! Azért hívják ezt kamaszkornak, mert még nem felnőtt, de már nem is gyerek, akinek folyamatosan fogni kell a kezét! Most még jobban szüksége lenne a támogatásunkra! Ezt te is jól tudod!
- Egy nagy francot! Tudod mire van szüksége? Egy hatalmas seggberúgásra, meg néhány kőkemény pofonra, hogy megértse végre az élet nem rózsaszín habostorta! Én az ő korában már kőkeményen dolgoztam az alkoholista öregem helyett is! Eltartottam az anyámat, meg azt a hülye öcsémet! És akkor jössz te és azt képzeled, hogy kioktathatsz! - förmedt haragra.
- Hé! Nyugodj meg drágám! Csak beszélgetünk! Nagyon jól ismerem a kis családodat, de nem gondolod, hogy a fiad már egy teljesen más generáció új problémákkal?
- Egy nagy büdös fenét! Egy elkényeztetett, hisztis kölyök, akinek fegyelemre és tökönrúgásra van szüksége! Én ha tehetném azonnal kiraknám az életbe, hogy na kisöreg! Lássuk csak! Hogy vagy képes megállni a saját lábadon?!
- Ha a Szabadság-híd lábánál történt esetre gondolsz, pontosan értem mire gondolsz! Az egy rohadtul meggondolatlan, és kicsinyes lépés volt a részedről!
- Szerintem azt tettem, amit bármelyik normálisabb apa tett volna a fiával, hogy végre az életben férfi legyen! Vagy talán te is azt akarod, hogy a te kis madárfiókád még negyvenévesen is a nyakunkon legyen, és mi tartsuk el azt a hájas valagát?!
- Látom, hogy veled képtelenség beszélgetni! Inkább hagyjuk abba, mielőtt én is totálisan idegbeteg leszek! Csak annyit szeretnék elmondani, hogy egyáltalán nem ismered a fiadat, és a nagyobb probléma az, hogy egy fikarcnyit sem teszel annak érdekében, hogy ez megváltozzék.
A családfő morcosan, sértődötten nyitotta ki kedvenc újságját, és máris a sportrovatba mélyedt, hogy a továbbiakban már senkivel se kelljen szóba állnia.
Egy baljóslatú október végi hajnali éjjelen az apa, aki nem volt hajlandó igazából megismerni saját fiát kétoldali szívinfarktust kapott. Amikor családtagjai végső búcsút vettek tőle a kamasz fiú másnap észrevette, hogy már fölösleges a nagyméretű, extra pelenka. A továbbiakban felnőtt életében soha többet nem voltak vizelettartási problémái.

 MI A HELYZET A TANULNI VÁGYÓKKAL?!

Sokszor a legegyszerűbb mindennapok jelentik a legnagyobb megoldandó fejtörést, vagy kínos Kolumbusz-tojást az egyszerű, átlagember számára. Kozma András - balszerencséje az volt, hogy miután apja buszvezetőként meglehetősen sok baráti, és egyéb jellegű kapcsolatra tett szert, éppen ezért egyik ismerős kollegájához íratta be kissé mulyának, nyámnyilának bélyegzett, egy szem felnőtt fiát, hogy szerezze meg végre valahára a jogosítványt, amit már tizenhat éves kora körül illett volna megszereznie, hogy buszvezető, vagy kamionos váljék belőle, és végre rendes keresménye lehessen, hiszen így még mindig a szülei nyakán élősködött, bár eljárt alkalmi munkákba dolgozni, és a legtöbb kíváncsiskodó, kellemetlenkedő szomszéd vagy megszólta Kozmáékat, vagy ironikus módon gratulált nekik, hogy még mindig eltartanak egy harmincadik évében járó, felnőtt férfit, aki vészesen közelített a negyedik X-hez.
- No hát akkor édes fiam! Elmész szépen Budaörsre és megkeresed Trogmayer Ferencet! Hivatkozz csak nyugodtan rám!  Egyébként is számos szívességgel lóg, tehát nem lehet semmi probléma, sem fennakadás! - közölte erősen dohányfüstöt pöfékelve a kisnyugdíjas Kozma fiával, aki már most fulladt az irritáló, és kellemetlen cigifüsttől, nemhogy mondhatott volna bármit is. Így hát egyetértőn bólogatott, és erősen kánikulába hajló, áporodott reggelen útra kelt Budaörs irányába, és miután a buszra várnia kellett volna kereken húsz teljes percet, inkább úgy döntött, hogy a csekélyke pár kilométeres távolságot inkább gyalogolva teszi meg! Úgy is kell a testmozgás! Legalább imponálhat apjának, aki szerint világ életében egy kövér, mihaszna mangalica volt.
Több mint másfél órányi intenzív, keményen izzasztó, fullasztó, vesét kiköpő gyaloglás után a fiatalabbik Kozma sikeresen megtalálta a Budaörsi címet, ahova mennie kellett.
Az emeletes, kétszintes, kellemes családi ház úgy tűnt, hogy minden kényelmet, és feltörekvő igényt maximálisan kielégít, és akik itt lakhatnak módosak, és szépen eléldegélnek. ,,Nekem sosem lesz ennyire hivalkodó, puccos házam!" - határozta el magában, és hármat csöngetett a díszes, kovácsoltvas kapun, melyen a ,,Vigyázat! Harapós kutya!" - felirat díszelgett.
Abban a pillanatban, hogy utolsót csengetett egy valóságos habzószájú vérebtorkú, masszív, testes dobermann rohant ki egy ócska, fából eszkábált kutyaházból, és mérges dühöngésekkel rontott neki a halálra rémült fiatal férfi felé.
 -Hé... nyugi van! Jó kutya! Kedves kutya! - idegességben Kozma mindig hajlamos volt sokat beszélni, vagy hadarni, amit a környezete nem tudott hova tenni.
Néhány perc múltán egy papucsban csoszogó, potrohos, sörpocakos nyugdíjas is megjelent - mint később kiderült minden bizonnyal ő lehetett a nagypapa, vagy ahogy egyes helyeken vezeték: a nagy öreg.
- Jónapot kívánok! Kozma András vagyok! Vezetni jöttem! - felelte szószaporítás helyett a fiatal férfi, hiszen eddig is hihetetlenül nagy feszültségben volt, és nyughatatlanságára még jócskán rátett egy nagy lapáttal a morgó, folyamatosan ugató, vicsorgó házi kedvenc.
- Béla! Kussolj! Lábhoz! Mind ‘jár szólok a fiamnak! Bejön, vagy nem?! - kérdezte álmos hangon.
- Nem köszönöm! Inkább itt várom meg! Ha nem gond!
Az öreg nyugdíjas fáradt, komótos kedvvel visszacsoszogott ahonnét jött, de ezúttal elcsalogatta a bejárati kapu közeléből a ravasz, és dörzsölt dobermannt, amitől Kozma valósággal maga alá csinált.
Körülbelül fél órába is beteltet mire egy jócskán megtermett, vállas, nehéz fizikai munkához szokott ember kilépett a családi házból, és széles vigyorgó mosollyal köszöntötte:
- Szép jó reggelt! - nyújtott barátságosan kezet. - Trogmayer Ferenc vagyok! Csak nem Kozma Mihály fiához van szerencsém? - kezdte máris méregetni.
- Üdvözlöm! - rázta meg jó erősen a vaskos, paraszti kezet. - De attól tartok! Többé-kevésbé. - jegyezte meg félszegen, bizonytalanul, hiszen távolságtartással kezelte elsőre az embereket.
- Találkoztam az apáddal, és ő azt mondta, hogy tanítsalak meg mindenre, ami a kocsivezetéssel kapcsolatos! - jelentette ki, miközben mindvégig szúrós, nagy szemekkel folyamatosan sakkban tartotta a fiatalembert.
- Hát... ö... azt hiszem...
- Hát, akkor próbáljuk meg! Gyere utánam! - elvezette a nagy családi ház melletti garázsba, ahol tanulóvezetői autó állt kissé piszkosan, sárfoltosan a garázsban. Tetején az autósiskola jól ismert logójával.
- No, hát ez volna a kis aranyos! - nézett végig dagadó büszkeséggel a kissé ócska, rozsdásodásnak indult matuzsálemen a középkorú ember. - Vezettél már valaha?
- Hát... még nem igazán... csak láttam, hogy apám, hogy csinálja... – felelte hezitálva, mert tartott a másik reakcióitól.
- Akkor üljünk be, és lássuk mennyit tudsz! - máris behuppant az anyósülésre, melynek ülése alatt szintén pedálok voltak beszerelve, arra az esetre, ha az adott tanuló bármit elrontana.
A fiatal férfi kissé ideges, frusztrált gondolattal elfordította a kormány alatt az indítókulcsot, és a motor azonnal engedelmeskedve morgó hangokkal feldübörgött.
- No, eddig minden rendben! Akkor tolassunk ki a főútvonalra! – adott egyértelmű utasítást az oktató.  
Kozma előbb belenézett a kocsi két oldalán lévő kis tükrökbe, majd szélvédőre szerelt visszapillantó tükörbe is, ám még mindig nem igazán tudta, hogy valójában mit is kellene néznie ahhoz, hogy a kocsival biztonsággal kitolathasson.
 Mivel érezte, hogy az oktató - bár egyelőre türelmesnek mutatja magát, de azért kíváncsi, hogy mi a gond -, előbb óvatosan gázt adott, és azt tervezte magában, hogy csak szépen, lazán egyszerűen csak kigurul az úttest közepére, és sorsát rábízza a gravitációs erők hatásaira.
A kuplungot rükvercbe rakta, és enyhe gáz mellett hagyta, hogy a kocsi uralja a terepet, és nem ő. Szépen megindultak. Egyszer csak a semmiből felbukkant egy óceánkék busz utasokkal a fedélzetén.
 Az oktatót még most is higgadt nyugodtság jellemezte, ám valójában látszott markáns, ötvenes arcán, hogy egyre feszültebb, és idegesebb lesz vélhetőleg a vészesen közeledő busz látványától. Arcán vastag, öklömnyi izzadtságcseppek jelentek meg, mint a pánik első tünetei.  
- Nem akarlak siettetni, de jó lenne kigurulni végre, mert szembe találkozunk egy busszal, ha nem vigyázol! – emelte fel a hangját.
Kozma még mindig a gravitációra bízott, de azért most már kicsit szemfülesebben reagált a dolgok összefüggéseire. Még egy kicsit több gázt reszkírozott meg, így az úttest közepét szerencsésen elhagyva az autóval behajtott egy szépen nyírt, és kellő rendszerességgel karbantartott bukszusrengetegbe, mely vélhetőleg a szomszédos házban lakóké lehetett.
- A töketlen vadállat! Te anyaszomorító seggfej! Hogy maradtál volna az anyádba! - az oktatóvezetőn jócskán meglátszott, hogy szemeiben gyilkos lángok kergetőznek, és arca olyannyira pulykavörössé vált pillanatok alatt, mintha szándékosan visszaakarta volna tartani a bent ragadt levegőt.
- Én... őszintén sajnálom... ha... Szálljak ki...? - hebegte a megszeppent felnőtt férfi, és kis híja volt, hogy ott helyben el ne sírja magát.
- Átveszem a vezetést! Ha jót akarsz akkor befogod! - közölte nagy levegőt véve, ellentmondást nem tűrőn a nyugdíjas ember. Látszott, hogy valósággal legszívesebben máris felpofozná a gyanútlan Kozmát, aki most reszketően üldögélt mellette.
 Kiszállt, és hagyta, hogy az oktató foglalja el a vezetőülést.
Így is beletelt legalább húsz percbe mire az oktató nagyjából egyenesbe hozta a kocsit, és kivezette a szomszédos bukszusok, és bokrok bús rengetegéből, nem kis bosszúsággal, és káromkodásokkal megfűszerezve mondatait.
 Ebben is Kozma apjára hasonlított, aki minden kis kellemetlenség fölött egekig zengő patáliákra, és veszedelmes acsarkodásokra volt képes.
- Ezzel nagyjából megvolnánk! Most pedig újra ül át, és lássuk hogy megy a vezetés! - adta át a volánt újfent a jócskán megilletődött férfinak.
Kozma mindent úgy csinált, ahogy az oktató mondta neki. Újra beült a vezetőülésbe, és megpróbálta uralma alatt tartani a dübörgő lóerőket. Azzal a különbséggel, hogy a sebességváltást még mindig nem sikerült megfelelően elsajátítania, így jóformán ugráló autóval tették meg azt a kis útvonalat, amit egyébként problémamentesen szoktak megtenni a diákok.
Mire autójukkal elértek a kívánt bevásárlóközpont széles, tágas parkolójába, ahol aztán kedvükre gyakorolhattak a tanulók az autóvezetés csodáit a motor óhatatlanul is le-lefulladt, és a kuplung pedig totálisan leégett, és bedöglött.
Mivel az oktató embernek több barátja is volt nem csak az autóklubnál, de különböző jutányosan dolgozó, maszek autós szervízeknél elegendőnek bizonyult egyetlen mobilhívás, és a sárga angyalos vontatókocsi alig tíz percen belül már ott is termett, ahol lefulladtak. Az oktató még nyugodtnak, higgadtnak látszott. Semmi előjel nem mutatott arra nézve, hogy bármelyik pillanatban elöntheti felzaklatott idegeit a méreg. 
- Szevasz Ferikém! Csak nincs valami gond?! - kérdezte miután kezet fogtak egymással az autószervízes.
- Szia! Hát a kuplungot sikeresen tropára hajtottuk, mert a sebességváltást még bizony gyakorolni kell! - nézett szúrósan, mérgesen Kormára az oktató. - De egyébként minden rendben.
- Mindjárt meg is kukkoljuk hogy állnak a dolgok! - azonnal serénykedve munkához is látott.
Hosszú, töprengő percek következtek, miközben az autószervízes fickó bőbeszédűen szóval tartotta mind a fiatal Kozmát, mind pedig barátját az oktatót.
 Úgy tűnhetett vége-hossza nincs a meghökkentő történeteinek. Aztán nem sokkal ötven perc múltán vadonatúj sebváltóval, és némi módosítással újra elindult az autó. A szervízes fickó kezet rázott az oktatóval, és bár az oktató erősködött, hogy kifizeti a szükséges árat, de barátja nem győzött szabadkozni, hogy óvodáskoruk óta jó haverok. Ez jócskán szemet szúrt Kozmának, elvégre ha ők kértek segítséget az kivétel nélkül mindig pénzbe került, nem is kevésbé, és akkor itt van két jó barát, akik akár még ingyen is dolgoznak, ha a szükség úgy hozza. Ez aztán a kivételes helyzet.
- Ha bármi baj történne csak engem hívjál! Szevasz! - rázott vele kezet, majd beült a vontató teherautóba, és nagy gázzal ment a dolga után.
Ez után egy vasúti kereszteződésben fulladt le a motor. Először csupán kotyogni, prüszkölni kezdett, majd hatalmas, gejzírszerű füst öntötte el a motorháztetőt közvetlenül a vasúti sínek közepén. A helyi sebesvonat Intercityje éppen feléjük tartott.
- Mit tökölsz még ennyit te idióta?! Azonnal kotródj innét! - a rendkívül ideges, dühöngő oktatónál valósággal betelt a pohár, amikor megpillantotta a vészesen közeledő vonatot. Szabályosan kihajította a vezetőülésből a megdöbbent fiatal férfit, majd ő is megpróbált gázt adni, és nagy szerencsére az utolsó percben sikerült az autóval legurulnia a veszélyes sínek fogságából.
- Te senkiházi gennyfráter! Az a jó édes apád nem mondta neked, hogy a vasúti síneket mindig körültekintően szabad csak megközelíteni?! Te Isten barma! - olyan pulykavörös volt a dühtől, hogy az ember valósággal azt hihette menten infarktust produkál ott helyben. - Majd beszámolok én apádnak, hogy milyen egy idióta fiacskája van! Hova jártál te eddig, mi?! Az Elme és Gyógyintézetbe gondolom!
- Nem kérem! Az ELTE-BTK-ra.
- Ezt nagyon nehezemre esik elhinnem! No, szállj be te seggfej!
Azzal mindketten beszálltak, és most a teljes irányítást az oktató vette át. A jócskán megszeppent, kicsit talán meg is sértődött Kozma pedig elmondhatta magáról, hogy megpróbált vezetni tanulni több-kevesebb sikerrel.   

MÉRGEZETT INGER-ÁG

Megmérgeződtünk már mindannyian beteges
reménytelenül cédává aljasított,
olcsó tömegkultúrákkal mikre hajdanán
Ninivét-megjárt próféták figyelmeztettek
mindahányunkat s mikre
azóta újabb kérdés-válaszok sem jöhettek.

,,A szellem minden esetben kifoszt s meglop” –
mondogatták sokan, kiknek változó nyelve ma éppen
úgy a hasznosság s nem a nemesség
pártjára áll,mint hajdanán.
Mert már mindenki bólogatott birkamód,s tudta rég:
muszáj lett segget nyalni
fönntartások nélkül törekedni a túlélésre,
hiszen lyukasodó zsebekkel is élni kellett.
Tarkává tették a kiszínezhető igazságot is.
Hány bonc-tepsiben várhat még magára a feltámadás?!

Teljesíthető kérésként előbb-utóbb mindenkiben
fölrémlik az orzás-zsákmányolás szelleme.
Megmossák egymáson is a dagovány-szenny foltokat,
mintha egyszerűen kitisztítható volna.

Stigma-sebektől kilyuggatott bőrünket
tépkednék s aggatnák négy égtáj felé,
ha csak azon múlna, hogy rendes foglalkozás
és fizetéssel megváltoztathatnák
a sanyarún kuporgató jelent.
Valami miatt e olcsó,
benti lét hályoggá tompult odabent.

Reflexe még kinyílna s tapogatózna bátran.
A mozgó szenny, mint zörgő stráfkocsi
unos-untalan a hontalan,
sikátorszagú éjszakák űrén át megjelen.
Nincs értelme félni?!
Ki tudhatja erre a válaszokat?
Mert a próbákban s próbálkozásokban
már nincs semmi esély.

A Lét férgesült nyakán dróthurokba dugott,
veszett kutyák ordító, csaholó pofája látható.
– Megállás nélkül tapicskoló jégkockákon fürdőzünk
zsibbadtan felgyújtjuk a kommunikációs kapcsolatok hézagjait is!

AZ IGAZMONDÓ MESÉJE

Úgy érezte, hogy csakis áruló lehetett azon a bolondos ballagáson, amit bevállalós, vállalkozó szellemű osztálytársai találtak ki csakhogy egymást, és főként arrogáns, exhibicionista osztályfőnöküket minél hatékonyabban szórakoztathassák.
Egy idő után már nem volt annyira humoros, vicces, hogy mindenki egyedül csak az idióta hülye gyereket, vagy az osztály ügyeletes szánalmas bohócát látta benne. Eldöntötte, hogy ha törik, ha szakad de ennek a szánalmas, megalázó hagyománynak egyszer és mindenkorra véget vet. Már csak az alkalmas pillanatra várt.
Szerencsére éppen kapóra jött neki, hogy az angoltanárnője kisebb munkára fogta. Papírból, és kartonokból kellett összeragasztani különböző díszeknek valókat, és azt sem igazán volt baj, ha nem sikerült, mert a kutya sem vette észre, legfeljebb a kritikus tanárszemek.
,,Nemsokára úgy is érettségit fog kapni! Mi a csudának kell akkor mindig megjátszania az idiótát, mint akinek nincs ki a négy kereke? Bár az is igaz, hogy mivel egy megfélemlített környezetből jött a gimnázium védett falai közé furcsán, és szokatlanul viselkedett." - gondolta saját magával kapcsolatban.
Eredetileg azt sem tudhatta, hogy vajon melyik észlény fejéből pattanhatott ki a briliáns, kissé olcsó, hatásvadász  ötlet, miszerint: Az egész társaság öltözzön fel óvodáskorúak idétlen, és szánalmas gyülekezetének. Valakinek például még óriásnyalókat is sikerült szereznie. Az igazság az, hogy különösebben ez sem izgatta, sem nem érdekelte. Sokkal inkább, az, hogy Kriszti mit fog szólni hozzá, ha sehol sem látja időközben nagyon megkedvelt, hóbortos házikedvencét. Ti. ők ketten az évek során úgy kezdtek egymással viselkedni, akárcsak a titkos hősszerelmesek.
Biztos totálisan ki lesz bukva, és rendkívül dühös lesz rá, amiért nem volt hajlandó óvódás maskarába bújni, és együtt marháskodni nyolc teljes tanítási órán keresztül, miközben keresztül-kasul bejárták az osztállyal az egész iskolát.
- Tanárnő ne tessék haragudni, de meghúzhatnám magam itt, amíg ez az egész történet elcsitul? - kérdezte megilletődötten, félénken barátságos angoltanárnőjét, akit szemlátomást jócskán meglepett a szokatlan, váratlan kérés, hiszen azt gondolta, hogy mindig segítőkész, és szorgalmas tanítványa is részt vesz a bolondos ballagásban. Ennyivel - legalább is -, tartozik osztálytársainak.
- Persze, ez csak természetes! Csak nincs valami baj?! - kérdezte kíváncsian, összehúzott szemekkel.
- Inkább odabent beszélgessünk... - közölte a kamasz fiú, és azonnal belépett az ismerős mini egérlyukhoz hasonlatos szertárterembe.
- Ha nem bánod akkor lenne itt egy kis elfoglaltság! - a tanárnő máris kezébe adott kartonpapírt, és ragasztót, és a fiúnak az volt a feladata, hogy összeragassza a perforált részeket a megfelelő elemekkel, hogy csinos díszeket kapjanak majd az évzáróra. Addig is legalább elfoglalja magát! - gondolta, és nem foglalkozik, agyal azon, hogy vajon ki árult el kit?!
Időközben az osztály - akik úgy néztek ki akár csak a vidám, sugárzó, bohóckodni vágyó óvodások -, parádés jelmezekben, és maskarákba bújva vonultak végig főként azokon az osztálytermeken, ahol egykoron idejük legnagyobb részét töltötték.
Egyszer csak mindketten arra lettek figyelmesek, hogy nyílik az angol szertárterem megkopott, koszos ajtaja és egy csapat bolondozó, vigadó diák tódul be rajta ricsajozva ünnepi hacacárét csapva önmaga körül. A hitelen támadt vigasságnak aztán ideje korán vége szakadt, abban a pillanatban, hogy megpillantották elveszettnek hitt osztálytársukat, aki rendes, utcai ruhában, és bermudanadrágban üldögélt - szemlátomást rendkívül frusztrált, és feszélyezett állapotban -, és őket nézte.
Mindenkin egyenként végignézett, és a zöldszínű szemeiben egyszerre bujkált sajnálat, bocsánatkérés, és segítség, amivel csak azt szerette volna mindenkiben tudatosítani, hogy senkit nem ítél el, és hogy mindig is a barátai maradnak azok, akik most itt megjelentek.
- Kéz csókolom drága tanárnő! Azért jöttünk, hogy kicsit vigadva búcsúzzunk! - köszöntötte elrikkantva magát az egyik óvodás jelmezbe bújt vagány, kamasz diák. Ezt követte a közepes méretű szódásszifonból való, ünnepélyes locsolási ceremónia. Persze csak nagy vonalakban, és jelképesen, hogy a tanárnő kicsit érezze a ragaszkodó törődést. Miközben mindenki kántált, nevetett, és örült az osztályra kisebb szomorkás hangulat telepedett. Mindenki fejében kérdések özönvize kezdett utat törni magának. Persze mindenkit kizárólag egyetlen kérdést vezérelt, és foglalkoztatott: ,,Mit keres Soós Péter az angol szertárban, az angol tanárnővel?"
Mindenki tudta, hogy Péter halálosan bele van zúgva Krisztába, aki viszont kedvére kihasznált bárkit, ha úgy kívánta meg a helyzet. Mégis most a copfos, kislányos ruhát, és mókás, nagy lencsés szemüveget viselő, óvodásnak tűnő Kriszti szemlátomást úgy festett, mint akiben ténylegesen összetört valami. Mérgesen, neheztelően, kiábrándultan méregette jóbarátját, aki most magán érezte kutató, ítélkező pillantását, és félt a szemébe nézni, inkább másokra nézett helyette. 
A kis ünnepi bolondozásnak alig tíz perc után vége volt, és már mentek is a következő terembe, miközben Péter kínzó lelkiismeretfurdalást, és égető bűntudatot élt át, hogy miért nem tudott jó fej lenni, és együtt marhulni a többiekkel, hiszen ki tudhatja, hogy a ballagás után kit hova vezérel a bizonytalan sors.
- Nem akartam velük menni! - közölte hangosan, csak úgy önmaga megnyugtatása végett. - Én... nem akartam, hogy megint cirkuszi majmot csináljanak belőlem... - nyögte ki. Érezte, hogy a Krisztával történteknek még minden bizonnyal meglesz a maguk végkifejlete a távoli időben. 
- Nem szükséges, hogy mentegetőzz! Én teljesen megértem! Nem akartál szerepelni! - jelentette ki támogatón, együtt érzőn az angoltanárnő, de mivel nem lehetett becsapni pontosan tudta, hogy mit érezhet most tanítványa.
- Szerintem ez az egész érettségi vizsga nem jelent semmit! Az ember nem egy vizsgától lesz az, aki! - jelentette ki egy újabb megállapítást Péter csak azért, hogy megpróbáljon más témára terelni a beszélgetést.
- Ezt is megértem! Pontosan így gondolom én is! A lelki érettségnek is megvan a maga üteme, és fokozatai! - kezei továbbra is ragasztóztak, ollózták a karton, és egyéb színes papírokat.
- Pedig olyan jó lett volna, ha ezt a többiek is megértik... - pár könnycsepp kezdett vékony fonalként csorogni szemeiből.
- Nézd! Biztos vagyok benne, hogy az osztálytársaid is pontosan ezekkel az érzésekkel küszködnek. Most biztos azt hiszed, hogy hibáztál, vagy áruló vagy, mert becsaptad őket azért, mert nem vettél részt ebben a közös bolondozásban, de akik őszintén, és igazán megismerhettek téged az együtt eltöltött négy év alatt, azok pontosan tudják, hogy te milyen ember is vagy! - az angoltanárnő - akárcsak anyja -, mindig sikeresen elérte azt, hogy a bizalom ne sérüljön, sőt sikeresen építeni lehessen rá. Péter lehajtotta fejét. Gondolataiba mélyedt. Úgy tűnt erősen koncentrál afelett, amit a tanárnő kimondott, és még mindig borzalmasan érezheti magát, amiért ezt az egész bolondozást nem vállalta el.
- Annyira félek attól, hogy... ki kell lépnem az életbe, és nem tudom, hogy merrefelé induljak...
- Nincs ebben semmi szokatlan! A legtöbben mind átesnek ezen! Szerintem az igazán nagy kérdés most az, hogy próbáld magadban végiggondolni, hogy mit szeretnél csinálni. Vegyél a kezedbe tollat, papírt, és részletesen kezd el boncolgatni, hogyha egyszer már az irodalmat, és a humán tantárgyakat részesíted előnyben, akkor olyan pályát kellene választani, ahol ezt a két fő tárgyat részesítik előnyben.
- Pedig de jó lett volna a következő évet már a színművészetin kezdhetem... - kezdett nosztalgiázni mélabús kedvvel.
- Én nagyon büszke lennék saját magamra is, ha egyedül próbáltam volna meg a Színművészeti felvételit! Biztos vagyok benne, hogy előbb-utóbb te is elfogod érni azt, ami igazán érdekel. Úgyhogy csak fel a fejjel, és ne csüggedj!
- Azt hiszem nagyon szerelmes lettem egy lányba... - felelte tétován, bizonytalanul.
- Szerintem, ha a lány is hasonlóképpen érez, akkor biztos, hogy megtaláljátok egymást!
A délelőtt legnagyobb része a színes, és kartonpapírok ollózásával, vágásával, ragasztgatásával telt el. Péter a végére már egész szépen belejött, és csak nehezen akarta abbahagyni.
- Oh, Péterkém! Azt hiszem ennyi bőségesen elég lesz! Remek munkát végeztél! - dicsérte a tanárnő. - Várj csak! – hátra ment a kis terem hátsó részébe, ahol jobbára papírok, jegyzettömbök, tollak, és ceruzák feküdtek. Kivett két határidő naplót, és néhány tollat, majd visszatért.
- Fogadd sok szeretettel ezt a kis csekélységet! Biztos vagyok benne, hogy hasznát fogod venni, és írj le mindent, amiről úgy érzed muszáj leírnod! - nyújtotta át kedvesen, barátságosan tanítványának a kis jelképes értékű ajándékot. S bár a legtöbben nem biztos, hogy határidő naplókkal, vagy tollakkal bármit is kezdhettek volna, ám egy írogató ember számára ez maga volt az elismeréshez vezető legelső építőkocka.
Dél lett, és a bolondos ballagás is a vártnál hamarabb véget ért. Az osztály hirtelen szétszéledt, vagy néhányan kisebb társaságokra bomlottak fel, és sokáig beszélgettek a gimnázium előtti kis járdaszélen.
Péter nagy örömmel köszönte meg ajándékait, melyek úgy érezte egyfajta különös útmutatások, vagy iránytűk is a felnőtt életbe vezető mezsgyén, majd elköszönt.
- Péter! Ne feledd! Hallgass mindig a szívedre, és ne hagyd senkinek, hogy elrontsák a kedved, vagy bármiben is korlátozzanak! - szinte szülői jótanács volt, ami egy életre megragadt benne.
- Igenis tanárnő! Nagyon köszönöm! Viszont látásra! - lépett ki a teremből, és később az épületből is, ahol Kriszta várta nem túl barátságos arckifejezéssel.
- Ezt meg mi az istenért kellett csinálnod??? - támadt neki ellenségesen, finom ujjaival böködni kezdte mellkasát. - Teljesen tönkretetted a bulit! A többiek meg azt gondolják rólad, hogy egy kisstílű kis szemétláda vagy, csak mert nem akartál velük hülyéskedni! Mondd meg, mire volt ez jó?! - kis híján sírva fakadt, és meglátszott, hogy rendkívül megviseli az eset.
Péter - ahogy szokta -, máris átment megértő vigasztalásba, tiszta zsebkendőt nyújtott volna át, de lány elhajította a zsebkendőt, és továbbra is mérgesen, ellenségesen nézett vele farkasszemet.
- Én... nagyon sajnálom, ha... fájdalmat okoztam volna... de nem akartam, megint hülye gyerek lenni... - mondta ki.
- Te annyira töketlen vagy! Hát hogy lettél volna hülye gyerek, amikor mindenki idiótának nézett ki az óvodás szerelésében?! Nem tudom, hogy kettőnk közül ki az ostobább, meg a szánalmasabb! - arcát eltakarta kezeivel, hogy Péter ne láthassa a könnyeit. ,,Most kellene átölelni! Igen! Óvatosan megvigasztalni! Lehet, hogy az segítene!"
Óvatosan átfogta derekát, mint az idétlen tánctáborban, mikor először ért hozzá, és megpróbálta vigasztalni, ahogy a romantikus filmekből látta.
- Kérlek... nyugodj meg... nem lesz semmi baj... kövér vagyok, és úgy sem ment volna rám a jelmez… - jegyezte meg félénken.  
- Engem te ne nyugtass! Nem vagyunk már annyira jóbarátok! Érted?! Tudod mit? Érettségig nem is akarlak látni! És utána se nagyon! - leült a kis betonkorlátra, mely a vizesárkot fogta közre, és halkan sírva fakadt. Péter melléje tett egy pár zsebkendőt, és hazafelé ballagott. Utoljára még hallott valami szófoszlányféleséget, melyet később nehezen tudott csak visszaidézni. Vajon mit felelhetett neki az imádott hölgy?      

  SOSEM LEHET MEGEMÉSZTENI!                    

A legnagyobb feltűnést - általában -, mindig azok a nők gyakorolják egy adott társadalmi csoportra, akik vagy dögös szuperbombázók, vagy olyan fizikai adottságokkal rendelkeznek, melyekre óhatatlanul is a legtöbb ember nyálcsorgatón, sóvárgó mohósággal felkapja a fejét. Egyesek még elismerésük jeleként füttyentgetnek nagyokat.
A fantasztikusan sugárzó,  nagy barnaszemű teremtés, kontyot viselő, nyárias szoknyáját akár a legfinomabb anyagból is szőhették volna. Magas sarkú cipőt, és kis táskát viselt, mindene annyira tökéltesnek, kifogástalannak tűnt, mintha a Monacói Hercegségből, vagy valamelyik alkotmányos monarchiából jött volna látogatóba.
Sugárzó, angyali lénye egyáltalán nem volt tekinthető sem szokványosnak, sem megszokottnak. Minthogy a legtöbb ember nehezen is tudta volna elképzelni, hogy Grace Kelly, Audrey Hepburn, vagy Pier Angeli egyszerűen lemenjen a sarki közértbe bevásárolni. Ez egyszerűen totális képtelenségnek tűnt, egy olyan korban, ahol sajnos a legtöbb ember a szeme után megy, és nem a szívére hallgat.
Sokuknak például fel sem merült a gondolataiban, hogy ennek az álomszép, kifinomult, és bizonyára roppant intelligens, arisztokrata stílusú nőnek milyen nyomorúságos, szomorú, kiszolgáltatott volt a gyerekkora. Nem csupán azért, mert rút kiskacsának bélyegezték, és szigorkemény anyja nem győzte állandóan figyelmeztetni, mindig is egy kövér, hájas tehén lesz belőle - most mégis, ahol végigment adott esetben egy bevásárlóközpont sorai között a legtöbb ember zokszó nélkül hátrafordult utána, és elismerő pillantásokkal dicsérte.
Most is csupán azért ugrott el szabadidejében élelmiszert, és egy-két apróságot venni, mert rajongásig imádott nagymamája, akinél szívet megható nyári vakációkat tölthetett nagyon beteg lett, és a felnőtt nő mindenben támogatni, és segíteni szeretett volna neki, mert úgy érezte lelke mélyén, hogy ennyivel mindenképp tartozik.
A szükséges alapvető, tartós élelmiszerek mellett még vett pár dolgot, és mire végigjárt és megfontolt precízséggel megvásárolt mindent, amiről úgy gondolta hasznos, vagy fontos lehet a nagyméretű bevásárlókocsija is jócskán megtelt.
Amikor a pénztárhoz gurult a bevásárlókocsival szinte azonnal szemet szúrt neki egy pöttöm kislány, aki keservesen sírdogált, mert anyja éppen akkor ordítozott vele torka szakadtából, és úgy nézett ki, hogy kishíján menten fölpofozza ott mindenki szeme láttára.
- Nézz rám, ha hozzád beszélek! Az a legkevesebb, hogy rám néz, ha hozzád beszélek Adrienn! Mégis mit képzeltél magadról, mi??? Nem zabálhatsz több édességet! Így is egy nagy, kövér, hízott disznó vagy! Szánalmas, és gusztustalan vagy, akárcsak az az idióta apád, aki csak egész nap sört vedel, és focimeccset bámul.
- Ma-mami... miért haragszol rám...? Mi-miért vagy dühös...? - szipogta rendkívül elveszetten, elkeseredetten, és totálisan megfélemlítve a kislány.
- Nekem ne merészelj sírni! Megértetted! Mindenki minket néz! Mikor nősz már fel végre?! - húsos karjait azonnal rángatni, ráncigálni kezdte, mint egy ócska krumpliszsákot.
A gyönyörű, intelligens, kifinomult nő tőlük két vásárlónyira állt, és most megkérte az első két vásárlót, hogy hadd állhasson be a dühöngő anyuka mellé, amit a két másik, idősebb, nyugdíjaskorú zokszó nélkül meg is engedett. Talán éppen itt volt az ideje annak, hogy valaki móresre tanítson egy dühöngő szülőt, aki elfelejtett gyerekmódra gondolkodni, és érezni.
- Szervusz kicsim! Hogy hívnak? - kedvesen leguggolt hozzá, hogy testük egy vonalba kerüljön, és ne kelljen fensőbbségesen beszélgetni vele. - Az én nevem Anna! - nyújtotta kedvesen kezét, mire a megilletődött, és kisírt szemű kislány is kinyújtotta húsos ujjacskáit, és óvatosan megfogta a makulátlanul finom, és gyöngéd kezet.
- Adrienn vagyok... öt éves... - felelte bizonytalanul, nagyon félősen. Talán arra gondolhatott, mekkora patáliát fog csapni idegbeteg anya, ha észreveszi, hogy szóba állt egy kedves idegennel.
- Nincsen semmi baj kincsem! - benyúlt kistáskájába, kivett egy monogramos selyemzsebkendőt, és óvatosan felitatta vele a kislány őszinte könnyeit. Óvatosan megtörölgette nagyon elveszett arcocskáját.
- Nagyon okos, és szép kislány vagy! - igyekezett bátorítani, támogatni, hiszen pontosan tudta miket élhetett át szomorkás gyerekkori életében eddig. - Mit szeretnél kicsim?
- Anyukám mindig azt mondja ne álljak szóba idegenekkel, mert ők gonosz bácsik, és nénik!
- Anyukádnak igaza van, de én megmondtam, hogy hogy hívnak, és be is elmondtad, így már nem vagyunk idegenek egymásnak, nem igaz?!
A kislány ezen erősen elgondolkozott, majd barátságos, és kíváncsiskodó kifejezés jelent meg arcocskáján. Úgy tűnt, már nem akar többet se sírni, se szomorkodni.
- Te sokkal jobb vagy, mint az anyukám! - hálás kis szíve valósággal csilingelt, ahogy fátyolos szemein át ránézett. Őszinte hála ragyogott bennünk.
- Jaj, de drága vagy! - óvatosan megölelgette. - Szeretnél egy fagyit, vagy csokit?
- Szeretem a csokit... - felelte kis madárka hanggal.
- Tudod mit te választhatsz milyet szeretnél?
- Én??? - döbbent meg a kislány elkerekedett, hitetlenkedő szemekkel.
-  Bizony, bizony csillagom! Akkor hát? Válasz?
A kislány erősen koncentrált, törte kis buksi fejecskéjét, hogy vajon melyik lehet a legfinomabb csoki, amit valaha is kóstolt. Pufók kis kezecskéivel rámutatott előbb az egyik csokimárkára, aztán sorrendben a másikra, ahány fajta csak ki volt rakva a pénztár melletti rekeszbe. Látszott rajta a heves félszegség, ami általában akkor fogja el a legtöbb embert, mikor döntéskényszer előtt áll, és állást kell foglalnia.
- Szerintem ez a három nagyon jó választás kicsim! Én is ezt választottam volna! - simogatta meg kedvesen a kislány haját, majd a kért csokikat a feketeszínű futószalagra rakta. A váratlan fenyegetés éppen ebben a pillanatban robbant csak igazán. 
- Hé! Hogy merészeli?! Mi az ördögöt akar az én lányomtól?! - rángatta durván, és erőszakosan el a gyönyörű, egzotikus nőtől a dühöngő anyuka lányát.
- Üdvözlöm kedves asszonyom! Anna vagyok! Bűbájos kislánya van!
- Nem ezt kérdeztem maga ócska riherongy! Arra feleljen, hogy mi a francot akar a lányomtól?! - ellenséges, támadó állást vett fel. Úgy tűnt, mint aki bármelyik pillanatban támadásra készül. Szinte vérben forogtak méregető szemei.
- Kedves Asszonyom! Ne legyen irracionális, ha megkérhetem! Nyugodjon meg! félreérti a helyzetet!
- Engem maga ne nyugtasson! Érti?! Ha még egyszer a lányomhoz szól, akár egyetlen szóval is megtalálom magát, és kicsinálom! Világos?! - látszott, hogy az idegbeteg, szemlátomást hihetetlenül dühöngő anyukával a csinos-stílusos nő semmit se tud kezdeni. Nagyon megsajnálta az időközben megint sírdogálni kezdő kislányt, akinek pusztán csak az volt az egyetlen hibája, hogy szóba állt egy kedves, barátságos idegen nénivel.
- Te pedig jegyezd meg! - durván, erőszakosan ragadta meg a pufók kislány húsos karjait. - Ha még egyszer ellent mondasz nekem akkora pofont kapsz, hogy lerepül a fejed! Most pedig egy-kettő! Pakold be a cuccokat a kocsiba, aztán irány haza. Már megint miért sírsz?! - ekkor akarta visszakézből megütni, nem gondolva tettei következményeiről.
- Asszonyom! Ezt mégsem kellene! - állította meg előbb szóval, majd határozott kézmozdulattal az erőszakos anyát Anna.
- Hogy merészeli, maga kurva...?! - meresztette rá vérben forgó, mérges forgó szemeit. - Feljelentést fogok maga ellen tenni a rendőrségen! Eresszen el azonnal! - rikácsolta.
- Sohase merészelje még egyszer megütni a saját gyerekét! Pláne ne nyúljon hozzá ennyire durván! Megértette?! Nekem is ugyanúgy jogomban áll feljelenteni magát, de én a gyermekvédelmi szolgálatot is felhívom! Sőt! Ha kell elmegyek az emberjogi bíróságra is! - határozott, talpraesett nő benyomását keltette. A legtöbb boltban tartózkodó, főként nyugdíjaskorú vásárló még elismerően meg is tapsolta.
- Ezt nem ússza meg ennyivel! Érti! - a totálisan idegileg zakkant anyuka megalázott tehetetlenségében már csak annyira futotta, hogy üvöltözve kezdett beszélni, mint a fába szorult féreg. - Majd meglátja! Börtönbe csukatom magát! A kislány sírva nézett egyik felnőttről a másikra. Kis angyali lelkében egymást kergették a félelmetes, kósza gondolatok. Ha hazaérnek a bevásárlásból anya egészen biztos megint megfogja verni, hogy valakin levezethesse az aznapi felgyülemlett feszültséget.
A csinos nő most lehajolt a kislányhoz, és nagyon szomorúnak látszott:
- Őszintén sajnálom kicsim! Te nem tehetsz semmiről! Meglásd! Minden rendbe fog jönni előbb-utóbb! - gyöngéden megpuszilta kisírt, pufók arcocskáját. Felállt, és fenyegetően, komolyan az anyához intézte szavait:
- Megismétlem! Sohase merje megütni ezt a kedves, kis angyalt különben még találkozunk, és akkor nem leszek ennyire udvarias! A kifizetett csokikat a kislány aprócska markának adta. Legalább úgy érezheti, hogy ő is kapott valamit ezen a szomorú napon.
A dühöngő, mérgelődő anyuka - legalább is addig, amíg mindenki láthatta -, egy ujjal, sem merte durván rángatni kislányát. Hagyta hadd cipekedjen egymaga a gyerek a bepakolt csomagokkal. A legtöbb bolti vásárló kíváncsi érthetetlenséggel szemlélte a meghökkentő, és szomorú események láncsorozatát. A csinos, kifinomult hölgy kilépett az üzletből, igyekezvén megőrizni talpraesett méltóságát, ám abban a pillanatban, hogy elsétált az autóparkolókig elbújt egy nagyobb teherautó mögé az árnyékba, ahol avatatlan, vizsla szemek nem láthatták, és keservesen sírva fakadt...          

TITKOS BESZÉD

Megérzem a hontalan, kis árva szorongót.
Hitehagyott, hajótörött, magány ágaira kitett,
kiaggatott, csenevész kisgyereket.
Érzem már megint a régi nota! – mondják.
Érzem a méltatlan gyermekkori sérelmeken,
gáncsolások bukásain őrködőket,
mennyire igaztalan, méltatlan lehetett
csupán minden átélt
s megtett út az általánosból az egyetemig.

Megérzem csontig hatolón az egy
agymosott eszmerendszerben gondolkodó,
hűséges alattvaló idiótákat,
az önmagukban mérgeskedőket,
tétován egyensúlyozókat.
S érzem az idillt tápláló,
ócska-hazug, mocsok-szavakat
miközben temetkeznek
szükségtelen az ideje korán távozottak.

Álmomban is megérzem a
rémálmokat-kísértő Sátán-kutyáját.
Fűrészfogak húst-marcangoló,
vad-tajtékos, veszett tébolyát
– akár a totális megőrülés
meggyökeresedni látszó szinonimáját.
Morze-jelekkel ügyeskedő félkegyelműek
vagy tébolyodottak csupán
csak önmagukon mosolyoghatnak.

S megérzem sajátjaim nyomán a bélyeget,
kalodát kapott sebezhetőséget.
Ma lelki segítséget esdeklőkre is
süket csönd, jeltelen közöny feleselget.
Mondhatnám: Hát, igen! Ez jellemző!
Érzem bennem téblából az ítélet parancs-szava,
és a mélabúsan rekedtes harangszó.

Nem tudhatni otthoni-e vagy hontalan
hajósok fohász-hajkiáltása is egyben.
Lelkeim ablakok üvegvásznán
a messzeségbe nézelődnek.
Teljesen zajtalanul történik már
meghurcoltatás s elárulás.
Majd szólíthat bennünket
a bejelentetlen agyonhallgatás.
Érzem: az enyhület ritka sötétjén
még átderenghet várakozón
valami visszafojtott, zajtalan beteljesültség.
A megnyíló föld gyomrába
mindahányan önként menetelünk…

MEGCSÚFOLT ÁLMOK

Vasárnap délelőttre beszélték meg a reklámfotózást. A kiszemelt szupermodellalkatú, fiatal hölgy már feltűnt bizonyos címoldalakon, és előszeretettel szemelte ki magának mind a köz – és a bulvármédia. Kisebb műsorvezetői feladatokat látott el, ami nagyjából kimerült annyiban, hogy állandóan mosolyognia, bazsajogni kellett az őt vevő kamerának, miközben szinte minden szándékosan lebutított, naiv, és túlságosan is gyerekes interjúk közben semmitmondó kérdéseket tett fel az adott interjúalanyoknak. Sajnos a legtöbb ember minden esetben az anyagi haszon reményében vállal el egy-egy megbízást, vagy munkát, miközben – főként saját, hivatalos közösségi média oldalaikon előszeretettel szeretnek olyan hangzatos fogalmak, és címkék mögé bújni, mint: akarat, kitartás, és hit, aminek természetesen semmi közük sincsen ahhoz, hogy valaki megkaphatja-e az áhított álomállást, vagy marad negyvenvalahány évig a maga jól megszokott helyén, miközben napi tizennégy órás műszakban gyakorlatilag egész életét is ledolgozza, miközben nem is élt.
A vállalkozás – ahová a fotózást meghirdettek -, a XII. kerület kissé sznobszintű, újgazdagok által közkedvelt lakóövezetébe esett, ahol az egyszerű, dolgozó kisemberek többségének általában olyan érzése van, mintha egy egész más földrészen, vagy idegen bolygón mozogna, ahol minden szép, és jó, ahol nem kell senkinek sem attól tartania, hogy kirabolják, vagy megkéselik, és ahol – kivételesen -, még a rendőr is hajlandó érdemben, feladatát ellátva intézkedni, nem csupán csak abban az esetben, amikor súlyos baleset, vagy vér folyik.
Pocakos, pasaszerű, idősödő férfi nyitott ajtót. Az embernek olyasféle érzése volt, ahogy a szeme sarkából apránként próbálta megfigyelni a részleteket, mintha a férfi időnként kéjes élvezettel megnyalogatni kezdte volna húsos ajkát, mintha gusztálná, végig mérné az ide érkezőket. Volt benne valami visszataszító meztelencsigaság, amitől az embernek önkéntelenül is hányingere támad. Ráadás a dohos pinceszag is ezt a hangulatot volt hívatott elősegíteni. Olyan levegője volt az egész háznak, mint ahol már évek óta nem szellőztettek egy kiadósat.
A férfi lábán agyonmosott, rolytosodásnak indult télies zoknit, és háziköntöst viselt, melyet – ki tudja -, mióta nem mostak ki. Minden lomha, tunya lépésével mintha az időt akarta volna megállásra kényszeríteni. Súlyfeleslegére pillantva felvezette a fiatal modellt egy csigalépcsőn, egy tágasabb műterembe, ahol jóformán búja, és szeles levelű szobanövények szolgáltattak néminemű dekorációt, azok is inkább az ablaküveg irányába voltak téve, vélhetőleg azért, hogy eltakarják a kíváncsiskodni vágyó szemek elől a kilátást. A fotós – szintén harmincas éveiben járhatott, ám őszülőfélben lévő szakálla mintha meghazudtolta volna eredeti korát -, máris felállt, és kissé idegesen topogva kezet nyújtott a kedvesen mosolyogni próbáló modellnek.
– Szia, mi a pálya? Akkor hát, kezdhetjük? – kérdezte kissé beképzelt módon, miközben úgy mérte végig a fiatal húszas éveiben járó nő összes porcikáját, akár egy hentes a vágóhídon az eladásra váró friss húsokat.
– Szia! Gabi vagyok! – nyújtott kedvesen kezet a másik, és most egyáltalán nem bánta, hogy két oldalról arcra puszit kapott. Csöndesen levetkőzött a szoba végében elhelyezett paraván mögött.
Alig öt perc múltán lépett elő a fiatal nő meglehetősen sokat mutató, lenge, pongyolaszerű ruhában, mely nagyon is sokat megmutatott gömbölyded idomaiból, és sportos alkatából, ami miatt kissé feszélyezve érezte magát. Pedig hány és hány alkalom volt már eddigi karrierje alatt, amikor az adott sztárfotós azt kérte, hogy természetes szépsége érvényesülhessen, és egyszerűen csak bízza magát a kamerára, és adja önmagát.
– O.K. Nagyszerű! Akkor állj ide a fényeket előterébe, és mehet a pózolás! Engedd el magad! Gondolj arra, hogy egy tengerparton vagy, nyár van, és nagyon jól érzed magad.
A modell nem vette észre, hogy a sztárfotós fokozatosan a bizalmába férkőzik. Azt szokták mondani egy-egy újabb megismerkedés alkalmával, hogy az ember minél inkább magabiztos, és önbizalommal teljes, együtt érez a másikkal annál hatékonyabban képes elnyerni, és birtokolni a bizalmát. Márpedig ez a hölgyeknél az első szempont.
– Igen! Ez az! Pontosan erre gondoltam! Harapj az ajkaidba, hogy fájjon! Szeresd a kamerát! Meglátod nem bánt! – bíztatta, bátorította a maga módján, miközben folyamatosan kattogott a vaku olyan éles fényekkel, hogy a fiatal nő bő fél óra múltán már valóban úgy érezhette, hogy kissé jojózik a szeme. Egyébként a szemüveget részesítette előnyben a kontaktlencse helyett, amit mindig is próblémásbbnak, körülményesebbnek gondolt felhelyezni retinájára.
A fotózással alig ötven perc alatt végeztek is. A modell kicsit szapora lépésekkel hátra ment a paraván mögé, és gyorsan felöltözködött. Korántsem volt kedve egész nap lengén mutatkozni, ráadásul még mindig egy vadidegen férfi társaságában.
 A sztárfotós odament az egyik sarokasztalhoz, ahol fényképészethez szükséges digitális eszközeit tárolta, és a notebookját, amire a legtöbb fénykép máris fel lett töltve, és aláírt egy hivatalosnak tűnő formanyomtatványt, mely szerint az adott modell ebben és ebben az órában a műtermében megjelent, és a munkáját maradéktalanul ellátta, és ennyi és ennyi összeget fizet neki. Majd kérte a modellt, hogy írja alá a nyomtatványt az aláírás rubrikában.
– Szeretném megkérdezni, hogy mindennel megvoltál elégedve? – nézett a sztárfotósra.
A fotós meglátszott, hogy összehúzza szemöldökét, fikszírozza, keresgéli a megfelelő szavakat, hiszen nem akarhat feleslegesen megbántani senkit.
– Igen! Figyelj ide! Nem tudom, hogy eddig hol dolgoztál, talán nem is érdekel, de sajnos az eddigi munkád egyelőre… nem üti meg a nálunk használatos mércét… már ha érted mire gondolok? – válaszolta lekezelő, arrogáns hangnemben, ami háromszázhatvanfokos változás volt ahhoz a megnyerő közvetlenséghez képest, amit a fotózás kezdetén tanúsított.
– Oh! Értem! Hát ezt őszintén sajnálom, de mint mondtam csakis olyasféle munkát, és feladatot vállalok el, mely nem láttat többet, mint amennyi feltétlen szükséges. – rendkívülien megbántottnak, sebezhetőnek érezte magát ebben a pillanatban.
Ő igenis profi modell, és eddig mindenki, akivel együtt dolgozott – főként külföldön -, maximálisan megvoltak elégedve a munkájával. Egyáltalán nem érthette, hogy akkor most miért kell megint kekeckedni?
- Figyel kisanyám! Ha azt hiszed, hogy ebben a városban majd fogsz magadnak egy balek palimadarat, aki ugyanannyit kész fizetni ezekért a selejt fotókért, mint most én akkor máris szedheted a sátorfádat! Vagy most itt rögtön hajlandó vagy egy kicsit… többre is? – a reklámfotós hangján erősen érződött, hogy valószínűleg már számos nőnek tett kecsegtető, görbe ajánlatokat, és egyáltalán nem úgy festett, mint akinek erkölcsi gátlásai, vagy bűntudata lenne. – Na? Akkor mi legyen kis tündérem, mert ma még rengeteg dolgom lenne rajtad kívül?! – nézett rá kérdő tekintettel.
- Bocsánat, de én… erre képtelen vagyok… - közölte, majd odaballagott a spanyolfal mögé, és máris vetkőzni kezdett, hogy visszavehesse utcai ruháit.
- Nem baj kicsi szívem! Ha neked nem kell a lóvé! Akkor hagyjuk! – közölte kimérten, lekezelően a fotós, majd egy váratlan pillanatban, mikor a csinos nő nem figyelt oda a digitális fényképezőgép lencséjét szándékosan úgy fordította, hogy pikáns, aktképek készülhessenek az illető emberekről, akik a spanyolfal mögött öltözködtek.
A reklámfotós szándékosan nem szólt róla, de a helységben mindenütt leselkedő kamerákat telepített a biztonság kedvéért, hogy minél több profitra és haszonra tehessen szert. Voltak napok, amikor egy-egy fényképes felvétellel százezer forintoknál kezdődő pénzösszegeket is nyugodt szívvel kitudott zsarolni. Elvégre a mostani anyagiasodott világban sosem árt, ha az ember egynél több lábon áll.
- Hát akkor… viszlát! És bocsánat, ha gondot okoztam volna… - köszönt el a fiatal modellhölgy.
- Igen. Szia kisanyám! – szólt félvállról a fotós, és már dörzsölte tenyerét, hogy milyen összeget kérjen vadi új fényképsorozatáért a készülő férfimagazintól. Pár száz ezret egészen bizonyosan.
A modellnő kicsit kiábrándultan, és elkeseredetten ment hazafelé, majd legelső cselekedete az volt, hogy gyorsan felhívta telefonon legjobb barátnőjét, és részletesen beszámolt neki a kisstílű aljasságokról, amikre megkérte az adott fotós.
- Te most hülyéskedsz velem Lili? – kérdezett vissza a barátnője a vonal túlsó felén.
- Isten bizony így történt! Mióta is vagyunk már a legjobb barátnők? Az óvoda óta!
- Ez igaz! Bocsáss meg! Én a helyedben azonnal felhívnám a zsarukat, vagy feljelentést tennék legalább a foto stúdió ellen! Hogy veszik a bátorságot, hogy az adott modellek beleegyezése nélkül aktfotókat készítsenek?! Micsoda arcátlan szemétség!
- Nekem már nagyon elegem van az egészből! Szerintem el kellene felejtenünk ezt a dolgot egyszer és mindenkorra!
- Na ne szórakozz kedves barátném! Ne játszd itt nekem az irgalmas szamaritánust! Igenis feljelented azokat a rohadékokat! Mindjárt a lakásodra megyek! – a vonal végén lerakta a barátnő, és már rohant is Lili lakására, hogy vigaszt, és támogatást nyújtson.
- Olyan jó, hogy itt vagy! – ölelték meg egymást régi barátnőjével, aki most egy rockerénekesnőre hasonlított szegecselt bőrdzsekijével, és motoros csizmájával.  
- Most pedig részletesen elmeséled nekem, hogy mi történt azon a fotózáson, és utána feljelentést teszünk! – közölte a barátnő ellentmondást nem tűrően.
Lili elmesélt mindent részletesen. Attól kezdve, hogy a reklámfotós gusztustalan módon nyalogatni kezdte kéjes élvezettel ajkait, és folyamatosan az alakját, és a melleit stírölte miközben fotókat készített róla. Végül azt se felejtette ki, amikor arra kérte, hogy meztelenkedjen.
- Az a szemétláda kis strici! Az aljas kis féreg! Fogadni mernék, hogy az egész helység telis-tele van rejtett kamerákkal!
- Ezt honnét veszed?! – nézett rá kíváncsian.
- Jaj, már! Ne hülyíts! Ezt éppen te kérdezed tőlem a nagy krimisorozatfüggő?! Elvégre modern kütyüket bárhol lehet kapni, vagy nem?!
- Igaz… így igaz! – töprengett.
- Na látod! Amiért én aggódom, az-az, hogy ez a szemét strici lehet, hogy készített rólad néhány kompromittáló képet, ami már lehet, hogy megjelent! Azt senki se tudja helyrehozni, hacsak nem égetjük el az összes férfimagazint! Ugyebár az teljesen lehetetlen!
- Akkor? Mit csináljunk?! – kezdte tördelni apró kezeit Lili.
- Nyugi kisanyám! Először is hidegvér! Aztán irány a rendőrkapitányság! Aztán meghúzzuk magunkat egy ideig amíg a zsaruk hajlandóak lesznek lépéseket tenni az ügyben!
- És… és ha nem történik semmi…? Akkor?
- Akkor bemegyünk a fegyverboltba és jól bevásárolunk, nehogy az a rohadék ide merészelje dugni a mocskos pofáját! Remélem a lakáscímedet nem adtad meg? Ugye?!
- Nem! Hát persze, hogy nem!
- Okos kislány!
Lili és legjobb barátnője megtették a rendőri feljelentést, és fegyver helyett mégiscsak a kalapácsnál, és a paprika, és bors spray keverékénél maradtak. A barátnő még szerzett is egy megbízható lakatost, aki biztonsági zárral szerelt fel a bejárati ajtót, így már legalább öt záron kellett áthatolni, ha valaki be akart jutni a lakásba.
Lili jól gondolta. Bár a rendőrök vizsgálódni, nyomozgatni kezdtek, de a bizonyítékok sehogyan sem egyeztek, és az adott férfimagazinok címoldalán mindenütt Lili meztelen, művészi fényképe köszönt vissza.
- Figyel ide! Tudom, hogy ez számodra sovány vigasz, de legalább nézzük a dolgok jó oldalát! Te megúsztad épp bőrrel, és csakis ez számít!
- Ha belegondolok, hogy az a csúszómászó még vajon hány lánynak ajánlotta fel, hogy meztelen képeket készít róla ráadásul kisebb vagyonkért! Elfog a hányinger!
- Most az a legfontosabb, hogy próbálj megnyugodni! – a barátnő biztos, ami biztos alapon az összes önvédelmi gáz sprayt amit összevásárolt Lili lakásában hagyta, és vett egy közepes méretű viperát, és sokkolót is – csak a biztonság kedvéért, majd hazament.
Lili a következő lélekpróbáló, viszontagságos napokat az ébrenlét, és az álom határsávján töltötte. Rettegett elaludni, helyette egy játékmackót szorongatott, mint kislány korában.          

BALSZERENCSE

A villamosvezető szinte semmit sem vett észre. Olyan fületeg, áporodott, páradús, kánikulai nap volt ez is akárcsak a többi nyárias nap. Egykedvűen végezte a munkáját. Ha tilos jelzést kapott természetesen addig nem indult el, amíg a kis lámpa sárgára nem váltott.
A szerelvény pengeéles acélkerekei gördülékenyen mentek át a vágányokon. Nem szóltak, nem figyelmeztettek, hogy egy idősebb aggastyánkinézetű, valószínűleg hajléktalan férfi fekszik a sínek között, és úgy tesz látszólag, mintha csak szunyókálna.
Az egyik utas - akibe szorult néminemű lélekjelenlét -, azonnal meghúzta a kis piros vészfékező kart, és a szerelvény kocsija vészterhesen, csikorgó fékezéssel megállt, majd parancsszóra az összes automatikus lengőajtó kinyílt.
- De hát mi történhetett?! - néztek önmaguk között össze az utasok, mintha csak éppen valami újdonságra lennének kíváncsiskodva figyelmesek, mely talán jótékonyan kibillentheti őket unalmas, molyrágta hétköznapjaik egyhangúságából.
- Súlyos baleset történt tisztelt utasok! - recsegte visszhangzó, megtört szavait a vezetőnek mikrofon. - Felhívom szíves figyelmüket, hogy a szerelvény most pár órát várakozni fog! Átszállásra van lehetőségük! - ezt követően a vezető villámgyorsan kiugrott vezetőfülkéjéből, majd azonnal a bajba jutott férfihoz rohant, és letérdelt hozzá, hogy kitapogassa hevenyészett pulzusát. Mindvégig pánik, és halálfélelem uralkodott felette, hiszen amennyiben bebizonyosodik a feltételezés, hogy neki is köze lehet egy halálos kimenetelű balesethez szinte azonnal felfüggesztik, és azonnal el is veszítheti az állását.
Két kezével megragadta az aggastyán két élettelen karját, és óvatosan igyekezett elvonszolni a sínek melletti kiégett füvezett részre. Mobiljával riasztotta a mentős diszpécsert, aki szavát adta, hogy legalább fél órába is bele telhet, amíg a csúcsforgalomban egyáltalán sikerül kiküldeniük egy esetkocsit a helyszínre, addig igyekezzen mindent megtenni, hogy életben tartsa az ismeretlen férfit.
A legtöbb idősebb, nyugdíjaskorú utas egy emberként a szerelvény ablakaiból figyelte mi történik. Egyesek drámaian felsóhajtottak, mintha csak éppen színházban lennének, vagy egy rosszul sikerült színházi előadást néznének végig, míg a fiatalabb generáció tagjai közönyös tunyasággal inkább elhagyták a helyszínt, nehogy a végén még őket is kihallgassák a rendőrök.
- Hogy ilyesmi egyáltalán megtörténhet a mostani világban! - sóhajtott fel hangosan valaki.
- Miért nem jönnek már azok az istenverte mentők?! Már alig él a szerencsétlen! - mondogatták idegeskedve többen is.
A villamosvezető levette totálisan átizzadt felső, egykor patyolattiszta ingét, majd két tenyerével nyomkodni kezdte az aggastyán mellkasát, hátha beindulnak a legfontosabb élettani funkciók. Amikor látta, hogy ezzel nem megy semmire következett a mesterséges lélegeztetés. Öt percenként igyekezett levegőt pumpálni az aggastyán orrába, majd jöhetett a mellkas további ütemes nyomogatása. Mintha érezte volna, hogy ez az ismeretlen, hajléktalan férfi egyedül azért feküdt le a villamossínekre, mert megakart halni, de valószínűleg a rekkenő kánikulai hőségben megállhatott a szíve, mielőtt a villamos jött volna.
Mire a mentők jó fél órás késéssel megérkeztek a villamosvezető még mindig folytatta az elsősegélynyújtást, mert mindenképp fenn akarta tartani a látszatot, miszerint: Nem lesz semmi baj!
Két mentőstiszt kezdte serénykedve vizsgálni az élettelen testet, majd alig tíz perc után közölték az egyértelmű tényt, hogy az illető ismeretlen valószínűleg infarktusgyanú miatt veszíthette életét. Őszinte sajnálatukat fejezték ki, majd visszaültek a mentőautóba, és szirénázva elhajtottak.
- Ennél szomorúbban, szerencsétlenebbül már ritkán kezdődhetne a napom! - szögezte le hangosan a vezető. Alig tizenöt perc múltán két szirénázó rendőrautó is feltűnt szinte a semmiből, és a kiégett pázsiton fékeztek le, mintha csak ezzel a helyszíni intézkedést szerették volna látványosabbá tenni.
Két kék egyenruhát viselő rendőr szállt ki a kocsiból. Egy férfi és a fiatal nő. A fiatal nőn inkább meglátszott, hogy életéből most van először terepen, és valószínűleg most láthat először holttestet. Azonnal távolabb ment kollegáitól, és a fűre hányt. Az egyik kollega segítőkészen zsebkendőt adott neki.
Az egyik rendőr máris célba vette a - látszólag -, teljesen halálra rémült villamosvezetőt, mintha ő lenne a főben járó gyanúsított. Hivatalosan lépett oda hozzá, majd néhány szükséges, kötelező kérdést tett fel:
- Ismerte az elhunytat?
- Mikor vette észre, hogy meghalt?
- Volt az elhunyt férfinak hozzátartozója, vagy családja? stb.
A villamosvezető mindenre nemmel felelt, és sokszor idegesen viselkedett. Mintha ezt az egész ügyet egyedül csak az ő nyakába akarnák varrni. Most már egészen biztos, hogy ő sem fogja ennyivel megúszni!  Az agymosott, rabszolgahajcsár főnöke berendeli, amint tudomására jut ez az eset, és lehet, hogy felfüggesztve ki is rúgja majd. Attól függ, milyen kedve lesz.
Utolsónak a halottkém is megérkezett, nem meglepően egy fekete, sötétített üvegű autóval. Precíz alapossággal gumikesztyűt húzott mind a két kezére, mégis úgy fogta meg a holttestet, mintha leprás, vagy fertőzött beteg lenne. Alaposan megvizsgálta. Igen. Semmi kétség! Ez az ember a rekkenő hőségben infarktust kapott, és nem volt segítség. Végül megtermett, vállas kollegája volt az, aki fekete műanyag zsákba csomagolta a holttestet, és berakta fektetve az autóba, majd ők is elhajtottak.
Mikor már mindenki elment a villamosvezető órájára pillantott. Ekkor vette észre, hogy déli egy óra is régen elmúlt már, és bár kissé morbidnak hangzott, de erősen megéhezett. Utoljára egy szalámis szendvicset evett, amit még kora hajnalba sebtében pakolt magának.
Az üres szerelvény még mindig a síneken vesztegelt, mintha várakozna valamire. A vezető beült az indítófülékbe, majd újra áramot adott, becsukta egyetlen gombnyomással az automata ajtókat, és a végállomásra ment. Útközben mobiltelefonon beszólt a főnökének, hogy balesete volt, és sajnos holttest is van az ügyben.
Mire odaért a végállomásra, és lezárta a szerelvényt, és leadta aznapra a műszakját, szinte nem volt olyan kollega aki ne erről az esetről pletykált volna félmondatokban.
- Hát pajtás... őszintén sajnállak téged! Tudod öreg haver ez bárkivel előfordulhatott volna! - próbálták megnyugtatni zaklatottá vált, álomképeket kergető lelkiismeretét.
Végül kötelezően bement a főnöke irodájába, és várta az aznapi barátságtalan megleckéztetős feketelevest. Hármat kopogott a biztonság kedvéért. Odabentről dühös hangokat lehetett hallani. Végül nagy sóhajokkal bement.
- Á! Benedek! Meséljen már az isten verje meg! Mi történt magával?! - nézett vele farkasszemet ellenségesen a sörhasú, pocakos főnöke. - Csak nem elgázolt egy szerencsétlen járókelőt?!
- Főnök Úr kérem... baleset történhetett. Egy hajléktalan férfi infarktust kapott a síneken fekve... éppen csak hogy megtudtam előtte állni... - igyekezett összefüggően, magabiztosan beszélni, mégis érezte, hogy a mardosó bűntudat mindig félbeszakítja.
- A fene vigye el magát! Ne habogjon itt nekem! Rögtön térjen a tárgyra! Tehát?! Mi történt, részletesen?!
A villamosvezető mindent pontosan, részletesen elmesélt, bízván abban, hogy főnöke megértő, segítő támogatására majd számíthat, mégis főnöke azonnal felfüggesztette - mondván, amíg az ügyet kivizsgálják -, aztán majd előbb-utóbb megint csak munkába állhat.
Erre azonban nem kerülhetett sor, mert a vizsgálat lezárását követően, mely ártatlannak minősítette a villamosvezetőt szegény férfit azonnali hatállyal kirúgták a munkahelyéről. 

ÁRNYALAKOK HELSINGŐRBŐL

Föltartott tű fokán él s létezni
kényszerül Hamlet bús szelleme.
Helsingőrön át Hiéna-szél szaggatja ruháit,
elvadultan csörömpöl.
Jobb volna tán homokszemeknek
menni Ninivéket-látott kiszáradt sivatagba
– az se volna hiteltelenebb,
mint naponta rombolni fedhetetlenségek nimbuszát.

Rossz álmaink minduntalan mellettünk maradnak.
Megalkuvók, haszonlesők lábnyomain át járni
a göröngyös szamárlétra karrierek taposómalmát.
Titoktartó ritkán ha lehet a lemenő,
horizont-kerülő csillag is.
Évek multán majd a már megöregedett
hóhér tekeri tokásodott nyakak köré gyilok-kötelét.

Szétugró csont-koponya halmok
tekeregnek már mindenütt.
Nyílt, baljóslatú mérgeikkel nyílt szívekig lecsorognak
titkos üvegcsék komisz nedvei.
Yorick odvas fogait a nagy sírásók
gondos precízségével párszor élesre megfeni.

Majd csak elnyeri jutalmát az igazság, ha új,
egzotikusabb Ophéliák is mernek
vallani bánataik terhe alatt öngyilkosokká.
Összekötözött rabláncokon Poloniusok
vak-engedelmeséggel meglapulnak.
Akkora Hamlet már rég nem fog leplezett függönyök
karnisa mögé bekukucskálni nem
látva feláldozható délceg tetemeket.

Kibújni a felelősségek bűne alól észrevétlen
– félő -, már túl késő, nem lehet.
Felöklendezett, kénköves bűzével jobb volna tán,
ha a sok kis megátalkodott
Klaudius kiskirály menten világgá futna.
– Hibás tapasztalatok csupán újabb zabolázhatatlan,
nyers problémákat idéznek fejeinkre.

Hamlet önmagában már röstelli,
hogy mindig neki kell belátnia valamit.
Függőleges ösvényeken
az idő-hurkokat elmetszi a történelem.
Árnyékalakjai azonban szüntelen itt bolyongnak…

BEHÓDOLÁS OLASZ MÓDRA   

Brigi csupán alig múlt tizenhat, amikor elköltözött Győr városából előbb Szingapúr egzotikus városába, majd később szerte a világban megfordult, ahol divattal foglalkoztak. Kezdetben imponált neki. Szinte vágyott arra, hogy mindenki árgus, mohó szemekkel lesse, stírölje őt, aki munkás szülők gyerek volt, és aki tudta nagyon jól, hogy Magyarország anyagi, megélhetési szempontból sajnos nem éppen a lehetőségek hazája.
- Édes kislányom! Meglásd! Te majd sokkal többre fogod vinni, mint én meg az apád! - vagy milliószor hallhatta aggódó anyja hangját, aki mindig is a legjobbat akarta egyszülött lányának. És aki mégis - kezdetben legalább is-, szigorúan ellenezte, hogy a sikeres, modell, és vállalkozóvá lett lánya olyan befolyásos újgazdag V.I.P. - partik visszatérő törzsvendége legyen, ahol főként csak a rendkívül befolyásos emberek fordultak meg, így az üzleti kapcsoltokat is gördülékenyebben lehetett megkötni.
Brigi nem merte bevallani, hogy a legelső férfi az életében egy olasz, befolyásos üzletember volt, aki harminc évvel idősebb is volt, mégis akivel úgy érezhette magát, hogy az idillikus szerelem új dimenzióit járhatják be együtt. Persze amikor a viszony kitudódott az olasz üzletember házsártos, minden lében kanál felesége volt az, aki ripacskodva, szitkozódva halálosan megfenyegette a sebezhető, és kiszolgáltatott Brigit, hogyha még egyszer tudomására jut, hogy a férje kivel csalja meg, akkor fel is út le is út! Ha valaki hallott olasz embereket hevesen káromkodni, akkor tudhatja, hogy ebben az olaszok sem ismernek tréfát.
Brigi pedig hajlamos volt összetéveszteni az apakomplexust a szerelemmel. Ezért inkább szakítottak.
Később jött Roberto a híres, világklasszis csatár focista, akinek hatalmas villája volt - többek között Capri mesegyönyörű szigetén, és aki állítólag baráti viszonyt ápolt többek között Ronaldoval, Messivel, és Clooneyval!
Brigi a szuperluxus környezetben hamar azt érezhette, hogy valami szükségképp hiányzik az életéből. Ám amikor próbált előhozakodni egy-egy bizalmas együttlétben, hogy szíve minden vágya egy imádni való kisbaba Roberto azzal vágott vissza, hogy neki most nem hiányzik egy gyerek, mert az csak rontana a további karrierje lehetőségein. És különben is! Egy gyerekről gondoskodni kell, és vagy millió kisebb-nagyobb dolgot megvenni számára.
Brigi legelső gondolata ezzel kapcsolatban máris az volt, hogy lehet, hogy az újgazdag emberek a legsmucigabbak ezen az egész földön?
- Roberto! Imádlak, nagyon szerelmes vagyok beléd amore! De mit szolnál egy kis bambinohoz, akit taníthatnál focizni? Nem örülnél egy kis csöppségnek? - kérdezte, amikor összebújtak nagyméretű franciaágyukban, ami olyan volt, akár egy többszemélyes medence.
- Hagyj már békén! Ne nyaggass állandóan! Inkább menjetek a fecsegő barátnőiddel vásárolni, az majd megnyugtat capisce! - befelé fordult, és kimerülten rögtön elaludt.
Brigit kezdte rendkívül zavarni a felszínes emberek álszent, képmutató, alattomos világa. Olyanoknak tűntek, mint akik kisstílű macska-egér játékszereknek tekintenek bárkit, aki hajlandó az ő játékaikat játszani, aztán könnyedén megszabadultak tőle. Brigi összes félretett pénzét hazaküldte szüleinek, és alkalomadtán, ha munkáim megengedték hazautazott Győrbe imádott szüleihez, hogy kicsit feltöltődhessen, és újra magára találhasson. Roberto szinte sohasem kísérte el, mert mindig talált valami jó kibúvót, vagy egy újabb edzést, amit szigorúan teljesítenie kellett, ha részesedni kívánt a fociklub bevételeiből, és egyéb kiváltságokból.
Valójában Roberto csinos, egzotikus hölgyek társaságában szerette akkor mulatni kedvére az időt, amikor magyar barátnője nem volt otthon. Nem talált abban semmi kivetnivalót, ha egy igazi férfi hódol a több ezeréves vadászösztöninek, és a maga kedvtelésére becserkész egy-két gyanútlan, és fiatalocska ragazzát.
Brigi pedig annyira fülig szerelmes volt a sármos, napbarnított, és veszettül jóképű olaszba, hogy elhomályosította gondolatait közös boldog életük.
Amikor hazatért édesanyja kedvenc húslevesét, és mákos gubáját készítette el számára, hiszen sohasem tudhatta, hogy lánya normálisan étkezik-e?
- Édes lányom! Te olyan soványnak tűnsz! Csak nincs valami probléma?! – kezdett aggódni.
- Anyukám! Minden rendben van! Boldogabbak már nem is lehetnénk Robertoval!
- De valami ugye hiányzik? – vette át a szót az apa.
- Nagyon szeretnék végre egy közös gyereket, de Roberto hallani sem akar róla! Mindig a nemzetközi karrierjével jön, hogy nem lenne időnk a gyereknevelésre meg hasonlók! Nagyon szomorú vagyok emiatt! – hajtotta le fejét. Úgy nézett ki, mint aki menten sírva fakad.
- No, enyje lányom! Biztosan találtok majd valami megoldást, csak neked is türelmesnek kellene lenned! – próbálták felváltva megvigasztalni őt szülei.
Később töviről-hegyire elmesélte külföldi életét szüleinek, akik nem győztek álmélkodni, hogy lányuk valósággal megfogta az isten lábát, hogy jó fizetett munkája, és jól kereső párja van. A gyerek meg –előbb-utóbb -, csak betoppan az életükbe.
Brigi alig egy hetet töltött imádott szüleinél, majd visszarepült Olaszországba.
Időközben Roberto valóságos sármos félistennek képzelhette magát, aki bármit megkaphat jólcsengő pénzéért, így olyan fergeteges bulit rendezett, aminek híre valóságos futótűzként terjedt a környéken.
Úgy beszélték meg, hogy a reptéren Roberto fogja várni valamelyik luxus sportkocsival, ám valami miatt sokat késett, s mivel Brigi különben sem kedvelte, ha megváratják, ezért úgy döntött, hogy fog egy taxit, és meglepi párját.
Vad buli hangulatra érkezett haza a villaszerű házba, melyet most elleptek a vadidegen emberek, akikről azt sem tudhatta, hogy kicsodák.
- Roberto? Roberto? Hol vagy? – kiáltotta el magát a hangzavarban, de választ nem kapott.
Fölcipelte utazóbőröndjét, és húzható táskáját a felső emeletre, és rendkívül mérges lett, amikor két csinos nő párnacsatát rendezett az agyukban.
- Tünés innét! – kiáltott rájuk azonnal. Majd átöltözött kényelmes ruhát vett fel, és elindult, hogy megkeresse a focistát, aki most négy bikinis hölggyel mulatta az időt a saját külön bejáratú beépített jakuzzijában.
- Hogy kerülni ilyen hamar ide?! – lepődött meg jócskán, mikor barátnője keresztbe font karral megállt a feje felett.
- Gondoltam megleplek… - bukott ki a száján. – Látom parti van nálad úgyhogy én nem is zavarok!
- Ők lenni… vendégek… - próbálta menteni a menthetetlen helyzetet a négy csinos, huncutkodó nőre célozva, de nem járt sikerrel, mert Brigi máris csomagolt, és elköltözött egy szállodába. Az éjszakát sem töltötte odahaza.
Robertot a következő napokban valósággal marcangolta a kínzó bűntudat. A rajongásig imádta magyar párját, de mivel hajtotta a vére úgy érezte képtelen megálljt parancsolni vadászó ösztöneinek. Vagy száztucat rózsát rendelt abba a szállodai szobába, ahol Brigi állítólag megszállt, ám nem járt sikerrel, mert Brigi kedves olasz barátnőjéhez ment.
A napok váltakozva teltek. Brigi a munkába menekült, hogy lefoglalhassa megbántott, zaklatott gondolatait, míg Roberto egyre savanyúbb, búval béleltebb, kedvetlenebb lett, hogy villája valósággal kong az ürességtől.
Ahhoz túlságosan is büszke ember hírében állt, hogy csak úgy egyszerűen meghunyászkodva bocsánatot kérjen párjától, pedig – ha van valami -, akkor kénytelen volt belátni, hogy pár nap, és nem lesz más választása.
- Hé Felippe? A barátnőm elköltözött! Szerinted most mit csináljak? – kérdezte olaszul egyik csapattársát.
- Oh! Ezt ismerem! Ezt velem is megcsinálta az én kedvesem! Hát próbáld meg visszahódítani! Ennyi a titka az egésznek!
- Azt mondja, hogy bambinot szeretne!
- Hát akkor kedves barátom ideje lenne munkához látni!
- De hát mit tudnék én egy kisgyerekkel kezdeni?
- Bele lehet abba tanulni édes egy barátom! Nézz csak meg engem! Három gyönyörűséges gyerekem van, akik imádnak engem! Én pedig beletanultam a gyereknevelésbe! Capisce?!
- Hát… nem tudom… - csóválta sokáig fejét Roberto, majd vett egy mély lélegzetet, és aznap hamarabb befejezte az edzést, hogy jegygyűrűt vegyen Briginek. Még szerencse, hogy Brigi bekapcsolva hagyta a mobiltelefonját, így lehallgathatta az üzeneteket. Roberto így bukkant a nyomára az egyik olasz barátnőnél, ahol átmenetileg Brigi meghúzhatta magát.
Roberto hármat csöngetett. Amikor semmi neszt nem hallott még kétszer megnyomta a gombot, mire kitárult az ajtó, és ott állt Brigi, akinek a dühös, mérges tekintete egy pillanat alatt elszállt, amikor meglátta párja tenyerében a gyűrűket, és a félszegen térdeplő sztárfocistát.
- Ha azt képzelted, hogy könnyedén megbocsátom neked a kis félrelépésedet akkor nagy tévedsz! Törd még magad, és várakozz egy kicsit! - azzal rácsukta a tépelődő focistára az ajtót, ami valósággal megdöbbent.
A következő napokban azonban történt valami, amire senki se számított. Roberto úgy kezdett viselkedni, mint egy jámbor, megszelídített bárány. Egyre bénábban, és lustábban játszott, és az is előfordult, hogy edzőjének ki kell állítania, mert hajlamos volt átengedni az ellenfélnek a nyerési esélyeket. Többen is idegeskedve kérdezték, hogy csak nem lett gyógyíthatatlan beteg, de akik közelebbről ismerték tudhatták, hogy a szerelem vette el az eszét. Talán még sohasem szeretett ennyire egy nőt, mint a magyar lányt.
Brigi legjobb olasz barátnőivel kilátogatott a soron következő focimeccsre, ahol Roberto csapata is játszott. Azonnal feltűnt neki, hogy párja játékstílusában már koránt sincs annyi stílus, elegancia, és szenvedély mint hajdanán, az edzője pedig valósággal a haját tépte, hogy Roberto szándékos szabálytalanságokkal hívja fel magára a figyelmet, amiért többször piros lapot kapott, vagy kispadra ült.
A meccs után a csapat vesztett, és a csapattársak megharagudtak a csodacsatár szégyenletes teljesítményére. Brigi viszont érezte, hogy egyedül csak miatta játszott annyira szánalmasan rosszul kedvese, ezért választási lehetőséget kínált a focista számára. Ha megígéri, hogy ezentúl rendes párkapcsolatban fognak élni egy-két bambinóval, akkor hajlandó visszafogadni őt, de ha még egyszer más nők társaságában rajtakapja párját, akkor fel is út, le is út!
Roberto így lett példás férj, és mintaapuka.