ÁT-JÁRHATÓSÁG

Ott szemben a kristálytükör mely nem színlelheti,
hogy elszálltak feletted a gyorsléptű,
büszke évek s fájt, ha úgy érezhetted
magadra hagyott ember, szülő, barát.
Szemben veled az óra.
Kíváncsi-bőszen hallgatod kattogó
doromboló hangját s próbálnád megfejteni
őszülő halántékodra zúdított ősi titkait:
,,Még mindig muszáj feltétlen életben maradnod?!”
Miért nem szállsz ki most
e összezavarodott,
szándékos mókuskerékből?!

Valaki párbajra hívta megtöretett,
digitális hologramod.
Régi fénykép applikációkat kattintgatsz gépeden,
hátha még visszaidézheted azt
amilyen valóban lehettél egykoron.
Fel hizlalt, szánalmas egérként
elébed tévednek kihasználásra játszó emberek,
akár az önző árnyékukat csendben,
ádáz szorgalommal követő macskák.

Most valami benned meg-nem-értett
hanggal kattogva zörög.
Létedet körbe határolták régi hatalmi,
karrierkörök, mintha egy hajótörött
a süllyedni kész hajóroncsról
nem tudna a vízbe ugorni.
– Néha már magad is eszelős vagy.
Röpdös, fenyeget benned egy
vész-jelző silány faktor – elnyomott,
kihasznált agyvelökre érzed
rárogyni az iszonyú, társadalmi torlaszt.

Szókaratés csipkelődéseknek már így
is egy örökkévalóságig ki vagy téve.
Életed előtt már létezett egy árny-Én,
melyet élethosszal meghosszabbítottak,
hogy melletted lehessen, vigyázzon rád,
míg hullongnak, füttyögnek
naponta a kultúra bűnbak-madarai.

Szakadozott beszéddé lett már a vak remény.
Sürgető késztetések ellen jobb
a gondolkodó próféták közege ahelyett,
hogy önmagát rántaná szándékosan
sárba a forgandó vakszerencse!

PATKÁNY-FOGÓ

A kis patkánylyukra emlékeztető osztálytermet, ahol három ember is meglehetősen szűkösen, kényelmetlenül fért meg, nemhogy egy harmincnégy tagból álló egyetemista csoport a fokozatos, mélyen meggyökeresedő, szirupos félelemmassza ülte meg. Úgy érezhette itt bent magát az ember, mintha szándékosan ketrecbe, vagy valamiféle olyan miniatűr buborékba zárták volna, ahonnét nincs menekvés, nem lehet kiút sehova.
A tétova egyetemista, - akit a háta mögött -, mindenki csak hülye gyereknek, vagy idiótának nevezett összeszedte minden maradék bátorságát, és bár egyetemista évei alatt már számos formában felmerült benne az öngyilkosság gondolata, hiszen úgy érezte, hogy mind a docensek, mind a tudálékos professzorok is mind-mind megszégyenítik. Erre bizonyíték volt a múltkor is az irodalmi önképzőkör ülésén, ahol saját versekkel kellett előrukkolni, és miután Ottó valósággal utálta, ha nyilvánosan kellett szerepelnie, hiszen ismert költők versét mindig is sokkalta jobban mondta, mint a sajátjait, ezért inkább megkérte egyik csoporttársát, hogyha nem gond olvassa fel költeményét. A dolog vége az lett, hogy a mély, létfilozófiai problémákat boncolgató költeményt valósággal ízekre szedték olyan méltatlan, gyilkos kritizálással, melyben egy csipetnyi elismerés, vagy pozitív hozzászólás nem akadt. Nem csoda, ha Ottónak azonnal ki kellett kéreckednie a mellékhelységbe, hogy kiadósan kisírhassa minden visszafojtott indulatát, megkeseredésnek indult bánatát.
Mindig is azt akarta elérni, hogy őszinte barátokra találjon, akik segítik, támogatják, és jóformán elkísérik a későbbiekben is életének minden szánalmas, és balszerencsés fordulópontján. Nem csoda, ha a legtöbb - főként hölgy csoporttársa -, legalább is a kezdetekben gyanúsan, furcsán, visszatetszően kezdett rá tekinteni, és szinte viszolyogtak akárhányszor Ottó feltűnt a kopottas vászon csatos táskájával hóna alatt, és kiadós szájszaggal, amit még a legextraerősebb rágógumi, vagy rendszeres fogmosás sem volt képes maradéktalanul eltávolítani.
Ottó most fogta magát és kivételesen leült a leggyönyörűbb, kontyot viselő hölgy mellé. Életében nem látott még annyira eleven, léleklátó, a szívek mélyére hatoló szilvamag nagyságú barna szemeket, melyeket a hihetetlenül angyali, és közvetlen hölgy viselt, aki bátorítón rámosolygott. Ottónak valahogy még a mosolygás is hamar átfordult idétlen, szánalmas grimaszba, amitől eltorzulni látszott elipszisméretű feje.
- Kérlek mondd azt, hogy nem baj, hogy melléd ültem! - közölte a meglepődött hölggyel, amikor hirtelen lehuppant melléje.
- Nem! Egyáltalán nem baj! Nyugodtan! Te tudod, hogy most kijön az irodalomból?
- Szerintem Berzsenyi, vagy valamelyik klasszikusan romantikus költő.
A tanárnőre nem is kellett sokat várakozni, mert pontban fél tíz után pár perccel, akár csak egy halálpontos, felhúzott svájci óramű két kisebb méretű hörcsögzacskóval állandó pirospozsgás arcán, nagy kidülledt, gülü szemével úgy festett mint egy börtönőr, akinek az az egyetlen feladata, hogy mindenkit szemmel tartson, és aki szökni, vagy ellenállni próbál azt méltó módon, elrettentő példával büntesse meg.
- Szép jó reggelt hölgyeim, és uraim! Vegyék elő jegyzetfüzeteiket, mert sok dolgunk lesz ma még! Remélem mindenkinél van egy Berzsenyi verseskötet.
A legtöbb egyetemista - akárcsak az általánosban -, szófogadóan kirakta halványzöldszínű padjára a vaskos, változatos versesköteteket, hadd gyönyörködhessen a tanárnő tudatalatti hiúsága egy kicsit abban, milyen üdítően frissítő érzés is az, ha működik egy bizonyos bevált pedagógiai módszer.
- Nagyszerű! - Odaballagott a sötétzöldszínű táblához, és egy félig eltört, fehér krétacsonkkal máris nyikorgón macskakaparásokat vésett a táblára. - A kritikai szakirodalmat mindenkitől kötelezően elvárom! Aki ezekből a könyvekből egyet sem fog elolvasni a szigorlatra az megnézheti magát, mert sohasem megy át! Legalább is, amíg én itt vagyok! - nézett villogón, ellenségesen végig az egybegyűlteken. Ekkor vette észre Ottó padján a soványka, papírkötéses, silány minőségű Berzsenyi kötetet.
Mintha valami szándékos provokáció, vagy nyílt, tiltakozó ultimátum lett volna ez személye ellen. Mint aki háborúra készül, szemlátomást felpaprikázva odalépett szerencsétlen semmiről sem tehető Ottó padja elé, és tüntetően, mintha szándékosan könyvcsonkításra, vagy könyvégetéshez készülődne magasba emelte a soványka, füzetnyi kis kötete.
- Remélem mindenki jól megnézte magának Ottó úr verseskötetét?! Ha megközelebb bárkinél meglátom, hogy nem minőségi, vagy kritikai kiadású kötetet hoz magával, annak két jegyet automatikusan levonok a féléves munkájából. Melegen ajánlom, hogy senki se próbáljon meg próbára tenni! Megértették?!
Néma bólintás volt a válasz.
Ottó valósággal magába roskadt. Hiszen neki legfeljebb csak az a hibája volt, hogy a kritikai kiadású köteteket - akárcsak a lexikonokat, vagy szótárakat -, minden esetben méregdrága árakon adták, így ha azt akarta, hogy ne legyen családi bonyodalom inkább bement a Tescoba, és a könyvosztályon igyekezett beszerezni főként olyan irodalmi jellegű könyveket, melyeket nem tudott volna megvásárolni magának. És nem is akart folyton a szülei nyakán ,,élősködni", ahogy egyesektől hallotta. olyan kétségbeesett, árva, elvesztett volt ebben a percben a tekintete, mint akit egy egész életre vérig sértettek, és jócskán meg is bántottak. Ennek a tanárnőnek semmi joga sem volt hozzá, hogy kritizálja, fricskálja, vagy flegma, gyilkos vizsgálódásainak tárgyává tegye az ő szerény küllemű verseskötetét!
- Hé! Tudom, hogy ez most rosszul esik neked, de majd rendbe jönnek a dolgok! - suttogta kedvesen arcába a babonázó fiatal hölgy, aki mellett ült. Most fordult elő először, hogy a fiatal nő megfogta szorosan, erősen a kezét,  és biztosította támogatásáról. Ilyesmi még egyáltalán nem fordult elő vele. Arcára a váratlan reménykedés, és gyerekes szívet szorongató szomorúság különös vegyüléke vetült.
- Ja! Igen! Megkérném Bárczi kollega urat, hogy maradjon itt óra után! - közölte a tanárnő tüntetően, mint aki megfeledkezett valami nagyon fontos dologról.
A kis csoport főleg hölgytagjai csöndesen lapítottak, és ki nem merték volna nyitni - sok esetben -, nagyon is élénk, provokatív, szabadszájukat. Mindenki tisztában volt vele, ha bárki is a teremben védelmébe vesz akárkit, vagy kiáll egy eszme, vagy gondolat mellett annak előbb-utóbb meg kell fizetnie a nagyon súlyos árat, ami akár azt is könnyen jelentheti, hogy a közeljövőben újra évet, szemesztert kell ismételnie, és akkor aztán agyő kreditpontoknak, vagy ösztöndíjprogramoknak.
Ottó igyekezett visszafojtani letört, depresszióra, búskomorságra hajlamos kedvért, ám azok, akiknek sikerült belső lelkét is kiismerni pontosan érezték azt, hogy egy olyan túlzottan is sebezhető ember számára, aki még a saját árnyékától is hajlamos olykor-olykor holdvilágos, kísértő éjeken megijedni, és összecsinálni magát rendkívül óvatosan, és tapintatosan kellene bánni. Sajnos ezzel a hörcsögképű docensasszony egy csöppet sem volt tisztában. Totálisan hideg hagyta hallgatóinak megtaposott lelkivilága.
- Tehát akkor a következő órára kéretik mindenkinek készülni, mert zárthelyi dolgozat lesz, aminek a jegye szervesen beleszámít majd eddigi munkájukba! Az évfolyamdolgozatokat kijavítottam, és csodálkozom azon, hogy egyesek mégiscsak éreztek magukban elegendő bátorságot, hogy megpróbálkozzanak az elátkozott magyar szakkal! Mindenkinek további kellemes napot! - jelentette ki cinikus fölényeséggel, majd miután mindenki elhagyta a kis egérlyukszerű termet helyet foglalt egy törött hátú széken, és közelebb invitálta Ottót.
- Nos! - gülü, szúrós szemeire visszahúzta szemüvegét. - Gondolom tisztában van azzal, hogy eddigi szánalmas teljesítménye elégtelen, és nem tudom magát értékelni! Ami az évfolyamdolgozatát illeti magam sem tudom eldönteni, hogy sírjak, vagy nevessek-e?! - nézett farkasszemet kérdőn a megszeppent, lehajtott fejű hallgatóval. - Mindazonáltal le a kalappal az eddigiek előtt kedves Ottó! Én egészen biztosan nem mentem volna dixgráfiásként, és egyéb rendelleneségekkel magyar szakra, de hát lelke rajta! - kaján, gyilkos mosoly terült szét, mint valami fertőző betegség száján.
Ottó összehúzott vállakkal, topogó, töprengő, és látszólag elveszett, kétségbeesett tekintettel inkább a gusztustalan, piszkos okádékzöld linóleumpadlót bámulta. Egyszerűen a hányinger kerülgette, ha ezzel a szemétkedő tanárnővel akárcsak egy levegőt is kellett szívnia.
- Emellett megfigyeltem, hogy nem szereti a szemkontaktust, ami enyhe fokú autizmusra is utalhat magánál! - annyira hitvány, galád megvetettséggel mondta ki az árulkodó, megszégyenítő szavakat, hogy Ottó legszívesen ott helyben a föld alá süllyedt volna.
- Mondja csak tisztában van azzal amit mondok?! - nézett fel fontos papírjaiból.
Ottó engedelmeskedve bólintott.
- A következő zárthelyi dolgozatát jó volna úgy megírnia, hogy az egy erős hármas alá legyen, mert különben nem segíthetek magán, és az eddigi nehézkes munkája is mehet a szemétbe! Ugyanakkor több kollegával is elbeszélgettem a maga összetett ügyével kapcsolatban, és a többségnek egyértelműen az a véleménye, hogy maga nem idevaló! Tudom, hogy irodalomórán valósággal elkápráztatja csoporttársait verseivel, és fotografikus memóriájával, de sajnos ez az egyetem elvégzéséhez nagyon kevés!
Ottó sírva fakadt. Olyan krokodilkönnyes, és sebezhető lett a tekintete, mint akivel egy közeli hozzátartozója halálát közölték. A tökéletes tragédia és rettegő kudarc jelei mutatkoztak kétségbeesett arcán.
- Enyje! Hát nem mondták magának, hogy ez itt egyetem, és nem kisdedóvó?! Nézze meg az ember! Csak nem fog itt pityeregni! Ha ugyan tanár lesz, és a gyerekek meglátják, hogy sírni fog mit fognak magáról gondolni?! Szedje össze magát! Köszönöm! Végeztem! A dolgozatát elviheti! Lehet, hogy sikerül valamit tanulnia belőle, bár ezt erősen kétlem!
Ottó amilyen gyorsan csak lehet elvette elégtelenre értékelt évfolyamdolgozatát, és olyan villámsebesen surrant ki a kisteremből, mint egy hangtalan árnyékszerű, porig sújtott kísértet.
Odakint a babonázó hölgy csoporttársa várta.
- Jaj, szegénykém! Mesélj már? Mi volt? Leharapta a füledet?! - érdeklődött aggódva.
Ottónak semmit sem kellett mondania, hiszen nagyon szomorú arcára volt írva a felelet. Ha semmilyen módon sem képes változtatni a jegyein, tanulmányi átlagán akkor a magyar szakos pályafutásának rövid időn belül befellegezhet.
- Figyel Ottó! Őszintén sajnálom! Arra gondoltam szívesen átveszem veled azokat az anyagrészeket, amik nem sikerültek! Kölcsönösen segítünk egymásnak! Na? Benne vagy?! - kérdezte kedvesen.
A kétségbeesett fiatalember tétován bólintott. Most olyan jólesett neki, hogy egy igazi angyal vette pártfogásába. Csak valahogy áttudná rugdosni önmagát ezen az elátkozott féléven, akkor lehet, hogy a következő szemeszterben már nem az az undorító pöfeteggomba boszorka tanítaná.
Innentől kezdve a bombázó hölgy és Ottó a lehető legjobb barátok lettek, és bár Ottónak nem sikerült sem a zárthelyi, sem egyéb dolgozat sem, hiszen hatvankét pont szinte édeskevés a sikerhez. Ennél fontosabb, hogy egyetemi csoporttársai, és néhány tanárja között igaz, és örök barátságokat talált, melyek elkísérték élete göröngyös útján, hiszen elfogadták, és megértették, hogy az érzékeny, sebezhető emberekre igenis vigyázni kell!  

VÁLTOZÓ MEGKÖZELÍTÉS

Kilencéves volt, amikor a szülei elváltak. Utólag számtalanszor agyalt, töprengett, és sikeresen felidegesítette magát azon, hogy vajon igényes, és mindig csinos, talpraesett anyja hogyan tudott beleszeretni egy annyira magának való, magányos farkas, és kicsit nagyképű, sótlan alakba, mint amilyen az apja?
Két szülője között szinte úgy nem telt el gyakorlatilag egyetlen nap sem, hogy ne veszekedtek volna valami szánalmas, csip-csup bagatell ügyön, melynek aztán se vége, se hossza sem volt. Nála a pohár akkor telt be, amikor apja hazahozott egy húszas éveiben járó, fiatal, tejfölösszájú fruskát, aki akár még fia barátnője is lehetett volna, és azt bizonygatta, hogy manapság a korkülönbség szinte egyáltalán nem is számít. Nem lényeges szempont.
- Édes fiam! Szeretném neked bemutatni az új barátnőmet... Ildikót! Na? Mit szólsz hozzá?! – tuszkolta maga elé a kissé megszeppent szupermodell kinézetű, fiatal hölgyet a büszke apuka, aki talán még büszkébb volt arra, hogy felesége után találhatott egy ilyen vadító külsejű nőt. Egészen bizonyosan hízelgett is az egojának.   
András végigmérte ellenszenvesen, haragtól, indulattól izzó szemekkel, mert - sosem tagadhatta -, ha nem lett volna az új, fiatalos barátnője apjának, akkor talán még mindig együtt maradt volna az anyjával.
- Na? Mit állsz még ott mint egy faszent?! Legalább bemutatkozhatnál! - pirított fejére.
Ildikó volt, aki kicsit fennhéjázón odament a néma fiatalemberhez. Kedvesen letérdelt hozzá, és barátságosan kezet nyújtott neki:
- Szia kisember! Nagyon örülök, hogy végre személyesen is találkozhatunk! Ildikó vagyok!
Andris mint akit szabályosan leforrázott, megdöbbentett a hír hirtelen dühösen elsírta magát, és hisztizve toporzékolni kezdett. Sajátságos közjátékot rögtönzött. Bezzeg az apja erre kínosan feszengett, majd belőle is előtört a vulkán erejű indulat.
- Andriska! Fejezd be nekem ezt a bárgyú viselkedést! Mi vagy te férfi, vagy kislány, hogy sírdogálsz itt nekem?! - a szemlátomást atombombaindulatú, rendkívül ideges apukán már látszott, ha senki sem képes megmenteni a puskaporos, robbanással fenyegető helyzetet újabb pofonok fognak a kisfiú pufók arcán csattanni, akár az ostorpattogás. Suhogva, és fájdalmasan.
- Semmi baj szívem! Nincsen semmi gond! Biztos most rossz kedve van a kislegénynek! - mosolygott bizalomkeltőn az apára az új barátnő, mintha nem lenne semmi olyasmi, amit egy őszinte mosollyal nem lehetne kiküszöbölni. - Majd ha kedve lesz bemutatkozik! Nem muszáj most azonnal! Szerintem hagyjuk kicsit magára. - javasolta mentőötletként. - óvatosan felállt térdelő helyzetéből, és arra készült, hogy lecsillapítva az apukát inkább a nappaliba vonulnak magára hagyva a kisfiút, amikor az apuka már nem tudott megállt parancsolni indulatainak és fia tarkójára mért egy kisebb pofonszerű legyintést, ami még így is átkozottan fájhatott, és égetett.
- Nesze te szánalmas kölyök! Jó lesz, ha magadba szállsz végre! - majd indulatosan megfogta barátnője kezét és elvonultak a nappaliba beszélgetni. A barátnő érthetetlenül, hitetlenkedve bámulta, és sajnálta is a pufók, pöttöm kisfiút, aki sírva fakadt, és úgy tűnt, rendkívül meg van sértve.
- Drágám! Bocsáss meg, de szerintem ez nem volt szép tőled! - jegyezte meg óvatosan, mikor később a nappaliban üldögélve kettesben maradtak.
- Ezt meg mégis hogy értsem! Már te is engem támadsz?! - horkant fel az apuka, aki most megint haragba jött.
- Hé! Nyugi! Mi van veled? Csak beszélgetünk! Mi a fenének kell neked mindent ennyire halálosan komolyan venned mi?!
- Igaz! Igazad van! Bocs! Néha előfordul, hogy kicsit kijövök a sodrásból!
- Szerintem jó volna, ha megpróbálnál türelmesebb, kicsit kedvesebb lenni a fiaddal! Hidd csak el, hogy ő szeret téged, de amikor így viselkedsz vele, akkor nem csoda, hogy sírva fakad! Nem szabadna elfelejtened, hogy ő még csak gyerek!
- Ez üres kifogás! Én másmilyen gyerek voltam! Nekem már hat éves koromtól kezdve keményen ki kellett vennem a részem a családfenntartásból, mert apám ki híján elitta mindenünket! Az idióta öcsémet is én neveltem fel! Egyedül!
- Tudom édesem! Már mesélted, és nagyon büszke vagyok rád, de most már másra is muszáj gondolnod! Nem gondolod?! Figyelj! Visszamegyek a gyerekszobába egy kicsit összebarátkozok a fiaddal, persze csak hanem baj?! - a fiatalos, csinos barátnő könnyedén felkelt és szökkenő lépésekkel visszaindult a gyerekszoba irányába, ahonnét a visszhangok visszaverték a fájdalmas gyereksírást.
- Föld hívja Andrist! Andris jelentkezz! - próbált humorosan, viccesen közelíteni, de azonnal átlátta a helyzetet, hogy a kisfiú már hosszú ideje a totális megfélemlítés légkörében leledzik, és teljesen el van nyomva. Óvatosan lekuporodott a szőnyeg egyik sarkára. Megfogott néhány műanyag akciófigurát, és lego építőkockát és játszani kezdett, csak úgy kedvtelés gyanánt, mintha ő is csak egy kisgyerek volna.
A kisfiú nagy nehezen abbahagyta a sírást, majd hosszú idő után előbb gyanakodva - hogy vadidegen hozzányúlt a játékaihoz -, majd egyre érdeklődőbb, kíváncsiskodó vizslaszemekkel kezdte mustrálni apja fiatal barátnőjét, aki szemmel láthatóan nagyon jól érezte magát játékoktól körülvéve, és igazán képes volt örülni a pillanatnak, hogy újból gyerek lehet.
A kisfiúnak legalább negyvenöt percébe beletelt mire óvatosan közelebb ment a fiatal nőhöz, és a lego építőkockákból segített nagy, méretes várkastélyt építeni katonákkal, és persze zöldszínű sárkánnyal.
- Nagyon ügyes vagy! Gratulálok! - tapsolt jókedvűen párat a levegőbe. Kicsit meggondolatlan volt a fiatal nő lépése, mert abban a pillanatban, hogy hangosat tapsolt a kisfiú máris jó messzire húzódott tőle. Tisztes távolságot tartva fenn, mint aki retteg attól, hogy valamilyen baj érheti.
- Hoppá! Bocsáss meg! Nem akartam! Ezentúl nincs taps! De azért, ha van kedved tisztázhatnánk egymással a játékszabályokat. - kérlelte szépen, közvetlenül, kedvesen, és minden elképzelhető taktikát igyekezett bevetni, hogy teljesen elnyerhesse a bizalmát.
A kisfiú nem sértődött meg, ám továbbra is sanda, gyanús szemekkel méregette a barátságosan mosolygó, látszólag megértő, és empatikus nőt.
A fiatal nő most levett a nagyméretű polcról két robotot, és néhány Tini ninja teknőc akciófigurát és máris élet-halál küzdelmet kezdett rögtönözni szándékosan gépesített, majd mókás-idétlen hangon. A kisfiú előbb elkerekedett szemekkel bámulni kezdte kíváncsian, majd előbb elfojtottan, később szívvel, teljes tüdőből elkacagta magát, mint aki már egyáltalán nem akar arra a sok méltatlan lelki sérelemre emlékezni, ami vele valaha is megtörtént.
Óvatosan megint közelebb húzódott a nőhöz, és bár ki nem állhatta, ha vadidegenek használták, vagy értek hozzá játékaihoz, most is ő levett két-két robotkatonát és együtt játszani kezdtek. A fiatal nő hamar ráérzett arra, hogy az elnyerhető bizalomnak igenis vannak szintjei, melyeket sohasem szabad erőszakosan erőltetni, vagy szándékosan túlgörcsölni.
Kis idő múltán valahonnét feltűnt az apuka is, akit bizony jócskán meglepett, hogy félénk, ijedős fiacskája máris milyen hamar a bizalmába fogadta legújabb barátnőjét.
- Hát ti? Mit csináltok?! - nyitott be a gyerekszoba ajtaján.
- Szia! Mi csak kicsit játszottunk így kettesben. Nem igaz?! - próbált grimaszos vigyorral elmosolyodni, ám a levegő érezhetően újra megfagyott, mert a kisfiú apja szigor-kemény hangjától ismét visszabújt merev, tartózkodó magatartása álcája mögé, és visszavonult érinthetetlen komfortzónájába.
- Jöttök fagyizni, vagy sem?
- Nyugodtan menj csak előre drágám! Mi is megyünk nemsokára!
Az apa még gyanúsan, szemeit forgatva párszor végignézett a gyerekszoba precízen, makulátlanul elrendezett rendjén, ahol minden tárgynak megvolt a maga helye, és rendeltetése, majd behúzta maga után az ajtót, és elment fagyizni.
A fiatal nő pontosan érezte, és tudta, hogy mi zajlik a kisfiú sebzett lelkében. Kislányként neki is hasonló helyzetekkel, és szülei veszekedéseivel kellett megbirkóznia, és bár sikeresen feldolgozta gyerekkori traumáit, azért az esetek többségében számos olyan gyerekkorból visszamaradt, elnyomott érzés lappangott még szívében, mellyel nem sikerült bármit is kezdenie.
Arra gondolt, hogy halk, szelíd szavakkal beszélni kezd, és elmeséli teljes, szomorkás gyerekkorát, hogy mindenképp elnyerhesse ezzel a kisfiú ingatag bizalmát. ,,Csak sikerülne végre összebarátkozniuk!" - gondolta. Az most mindkettejük számára hasznos volna.
- ...Kislánykoromban a nagymamámnál laktak egy családi házban. Óriási konyhakerttel, és számos kedves háziállattal. Nagypapám felszerelt egy hintát a vén, odvas cseresznyefa egyik ágára, és ott hintáztam. Egyre magasabban vitt a lendület, és az akarat. A mamám mindig csokitortát sütött, de nagyon féltem a csirkéktől, és merő véletlenségből sikeresen össze is törtem tizenkét tojást... - ahogy dallamos, lágy hangon emlékei visszatértek a boldog-szomorú gyerekkorba észrevette, hogy ő is teljesen más emberré válik. Sokkal megértőbbé, érzékenyebbé vált, ahogy őszintén kitárta a szívét egy kisgyereknek.
A kisfiú szótlanul, némán, ám annál éberebben figyelte, és pufók kis arcán érzelmek egész változatos skálája jelent meg - attól függően -, hogy éppen milyen érzelmet is élt át.
Amikor a fiatal nő befejezte gyerekkora meghatározó, szomorú történetét látszott, hogy leplezetten megpróbál elmorzsolni szempillája alatt egy kifejező könnycseppet, ami nem igazán sikerült, mert enyhén elmaszatolta szempillafestékét, és ettől kicsit furcsa lett az arca. Egyszerre úgy festett mint egy nagyra nőtt gyerek, és egy idétlen felnőtt, aki éppen azért annyira meggyőző, mert minden egyes szava igaz, és őszinte.
- Sajnálom... - felelte szégyenlősen a kisfiú, majd fogta az egyik játékát és bizalma jeléül óvatosan a fiatal nő elé tette.
- Nem is tudod, hogy ez milyen sokat jelent nekem... - felelte enyhén szipogva, kicsit meghatottan. Most nagy szerette volna magához ölelni ezt a védtelen, ártatlan, pufók kis testet, hogy érezze nincs egyedül a világban, ám azzal is megelégedett, hogy sikerült elnyernie a bizalom, és a barátság titkos szövetségét, ami csak a kivételes embereknek sikerülhet.
Békésen kicsit közelebb kúszott a szőnyegen, és most hogy már a legjobb barátok voltak a kisfiúval ketten játszani kezdtek.          

A SZEMFÉNYVESZTŐ

Léted már maga is szánalmas dagovány,
szálka-meztelenítés.
Félénk, sunyi szemedet számtalanszor
kitártad horizontok fölé
– tudtad: járatlan vándorlásra
indultak te benned kéretlen
szándékkal a kétségek s félelmed,
hogy nem találhattál még társra
akárhogy is próbáltad s akartad.

Már magad is hangtalan csillag vagy idelenn.
Remegnél s könnyezve átkoznád
– ha tehetnéd -, a Mindenség táguló űrét
s a végtelent,
mert becsapott száműzöttként
menekülted át egész hitvány életed.
Felhorzsolt nyelvedet tágra
nyitnád s elárasztanád
vele pusztító förgetegként
eb-kutya csörtetők gonosz hadát.

Mint szorgalmas bolond,
becsukott tenyeredben hordozod lelked gyűrűit,
hogy egyszer kiválasztott másnak
tán végképp megmutathasd.
Didergő, védtelen lényednek pocakos,
szerethető, földi alkata sem lehetett elég
a modern nő-koszorúknak,
hogy teljes valóságban feltérképezhessenek.
Megtestesülés voltál megannyi
gyerekes, komisz-különc titoknak.

Mondogattad számtalanszor fennhangon magadnak:
,,Elég volna neked a szív egyedi, dobbanó ritmusa.
Felszín alatti biztosabb kérge,
hogy védtelen gyermeki éneddel végképp hazatalálj!”
– A Lét közepén helyetted is
fondorlattal húzzák,
ráncigálják az igavonó barázdát.

Lényed az örökös stressz-vulkán kitörésekben
haladéktalanul béke a nyugalom után eseng s könyörög.
Jaj, vajon mi lesz majd teveled,
ha már a biztos megnyugvásodhoz is tabletták,
gyilkos kések, vagy éppen elaltató szemfödél kellenek?
– Nem csupán csak odakint szorítja
össze a fogát az est, s kínzón sötétedik.

Léted vesztegelve delel, s egyre jobban érzed,
hogy kiveszel e modern korból
s már senki sem emlékezik rád.
Szemfényvesztőként voltál itt
s talán leszel, ha már mindenki elhagyott!

    ÖRDÖGI MANIPULÁTOR

Egyre több azon szándékosan ördögi manipulatív, és számítóan alattomos emberek száma - különösen a mai világban -, akik mindig akarnak valamit embertársaiktól, persze anélkül, hogy bárminemű őszinteséget, vagy emberséget adnának érte cserébe.
Zita kihasználta az embereket. Lelkét ilyenkor átjárta valami különös, megmagyarázhatatlan, hátborzongató érzés. Mint amikor az ember beül egy full extrás komforttal felszerelt multiplex-moziba, hogy szélesvásznon és Dolby Sorround 5.1-es hangsávval nézze meg, amint Hitchcock őrült zsenivé vedlik a filmvásznon.
Vére egyszerre lüktetni, majd egyre hevesebben dobolni kezdett. Mint akinek másodperceként diaréja lesz, vagy olyan eufórikus gyönyör keríti hatalmába, mintha szexelt volna.
A lelkiismeret-furdalás legcsekélyebb érzése, vagy bárminemű erkölcsi gátlás nélkül manipulálta legjobb barátnőit, és ismerőseit. Ha házi feladat, vagy lecke ügyben kellett a gimiben intézkedni szinte senki előtt sem volt titok, hogy Zita mindenki embere. Egy kis idő után már pénzt is kért. Szerény ötszáz és ezer forint között mozgott a tarifája. ,,Ha valamiben jó vagy sohase csináld ingyen!" - jelszót előbb-utóbb mindenki kisajátította, vagy a magáénak vallotta.
- Szívecském! Annyira, de annyira szeretném, ha érettségin puskázhatnék rólad, mert fingom sincs ki Ady költészetéről! - a becézgetős, babusgatós, mézes-mázos szavak aztán rendre meg is hozták a kívánt hatást, mert a kockafejű, dioptriás szemüveges eminens tanuló Petiről úgy puskázott Zita, hogy mindent lemásolt róla, ám mégis olyan egyedivé volt képes varázsolni a lemásolt, ellopott szöveget, mintha csak ő írta volna. Ezek után szinte már csak egy-két ember csodálkozott azon, hogy Zita - mint éltanuló stréber -, mondhatta az évvégi záróbeszédet a ballagáson, legalább egy tonnányi sminkben, és hajlakkban tocsogva. Annyira ki akarta okvetlenül hangsúlyozni felnőttes, szépen domborodó nőiességét, kellemesen gömbölyded idomainak rugalmasságát, hogy szándékosan kivágott, merész, provokatív ruhakölteményben libbent oda az osztályfőnök, és az igazgató asztalához, és a visszhangot keltő mikrofonba egy hatalmasat üvöltött:
- Remélem mindenki kurvára jól érzi magát SEGGFEJEK? - hatalmas tapsorkán, kitörő, el nem múló ováció fogadta beszédét.
Később több befolyásos, főként tehetős ügyvéddel, üzletemberekkel, nagyvállalkozóval volt alkalmi szexuális kapcsolata. Zita szemében még a nemi együttlét sem volt több egy ösztönt kielégítő alapszükségletként, amit majd bolond lett volna nem a saját előnyére kihasználni.
A legtöbb pénzes ember szinte azonnal elkezdte elhalmozni értékes ajándékokkal. Általában majdnem mindenkitől ékszereket, karkötőket, tetszetős gyöngysorokat, gyémántfülbevalókat kapott, aztán következtek a méregdrágább ajándékok. Valaki például legújabb, márkás autót vett, ami - ha beleült az ember -, olyan volt akár egy minipalota. Egyszerre kényelmes, és persze minden luxussal felszerelt. A jelszó persze minden esetben egy volt: Minőséget, és márkás dolgokat vadítóan méregdrága árakon.
Később egy befolyásos ügyvéd - akinek fantasztikusan csinos felesége és három imádni való gyerkőce volt -, szabályosan öngyilkosságot követett el, amikor Zita kicsit megfenyegette, hogy felhívja az ügyvéd feleségét és persze a legapróbb részletességgel kitálal neki alkalmi légyottjukról kezdve azzal, hogy hosszú, forró előjáték előzi meg a vágyaik beteljesedését.
- Édesem! Kis virágom! Tönkre akarsz tenni??? Hát nem vagyok már így is miattad hűséges szolgalelkű pincsikutya?! - kérlelte térden állva, könyörögve a sztárügyvéd, aki milliókat keresett egy-egy nagyobb horderejű megbízások alkalmával, és a belső körökben azt beszélték, hogy a maffiával is rendszeres kapcsolatokat ápol.
- Szívecském! Megfogod tenni, amit akarok! Ha igazán szeretsz akkor mindent megteszel, amit csak mondok! - jött a válasz. Másnap az ügyvéd öngyilkos lett. Inkább kiugrott belvárosi lakópark ingatlanának tetőtéri lakásából.
Zita elment a kérdéses ügyvéd temetésére, és a hátsó sorban egyetlen könnycsepp, vagy különösebb megbánás nélkül nézte végig, amint a gyászoló özvegy és a három árván maradt kisgyerek fájdalmas búcsút vesznek apjuktól. Az egyik lenszőke hajú kislány rajzolt egy kékszínű elefántot, amire anyukája segített ráírni: ,,Szeretlek Apuci!"
Zita - bár semmi baja -, sem volt a gyerekekkel. Mindig is szerette a csöppségeket, mert könnyen formálhatóak voltak, és vakon engedelmeskedtek a felnőttek összes szavára - mégis hallani sem akart arról, hogy egyszer neki is lesznek majd gyerekei, és egy igazi szerető családi közösséget fog felépíteni szinte a semmiből.
Pompás, pazar eleganciával berendezett százhúsz négyzetméteres belvárosi Dunapart melletti palotaszerű lakása minden igényt, és kívánságot kielégített. A legtöbb szintén felszínes, újgazdag barátnője - a kevesek krémje -, akiket egyáltalán hajlandó volt lakására meghívni a legtöbb esetben vagy hazudott, vagy kedveskedve hízelgett.
- Szervusz drágám! Hogy neked milyen pazar és elegáns kéród van! Majd szólok a férjemnek, hogy nekem is kellene egy eredeti Ming-váza reprodukció.
- Ugyan már Melinda! A te férjedet kizárólag a pókerezés és a ködös üzleti ügyei izgatják.
- Annyira örülök nektek csajok, hogy elfoglaltságotok ellenére megtudtatok látogatni! - köszöntötte mosolyálcával őket. Valójában egyetlen célja volt ezzel a vendáglátással. Azokat a pletykaszintű bizalmas információkat szerette volna kiszedni unatkozó luxusbarátnőiből, akiknek a segítségével kedvezően befolyásolhatja sikeréhes, gátlástalan jövője feltételeit.
- Foglaljatok nyugodtan helyet! Érezzétek magatokat otthon! - azzal máris eltűnt a tágas hálószobában, hogy átöltözzön méregdrága olasz divattervezőket is megszégyenítő ruhakollekciójába. És amikor visszatért negédesen, cinkosan mosolygott, hogy barátnői egymás túllicitálva gratuláltak neki, hogy milyen csinos, stílusos a legújabb olasz-mediterrán divat.
- Oh! Édesem! Csak nem Armani? Vagy Donatella?
- Már hogy lenne Donatella te tökfej? Hát nem látsz a szemedtől, hogy ez Ferrero?!
- De hölgyeim! Csak nem fogtok máris hajba kapni! Egyébként megmondom Prada! Méghozzá magától Stefano Gabbanától!  - Nem is tudtam, hogy Stefano neked is tervez ruhákat angyalom? - kérdezte irigykedő iróniával az egyik.
- Hát, az az igazság, hogy van egy ismerősöm, aki személyes jó barátja, és így kerültünk mi közelebbi ismeretségbe!
Innentől kezdve az este átalakult egy könnyed, feszteles, kissé érzelgős, és szentimentális csajos traccspartivá, amit jócskán megbolondított néminemű minőségi, tömény alkohol is.
Zita persze vigyázott, hogy sose legyen csont, atomrészeg, vagy spicces legkevésbé. Nem így két luxusbarátnője, akik valósággal úgy eláztak, hogy még szerencse, hogy mindkettejüket a sofőrjük fuvarozta az est beálltával haza.
Később Zita - legyen szó divattal, stílussal, vagy marketing, és üzletasszonyos megbízásokról -, szinte kivétel nélkül úgy ügyeskedett, hogy a mérleg nyelve minden esetben az ő javára billenjen. Előszeretettel hívatta meg magát a Cosmopolitan divatshowba, vagy a Füredi Anna-bálra, vagy valamelyik szintén puccos és előkelő szépségkirálynő választására, hiszen pontosan tudta, hogy előbb-utóbb a legtöbb szupermodell híres embereknek lehet a barátnője, és alkalmakként előszeretettel tesz meg számára egy-egy szívességet. Ellenkező esetben következett a zsarolással egybekötött fenyegetés.
- Bocsánat drága hölgyem! Van meghívója? - állta útját egy-egy kellemetlenkedő, barátságtalanul méregető biztonsági őr.
- Oh! Bocsánat! Hogy én milyen feledékeny vagyok! - úgy tett, mint aki teljesen megfeledkezett arról, hogy belépőre is szüksége lehet egy rangos, felkapott eseményen, majd egy háromszázhatvanötfokos merész fordulattal megvillantotta a szépen kihangsúlyozott dekoltázsát és a biztonsági őr nyál csorgatva beengedte. Ugyanakkor kétségtelen, hogy voltak olyan szituációk is, amikor a gorillaagyú, kéttonnás izomkolosszus biztonsági embereknek elkellett néminemű magyarázat. Ilyen esetekben Zita mindig hatásosan ki tudta vágni magát:
- Kedves Uraim! Bizonyára Önök is tisztában vannak a kényes helyzettel! Amennyiben nem engednek engem be erre a rendezvényre személyesen gondoskodom róla, hogy Önöket legfeljebb a Köztisztasági vállalat alkalmazza a közeljövőben! Ugye nem akarnak bonyodalmat?! - villant élesen tekintete. Nem mellesleg finomkodó kezeiben szorongatott húszezer ropogós forint is nagy vonzerővel bírt. Így történhetett, hogy Zita bárhova bejuthatott, és persze bárkivel meg is ismerkedhetett a közepesen menő hírességektől kezdve a legközépszerűbb, vagy szánalmas sztárokig, akik attól, hogy egy szirupos, ostoba, lebutított televíziós sorozatban szerepeltek egyszer azt képzelték magukról, hogy valakik is lehetnek a világsztárok mellett.
- Képzeljétek csak valaki írt megint egy nagyon jó botránykönyvet, melyben azt állítja, hogy több mint ezer kapcsolata volt férfiakkal! Micsoda egetverő szenzáció! - közölte vihogva egy ajakoshal ajkú, csicsergő, felszínes, plasztikáztatott viasz-csinibaba, aki már annyi plasztikai beavatkozáson átesett, hogy képtelennek tűnt lárva arcával őszinte emberi érzelmeket kifejezni.
- Az a nagy gond édesem, hogy ezt a szánalmasan idióta könyvet veszik majd, mint a cukrot, hiszen az írója közkedvelt híresség, míg a kortárs irodalmat jóformán csak az igazi könyvmolyok olvassák. - jegyezte meg csípős, cseppet sem finomkodó éllel Zita, amikor kihallgatta a szóban forgó beszélgetést. S bár a kutya sem ismerte, mégis a legtöbb híresség, vagy befolyásos ember úgy mutatta őt be, mintha már évtizedek óta tartó személyes barátság fűzné őket egymáshoz.
- Hadd mutassam be nektek... bocsánat... hogy is hívnak szépségem? - fordult oda hozzá egy nagyon jóképű, olaszos macsó hapsi, akiről ordított, hogy vagy férfimodell, vagy sportoló.
- Zita vagyok! Elég, ha ennyit tudsz! - ám a felszínes, bájolgó társalgás mindig is untatta.
Egyszer valaki fogadást kötött vele, hogy melyik szánalmas, átlagos, dolgozó kisembert lenne képes szinte másodpercek alatt magába bolondítani. A tét nem volt se több, sem kevesebb, mint az egyik befolyásos üzletember Gárdonyi luxusnyaralója a Velencei-tó tőszomszédsáságában. Motorcsónakkal, quaddal, és jakuzzival felszerelve.  Na, hát ezért már megérte kockáztatni, nem igaz?!
Zita választása egy legalább száztíz kilós, tohonya, reménytelenül szánalmas, érzelgős hájpacnira esett, aki annyira sem adott magára, hogy legalább felismerje az egyszerű tényt: a hölgyek szívéhez a megnyerő külsőn, és magabiztos önbizalmon át vezet az út. No és nem mellesleg az se mindegy, hogy az illetőnek hány feltöltött, korlátlan hitelkerettel rendelkező aranyhitelkártyája van. Zita belement a játékba. Talán nem is igazán a játék izgalmas feszültsége, ,,mindent, vagy semmi" - jellege izgatta igazán számító, vadászó ösztöneit - sokkal inkább a bizsergető kísértés, mely ott lappangott láthatatlanul mohó, gátlástalan érzéke és mindig selymes, puha bőre alatt.
- Üdvözlöm! Talán csak nem engem keres? Annyira sajnálom, hogy elkéstem! - a mentegeződés, az őszinteség álcájába bújtatott hatásos bocsánatkérés általában mindig beszokott válni a férfiaknál. - Szabad ez a hely?!
Még mielőtt a jócskán megilletődött, kövér ember bármit is felelhetett volna Zita máris leült, és szándékosan úgy tette keresztbe méltán büszke, hosszú, karcsú lábait, hogyha az ember egy kicsit jobban odanézett azonnal észre vehette fehérneműjét.
- Ö... én... nem is tudom... hogy... mit mondhatnék...? - köpni-nyelni is alig tudott a kövér ember, hiszen a nők terén sohasem volt szerencsés alkat. Valljuk csak be, hogy eddigi magánélete leginkább egy groteszk komédiához hasonlított, ahol a nézők röhögnek azon, ha a főszereplő a film valamelyik jelenetében egy toronyház tetejéről a tátongó mélységbe veti magát.
- Hát... kezdhetné például azzal, hogy meghív egy italra! Zita vagyok! - nyújtott barátságosan, közvetlenül kezet, és kellemesen meglepődött, amikor a tohonya férfi kézcsókkal üdvözölte. Fölösleges lett volna a dekoltázsát még intenzívebben kihangsúlyoznia, amikor - szemmel láthatólag -, ez az átlagos ember még a bugyiját sem merte megnézni. Hát akkor mit kezdene két szépen domborodó, női mellel? 
- Még hogy kihalt a lovagiasság manapság! Hisz itt a bizonyíték! Biztos még nem mondták magának, de van Önben valami ellenállhatatlanul vonzó, nyers őserő, melyet csak igen-igen kevesen vettek észre eddig a pillanatig! - a bókolással megfűszerezett, tetetett flörtölés is egyik közkedvelt taktikája volt. Ezzel szinte bármelyik férfit tartósan, és azonnal sikeredett levennie a lábukról.
- Hát... nagyon köszönöm... de Ön bizonyára összekever engem valakivel kedves hölgyem...
- Szó sincsen semmiféle összetévesztésről! Azonnal felismerem azokat a különleges embereket, akikben lehetőséget szimatolok. Nekem nyugodtan elárulhatja! Ugye egész eddigi életében várta az a bizonyos nagy őt, de ő nem mutatott semmifajta érdeklődést a közeledése iránt, és most úgy érezheti, hogy totálisan kisiklott az élete?! Nem szégyen ez! Egyszerűen ez is hozzátartozik a felnőttek életéhez!
A kövér férfi húsos arcán egyre jobban meglátszott az eddig sikertelenül rejtegetni próbált, reményveszett fájdalom. Zita azért imádkozott magában, hogy csak el ne bőgje magát ez a szánalmas zsírpacni, mert akkor a szexis flörtölésnek azonnal vége, és átmehet irgalmas Teréz anya-szindrómába. Hogy megmentse a helyzetet azonnal cselekvésbe ment át:
- Ne haragudjon! Látom, ezt nem kellett volna! - egy váratlan percben maga felé fordította a meglepett férfit, majd gyöngéden, megértően telt, húsos ajkaira tapadt, és érzelmes csókot adott, ami jócskán eltartott legalább tíz percig is.
- Tessék! Most már elmondhatja magáról, hogy egy igazi nő megmerte csókolni magát! - bontakozott ki a megjátszott érzelemből.
- Én... nem is... akarom mondani... el se hiszem... - hebegett-habogott.
- Annyira élveztem ezt a kellemes társalgást, mert az ember ritkán találkozhat egy őszinte, becsületes emberrel, amilyen Ön, de sajnos most mennem kell! Megadom az otthoni számomat, és ha egy barátra lenne szüksége kérem ne habozzon azonnal felhívni! - retiküljében mindig volt bizonyos esetekre noteszpapír. Azonnal ráfirkantotta elérhetőségét, és - nem tudni, hogy szándékosan-e -, de még az online, és közösségi média elérhetőségeit is megadta, mert valami történhetett, ami megfogta ebben a reménytelenül elveszett fickóban.
Amikor hazaért, és megpróbálta átvedleni normális életébe, gyorsan letussolt. Fogalma sem volt, hogy hogyan törhetett rá az emberi részvét, és empátia bármiféle gyengeséget tükröző, igaz érzése, mégis valahogy most először fordult vele elő, hogy előbb szánni kezdte az átlagos, kövér embert, majd kicsivel később már azon kezdett agyalni, hogy talán neki is joga volna az igazi boldogságra.
Hétköznapi ruhába öltözött könyvtárszobájába lépve leemelt egy verseskötet, amibe jószerivel csak szerelmes verseket írtak. Találomra felütötte az egyik versnél, és amint hangosan, lépésről-lépésre járkálva felolvasta a versszakokat szíve minden egyes mondatnál hevesen megdobbant... 

NEM HÉTKÖZNAPOKRA VALÓ

A barátságot szentnek, és sérthetetlennek tartotta. Valami olyan különös, sírig, mindhalálig összetartozó, emberi szövetségnek, mely a testvériség alapelveit követeli meg. ,,A testvérem a legjobb barátom" - elve jellemezte minden cselekedetét.
Barátnői sokszor kisebb-nagyobb rossz bulikba keverték bele. Heccből föltörték, majd összefirkálták festékes flakonokkal az osztályfőnök tűzpiros háromajtós Suzukiját, csak mert az ofő büntetésből arra kötelezte őket, hogy takarítsák ki szombaton az iskolai vécéket a teljes második emeleten.
- Kati néni! Ez akkor sem igazság! Ez nem fair! - tiltakozott ő is, akárcsak legjobb barátnői. Szándékosan kopaszra borotválta a fejét, és úgy festett akár egy ellenséges, amazon, női punk valamelyik elfuserált rock bandából. A legtöbb fiút - persze -, sikeresen elriasztotta magától, és amíg nem nőtt ki újból kellemesen mézszőke árnyalatú haja, addig szándékosan kerülték, mintha leprás, vagy fertőző beteg volna.
Amikor megtörtént az első szexuális kapcsolata szándékosan a gimi talán legkisstílűbb, legelfuseráltabb, eminens, kockafejű, szemüveges srácával, aki sajnos nem igen tudhatta miként működik az óvszer, ezért neki kellett rávezetnie minden egyes lépésre, büszke volt magára, hogy végre teljesjogú, felnőtt nővé válhatott. Ezután már csak ritkán fogadta el anyja, vagy apja bölcs szülői tanácsait az életre vonatkozóan. Az élethez gyakorlat és tapasztalatra volt szüksége. Világ életében olyan lány volt, aki nem hátrál meg, vagy pánikol be az első komolyabb, nehezebb feladattól, vagy problémától, amit az élet hoz. Megrázta magát, és addig gondolkodott, törte a fejét, amíg rendbe nem hozta.
Az egyik legjobb barátnője viszont már korántsem volt sajnos ennyire szerencsés. A közkedvelt partikirálynő Andika névre hallgató hercegnő jóformán egy elkényeztetett, gazdag, kis liba volt, aki bárkit elcsábított csakhogy megkaphassa, amit igazán akart. Később az érettségi szóbeli vizsgán bukott le, amikor kihúzta a Rákóczi felkelést, és azt se tudta a szerencsétlen fruska, hogy mi az a Szatmári béke. Barátnőinek, osztálytársainak kellett súgniuk, hogy csak meg ne bukjon közvetlenül a finish előtt.
Később Andika hamar teherbe esett, de apja haragjától, és anyagi támogatásának megvonásától tartva inkább úgy döntött elveteti a kisbabát, és megkérte éppen őt, hogy ha esetleg nincs más dolga elkísérhetné szívességből abortuszra. A doki beadott valami injekciós kotyvalékot, amitől kiütésszerű kábulatba került, aztán benyúlt a méhbe, és megsemmisítette az élet folytatását.
- Hogy érzed magad csajszi?! - kérdezték barátnői, amikor kijött a dokitól.
- Mit akit totálisan bedaráltak egy húsdarálóba gyerekek! Kivagyok ütve teljesen! - felelte kábán.
A barátnőjének kellett hazavinnie autóval, és ágyba dugnia, hogy kialudja ezt a rendkívül megviselt, tragikus procedúrát.
- De azért őszintén remélem, hogy szeretnél még gyereket! - búcsúzott tőle ő.
- Ne hülyíts! Hát persze! - vastag krokodilkönnyek szivárogtak szemeiből. Apuci pénze sokat segít.
Zoé sosem hagyta, hogy kihasználják. Amikor egyszerre több meetingre, castingra is járt, és egy-egy szoknyapecér, valóságos nőcsábász igazgató zárt ajtók mögött megtapogatta feszes, sportos fenekét, és kéretlen, gusztustalan ajánlatot tett Zoé elbűvölően mosolygott, majd kecsesen hátra húzta egyik karcsú lábát és úgy tökön rúgta a kanos alfa-hímet, hogy majd összecsinálta magát a pokoli fájdalomtól.
- Ha megtudom, hogy mással is így viselkednek itt, még visszajövök! - fenyegette meg a lilaképű, fájdalomtól eltorzult arcú igazgatót, majd átlépve vergődő testén kisétált az ajtón, és vissza se nézett többet.
- Végül egyik ismerőse kérte, hogy egy formális divatbemutató rendezvényhez keresnének felszolgáló személyzetet a Gödöllői kastélyba, ahol állítólag lesz valami nagyobb horderejű reklám fotózás. Próbálja meg! Hátha összejön! - javasolták neki.
Zoé elment. Formálisan igyekezett öltözködni minden provokáció, vagy figyelemfelhívás nélkül. Tehát átlagosan, kissé slamposan, de azért még mindig rendesen. Melleit szándékosan nem emelte ki.
Már kislánykorában - amikor szüleivel először ellátogattak a Sisi kastélyba -, szinte ámulattal vegyes varázslat kerítette hatalmába. Mindig óhatatlanul Grace Kellyre gondolt, aki feladva Hollywoodi, ígéretes filmes karrierjét inkább úgy döntött, hogy közkedvelt, és fantasztikus hercegné lesz. ,,Vajon milyen ember lehetett magánemberként a hercegné, amikor nem figyelték árgus fényképező, vizslató tekintetek?" - suhant át a röpke gondolat fején.
- A felszolgálásra jött hölgyem? - állította meg egy öltönyös, biztonsági, mackós ember.
- Ö... hát persze! Hol kell jelentkezni?
- Menjen egyenesen, majd ahol az istállók vannak forduljon jobbra!
- Köszönöm szépen! További jó munkát! - köszönte meg aztán már ment is.
Bár kissé ódzkodott a lovaktól annyira jó volt elképzelni, hogy jön majd valaki lovon ülve, és megkéri a kezét, vagy ha nem telik jegyűrűre akkor is éreztetni fogja vele, hogy ő életének második megtalált fele.
,,Verd ki a fejedből ezt az ostoba álmodozást! Dolgozni jöttél, nem hamupipőkét játszani!" - pirított magára, amint elhagyta az istállókat. - Hogy ti milyen szép pacik vagytok! - köszönt oda futólg, távolságtartón a lovaknak, akik bambán bámulták őt.
Később sürgő-forgó embereket látott, akik kisebb zsúfolt tömeggé dagadva rohangáltak ide oda, vagy éppen dekorációkat, tányérokat rendezgettek. Azonnal leszűrhette jó helyre jött.
- Hát maga meg mit téblából itt össze-vissza?! Miért ennyire későn jött? Nem hallotta még, hogy reggeltől mindenkire szükségünk lesz?! - kezdett vele veszekedni az egyik szervező, mert mást nem talált, akivel ezt megtehetné.
- Ö... bocsánat. Sajnálom... Miben segíthetek? - nézet rá bocsánatkérőn.
- Tegye magát hasznossá kis tündérem, mert ha nem kapkodja nekem a virgácsait, akkor legfeljebb csak gyorsétteremben kaphat munkát! Világos?!
- Tökéletesen! Egyébként Zoénak hívnak, és nem kis tündéremnek! - szó nélkül felvett egy ezüstszínű tálcát és máris cirkálni kezdett vele az asztalok között szinte mesterien egyensúlyozva a csilingelni pezsgős poharakat. Méregdrága pezsgő, kaviár, és elsőosztályú kiszolgálás a tehetősebbeknek, és gazdagoknak! ,,Mikor változhatott ekkorát a világ?!" - töprengett. Majd eszébe jutott nagymamája, akinél kislánykorát töltötte:
- Kislányom! Tanuld csak meg! Mások szolgálásához méltóság és alázat szükségeltetik, de sose engedd, hogy ezek az emberek úgy bánjanak veled, mintha szolga lennél!
- Hé! Ott a hölgyemény abban a zakószerű cuccban! Jöjjön ide! - kiáltott rá egy üzleti macsó.
- Parancsol kedves uram...?
- Egy vodka martinit kevés jéggel sok vodkával kis cicám! Hogy te milyen kis dögös buksza vagy!
- A nevem Zoé! Máris hozom! - legszívesebben azt a faragatlan, kanos ficsúrt is tökön rúgta volna, ám tartózkodott a kellemetlen incidensektől, és inkább visszafogta magát.
- Aztán siess picinyem! Nem akarom sokáig halasztani a dolgot! - szólt utána bunkó stílussal.
,,Hogy a fenébe engedhetnek be ilyen bunkó alakokat?!" - töprengett.
Amikor visszatért a kért alkoholos italokkal hirtelen éles, fájdalmas sikoltásra lett figyelmes. Mint amikor sorozatban húzzák az ember fogát. Egy nyári ruhát viselő, terhes, középkorú hölgy feküdt az egyik hófehér sátor mellett a füvön. Úgy tűnt, hogy a mellette levő tanácstalan barátai, és ismerősei jobbára csupán azért voltak mellette, hogy biztassák, legfeljebb bátorítsák, ám szinte senki sem tudhatta, hogy egyáltalán mi fán terem világra segíteni egy új életet.
Zoé másodpercek tört része alatt reagált, rutinszerű reflexmozdulatai most sem hagyták cserben. Máris odarohant a kissé elveszett, sikoltozó nőhöz.
- Szia. Bocs, hogy zavarok, de úgy látom, hogy neked elkélne a segítség! Szép, gömbölyű pocakod van! - óvatosan megtapogatta a kismama hasát, majd egy modern, rúgós késsel szétvágta a méregdrága nyári ruha szoknyarészét.
- Bocs, hogy összekaristolom a méregdrága rucidat, de ezt muszáj megtennem!
- Bármit, csak múljon már el ez a pokoli fájdalom! - verejtékben úszott egész eltorzult, fájdalmas arca a fiatalos nőnek.
- Figyelj! Vázolom a szitut! Úgy néz ki, hogy szülni fogsz! Most azonnal! Hány összehúzódásod volt eddig?
- Fogalmam sincs! Kinek van arra ideje, hogy mindent fejben tartson!
- Magzatvized elfojt már?
- Azt sem tudom... Kérlek... segíts...
- Nyugi! Akkor lássuk! Mindjárt felpockoljuk a fejedet valamivel, hogy kényelmesebb legyen. - azzal fogta és lerántotta a hófehér alabástromszínű abroszokat az asztalokról a legtöbb meghívott vendég megdöbbenésére.
A kismama feje alá tette az összegyűrt abroszokat, hogy megtámassza fejét.
- Kéne még forró víz, és egy két apróság, de egyelőre ha megint érzed a fájásokat akkor próbálj meg olyan erősen nyomni, ahogy csak bírsz! Rendben?!
- Rendben... - nézett rá kétségbeesetten.
A fájások egymás után sorrendben érkeztek.
- Hu! Ez halálciki! De ez nagyon fáj...
- Tudom! Most csak üvölts, ha van kedved hozzá, de erősen nyomjál! Gyerünk! - megszorította a kezét.
A középkorú hölgy olyan erősen próbált nyomni, amekkorát csak bírt. Néhány percen belül Zoé már pontosan kivette a kis emberke fejét.
- Na még egyszer! Gyerünk!
- Oh! Anyám! Ez rohadtul fájdalmas! - nyomott fájdalmában a kismama.
- Hát... igen, de végső soron megéri! Még egy utolsót nyomj! Gyerünk! - továbbra is szorosan szorította, fogta a nő kezét.
A nő beleadott apait-anyait, és jócskán harsogva üvöltött torka szakadtából, mint akit nyúznak. A legtöbb vendég bizony jócskán kíváncsi lett arra, hogy vajon mi történik a sátorpavilon melletti füves területen. Egyre többen, és többen jöttek, míg végül már mint a kíváncsi, izgatott gyerekek valósággal körbe állták Zoét, és a megilletődött kismamát.
- Gratulálok anyuka vagy! Makkegészséges kisfiú! Már csak keríteni kéne egy kis forróvizet meg törülközőt! Hé? Valaki szólhatna a mentőknek! - törölte le a sok verítéket homlokáról.
- Jaj, annyira imádni való! - valósággal örömmámorban úszott a kismama. - Hogy lehet valaki ennyire gyönyörűséges? Sokkal jobb mint a szex!
- Hát... valahogy úgy! Na, én akkor léptem! Várd meg a mentősöket ők majd ellátnak a picivel együtt!
- Nagyon köszi a segítséget! Egyébként Maya vagyok, és ha gondolod meglátogathatnál minket egyszer!
- Zoénak hívnak! Örültem! - azzal fogta magát és az ujjongó, kíváncsi tömegből kiválva inkább úgy döntött ennyi kaland bőségesen elég erre a napra.

IDÉZHETŐ KÖNNYŰSÉG

Szégyenné lett mihaszna, eladható létünk.
Mivel szégyenletes, kifacsarodott
emberség-masszákból
nem gyúrtak sem nemes Enkidukat,
sem szánni való Ophéliákat.
Napellenző szárnyakat vont
hályogos szemeink elé valaki némán.
Mert mindig fájdalmas rádöbbenés annak,
ki meglátja látón bennünk
régi ember-korok térképét.

Sziklák, molekulák ösztöneit a kiéhezett karriervágy,
s mohó sikertudat rendre megvezette s becsapta.
Sokszor bántóvá lett az alamuszi remény.
Az elmét eltorzította a fölvett,
kiszolgáltatott exhibicionista póz,
- ösztönök pórázon húzták maguk
után a befolyásolható gondolatot.

Agymosott idióták kelepce-csürhe bandáiból
sohasem lehet kultúrteremtő,
megváltó misszió. – Nyugtalanabb,
önmagának dohogó ítélet-időt is
jobb hangokként lebontva hallgatni
– félő emlékezetünkre már csak a szennyes,
bulvár-szleng s barbarizmusok
nyelvtörő szójátéka tekeredik fel.

E mostani szándékosan felgyorsított bomlás
vajon már mindenkinek éltető ürügye?
Ránk akaszkodó cenzúra-kapcsok
mindhiába próbálták elhallgattatni pörös szánkat
s míg egy nép elnéptelenedik e közösnek
kezelt társadalmi szakadékok miatt elhűl,
elpusztul vele folytathatatlan világunk.

A Lét visszakötő, sztoikus szála annyiszor sérül,
sebesedik, ahányszor valaki szándékosan
önmaga hasznát lesi s egy főre gyarapodik.
– Kötél csigázta-arcok sírgödör-szelleme
vissza-visszatér alvilágok menhelyeiről.
Míg odafent ordító kudarcokból emelnek
emlékező Pantheont addig
már az állhatatosság
is sárban tocsog s
nincs aki felemelje segítő jobbját.

Népek tanúsága a mostan szándékolt
széthúzás megosztva kezdeti függetlenségüket:
Különálló, kis vezérek diktálnak,
míg tudnak kidüllesztett mellkasukkal.
Az okos emberek is tényleg idiótáknak tűnnek?!

FÉLRESIKEREDETT VAKÁCIÓ

Sosem értette igazán, ha - állítása szerint -, édesanyja valósággal a rajongásig imádta szőrszálhasogató, folyamatosan prédikálásra, kioktatásra, kekeckedésre hajlamos, narcisztikus apját akkor mi a fenének kellett nekik állandóan véget nem érő szópárbajokat, macska-egér gyilkosan rikácsoló veszekedésekbe bonyolódniuk, mintha egy se veled, se nélküled párkapcsolat rángatható sakkfigurái lennének?!
Ez a mostani nyári nyaralás is egy isten háta mögötti kis romantikus szigetecskén, ahol ráadásul még normális wifi-kapcsolat sincs, vagy tiszta víz, és amit a kissé kotnyeles, állandó utazásra hajlamos, hiperaktív anyja foglalt le egészen bizonyos, hogy apja fejében ismét maradéktalanul kifogja verni a biztosítékot. Ti. apja egy dobozos sörrel és tévével a közelében nem igazán volt szinte soha életében az az ,,ide-oda megyek, hogy felfedezzem a világot" - típusú ember. Szabadságainak nagyobb részében vagy lustán tespedt a napon, és szalmakalapjával, vagy közepes méretű légycsapóval hajkurászta maga körül az átkozott legyeket, vagy nosztalgikus, kicsit melankolikus közönyösség telepedett rá, mellyel csak azt akarta érzékeltetni, hogy mióta nyugdíjas lett azóta akár kétszer is meggondolja, hogy mit és mikor hajlandó kisebb-nagyobb házkörüli munkákra.
- Gyerekek! Pompásan fogjuk érezni magunkat! - nyomott barackot nagy felnőtt fia rövidhajú fejére, és cuppanós puszit adott felesége arcára.
- Drágám! Kérlek kösd be a biztonsági övedet, különben rád fognak szólni a stewardessek.
- Ugyan! Mit túráztatod már megint magad anyus! Eddig még senki sem szólt! Szerintem magasról leszarják! - kötötte az ebet a karóhoz a makacskodó családfő, és kéjes élvezettel hagyta, hogy valamelyik fülig érő bájvigyorgó, dögös bombázó utaskísérő hölgyike be ne csatolja az övét.
- Láttátok, ugye?! Öregem! Édes fiam! Ha ennyire dögös bombázót hozol haza, hogy bemutasd nekünk áldásom lesz rátok!  - kérkedett kuncogva. S ha meggondoljuk, hogy Szalai József bizalmát, és rokonszenvét is több évtizedbe telt elnyerni, akár még a legközelebbi barátainak is ezen már nem is lehet igazán csodálkozni.
A repülőgép valamikor a hajnali órák környékén szállt le a szinte homokszemnek tűnő kicsi sziget repterén, közvetlenül a Földközi-tenger mellett.
A családfő kivételével az anyuka és a felnőtt fiatalember totálisan kivoltak merülve, és elvoltak fáradva. A fiatalember ugyanis nem szokhatott hozzá az éjszakázáshoz, hiszen minden nap legkésőbb este tíz órakor szeretett lefeküdni, hogy másnap kipihenten, és frissen indulhasson a nap. Most még az is kínzó lélekjelenlétébe, és erőfeszítésébe került, hogy egyáltalán megpróbálja nyitva tartani csenevész szemeit, amik legszívesebben az igazak álmát aludták volna.
A közepesméretű, koszosfehér szálloda - mint utóbb -, kiderült egy hegyen feküdt méltóságteljes pompájában. Amolyan nyolcvanas-kilencvenes évek eleji retrós stílusban. Szinte mindenki gratulált a vérprofin manőverező, hosszú, pópaszakállas, olajbarna görög sofőrnek, hogy mennyire könnyedén, és ügyesen tekergeti a nagy buszkormányt néhol farkasszemet nézve a sziklák alatti örvénylő mélységgel.
A Szalai család mikor megérkezett a szállodába el se tudták hinni, hogy egy kissé berregő légkondicionáló matuzsálem berendezéssel is felszerelték kissé szegényes, és lepusztult szobájukat. Ami ráadásul még működött is.
- Na tündéreim! Kapkodjátok magatokat, de szaporán! Menjünk le a strandra! - javasolta a frissnek, és üdének látszó családfő.
- Apukám! Mondd csak?! Te normális vagy?! Hajnali fél öt sincs! Kipakoljuk a cuccokat, letussolunk, aztán lefekszünk aludni! Végre legalább tudunk is, mert nem katlanban kell éjszakázunk! - mondta ki véleményét megingathatatlanul a holtfáradt feleség. A felnőtt férfi mélabúsan, szintén nagyon fáradtan bólintott párat, majd amint felszabadult a fürdőszoba azonnal tussolni ment, hogy minél hamarabb álomba merülhessen.
Mivel a családfő szavai nem találtak meghallgatásra így mindhárman lefeküdtek. A családfő még így is éberen hánykolódott a délelőtti órákig, amikor már valósággal tűzött a kánikulai, részeges napsugár.
Így is délután három óra is elmúlt, amikor végre a feleség és a felnőtt fiatalember frissen, kipihenten felkelt és lementek, hogy fürödhessenek egy jót a tágas, és meseszép, aranyhomokos strandon. A dagály éppen kezdett megnőni, így számos kúszónövényszerű indát, és algát sodort partra a víz, de ez nem különösebben zavarta őket, mert a feleségnek víz iszonya volt, míg a családfő sörrel a kezében kiült gyékényre, amit magukkal cipeltek, és máris stírölni kezdte a bombázó, általában bikinit viselő húszas éveiken járó hölgyeket.
- Nézd csak oda édes fiam! Hát mit szólsz a felhozatalhoz! Nem mondom! Itt aztán kedvedre kiélhetnéd a vadászó ösztöneidet! - jegyezte meg, ha éppen kihúzott napernyőjük mellett lépkedett el feltűnően egzotikusan, és szexin egy-egy szupermodell-alkatú, egzotikus, napbarnított szépség.
- Apukám! Mikor hagyod már végre békén a fiunkat! Neki most fontosabb dolgok járnak a fejében! - szólt rá rendreutasítón a feleség.
A felnőtt férfi kissé szánalmasnak érezhette magát, amikért az utóbbi pár évben - szinte kivétel nélkül -, mindig a szüleivel, és nem mondjuk barátnőjével, vagy barátaival ment nyaralni. Volt ebben valami groteszk kettőség. Vajon miért nem volt képes megtalálni még az igazit, aki legalább olyan különleges, nemes tulajdonságokkal rendelkezik, mint mondjuk Grace Kelly, vagy Audrey Hepburn? Akiben úgy egyesülhet a nőies, kifinomult intelligencia, és angyali báj, mint a legelőkelőbb, angol ladykben szokás? S minél inkább morfondírozott, emésztette gondolatait ezen, - maga se vette észre, de annál inkább kizárt mindenkit saját életéből, és elmagányosodott.
Rosszul gondolják azok, akik félnek az egyedülléttől, vagy a magánytól, hogy az egy köztes, áthidalható állapot. Sokszor észre se lehet venni. Olyan, mintha beszippantaná az embert, mint valami láthatatlan köpeny, vagy védőburok. Csak nagyon kivételes, különleges emberek képesek rá, hogy hasznukra fordíthassák, és kisajátíthassák a magány köztes, megrekedt állapotát.
Minél inkább újra és újra átgondolta a felnőtt férfi agyában ezeket az összefüggéseket főként apjának meggyőződésévé vált, hogy fia egyáltalán nem százas, és nem is beszámítható.
- Milyen elfuserált idióta firkálgat verseket a nyári vakáció ideje alatt? - kérdezte.
- Olyan, akit más is érdekel, nem csupán a szórakozás! Inkább örülhetnél, hogy ennyire felelősségteljes és komoly fiút sikerült nevelnünk!
- Még hogy örüljek! Majd akkor édesem, ha végre a maga lábára tud állni, és minél előbb elköltözik hazulról! - Szalai József sok tekintetben hajlamos volt komplett idiótaként kezelni saját fiát, mert kidobni való semmiségnek tartotta az irodalmat, és a könyvek szeretetét is. Könyvekből szerinte még senki sem volt képes megtapasztalni magát az életet!  
- Ne kezd megint a kibírhatatlan kritizálásaidat, mert azt én is utálom! Kérlek viselkedj! - ahogy kimondta a feleség a maga véleményét a marcona, duli-fuli férj minden egyes nap talált valami kis apróságot, amibe beleköthetett, vagy amit éppen kritizálhatott.
Általában - kivétel nélkül -, a déli órák környékén mentek a szálloda melletti nyilvános étterembe, ahol legtöbbször svédasztal várta a mohó, kiéhezett, kedves vendégeket. Az ifjabbik Szalai ki nem állhatta ezt a sok tolongó, szinte éhenkórászokként viselkedő, sokszor rendkívül tolakodó, kiállhatatlan, népes embergyülekezetet, de azért mindent úgy csinált, ahogy szülei elvárták tőle.
Engedelmesen beállt a sorba, és ha egyszer-egyszer néhány bombázó, egzotikus virágszál tündér arra kérte tört angolsággal persze, hogy hadd álljanak elé a sorban, ő tapintatos udvariasságból maga elé engedte a rajta vihogó, egzotikus hölgyeket.
- Thank you very much! You are a funny idiot man! - vihogtak össze a háta mögött. Talán azt híhették, hogy a fiatalabbik Szalai nem beszéli az angolt. Pedig vagy tizennégy évig tanulta. Így megértett minden szót.
Amikor aztán ő következett csak mértékletesen pakolta meg hófehér tányérját. Főként zöldséges rizst, néhány szem citromos, rozmaringos sült krumplit vett, és hozzá sült nyelvhalat, mert azt hallotta abban kevesebb a szálka. Helyet foglalt egy viszonylag kevésbé nyüzsgő asztal mellett. S bár a tisztaság néminemű kívánnivalót hagyott maga után. A feldöntött só-borstartót visszaállította, és megpróbált enni egy keveset, miközben - főként azon bombázó tündérek, akiket merő tapintatból maga elé engedett -, úgy vizslatták, figyelték minden mozdulatát, mintha legalább is filmsztár, vagy híres személyiség lenne, aki csupán itt nyaralgat.
A fiatal Szalai sosem tanulhatta meg a flörtölés, a titkos szemezés, a romantikus csajozás trükkös fortélyait, és ez a legtöbb főként külföldi hölgynek máris szemet szúrt. nem tudni, hogy miről is pusmoroghattak egymás között, ám annyi bizonyos, hogy Oscar Wilde mondása a rejtélyes titokzatosságról egyre vonzóbbá kezdte tenni a szemükben a különös felnőtt férfit, aki kisfiús szomorúsággal gubbasztott az asztalnál, és valóságosan is a legelveszettebb embernek tűnt a földkerekségen.
A szülők nemsokára visszajöttek. Boldogan, és elégedetten, hogy kaptak ők is a svédasztalból.
- Anya! Nem lenne gond, ha visszamennék a szállodába? Ettem pár falatot, de nem érzem jól magamat... - váltott pár halk szót anyával bizalmasan.
- Csak nem kaptál máris napszúrást drágám?! - kezdte vizsgálgatni homlokát, hogy vajon lázas-e?
- Nem, nem! Csak szeretnék visszamenni a szobámba egy kicsit pihenni, ha nem baj... - könyörgőnek, esdeklőnek tűnt a tekintete.
- Persze kicsim! Csak nyugodtan! Apáddal megesszük az ennivalónkat, és nemsokára mi is megyünk! - szorította meg aggódón fia kezét az anyuka, majd útjára engedte a felnőtt férfit.
Az ifjabbik Szalai homlokon csókolta anyját, majd betette maga után a széket, leadta az ételestárcára tányérját, és elindult a szállodai szobájuk felé.
Amint felért azonnal ledőlt az ágyra, és a mennyezetet kezdte bámulni. ,,Vajon miért gondolja mindenki, hogy egy szánalmas idióta, amikor csak rendkívül udvarias és előzékeny volt?" - töprengett sokat.
A szülők is hamar feljöttek szobájukba, és kisebb figyelmesség gyanánt hoztak egy kis vanília, és erősen vízzel felhigított csokifagyit.
- Hogy érzed magad kincsem?! Nézd csak! Hoztunk csokifagyit is!
- Köszönöm! Igazán kedves! - szándékosan befelé fordult az ágyban, mert utálta, ha apja felfedezte, hogy maga alatt van, vagy sírdogál.
- Mi a baj édesem?! Mi történt?
- Jaj, anyukám! Biztos már megint történt vele valami, amibe nem hajlandó bennünket beavatni! Inkább menjünk le a minibárba! Mindig is kiakartam próbálni a mai taj koktélt! - azzal a családfő inkább lement a lenti bárhelységbe, mert nem akart zavarni.
- Most már nyugodtan beszélhetsz! - fordult szembe vele anyja. Ekkor vette észre, hogy sírdogált. - Te sírtál?
- Nem... nem igazán...
- Jaj, szívem! De hát mi történhetett? - adott egy zsebkendőt.
- Nem értem az embereket! Udvarias voltam, és azt mondták idióta vagyok!
- Ugyan már! Csak nem megint magad elé engedtél pár embert az étteremben?!
A felnőtt férfi bólogatott.
- Nem érdemes ilyesmikkel foglalkozni! Én tudom, hogy egyszer majd rád talál valaki, aki önmagadért fog szeretni!
- Ez egyre reménytelenebb vállalkozásnak tűnik...
- Ugyan! Csak akarat és hozzáállás kérdése az egész! Sose hagyd, hogy bárki elvegye a kedvedet! - igyekezett megvigasztalni fiát.
A nyaralás bőséges egy hetében a fiatalabbik Szalai tetette vidámságát és jókedvért, hiszen színésztanfolyamot is végzett és pontosan megtanulhatta, miként lehet jól, őszintén, és hatásosan manipulálni az embereket. Ez esetben saját szüleit.
Mikor a nyári vakáció letelt, és visszarepültek Magyarországra még mindig azt érezte, hogy szíve mélyén tátongó, lyukas seb keletkezett, aminek nagyon hosszú időre van szüksége, hogy begyógyítsa múltja és jelene eseményeit.           

TALPRAESETTEN AZ ÉLET FELÉ

Lillának apakomplexusa volt. Nincs ebben semmi különös. Alapvetően mindig is a magas, jóképű, idősebb férfiakat részesítette előnyben. Talán csak amiatt, mert az apját egy hónapban jó, ha legfeljebb egyszer-kétszer láthatta, mert aki kamionozásra adja a fejét a lehető legmagányosabb állást válassza.
A kéttannyelvű, tizenkét osztályos gimiben - ahova járt -, valósággal totálisan bele volt habarodva az irodalomtanárába, aki később beszédórákat is adott neki, és szakmai szempontból legalább is minden elképzelhető dolgot megtett annak érdekében, hogy talpraesett, rendkívül tehetséges tanítványát felvegyék a Színművészeti Egyetemre.
Fizikai adottságai, alacsony - alig százhatvannégy centis -, magassága szinte kamaszkorától fogva zavarta, amikor először jöttek gimnáziumába filmes szakemberek, hogy egynehány, vállalkozó szellemű fiatalnak megcsillogtathassák a fényesen ígéretes jövő lehetőségeit. Lilla mindig is szeretett sportolni, így a kondícióval, és szerencsés géneken kívül a megjelenésével úgymond nem lehetett semmi hiba. A nagyobb gondot saját morfondírozó, önostorozó marcangolásai, lelki vívódásai jelentették. Ugyanis, ha a dolgok nem úgy történtek, ahogyan Lilla megtervezte, vagy megálmodta, és igazságérzete szinte kivétel nélkül sohasem hagyta cserben, és nem hagyta szó nélkül a szemétkedéseket, vagy gonoszkodásokat, akkor Lilla kisebb-nagyobb balhés szituációk kellős közepében találhatta magát, hiszen ami a szívén az a száján típusú emberek típusába tartozott.
S bár többször megtörtént, hogy a főétkezéseket - ki tudja miért? -, a desszerttel szerette kezdeni, előfordult, hogy egyszerre csúcstartóként három-négy adag somlói galuskát is simán elfogyasztott, ami után jöhetett a leves, és a tulajdonképpeni főétel.   
Balszerencséjére az egyetemre az ötven jelentkezőből csupán alig négy embert vettek fel, így Lilla azon terve, hogy pár éven belül majd igazi, kétórás nagyjátékfilmek, és Pulitzer-díjas színházi darabokban fog szerepelni szinte azonnal romba dőltek, és füstbe mentek.
Voltak tanárja még hitegette egy darabig, miszerint: tartson ki. meg hogy nem sok ember jut el idáig, ahova ő eljutott, - mégis Lilla továbbra is úgy érezte, ha a szülei által preferált, és agyon dicsért közgazdász állást kel választania alig pár napon belül megőrül, és az elmeosztályon végzi. Már hamar kiderült, hogy amit nem kedvelt, vagy amit nem szívvel csinált, azt olyan hamar otthagyta, mintha el se kezdte volna.
Inkább vett egy mély lélegzetet, összeállt volt gimis barátnőivel, és együtt összedobták az albérletre való költségeket, és elég hamar felköltöztek Pestre, mert mindannyian tisztában voltak vele, hogy vidéken szinte semmilyen lehetőség, vagy karrierre nem számíthatnak.
Lilla a késő esti éjszakázásokat ki nem állhatta. Nem mintha rettegett volna, vagy mániákusan tartott volna a sötétségtől, vagy a kísérteties éjszaka váratlanságaitól - elvégre annak idején még az önvédelmi tanfolyamot is sikeresen teljesítette, amikor a szokásos karate, és kungfu-mozdulatokat mellőzve saját férfi oktatóját egy hatásos tökönrúgással tette tökéletesen ártalmatlanná. Mégis azt érezte, hogy az éjszaka mintha kiszivattyúzta volna a tartalék energiát. Mintha egyszerre le - és bedarálta volna, hogy aztán halálkimerült zombieként térjen haza, és holtfáradtan zuhanjon álomba ruhástól.
Szüleitől számtalan formában volt alkalma azt hallani, hogy a munkának igenis van becsülete, meg hogyha keményen dolgozik, akkor előbb-utóbb minden vágya, álma teljesül. Ám szülei is egy másfajta generáció szerves tagjai voltak, és Lilla is egy másik társadalomban nőtt fel és integrálódott.
,,Már pedig akkor sem fogja hagyni, hogy bárki, vagy bármi eltérítse eredeti célkitűzéseitől!" - nagyon jól tudhatta, ha érvényesülni akar ebben a pénzközpontú, alapvetően elüzletiesedett és velejéig számító világban, akkor elsősorban mindig a főnököket, igazgatókat, a nagyfőnököket kell megnyernie magának, és beférkőzni a bizalmukba.
Arra azonban kínosan vigyázott, hogy senkivel sem feküdt le, vagy lépte át a főnök-beosztott keskeny határsávot.
Talán nem meglepő, ha több helyről is éppen azért rúgták ki, mert nem volt hajlandó kedvére tenni a felsőbb vezetőség elvárásainak.
Voltak ún. lepra, vagy kulimunkák, melyet azért neveztek gúnynévvel így, mert a legtöbb esetben vagy senki sem akarta elvállalni, hiszen annyira szarul fizettek érte, vagy szó szerint olyan megalázó, siralmas körülmények között kellett az adott munkavállalóknak melózniuk ott, hogy arra az épeszű ember bármennyire is pénz szűkében volt semmi szín alatt nem volt hajlandó.
Lilla barátnői több alkalommal átruccantak Bécs belvárosába, és lássanak csodát! Szinte azonnal egy teljesen megváltozott, élhetőbb, és lehetőségekkel teli világban találták magukat, ahol a legtöbb középosztálybeli ember szinte azonnal megtalálta számítását, még akkor is, ha többségük a vendéglátó, vagy szolgáltatóiparban volt kénytelen-kelletlen elhelyezkedni. A fizetésük még így is a triplája volt euróban számítva annak, amit pesten éhbérként emlegetnek.
Lilla talpraesett karakánsággal hamar feltalálta magát a vendéglátóiparban, és bár hónapon belül már igazi fejes, befolyásos üzletemberek is csupán csak azért kezdték látogatni a bécsi éttermet, mert egy fantasztikusan határozott, erősakaratú magyar lány ott dolgozott. Nem is volt hiány a szépszámú udvarlóban, és kérőkben, akik szinte egymást túllicitálva próbálták meg elhívni randizni, vagy csupán csak egy görbeszagú éjszakára Lillát, aki sohasem keverte a magánéletét a munkahelyi románcokkal.
Még így is bőségesen akadtak olyanok, akik óhatatlanul be-bepróbálkoztak nála. Záróra után főként a hajnali órákban egy-két kitartóbb férfi szívesen megvárta, míg az étterem vasrostélyos kapui automatikusan leereszkednek, és a fáradt alkalmazottak mindent gondoskodó precizitással bezárnak. Ilyen eseteken máris valósággal megrohamozták Lillát, és főként a nemzetközi angolt gagyarászva szóltak neki, hogy nem lenne kedve esetleg felugrani a lakásukra egy ital erejéig, aztán ki tudja...?
- No thank you! - volt minden esetben a kitérő válasz.
Aztán megismerkedett egy szintén magyar, gátlásos, de roppant előzékeny, udvarias fiatalemberrel, aki filmrendező szeretett volna lenni, és élt-halt volna egy olyan lehetőségért, hogy legelső forgatókönyvéből film készülhessen.
Észre se vette, de szimpatikusnak találta csetlő-botló esetlenségét, ahogy az étterem konyhai részlegén a koszos tányérokkal szerencsétlenkedik, és megpróbál mindent tükörfényesre varázsolni.
- Figyuzz! Csak annyi a dolgod, hogy beteszed ezeket a tányérokat a mosogatógépbe! Nem kell a kezeidet használnod, ha nem muszáj! - jegyezte meg kioktató hangnemben, ami kicsit rosszul esett a fiatalembernek, aki a nap hátralévő részében nem nevetett és nem is mosolyodott el, tehát Lilla jogosan nézhette egy roppant begyepesedett agyú, ecetesuborka képű embernek.
Később műszak után Lilla és kedvenc barátnői beültek egy közeli kis bisztróba, és jókat beszélgettek. Lilla akkor kérdezte meg először, hogy a fiatalember nem e szeretne esetleg velük tartani. Nagy nehezen, de sikerült rábeszélnie. Innentől kezdve főként Lilla barátnői voltak azok, akik uralták, és kézben tartották a beszélgetés további menetét. Hogy mikor ismerkedtek össze? Hol találkoztak? Lefeküdtek-e egymással stb.
- Csajok! Kérlek benneteket! Ez a legszentebb magánügyem! - felelte határozottan, és barátnői tudták, hogy ilyenkor nem érdemes barátnőjüket tovább faggatni, mert úgy sem árul el többet magánéletéről.
Amikor este mindannyian távoztak a bisztróból a barátnők elköszöntek Lillától, aki felment a fiatalember kissé szegényes garzonszerű lakására, ami rengeteg falig érő könyvespolcaival sokban hasonlított egy közepesméretű könyvtárhoz, vagy éppen antikváriumhoz. Lilla szerette volna, hogy megtörténjen a dolog. A srác nagyon feszült, és ideges volt, és vagy fél órán keresztül ecsetelte a megfelelő óvszerhasználat előnyeit, míg végül Lilla volt az, aki kézbe vette az irányítást, és hagyta, hogy a testi gyönyörök mindkettejük számára felejthetetlen élményt nyújtsanak.
Később a fiatalember állandóan megjelent az étterem előtt, ahol Lilla dolgozott. Szinte nem volt olyan nap, hogy valami ki aprósággal ne lepte volna meg barátnőjét. Hol egy Teddy-mackóval, máskor egy megfizethető virágcsokorral, és bár Lilla pénzkidobásnak vélte a virágot, mert az egyébként is hamar elszárad, mégis nagyra értékelte magában a gesztust, hogy lám csak azért a XXI. században sem veszett ki teljesen a romantika hajlama, és az őszinte lovagiasság.
Lilla egyszer csak azt vette észre, hogy bizonytalankodik. Egyrészt úgy érezte, mintha megrekedt volna egy olyan patthelyzetben, ami bár kétségtelen, hogy jól fizetett, legalább is többet, mint odahaza, de karrierje szempontjából kissé negatívan kezdte megítélni helyzetét.
 Ha élete végéig egy jól menő étteremben kell dolgoznia egészen biztos, hogy vagy megbolondul, vagy a dühöngőben végzi. Többre vágyott, hiszen ambiciózus volt, és hajtotta a titkos becsvágy is. S bár maximálisan megvoltak vele elégedve főnökei, és az étteremvezetők is alig tíz hónap intenzív munka után úgy döntött, hogy kilép, és megpróbál olyan karriert felépíteni, amit mindig is szeretett volna.
Mi kell egy jól működő, ütőképesen felépített karrierhez? Megfelelő szakmai kapcsolatok, presztízs és természetesen elegendő anyagi tőke, amit megfelelő módon szükséges befektetni, hogy megfialhasson a pénz. És mivel a márkás étteremben mindig remek kapcsolatokra lehet szert tenni Lilla egymás után kezdte felhívni azon üzletembereket, akiktől puccos névjegykártyákat sikeredett összegyűjtenie, és igyekezett őket induló vállalkozása miatt meggyőzni.
Mivel konkrétan nem volt még sem üzleti tapasztalata, sem megfelelő stratégiája, vagy koncepciója ezért keresnie kellett valakit, aki ebben szakértő, és aki remélhetőleg nem verte át. Talált is ilyen embert, aki megfizethető áron dolgozott, és aki gyakorlatilag minden vállalkozástani, üzleti ismeretbe részletekig menően beavatta. Felvázolta a hasznot, és profitot a tőkemozgásokat már a legelső negyedévben, az inflációt ami szinte mindig ott kísértett minden nyereség felett. Míg végül alig nem egészen két éven belül Lilla egy megbízható, és stabil vállalkozás üzletasszonyának mondhatta magát Bécsben.
Az ember azt híhetné, hogy biztos karrieren kívül már másra nincs is szüksége, ám Lillát saját nyughatatlansága még többre akarta sarkallni. S bár a német nyelvet nem igazán beszélte, de remek kapcsolatokra tett szert gördülékeny vállalkozásának hála, az osztrák médiában találta magát. És mivel a fejesek maximálisan megbíztak benne, hiszen pontos, precíz munkaerő volt, aki egyetlen percet sem késett, nem vett ki felesleges betegszabadságot, és nem is bliccelte el a fontosabb dolgokat, ezért berakták egy amolyan kulturális műfajú műsorba, ahol a kortárs európai költészettel, és kortárs prózák széles kínáltatával kellett a kíváncsi, újdonságra szomjazó nézőket megismertetni, és kissé felcsigázni az érdeklődésüket.
Egy-két hónap után itt is - nyugodtan mondhatjuk -, hogy a nyelvi nehézségek ellenére kisebb-nagyobb sikerek koronázták munkásságát. Idő közben néhány kedvenc osztrák műsorvezető hölgy behozta a munkahelyére kisgyerekeit, és Lilla szinte rögtön felismerte, hogy valami hiányzik az életéből.
Gondolt egyet, és élő adásban üzente meg a gátlásos, magyar fiatalembernek, hogyha nézi a szóban forgó adást nagyon szívesen megpróbálná vele a közös életet. Nem is kellett több. A gátlásos fiatalember munkaidő végeztével egyik barátja kocsiján elvitette magát az adott tévé szerkesztőségi épületéhez, és hevesen dobogó szívvel, kéz tördelve toporgott az ajtóban állva, hiszen jócskán megijedt a marcona, gorilla-típusú, tagbaszakadt biztonsági őröktől, akik néhányszor bámultak rá, hogy vajon ki lehet?
Mire Lillának is lejárt a munkaideje, és megpillantotta a tétova, félszeg fiatalembert végre biztosan tudta, hogy mit akar kezdeni folyamatosan változó életével. A boldogságot választotta.                  

BÖJTI KOR



Agymosott fejekből földre ejtett magzat.
Hitvány, hazug, szócséplés-ígéret,
mely inkább csupán csak mindent
s mindenkit megtéveszt,
összekavar s hiteget,
de a jelent kizsigerli lyukasodó pénzérmékkel is.



Ma forgandó elmével kiállni ugyancsak
meggondolatlanság.
A vétkezett beszéd metaforai
ugyancsak megpecsételnek.
A megbocsátás sebeire egyre
kevesebben kíváncsiak.
Csontunkat megrághatja
már bármikor kripta-sötétben alakoskodó.



Porladt-rekedten Ninivei kihalt
moralitások falánál toporognak,
veszteglődnek csöndesen.
Bágyadt betegségként egyre
kétkedőbben viselik a méltóság,
nemesség titkosított képleteit.
A férgek mindig egy lépéssel körünkben
ólálkodnak s lépre mennek
– hajtja őket szorgalmas tiltás.



Nyűtt ajzást keres miközben mások kárán
gazdagszik s szorgoskodik kiváltságos
stróman-üzletember, uszító gaz haszonleső.
Terhünket kinyújtja magából egy-egy
prédikáló szökőkutas konferanszié.
Megfigurázott, dicstelen
hattyúéneket zeng a hitehagyott is.



Törvények velejéig szégyellős átsunyítója.
Csak elmaradtak dicsőbb napjai
sztoikus igazmondásoknak.
Lábujjakon lépkedő sajdulásban
sokan hippózott sötétedésre eszmélnek,
ahelyett, hogy saját gondolatokat termelnének.



Hánykolódik már a rostjában
megrekedt papírcsomó is,
melynek építő, megőrző feladatát
méltánytalan föladták az emlékezni rest századok.
Kéreg alatt a hamu is megőrizheti
a tanúskodó ujjnyomokat – csupán maradhasson valaki,
aki még akar kutatni,
értelmezni bonyolult összefüggéseket
s el nem adja semmi áron
önmagát az alattomos burjánzó eszméknek.