ÁHÍTAT ÉS KÖSZÖNET



Egyszerre heves szívdobogás, a jóleső, örömteli viszontlátás játsznyi fénye suhant át középkorú arcán, majd amikor meglátta a gyönyörű fiatal asszonyt karján egy csecsemővel hirtelen erőt vett rajta az értetlenkedés, és a megválaszolásra váró kérdések özöne.
- Hát... szervusztok... - alig sikeredett üdvözletét kinyögnie.
A fiatalasszony fáradtan, könnyes szemekkel elmosolyodott, és még ebben a végletekig leegyszerűsített mozdulatában is megvolt az a varázslatos báj, és angyali nőiesség, amiért - annak idején -, Büchner Péter szinte azonnal beleszeretett. Mézszínben játszó haját kontyba fogta össze, ami egyúttal felnőttes hatást keltett, és kiemelte arcának vonásait. Pedig akkor már valóságos románc alakult ki egy meglehetősen arrogáns, spanyolviaszgyáros rendezőhallgatóval, aki persze arról álmodozott, hogy az egész filmes szakma, és persze Hollywood is a lábai előtt fog heverni.
- Bocsáss meg drága Péter, hogy... hogy meglátogattunk téged... - szabadkozott, pedig semmi oka sem volt rá, hiszen jóbarátok közt ez felesleges. Mégis, ahogy Péter végignézett egykoron hamvas, még mindig gyönyörű arcán, baljós árnyékokat látott, melyek mintha fogságban tartanák egész független, és modern lényét.
- Szó sincs róla! ne butáskodj kérlek! Fáradjatok be! - invitálta őket közvetlenül, és hogy mutassa, hogy úriembersége semmit sem változott az idővel zokszó nélkül kiragadta a fiatalasszony csomagjait, közepesméretű utazótáskáját, amiben - valószínűleg -, a csecsemőholmik, és egyéb tárgyakat hozott magával.
- Tényleg annyira sajnálom, hogy megzavarunk, biztosan nagyon elfoglalt lehetsz, de megígérem, hogy csupán csak pár napig maradnánk... - ha ideges volt rendszerint mindig barátságtalan kéztördelés következett. Megérezhette ezt a békésen szuszogó csecsemő is karjaiban, mert azonnal felébredt, azonnal el kezdett gügyögni. Valószínűleg vagy éhes lehetett, vagy telement a pelenkája.
- Jól van kincsem! Jól van! A mami mindjárt megnézi mi a baj! - simogatta meg kis hátát, és igyekezett megnyugtatni kevés sikerrel, mert idegessége úgy tűnt másra is hamar átragad. - Ne haragudj, de... használhatom az étkező asztalodat? Úgy tűnik a fiatal urat ideje tisztába tenni. - ahogy Péterre nézett azokkal a varázslatos ragyogású, mindig nyílt, egyenes, és őszinte őzikeszemeivel, melyek most sok lelki sebet hordoztak Péter már vette is le a virágmintás terítőt, és azonnal keresett egy tiszta lepedőféleséget, amin a csecsemőt nyugodtan tisztába teheti.
A fiatalasszony teljesen rutinszerű mozdulatokkal egyik pelenkát cserélte a másikra, miközben folyamatosan babusgatta, és gügyögött a csecsemőnek, ezzel is lefoglalva kíváncsi tekintetét.
- Annyira mozgékony és eleven a kisfiam, hogy legszívesebben egész nap mászkálna, és talpon lenne. Nemsokára már önállóan is járni fog! - arcán megint átsuhant egyetlen pillanatig a szomorúság, és a bánat kettőzött keveréke, ami Péter számára máris megmagyarázta eredeti jövetele célját. Teljesen nyilvánvaló, hogy egykori egyetemi csoporttársa most azért van itt, mert segítséget kér tőle, és mert érződik rajta a bénító félelem. Péter, ahogy csodálattal bámulta mennyire könnyedén, gyöngéden képes valaki gondoskodni, feltételek nélkül szeretni egy kis emberi életet újra felébredtek benne a régi elveszettnek hitt érzelmek.
- Van kedved segíteni? - kérdezte kedvesen.
- Hát... persze... - bizonytalansága sokkal inkább a védtelen kisgyereknek szólt, nehogy valamit rosszul, vagy ügyetlenül csináljon. Odament az étkezőasztalhoz, ahol a kisfiú kedvére ficánkolt, és gügyögött párat.
- Kérlek tartsd a lábacskáit, amíg eltűntetem a kakifoltokat! - a fiatal nő azonnal babatörlőkendőt húzott elő táskájából, és ápolónőket is megszégyenítő precizitással igyekezett szárazra varázsolni kisfia popsiját.
- Így ni! Már meg is vagyunk! - jelentette ki alig öt perc múltán. - Ugye nem is volt annyira nagy dolog? Igaz-e?! - végre teljes szívével mosolygott, amire általánosságban az emberek csak meglehetősen ritkán, ha képesek.
- Fantasztikus anyuka vagy, és nagyon csodállak... - úgy jöttek a szavak szájára, mintha vallomást tenne. - Bárcsak több időnk lehetett volna együtt...
Annamari felnézett, és helyeslőn biccentett, mint akinek a gondolataiba láthatnának.
- Kicsit üljön le a nappaliban, és beszélgessünk! Persze csak, ha van hozzá kedved? - Nem is kellett több unszolás, késztetés már húzta is magával a megilletődött Pétert.
Annamari helyet foglalt. Persze gondosan ügyelve, nehogy összegyűrje ruháját. Még erre is igen nagy gondosságot fordított, akárcsak egy pedáns háziasszony. Pedig annak idején mennyire kimért volt, és sokszor szándékosan is szarkasztikus. Hiába! A legtöbb ember fokozatosan megváltozik.
- Gondolom azt szeretnéd tudni, hogy miért pont hozzád, és nem máshoz fordultam? - szögezte neki a kérdést. Határozottsága, egyértelműsége ismét szerelmes késztetést varázsolt a férfi szívébe.
Péter bólintott.
- A válasz egyszerű! Rájöttem, hogy akivel együtt éltem közel hét évig más ember volt, mint aminek mutatta magát. Persze ez nem kifogás! Mégis az a fajta se veled, se nélküled gyilkosan pokoli féltékenység, mely főként a volt férjemet jellemezte szerintem brutális volt. Ha tovább folytatódott volna a legrosszabb rémálom köszönt rám, és ezt semmi szín alatt sem hagyhattam.
Péter elgondolkodott kicsit a halottakon. Úgy tűnt kedvére megrág, megemészt minden egyes szót, mielőtt a következő mondat elhagyná a száját.
- Őszintén remélem, hogy nem esett semmi bajod... - jegyezte meg végül.
- Nem olyan fából faragtak ám engem kisapám! - mutatta két vékony karján a nemlétező izmokat. - Ha kell még egy elefántot is széttépek, ha felidegesít. - De most te jössz! Ne kímélj! Mesélj nekem mi történt veled mióta megkaptuk azt az átkozott, szánalmas diplomát, ami mostanság bizony annyit sem ér, mint a vécépapír. Voltak barátnőid? Párkapcsolat? Gyerekek? - felfokozott, lázas kíváncsisága ismét újult lelkierőt csepegtetett Péter hajótörött, elveszettnek hitt hétköznapjaiba. Mintha egyszerre új élet költözött volna a magányos emlékekkel zsúfolt panellakás szobáiba.
- Hát... volt valakim, aki éppen az esküvőnk napján gondolta meg magát, és szakított velem! Pedig álomgyönyörű mennyasszony volt. Fejékes, fátylas, csipkézett mennyasszonyi ruhával. Azt mondta, azért szakít, mert kifulladt a kapcsolatunk, és mert sohasem vetett fel bennünket a pénz, és az anyagi jólét. Így hát pont a Polgármesteri Hivatal előtt hagyott faképnél, és nekem kellett elmagyaráznom az örömszülőknek, hogy nem lesz esküvő! - hangjában egy megtört, csalódott, megalázott férfi vallomása keveredett össze egy örök gyereki én sebezhetőségével.
Annamari kicsit közelebb ült, és gyengéden simogatni kezdte jóbarátja arcát. Péter nem győzött figyelmeztetni önmagát, hogyha egy óvatlan percben most sírva fakad, akár egy pisis kisiskolás, akkor - meglehet -, ez a fantasztikus nő is azonnal kiábrándul belőle, hiszen hét év - ha innen nézzük -, azért mégiscsak hosszú idő.
- ...És a szüleid? Mit szóltak ehhez az egészhez?
- Hát... néhai apám valósággal majd felrobbant. Hiszen te is ismerted, míg szegény anyám nem győzött vigasztalni, mert sajnos később rám tört a depresszió, ami kisebb öngyilkossági kísérletekben öltött testet. Nagyanyám kiadósan felpofozott mire sikerült erről a tragédia útról letérítenie. Azt hiszem, hogy kicsit az utóbbi időben, mintha szándékosan lemondtam volna a boldogságról... Megérted ezt?! - most először sikerült határozottan, elszánt komolysággal a nő szemébe néznie.
- Azt hiszem igen! Tudom, hogy azt hiszed, hogy vége van a világban, meg hogy téged már nem szerethet senki, és te vagy az egyetlen, aki ezekkel a problémákkal küszködik, de én most itt vagyok melletted, és mindennél jobban szeretnék segíteni neked, mert fantasztikus embernek, és nagyon jó barátnak tartalmak. - erősen megszorította a kezét, hogy a férfi érezze nem maradt véglegesen egyedül.
- ...És hogy haladsz a karriereddel? Készül a forgatókönyv? Milyen írásaid vannak már kész? - Annamari a biztonság kedvéért témát váltott, mert szeretett volna vidámságot csempészni a komor, letargikus szomorúság helyébe.
- Ami azt illeti eddig jó sok e-bookot sikerült megírnom, de egyszerűen képtelen vagyok köteteimet úgy értékesíteni, hogy az a legtöbb könyvkiadónak, vagy szerkesztőnek megfelelő legyen. A múltkor is felhívott egy szerkesztő. Minden versemet ígéretesnek találta, csak hát közel fél millió forintot kért, hogy a nyomdai munkához legyen indulótőke. Sajnos azt mondtam, hogy így már nem aktuális.
- És mi a helyzet a külföldi karrierrel? Mintha azt említetted volna nekem egyszer, hogy külföldön is szívesen szerencsét próbálnál?
- Huh! Hát.. igen... az egyetemen irodalomtörténet órán megismerkedtem egy angolos hölggyel, aki szerintem már Londonban telepedett le, és sokáig azt beszéltük, hogy egy független angol könyvkiadó indulásnak nem is lenne olyan rossz. Három-négy hónapos betanítási időt követően ő lefordította volna a verseimet, és ha szerencsénk lett volna, akkor lehet, hogy valami elindult volna. Sajnos apám halála mindent derékba tört. Aztán három évvel később édesanyámé. 
- Jaj, szegénykém! Ez borzasztó! Hogy történt? - szomorú, aggódó tekintetébe bele volt írva, hogy nagyon sokat jelent neki a férfi barátsága, és bizalma.
- Október huszonhatodikán az éjjeli órákban. Kétoldalú infarktus vitte el... - fátyolos lett az arca. Érződött, egész lelkében remeg, mint a nyárfalevél, viaskodik saját érzéseivel.
 - Tudod amióta nyugdíjas lett egyre kevesebb dologban értettünk egyet, és azt hiszem... nagyon eltávolodtunk egymástól...
- Tudom, hogy ez fájdalmas neked, és őszinte részvétem szüleid miatt, de apád szerintem szeretett téged, csak nehezen fejezte ki magát. Ettől még nem szabad haragudnod, vagy neheztelned rá! Egyszerűen csak... így kellett elfogadnod őt... - Annamari tudta, hogy ez bizony soványka vigasz egy ember halála után, de azért most mindenképp bátorítani, vigasztalni akarta a szívének kedves férfit.
- Ami szinte mindig is zavart apám viselkedésével kapcsolatosan, hogy rendkívül szélsőséges, és labilis természetű ember volt! Egyik percben még fagyit, vagy csokit vett, és vajra lehetett kenni, míg a másik pillanatban az ember már azzal szembesült hogy heves hangulatkitörések, és atombomba-indulatok jellemzik. Túl büszke volt hozzá, hogy bocsánatot kérjen!
- Bocsáss meg, de akkor ezért nem akartál bemutatni? - ártatlan kérdés volt, mégis nagyon nagy jelentőséggel bírt.
Péter lehajtotta merengve, szomorún fejét, mint aki szégyenkezik egy már régen elkövetett bűne miatt, amit nem lehet jóvá tenni, vagy éppen megbocsátani.
- Szeretném megmagyarázni, hogy főként az apám volt az, aki semmit sem helyeselt! Képzeld csak mekkora patáliát csapott volna, ha velünk vacsoráztál volna. Tudom, hogy gyáva vagyok, de sokáig féltem apám haragjától. Amikor állás nélkül voltam, és nem sikerült egy-egy állásinterjú rendre felpofozott. Nem volt éppen kellemes.
- Oh! Ezt nem tudtam! Bocsáss meg! Én váltig azt hittem, hogy csak féltél elhívni, hogy bemutass a szüleidnek, de most nagy kő esett le a szívemről, hogy tisztáztuk ezt a félreértést. És megpróbáltál ismerkedni az évek során...?
- Hazudnék, ha azt mondanám erre, hogy nem voltak szerencsétlenkedő próbálkozásaim. Egyszer a Jászai Mari térhez közeli kávézóban beszéltem meg személyes találkozót az egyik randioldalon megismert tanárnővel, akiről kiderült, hogy öt gyereke van, és csak arra kellettem volna, hogy fejőstehén legyek. Ehhez semmi kedvem sem volt, és sajnos, ahogy az lenni szokott az illető hölgy volt az, aki megsértődött ezen, és egy-két találkozó után dobott.
- Ezt őszintén sajnálom, mert szuper pasi vagy! Az a nő pedig, ha csak a pénz érdekelte akkor nem érdemelt meg téged!
- Bárcsak ennyire egyszerűen el lehetne intézni mindent! A színházak éjszakája volt a legrosszabb...
- Na? Mesélj? Ezt a történetedet még nem ismerem! - feszült izgalom lett úrrá rajta.
- Hát... elmentem a Nagymező utcába, és már a színház bejárata előtt jócskán leégettem magam, mert a biztonsági őr valami idiótának nézhetett. Az egyik színésznőnek próbáltam verseket vinni, mert azt olvastam, hogy szereti a kortárs verseket! No meg Radnóti az egyik kedvence.
- És ha jól sejtem a biztonsági őr totálisan bunkó szemétláda volt veled, és lekezelően viselkedett?
- Hogy találtad ki? Egyébként pontosan erről volt szó!
- De azért remélem, hogy nem hagytad magad, és jócskán kiosztottad a pasast?
- Hát... nem egészen. Váratlanul, felkészületlenül ért a primitív viselkedése, és ezért meghunyászkodtam, és egyszerűen letettem egy nagymamakorú hölgynek a verseimet a művészbejárónál.
- Nem szeretnélek kioktatni édesem, de ez nagy hülyeség volt, mert mi van, ha a verseid a szemétben végezték?!
- Erre már én is gondoltam, ezért másnap visszamentem, és a kedves nagymamakorú néni említette, hogy a művésznő el volt ragadtatva. Csak azt nem értem, hogy miért nem hagyott egy kis cetlit a portán, vagy valami, amiben megköszönte volna, hogy gondoltam rá.
- Drága barátom! Az efféle felszínes, showbizniszben dolgozó nőcskék mindig felszínesek maradnak! Tudom, hogy ez téged kiábrándít, de ez van! - megsimogatta újból kezét, és vigasztalta. - Mit szólnál egy finom ebédhez? Nagyon szívesen összeütnék neked egy finom harapnivalót!
- Az most remek lenne! - kedvesen bevezette a konyhába, közvetlenül a nappali mellett, ahol mindennek makulátlanul a helyén kellett lennie. Érezte, hogy lassacskán visszaköltözik lelkébe a harmónia, és a béke. Mindenütt rend, és tisztaság uralkodott.
- Csúcs ez a hely ahhoz képest, hogy alig tizennégy négyzetméter! Mit szólnál egy kis spagetti tésztához?
- Remek választás! - Péter máris előkészítette jóbarátjának a szükséges lábasokat és eszközöket, hogy minden a rendelkezésére álljon, majd élvezettel nézte, hogy barátja mennyire jól kiismeri magát egy másik ember konyhájában.
Alig telt el kevesebb, mint tíz perc, és Annamari bámulatosan ínycsiklandozó ebédet készített mindkettőjüknek. A kisfiúnak is melegített egy kis tápszert, és gyöngéden megetette, majd asztalhoz ültek. Péter gondosan megterített, és még szalvétát is tett a különösen kedves vendég tiszteletére.
- Igazán figyelmes úriember vagy, hogy még szalvétát is tettél! Ritka kincs vagy a mostani világban!
Péter nem igazán tudott a bókokkal mit kezdeni. Különösen akkor nem, ha azok rá vonatkoztak, de most kellemes érzések járták át belsejét.
- Ö... hát... köszönöm szépen... - már megint jócskán elpirult.
- Csak nem elpirultál, hékás? Ez annyira édi! - könnyed, fellengzős puszit adott.
- Ö... köszönöm...
Péter kihúzta Annamari előtt a széket ügyelve, hogy az udvariasságán csorba ne essék. Most viszont Annamarin volt a sor, hogy pirulásával kellemesen nyugtázza barátja figyelmességét.
- Igazán kedves... Remélem ízlik majd, amit főztem!
- Egészen biztosan! - jegyezte meg, bár Péter válogatós volt, azért a finom ételeknek így sem tudott ellenállni. Óvatosan villájára szúrt egy kevéske tésztát, mert eddig nem igazán volt alkalma, hogy más társaságában fogyassza el ebédjét. - Mennyei! - rágott óvatosan.
- Látod drága barátom! Ennek őszintén örülök! Nagymamám szerencsére sok mindenre megtanított, hogy felnőtt koromban se maradjak elveszett bárány. Azt hiszem most kicsit elégedett lehetek magammal.
Péter jóleső érzéssel hallgatta Annamari történetét: hogy mennyire hamar ismerkedett meg filmrendező pasijával, aki szinte azonnal szakított vele, amint kiderült gyereket vár, hogy mennyire elszántan keresett magának állást, és ha nem lett volna egy-két megbízhatóbb barátnője most nagy valószínűséggel még segélyt sem kapna, hogy nyáron előszeretettel utazott egzotikus tengerpartokra, ahol szinte mindig rátört a kínzó honvágy, és magánosság ösztönös keveréke. Mire befejezték az étkezést a kisfiúcska újból gügyögni kezdett, és ez azt jelentette, hogy valamire szüksége van.
Annamari odament és érdeklődve kérdezgette kicsi csecsemő fiát, hogy vajon mire lehet szüksége. Előbb megnézte a pelenkát, hogy nem nedvesedett-e át, vagy hogy nem kell-e újból tisztába tennie? Majd kezével kanalat formázott, és megpróbálta kisfiával megértetni, hogy nem éhes-e? Végül óvatosan ölbe vette, és ringatni, nyugtatni kezdte, mire a kisfiú egy-két perc után kellemes álomba merült szuszogva. Pétert határtalan öröm, és boldogság járta át. Úgy érezte, mint akit kegyébe fogadja a bizonytalan sors, mert beavatja egy édesanyja és egy csecsemő legféltettebb, legbizalmasabb hétköznapjaiba. Titokban csak arra vágyott, hogy Annamari és kisfia még maradjanak legalább pár napot, amíg rendeződik minden.   
Hosszú idő után végre ténylegesen úgy érezhette magát, mint aki kapott egy második lehetőséget az élettől, és új családra találhatott. Örökké nyughatatlan, hajótörött, sebezhető szívében beköltözött a hőn áhított béke és harmónia.     

ÜTKÖZTETÉSEK

Valamennyi időt muszájból még itt kell tölteni.
Valamennyi Idő remegése a térben.
Babiloni példákat illet volna ismerni.
Mire volt jó, hogy önmagunknak állítottuk
fel az időelméletek képletét?!
Kicsinyített idő-zugokban csöndesen
tespedő belenyugvás a változhatatlanokba.

Miért szükséges minden egyes nap szorongva
szembenézni a Lét-pusztulások tartós állapotaival?
Mint mikor árnyak kuporognak az álmatlan sötétben,
hogy a nappalok szikra-megváltására elhamvadjon
bennünk az önmagát tápláló félelem.

Számkivetett anyóka-didergést nem lehetne megszámolni.
Mint laza, penészesedésnek induló vakolat
az öregség is már egyre kócosabb.
Tenyészthető fürtökben lóg arcok viasz-vázlatán.
Álmaiban felsíró állat nyüszítése, ha már nincs kihez fordulnia.
Hatholdas rengetegben a gyarló ember is azért remeg,
hogy túlélhesse az utolsó,
megélhető perceket önző, beszámítható akarattal.

Az emlékezés fokozatosan mélyülő járataiban
már csak lelkiismeret-furdalásokként támad elő
– akár egy-egy kiújult betegség
a halálfélelem tartós panasza.
Léleknek szinte már sajgó, névtelen.
Sántít,mint aritmiás-pillanat a szív is,
mikor azt hazudja még van s lesz Idő.

Lassított emlék-felvételeket oszt s szoroz
még belső vetítővásznán a marcona, Alzheimeres-agy.
Hol maradhattak el már a furcsa szereplők.
– Az Időt érezni lehet, mert szándékosan láthatatlan.
Hová lesz majd az öntudatlanság,
ha kicsorbul a józan ösztön s a felépített önbizalom?!
Az önfeledség mindig káromolja a jelent,
mérgezi az egyenetlen tartalmakat!

ZSARNOKOK ÉS KÍSÉRTETEK

A legnagyobb fejtörést az okozta, hogy kivétel nélkül szinte minden új tanulónak - ha új iskolába került, vagy netán iskolát váltott, hogy előírt, és kötelező, unalomig ismert rituáléval muszáj volt felállnia vezényszóra és egy kicsit bemutatkoznia, vagy adott esetben mesélnie egy kicsit magáról jövendőbeli osztálytársainak. 
Réti Gyula nemrég került a gimnázium első osztályába, de már a legelső nap azzal kellett szembesülnie, hogy nem különösebben kedvelik, és szinte senki sem akar vele beszélgetést kezdeményezni. Amolyan átlagos, pulóveres, farmeros, kamaszodó srácnak nézett ki, akiben bár - állítólag veszettül tombolnak a hormonok, és kiadósan vannak pattanásai, kiütései is, melyek főként átlagos arcát lepik el szinte mindenütt. Bizonyos bizalmas tabu-témákat, mint mondjuk a kezdődő szexualitást szükségképpen muszáj volt elhallgatnia. Hiszen az csöppet sem jó, ha szinte mindenki erről beszél, vagy adott esetben mindenki gyakorolja. A legtöbb forróvérű, heves, hajzselés srác különben is már jórégen a csókolózásban lelte ki minden örömét, na meg, hogy kedvére tapogassa, simogassa a lányokat, akik szintén úgy látszott, hogy egy csöppet sem utasítják vissza a sokszor bunkó fiúk alpári, nyíltan provokatív, provokáló, ingerkedő viselkedését.
Réti Gyulát azonban más fából faragták. Anyai nagyanyja arra nevelte, hogy legyen az adott lány akármilyen ostoba, vagy idióta neki, mint legénynek szükségképpen tisztelnie, becsülnie, és ha szükséges védelmeznie illik mindenkit, aki erre rászorul, vagy bajba került. Igen ám! De a szemfüles, és gondoskodó nagymama rendre kihagyta a számításaiból, hogy mi a helyzet akkor, ha az illető lányok elszánt, vad, harcias amazonok képében akarnak bosszút állni a hím társadalom összes tagjain, és persze - mondani sem kell -, hogy a legkevésbé sem szorulnak gyámolításra, vagy éppen pátyolgatásra. 
- Hát... édes fiam! Azt már neked kell megoldani! - szólt ilyen esetben a nagymama intelme. 
A legelső dolog, ami feltűnt neki, hogy mint frissen beiratkozott gimnazista ebben az oktatási intézményben valamivel szabadabb szelleműbb, és liberálisabb volt a légkör, mint mondjuk az általános merev, és poroszosan konzervatív falai között. Itt mintha mindenki szabadon azt tehette volna, amit csak akart. A lányok kihívó, nyálcsorgató ruhákat vettek fel, mely többet megmutatott hirtelen fejlődésnek indult, bimbózó testükből, mint amennyi ildomos lehetne ilyen korban, míg a fiúk előszeretettel öltözködtek balhézós hippiknek, vagy vagány rockereknek, akik elsősorban rossz magaviseletükkel, és szándékos verekedős stílusokkal vívták ki önmaguk ellen az iskolai vezetőség nemtetszését, elszánt haragját. 
Az is túlontúl meglepte, hogy a kezdeti, kamaszkori szerelmet egyesek mennyire nyíltan fel merik vállalni, és naponta több alkalommal is gyakorolják. Ez legtöbb esetben a változatosan simogatós csókolózástól, egészen a forró, hosszantartó flörtölési szokásokig terjedt. 
Néhány elszántabb, és talpraesettebb lány még előszeretettel kérkedett is vele, hogy neki már megvolt a legelső szexuális élménye, és igaz ugyan, hogy sötét volt, amikor a fiú elővette a szerszámát, de azért mégiscsak megtörtént a dolog, és ezzel, mintha egycsapásra felnőttekké változtak volna a kezdetben naivnak, és túlzottan is gyerekesnek számító dolgok. 
Ahogy a gimnázium kissé komor, letisztult, merev formavilágú épületéhez ballagott újból úrrá lett rajta a kísértő késztetés, miszerint: hagyja a francba az egészet, és inkább sürgősen mutasson hátraarcot és inkább hagyja ki ezt a megkezdett első napot. 
A nyüzsgő hangyabolyszerű embersokadalom szinte egyetlen csapásra máris magával sodorta teljesen észrevétlen. Mindig is mondogatta, hogy az elektronikai beléptető rendszer kész vicckategória, hiszen mi van akkor, ha valaki mondjuk otthon felejti a diákigazolványát, aminek mágneses chipje elvileg kinyitja a beléptető kaput? Vagy ha mondjuk valaki elvesztette az igazolványát és most szégyenkezve nem mer senkinek sem szólni róla, hiszen az nagyon ostoba és égő érzés rá nézve? 
Végül úgy döntött, hogy egye fene. Több is veszett már Mohácsnál, nem igaz?! Annyira lassítva ment, mintha egy láthatatlan mágneses erő arra kényszerítené, hogy inkább hátrafelé menjen, és ne előre. Végül csak-csak odaért az elektronikus kapuhoz, ahol máris két szigorú, lepusztult, őskövületszerű tanár fogadta, akiknek az volt a feladatuk, hogy a diákok megfelelő okmányait, és belépési szándékait ellenőrizzék. ,,Istenem, akár az óvodában." - gondolta. 
Már készítette is elő a saját, személyre szóló diákigazolványát, gondolván, hogy mi baj történhetne, amikor ő mindent a megfelelő protokoll szerint csinál, és különben sincsen rosszfiú, vagy bűnözői képe. Mekkorát tévedett.
Amikor odaért a két aggastyán kinézetű tanárhoz, azok úgy mérték végig, mintha egy újabb társadalomra veszélyes hulladék, vagy söprendék volna, akinek minden mozdulatáról egyenesen ordít, hogy csakis a bajkeverés, és a csetepaték éltetik. 
- Állj csak meg! Diákigazolványt kérem! - szólt az egyik, aki tar volt, és kopasz fejű, akárcsak Kojak. 
- Jó reggelt kívánok! Tessék! - köszönt illedelmesen, és megpróbált barátilag, partnerként közreműködni ebben az egész idegeket borzoló procedúrában. 
- Hé? Ott a hátsó sorban! Mi a jó Isten folyik ott?! - kiabált a másik szakállas, gusztustalan tejeskávészínű köpenyt viselő, szakoktató tanár, akiről később kiderült, hogy egyben igazgatóhelyettes is volt, tehát nem akárki a társadalmi ranglétrán. - Húzzatok onnét, de gyorsan! - parancsolta, majd azonnal kiragadta a kopasz képű tanár kezei közül Réti igazolványát és az elektronikai felismerő rendszerhez érintette a kis mini mikro chipet. A készülék azonban nem jelzett. A kis csipogó hang, mely a szabadságot, és a biztos megmenekülést jelenthette volna főként egy önbizalomhiánnyal küszködő kamasz srácnak csak nem akart működni. 
A szakállas és a másik tömzsi tanár összenéztek, majd erősen megcsóválták a fejüket. Sehogyan sem értették, hogyha valakinek van érvényes diákigazolványa, és látszólag úgy néz ki, mint egy diák, akkor azt miért nem engedi be a rendszer? 
Valamit suttogtak bizalmasan egymás között, míg végül alig öt percen belül megszületett a megoldás. 
- Hogy hívnak? - förmedt rá valamivel ellenségesebben a szakállas igazgatóhelyettes. 
Réti Gyulának máris inába szállt a maradék bátorsága is, és reszketni, izzadni kezdett, akár a nyárfalevél. 
- Ö... bocsánat... ö... Réti... Gyula... - nyögdécselte, mint akit ott helyben keresztre feszítettek.
A két vén pedagógus megint összenézett, majd a kopasz képű jelenléti ívet vett elő, és névsor szerint végigment a neveken. Csak a biztonság kedvérét. Elvégre nem hagyhatják, hogy ellenséges, vagy éppen garázda elemek megzavarják az oktatási intézmény szigorú, és patinás légkörét. Hát azért mégiscsak a méltóságról, meg a hagyományokról van szó. 
- Milyen nevet mondtál? - kérdezett ismét vissza, de ezúttal a kopasz Kojak. 
- Réti Gyula... - felelte alig hallhatóan, majd egy váratlan pillanatban szerencsétlen módon eleredtek a könnyei. 
A két pedagógus - látszólag -, semmire sem tudta vélni, hogy egy közel százkilencven centis, jó húsban lévő, egészségesnek látszó kamasz fiú miért kezd el minden ok nélkül pityeregni, amikor csupán csak egyszerű rutin eljárásról van szó, semmi több.  Megint csak elvonultak tanakodni, és sugdolózni. Megint eltelt jócskán tizenöt perc mire végeredményre jutottak. 
- Szerintem ennek a fiúnak komoly lelki nyavalyai lehetnek... - vélekedett bölcsen a kopaszképű. 
- Á! - legyintett a szakállas. - Nehogy azt hidd! Nem látod?  Arról szól az egész, hogy ki akar játszani minket! Szerintem kísérjük fel az igazgatónőhöz! 
Visszamentek az időközben rendkívül nekikeseredett, és letargikusan szomorú kamasz fiúhoz. 
- Hát... most még beeresztünk, de legközelebb ne felejtsd el érvényesíteni az igazolványodat! - szólt hozzá valamivel kedvesebben a kopasz tanár, míg a szakállas egyetértőn bólogatott. 
Réti szipogva máris felcaflatott a felső emeletek egyikére, ahol órája volt, és kötelezően beállt a sorba, hogy mire jön az adott tanár rend, és fegyelem légköre uralkodhasson. A legtöbb újsütetű osztálytársa - legalább is -, kezdetben észre sem vette, hogy ő is az osztályba jár. Leszámítva azokat a szokásos, és tipikus tökelütött balekokat, akik szinte minden osztályközösség velejáró alkatrészei.
Egyetlen szerelmes párt vett észre, akik a világról szinte tökéletesen megfeledkezve egymásba gabalyodva adóztak Ámor és Cupido együttes szerelmi szenvedélyeinek, és annyira hevesen, és mohón marcangolták, ostromolták egymás ajkait, mintha egymás jótékony, álombéli, romantikus fuldoklói volnának, akik együtt akarják megélni a mindenség halhatatlan gyönyöreit. 
Először az egzotikus arcú, szoláriumos lány volt az, aki észrevette Gyulát. Elsőre is feltűnt neki, mert osztálytársaitól eltérően rendelkezett valami mélyről jövő, ismeretlen bölcsességgel, amivel a legtöbb kamasz még csupán legfeljebb csak a húszas éveiben rendelkezik. 
- Gergő! Legy szíves! - lökte el magáról a jócskán meglepődött lovagját, aki ezt kisebbfajta szemtelenségnek tekintette és máris megsértődött. 
- Hát most még mi a jóistent akarsz?! Nem jól csinálok valamit? Vagy szeretnéd végre élesben is kipróbálni?! - hangos volt, és kihívó, akár egy matador, aki a bikával készül halál tusázni. 
- Kussolj már egy kicsit! Nézd csak azt a srácot! Szerintem valami nincs vele rendben! Annyira... tehetetlennek, és elveszettnek tűnik... - a fiatal lány legelső reakciója az volt, hogy anyai ösztöneire hagyatkozva mindenképpen szerette volna megvigasztalni ezt a különc srácot, aki valahogy szimpatikus lett számára már az első pillantásra. 
- Mi a francot foglalkozol vele?! Inkább smároljunk még egy kicsit aztán úgy is újabb unalmas órák elébe nézünk! - ajánlotta Gergő, majd a nyakát vette célpontba, és kezdte fentről lefelé haladva csókolgatni. 
- Hagyj békén kérlek! - taszította el magától barátját a lány, és zokszó nélkül odament Gyulához, aki nagyon szomorúnak, és elesettnek látszott. 
- Ne haragudj! Hahó! Igen! Te! Bocsi, de nem tudom a nevedet! - próbált vele szóba elegyedni. 
- Gyula vagyok... - közölte. Megpróbálta úgy fordítani arcát, hogy ne látszódjék rajta a kétségbeesés, tanácstalanság, félelem összetett vegyülete. 
- Figyel! Nekem nem kötelező megjátszanod a kemény srácot! Adriennek hívnak! - nyújtotta hamvas kezecskéit, és mutatkozott be. 
Gyula hosszú percekig nem merte elfogadni a felkínált kezet, mert rögtön kiszúrta, hogy a felzselézett hajú srác a sarokban minden mozdulatukat gyilkos féltékenységgel tartja számon. Aztán óvatosan csak megszorította.
- Figyelj, ha bármi gondod van rám nyugodtan számíthatsz! - a lány ezt annyira kedvesen, közvetlenül, és segítőkészen mondta, és olyan dallamos hangja volt, hogy Gyula el sem akarta hinni, hogy a gimnáziumban is találhat majd megértő, segítőkész, kedves embereket. 
Nem is kellett sokat várakoznia, mert hiszen egy éppen csak kialakulófélben lévő osztályközösség olyan mint egy örökké változó gyöngysor, vagy aprószemű lánc, aminek minden szeme óhatatlanul is kapcsolódik egymáshoz. Nem is lehet tehát csodálkozni azon, ha Gyulát is azonnal megkörnyékezte néhány komisz, nehézfejű srác, akinek az okozott leírhatatlan örömöt, ha másokkal szórakozhattak, kisstílű gonoszságokat művelhetnek. 
- Hé,  kis haver! Na, mi a pálya? Gondoltuk kicsit elbeszélgetünk veled, hogy érezd nem vagy egyedül! - máris letelepedett mellé az egyik szemére bandzsa, agyonzselézett, sötétszőke hajú srác, aki menőn szerette volna előadni magát. Mint aki bármit megtehet. Nem vesztegette a drága időt és máris azzal kezdett szórakozni, hogy fogta Gyula mindkét bébielefántokra hasonlító fülét, és mintha pöckölné őket összecsettintette ujjaival. Az embernek ezt követően máris olyan érzése volt, mintha csengve-bongna a füle, akár a nagyharang. 
- Na, mi van pajtás? Csak nem cseng a füled? - röhögött, majd provokálón szalámis szendvicsébe harapott. - Fúj! Te még milyen hányadék kenyereket zabálsz? - rögtön kiköpte a félig megrágott kenyérdarabot. 
Gyula érezte, hogy ismét elszakad a hajszálon függő idegi cérna, mely sebezhetőségét, és érzékenységét volt hivatott összekapcsolni az érzékelhető külvilággal. Máris fátyolossá vált a szeme. Önmagát próbálta bátorítani, és vigasztalni. Csak nem fogja hagyni, hogy egy ilyen kis rohadék letámadja, és kedvére elszórakozzon vele, amikor csak úgy gondolja?! 
Abban a pillanatban, hogy a másik srác elfordult tőle, és kikerült látómezejéből Gyula azonnal bemenekült az iskolai vécék biztonságába. Ott végre legalább kényelmesen megehette a maradék csokis süteményt, amit anyja csomagolt neki az első gimis nap tiszteletére, és amihez azok a szemétládák nem nyúltak. Miközben eszegetett emlékképek, látomások, kusza, eltévedt hangok kezdtek összezsúfolódni folyamatosan gondolkodó elméjében. Még élénken emlékezett milyen hangja van a bordatörésnek, amikor elkezdi nyomni a tüdőt, de úgy, hogy az ember végül már levegőt sem kap. 
,,Egyszer még úgy is elkapunk te szánalmas kis féreg! Ezt jól jegyezd meg!" - fejében a hangok egyre közelebb, és közelebb jöttek. Pedig azt gondolta, hogy amikor magántanuló lett múltját, és emlékeit is egy másik világban hagyta, és már nem háborgathatják. Most azonban tévedett. Nagyon is élőn, és elevenül hatottak. 
Maradék csokis sütijével a gyomrában a koszos falra szerelt tükörbe nézett. A tükör enyhén megvolt karcolva, és a karcolások mentén kisebb-nagyobb repedések jelentkeztek, amitől az emberi tükörkép is eltorzult, groteszk alakzatokat kezdett ölteni. 
,,Te egy puhány, szánalmas, kis pöcs vagy!" - ez volt groteszk tükörképére írva. ,,Apád szerint is gyáva nyúl voltál mindig is, aki képtelen magát megvédeni!" 
Most először sírt, sikoltott fel benne a mélyen lappangó gyermekkor minden elszánt, bosszúszomjas szomorúsága, és megkeseredettsége. Keservesen sírva fakadt, és most a legkevésbé sem bánta, ha újsütetű szemétkedő osztálytársai rátalálnak. Végül a jelzőcsengő megint észhez térítette, és kisírt szemekkel tért vissza az osztályterem elé, ahol a sorokozónál minden kíváncsi, leskelődő szem egyedül csak őt nézte. 
Az újabb unalommal kecsegtető matekórán az óra közepén heves, rázkódó sírógörcsök kezdték összepréselni. Előbb gyomrát, majd egész testét pánikszerű rettegés fogta közre, mintha egy olyan sötét, és világtalan szobában lenne, ahonnét nincs kiút. Hangtalanul sírdogált, és nem is vette észre senki, még a pápaszemes matektanár sem, hogy nagyméretű spirál füzete lapjait krokodilkönnyei teszik előbb ragadóssá, majd foszlóvá a törtek és koordináta rendszerek mentén. 
A matektanár gyorsan befejezte mondókáját, aztán azonnal kiviharzott a teremből, mintha fontosabb dolga lenne máshol. Az osztálytársak többsége is hasonlóképpen cselekedett egyedül Gyula, Adrienn és Gergő maradt a teremben.
Adrienn ekkor látta meg, hogy új osztálytársának kisírt, vörös szeme valószínűleg nagy fájdalmakról árulkodnak. Gergő legszívesebben lefogta volna szépségkirálynő kinézetű barátnőjét, de most – ki tudja miért -, inkább engedett.
- Gyuszi! Mi a baj, hé? – kedvesen vigasztalni, simogatni kezdte fejét, akár egy gondoskodó anyuka.
- Azok a szemétládák a nagyszünetben… - mérges kétségbeesése nem hagyott kétséget Adrienn számára, hogy több mint valószínű, hogy azok a genya srácok lehettek a hátsó sorokból, akik egyébként is imádnak balhézni.
- Rá se ránts! Ne foglalkozz velük! Jársz önvédelmi tanfolyamra, vagy valami hasonló? – kérdezte kedvesen.
- Nem… nem igazán…
- A legfontosabb dolog, hogy ne lássák rajtad, hogy majrés vagy, hogy rögtön bepánikoltál, mert akkor azt hiszik, hogy ők győztek! Próbálj túljárni az eszükön! Gergő és én majd mindenben segítünk! – benyúlt hátitáskájába, mely sokkal inkább hasonlított egy kompletten felszerelt szépségszalonhoz, semmint valódi iskolatáskához, és átadott egy tiszta, puha papírzsebkendőt.
- Tessék! Töröld meg a szemeidet! – kezeivel finoman megérintette elveszett, gyerekes arcát. Egy eltévedt, kifejező könnycsepp véletlenségből ujjbegyén fennakadt, és vékony fonalat hagyva lecsepegett ujjáról.     

AZ ÁLMATLANSÁG FEKETE PONTJAI

Az álmos reggelek rendre kilépnek
kényszerképzetek komfortzónáiból.
Mintha önmaguktól átcipelnék a tömörré tett jelenlétet.
Rossz rémálmok ordas csapdái
ellen orvosság-menedéket ad.
A megtréfálható elme szerkezetének
nyúlványán fel-felcsillan
még egy továbbadható, nyilvános ajándék-mosoly.

Szépséggel, egzotikummal s dühvel
minden alattomos színjáték jól táplálható.
Az ember magatehetetlen játékbábuként,
kit a Sors már elégszer rángatott váratlanul
sarkon fordul s inkább hurokba dugja fejét.

Fölvonók gyártási hibás ketrecében mindennek
új értelmet adhat a józan, céltalan átgondolás:
Ki miért lett hibás, vagy éppen vétkező?!
– A nap huszonnégy elcseszett órájában
burok-magányban
körforgást kattog füleinkbe a digitális óra.

Mit is jelenthet összezavart,
finom idegünkben a dominó játék
ha már a hallucináció is rég megcsal, majd hazudik?
Az online-digitális tér Szaharájában már mindenki
egyre tökösebb, egyre bátrabb.
Tudható: kiszámított következményeknek
sem lehet mindig kockázata.

A távolból kétségbeesett kapcsolatteremtőket lehet hallani.
A fantázia, akárcsak a hazugsággal leöntött
valóság kénytelen,
megvesztegetésekkel fenntartani
s működtetni önmagát.
Társul z eszméhez még egy-egy jól
csalogató, popkultúrás trend
– kell a megtévesztés olcsó látszata, új mesterkélt,
agymosott droidokat gyártani.
– Álmatlanságunk örök, kozmikus fekete-pontjai
kénytelen-kelletlen körbe vesznek minket,
ellenhatással vannak ránk!

CAFÉ ÉS EMLÉK-SZIRMOK

Négyen üldögéltek egy közepesen felkapott, mégis kellemes, és hangulatos Caféban. Két nő, és két férfi.
Első pillantásra, akár még egymás házastársai is lehettek volna. Úgy festettek, mint akik egy népszerű, és közkedvelt tévésorozatból léptek volna ki az életben, ahol szinte mindenki makulátlanul ragyogó, hófehér fogsorral, és művigyorral rendelkezik, és ahol fütyülnek az élet váratlan nehézségeire, vagy próbatételeire.
- Na most komolyan gyerekek! Nem viccelünk! Ti mikor csináltátok először? De semmi suskus, vagy mellébeszélés! Csak a színtiszta igazat, ha kérhetem! - egy szupermodellnek is beillő, rendkívül egzotikus külsejű, napbarnított hölgyemény kérdezte ezt annyira természetes, mintha csak az időt akarná megkérdezni valamelyik járókelőtől.
- Jaj, ne hülyéskedj drágám! - vetette ellene Adrienn. Egy másik bombázó szőkeség, akinek olyan hosszú, és karcsú lábai voltak az asztal alatt, hát még ha felegyenesedett, akár egy svéd származású manökennek. - Szerintem tök ciki ilyesmit kérdezni! És különben is nemsokára mindannyian átlépjük a második X-et. Hát nem tök mindegy, hogy ki kivel volt elsőre?! - csicsergő, dallamos hangja semmit sem vesztett dallamosságából, és fennköltségéből az évek során, mégis félelem, óvatoság bujkált benne.
- Hé, gyerekek! Akkor majd elkezdem én! - vette át a megtisztelő feladatot, mint kihívást, akit teljesíteni kell egy macsó, sportosan elegáns férfi, akinek borostája bizonyos latinos temperamentummal is felruházta viselőjét.
- Ohó! Pajtikám! Mert te olyan fene nagyon okosnak hiszed magad! Mi?! - a másik szintén rendkívül jóképű, markáns arcéllel, és frizurával rendelkező férfi úgy viselkedett, mint aki megsértődik, vagy legalább is ultimátumként kezeli barátja meggondolatlan kijelentését.
- Fiúk! Fiúk! Leállni! Csak nem fogunk hajba kapni ilyen semmiségek miatt! Mindannyian kulturált, felnőtt emberek vagyunk! Én már anyuka vagyok, és ha jól emlékszem ti is azok lesztek! Akkor meg? Mi értelme veszekedni? Nyugodtan, higgadtan próbáljunk meg dumálni!
A megfontoltan komoly, és higgadt női hangra a két nyakas macsó férfi egyszerre megjuhászodott, és engedelmes lett, akár két szófogadó kisbárány.
- O.K. Baby! Akkor elő a farbával! Neked ki volt az első, akivel ténylegesen meg is történt az a bizonyos dolog? - kérdezte kíváncsian a sportos férfi.
- Jaj, már! Nem gondolod Andriskám, hogy ez a magánélet része? Angéla majd elmeséli, ha úgy érzi készen áll rá! - vette azonnal védelmébe egyik legjobb barátnőjét Adrienn.
- Semmi gond drága barátnőm! Elmesélem! Ha csak ezen múlik! Nekem Tomi volt az első! Közvetlenül az érettségi bankett után!
A társaság többi tagja között derültség, és nevetés hullámzott végig.
- Jaj ne! Ez most komoly?! Éppen Tomi?! Mi olyan különleges volt abban a seggfejben, amitől így bezsongtál tőle? . kérdezte a másik férfi, akit Mikinek hívtak.
- Hát... nem is tudom... - ábrándozott el egy pillanatra. - Szerintem olyan kis jópofa volt... esetlen, kicsit szerencsétlenkedő, mégis ha az ember elbeszélgetett vele már a hangjától is megrészegült. Olyan... versmondó hangja volt. Értitek ezt? - nézett végig a társaságon, mintha mindenkitől helyeslést, beleegyezést várt volna.
- Még hogy helyeske? Hát ez nevetséges! Szerintem olyan idióta volt az a srác! Állandóan udvariaskodott, hajbókolt, meg hülye verseket farigcsált.
- Jaj, nem arról a mangalica srácról beszéltek, aki bármin eltudta bőgni magát?
- De, de! Pontosan! Szerintem tiszta égés az ilyen ember!
- Ne mondjátok ezt róla, mert ti is kerülhettek még hasonló helyzetbe! - vette azonnal elszánt, harcra kész védelmébe az extravagáns hölgy.
- Nocsak, nocsak! Melinda szerelmes! Gyerekek! Ide süssetek! Melinda néni szerelmes! - Adrienn felemelte hangját és kicsit jobban elkezdett gesztikulálni lakozott, makulátlan körmeivel.
- Egyáltalán nem erről van szó! Tudtommal csak dumálunk! Akkor meg?! - elpirult, és ettől tűzben égett a belseje.
- Rendben drágám! Ahogy kívánod! Na, és? Milyen volt az ágyban a te Tomikád? - már megint az a gyilkos irónia, ami bármikor tönkre teheti a legkellemesebb beszélgetések vonalait is.
- Hé csajok! Csak nem fogtok egymással máris búnyózni? Készítsem a sárkoktélt! - kuncogott jóízűen Andris.
- Oltsd le magadat! Erről szó sincs! Inkább folytassuk! - fordult vissza barátnője irányába Adrienn, aki majd meghalt a kíváncsiságról, hogy minden szaftos részletet megtudhasson barátnője szexuális szokásairól.
- Inkább azt mondanám, hogy egyszerre volt gyerekesen kamaszos hevületű, mégis fantasztikus érzés! - ismét elpirult, de ezúttal már nem bánta. Sőt! Valahogy mintha még büszke is lett volna erre az emlékre.
- Szóval így történt? - nézett rá kérdőn barátnője.
- Miért? Szerinted mit kellett volna tennem?! Annyira szomorúnak, és árvának tűnt, amikor véget ért a keringős tánc! Szinte totálisan kétségbe volt esve!
- Attól szívem, hogy valaki reménytelenül szerencsétlen neked még nem kellene mindenkit szexxel kárpótolnod!
- Ezt határozottan visszautasítom! Én döntöttem így, és most is azt vallom, hogy igenis ez volt a helyes döntés! Egyébként - ha ennyire kíváncsi vagy -, elmondhatom, hogy a férjemnek is elmeséltem a dolgot, és ő egyáltalán nem bánta!
- Hát... nem akarok sértő lenni drágám, de szerintem a férjed se volt sohasem agy szent!
- Ezt most azonnal vond vissza! - komolyan, szinte fenyegetően nézett barátnőjére Melinda. A levegőt mintha máris megülte volna a robbanással fenyegető puskapor szag.
A két férfi pedig jókat mosolygott, hogy két nő ismerősük így egymásnak esik.
- Mit röhögtök?!  - vette észre a két férfi reakcióját Melinda. Még szerencse, mert különben meglehet kicsit megráncigálta volna barátnője makulátlanul berakott frizuráját.
- Semmit baby! Tényleg... semmit! - mintha egyszerre mind a két macsónak inába szállt volna a bátorsága, ha harcias amazonokkal kerül szembe.
- Hadd kérdezzem már meg pusztán csak a kíváncsiság miatt, hogy ti mennyire ismertétek úgy isten igazán Tomit? - éles, komoly tekintete vesébe látott, amint egyikről kúszott a másikra. - Látjátok? Hát pontosan ez az a kifejezés amire jó előre számítottam!
- Melinda! Ezt ne csináld! Übergáz! Miért? Te például mennyire ismerted?! Szerinted fingod sincs!  Csak jár a kicsi szád itt már vagy fél órája! - a régi barátnőn érződött, hogy régi sebeket hordozhat magában, melyek hirtelen a felszínre kerültek.
- Szerintem nem csak én hibáztam! Talán mindannyian hibáztunk... - gondolkodott el egy pillanatra, mint akinek vállait egy egész világ terhe nyomasztja. - Magunk közé kellett volna fogadnunk őt! Szeretnünk, és védenünk kellett volna az olyan kisstílű szemétládákkal szemben, mint mondjuk a Lacika, vagy a Zoli!
- Még te beszélsz? Szánalmas vagy!  Ki volt az, aki úgy röhögött, hogy majd szétrepedt a ház, amikor a Tomika anyaszült meztelen megcsókolta a koszos, zöld linóleumpadlót? Ki volt az, akinek ez tetszett? Ki nem tett semmit, hogy ezt megakadályozza?! Nekem ne merészeld azt mondani, hogy te olyan fene nagy szent voltál, vagy jóságos angyal, ahogyan most igyekezel menteni magad. – feleli mérgesen.
- No de drága hölgyeim! Csak nem fogunk egymás megtörtént múltbéli dolgai miatt így hajba kapni? Nem az óvodában vagyunk, igaz-e?! – Andris próbálja menteni a menthetőt.
- Andriska! A szájadon cipzár legyen, mert én foglak elhallgattatni! – néz rá ellenségesen.
- Gyerekek! Álljunk meg egy hosszú pillanatra! Vegyünk mindannyian egy mély lélegzetet, és beszéljük meg kultúremberekként, hogy is történt valójában?
Mindhárman összenéznek. Gondolkoznak, töprengenek a halottakon.
- Ha tudni akarjátok egyedül Tomiban volt annyi elegancia, és tartás, hogy szembe mert szállni az arrogáns ofő idióta döntéseivel. Mi meg lapítottunk akár a szánalmas bárányok a fűben. – Melinda minden mondatát erősen érződik, hogy benső bűntudattal küszködik.
- Emlékeztek amikor volt az a Stefi-affér? Pedig virágot, és bonbont is vett! Sosem értettem, hogy Laurának mi köze volt az egészhez?
- Nem lehetsz ennyire sükedék! Rakd csak össze az apró részleteket! Lehet, hogy Laurának is többet jelentett Tomi, vagy közel állt hozzá, csak nem mutatta ki az érzéseit.
- Hát én ezzel vitatkoznék barátnőm, mert mindenki tudta, hogy Laurának az Ádám tetszik. Nem véletlenül táncolt vele a szalagavatón! Talán még kettyintettek is utána. Ki tudja?!
- Én azt tudom, hogy a Tomit nagyon mélyen elszomorította, hogy a pátyolgatott, és az egekig magasztalt Stefike még csak annyit se mondott neki, hogy köszöni a névnapi kívánságokat. Helyette az idióta barátnője védte meg, és tartotta neki a frontot. Szerintem Stefike is egy elkényeztetett, hisztis nőcske volt! Jobb is hogy visszament olaszba.
- Ezzel egyetértek! De felmerül a kérdés, hogy Tomi valóban csak fel akarta őt köszönteni névnapján, vagy ennél egy kicsit többet akart? – belekortyolt italába.
- Ugyan már! Tomi sokkalta romantikusabb gavallér volt ahhoz, mintsem hogy azonnal leteperje a Stefikét. Bár azt szívesen megnéztem volna, hogy milyen lett volna az első csókja, amit tőle kap!
- Nem fogjátok elhinni, de az ember életét bizony-bizony szervesen meghatározza a gyerek, és a kamaszkora, mert minden életciklusban van valami meghatározó lelki tulajdonság, ami szervesen beépül a tudatalattiba!
- Jól, van! Elég! Nem kell a pszicho blabla! Felfogtuk! Tomika beindult Stefikére, aki viszont gonosz volt, és számító, és így mielőtt kialakulhatott volna bármi is dobta, és megszabadult a szerencsétlen sráctól.
- Az érettségi banketten szerintem gyökeresen megváltozott! Emlékeztek, hogy az irodalomtanárnővel vonult félre, és egész álló éjszaka kettesben beszélgettek! Vajon miről folyhatott a traccsparti?
- Ki a halált érdekel, hogy miről csacsogtak! Én azt tudom, hogy nyolc tequila-koktélt vágtam be egymás után, és még így is megnyertem a fogadást, mert bírtam az italt. Szerintem Tomika azóta is absztinens.
- Talán neki van igaza! Nem jó, ha az ember önpusztítón tönkreteszi magát a jókedv, vagy a buli kedvéért. Azért jó lett volna vele összefutni egy kávéra, vagy valamire, nem gondoljátok?!
- Na tessék! Szent Johanna már megint megszólalt! – ironizált Adrienn.
- Miért? Semmi rossz dolog nincs ebben!
A tárasság észre se vette, hogy közvetlenül a másik, mellettük lévő asztalnál egy elegáns, zakós, sportos úriember, és egy hihetetlenül vonzó hölgyemény szintén beszélgettek egymással, és már éppen indulófélben voltak, amikor a hölgy lehajolva megigazította pántos szandálját.
- Nézzetek csak oda? Milyen csábos szandálja van annak a modell csajnak! – kíváncsiskodott szinte azonnal Adrienn, és látszott rajta, hogy majd meghal a vágytól, hogy később ő is vehessen magának egy ugyan ilyet.
- Szerintem egy nő lehet úgy is vonzó, ha nem vesz magának méregdrága, minőségi holmikat. – vallotta Melinda, aki viszont az ismerős arcú férfit kezdte el vizslatni. – Talán tévedek, de ezer közül is megismerném ezt az arcot! Tudjátok ki ez?! – kérdezte mindenkitől.
- Szerintem egy világklasszis focista, vagy dúsgazdag ügyvéd, esetleg üzletember! – jelentette ki Adrienn.
- Nem, te butuska! Hát a mi Tomink! Fantasztikusan jóképű lett, és hogy lefogyott! Szerinted köszönjünk neki?
- Miért is nem! Hisz nincs abban semmi rossz, vagy igen?! Elvégre mi nem is cukkoltuk, vagy szívóztunk vele annyit, mint a többiek! – belekortyolt az italába, majd azonnal fel is állt. Megigazította a ruháját, és arra készült, hogy üdvözölje régi ismerősét.
- Te meg mi a csudát csinálsz?! Ülj vissza de azonnal! – kicsit erősebbre sikeredett Melinda szorítása Adrienn vékony, napbarnított csuklóján. Erre szokták mondani, hogy később is meglátszik a helye.
- Ne légy már ilyen ijedős kiscsaj! Odamegyünk hozzá kedvesen bazsalyogva, és biztos megörül, majd, hogy ismerős arcokat láthat. Én kipróbálom! Most jössz, vagy inkább maradsz!
A társaság két férfi tagja bele egyezőleg bólogatott.
- Hé, ne haragudjatok, hogy megzavarlak benneteket, de mi ugye ismerjük egymást? – lépett a másik asztalhoz. – Emlékszel rám Tomika? – széles bájvigyor, mintha azzal bármit is el lehetne könnyedén intézni.
- Szia… Adrienn! Ezt a… kellemes meglepetés… - Tomi minden mozdulata merev, zárkózott, mintha el akarna rejteni valamit, de udvariasságból máris mérlegeli a helyzetet, és bemutatja barátnőjét.
- Bemutatom a barátnőmet… Dr. Zalai Zsófiát. – A doktort szándékosan kihangsúlyozza, mintha egyenesen kiváltságszámba menne. Ugyanakkor jócskán kirázta a hideg, hiszen még élénken emlékezett azokra a kisstílű, gyilkos csínytevésekre, amikben Adrienn keze is benne volt.
Tomi barátnője udvariasan kinyújtotta finom hattyú-kezét, barátságos, közvetlen, diplomatikus mosolyt eresztett meg.
- Szia! Örülök, hogy megismerhetlek! Már nagyon sokat hallottam rólad!
- Ajjaj! Remélem, csupa szépet, és jót! – szabadkozott egy pillanatra. – Fantasztikus a szandálod, és a ruhád!
- Hát… köszönöm szépen… te sem panaszkodhatsz!
- Ne haragudjatok, hogy feltartalak benneteket! Biztos már éppen menni készültök… Itt van Melinda is! Melinda! – szólt hátra piruló, totálisan szégyenkező barátnőjének. – Gyere ide!
Melinda annyira szégyenkezve, óvatosan kelt fel az asztaltól, mintha nyilvánosan akarnák megszégyeníteni, vagy ki akarnák gúnyolni. Megilletődöttségében megint elpirult, és most kínosan érezte magát, mert úgy érezhette bensejében feltámadnak a régi romantikus érzelmek.
- Szia Tomi! Ezt a meglepetést! – szabadkozott. – Elsőre egész biztosan meg sem ismertelek volna! Fantasztikusan nézel ki!
Most következett, hogy Tomi csinos barátnőjét is üdvözölje. Amikor udvariasan kezet nyújtott még most is nehezen hitte, hogy régi osztálytársa egy ilyen bombázóval járhat. – Szia, örülök, hogy megismerhetlek! Melinda vagyok!
- Szia, én Erika! Igazán örülök!
A régi osztálytárs viselkedése mintha gyökeresen megváltozott volna. Vészjóslóan csöndessé, hallgataggá, befelé fordulóvá vált, mint amikor gyerekkorában állandóan elverték az iskolában.
- Annyira örülök, hogy így összetudtunk végre jönni, annyi év után! – Melinda erőltetett udvariasággal mondta ezt, ám valójában féltékeny irigység bujkált benne mert ő volt a legelső, aki országnak-világnak elhíresztelte az érettségi bankett után, hogyha valaki akkor Tomika egész biztosan soha az életben nem tud majd egy kiegyensúlyozott párkapcsolatra szert tenni, és lám csak most totálisan nagyot tévedett.
- …És mi járatban vagytok? – kérdezte félszegen Tomi.
- Hát… csak úgy beültünk négyesben, hogy eldumálgassunk a régi szép időkről! Te is tudod, hogy megy ez. – kivillantotta éles mosolyát. A manipulációja első osztályú, ördögi eszközét, miközben Melinda mindvégig inkább pirulva lesütötte a szemét, mert szíve egyre jobban zakatolt, és úgy érezte képtelen uralkodni magán.
- Melinda! Drága barátnőm! Te is bátran beszélhetsz! Ő is úgy ég a vágytól, hogy mondjon valami szépet! Na! Most itt a megfelelő alkalom, hiszen ki tudja talizunk-e még az életben.
- Én… őszintén sajnálom… ha… annak idején… megbántottunk… - reszketett a hangja, mintha fázna, borzongana az igazságtól.
Tomi komolyan, megfontoltan nézett rá, és hálás volt, amiért ezt mondta.
- Kisanyám! Mi a fenének kérsz bocsánatot?! Talán bankot raboltál, vagy kiraboltál valakit? – Melinda még mindig nem értette miről is van szó. Melinda talán mindenki nevében kért Tomitól bocsánatot, hogy annak idején elárulták, kihasználták sebezhető gyengeségét, vagy visszaéltek a felkínált barátságával.
- Képzeljétek csak! Kisbabánk lesz! – jelentette be ünnepélyesen Erika, és valósággal ragyogott a boldogságtól.
Adrienn köpni, nyelni sem tudott a jó hír hallatán, míg Melindában egy világ omlott össze. Mit is képzelt? Miben is reménykedett? Hogy majd megint újra szerelmes lehet valakibe, akinek már saját gyereke lesz nemsokára? Micsoda egy szánalmas, nevetséges próbálkozás, hogy pasit szerezzen magának?
- Hát… őszintén gratulálok nektek… - bökte ki pár perc múltán.
- Köszönjük szépen! – válaszolt Erika. – Mi akkor indulnánk is… - Tomi udvariasan felsegítette kedvesét a székből, és bár a csinos hölgyön nem látszottak a terhesség jelei, ragyogása mindent elárult. Tomi még maradt pár percet.
- Akkor én magatokra hagylak… - Adrienn újabb mentőötlete jó ötletnek bizonyult, talán most nyugodtan válthatnak egymással pár szót.
Amikor kettesben maradtak Tomi és Melinda úgy néztek egymással farkaszemet, úgy méregették egymást, mint általában azok az emberek, akik annyira hosszú évekig voltak egymás nélkül, hogy mikor újból megadatik nekik a találkozás kísérlete kicsit úgy kezdenek el viselkedni, mint a vadidegenek, vagy átutazók.
- Mi újság van veled? – kezdte Tomi.
- Köszönöm. Jól érzem magam! – hazudott.
- Nézd csak! Annyi év telt már el, és… próbáltam megtalálni az igazit… semmi sem sikerült az életemben… - nagyon elkeseredett.
Tomi odament. Gyengéden megölelte, próbálta megvigasztalni.
- Nincs miért szégyenkezned! Biztos vagyok benne, hogy ebben az életben van valaki, aki csak terád vár!
Melindának annyira jólesett ez a fajta gyöngédség, és érzékenység. Ki tudja mióta nem volt benne része. Óvatosan kinyújtóztatta nyakát; ajkaival finoman megérintette a férfi száját. Megcsókolta mert ezt súgta nyughatatlan szíve.
- Én… úgy sajnálom… nem akartam… - húzta el a száját.
- Semmi baj… figyelj… őszintén kívánom, hogy találd meg a boldogságot! Addig is majd még beszélgetünk! Az otthoni számomat ugye tudod?!
- Igen… hát persze!
- Rendben! Akkor majd kitalálunk egy időpontot, amikor beszélgethetünk! Ne haragudj, de most már tényleg mennem kell… - azzal Tomi megigazította sportos, elegáns zakóját, bátorítón rámosolygott volt osztálytársára, és kilépett a világba.    
   

FELELŐSSÉG ÉS REALITÁS


A kilencvenes években bizony-bizony kemény, és viszontagságos dolognak számított különcködő gyereknek lenni.
Tudta ezt magáról Döme is, aki – korához képest -, meglehetősen alacsony növésű volt, szemüveges, és pattanásos. Afféle Harry Potter-utánzat. Szőke gomba fizurájával úgy festett, mintha a Beatlesből lépett volna az emberek közé.
Még szerencse, hogy irányításmániás anyja azonnal beszereltette gyerekszobájába a telefont, így felhívhatott egy-két jószívűbb srácot, hogy játszanak, vagy kicsit hülyéskedjenek együtt. Fűrésznek rengeteg floppy lemeze volt a jó öreg 486-os Pentium kettes névre hallgató személyi számítógéphez, amin remek játékokat lehetett játszani, és ha az ember igazán belelendült, akkor nem számított, hogy odakint mínuszok röpködnek, vagy éppen tombol a kánikulai hőség, mert kényelmesen elhelyezkedett a kiszuperált irodai székben, és már kezdődhetett is a mérkőzés, vagy a csata az izgalmas lövöldözős játékoktól függően.
- Hé szia haver! Na? Mi a pálya? Délután talizunk, vagy mi lesz? – érdeklődött Döme. Megpróbálta lazára venni a figurát, de nem nagyon, mert csöppet sem volt jellemző rá a könnyed, fesztelen stílus. Inkább amolyan visszahúzódó, introvertált emberke hírében állt.
- Szia pajti! Nem is tudtam, hogy tudod egyedül is kezelni a telefont! – máris ugratásba kezdett Laci, aki valóságos számítástechnikai guru volt. Mindent azonnal szétszerelt, de pontosan össze is rakott. – Körülbelül háromnegyed kettőre ott vagyok, ha így megfelel?
- Nekem oké! Csak kérlek siess, mert nem akarom, hogy az apám korábban hazajöjjön! – Döme hangjában mindig is félelemmel vegyes reszketés bujkált, ha váratlanul kissé idegbeteg buszvezető apjára terelődött a szó, aki sajnos hajlamos volt hazavinni szintén kellemetlen munkáját annak minden nyűgösségével, és szőrszálhasogató temperamentumosságával együtt.
- Hé pajtás! Ne izgasd magad! Időben ott leszek! – máris lerakta a kagylót barátja. Lehet, hogy titokban ő sem igen kedvelhette, ha sugdolóznak a háta mögött. Kishúga pedig mindig úgy ügyeskedett, hogy idősebb bátya közelében lehessen, hiszen felnézett rá, és utánozni szerette volna minden lépését.
Döme apja Péntek lévén éppen beugrós műszakban volt. Ez annyit jelentett, hogy az adott műszakja két szakaszból állt. Egy délelőtti, és egy délutáni munkavégzésből. Balszerencse csupán akkor következett, ha egy-két busz műszaki hibás lett, vagy éppen kiégett, és szerelőt kellett hívni hozzá, mert akkor az adott munkavégzés – legalább is -, aznapra értéktelen maradt. Hiszen megkezdett órabér volt, és ha kiesett négy óra az ember a másik négyet már ritkán pótolhatta. Ekkor Döme apja rendszerint kicsit korábban hazajött.
Most viszont Dömén volt a sor, hogy szabadidejével úgy gazdálkodjon, ahogyan csak szeretne. Eldöntötte tehát, hogy minden szóban forgó házi feladatot, és leckét megcsinál, hogy így a két teljes napi hétvégén is azt csinálhasson, amihez csak kedve van. Talán végre újdonsült barátai elhívják bringázni, vagy az újonnan megnyílt játékterembe Budaörsön, és ott végre kipróbálhatja az új játékgépeket, vagy a billiárdot, mint a nagyobb, vagányabb fiúk.
Épp ezért valósággal repesett az örömtől, amikor osztálytársa pontban a megbeszélt időpontban felszólt csilingelő hangon a kaputelefonjukon, és közölte, hogy egy rakás kurva jó játékot hozott, amitől garantáltan befelé fog nőni az ember haja.
- Szia haver! Megjöttem! Engedj be! –közölte, míg Döme máris benyomta a kapunyitó gombot.
Ha Laci jött, akkor a másik jóbarát Gábor sem maradhatott el, aki nyugodt, érett komolyságával messze meghaladta vele egykorú társait. Meglehet azért, mert az apja valami fejes seggfej volt az egyik banknál, vagy csupán csak szülei korai vállása hozhatta ki belőle a korai felnőttség érzését.
Döme máris kirohant a bejárati ajtóhoz, és lelkes izgatottságát nem is kellett palástolnia. Most tényleg olyan volt mint egy igazi, őrülő kamaszodó srác, aki igazán a barátságnak örül, amiben olyan kevés része lehetett csak.
- Sziasztok! – köszöntötte őket. – Gyertek be! Nyugodtan!
- Hűha! Ez ám a porfészek pajtikám! – füttyentett Gábor, akinek volt egy dalmata kutyája, de ettől még nem kedvelte a százegy kiskutya című rajzfilmet.
- Hát nem megmondtam, hogy Dömében meg lehet bízni! Nem olyan mint a többi idióta! – lépett be cipő nélkül a lakásba Laci, akinek hátizsákjában értékes kincsek lapulnak.
Nem kellett messzire menni, mert a bejárati ajtó mellett közvetlenül a gyerekszoba helyezkedett el egy kifordított L-alakban, ahol sajnos a kánikulában a levegő is hajlamos volt bent rekedni, és áporodottá, elhasználttá válni.
- Kértek estleg… valami innivalót, rágcsát…
- Nekem egy dupla whiskeyt sok jéggel pajti, Gábornak meg ami tetszik! – kezdték ugratni, és jókat kuncogtak egy ideig, mire Dömének leesett a lényeg.
- Viccet félretéve! Van itthon kóla, meg chips! Ki mit kér?
- Igen! Jöhet mind a kettő! – Laci abban a percben, hogy meglátta az asztali számítógépet, mely olyan volt számára, mint valami műkincs, és ragyogott a tisztaságtól, mert Döme anyja ki nem állhatta a port, meg a piszkot, holott tudvalevő, hogy az elektronikai cikkek mániákusan vonzzák magukhoz a port – máris helyet foglalt a forgatható irodai székben, elővette a az ujjnyi vastag floppy lemezeket, és máris a meghajtóba tette őket. Nemrég jött ki a Windows 95. Ez azért mégiscsak fényévekre volt a régi Dosos operációs rendszertől, ami sivár volt, fekete-fehér, és halálosan eseménytelen. A Windowssal pedig egyszerre minden tökéletesen áttekinthetővé, és leegyszerűsítetté vált.
Döme egy műanyag tálba rakta a chipset, a ropogtatni valókat, és készített szintén ként tiszta műanyag pohárba kólát. Ne mondhassák barátai, hogy nem volt példás, megbízható házigazda. A végén még a következő Hétfőn máris elterjedt volna a hír, hogy a kis Döme milyen egy smucig kis szarházi.
- Már itt is vagyok! Hogy haladtok? – érdeklődött, miközben megpróbált úgy egyensúlyozni, hogy remélhetőleg egy eltévedt kólacsepp se hagyhasson barátságtalan foltot vadi új szőnyegén, különben anyja egészen biztosan szíjat hasít a hátából.
- Kösz haver! Nem rossz a géped, ám a teljesítménye lehetne egy fokkal jobb! – vett egy nagyadag chipset, és máris szájába tömte, mint aki már hónapok óta nem evett. Hogy Gábor se maradjon ki kortyolt egyet a kólából.
Mindhárman izgatottan várakoztak, amíg az adott játék telepítő programja végig nem futtatta az egész összetett műveletsort, majd amikor mindent jóváhagytak, és elfogadtak kezdődhetett az igazi játék.
Először persze Laci volt az, aki kötelezően végig mutogatta Dömének, hogy mi mire való? Hogy melyik tárgyakat, eszközöket, fegyvereket kell ahhoz megszerezni, hogy egy-egy komplikáltabbnak vélt pálya sikeresen teljesíthető legyen, majd – mivel az idő szorított -, azonnal kilépett a játékból, és sorrendben floppy lemezeivel feltelepített egy következőt. Aznap legalább vagy öt-hat játék is ráment az üres merevlemezre, és Döme nem győzött naiv-gyerekesen hálálkodni, hogy menyire szuperfrankó haverjai is vannak neki, és végre tényleg úgy érezhette magát, mint aki révbe ért, és akit elfogadtak különcködésével együtt.
Időközben azonban fordult a kocka. Hazajött Döme zsörtölődő, kissé kiállhatatlan apja, aki máris a konyhába ment, hogy elszívja megérdemelt cigarettáját, és megigya hűsítő sörét. Most kissé leverten, és csapzottan nézett be fia gyerekszobájába.
- Szevasztok! Szia Döme!
- Csókolom! – köszöntek ketten!
- Szia apa! – kicsit tartózkodóra, félénkre sikeredett Dömétől a köszönés, de örült, hogy remélhetőleg ennyivel is megússza, legalább is aznapra.
- Mit csináltok? – kíváncsiskodott.
- Tetszik tudni mi csak… játszunk… van néhány számítógépes játék, meg ilyesmi…
Döme apja úgy érzékelte, hogy minden rendben van, így több szót már nem vesztgetett rájuk elment a hálószobába átöltözni, majd mikor ezzel megvolt fáradtan beleroskadt a nappaliban lévő kedvenc, kényelmes fotelébe, és elkezdett újságot olvasni, hátha utolérheti az álom. Néhány perc múltán már jóízűeket horkantott.
- Te az apád tényleg nagyon mogorva figura lehet! – legyezte meg bizalmatlanul Gábor, aki ki nem állhatta az öregjét. Talán azért volt kissé antiszociális.
- Szerintem jó fej, csak nem szabad hogy felkapja a vizet, mert akkor jobb, ha senki sincs a közelében! – Döme csak az igazat mondta.
- Szóval olyan igazi belevaló, magányos farkas típus. Igaz-e?!
- Hát… valahogy úgy…
Laci türelmesen megmutatott minden feltelepített játékot, majd amikor már jócskán eltelt az idő és kora este lett a két jóbarát úgy döntött, hogy most már ideje lelépni. Döme csak hadd játszadozzék egymaga ezzel a sok frankó játékkal.
- Akkor mi leléptünk hapsikám! – nyújtott kezet Laci, és Gábor vegyesen! – Az öregeddel meg vigyázz, nehogy baj legyen miattunk! Akkor Hétfőn talizunk a suliban! Szevasz! – köszöntek sietve el, és már mentek is.
Döme a hétvégéket szinte mindig anyai nagyanyjánál töltötte, mert szüleinek rendszeres szokásává lett, hogy minek tespedjenek lustán a négy panelfal között, amikor kertesház, szabad levegő, és kikapcsolódási lehetőségek egész sora várja őket.
Szülei kisebb veszekedési patáliát kerítettek abból, hogy Döme miért nem akar kimenni velük a nagymamához. Miért kell neki mindenáron a játékaival vacakolnia, ahelyett, hogy biciklizhetne, vagy levegőzhetne, mint a többi gyerek?
- Egyszerűen képtelen vagyok megérteni a fiad gondolkodását! Miért kell neki ezt csinálnia, amikor ő is családtag, és egy családnak össze kellene tartania! – fortyogott veszekedése közben az ideges apuka.
- Nyugodj meg drágám! A fiunk csak kamaszodik, és egy kis függetlenségre, önállóságra vágyik! Meglásd! Ha most engedünk neki később még meghálálja a nagyfokú bizalmat! – próbált a férje lelkére beszélni a megfontolt, és talpraesett feleség, aki pontosan tudta mire van szüksége fiának.
- Oh! – hökkent meg az arrogáns apa. – Nem is tudtam, hogy előléptetted magadat önkéntes pszichológusnak! A te fiad egy… én nem is tudom, hogy milyen ember…
- Na rajta! Mondd csak ki, amit gondolsz! Tudom ám, hogy mit hiszel róla, de nagyon tévedsz! Döme igenis fantasztikus gyerek, és ha neked ennyi sem elég akkor csak fődögélj nyugodtan a levedben! És ha azt mondanám, hogy idén én egyedül megyek nyaralni?! – most a feleségen volt a sor, hogy kijöjjön az ingatag lábakon álló béketűrésből.
- Ne idegesíts anyukám! Ne húzd fel a már így is pattanásig feszült idegeimet, mert annak rossz vége lesz! – kezdett ide-oda járkálni mérgében a lakásban.
- Igen! Talán fel akarsz pofozni???
- Nem! Sose bántanálak! Csak… szeretném, ha egy család lennék! – vette higgadtabbra a figurát, és látszott rajta, hogy bensejében őrlik magukat az érzelmek, akár a malomkövek.
- Nézd! Mindketten felnőtt emberek vagyunk! Tartsuk tiszteletben a gyerekünket legalább annyira, hogyha ő most nem szeretne velünk jönni, akkor nem kötelező! Elvégre már kamaszodik, vagy nem?! Örökké senki kezét sem foghatjuk! Nem igaz?!
A férj kiment elszívni egy cigarettát a konyhába, és látszott rajta, hogy homlokán, és arcán az erek valságos indákkal tekergőznek, mintha valami őserdő akarna arcán megjelenni. Végül az apa kénytelen-kelletlen beadta a feleségnek a derekát, és másnap – hétvége lévén -, csupán csak ketten látogatták meg a nagymamát.
Döme boldogabb, és kiegyensúlyozottabb talán már nem is lehetett volna. Mintha mászás, tonnányi sziklatömegektől szabadult volna meg, melyek több kárt okoztak önbizalmán, mint amennyit az átlagos ember valaha is el tud képzelni. Elhatározta, hogy kedve szerint osztja be az idejét. Előbb az iskolai, még függésben lévő feladatok, aztán mehet a véget nem érő számítógépes játékok egész sorozata.
Anyja szokott módon ebédidőben mindig felhívta telefonon.
- Szervusz édesem! Hogy vagy? Remélem kicsit megnyugodtál, és legalább kikapcsolódsz! Nagymamáék is jól vannak! Sokszor puszilnak téged, és hiányolnak!
- Szia anyu! Én is puszilom a nagyit! Jól érzem magam! – először mondhatta ki hangosan, megkönnyebbülten. – Mikor jöttök haza?
- Még van itt egy kis tennivaló a ház körül, de este felé biztosan visszaindulunk majd! Addig egyél, amit találsz a hűtőben, és semmi rosszaság! Rendben?!
- Hisz ismersz már! – óvatosan lerakta a kagylót, majd tovább folytatta a megkezdett játékot. Kicsivel háromnegyed tizenkettőkor lefeküdt egy kicsit pihenni. Kimerültnek érezte magát. Talán kicsit szúrt is a szíve, de nem nagyon. Inkább olyan érzések kavarogtak a lelke mélyén, mintha elárult, vagy cserben hagyott volna egy másik embert, gondolatot, vagy eszmét.
Amikor később felkelt úgy döntött olvas egy kicsit. Egy régi könyvet nyitott ki idézetekkel teli. Arra volt kíváncsi, hogy vajon ha az élet ennyire bonyolult, és összetett, mint jelenlegi formájában, akkor vajon miként érhető el a tartós változás?
Szülei kicsivel este hat óra körül nyitották ki a bejárati ajtót. Anyja bensőségesen magához ölelte, mintha már évek óta nem találkoztak volna, míg apja kicsit szúrós, méregető zöld szemekkel erőltetett udvariasságot mímelve egyszerűen csak megszorította a kezét.
- Na mesélj csak édes fiam! Milyen volt a ház urának lenni? – kérdezte.    
         

KÖZELÍTŐ ÁLOM


Néha egykedvű komorsággal várom már a kiüresedést,
ami majd végleg kitöröl evilágból,
akár vadnyomok eltévedt lábnyomát az állat-vadász.
Hieroglif-ábrákba dekódolt hologram annyi se leszek.
Talán még megmentek egyszer valakit.

Napok tű-szilánkjain a boldogság is felragyog.
Sokaknak – kik elgáncsoltak,
vagy nevetve büszkén pálcát törtek felettem
nem szükséges a fejüket törniük mit jelentettem,
vagy hogy ki is voltam egykoron.
Visszaforgatott énemben mindenki megmerítkezik,
aki már valaha is elolvasott.

Cafat-testem csimpaszkodva vesztegel egy kifeszített kötélen.
Elvágott csomóiban megfeszíti önmagát az elárvult igazság.
Fenyegető, sovány csontfűrész siklott álmomban hangtalan,
mint a megtestesült, vergődő végzet.
Próbálta életem felett, akár a hentes
a Lét-mozdulatokat,
mikor bemosakodtak steril-fehérbe
s megműtötték gyártási hibás lábamat.

Még hány kilúgozott mérgű kudarcot,
végső megsemmisülést kell hozzátenni a fájó emlékek táborához?
– Ébren, józanon sokkalta kiábrándító a meghasonlott felismerés,
hiszen létezhet már reménytelenebb vállalkozás is.
Fejbe csaphat még jó párszor a helyzetfelismerés s a kényszer.

Gondolataim mint pőre raj megrohamozzák
biztosított lelkiismeretem bástyáit.
Sokszor hajlamos vagyok megfeledkezni:
mégis kire is várakozok még?!
– Éber állapotomban hajlamos vagyok
töprengeni akár egy játszma.
A biztos kiegyensúlyozottság dagály-ábrándja oly távolba elnyúlik…

KÁVÉ ÉS FILOZÓFIA


Az öreg Dodek a kórház folyosóján üldögélt. Míg a legtöbb kórházi ápoló, és dolgozó körülötte sündörgött, vagy intézte ügyes-bajos dolgait, addig Dodek jóformán csatakos verejtékben úszott. Haja olyannyira vizenyőssé, mondhatni teljesen áttázottá vált, mint akit heves orkán erejű zivatar, vagy fergeteg kapott el, és nem volt nála sem esernyő, sem esőkabát. Észre se vette, hogy egy ügyeletben lévő, világos zöld műtős ruhát viselő segédfiú óvatosan letesz mellé egy élettelen testet. Először nem is igazán törődött vele, mondván ebbe a betegbe is legalább annyira sok nyugtatót, érzéstelenítő vegyszert, vagy altatót adagoltak a vénák erein, vagy lélegeztető készülékkel, ami egy elefántnak is túlságosan sok lett volna.
Sokáig nem is tudta megmondani, hogy egyáltalán miért kezdett el beszélni az élettelen testhez, aki mintha a legjobb barátja volna? Talán azért, mert vannak szituációk, és helyzetek, amikor az egyetlen választási lehetőség, ha az ember olyasvalakinek meséli el akár egész sűrített gyerekkorát, életének hányatott, viszontagságos történetét, aki az idegenek objektív megbízhatóságával rendelkezik, és nem kezd el fölöslegesen ítélkezni.
- Képzelje csak édes öregem… A lányom férjhez ment nem régen, és el se hívott az esküvőjére. Nagyon összekaptunk, és elismerem, hogy nem voltam az a tipikusan felelősségteljes szülő, de hát azért mégis.
Az élettelen test eközben barátságosan hallgatott. Úgy festett mint aki éppen valamiről álmodik, vagy a legbékésebb álmait alussza, miközben a rendelőben, és a sürgősségi osztályon szinte megállás nélkül, percenként hoztak valakit, aki segítségre szorult.
- És akkor ugyebár még ott vannak az unokák! Szerintem fogalmuk sincs róla, hogy van egyáltalán nagyapjuk a világon. Bár a feleségem ezt is gondosan eltitkolta előlem. Tudja kérem annak idején megállás nélkül, rengeteget dolgoztam, mert azt hittem, hogyha mindent megadok, és megteremtek a családom számára, akkor más már nem is jelenthet problémát. Pedig megkorát tévedtem! – kicsit elgondolkozott saját szavain, mélyen hallgatott pár percet.
Egy nagyon fiatal orvos rezidens ment el mellette. Tekintetük félúton találkozott. A rezidens kérdező, kérdő tekintettel meredt rá, mintha Dodek földönkívüli életforma lenne, és ezért kötelező jelleggel muszáj volna megbámulni, majd a rezidens kicsit leült melléjük éppen a harmadik szabadon hagyott székre.
- Jó napot! Hogy érzik magukat ezen a szép napon? Panasz van-e?! – kíváncsi tekintete előbb Dodeket, majd az élettelennek látszó testet vette szemügyre.
- Én még tökéletesen beszámítható állapotban vagyok doktor úr kérem, a barátomat most nem szabad zavarni, mert nemrég operálhatták, és rengeteg gyógyszert kapott. Sok pihenésre van ám szüksége! Egész szépen összebarátkoztunk! – hálásan nézett az élettelen testre.
- Önnek mik a panaszai?
- Hát volt egy kis magas vérnyomásom, émelygésem, de koromhoz képest remekül vagyok! Kérdezhetek Öntől valamit?
- Parancsoljon! Állok rendelkezésére! Mi volna az?!
- Doktor Úr! Az ember rosszul érezheti magát, ha rátör a honvágy, vagy a sóvárgás? – kicsit ostoba kérdések voltak, ezt érezte maga is, de ha nem kérdezi meg újból rájön a kétkedés, és bizonytalanság.
- Ez teljesen természetes érzelmi reakció az ön korában kedves… bocsásson meg, hogy is hívják?
- Oh! Bocsánat! Dodek Dezső! – hajtotta meg magát udvarias tapintattal, majdhogynem vigyázzba nem állt, hiszen azért az orvosi szakmának mégiscsak nagy tekintélye volt a szemében.
- Nos! Örvendek a szerencsének kedves Dodek Úr! Egyéb panasz?
- Semmi amit ne tudna meggyógyítani a napfény, egy tábla csokoládé, és néhány kedves szó. – már megint ezek az ostoba viccek, amik szó szerint úgy ráragadnak az emberre, akár a ragasztó, vagy légypapír.
- Igen, értem! Nos, ha bármire szüksége lenne szóljon valamelyik nővérnek! Ha a barátja felébredt vele is szeretnék majd néhány szót váltani! – felállt, és mintha sürgős dolga lenne máris megindult a kórtermek irányába.
- Átadom neki! – kiáltotta utána Dodek, bízván abban, hogy a fiatal orvos hallgató csak meghallotta.
- Hát ehhez mit szólsz pajtás? Ez ám a szakma! Az orvos az egyetlen az életben, aki eldöntheti, hogy élsz-e még, vagy már kihűltél. Na mindegy. Akkor engedelmeddel folytatom. Szóval ott tartottam, hogy most már két gyönyörűséges unokám is van. Mindketten lányok. Képzelheted mekkora fejtörés lesz majd az örömszülőknek kiházasítani őket. Most lehetnek olyan… tízen egynehány évesek, ha jól számolom. Kicsit bánom már, hogy nem voltam a lányom mellett annyit, amennyit szerettem volna. Ebben is a feleségem segített. Hányszor tartotta a hátát miattam. Az igazság az, hogy nem is igazán tudom, hogy mit kezdtem volna nélküle. – benyúlt a köntöse zsebébe, és úgy vette elő a fiatalasszonyról készült fényképet, mint valami felbecsülhetetlen, vagy rendkívül értékes kincset. – Ezt nézd meg kedves barátom! Hát láttál már ennél fantasztikusabb, gyönyörűségesebb asszonyt széles e világon? Ugye hogy nem! El sem hittem, hogy engem választott! Egy ilyen szánalmas, romantikus ostobát, akinek szinte sosem volt elegendő pénze, mert ahhoz is éppen elég ostoba volt, hogy segítséget kérjen. – megvakarta kopaszodó fejét, igyekezett felitatni róla a patakzó izzadtságot. – És te hogy vagy?
Néha hallgatás volt a válasz. Mintha csak az élettelen test megérezte volna, hogy tudja mikor kell inkább bölcsen meghallgatni mások gondját-baját, vagy keserveit.
- Tudod, ha gyerekkoromban találkozhattál volna velem biztos vagyok benne, hogy egy egészen másik emberfajtával akadhattál volna össze. Borzasztóan rettegtem, és féltem! Olyan sündisznó emberke voltam, aki még a saját árnyékától is könnyedén megijed csak azért, mert senki sem akart igazán megismerni. A legtöbb ember, akikkel kapcsolatba kerülhettem szerintem maradéktalanul ki is használt engem. Persze így – utólag visszagondolva -, lehet, hogy én sem cselekedtem volna másként. Az élet kedves barátom egy hatalmas, ordas hazugság! Az ember nagy nehezen világra jön, és onnantól csak, és kizárólag a halál, és a visszaszámolt percek az igazán fontosak. Ha szerencsés, akkor van család, és van boldogság is. Felépíthet akár még egy teljesebb életet is, de mi van, ha minden ez ajándék, és kiváltság sehogyan sem akar megadatni neki? – kicsit közelebb hajolt az élettelen testhez. – Akkor barátom az egésznek nincs értelme, ahogyan Schopenhauer megmondta.
A kórház folyosóján egyre megszaporodtak az emberek. A legtöbb ember azonnal elfoglalta a koszos fehér, jobbára csak műanyag székeket, mintha attól tartott volna, hogy hamar elfárad, és mire sorra kerülne már nem marad számára több szék, ezért saját magának spórolta meg a kisebbfajta fáradtságot. Mások pedig a sakkmintás, hideg kockapadlón rendezkedtek be, mintha eleve barátkozni, ismerkedni szerettek volna azzal az egyetemes gondolattal, hogy a legtöbb életút végén úgy is a puszta, vagy nyers elmúlás következik, ami ellen már úgy se tehetnek semmit. De hát addig is valahogy élni kell, nem igaz?!
Dodek göcsörtös, húsos mancsaival, melyek leginkább egy medve karmaira hasonlítottak, persze tűhegyes körmök nélkül, - hiszen nagy körömrágó hírében állt -, megpróbálta kitapogatni gyengülőfélben lévő pulzusát, ahogy már számtalan főként kórházi sorozatban láthatta. Ez is olyasféle rutinos gyakorlatnak számított, akár a biciklizés. Az ember egy kis idő után rögzíti agyában, és megtanulja.
Felkarját felfektette maga előtt, míg támaszték gyanánt a másik karjával igyekezett pontosan a csuklóhoz közel kitapogatni finoman a kékes-zöldes színű verőerek bonyodalmasnak látszó hálózatát, és meghallgatni, vajon szíve egyenletesen lüktet, vagy csupán haldokolva csilingel. Fülelt, hallgatózott, míg úgy tűnt, mintha az összezavarodott világ arra a pár másodpercre tökéletesen megállt volna előtte. Utat engedve szabad akaratának. Mennyivel könnyebb érzés lenne, ha most itt lenne legalább felnőtt lánya, vagy tinédzserkorú unokái közül legalább az egyik. Haj, de sok mindenre megtaníthatta volna őket, amit anno szülőként talán szándékosan elszalasztott. És most megint itt volt ebben a roppant magára hagyatott, elmagányosodott helyzetben.
Mindig is úgy gondolkodott mind a kórházakról, mind pedig az orvosokról, hogy olyanok, akár a sintérek, a sebészek pedig a hentesek. Szeretik, ha náluk van élet, és halál eszköze, és nagyon arrogánsak, és büszkék arra, ha más emberek élete felett rendelkezhetnek, vagy adott esetben jelképesen kihúzhatják a dugót. Sokszor visszaemlékezet, amikor még harmincas éveiben mindig elment, hogy leszedesse gyönyörűséges felesége szerint a gusztustalan, és egy csöppet sem higiénikus fogkövet fogairól. Mennyire félt, amikor beült az automata székbe, mely egyetlen gombnyomásra máris a levegőbe emelkedett, hogy aztán meghallhassa a legfélelmetesebb vijjogó vércsehangot, ami után pokoli, hasogató fájdalom lett úrrá fogai között. Még hallotta az orvos bizalmaskodó, nyugtatni próbáló hangját:
- Kedves Dodek úr! Nyugodjon meg még egy pár percig! Nem fog fájni!
Hát persze, hogy nem fáj, annak, akinek totálisan érzéstelenített mind az ínye, mind pedig érzékeny fogazata. Kilencvenkét éves nagymamája mindig roppant büszke volt, hogy fogfehérítéshez csak vizet, és szódabikarbónát használt, és még így is megvolt mind a harminckét foga, méghozzá kicsattanó makkegészséggel.
- Édes fiam! Őszintén remélem, hogy a barátnőd előtt mindig megembereled magad, és szájvizet is használsz, mert ki hallott még olyat, hogy egy férfi nem gondol a fogápolásra! – azóta már ő sincs az élők sorában. Ki tudja vajon ebben az állapotban vajon mit vágna szerencsétlenül járt fejéhez?!
Ránézett az élettelen testre. Úgy tűnt a nagypapakorú, idősebb úr békésen alszik csupán. Lehet, ha elkezdi csintalan gyerekes tréfával csiklandozni kicsit pillanatokon belül akár fel is ébredhet meghitt álmaiból. Még gyerek volt, alig töltötte be a tizenegyedik évét, amikor nagyapja kórtermében először látott egy embert, aki nyitott szájjal halt meg. S míg minden laikus azt hihette, hogy csupán csak szendergél, vagy alszik, addig Dodek már akkor tudta, hogy bárhogyan is szeretné minden ember megteremteni magának a társaságot az élet egyik könyörtelen törvénye az, hogy előbb-utóbb mindenki magányosan hal meg!
A fiatal orvosrezidens visszajött. Két műanyagpohár kávé volt kezében. Egyiket Dodeknek adta, míg a másikat letette a földre.
- Gondoltam jólesne egy kis kávé! – bizalmaskodón nézett rá, A legtöbb ember általában akkor ennyire bizalmas, amikor a másik lelkébe akar férkőzni, hogy manipulálhassa. Bár Dodeknek erős kétségei voltak afelől, hogy ez a fiatal orvos egyáltalán tisztában van a manipulálás eszközeivel. Bár ki tudhatja?
- Hogy érzi magát a barátja? Felébredt már azóta? – kíváncsian méregette az élettelen testet.
- Hát… tetszik tudni doktor úr hogy van ez! Nagyon kimerülhetett! Bizonyára az egész napos műtétek, meg vizsgálatok miatt… - szabadkozott, és alázkodott. De mi oka volt rá? Elvégre teljeskörű tagja a társadalomnak. Sőt! Egy bizonyos életkor betöltése után akár még büszkén is henceghetett volna fűnek-fának, hogy ő bizony sok mindent megélt ám az életben.
A fiatal orvos most közelebb ment az élettelen testhez, és enyhén megbiccentette. Nem reagált rá semmit. A fej továbbra is engedelmesen a nyakán nyugodott, enyhén lehajtva, mintha egy virág volna…
Az orvos kitapintotta a pulzusát, majd közölte:
- Meghalt!
- Ezt őszintén sajnálom! Pedig annyira jól tudott hallgatni!   

EGY KAPCSOLAT KÖRVONALAI



A férfi bizony-bizony jó sokáig törte a fejét azon, hogy vajon hihetetlenül csinos, és az öltözködésre és a divatra mindig rendkívül sokat adó barátnője miért is költözött el tőle egyik napról a másikra.
Amikor hazajött a munkából egyszer csak azt vette észre, hogy az ismerős lakásbelső már nem dédelgeti magában a hölgy illatát, sem személyiségét - legfeljebb csak a jelenlévő, beszippantó magányt, ürességet, melyek minden esetben magukban hordozzák a kínzó hiányt.
Igaz, ami igaz! Harmonikus, kölcsönös  megbecsülés, és szerelmes szeretet fűzte őket egymáshoz, még akkor is, ha szexuális életük - az utóbbi időben -, egy kissé furcsán alakult. Míg a barátnő szeretett volna kipróbálni új dolgokat, addig a férfi egy cseppet sem kedvelte a váratlan meglepetéseket, és híven ragaszkodott a felállított, és órákon át megbeszélt szabályokhoz, mely után inkább a sablon, és a rutin vette át életük minden aprócska részlete felett a tökéletes irányítást.
Még néhány év és mindketten elérik a középkorúság átkaként fényjelzett határidős életszakaszt, és óhatatlanul megesik, vagy előfordul, hogy vagy az egyik, vagy a másik klimaxolni kezd, vagy kapuzárási pánika támad, ami a nőkre nézve a veszettül ketyegő biológiai óra miatt kicsit tudatosabban meggondolandó, és fel se ocsúdnak, és ott van, hogy ötven évesek lettek gyerek, és boldog családi közösség nélkül.
Pedig amikor annak idején egy vakrandi kíséretében megismerte későbbi barátját kicsit még imponált is neki a modern, független nőről szóló reklámszöveg, miszerint: egy igazán belevaló, és karakán csajnak nincsen különösebb szüksége rá, hogy fogjon magának egy ,,herét" aki jóformán egész napját csak heverészéssel, tévézéssel, vagy internetezéssel tölti, és kreatív agymunkája jobbára csupán abban merül ki, hogy saját eltékozolt ifjúsága felett sajnálkozik, és borong, hogy mennyi mindent vesztett el. Még arra is emlékezett, hogy a The Cranberries Linger című dala ment, amire annyira jó volt lassúzni, vagy csak imitálni a táncot, főként akkor, ha a pasi mondjuk botlábúnak számít. De őt ez egyáltalán nem zavarta, csak azt akarta, hogy felkérjék táncolni, amit végül is ő tett meg. Ő kérte fel a tétova, félszeg partnerét egy körre.   
A férfi volt az, aki kezdettől fogva képtelen volt elhinni, hogy egy ilyen valóságos vadmacska bombázó, hihetetlenül szexi nő mi a francot akarhat egy keveset kereső gyorséttermi láncban robotoló embertől, aki jóformán csupán szabadidejében, és hobbiszinten írogat prózai szövegeket, vagy verset azt is inkább csak úgy magánhasználatra. Inkább az eleje volt a nehéz.
 Mivel apja szinte sohasem volt rá képes, hogy kimutassa valódi érzelmeit, és anyja is kicsit hadilábon állt az érzelmességgel hamar megtanulta, hogy a családon belül van, amit inkább jobb nem szóba hozni. Beletelt vagy nyolc-tíz hónapba, míg a barátnője egy romantikus vacsora után végre pontosan átláthatta a dolgok, és tények mögötti komplex pszichológiai mechanizmusokat.
- Drágám! Én melletted vagyok mindenben! Ha neked több időre van szükséged semmi baj! Türelmes leszek! Együtt megoldjuk a dolgokat! - hitt neki, mert annyira őszinte volt a hangja, ami a modern korban már szinte elképzelhetetlennek tetszett, amikor a médiában, meg a neten is mindenki csak hazudik.
A férfi szégyenlősen, naiv gyerekességgel hajtotta le búsa fejét, akárcsak gyerekkorában, mikor azt hitte szülei folyamatos ordítozásai, kisstílű veszekedései mind miatta robbantak ki.
Bár a fiatal barátnő valósággal rajongott a meglepetésekért, és hajszolta a váratlan, vagy adott esetben extrémitást sem nélkülöző, váratlan helyzeteket, addig a férfi szerette, ha minden a szokványos, kiszámítható mederben folyik tovább.
Barátnője imádta a márkás, méregdrága, megfizethetetlenségszámba menő parfümöket, kozmetikai cikkeket, és táskákat, amikre a férfi soványka fizetéséből – már ha élni is akartak, és a számlákat befizetni -, sohasem tellett. Ám ahelyett, hogy a barátnő ezt egy idő után megelégelte volna azzal a furcsa ötlettel állt elő, hogy ad a férfinak pénzt, és vegyen rajta ajándékot. A legfontosabb jelszó a meglepetés ereje.
Így történhetett, hogy ünnepnapokon, és karácsony táján a férfi vagy nekiindult átszelni a várost megtalálva a legtökéletesebb ajándékot párjának, vagy online igyekezett leadni megfontolt, kigazdálkodott rendelését valamelyik megbízható webáruháznál.
- Alig várom édesem, hogy lássam az ajándékodat! Én is készültem neked valami meglepivel! - huncut, csalafinta szemekkel örömtelin mosolygott, mint egy kislány, aki kellően szeleburdi, és mégis könnyed manipulációval képes mindenkit kénye-kedve szerint irányítani.
Végül eljött karácsony este, és kölcsönösen megajándékozták egymást. A férfi egy-két gyermeteg versikét is rögtönzött az alkalomra, és bár lelke mélyén folyton azt érezte, hogy nem tud mindent megadni ennek a fantasztikus nőnek, aki őt választotta nyugodtan kijelenthető, hogy boldogabbak voltak együtt, mint amikor még nem ismerhették egymást. 
A barátnő mindig olyan kifinomult, titkos nőies praktikákkal ügyeskedett, amivel sikeresen kikerülhető volt egy-egy komolyabb, kiadósabb veszekedés. A férfi hallotta már elégszer hogy megy ez szülei között, míg a barátnő egyáltalán nem vágyott arra, hogy se szó, se beszéd egyszer, váratlanul, minden további magyarázkodás nélkül bárki is leordítsa a fejét.  Mégis akkor hogyan juthatott eszébe, hogy elköltözik élete nagy szerelméről, aki úgy tudta látni a dolgokat, mint talán senki?
Egyik este, amikor késő estig az irodában volt, mert hirtelen nagyon sok papírmunkája gyűlt össze a nő hagyta, hogy egyik macsósabb, sportosabb kinézetű kollegája megkörnyékezze, és flörtöljön vele. Bár határozottan ellenezte a munkahelyi afférokat, és látszat-kapcsolatokat, mégis talán a túlzott rendszeresség, vagy rutin suttogott fülébe, és mondatta vele, hogy néha azért nem árt, ha felrúgjuk a szabályokat. Erre a kis incidensre később nem derült fény, bár a férfi kicsit mindig is gyanakodott. Elvégre, ha valakinek szupermodelleket is megszégyenítő barátnője van, csak ott a legnagyobb a kísértés ősi veszélye. De mivel tökéletesen megbízott barátnőjében annyiban is maradt a dolog.
Később a férfit néhány volt gimis osztálytársa meghívta az érettségi találkozóra, és miközben volt osztálytársai nem győztek gratulálni neki, és elismerő szavakat mondani, hogy ő aztán piszok egy mázlista fickó, hogy egy ilyen ultra dögös csajt sikerült találnia maga mellé, váratlanul odament egyik csoporttársnőjéhez, aki annak idején rendes volt vele, és nem cikizte, és őszinte megvallotta sejtéseit, miszerint barátnője biztosan megcsalta már legalább is egyszer.
- Drága barátom! Fölösleges idegeskedned emiatt! Mindig a szívedre hallgass! Te is tudod, hogy a szíved ritkán téved! Hagyd, hogy ő ismerje be, vagy mondja el, mi történt. - felelte jó barátnője, aki már házas volt, és nem bánta meg egyetlen pillanatra sem döntését.
A férfi megfogadta a bölcs tanácsot, és nem kérdezősködött többet. Később a barátnő volt az, aki miközben elfogyasztotta ágyba vitt reggelijét töredelmesen, és kislányos szégyenlősséggel bevallotta, hogy kalandra, izgalomra vágyott, és ezért volt egy kisebb afférja az egyik kollegájával, de határozottan kijelentette, hogy nem feküdt le vele.
- Drágám! Te is tudod, hogy téged szeretlek egyedül! - mentegetőzött. - Tudod... csak...  - minden érzelem melyet valaha is kifejezni bírt őzikeszemeiben csoportosult. Önmarcangolás, lelkiismeretfurdalás, és veszteség, hogy megbántott egy felbecsülhetetlen embert, akivel egy lélek voltak. Igazi lelki társak.
A férfiban csak ekkor tudatosodott minden a döbbent felismerést követően, hogy valamit rosszul csinál, ha gyönyörű barátnője ilyesmire vetemedett. Fölállt, majd idegesen fel-alá kezdett járkálni a szobában, miközben folyamatosan azt latolgatta, hogy mi az  amiben ő hibázhatott, és mi az  amiben a nő. Pufók, gyerekes arcán máris lefutott néhány magától értetődő verejtékcsepp.
Hosszú időbe telt mire meg mert szólalni. Úgy érezte, ha ítélkezni fog a szeretett nő felett, akkor az rosszabb minden döntésnél, vagy szánalomnál.
- Mit mondjak erre szerinted?! - állt meg előtte, és most mintha sokkal sebezhetőbbnek, sokkal védtelenebbnek tetszett volna. megnyúlt alakján mintha már nem is volna átmeneti súlyfelesleg.
- Édesem... én... valami hiányzik a kapcsolatunkból... - legjobb fegyver az őszinteség. Vallotta a nő, és mindent meg lehet beszélni alapon úgy döntött, hogy kiteregeti lapjait.

- Erre én is rájöttem! Ha úgy érzed menned kell, akkor menj! - a férfi egész eddigi életében még soha sem volt ennyire megfontolt. Egyszerre úgy érezte magát, mint aki számol felelősségével, vagy a következmények súlyával. Mintha most felnőtt szerepet kényszerített volna magára az örök gyerek lelkű.
- Pár napra el kell mennem... sok mindent jobb lesz egyedül átgondolni... - a nő rendkívül szomorúnak, bánatosnak tűnt, és a férfinak valósággal megszakadt a szíve, hogy így kell látnia. Mégis most nem tudta megállni, hogy újra aprólékosan, és precízen belenézzen azokba a mindent látó gombszemekbe, melyek egyszerre voltak beszédesek, és mégis titokzatosak, csábítóak.
- Tudod... még mindig érzem, hogy nagyon fontos vagy nekem, és veled képzelem el az életemet. Nem kényszerítelek semmire! A legfontosabb dolog ebben az esetben, hogy megfontoltan, és átgondoltan dönteni.
Másnap kora hajnalban a férfi már régen fent volt, mert képtelen volt egyetlen szemhunyásnyit is aludni az éjszaka. Folyamatosan újra és újra átgondolta barátnőjétől hallott dolgokat. Mintha egy önműködő lejátszó  volna az agyában, mely folyamatosan szeme elé vetíti az együtt töltött hónapok boldog-szomorú emlékeit. Ragaszkodni kell ehhez a nőhöz! Nem hagyhatja csak úgy elmenni, még akkor sem, ha érzi, és tudja, hogy most minden esetben időre, és megértő türelemre van szüksége. Ugyanakkor, ha görcsösen, erőszakosan ragaszkodik hozzá a végén még könnyen lehet, hogy szakítani fog, és kilép ebből a kapcsolatból. Az pedig ránézve lenne szánalmas, és gyászos.
Erős kávét főzött, de nem mulasztott el a tejet, mert barátnője úgy szerette. Sokáig vacillált magában, hogy vajon felköltse-e, vagy csak vigye be a tejeskávéját és hagyja egyszerűen az éjjeli szekrényen a nagyméretű ágyuk mellett. Végül az utóbbinál döntött.
 A nő nagyon hálás volt, hogy annak ellenére, hogy megcsalta a férfit a férfi még mindig szerelmes belé, és figyelmesen gondoskodik róla. Úgy érezte új érzelmekkel töltődik fel egy rémes nap után. Amint megitta a kávéját gyorsan magára kapott egy nyári ruhát, majd amikor mindent becsomagolt kilépett a bejárati ajtón.
- Szerintem neked is jobb lesz, ha itt búcsúzunk el! - megcsókolta. - Kérlek... adj nekem időt...
- Ha szükséged van rá...
A nő beszállt a liftbe, és nem nézett hátra. A férfi sírva fakadt, és napja legnagyobb részét kisebb-nagyobb megszakításokkal sírásokkal, fel-felszökkenő zokogásokkal töltötte, de azért igyekezett munkájával is törődni, amennyire csak tudott.
Két héttel később a nő felhívta vezetékes telefonon. Közölte, hogy egyelőre az egyik barátnője lakásán húzta meg átmenetileg magát, és nagyon hiányzik neki. Mindketten érezték, hogy a remény újra felébredt, tehát most az lenne a legfontosabb, hogy legalább a nehezen megszerzett bizalmat ne hagyják kárba veszni ismét.
- Megkérdezhetem, hogy mikor szeretnél hazajönni? - tett egy óvatos kérdést.
- ...Amint lehet! Kérlek légy türelmes! Mindennél jobban szeretlek...
A férfi később többször is visszajátszotta üzenetrögzítőjén a szeretett nő hangját. Mindig talált benne valami felfedezésre váró különleges ajándékot. A hangját, dallamosságát, az orgánumát. Ha zeneszerző lehetett volna most valósággal valami csöpögős szerelmes melódiát komponált volna, mint a régi nagyok.
Bő egy hónapba is beletelt mire a hölgy visszajött.
Szándékosan nem a liften jött fel az emeleti lakásukba, hanem a lépcsőházba, mely - meglehet -, hogy szándékosan sokkalta tovább tartott, mégis arra kiválóan megfelelt, hogy az ember az összes lehetséges alternatívát, vagy eshetőséget részletesen kivesézze magában. Hogy ne érje kellemetlen meglepetés.
A férfi szokásos módon eléje sietett, és szó nélkül már vette is el tőle utazóbőröndjeit, és táskáit. Hosszú percekig megölelték egymást, és jó volt lelassítani a pillanatok gyorsulását.
- Édesem! Nagyon hiányoztál! - nézett fel a férfire szerelmesen. Most annyira más volt ez a belső érzés, mintha újra egy egyszerű lány lenne, aki még csak most kezdi el valódibb életét. - Szerelmes vagyok beléd! Veled akarok lenni!
- Nekem is nagyon hiányoztál! - talán jobb is, ha nem kérdezte meg, hogy a nőnek sikerült-e letisztáznia magában összezavarodott gondolatait, és boldogtalansága igazi okát.
Másnap kirándulni mentek egy erdős tisztásra, afféle természetvédelmi területre, és nagyon boldogok voltak, hogy újra megtalálhatták egymást, és amiről úgy gondolták elvesztették.