A BRUTALITÁS KÁLVÁRIÁJA



A válást nemrég mondták ki. Ennek értelmében a kisfiú az anyjával maradhatott, az apjának pedig minden szombat és vasárnap láthatási joga volt délelőtt tizenegy és tizenkettő óra között, amit szinte sohasem lehetett eléggé komolyan, és felelősségteljesen venni, mert a legváratlanabb időpontokban bukkant fel, hogy kisfiával lehessen egy kicsit. A bíróság ezen felül az anya javára gyerektartást is megítélt, ami viszont már egyértelműen az apának okozott jókora fejtörést, hiszen főként építkezéseken dolgozott, és bizonyos alkalmi munkákból tartotta fenn magát. Nem volt lusta, vagy trehány ember, de a XXI. század felgyorsult, rendkívül megváltozott korában egyre kevésbé volt képes tartani a lépést, és az iramot főként olyanokkal, akik azt vallották, hogy a mai világban több lábon muszáj állni!
- Hogy a fészkes fenében értik, hogy több lábon kellene állnom?! - kérdezte jócskán felidegesítve magát, dohányszagú szaggal a munkahivatal egyik irodájában, ahol egy középkorú, üzletemberformájú, sportos, borotvált emberrel került szembe, aki általában lenézően viselkedett azokkal, akik nem rendelkeztek felsőfokú végzettséggel.
- Nézze Seregélyi Úr! Mint azt bizonyára Ön is tudhatja a mostani munkaerőpiac jelenleg stagnál, és a vállalatok, és a cégek háromszor is meggondolják mielőtt felvesznek olyan embereket, akiknek még a szükséges szakvégzettségük sincsen meg! Én annyit tudok magának mondani, hogy próbálkozni kell! Külföldi munkavállalásban gondolkodott-e?!
- Hát úgy nézek én ki, mint akihez csak úgy dől a pénz?! Különben sem értek angolul!
- Elnézve a maga referenciáját Seregélyi Úr a munkát odakint sokkalta jobban megfizetik! Vagy építőmunkás akar lenni egész hátralévő életében?!
- Eszem ágában sincs! Csak muszáj dolgoznom, mert a gyerektartás is az én nyakamba lett sózva!
- Nos hát! Megértem higgye el! A legjobbakat kívánom! - felált kényelmes bőr irodai székéből, és bár kissé viszolyogva Seregélyi érdes, vaskos kezeitől azért mégiscsak kezet rázott vele. - Ha bármiben segíthetek magának csak hívjon!
- Hát persze! - legyintett, majd kilépett a hivatalból! Gondolhatta ezek mindig egyforma sablonszövegeket prédikálnak, amitől a munkavállaló egyáltalán nem fogja jól érezni magát. Viszont totális veszteseknek, és lúzerek lesznek a társadalom szemében. Hazafelé még beugrott kedvenc romkocsmájába, amit nemrég újítottak fel. Az embernek a felújított dolgokkal kapcsolatosan kicsit mindig az a baljóslatú érzése támadt, hogy ezen épületek elsősorban egyáltalán nem a lakosság javát szolgálják, sokkal inkább az idegenforgalmat, és a turizmust, amiből elsősorban mindig az állam, és sohasem az adott egyén profitál.
Seregélynek amellett, hogy legalább százféle helyre kellett osztania-szoroznia csekélyke pénzét, és segélyét - már ami eddig is megmaradt belőle -, nem feledkezhetett el idős, özvegy anyjáról sem, akinek büszkén megígérte, hogy elfogja vinni a Balatonhoz, és láthatja a magyar tengert. Az idős asszony ugyanis míg részegeskedő férjével, és gyerekeivel együtt élt sohasem láthatott világot, és nem láthatta a tengert, de ha már egyszer létezik a Balaton hát akkor a világ legtermészetesebb dolga, hogy egy élet van, és abba igyekszik belesűríteni minden álomteli élményt. Senkit sem lepett meg a hír, hogy az idős asszony pár nap múlva váratlanul meghalt. Seregélyi büszke ígérete így megvalósulatlan maradt, s bár mindennél jobban becsülte talpraesett, makacs anyját gondját egyre kevésbé tudta volna viselni, hiszen mostanság ebben a kupec országban így is minden annyira méregdrága lett!
A kis hangulatos romkocsmában jóformán mindenkivel cimboraságban, baráti viszonyban állt, és mi sem természetesebb, ha egy-két pohár sör mellé lecsúszott egy-két feles is. Igen ám, de a késő délutánban sem árthat, ha az ember megpróbálja megőrizni legalább a látszat józansága bizonyos mozzanatait. Épp ezért Seregélyi igyekezett a házfalak mellett közlekedni úgy, hogy egyik kezével mindig a házfalakat tapogatta, nehogy véletlenül azonnal hanyatt vágja magát, vagy dülöngélve járjon.
Ex-felesége - nem tudni miért -, talán azért vált el tőle, mert szerette, ha ő viseli a nadrágot, és mindenkinek megmondja, hogy mit csináljon egy családban. Ezt viszont Seregélyi nem tűrte el. Egy asszony sohase oktassa ki a férjét arról, hogy mi a kötelessége és felelőssége. Nyámnyila, csenevész kis könyvkukac fiacskájával azt, és úgy csinál, amit csak akar, de a felnőttek világába asszony be ne avatkozzék. Bár kezet sohasem mert feleségére emelni, gyakorta előfordult egy-egy viszontagságosabb, nehezebb munkanap után, hogy kisfia kapott egy-egy taslit, kisebb legyintést, pofont, hiszen Seregélyi sohasem tudta kimutatni az érzelmeit, így megmaradt az indulat, a nyers durvaság, és a fennhéjázó, nárcisztikus nyerség, melyből bőven jutott fiának is.
- Szevasz kisöreg! Hát te már megint csak olvasol?! - förmedt rá. Kitépte kezéből a képeskönyvszerű mesekönyvet, amit a gyerek úgy szeretett.
- Benedek Elek összes meséi! - olvasta fel a könyvborítót cinikusan és hangosan. - Szerinted ebből a sok baromságból te valaha is tudsz majd venni magadnak autót, lakást, meg feleséget?! - kérdezte gusztustalanul, lekicsinylően, mintha fia egy idegen földönkívüli volna, vagy egy szánalmas porszem, akit el kell taposni.
A kisfiú nem mert apja zöld, szikrát szóró szemeibe belenézni. Inkább a szőnyeget bámulta, és kedvenc legójával építkezett.
- Erről is az a hülye anyád tehet! Egyet jegyezz meg édes fiacskám! Minden nő ostoba, és kurva! - válaszolta inkább saját magának, mint fiának, majd amikor észrevette, hogy a gyerek szándékosan nem figyel rá fogta a szép mesekönyvet és darabokra tépte. - Ha még egyszer meglátom, hogy ilyen hülyeségekkel foglalkozol, ahelyett, hogy a korodbeli kölykökkel verekednél, vagy játszanátok akkora pofont kapsz tőlem, hogy menten lerepül az a hülye okostóni fejed! - elhajította a darabokra szakadt könyvet, és valami kéjes, gyilkosan mosolygó élvezettel kiment a nappaliba, hogy megigyon még egy dobozos sört.
Nemsokra rá este felé hazajött az édesanyja, aki szinte mindig levolt terhelve, kimerültnek tűnt, és halálfáradtnak véreres, kialvatlan szemeivel.
- Szervusztok! Milyen napotok volt ma? - kérdezte rettentő kimerülten, és fáradtan.
A férj éppen kedvenc sportrovatát bújta, miközben lábait feltette a kis dohányzóasztalra, ami épek hogy elbírta szőrös lábait.
- Szia szívem! A hülye kis fiacskád éppen mesét olvasott, én pedig megittam egy-két doboz sört! - jelentette ki, mint aki máris büszke teljesítményére, és böfögött is hozzá, mint valami házi sertés.
- Elmentél a munkaügyi hivatalba? - tette keresztbe kezeit az asszony. Még mindig meseszép volt, ám a mindennapok ólmos súlya most hatványozottan rakodott vállaira.
- Elmentem! Na és?! Semmit sem tudtak! Azt mondták ideje lenne több lábon állnom, meg hogy nyelveket kellene tanulnom! Mit képzelnek ezek, hogy valami francos okostojás vagyok, aki egész életében tanulni fog?! Szánalmas! - újabb korty következett.
- Szeretném, ha elmennél a házamból örökre! - az asszony vett egy mély lélegzetet. Éppen eleget tűrt már egy ilyen senkiházi, kisstílű alak mellett, mint a volt férje. - Ha nem tudsz gyerek és asszonytartást fizetni engem már az sem érdekel, csak hagy bennünket békén! - közölte egyértelműen és határozottan!
- Nocsak, nocsak! Nem is tudtam, hogy megválasztottad magad főnöknek! Ki az istennel beszélsz te riherongy mi?! Azt képzeled, hogy egyedül is talpon tudsz maradni?! Nézd csak meg a számlákat, a rezsit, meg a közös költséget! Szerinted bírni fogod egyedül?! Erősen kétlem! Lásd be kiscicám! Jobban szükséged van rám, mint valaha!
Az asszony még egy nagy lélegzetet vett, majd a hálószoba irányába masírozott, és elkezdte férje ruhadarabjait behányni egy bőröndszerű, viseletes utazótáskába. A jócskán dühös férj egyelőre maradt a nappaliban a helyén, és tökéletesen megvolt róla győződve, hogy felesége csupán csak átöltözik otthoni ruhájába, hogy máris vacsorát készíthessen majd neki. Ám abban a percben robbantak idegszálai, és veszedelmes, puskaporos dühkitörései, amint megpillantotta az utazóbőröndöt, amit jobbára csupán nyaraláshoz használtak régen.
- Hát ez meg mi a fészkes fenét akar jelenteni?! Mi???
Az asszony vékony csuklóját tetemes terhelés érte. Úgy érezte majd leszakad madárcsontú válla, ám akkor sem engedte, hogy legyűrjék érzelmei fogta a bőröndöt, és máris megindult vele a bejárati ajtó irányába, és akkora lendületet vett erővel hajította ki a folyosóra férje holmijait, hogy a bőrönd csak úgy nyekkent.
A férj ezt csupán egy kis nőies hisztinek fogta fel, és ahol nem használnak a kedves, megértő, pátyolgató szavak, ott fizikai figyelmeztetésre van szükség. A férj odasétált kimérten feleségéhez, majd úgy tett, mintha megakarná simogatni dús, selymes barna vállig érő haját, majd egyszer csak egy akkorát markolt, és rántott az asszony haján, mintha ott helyen akarta volna kitépni az összes egészséges hajhagymáit.
- Auuu! Engedj el... ez nagyon fáj... - könyörgött fájdalmak közepette az asszony, és kétségbeesett küzdelmet folytatott azért, hogy szabaduljon a harapófogószerű szorításból.
- Én szívesen megtenném tündérke - röhögött sört kortyolgatva a férj -, de annak szép hajad látná kárát. Továbbra is úgy tűnhetett, hogy a markában tartja életét, és nincsen mód menekülésre.
A kisfiú idő közben meghallotta, hogy mekkora patáliát rendezett felbőszült természetű apja a lakásban ezért kijött lopakodva gyerekszobájából, és a nagy kavarodásban az apa észre se vette, hogy fia a lábinál térdel, és hegyes kis fogait máris a lábszárába mélyeszti annyira erősen, ahogy csak bírja.
- Hé! Ez kurvára fáj te kis szánalmas vakarcs! - megpróbálta lefejteni lábáról a gyereket, ám amikor ez hatástalannak bizonyult belerúgott.
 Most viszont az anyán volt a sor, hogy átmenjen anyatigris üzemmódba, és mivel engedett a szorításon az erőszakos férfi az asszony megragadta az első keze ügyébe került tárgyat, ami ebben az esetben egy hegyes tűsarkú cipő volt, amit valamikor még akciós áron vett. Ezzel kezdte csépelni, püfölni urát.
Végül egy váratlan mozdulattal a tűsarkú cipő szikeéles sarka eltalálta és úgy megszúrta az erőszakos férfi nyakát, hogy rögvest kiserkent tőle a vére.
- Te normális vagy?! Te szánalmas ringyó?! - üvöltötte totálisan kikelve magából.
- Takarodj az otthonomból! - még egyszer ezúttal végzetesen lesújtott az elkövetett sérelmekért.
Egész házasságuk egy olyan tetszetős kirakatnak tűnt, ahol csupán csak a felszín feletti boldogság lebegett ideiglenesen, mint valami kipukkadni készülő léggömb. Most már ennek is vége. Az elcsigázott, és holtfáradt anyuka magához ölelte megrémült kisfiát, és együtt bámulták a férfi tetemét.       

VADAK ÉS EMBEREK

Az építési területek, vagy elhagyott, lakatlan vidékeket az emberek többsége azért kedveli különösen, mert tiltott, vagy tabu részeknek számítanak, ahová nem szabad, vagy veszélyes belépni.
Hatalmas betontömbökből alakították ki a szennyvízelvezető csatornát, melyet - meglehet -, csupán csak azért tettek le közvetlenül a társasházi lakások mellé, hogy az adott lakók saját szemükkel lehessenek meggyőződve róla, hogy nem a semmiért fizetik ki a rezsi mellett a szennyvízszámláikat.
A legtöbb kalandokat kedvelő gyerkőc - főként a kilencvenes évek végén, és a kétezres évek hajnalán -, előszeretettel hívta meg barátait, hogy együtt járják a tásasházak melletti erdős, bozótos madárlátta, ismeretlen vadregényes vidéket.
Már ha abban a kivételes kiváltágban részesülhet valaki, hogy jó fej, és igaz barátokra tesz szert sanyargatott, hajótörött élete során. Ám Márkkal másként állt a helyzet. Bárhogyan is próbált volna kedvébe járni egy-két megbízható srácnak, akik - kivételesen -, nem szándékoztak fejét az iskolai vécék kagylójába belenyomni, és nem vetkőztették pucérra, és hajították szemeteskukába ruháit, előbb-utóbb kénytelen volt szembesülni a helyzettel, hogy a barátkozás intézményét egészen egyszerűen nem neki találták ki.
Rengeteget volt ezért egyedül, és bár szeretett egyedül lenni, hiszen ilyenkor senki sem zavarta, senki sem háborgatta, a magány olyannyira szerves, kikezdhetetlen elemi részévé vált, mint a vér, vagy a szövetek. Egy kis idő után már saját családtagjait is gyanúsan, fenntartásokkal kezdte méregetni. Sokszor érezte úgy, mintha radikálisan beakarnának avatkozni magánélete kulisszatitkai mögé, amit ő mint függetlenedni vágyó, kamaszfiú egyszerűen nem engedhet meg. Ugyan már! Senki se merészelje őt soha többet önsajnáló, nyávogó kis pisis csecsemőként kezelni. És ráadásul a saját anyja is milyen idétlen, és idióta göncöket vesz neki. A minap is egy átkozott, hülye dinó mintás pizsamát vásárolt számára, amin egyedül az apja hahotázott, és majd megszakadt a röhögéstől, amikor hájas hurkás hasa képtelennek mutatkozott, hogy beleférjen a pizsama alsó nadrágjába. Pedig - amit nem érthetett -, akkor az volt, hogy már régen el kellett volna kezdenie nyúlnia, erősödnie, és testének fizikálisan változnia kellett volna, ami teljesen természetes a legtöbb serdülőnél. De egy ideje úgy tűnhetett, hogy ő képtelen kitörni ebből az idióta, lúzer, hülye gyerekes imázsból, és örökké egy gyerektest foglya marad.
Bezzeg a korabeli fiúk már mind valóságos langalétáknak számítottak, pedig alig egy-két évvel ezelőtt még ugyanolyan törpenövésűek voltak mint ő. Most hirtelen szándékosan hanyagolni kezdték a kis duplanulla tökmagot, aki a honaljukig sem érhet fel. És a lányok is! Egyre szembetűnőben, egyre csinosabban, szexisebben öltözködtek, és hirtelen még melleket is elkezdtek növeszteni. Akik átmenetileg megálltak a fejlődésben vécépapírt dugtak inkább a melltartóikba, és azon imádkoztak, hogy amikor csókolózni kezdenek a kanos fiúk rá ne jöhessenek, még véletlenül sem, hogy igazából nőies domborulataikra még jócskán ráférne az érettség.
És itt volt ő! Az egész iskola, és az egész osztály szánalmas, lúzer idiótája, akivel egyetlen lány sem volt hajlandó randizni, hiszen mekkora kis seggfej az, aki verseket, meg virágcsokrokat osztogat a suli legdögösebb, ügyeletes bombázó lányaink, akik viszont a velejéig számítóak, és gonoszok voltak. Márk legfeljebb csak akkor zsebelhetett be náluk jó pontokat, amikor a leckéjüket, vagy a házi feladataikat kellett megírnia helyettük. Akkor sem kapott egyebet csupán csak egy hanyag módon odavetett: ,,Köszi kis idiótámat!"
De most ennek vége. Ez a szennyvízelvezető csatorna búvóhelynek éppen megfelelő. Csupán arra kell vigyáznia, hogy beleférjen, és ormótlanul nagyra sikeredett fejét - remélhetőleg -, ne üthesse be sehova sem.
- Majd én megmutatom mindenkinek! - kuporodott le a kissé dohos, és kényelmetlen, csupán csak a kongó ürességet visszhangzó, sötét és piszkos csatornába, és az sem érdekelte, ha koszos lesz farmerja és ruhái. A totális kirekesztettség érzésénél minden csak jobb lehet.
A legnagyobb baj a lakatlan, külvilágból kieső, erdős területekkel az, hogy ilyen madárlátta helyeken a társadalom széles, változatos tajai is mind-mind megfordulnak a hajléktalanoktól kezdve a kutyasétáltatókon át egészen a vagány utcagyerekekig. Márknak nem is kellett sokáig várakoznia a sötétben. Röhögcsikélő fiúhangokra lett figyelmes, amik mintha egyre közelebb, és közelebb merészkedtek volna saját külön bejáratú csatornájáig. Bárcsak láthatatlanná tudna válni, vagy valami titkos szuperképessége volna, ami nemcsak önbizalmat, de magabiztosságot is nyújthatna a számára. Egyelőre úgy döntött olyan csöndes lesz, akár egy kísértet és semmi szín alatt nem fogja fog kibújni a szűkös csatornából.
Később megcsapta a füleit egy kétségbeesett lány hangja. Úgy hallatszott kétségbeesett sikítása és segítségkérése, mintha már ismerte volna. Talán az iskolában is összefuthattak jó párszor, ám a legtöbb lány jócskán kihasználta őt, és mivel senki sem akarta vele barátkozni nem sok értelmét láthatta annak, hogy kimerészkedjen védett, biztonságos helyéről. Viszont a lányhang úgy hangzott keservesen sírva fakadt, és egyre elkeseredettebb, és reménytelenebb lett, ahogy a percek haladtak.
,,Vajon mi az ördög történhetett?!" - tette fel magában a kérdést. Meglehet ő az egyetlen, aki segíthetne ennek a lánynak, még akkor is, ha a múltban, vagy a jelenben szemétül bánhatott vele, vagy mások előtt megalázta. Ahogy agyában egymás után követték egymást a zaklatott, kíváncsi gondolatok óvatosan kinézett a csatorna kerek nyílásán. Tényleg pár vadbarom, idősebb srácot látott, akik körül álltak egy ismerős lányt, akin most csak bugyi volt és semmi több. A serdülő lány kétségbeesett rimánkodással igyekezett vékony karjaival eltakarni melleinek helyét, miközben keservesen potyogtatta könnyeit, és reménytelenül kérte, hogy hagyják már békén.
- Légy szíves! Hagyjatok már békén! - sikította, és üvöltötte reménytelenül, és hisztérikusan, amint egy-egy fiús kéz szándékosan fogdosni, csipkedni kezdte.
- Nézzétek csak a kis ribancot! Hogy kéreti magát! Hahaha! - röhögték körbe, miközben valósággal indiántáncot jártak teste felett.
- Hogy szereted a szexet te kis kurva?! - kérdezte egy nagyobb fiú, aki magasságával, és életkorával is kiemelkedett a többi rác közül, akik viszont héroszként, vagy félistenként tisztelték. - Hogy szereted?! - incselkedett vele ördögi vigyorral.
A fiatal lányt totálisan megalázták. Meztelenül járkált a poros, mezei földön ide-oda és mintha holdkóros lenne mindenkitől próbált reményveszetten, egyre kétségbeesettebb segítséget kérni. Nagyon úgy tűnt, hogy már fogytán van minden lélekjelenléte, és ereje.
A kamaszfiúk folyamatosan röhögtek, és nevetgéltek, miközben kéjes élvezetet találtak vergődő zsákmányuk hattyútáncában. Léteznek olyan vadállatok, akik akkor a legboldogabbak, ha mások szenvedhetnek.
Márk úgy döntött, hogy óvatosan kimerészkedik, és alaposan szemügyre veszi a gonosztevők aljas táborát. Még szerencse, hogy az erdős rész remek alapanyagokkal szolgál azoknak, akik szinte bármiből képesek saját, és egyedi fegyvereket készíteni. Fogott egy-két száraz ágat, a végüket megpróbálta kifaragni azzal a bicskával, amit reggel még az iskolai hátizsákjába tett, majd összegyűjtött annyi száraz, és éghető dolgot amennyit csak bírt, és az összes gazt a kamaszfiúk közelben lévő biciklijeire szórta. Talált még egy ócska furgont is, amivel valószínűleg a legidősebb srác jöhetett. A furgon négy kerekét azonnal kiszúrta, így majd gyalogolhatnak a rohadtak.
Takaros kis máglyarakást sikeredett raknia a bicikliken, majd elővette apja öngyújtóját és szinte élvezettel bámulta egy kis ideig a lángok csacska, játékos tűznyelveit, ahogy lassan leolvasszák a biciklik gumikerekeit.
Egy-két fiatalabb fiú azonnal kiszúrta, hogy valahonnét füst szivárog. Az égett gumiabroncsról nem volt nehéz dolguk megállapítani, hogy a közelben igenis ég valami, sőt - egyenesen már lángol.
- A kurva életbe! Hé fiúk! Égnek a bringák! A rohadt életbe! - közölte az egyik kamasz, aki ügyetlenül megpróbálta eloltani a lángokat, miközben kíváncsiskodó társai a segítségére siettek. Miközben már mindenki a lángoló bicajok körül gyülekezett, és egyedül hagyták a védtelen lányt, aki ott térdelt a poros földön, és megpróbálta sikertelenül megőrizni emberi méltóságát.
 Márk azonnal cselekedett, és semmivel se törődve valósággal óvatosan ölbe kapta a jócskán megrémült lányt, aki sírva könyörgő szemeivel úgy tekintett rám, mint egy megriadt, védtelen kis erdei állatka a megszabadítójára. Inkább behunyta szemét, és hagyta, hogy Márk azonnal elfusson vele. Mindegy hogy hová, csak ebből a földi pokolból el.
A szennyvízcsatorna még mindig üresen tátongott. A közelben csupán egy kutyafuttató volt, ahol a legtöbben előszeretettel sétáltatták házi kedvenceiket. Egy-két beszélgető, bámészkodó azonban még így is akadt, akik rögtön kiszúrták a pufók, verejtékben tocsogó kamasz fiút, amint kutyafuttában élet és halál között rohan karjai között egy meztelen lánnyal. ,,Vajon mi az ördögöt csinálhatnak?" - futott át mindenkinek az agyán egyszerre. ,,Csak nem valami tragédia vagy szörnyűség történt?!" Páran azonnal mobiltelefonjaikhoz nyúltak, és bejelentést tettek a rendőrségen.
Márk óvatosan lerakta a szennyvízcsatorna belsejében a kissé kábult, félig öntudatlan lányt, aki a sok borzalom, és méltatlan megaláztatás után nagy nehezen kinyitotta szemét, és szemérmesen elpirult, hiszen még mindig érezte, hogy meztelen. Márk is hihetetlen zavarban volt, és eltakarta a szemét. Majd kissé naiv, és gyerekes hittel pár tiszta zsebkendőt adott a halálra rémült fiatal lánynak, és levette pulóverét, hogy legalább valami ruhadarab legyen rajta.
A jócskán megrémült lány minden pillantása őszinte és igazi háláról árulkodott. Szemérmesen megpróbálta úgy felvenni Márk pulóverét, hogy a kamasz fiú ne láthassa a kényes részeket testén, de mivel Márk igazi úriember volt ezért elfordította tekintetét, amíg a fiatal lány felvette a kényelmes, bő ruhadarabot. Még szerencse, hogy Márknak jóval nagyobb méretű ruhákat kellett minden esetben vásárolni, mint vele egykorú társainak, így nem meglepő, hogy a fiatal lánynak a pulóver sikeresen eltakarta egész hasát és lábacskáinak egy részét is. Ebben a percben nagyon hálás volt ennek az ismerős fiatal srácnak.
- Kö-köszönöm... - remegte tétován, és izgatottan. Mostanság a fiúkkal egyáltalán nem volt szerencséje.
Márk óvatosan megfordult, és igyekezett a babonázó barna szemei fogságába nézni, bár nem szívesen szerette fenntartani huzamosabb ideig a szemkontaktust.
- Ö... őszintén remélem, hogy... na szóval... hogy nincsen semmi baj...? - kérdezte rettentően zavarban, hiszen még sohasem volt ennyire furcsa, és szokatlan helyzetben.
- Azok a rohadék szemétládák! De várjanak csak! Ezt nem fogják megúszni! - mérgelődött, bosszankodott hangosan a lány, és édesen kellemes hangjai valósággal visszhangoként rezonáltak a dohos csatornában. - Miért tették ezt éppen velem?! - kérdezte inkább önmagától, mint a megszeppent arcú Márktól. Márk némán, szomorúan lehajtotta fejét, és inkább hallgatott.
- Annyira félelmetes volt az egész... mint egy borzalmas rémálom... - a fiatal lány attól tartott, hogy ismét elbőgi magát, és mintha szégyellné könnyeit, hiszen a szülei erős akaratú, talpraesett lánynak nevelték, aki sohasem hátrál meg a problémák elől. De ez a mostani szörnyű, tragikus eset már neki is túl sok volt. - Mit mondjak a szüleimnek? Hogy nézzek ezentúl az apám szemébe?! - kérdezte egyre elkeseredettebben, kétségbeesettebben.
- Valaki egyszer azt mondta, hogy tarts ki bátran, és maradj mindig önmagad... - kissé idétlen beszólás volt, mégis Márknak sikerült megvigasztalnia a jócskán rettegő lányt. - Ne azzal foglalkozz, hogy mit gondolnak rólad! Maradj mindig határozott és erősakaratú!
A fiatal lány kicsit összehúzta önmagán a bő, kinyúlt pulóvert, és elgondolkozott a halottakon. Most jutott csak eszébe, hogy néhány barátnője mesélt egy fura, idióta srácról, aki valamelyik osztályba járt, és aki olyan... különcök módjára viselkedik. Az ember sosem tudhatja, hogy szimplán idióta-e vagy csak totálisan zakkant. Mégis most megpróbálta megnyugtatni saját magát, hogy ennek a kedves, ismeretlen srácnak köszönheti az életét.
Megvárták, míg tiszta lesz a levegő, és további veszélyhelyzet már ne áll fenn. A vadbarom kamaszfiúk többségét így is teljesen lefoglalta saját biciklijük felett érzett porig alázott keserűségük, és veszteségük gondolata. Márk óvatosan kikukucskált a csatornából, és amikor senkit sem látott a közelben előre engedte a lányt. Együtt ballagtak később hazafelé.          

TOLVAJ-RÁNCOK

Éveink szamárlétráján csupán egy újabb jelentéktelen,
jelképes gesztus ráncaink méltatlan hálója.
Hangtalan, néma metszéseket fest,
rajzol titkosított hieroglif-ábrákat
a beszédes arcok térképeire.
Az egyre ritkulófélbe lévő szívütemek
még utolszor várakoznak,
hogy újból, véglegesen dobbanhassanak.

Oh, de nem lehet már két
egymásért remegő kéz,
mely a bizonytalanított jövővel
mindenáron szembenéz.
Nincs már. Elhervadt mindenségek
emlék-csontjain
merengeni mit sem ér.
Két, beszédes őzszempár,
akár becéző hullócsillagok
a horizont sötét-massza kárpitján
még így is nyitogatnák
az önző makacskodó szív titkait.

Megfáradt testekben biológiai kor rág, marcangol
újabb alattomos férgeket.
A kinyújtóztatott messzeség is
bizalmas együttlétről tanúskodik.
– Egykori egzotikus szépségek szirmain
ma botox s kollagén-masszák teremnek.
Az egykori visszaidézett,
kedves arcból romok omladéka
maradhatott csupán?!

Miért nem szabadott méltósággal,
sztoikus nemeséggel megöregedni?!
Sebekben már nem bírható ki
sem kínzó önkívület,
sem tékozló magány.
Mindkét összetartozó lélekben
sérülések hieroglifáit figyelmeztet
újra s újra a gyorsuló idő.
Mindketten szándékkal, gyilkos
makacssággal önmagunkba csendesültek.
Hiszen mi egyebet is
várhatnánk már a létezéstől,
ami folyvást elárulta s becsapta őket?

Dobbanó szívtörések válnak
egyrétegű közönnyé,
fásult világvége-unalommá.
Az egymásért való, szüntelen,
halhatatlan érzelem így is
jótékonyan fertőzte meg
a moralitásuk szent kelyheit.
A továbblépés csupán akkor
lehet fontos s átgondolt,
ha mernek még közösen cselekedni:
akár a pusztító,
öntörvényű halálban is hűségesen.

Az elvesztegetett,
elfáradt boldogságot nem lehet kimérni,
- de talán pótolni lehet.
Két remegő kézben két romantikáért
sóhajtó áldott szív.
S miért minden élő sebzett s esendő
echózó csókok halhatatlan üzenetével
mérik majd önmaguk értékeit!

ELHIBÁZOTT DÖNTÉSEK

A kisfiú nem lehetett több nyolc évesnél. Senki sem tudta, hogy valójában hány éves is lehet, hiszen pufók, kisnövésű alkata még nem indult növekedéshez, így mindenki azt hihette, hogy még fiatalabb, mint eredeti életkora. Éppen szülinapja volt, és apjához igyekeztek a fagyos, hideg novemberi nappal, hogy apja is átadhassa neki szánt ajándékát.
 Egy rozsdásodásnak induló Lada Samara anyósülésén üldögélt biztonsági övvel jócskán bekötve, és hosszú, télies sállal, és kötött téli sapkával a fején. Éppen kedvenc játék akciófiguráival a Batmannal, és egy Tini ninja teknőccel játszott, miközben anyja holtfáradtan, kimerültségtől karikás, véraláfutásos szemekkel,
 füstölgő cigarettával a szájában megpróbált az apjához menni.
- Ez is amiatt a hülye, idióta apád miatt van! Igenis! Ő tehet mindenről! Nyakas, makacs akárcsak az a hülye, ostoba anyja, aki sohasem tudott bánni a pénzzel. Gyűlölöm azt a szarházit! - lepöckölte a méretes hamumaradékot a cigarettája végéről. Nem foglalkozott vele, hogy kiégeti-e az ülést.
- Te pedig miért hallgatsz mi?! Talán megkukkultál, vagy néma lettél! Te is olyan szánalmas, kis féreg vagy, mint az a hülye apád! - éles kanyar következett, ami igen-igen nagy pontosságot, és koncentrációt követelt meg. A kocsi hirtelen kifarolt, elvesztette a tapadását az útfelületen, majd megpördült a levegőben, és fejjel lefelé állt meg egy kihalt árokban.
A szélvédő üveg szinte azonnal betört. Az anya sasorrát eltörte a kormánykerék, míg a kisfiú kisebb zúzódásokat szenvedett. Úgy érzeték magukat, mint két összekötözőt, fejjel lefelé lógó sonka, vagy húsdarab a felfordított ajtó roncsai között.
Néhány autós vette őket észre. Valamelyikük azonnal riasztotta a tűzoltókat, és a katasztrófavédelmet, míg a többség azonnal lefékezett a felfordult roncs mellett, és katasztrófaturisták módján bámészkodott, kíváncsian nézelődött, hogy vajon milyen szenzációs szörnyűség történhetett?
A mentősöknek még így is bő fél órába telt mire kiérhettek a helyszínre, hiszen ha az ember a fővárosba kerül a legkevesebb, hogy azonnal megtanulja, hogy egy zűrös napot dugók nélkül megúszni jóformán merő képtelenség.
A tűzoltók feszítővágó gép segítségével szabadították ki a vérző orrú, ám eszméletén lévő anyukát, míg a kisfiú élettelen állapotban volt, és azonnali mesterséges lélegeztetésre szorult.
Az egész olyan volt mint valami lídérces, hosszan elnyújtott rémálom. Az anyuka a kórházban tért magához, és mivel erős nikotinfüggőségben szenvedett azonnal cigarettát követelt kissé nonszensz, hisztérikus állapotban a nővérektől, akik ellátták, és igyekeztek foglalkozni vele.
- Ne legyenek már ennyire smucig sóherok! Azonnal adjanak egy cigit! - követelte magából kikelne, ahelyett, hogy annak örült volna, hogy életben maradt ekkora baleset után.
A kisfiúnak belső sérülései lettek, így őrá már várt egy tizenkét órás, hosszan elhúzódó műtét. Az apuka - nem tudni, hogy kitől -, de rögtön berohant a kórházba, és közölte kiállhatatlan ex-feleségével, hogy most a legkevésbé sem számít, hogy legszívesebben azonnal megfojtanák egymást egy kanálnyi vízben a legfontosabb, hogy közös gyereküknek ne essen semmi baja.
- Hogy történt a baleset? - kérdezte idegesen, és vádlóan az apa.
- Kit érdekel! Van egy cigid? - az anyán látszott, hogy remeg a keze. Talán elvonási tüneteket produkált.
- Mondd csak? Van neked arról fogalmad, hogy a fiunk élet-halál közt lebeg, és még mindig a műtőben van?! - legszívesebben felpofozta volna ezt az érthetetlen hisztérikát. Nem is igazán tudta, hogy annak idején miért is szeretett bele.
- Jaj... Istenem... de ugye azért rendbe jön...? - döbbent halálfélelem, torkát összeszorító fenyegetettség lett rajta úrrá, amint kitisztult a feje.
- Az orvosok megtesznek érte mindent! Legalább is azt mondják! - a férfinak türtőztetnie kellett magát, mert most legszívesebben a falhoz vágott volna valamit tehetetlen indulatában. - Meséld csak el, hogy mi történt? - nézett farkasszemet volt párjával, akiről tudta, hogy ki nem állhatja, ha vallatják.
- Nagyon sokat veszekedtem Zolival, és talán... nem figyeltem eléggé a forgalomra... nem is tudom... - még mindig fájt egész teste, és eltört orra.
- Hogy tehetted?! Tudod mi vagy te?! Egy felelőtlen, idióta ember magyarán mondva! Más örülne annak, ha olyan gyereke lenne, aki szavalóversenyeket nyer, verseket ír, zenélni tanul, és még rengeteg mindent csinál! Erre neked egyedül csakis a saját kis életed számít! - az apa felindultságában püfölni kezdte a kórházi ágy támláját, hátha sikerül lehiggadnia, vagy átmenetileg lecsillapítania feszültségét. Ám ez sem hozott semmifajta időleges megkönnyebbülést.
- Te is tudod, hogy most nagyon nehéz nekem! A főnököm állandóan követel, és én sokszor nem vagyok formában, mert halálosan kimerült vagyok! Zoli iskolájával is gondok vannak, mert a legtöbb gyerek folyamatosan megveri, és állandóan piszkálják. Az osztályfőnökétől kellett megtudnom, hogy osztálytársai kiközösítették maguk közül. Egyetlen barátja sincs, akivel jól meglehetne! - az asszony kétségbeesett hangjától a férfi átmenetileg megenyhült, mert megérezte, hogy volt feleségének gondjai vannak, ám még ez sem lehet jó mentség arra, hogy fiukat valósággal elhanyagolja. Már nem is emlékezett arra az időre, amikor hármasban családi programokat szerveztek, és igazán jól érezték magukat.
- Nézd csak! Megértem a problémáidat! De akkor is te vagy a szülő, és - tetszik, nem tetszik -, te vagy egyedül, aki felelőséggel tartozik a fiunkért, és saját magadnak is! Ez az amire a tankönyvek, vagy az iskola nem készítheti fel az embert, mert minden esetben az élet adja a pofonokat! - a férfi szavai egyszerre voltak szigorúak, bölcsek, megfontoltak, és valami olyan különleges lélekerő áradt belőlük, hogy az bármelyik ember sebezhető lelkét helyre billentette volna, vagy felemeli.
- Most kimegyek, és megpróbálom megérdeklődni, hogy végeztek-e már a műtéttel? - a férfi szó nélkül kiment magára hagyva az exét, aki most hevesen, és türelmetlenül tördelni, ropogtatni kezdte ujjperceit, és az idegességtől is alig látott. Lehetséges, hogy ex férjének mindenben igaza van? Lehet, hogy fia már nem fog felébredni?! Hirtelen émelygésszerű hányingerérzet fogta el, majd néhány pillanattal később zöldszínű hányást adott ki magából, amit valamelyik ügyeletes nővérnek kellett kedvetlenül feltakarítania.
A férfinak muszáj volt foggal-körömmel erősnek, határozottnak mutatnia magát nehogy bárki is megsejtse, hogy a lelki összeomlás szélén vergődik, és csupán csak egyetlen, halvány reménysugár tartja az élők között. Mennyire könnyűnek, egyszerűnek tűnt pár éve még az élet. Gyönyörű napokat töltöttek együtt, és azt érezték örökre együtt maradhatnak. Aztán a volt felesége egyik napról a másikra totálisan megváltozott. Hol volt már az a kedves, közvetlen, angyali nő, aki mindennap vacsorával, és ebéddel várta szerető urát? Valóságos házisárkánnyá vedlett, és a férfi képtelen volt rájönni, hogy mi lehetett az eredeti oka annak, hogy ennyire megváltozott?
Az asszonynak súlyos titok emésztette lelkiismeretét. Egy-két hónapja rendszeresen találkozgatni, randizni kezdett egy online társkeresőn megismert üzletember pasassal, aki azt ígérte neki, hogy királynőként élhet mellette, és persze a csillagokat is lehozza számára, csak fizessen ki neki egy milliót előlegként, és kétmilliót nyerhet a dolgon. A kicsit naiv, és szerelemtől megrészegült asszony kivette a bankból az összes félretett, és megtakarított pénzüket, amijük csak volt, és mind egy szálig az üzletember külsejű férfinak adta, és cserébe csupán csak annyit várt volna el, hogy szeresse őt igaz szerelemmel, romantikus vágyakkal.
Ám az üzletember férfiről hamar kiderült, hogy vérprofi szélhámos, és csaló volt, aki a naiv, és könnyedén becsapható hölgyekre szakosodott, így a hiszékeny asszony bottal üthette nyomát, mert a megadott elérhetőségek is hamis címek voltak, ahol még a madár se járt, vagy építés alatt álló gyártelepek, ahová a legtöbb ember nem szívesen teszi be a lábát. Átkozta is magát miatta, hogy naiv, gyerekesen bármit képes lett volna egy szélhámos kedvéért családi életéből feladni a könnyebb életért.
A műtő két szárnyas ajtaja váratlanul kitárult. Egy zöldszínű kezeslábast viselő, maszkos orvos lépett ki nagy sóhajok közepette.
- Doktor úr! Hogy van a fiam? - kérdezte megrendülten az apa.
- Nagyon komplikált beavatkozáson van túl! A következő negyvennyolc óra attól tartok sorsdöntő lehet! Mindent megteszünk, hogy ne történhessenek váratlan komplikációk! - közölte egyenesen, kimérten, majd visszament a műtőbe.
A férfi leroskadt az egyik hófehér műanyag székre a váróterem közelében, és az éjszaka hátralévő részében azon töprengett egyik cigit a másik után elfüstölve, hogy vajon mit ronthatott el párkapcsolatában? Vajon ő hibázott-e csak, vagy hisztérikás felesége?
Végül a kisfiút a hajnali órák környékén hozták ki a műtőből, és még mélyen aludt, amikor betolták a lepusztult kórterembe. Az apuka egyetlen percre sem mozdult el kórtermi ágya mellől, és mikor nagy nehezen másnap sikeresen kinyitotta szemeit azonnal sírva fakadt:
- Jaj apu! Anyu nagyon haragszik rám... - hüppögte halkan, nagyon szomorúan.
- Kisfiam! Nagyon bátran viselkedtél! Nagyon büszke vagyok rád! Megígérem, hogy minden rendbe fog jönni! Most pihenjél minél többet, hogy hamar meggyógyulj! - bátorította, vigasztalta.
Az anya a délelőtt folyamán kukucskált be a kórterembe valamivel kevésbé ingerlékeny, megértőbb állapotban. Kezéből most sem hiányozhatott az egy csomag cigaretta, és mivel szigorúan tilos volt a dohányzás a nikotinos rágó nem biztos, hogy elegendő lesz, ha kiakarja húzni a nap végéig.
- Na? Hogy érzed magad kölyök? - kérdezte hanyagul.
A kisfiú félszegen, rettegőn bólintott. Most legszívesebben láthatatlanná vált volna, hiszen anyja kis féregnek nevezte, aki nem is erre a világra való. A kórházi, vékony, hófehér lepedőt azonnal a fejére húzta, mintha szellem lenne, és reszketni kezdett, akár a nyárfalevél. A fiatal, ideges asszony rögtön észrevette, hogy elszúrhatta a gyereknevelést. Óvatosan közelítette meg a kórházi ágyat, majd gyöngéden levette kisfia fejéről a lepedőt, és valamivel kedvesebben kisírt, félős szemeibe nézett:
- Sajnálom... édesem... tudod a mami sokszor kész katasztrófa, de nagyon szeretlek, csak nem bírom kimutatni... - megpróbálta tétován átölelni fiát, ám a kisfiút egész testén úrrá lett a tartós rettegés, ezért inkább nem erőltette. Óvatosan lerakta Batman akciófiguráját az ágy melletti kisebb kockaalakú asztalkára, majd lehajtott fejjel kisimfordált a kórteremből. Beviharzott a női mosdóba, és szégyenében elsírta magát.    

RIZIKÓS SZÜLINAP

Zalán sietve lépett ki az iskola kapuján. Ma lesz élete legfantasztikusabb napja. Mindenki őt fogja ünnepelni. Végre édesanyja megveszi a hőn áhított Xbox legújabb játék konzolt, amivel eldicsekedhet kis barátainak. Nem mintha különösebben lettek volna barátai. Az a pár jófejnek nevezhető srác is csupán csak azért barátkozott vele, mert szerencsétlen lúzer fizimiskáját valahogy elnézték neki. Vagy talán csak azért, mert Zalánt éppen úgy minden egyes nap kiadósan megagyalták, mint a kevésbé szerencséseket.
- Hé pajti! Merrefelé? - kérdezte egyik barátja.
- Hazamegyek, aztán majd beszélünk telefonon! - közölte. Iparkodva elpakolta nehézkes iskolatáskájába füzeteit, és tankönyveit. Nem tehetett róla de voltak olyan reál tantárgyak, amik vagy halálosan unalmasak voltak, vagy pedig egészen egyszerűen csak nem mentek a fejébe, ami miatt pár rosszabb jegyet még így is sikerült begyűjtenie egy-egy esedékes félévi témazáró dolgozat előtt. Édesanyja magántanárt fogadott, és Zalán - bár döcögősen is -, de szerencsére megúszta a megbuktatás veszélyét matekból hatodikban.
A sétálóutcákat szerette- már ha valamelyik könnyelmű, vagy csélcsap szomszéd nem engedte ki saját vérszomjas házi kedvencét, ami postásoktól kezdve az iskolás gyerkőcökig szinte bárkit kedvére megugathatott, vagy ami még rosszabb: meg is kergethetett. Veszedelmesen ugatva.
Zalán átvágott a zebrán. Miért nem képesek legalább egy táblát, vagy lámpát kihelyezni ide, ami figyelmeztetné az autósokat, hogy legalább az iskolák, és az oktatási intézmények közelében lassítsanak?" - töprengett, de nagyobb volt a valószínűsége annak, hogy a helyi önkormányzat a halálos balesetek statisztikai adatai alapján teszi függővé, hogy kap-e az adott kerület közlekedési lámpát, vagy sem!
Zalán - nagy általánosságban -, szinte mindenhova sietve, vagy távgyalogló ,,üzemmódban" közlekedett. Ez annyit jelentett, hogy nála a séta fogalmát leginkább a majdnem futás és rohanás közötti váltott tempóban kellett elképzelni, így amikor szüleivel mentek nyaralni, vagy kirándulni szüleinek illett alkalmazkodni fiúk sportos hozzáállásához, ami viszont az apjának ment sokszor az idegeire. Miért kell ennek a habókos, kelekótya gyereknek állandóan rohangásznia?! Nem ismeri a békés, nyugodt tempót? - kérdezte sokszor főként az apja, akinél már az is meglepően nagy teljesítménynek számított, ha kedvenc nappali foteljából felkelt, és hozott magának egy dobozos sört a hűtőből.
A vigyázban álló panellázak sokszor mintha fenyegetést, veszélyhelyzetet akarnának megtestesíteni. Zalán sokszor úgy érezhette magát a graffitivel telipingált, komorló házak között, mintha egy ketrecben, vagy éjszakai sikátorban lenne, ahol azért elkélne legalább egy-két szuperhős segítsége. Milyen tök jó lenne, ha tizedik szülinapjára anyja megvenné neki azt a Batmanes marcipán tortát, amit egyszer egyik barátja zsúrján látott, és azonnal tudta, hogy neki is ilyen, vagy legalább is hasonló kell.
Fejét lehajtva elgondolkozva lépkedett a rozsdamarta falevelek között, melyek romantikus tájjá varázsolták a hangulatos kis utca egész területét. Az autók itt is jártak, ám mivel lakó, és pihenőövezetnek minősült a legtöbb autós nem merte nyíltan megkockáztatni a gyorshajtást. A megengedett sebesség alig húsz kilométer per óra volt.
Zalán igyekezett a járdán haladni. Csupán az okozott neki fejtörést, hogy miként kerülgesse a járdára szüntelen felálló, pakoló kocsikat, hiszen ha a parkolóhely dugig tel volt, a legtöbb autós kénytelen volt más parkolási lehetőség után nézni.
Zalán úgy lopakodott centiről-centire, akár valami besurranó tolvaj, vagy kommandós. S bár látott éppen elég második világháborús kalandfilmet - apja kedvenceit -, azért még élénken élt az emlékezetében a Rambo-filmek túlélési stratégiája. ,,Az ellenfél mindig láthatatlannak lásson! Sohase hagyd, hogy fölébed kerekedjenek!" - hallotta a jól ismert, ismerős hangokat.
A semmiből hirtelen feltűnt egy hatvan kilométer per órával repesztő sportos autó, aminek szándékosan kilyukasztott kipufogója volt. Mintha a vezető szándékosan a hivalkodásra, vagy az exibicionistaságra helyezte volna a hangsúlyt, és egyáltalán nem a biztonság betartására.
Zalán észbe se kapott. Csupán csak egy közepes erősségű rúgásszerű ütést érzett, mely pufók testét eltalálta. Az autós persze nem állt meg. Még csak az kellett volna, hogy a rendőség kiszálljon a helyszínre, és azonnal meggyanúsítsanak valakit, aki csupán negyven kilométerrel lépte túl a megengedett sebeséghatárt. A közelben az egyik éjjel-nappal nyitva tartó kis közért idősebb férfija sietett ki, hogy megnézze nem történhetett-e baja a kisfiúnak.
- Hé, halló... hallasz engem...? - óvatosan megrázta kezeivel az alvónak látszó testet.
Zalán kinyitotta kissé kábán, és fáradtan szemeit. Még sohasem érzett ekkora tompa holtfáradtságot enyhén sajgó végtagjaiban. Megpróbált megmozdulni, de ez most kissé nehézkesre sikeredett.
- Várjál kis haver! Segítek! - azzal az idős férfi óvatosan hona alá nyúlt, és felsegítette a hideg, leveles földről. - Nem fáj semmid kisöreg?! Jókorát repültél én mondom! - aggódó hangja őszinteségről, szánalomról árulkodott.
- Köszönöm... jól vagyok... - felelte kábán, és megpróbált egyensúlyozva megállni saját lábán.
- Figyelj fiacskám! Szerintem az lesz a legjobb, ha hívjuk a rendőrséget és bejelentést teszünk! Addig ülj le a boltban! Kérsz valamit? - látszott, hogy a boltos minden segítséget megad, hogy Zalán jobban érezhesse magát.
- Bácsi! Nekem... haza kell mennem... - felelte, majd sajgó tagokkal megpróbálta rendbe szedni utcai ruházatát, mely összekoszolódott.
- Ne mozdulj innét! Mindjárt hívok segítséget! - az idős férfi jóhiszeműen visszasietett a boltba, és hívta a rendőrséget. Észre se vette, amikor a kisfiú fájós testtel tétován hazabotorkált.
Időközben hazaért az éjszakás munkából buszvezető apja is, aki szokásos módon éppen kedvenc sportrovatát lapozgatta, és a változatosság kedvéért megpróbálta kitölteni a keresztrejtvényt is, hátha nyernek valamit.
- Szevasz fiam! Na mesél? Mi újság? - kérdezte miközben kezet ráztak egymással. Nem egy szokványos apa-fiú kapcsolat volt az övék, hiszen a sokszor durva, nyers, hirtelenharagú férfi sohasem tudta megfelelően kimutatni kis családja irányába összetett érzelmeit.
- Jól vagyok... - válaszolta tökéletesen kimerülten.
- Már megint szórakoztak veled a nagyok a suliban?
- Hát... valahogy úgy... - igyekezett gyorsan a fürdőszobába menni, megmosakodni, és otthoni ruhájába bújni, majd szokásos módon bement a gyerekszobájába, hogy megírja aznapi házi feladatait.
- Nem vagy éhes?
- Nem köszönöm... Sok leckém van...
Apja megtanulta, hogy néha nem árt időt hagyni fiának, hogy kicsit összerendeződhessenek a kezelhető dolgok, így fel sem merült benne, hogy bármi komolyabb probléma lenne. Visszatért a nappaliba, és ledőlt kicsit a kanapéra, hogy pótolhassa az éjszaka kimaradt órákat.
Zalán engedelmesen, jó tanuló révén megírta házi feladatait, viszont a reál tantárgyak leckéivel szinte sosem boldogult. Nem baj, majd a magántanárával bepótolják, csak a holnapi dolgozatot kellene megúsznia, de mindig tudta, hogy egy elégséges alá jeggyel nem lehet a tanárok jóindulatát elnyerni.
Ősz végére hamar öreg este lett. Anyukája a Kálvin-téren dolgozott, és még szerencse, hogy reggeli órákban leadta rendelését az egyik közeli cukrászdában. Már csak annyi volt hátra, hogy elhozza Zalán szülinapi tortáját, és egy kis ajándék meglepetést. Már annyit rágta a fülét amiatt az X-box miatt, hogy vett neki egyet, kerül amibe kerül, és kapott néhány játékot is hozzá. Nagy lesz az öröme, amikor majd meglátja a Batmanes, marcipános tortát. Hiába az ő fantasztikusan sokoldalú, és tehetséges kicsi fia már nem is annyira kicsi! Kereken tíz éves lett. Még tíz év és hipp-hopp fel is cseperedik. A csinos anyuka kedvesen elmosolyodott erre a gondolatra. Ma egy kicsit úgy is sikeredett előbb kikérnie magát a munkahelyéről elvégre ünnepelni fognak.
Gyorsan bement a cukrászdába, ahol volt egy ismerőse, aki kedvezményesen megszámította számára a torta árát, majd egyenesen hazavillamosozott. Amikor persze még a Szabadság-hídon is volt közúti forgalom.
Furcsának találta, hogy kisfia nem rohan máris ölelő karjaiba, csupán csak fáradt szemű férje nyitja ki a bejárati ajtót, és veszi el tőle csomagjait.
- Szia! Hát te? Zalán merre van?! - kérdezte kíváncsian.
- Nem tudom! Ma egyébként is különösen viselkedett. Bezárkózott a szobájába leckét írni. Szerintem megint bántották a suliban! - vakarta meg busa fejét az apuka.
- Jaj szegény kincsem! Mindjárt felvidítom! - az anyuka gyorsan bement, levetkőzött, átöltözött, és benyitott a gyerekszobába.
- Szervusz kincsem! Sok Boldog Szülinapot! - homlokon puszilta gyerekét.
Zalán ágyán feküdt, és éppen megpróbált pihenni kicsit. Kisebb korában már hozzászokott, hogy a megfázás, vagy az influenza hamar elmúlik, csak alaposan ki kell magát pihennie, és akkor a doktor bácsik is békén hagyják majd. Most viszont alig tudott mozogni, és még a legegyszerűbb üdvözlés is pokoli fájdalomba került, de férfiasan viselte, mert azt szerette volna, ha szülei legalább a szülinapján ne veszekedjenek.
- Mi bajod szívem? Rossz napod volt a suliban? Csak nem bántottak megint azok a nagyok?! - kérdezte aggódva az anyuka, miközben óvatosan leült fia mellé az ágyra.
- Anyu... nem fogsz nagyon haragudni...? - kérdezte erőtlenül, és fájdalmasan a gyerek, miközben zöld szeméből könnyek peregtek.
- Édes drágám! Hát mi történt?
- Jöttem hazafelé, amikor elütött egy autó... - nyögte ki.
- Hogy érted azt, hogy elütött?! - hitetlenkedett az anyuka.
- Mentem a járdán, és a egyszer csak a földre kerültem, mert nekem jött...
- Drágám! Fáj valamid?
- Igen... mindenhol érzek fájdalmat... - felelte.
- Te csak maradj nyugodtan! Máris hívom az orvost. - a megrémült asszony kirohant az étkezőben lévő vezetékes telefonhoz, és felhívta gyerekorvosukat, aki alig tizenöt percen belül már otthonukban is volt.
- Szervusz Zalán! Hogy érzed magad? - kérdezte kedvesen miközben belépett a gyerekszobába.
- Mint akit kifacsartak... - egyre erőtlenebb, gyenge volt a hangja.
- Akkor most óvatosan megvizsgállak! Nem kell félned! Nem lesz semmi baj! - a doktornő óvatosan, gyöngéden végig tapogatta sajgó, fájdalomban égő végtagjait, majd rövid hezitálás után felállította a diagnózist.
- Attól tartok, hogy rossz híreim vannak! Zalánnak belső sérülései keletkeztek azért érez pokoli fájdalmakat. Azonnal be kellene szállítani a kórházba, hogy alaposan megröntgenezzék, és ellássák. - tette vissza nyakába a fonendoszkópot a doktornő.
Zalán szülei közül inkább az aggódó anyuka volt az, aki máris bepánikolt, míg az apa igyekezett olyan óvatosan karjaiban tartva levinni hetedik emeletről kisfiát a kocsijukhoz, amennyire csak tudta. Most minden perc számít. Nagy gázzal mentek a kórházba, ahol sürgősségi műtétet kellett a kisfiún elvégezni. Késő éjjel hozták ki a műtőből. A beavatkozás sikeresnek volt mondható. Néhány hónap, és újra visszanyerheti a régi formáját. Hogy fognak majd csodálkozni osztálytárs barátai, ha elmeséli nekik kalandos történetét az autóval.             

MEGVÁLTÁS-KERESÉS

Lehullott szirommá lesz szégyen s dicsőség.
Már minden egy új, eltervezett korszaknyi
szárnycsapással dőlhet el, valósulhat meg.
Friss levegő, depresszió-teremtette kétségbeesett
létállapot teljes fölszámolhatósága
– szakadékok hűvös, szivárgó résein
keresztül a fény is sűrűsödik,
ikrásabbá válik, mint a méz.

Alázatos kavicsokkal, kövekkel ritkán ha dobnak meg valakit.
Minden küzdelmek ősi értelme helyett
újra előtérbe került s jogot formált magának
bitorlón a hatalom kicsinyes, alamuszi örököse.
A fogyatkozó Idő mindenkin fájdalommentesen ítélkezik,
ha eljön az ideje óceánok halhatatlan
romantikus ringására kellene,
hogy hasonlítson a fájdalommentes halál is.

A Lét már fokozatokban nyúzza,
zsigerli, fűrészeli önmagát.
Vér-molekulák zubogó szökőkutjai szúrják át
hűségükkel dobbanó szíveit megtévedt lelkeknek.
Mozdulatlanságunk ideje korán ránk talál,
akár a várható időtlenség köztes állapota.
Holnapok titkos lélek-leltár anyagúba,
mint kés a vajba szorgos szolgamód
beleivódik egy befejezetlen élet küzdelmes kálváriája.

Rongyokká összegyűrődött büszke éveink
fogságát őrzik barázda-szántott,
viszontagságos ráncaink.
Elherdált, adakozó könnyeink
– félő -, már nem lesznek elegendőek,
hogy bárkinek is higgyünk,
vagy bocsássunk meg.
Múltak aszú-rágta barlang-mélységeiben
még mindig ott vacog a szomorú gyermeki én.

Tekintetek ős beszédében ritkán fedezhető
fel újra egy-egy lehullott csillagporos látomás.
Ádáz sakál, pestises jelen töri meg testünket.
Pókhálók sora lészen könyvtáraink gazdag sorsa,
ha már mindenütt tahók
s kegyeltjeik diktálják a trendet.
– Enyhülésről jó volna ábrándozni még -,
ha szorgos biológiai mikro-férgek
rágják marcangolva emberek testét.
Gyászkönnyeket termel minden
újabban nem várt sötét óra.

Elveszett életünk mindenkire rátalál,
ha nem figyel eléggé a jelen kincsekkel
terhes pillanataira.
Kihalt, lakatlan, Ninivei városok
szólítják felkent halottainkat!

ERDEI ROMÁNC



Bori sok helyütt megfordult már életében, viszont semmit sem talált annyira hangulatosnak, mint az Északi-középhelység takarós, változatos dombjait. A késő nyári levegőben úgy érezte valósággal magához hívogatja az ezerszínű természet. Volt egy olyan titkos vágya, hogyha egyszer rátalál az igazira, akkor kiköltöznek a nyüzsgő, és levegőtlen nagyvárosi forgatagból, és egy békésebb, harmonikusabb vidéken kezdenek új életet, ahol - remélhetőleg -, a gyerekek is szabad levegőn lehetnek.
A lenyugvó, vérvörös nap mintha megcirógatta volna gyöngéden arcát, ahogy a fénybe bámult behunyt szemekkel, de csupán csak azért, hogy lélekerőt, és bátorságot gyűjthessen.
 Ő kérte ezt a randit. Illetve ez sem volt pontos megfogalmazás. Egyenesen könyörgött a különös, kissé gyerekes, kisfiús mosolyú, félszeg férfinak, hogy hadd találkozhassanak vagy az ő, vagy a férfi lakásán. Már akkor izgalmasnak, rejtélyesnek találta a különös férfit, amikor a Tatai tó partján véletlenül összefutottak. Bori - szokásához híven -, szinte mindig késésben volt, nem is volt különösebben időérzéke, pedig a mobilja, és az ébresztőórája is precíz pontossággal figyelmeztette. Éppen egy halom színes dossziéval hóna alatt rohant egy sétányon, mintha puskagolyóból lőtték volna ki, hiszen rabszolgahajcsár főnöke minden beosztottjától vérprofi maximumot követelt, és nem is tűrt el semmifél ellentmondást, sem fennakadást.
Egy váratlan fordulatban letört csinos cipője sarka, és ez elegendő volt, hogy totálisan kibillenthesse egyensúlyából, és majdnem a földre bukfencezett, amikor váratlanul azt érezte, hogy testét erős, védelmező karok tartják, mintha csak pihenne. Egy rövidke percig ténylegesen úgy tűnhetett, mintha minden megszűnt volna körötte, és csupán csak lebegne.
- Mit csinál maga idióta? Nem látja, hogy késében vagyok?! Azonnal adja ide a dossziékat! - kelt ki magából mérgelődve, pedig csupán az aznapi másnapos nyűgösség beszélt belőle, mert tegnap alig aludt három és fél órát.
- Bocsásson meg drága hölgyem! Parancsoljon! - A vadidegen rendkívül jól szituált, udvarias, és tapintatos férfi segítő és szolgálatkészen összeszedte az elejtett, kissé összekoszolódott, fontos dossziékat, és kicsit szomorkásan máris arra készült, hogy tovább folytassa megkezdett útját, amikor Bori váratlanul észbe kapott, és rájött mennyire lekezelő, szemétkedő, és bunkó volt vele.
- Uram! Várjon kérem... Ne haragudjon, hogy elveszettem az agyamat, és úgy leordítottam Önt, csak mostanság rengeteg dolgom van... - próbálta saját magát menteni kevés sikerrel. A férfi bólogatva elgondolkodott a halottakon.
- Őszintén remélem, hogy nem történt semmi baj! - felelte.
   Végül nagy helyezen megállapodtak, hogy a férfi fogja vendégül látni a saját kis házában, mely az erdő közepén állt Mátraszentimréhez közel, távol az emberek kíváncsi tekintetétől.
Bori először arra gondolt, hogy valami kényelmes, stílusos, kissé kihívó ruhakölteményt fog viselni, amitől ezer százalék, hogy minden férfinek azonnal végzetesen, és elveszetten megdobban rakoncátlan szíve, végül egy ízléses, és divatos kicsit visszafogottabb, szoknyás ruhára esett a választása, hiszen barátnői jó előre igyekeztek figyelmeztetni, hogy az első alkalommal nem a becserkészés az elsődleges cél, vagy a fergeteges szex, sokkal inkább a közös hullámhossz, és közös érdeklődés, a sokat sejtető kíváncsiság fokozása, és fenntartása, aztán a randi végén, majd meglátja, hogy hogyan is alakult a dolog.
- Szerinted hogy festek Cirmi? - kérdezte előbb tükörképétől, majd kiscicájától, aki egykedvű közönyösséggel nyalogatta hófehér mancsait, és úgy tett, mintha nem is figyelne gazdájára.
- Tehát úgy gondolod, hogy főnyeremény vagyok, vagy szimplán csak bombázó? - megpördült hanyag eleganciával saját tengelye körül, és hagyta hogy egy jelentős percig magával ragadja a szerelem ismerős érzése. Magának is fél beismerni, de már legalább tíz éve nem volt tartósnak mondható párkapcsolata. Előbb-utóbb minden kapcsolata megfeneklett; vagy ő volt az, aki félt az elköteleződéstől, és inkább a karriert, és a sikerességet választotta, vagy az illető partnere nem akart se családot, sem gyerekeket. ,,Ez így egyáltalán nem fair! " - szögezte le magában, majd megrázta magát, és tovább lépett.
Ahogy tűsarkú cipőjében óvatosan az erdei házhoz közeledett kivétel nélkül romantikus filmek jutottak eszébe. ,,Vajon miért dönt úgy egy sikeres, és rendkívül vonzó férfi, hogy az erdő közepén, tökéletesen elszigetelt magányban töltse a mindennapjait, ahelyett, hogy a társadalom vérkeringésében venne részt? Miért képtelen sok ember hátra hagyni saját, önző, jól berendezkedett komfortzónáját?" - ezek a kérdések foglalkoztatták, amint könnyed szökkenő lépésekkel fellépkedett a faragott falépcsőkön.
Amint megpillantotta a markáns arcélű, rendkívül jóképű, barnahajú, zöldes szemű férfit szíve egyre hangosabb hullámokat vert. Úgy gondolta, hogy minden férfi megpróbál kőkemény, vagánynak tűnni, akár az acél, de a belső lényük valójában mindig is kiszolgáltatott, és nagyon sebezhető.
A férfi kedvesen mosolyogni próbált, és egész arcán látszott, hogy valósággal majdnem leesik az álla, hogy az illető nő eljött a randira, tehát nem csak átverés volt az egész. Toporogva, tétován szorongatta a nagyméretű rózsacsokrot, és a desszertet. Idétlennek, és ostobának érezte magát, mégis úgy érezte ezért a kivételes nőért már megérte ez az apró figyelmesség. Kijött a házból, lelépett a lépcsőn, és felajánlotta öltönyös karját, amivel könnyedén felsegítheti Borit a lépcsőkön.
- Annyira örülök, hogy... eltudott jönni... szabad...? - nyújtotta karját.
- Igen... - elpirulva csimpaszkodott a férfi erős karjába, miközben hagyta hadd doboljon kedvére fülébe szíve.
- Mondja csak? Enyém lehet a virágcsokor? - próbált kedvesen viccelődni Bori, de látszott, hogy a férfi roppant zavarban érzi magát. 
- Nehezen találta meg a házat?
- Oh... nem egyáltalán... könnyedén kiismerem magam a természetben... - hazudott, mert legalább két órába biztosan beletelt mire ezt az isten háta mögötti helyett megtalálta, mégsem merte megmondani az igazat. Legalább is egyelőre nem.
- Hát ez nagyszerű! - megint egy tétova, különc mosoly, amit Bori nem tudott értelmezni, és ez újra felkeltette kíváncsiságát.
A férfi máris a nagyméretű ebédlő helységbe vezette, ahol hófehér damasztszínű abroszon két karcsú gyertya égett, és ízlésesen megvolt terítve. A férfi a nagy téglalapalakú asztal egyik végéhez vezette Borit, és kérte, hogy foglaljon helyet. Egyelőre addig nem ült le, míg a nő kényelembe nem helyezte magát.
A férfi semmit sem bízott a véletlenre, mégis kisebb idétlenségébe került, mire a pezsgősüveg dugóját sikeresen kinyitotta. Még így sem merte elárulni, hogy sosem iszik alkoholt, így gyerekpezsgő került az áttetsző, kristálypoharakba. A dugó nagy nehezen kipukkant az üvegből, és a férfi kicsit mókásan azonnal megjegyezte, hogy kitűnő évjárat márkáról van szó.
Bori az asztal fölött flörtölően nézett a férfira, aki félreérthette a gesztust, mert védekező mozdulattal hátrált párat.
- Fantasztikusan finom ez a pezsgő! - Bori aprót kortyolt a pohárból. Nem akarta leleplezni az alkoholmentes italt, ezért úgy tett, mintha valódi minőségi pezsgőről lenne szó. - Érződik benne a minőségi szőlő...
A férfi hálásan nézett rá, mint akinek nagy kő esett le a szívéről.
- Hogy érzi magát? - ártatlan kérdés volt, mégis Bori azt érezte ez a férfi pontosan ismeri őt.
- Köszönöm kérdését. Ha lehetek egészen őszinte... mostanság borzasztóan leterhelt vagyok.
- Sokat dolgozik. Úgy érzi senkire, és semmire sincsen elegendő ideje.
- Pontosan! Olvas a gondolataimban kedves Uram!
Ettől a férfi kissé zavarba jött. Felvette a poharát, és úgy tett, mintha a nőre akarna koccintani, és megkérdezte:
- Meséljen kérem magáról valamit?
Bori pezsgőspoharát két finom tenyere között kezdte egyensúlyozni, és dajkálni. Elgondolkodott a kérdésen. Vajon mit szabadna elárulnia egy vonzó, ismeretlen férfinak saját életéről?
- Vállalkozó vagyok, és nemrég nyitottam egy kisebbfajta könyvesboltot... - kezdett hozzá saját beszámolójához. - Gyerekkorom óta rajongok az irodalomért. Ha nincs kezemben legalább egy könyv úgy érezem magamat, mintha meztelen lennék.
A férfi kisfiús szégyellősséggel elmosolyodott.
- Ha megengedi mutatok valamit!
- Tessék. Csak egészen nyugodtan! - Bori azon kapta magát, hogy őszintén visszamosolyog.
A férfi  gyorsan felpattant, és mintha csak egy lelkes gyerek volna máris kirohant az étkezőből, egyenesen a nappaliba, ahol szabályosan feltépte a reneszánsz stílusú üvegvitrint; kivett pár kötetet, és visszatért az étkezőbe, ahol Bori izgatottan várta mi fog történni.
- Tessék! - a köteteket, mintha felbecsülhetetlen kincsek lennének óvatosan letette a jócskán meglepett nő elé az asztalra, aki máris mohón tanulmányozni kezdte.
- Ezeket... mind Ön írta...? - kérdezte kíváncsi izgalommal, miközben átlapozta, bele-beleolvasott némelyikbe. - Gratulálok! Ön rendkívül tehetséges!
A férfit egyszerre felvillanyozták, de ugyanakkor el is szomorították a kedveskedő, gratuláló szavak. Bori úgy érezte hibát követett el, pedig csak kedves volt és őszinte.
- Jaj, bocsásson meg... ha... megbántottam volna valamivel... - próbálta megmenteni a helyzetet. A férfi némán biccentett, és visszatért a székéhez az asztal túlsó végére.
Végül Bori volt az, aki újabb kérdést tett fel:
- Megenged egy kérdést?
A férfi bólintott.
- Ha ennyire tehetséges akkor mit keres itt totálisan magányosan az erdő kellős közepén?!
A férfi elgondolkozott a halottakon; látszott megrágja az információt, majd válaszolt:
- Talán Önnel is előfordult, hogy sokszor nem találta a helyét... Egy reggel az ember felébred, és azt mondja magának: Most inkább hátra hagyok, és felszámolok mindent, mert hirtelen elegem lett az egészből! - Egy pillanatra elhallgatott, majd ivott egy kis gyerekpezsgőt. - Sokszor belefáradtam az értelmetlenségbe, és az idióta gonoszságokba. Egyre inkább kezdtem megutálni magamat, hogy hagytam hogy kihasználjanak. Értem engem?
- Talán... igen... - válaszolta Bori.  - Kérdezhetek valamit?
- Csak tessék!
- Miért nem próbálta meg érvényesíteni a saját álláspontjait?!
A férfi mélyet, nagyot sóhajtott. Úgy tűnt jócskán felkavarja az, amit a nő kérdez.
- Azt hiszem, hogy sohasem tudtam olyan kapcsolatokra szert tenni, amivel kicsit én is jól jártam volna... Már ha érti, hogy mire gondolok.
- Tökéletesen!
A férfi szótlanul kinézett az időközben koromsötétté vált, őszies éjszakába. A távolból egy kusza farkasvonyítás hallatszott, mely mintha félelmetesen megtapadt volna az ember füleiben, és az embert hátborzongató percre kényszerítette. Bori dörzsölgetni kezdte két meztelen karját, mint aki valósággal megdermed a gondolatra. A férfi zokszó nélkül segítségére sietett; levette zakóját és gyöngéden vállaira terítette, hogy ne fázzon. A nő nagyon hálás volt a figyelmes gesztusért.
- Ön egy kissé tartózkodó kedves Uram... - vélte. - Nekem az az érzésem, hogy Ön többet tud, csak nem akarja kiteregetni a magánéletét!
A férfi óvatosan a nőre pillantott, mintha egy olyan gyerek volna, akit a végtelenségig megsebeztek, és nagyon nehezen gyógyulnak csak lelki sebei.
- Ó, dehogy! Rosszul gondolja.
- Ugyan már kedves Uram - nógatta kedvesen a lány, akár egy idősebb testvér. - a Kedvemért bökje már ki, hogy min rágódik?
A férfi habozni látszott. Erősen ajkába harapott, mintha minden egyes szót úgy kellett volna belőle kihúzni.
- Éppen azon tűnődtem, hogy egy ennyire fantasztikusan csinos, talpraesett, modern felfogású nőnek, amilyen Ön annyira elveszettnek, és szomorúnak tűnik... Mintha mindig keresne valamit, ami örökké hiányzik az életéből.
Őszinte, és igaz szavak voltak, amire minden esetben illik odafigyelni, hiszen a bölcsesség már bennük van. Bori mégis valami különleges bizsergést érzett szíve tájékán, amit utoljára utolsó pasijával érzett. Legalább is, amíg együtt jártak.
- Tudja kedves Uram -, nekem az emberekhez is különleges érzékem van.
- Ráadásul, ha jól gondolom, Kegyed látó ember, nem igaz?!
- Meglehet... - Bori újból ivott egy korty gyerekpezsgőt, és úgy érezte magát, mint akivel egynap legalább többször is egymás után megfordult az egész szoba. Kavarodni kezdtek összetett gondolatai. Vajon honnan ismerheti ez a rejtélyes férfi az ő titkos érzéseit, és ráadásul ennyire jól? Mintha hangok, és szavak nélkül is képes lenne kommunikálni. Mintha egy titkos, benső antenna vezetné.
Bori később úgy érezte, hogy kicsit sok lett számára ez a különleges, romantikus este, egy meseszép helyen. A férfi karjába csimpaszkodott, miközben a férfi - lelkes, amatőr idegenvezetőként -, megmutatta a takaros kis kertes ház minden zegét-zugát.
A férfi bevezette a medvebőrrel díszített tágas nappaliba. Minden tökéletes egyensúlyban állt a tárgyaktól kezdve egészen az olvasólámpákig és a fotelokig. A férfi sok idejét töltötte itt kedvenc könyvei társaságába merülve.
- Kicsit úgy érzem magam, mintha egy tökéletesen felépített álom egyszemélyes főszereplője lennék. - válaszolta saját magának kacarászva, hóbortos kedvvel. - Mit gondol? Rendes dolognak tartja? Én nem is tudom, hogy mi kerített hatalmába, Ön pedig...
Bori felállt a fotelből, majd óvatlanságból eltévesztette billegő egyensúlyát. A férfi szerencsére azonnal felismerte a helyzetet, és a segítségére sietett. Még idejében sikerült neki karon ragadnia, de csak óvatosan. Valószínűleg az lett volna a leghelyesebb, ha lesétálnak a hegyről, és a legközelebbi szomszéddal hazaviteti a hölgyet a fővárosba. Rajta igazán nem múlott volna, hiszen nagyszülei úriembernek nevelték, akik mindig mondogatták: A Nőket tisztelni kell! Csak hát Bori életében még egyetlen olyan igazi, kicsit régivágású, romantikus úriember sem akadt, aki figyelmes, előzékeny, vagy talpig emberi tulajdonságokkal lett volna felruházva.
- Nagy ostobaság lenne, ha megpróbálnám elcsábítani? - Bori a férfi ölébe ült, és kis állatként befészkelte magát a biztos védelem közé. Először érzett életében talán először lelki, és érzelmi biztonságot, amire talán mindenki vágyik.
- Ha tehetnék egy ártatlan javaslatot szerintem haladjunk fokozatosan, és előbb ismerjük meg igazán egymást! - szabadkozott kisfiús hezitálásával a férfi, amikor váratlan helyzetek előtt találta szemközt magát.
Bori flörtölve a hajába túrt. Úgy csinált, mintha játszadozna vele, majd egy alkalmas pillanatban érzelmesen megcsókolta.   

A TORONYŐR ÉS A HERCEGNŐ

Milyen ember megy el világítótoronyőrnek? A magány vagy a kétségbeesés űzi erre a foglalkozásra. Norvégia ismeretlen, madárlátta vidékein járunk. Egy olyan szigeten, melynek lakossága egyetlen fő, és melyet minden oldalról a tenger hullámai határolnak.
A harminchat éves  Rasmus Nielsen egyszerű történelemtanárként kezdte egy Oslo melletti általános iskolában, amikor egyetlen nap leforgása alatt rájött arra, hogy semmi sem stimmel a társadalomban, és hogy a vágyott megtalálható boldogságot sohasem érheti el, így fogta magát kilépett állásából, ahol egyébként is kevés volt a megbízható, felelősségteljes munkaerő, és inkább úgy döntött kiköltözik egy egyszemélyes, szinte porszemnyi nagyságú kis szigetre, amit körbe kerít a Norvég tenger és az Atlanti óceán.
S miután a kis szigetecske lakossága csupán egy fő volt, viszont madarak, és néhány vadállat is tartózkodott itt Nielsen Úr - legalább is kezdetben -, városi polgár lévén jócskán félt és rettegett, hátha a közelben tanyázó, nagyobb testű vadak, főként néhány mohó, és falánk barnamedve előszeretettel túrja majd fel szemetes kukáit eleségek után kutatva. Kitalálta, hogy a szélkelep mellé a világítótorony mellé felállít egy különös faalkotmányt, mely mindig jelzi, hogy éppen milyen állat is tartózkodhat a környéken.
A helybéli emberek közül legtöbbször csak tengerjáró, tapasztalt halászokkal találkozott, és ismerkedett össze, akik barátsággal befogadták, és hoztak neki élelmet. Főként friss halfajtákat, rákot, kagylót, tengeri herkentyűket, ám miután Nielsen Úr egyszer megkóstolta a cápauszony levest és kifejezetten émelyegni kezdett tőle a gyomra - inkább úgy döntött, hogy megmarad a jó öreg kovászos barna kenyérnél, és juhsajtnál, és egy kis forró csokoládénál hiszen a legtöbb norvég éjszaka még így is kicsit hűvösebbre, hátborzongatóbbra sikeredett, mint az európai kontinensen.
Nielsen Úr már húszas éveiben meglehetősen talpraesett határozottsággal állt az élet elébe. Feleségül szerette volna venni egyetemi csoporttársát, azonban Krisztina erről hallani sem akart, hiszen karrierista, modern nő lévén szinte mindent a munkájának rendelt alá, így a családra és a boldogságra szinte fikarcnyi idő sem juthatott. Rövid időn belül Nielsen Úrnak be kellett látnia, hogy egyelőre kénytelen az agglegény életmódra berendezkedni, és miután a főzéssel-sütéssel sosem volt semmi különösebb gondja - elvégre nagyanyja konyhájában nevelkedett, egy egyszerű ebéd vagy vacsora elkészítése sem okozott neki különösebb gondot. Ám, amikor ősszel, és a hideges sarkvidéki évszakokban váratlanul áttört az éjszaka sokszor érezte magát magányosan. Mintha kiszívták volna belőle az életet. Ekkor gyakran gondolt régi szép életére, és még gyakrabban azokra az emlékeire, amikor minden egyszerűen, és egésznek látszott a világ szemében is, és megvoltak még szerető szülei.
Egyik nap filmfesztivált rendeztetett egy közeli, alig harminc kilométer távolságban lévő szomszédos sziget polgármestere és miután értesült róla, hogy Nielsen Úr idejét jobbára mindig is tökéletesen egyedül tölti, gondolt hát egyet, és szívélyes barátsággal csónakot küldött érte, hogy nézze meg a legújabb kortárs filmalkotásokat, és ha már átment egyik szigetről a másikra adja le szavazatát a legjobb filmekre.
Nielsen úr sokáig csóválta a fejét, hogy vajon mit akarhatnak tőle a szomszédos sziget tevékeny és lelkes lakói, majd nagy nehezen ráállt, hogy motorcsónakkal átvitesse magát egyik szigetről a másikba.
A vetítővásznat a községházán állították fel, akárcsak a nagyobb méretű vetítőgépet. Volt ott minden, ami a modern csúcstechnológia kategóriájába tartozott, és Dolby sorround 5.1-es hangzással is fel voltak szerelve a hangfalak. Főként a helybéli asszonyok, és fiatalabb hölgyek pedig annyi ételt és ennivalót sütöttek, főztek, hogy legalább száz ember is bátran megnyalhatta volna rajta mind a tíz ujját.
- Foglaljon helyet kedves Nielsen Úr! Nagyon köszönöm, hogy el tudott jönni! - fogott vele barátilag kezet a sziget polgármestere és máris hellyel kínálta, ahonnét kényelmesen láthatta a vetítővásznat. - Nyugodtan helyezze magát kényelembe! Nemsokára az asszonyok is megérkeznek a sok finomsággal! Remélem ételre-italra nem lesz semmi panasza! - Még egyszer megrázta a kezét, majd elment, hogy ügyes-bajos dolgai után nézzen. Nem lehet tudni, hogy hogyan, vagy miként, de pár helybéli ember kezdett máris szállingózni a filmvetítésre és izgatott kíváncsisággal ültek le a felállított faszékekre.
Nielsen Úrnak feltűnt a kisebb csoportban egy világszépe hölgy, akiben annyi nemes, fennkölt méltóság, és tartás lobogott, mintha csak a Svéd királyi család tagja lenne. Éjfekete haját elegáns kontyba tűzte, mely kiemelte hamvas, kicsit kislányos arcának vonásait. Tengerkék szeme pedig úgy csillogott, akár a legkáprázatosabb gyémánt, amit valaha is láttak. Igéző mennyország-mosolya volt talán a legszebb. Mintha egy igazi angyalt küldtek volna az égből, hogy egyetlen vigasztaló, védelmező, halhatatlan pillantásával megválthassa az emberek kicsinyes, gonoszkodó bűneit.
Elkezdődött a filmvetítés, és a legtöbben máris azonnal a szélesvásznú vásznat kezdték el bámulni. Azonban Nielsen Úr - nem tehetett róla -, megbabonázott mindvégig a titokzatos hölgyet figyelte; nevetni próbált, mikor hallotta vidám, igazgyöngyöző nevetését, szomorú volt, amikor a hölgyön is látszott valószínűleg nagyon is megviselik a látottak.
A filmvetítés három órát is igénybe vett, ha ehhez még hozzávesszük azon kérdőíveket, és adatlapokat, melyeken a szervezők a film hangulatára, és érzelmi impulzusaira voltak kíváncsiak. Ha valaki nem töltötte ki ezeket az sem volt eget rengető probléma, ám a legtöbb helybéli tisztelettudó, és kíváncsi lévén kitöltötte. Később Nielsen Úrnak feltűnt, hogy a pufók, pirospozsgás arcú polgármester túlzottan is sokat hajbókol, és gazsulál a kiszemelt, álomszerű hölgynél, aki látszólag diplomatikusan, és kedvesen viselkedik mindenkivel, ám valójában kissé terhére is van a túlzásba vitt jópofiskodás, és a kiváltságos gesztusok diplomáciája.
Nielsen Úr szép, kackiás betűkkel kitöltött minden űrlapot, minden kérdőívet, majd mielőtt véget érhetett volna a filmvetítés csöndes, angolos méltósággal távozott. Kivételesen nem a motorcsónakot használta, merő udvariasságból, hanem egy egyevezős csónakot. Gondolhatta a fél órás tengeri úton lesz alkalma bőven átgondolni a megtörtént eseményeket, és romantikusan elmerengeni a titokzatos hölgy kilétét illetően.
Amint hazaért szigetére tüstént jól bezárkózott a világítótornyába, majd elővett egy verseskötete nagyméretű könyvespolcáról és találomra kinyitotta egy vágyakozó, szerelmes versnél. Amikor hangosan olvasni kezdte a verset rájött arra, hogy mennyire makacs, és konok volt, hogy nem adta meg saját magának a lehetőséget, hogy egy ennyire különleges hölggyel összeismerkedhessen. Hiába! Szívének őszinte szava, és erkölcsi igazságai mindig is fontosabbnak bizonyultak a romantikus gesztusoknál.
Másnap kora reggel - mint szokásos szertartás -, kiült a világítótorony elé, és a nyugodt, csalogató hullámokat, és a sirályok kecses röptét figyelte, miközben jól megérdemelt szendvicsét falatozta. Éppen a napokban hoztak neki csónakon egy kisebb élelmiszerszállítmányt, aminek bőséges kilenc hónapig ki kellett tartania. Most hálás volt kicsit az otthoni ízekért. Nagymamája kedvenc fahéjas almáspitéjének illatát érezte szájában, mikor a hajnali ködből egyszerre egy közepes méretű csónak szelte sebesen a habokat egyenesen az ő kis szigete felé.
,,Ugyan ki lehet az ilyen korán?" - töprengett magában, és előre elfogta egy kisebb fokú félelem amiatt, hogy lehetséges hogy egynehány helybéli meggyűlölhette, amiért olyan hamar elsietett búcsúszó nélkül a filmfesztiválról, bár a kérdőíveket példás precízséggel mind egy szálig kitöltötte. Csak nem fogják felelősségre vonni! Legalább is remélte, hogy nem!
A takarosan feldíszített facsónakból ugyanaz a sugárzó, tengerkék szemű, angyali hölgy lépkedett szökkenve ki a kavicsos partra, akinek tegnap olyan sűrűn gazsulált, és tette a szépet a másik sziget polgármestere. Nielsen Úr agyán rögtön átfutott a gondolat, hogy lehetséges, hogy ezt a finom úrihölgyet is magára haragította. Levette tartós sapkáját, és kezében szorongatva várta az ismeretlen hölgyet, és két fekete öltönyt viselő kíséretét.
- Jó reggelt kedves Nielsen Úr! - köszönt bájos barátságosággal az ismeretlen hölgy. Finom kacsóit kinyújtotta. Nielsen Úr annyira megilletődött a pillanat súlyától, hogy elsőre kissé sok időbe telt mire eldöntötte, hogy vajon egyszerűen csak megrázza férfiasan a finom hattyú-kezet, vagy kézcsókkal köszöntse. Végül inkább a romantikus kézcsók mellett kötelezte el magát. Az - úgy gondolta -, mégiscsak jobban illik egy ennyire friss levegőjű, szép reggelhez.
- Üdvözlöm Hölgyem! - csókolt kezet, és annyira meghajtotta magát, mint a japánok, ha üdvözölnek valakit.
- Élvezte a tegnapi filmvetítést Nielsen Úr? - kérdezte a hölgy. Elfogódottan, és elpirultan. A lángrózsák valósággal körbe ölelték hamvas, kifejező arcát.
- Igen! Köszönöm! Ö... segíthetek... valamiben?! - kérdezte bizonytalanul, és tétován, miközben a két fekete öltönyös, tagbaszakadt, marcona fickóra pillantott, akik - egyelőre -, a csónak mellett várakoztak.
- Ön most nem mondd igazat! Igaz kedves Nielsen úr?! - nézett vele farkasszemet a hölgy. Mintha tengerkék szeme valósággal máris leleplezte volna romantikus, szerelmes érzéseit egy olyan ismeretlen ember iránt, akivel életében csupán egyetlen egyszer találkozott.
- Elnézését kérem, ha megbántottam volna... a polgármester úr szembetűnően érdeklődött kegye iránt... - ezt talán nem kellett volna kimondania, hiszen a hölgy kissé bosszús, grimaszos arcot vágott, és enyhén felhúzta pisze orrocskáját, amitől csak még bájosabbnak tetszett. Nielsen ilyen asszonyt szeretett volna maga mellé. Kristálytiszta igazság, és őszinteség lüktetett minden megfontolt, kiszámított mozdulatában.
- Mondták már Önnek kedves Nielsen úr, hogy rendkívül szabatosan fogalmaz?
- Kedves Hölgyem! Eddig sajnos nem sok emberrel volt lehetőségem találkozni!
- Milyen szép világítótornya van kedves Nielsen úr! Elismerésem! - sétálta körbe a nagy oszlopszerű épületet.
- Hát... nagyon köszönöm! Parancsolja, hogy belülről is megmutassam?
- Ha nincs ellenére! - A kifinomult angyali hölgy cseppet sem zavartatta magát, és máris Nielsen úr karjába karolt. Nielsen heves szívdobbanást érzett mindannyiszor tettek egy lépést a világítótorony irányába. Megmutatta a bájos idegen hölgynek a nagyméretű könyvespolcát, rajta könyvtárnyi terjedelmű kötettekkel; egy kis étkezősarkot is sikerült kialakítani közvetlenül a bejárattal szemben. A fűtést egy kissé ócska fa tüzelésű kályha szolgáltatta, no meg persze jó sok meleg holmi, és takaró. Egy medveprémet is hozott neki valahonnét az egyik vadász, mert a tengeren a havazást különösen komolyan illik venni, nem csak a szárazföldön.
- Biztosan nagyon magányos kedves Nielsen Úr! - jegyezte meg a hölgy, amint kezébe vette a kis fafaragványokat, melyekkel üres óráiban Nielsen kedvére bíbelődni szokott.
- Hozzá lehet szokni kedves hölgyem! - csomagolópapírt vett elő. - Kérem fogadja el ajándékba néhány faragványomat. - Azzal szépen, ízlésesen becsomagolta az állatfigurákat.
- Igazán kedves Nielsen Úr! - magához dédelgette a kis csomagot. - Bocsásson meg nekem, de sajnos vissza kell térnem a városba! - óvatosan odalépett Nielsenhez; gyöngéden megfogta érdes, tölgyfakezeit, és beletett egy kisebb ékszeres gyűrűt, majd felpipiskedett a férfi enyhén borostás arcához és könnyedén megpuszilta.
- Őszintén remélem, hogy még találkozunk... - azzal felnyitotta a világítótorony ajtaját, és könnyed lépteivel kisietett az épületből, majd a két fekete öltönyös emberrel együtt beszállt a csónakba, mely máris úton volt vele a szárazföld irányába.
Nielsen úr óvatosan nyitotta ki vaskos, érdes markát, és csak ekkor vette észre, hogy a gyűrűn egy királyi jel is helyet kapott...       

ELFOGADHATATLAN ABSZURDÍTÁS

Omlanak sorban már, mind akik voltak:
pályatársak, romantikus szerelmek,
régi barátságok víg emlékképei
– a várakozásba beburkolt félelem
s rettenet holnapok ádáz
bizonytalanságától mindenkit
gyanakvóságba taszít.

Világunk, mint félreértett,
lakhatatlan Ninivei apokalipszis
elmetszhető hajszálakon függeszkedik;
tiszavirágéletű próbálkozások
szándékosan elbuktatott kísérletei
a reménykedő túlélésért.
Eldobott, feláldozható életekre
gyors enyészet vár
– nap hónapot s aztán -,
meglehet súlyos évtizedet követ,
míg tartós s megbízható gyógymód
s korszak köszönthet
Golgota-kálváriás emberiségre.

Végestelenre kimerített kötélidegek
vad virtustánca gyorsabban cibálja
s őrli a Lét egészét,
mint molekulák s sejtek titkosított alkímiája.

Még hosszan várat magára a biológiai kód,
mely megfejtéssel megszolgálhatna
kórokozók természetéről.
Meghasadt márciusi tükörjégből búskomor,
megfagyott igazgyöngyöket potyogtat az ég.
Eldobált csillagokat dédelget a távoli űr.
Lehunyt, álomkóros szememből rémlátomás tör elő:
Tán ez a legutolsó tavaszom?!

Vajon miért nem lehetett boldog
s megelégedett életem az Egy-valaki mellett,
kire önmagamat is feltétlen rábízhatom?
– Hűlt falakká tömörül,
zsugorodik össze bennem
megkérgesedett magányom.
Négy börtön-fal egyedüliségben hangtalan
rejtőzködve várakozok önmagamba leszálltan.

Vajon még mennyi időm van hátra s lesz?
Megtört emlékeim,
mint döntőbírók ítélkeznek felettem.
Csontváztalan porladnak újabb kreatív eszmék
s gondolatok, hisz alig maradtak
már próféták s szabadgondolkodók
kik megmernék szólítani,
fel mernék támasztani
az újító szellemiséget poraiból.

Hová léptünk még elvisz: totális s bizonytalan.
Megkövesedett lábnyomok,
sakklépések húznak, hívnak.
Az ismételt tudós-szavak:
Megelőzéssel többet tehetünk!
Semmivé foszlanak,
míg bárkit elnyel a masszív kátrányanyag.
Fáradt koponyámban még
nemesen világítna a kósza értelem:
Az elfogadhatatlan abszurditásával
szembesülök naponta!

ELVÁLASZTHATATLAN BARÁTOK

-Halló... Gyöngyi...? Te vagy az...? - félve, remegő hanggal szólt a kagylóba a férfi. Legalább egy teljes éjszakát átvirrasztott, mire végre megszületett agyában a döntés, hogy gyerekkori barátja csak nem lesz vele elutasító, hisz régóta ismerték egymást. Gyöngyi volt a legelső gyerekkori szerelme, és tőle kaphatta az első, gyerekes csókját, mikor még a egy utcában laktak a főváros kertvárosi részében.
- Igen... Tessék... Ki az...? - kérdezte egy fiatal, határozott női hang, akinek kicsit már megkopott a nyelve vélhetően a tartós spanyolnyelvű környezet miatt.
- Itt Tibor... Bocsáss meg, hogy zavarlak... édesanyám váratlanul... - hirtelen hüppögve újra eleredtek a könnyei, de érezte, hogy régi barátja nem fog megjegyzéseket a fejéhez vágni, vagy neheztelni rá emiatt.
- Szervusz drága Tibikém! Jaj, ez borzasztó! Fogadd részvétemet! Tudom, hogy ez ostoba kérdés de hogy vagy? - reszkírozott meg egy ártatlannak tetsző a hölgy.
- Ne haragudj rám... - hüppögte. - Nagyon... félek... aggódom... - a vonal túlsó végén hallható elfojtott szipogás, orrfújás, hüppögés hallatszott, mely a kongó csenddel összekeveredett.
- Nem mondd semmit! A gyerekeket elviszem a suliba, és utána máris repülők hozzád! Addig tarts ki! - A fiatal nő lerakta a kagylót. Mindig kristálytiszta, komoly, és őszinte szavait akár készpénznek is lehetett volna venni, hiszen amit megígért azt mindig be is tartotta. Most sem késlekedett sokat azonnal szólt spanyol férjének Eduárdónak, hogy vigye ki a reptérre a többit majd ő megoldja. Segítőkész férje máris kifarolt kocsijukkal, és elvitte feleségét a reptérre. Semmi irigység vagy féltékenység nem volt párkapcsolatukban. Sőt Eduárdó kifejezetten büszke volt talpraesett feleségére, hogy ennyire törődik, és mindenben támogatja régi jó barátját.
- Ha bármiben segíthetek ne habozz! - búcsúztak egy könnyed, szimpla csókkal a reptér termináljában, miközben Gyöngyi megvette a repülőjegyét.
- Úgy lesz édesem! A gyerkőcöket hozzád haza a suliból, és mondd el nekik, hogy anyának el kellett mennie, de haza fog jönni! - Megölelték egymást, és Gyöngyi azonnal repülőre szállt és meg sem állt Budapestig.
Ferihegy 2 terminál szokás szerint hangyabolyként nyüzsgött, és az embernek óhatatlanul is olyan érzése támadt, mintha egy hangyabolyban lenne, ahol mindenki össze-vissza rohangál, és egy csöppet sem érdekli a másik ember személyes problémája.
Miközben leintett egy sárgaszínű taxit a nosztalgia és az emlékek kerítették romantikus hangulatba. Visszaemlékezett, hogy kövér kislányként milyen rendes volt vele Tibi, amikor megtanította biciklizni, vagy amikor a nagyobb fiúk gúnyt űztek belőle, és folyamatosan kicsúfolták copfokban hordott haja miatt. Amikor egy nyári zápor elől együtt elbújtak a nagymama sötét, és dohos pincéjében, és megcsókolta a reszkető Tibit. Az ilyen sorsdöntő élmények örökre az emberek részeivé válnak.
,,Vajon mi történhetett Tibivel miután különváltak a gimi után? Van-e barátnője? Vannak-e gyerekei? Megtalálta-e a sóvárgó boldogságot, amit talán mindig is keresett?" - ehhez hasonló visszatérő kérdések kezdték foglalkoztatni miközben egy kis plusz pénzösszeg fejében arra kérte szépen a marcona, kissé parasztos taxisofőrt, hogy taposson a gázba egész nyugodtan.
,,Biztos kiborult! Elvégre az édesanyja volt az összekötő kapcsolat a zűrös családban, míg az erőszakos természetű apjától totálisan rettegett!"
Most az a legfontosabb dolog, hogy lelki, baráti támogatást nyújthasson, hiszen úgy gondolta immáron barátjának szinte senkije sem maradt ebben az életben, és ez rosszabb mindennél, amin valaha is közösen keresztülmentek. Tibi édesanyját nagyon kedvelte. Egyszer állatkertbe mentek, és a mindig csinos, filigrán asszony egy kis zsebpénzt csúsztatott neki, hogy vegyen magának fagyit, vagy amit szeretne, és ő nagyon hálás volt ezért a kisebbfajta gáláns gesztus miatt. Később a szalagavatón amikor elszakadt szoknyás ünneplő ruhája a talpraesett asszony szinte másodpercek alatt úgy megvarrta az elszakadt ruhaanyagot, mintha vadonatúj lenne. Az volt az est fénypontja mikor Tibivel táncolhatott és átkarolhatta.
A taxi szinte repesztve vágott át majdnem az összes tilos jelzésen, ahogy Gyöngyi kérte, míg végül kicsivel az eperfa utca után megállt.
- Megérkeztünk! - szólt a sofőr. Huszonötezer forint lesz nagysád! - közölte mogorván, mint akinek rossz napja van.
- Tessék! Az aprót tartsa meg! - vette ki a pénztárcájából a kért összeget. Könnyed, légies szökkenéssel szállt ki, majd becsukta maga után az ajtót. Csomagjai nem voltak, csupán egy közepes méretű táskája, amibe minden komfortosan belefért.  - Viszlát! Szép napot!
- Magának is! - A taxi repesztve, porfelhőt kavarva maga után eltűnt a következő kanyarban.
Gyöngyi felsétált a kis hangulatos kertesházakkal szegélyezett utcán, míg el nem ért egy takaros házig, ahol virágok voltak, amerre csak a szem ellátott, és a ház végében egy takaros konyhakert.
Elegendő volt kettőt csengetnie, hogy megpillanthassa régi, jó gyerekkori barátját, aki most egy viseletes, kissé
koszos házi köntösben, és mamuszban nyitott ajtót. Borostáján meglátszott, hogy legalább három-négy napja nem borotválkozhatott. Láthatólag önsajnálati fázisban lehetett, ha így elhagyta magát.
- Bocsánat... talán rossz helyen járok... én Bibek Tibort keresem... - felelte kissé bizonytalanul, jócskán szemügyre véve, méregetve az előtte álló férfit.
- Én vagyok az kérem... - felelte a kisírt szemű férfi. - Elnézést kérek a kinézetem miatt... - mentegetőzött. Gyöngyi csupán csak ekkor ismert rá régi barátjára, akit szabályosan bedarált az élet.
- Szervusz drága Tiborkám! Hát veled meg mi történt...? - képedt el, hisz nem ilyennek ismerhette tizenöt éve. Zárva volt a kapu, így megvárta míg barátja kicsoszog és kinyitja.
- Bocsáss meg, hogy így festek... - eresztette be maga előtt, és hagyta, hogy a fiatal, gyönyörű nő megölelgesse.
- Drága barátom! Hát... annyira sajnálom, ami veled történt... - gyűlölte a sírást, de most mégis pár könnycsepp óhatatlanul is kipréselődött babonázó őzikeszemeiből.
- Jaj Gyöngyikém! Annyira sajnálom... - rázkódón zokogni kezdett barátja karjaiban, akár egy árva kisgyerek.
- Cssss! Nyugodj meg! Azért jöttem, hogy vigasztaljalak, támogassalak... - próbálta csítitgatni, miközben párszor megsimogatta rázkódó, beesett vállait. - Menjünk be a házba jó?!
- Rendben... - A férfi hagyta, hogy a fiatal nő bekísérje a házba. Úgy érezte most a lelki biztonság az egyetlen menedék, amire igazán szüksége van.
- Bocsáss meg, de nem nagyon volt időm még takarítani... megkínálhatlak valamivel...? - toporgott a nappaliban tanácstalanul.
- Nem köszönöm! Talán üljünk le és mesélj el nekem mindent részletesen. - foglalt helyett elegáns ruhájában, és mutatott közvetlenül a mellette lévő üres helyre. Barátja tétován, félszegen leült melléje. - Mióta nem találkoztunk Tibikém? Hát... ha jól számolom 2002 óta. Te jó isten! Hogy repül az idő! Mesélj kérlek! - fogta meg a két verejtékezésre hajlamos szőrös kezet, és óvatosan megszorította.
- Mit szeretnél tudni...? - kérdezte kicsit frusztráltan.
- Bármiről beszélhetsz kedves barátom! Tudod! Rám mindenben számíthatsz! Csak bátran!
Tibi máris egyetemista éveivel kezdte. Hogy mennyire megalázták egyes tanárai a bölcsészkaron, hogy mennyire belezúgott egyik csoporttársába, akinek még gitárkísérettel szerenádot is adott, ám a hölgy apja ráúszította három megátalkodott véreb kutyáját, hogy mennyire szerette volna irodalom tanára segítségét kérni, hogy önálló verses, és prózakötete jelenhessen meg végre, ám ebből nem lett semmi, hogy sokszor vette elő az öngyilkosság kósza, baljóslatú kísértete, amikor úgy érezhette, hogy a dolgok egyértelműen kicsúsznak a kezei közül.
- Drága barátom! Annyira sajnálom, hogy mindezt egyedül kellett átélned! Ha kapcsolatban maradtunk volna hidd el melletted lettem volna! - próbálta bátorítani, de érezte, hogy szavai mintha leperegtek volna barátjáról.
- És veled mi történt, annyi év után? - jött el Tibi számára a kérdezés joga.
- Lett egy fantasztikus spanyol férjem, és két fantasztikus gyerkőcöm! Sosem szerettem a kérkedő embereket, de mindenünk megvan, és imádom, hogy megtaláltam a boldogságot! - valósággal ragyogott, és sugárzott egész nőies lénye, ahogy kimondta a számára kedves, negédes szavakat. - Az első szülés pokoli volt, de aztán már minden ment mint a karikacsapás. Neked volt/van valakid? - kíváncsisága nem hagyta békén gondolatait.
- Volt! Brigi a Polgármesteri Hivatal előtt szakított velem, mert állítása szerint nem akart egy csóró, melós kisember mellett megöregedni, és gyerekeket nevelni! Pedig gyönyörű mennyasszony volt... - elszorult a hangja, és fennállt a biztos veszélye annak, hogy megint váratlanul elsírja magát.
- Édesem! Ha nem ismerte fel azt, hogy igenis te kivételes, és különleges ember vagy, aki bizonyára a tenyerén hordozza őt, akkor nem is érdemelt meg téged! - simogatta kézfejét.
- Apám néhány éve infarktusban halt meg, és nem fogod elhinni, de az exmenyasszonyom saját barátnőjét küldte el maga helyett apám temetésére!
- Hát ez azért már mégiscsak oltári szemétség volt tőle! - kelt ki magából jogos mérgében. - Hogy tehetett ilyet?!
- Tudod rájöttem arra, hogy mindig is lesznek olyanok, akik akkor érzik jól magukat, ha mások szenvednek, vagy rossz bőrben vannak! Egyszerűen kiszeretett belőlem... - hangja elkeseredetté, kiábrándulttá vált.
- De azért őszintén remélem, hogy legalább próbáltál randizni, vagy ismerkedni?
- Szerintem te ismerhetsz már annyira, hogy tudd nagyon el tudok keseredni, és nem igazán léptem ki az elmúlt tíz évben a komfortzónából. Történelemet és irodalmat is tanítottam egy suliban, de az igazgatónő kerek perec kijelentette, hogy nem vagyok szimpatikus és ezért alig öt év után mennem kellett. Kicsit megviselt, mert édesanyámon kívül senkivel sem tudtam beszélgetni.
- Tényleg! Megkérdezhetem, hogy Helga nénivel mi történt? Mindig annyira sportos, filigrán, és talpraesett volt.
- Sajnos fogalmam sincs... egyik reggelen megreggeliztünk utána elindultam a munkahelyemre és mire hazaértem békésen elaludt a nappaliban a kedvenc foteljében... - elszorult a torka, mintha szándékosan fojtogatná valaki.
- Jaj, kedves Tibikém! Ez rettenetes! Annyira sajnálom... Most mit szeretnél...?
- A temetési hercehurcákhoz totálisan nem értek, és lenne itt még egy sor fontos elintéznivaló, amit megint csak nem tudom, hogy tudnék megoldani... - tétovázott.
- Azért vagyok itt, hogy mindenben segítsek, amiben csak kell! - jelentette ki határozottan, mint egy jó testvér.
- Nem akarlak feleslegesen zavarni, vagy leterhelni! Biztosan van ezer más dolgod is...
- Szó se róla! Te mindig nagyon jó barát voltál! A legkevesebb, hogy most viszonozhatom emberségedet, és kedvességedet! Első teendő! - tekintett körbe a kissé elhanyagolt, és lepusztult helységben. - Egy alapos takarítás, és lomtalanítás. - Máris nekifogott, hogy rendet tegyen ebben a kisebbfajta összevisszaságban. Csodálkozott is, hiszen Tibor mindig is olyan precíz, és pedáns volt. Hogy fordulhatott ekkorát a világ kereke?
Nem telt bele két teljes óra, és minden ragyogott a makulátlan rendezettségtől, és tisztaságtól. Mintha a lakás újra visszanyerhette volna eredeti otthonias jellegét.
- No, hát így kell ezt csinálni! - törölte le egy papírzsebkendővel homlokát a csinos hölgy, akinek még az is rendkívül jól állt, ha kicsit összepiszkolta magát a nemes ügy érdekében. - Most pedig bemégy a fürdőszobába, és alaposan megborotválkozol!
- Igen... ez már nekem is eszembe jutott...
- Akkor itt a lehetőség! Legyen emberi formád!
Tibi bement a fürdőbe és mire rendesen megborotválkozott egészen jóképű férfi vált belőle.
- Fantasztikusan jól áll, ha meg vagy borotválkozva! Fess vagy és kiegyensúlyozottságot tükrözöl! Nem is igazán értem, hogy miért nem sikerül neked a csajozás?
- Te is tudod Gyöngyi, hogy a mostani nőket egyedül a pénz izgatja, és ha meghallják, hogy csak egy csóró tanár voltam, máris mindenkit elriasztok magam körül!
- Ha gondolod ebben is nagyon szívesen segíthetek neked!
- Lehetséges, hogy szavadon foglak!
A nap hátralévő részében Gyöngyi gyakorlatilag mindenhova elkísérte régi barátját. A temetés megszervezésén kívül csip-csup ügyintézéseken át egészen a Múzeum körúti Antikváriumig, ahova egyetemista korukban gyakorta betértek kulturális csemegék után kutakodva. Mire hazaértek kora este lett, és bár Gyöngyinek illett volna visszatérnie Spanyolországba úgy döntött ezt a pár napot és a hosszú hétvégét is barátjának szenteli. A férje pedig megfogja érteni, hogy szükséges helyzetben életmentő lehet az őszinte barátok támogató segítsége.
Tibor édesanyának határozott kérése volt, hogy szűk körű legyen a temetés. Ez annyit jelentett, hogy három emberen kívül a legtöbb ismerősnek, és hozzátartozó legfeljebb csak a temetőkapuban maradhatott, mert nem engedték őket a kis kápolna közelébe, ahol az asszony hamvai urnában várakoztak. Persze itt is voltak olyan rosszakaratú emberek, akik dühös sértődöttéggel adták tudtul, hogy életükben annyira jó hozzátartozói, segítői voltak Helga néninek, hogy nélkülük nehezebb lett volna az élet, ám Tibor pontosan megérezte azt, hogy kik voltak a tényleges segítők, támogatók, és kik csupán az éhenkórászok.
A negyvenöt perces gyászszertarás után Helga néni kérése volt, hogy Tibor egyik saját versét is felolvassa. S bár az asszony életében nem sokat értett a versekhez, mégis felnőtt fia irodalom iránti rajongó szeretete egy kicsit rá is átragadt. Gyöngyi mind végig megrendülten állt a kis ravatalozó kápolnában, és bár mindig erős, független nőnek mutatta magát édesanyaként tisztelte és szerette Helga nénit, így nem kérdéses, ha benne is felkéreckedtek az érzelmek.
Másnap kora hajnalban Tibi ragaszkodott hozzá, hogy elfuvarozhassa őt a reptérre. Megfogadták hallgatólagosan egymás között, hogy a búcsú nem örökre szól, és amint lehet újból találkozni fognak. Még abban az évben nyáron  Gyöngyi meghívta két gyerkőce szülinapi zsúrjára Tibit, aki elment Spanyolországba, és megpróbálta átértékelni eddigi zaklatott életét.