MEGSZÉGYENÍTETT SZÖRNYŰSÉG

Amint a sorozatokban elkövetett
ököl-merényletek megtörettek lettem
gyermek-aggastyánja magamnak.
Csipkebogyótüskék közt rettegőn rejtőzködni,
térdelve lábakat csókolni, játszadozni kivénhedt,
elvakart sebekkel hajszálpontosan,
ahogy a kiélezett hóhérbárd a fejekre lesújt.

Vagy velem voltak,
kik megtűrten hagytak létezni szuszogón,
vagy ellenem – de inkább ellenem.
Álnokok közt oly sok volt az alattomos,
hitvány vakok között a félszemű is gyanússá lett.
Önmagamban lettem gyáva, kiszolgált, elítélt.
– Talán már nem is tudhatom
a szégyen-e az mely tartósan béklyóba
kényszerített s üldözött,
vagy vihogó-vicsorító Janus-pofák
között a sorsüldözött,
tunya tétlenkedés,
mely évekig tartósan mérgezett?!

Mert semminek,
senkinek sem lehetett határa
– nem lett volna szabad sebeket tűrnöm
s gyűjtögetnem;
mázzá játszódott retinák mögött
gyöngy-patakos tócsákat
szült alamuszi, szerencsétlen félelmem.

Megmérettetések előtt elgáncsoltak.
Felbuktattam magam összecsomózott
félcipőmben talajt tévesztettem,
elvágódtam sikerek határán.
Mindennapi rothadáson,
küblik barna szenny-mocskán
túl tétlen tűnődések,
homokba dugott felelősségeken túl
már nem is tudhatom mi lehetett
vajon a megélt legnagyobb,
megszégyenített szörnyűség?

Mert már semminek nem lehetet határa.
Fennhangon senkinek se legyen
kedve megszólítani engem.
Meglapultam ismét gyáván,
ha közösségi médiák oldalain
fente rám kard-kritikáit,
méltatlan flegma-obszcén beszólásait
néhány tahó-bunkó kik csak
a totális terror megalázásából értenek.
Holt-csillagú könnyeimet elpazaroltam
vétkek bűneiért emlékek patakjaiban
majd minden nap
lassan merítkezem…

KELETI-MESE

Az öregedő szamuráj Tanakát mindenki különc, habókos öregembernek tartotta a kis, japán halászfaluban, ahol békességben élt egyetlen lányával.
A tradíciókra mindig is különösen nagy hangsúlyt helyező Japánban főként apáról-fiúra száll a Bushidó, és a harcművészetek tanítása, tanulása. Az öregedő szamuráj tudta ezt ezért főként az éj leple alatt, mikor behúztak minden ablakot, elreteszeltek a külvilág kíváncsi, komisz tekintete elől minden spalettát kezdte tanítgatni három-négy éves kislányát a harcra, hogyha majd megnő érett, talpraesett nő legyen belőle, aki képes megállni a saját lábán. Látta ő, és tudta, hogy az asszonyok, és a legtöbb lány - bár kétségtelen -, hogy egy némelyik szépen ülte meg a lovat, és tudott bánni a kapákkal, és a fejszékkel is, ám igazából egyik sem merte saját igazságát megvédeni, és ha kellett szembe menni a Shogun, mint legfőbb tartományúr szent. akaratával.
- Figyelj lányom! Te most nagy útra indulsz! Azt akarom, hogy felkészülten várd az életet, és neked ne szabja meg senki hogyan, miképpen élj! Most pedig lássunk a gyakorlatokhoz! - adott bölcs intelmet lányának a szamuráj. Megtanította tanaka-kardot forgatni, fürgén röppenő, halálpontos íjjal úgy lőni, hogy akár még bekötött szemmel is bármikor eltalálja a célt, Háromágú villás kézifegyverrel úgy küzdeni, hogy akár még egyetlen vágás, szúrás is másnak azonnali életébe kerüljék.
Mikor a kislányból tizennyolc éves érett, szemfüles, karakán nő lett úgy döntött egyedül fog rendelkezni sorsa felett. Összecsomagolta hát batyukba kötött holmiját, és egyetlen, megbecsült, legszebb kimonóját, melyet valamikor az édesanyja is viselt, majd érzékeny, szomorú búcsút vett apjától, és elindult Európa felé átkelve a nagy óceánon, hogy megnézze a föld más tájain hogyan élhetnek az emberek.
Az első szigetország, ahova eltévedt Anglia volt. Amikor lekéredzkedett a teherhajóról - amin utazott -, a legtöbb külföldi járókelő bizony jócskán megbámulta kissé szegényes, rongyos, gyolcs ruháit, ám a hölgy senkivel, és semmivel sem törődve határozott, egyenes tartással, felemelt fejjel lépkedett London utcáin. S bár voltak olyan garázda elemek, akik elkövették azt a pökhendi meggondolatlanságot, hogy már a legelső nap kiakarták rabolni a lány vitéz harciassággal, és furfanggal karatézta le őket úgy hogy a négy jómadár férfinak menten inába szállt a bátorsága.
Később egy karateoktató edzőteremben kapott állást. Kezdetben mint takarító alkalmazott, hiszen alig ismerte az angol nyelvet, iskolába alig-alig járt, majd amikor a feketeöves edzőt is megszégyenítő harci gyakorlatokat mutatott, és jó párszor azonnal a földhöz vágta a termetes edzőt már sokan legendás edzőként kezdték emlegetni, és sokan egyedül csak miatta fordultak meg az edzőteremben. Néhány hónapra rá már fizetést is kapott. Pár hónap múltán mégis úgy érezte, hogy muszáj tovább mennie, hiszen kíváncsisága mellett olyan sok hely akad még a nagy Európában, ahol még nem járt. Angliából Franciaországon át Németországba vezetett az útja, ahol konditeremben kapott szintúgy állást, és ahol szintúgy remek, példás előmenetelű munkaerőnek bizonyult. Ebben az országban is sokan emlegették, és hogy visszavárják őt, hiszen kevés a jó munkaerő, és a szakember.
S bár akadtak szép számmal jóképű, módos foglalkozású férfiak, akik randevúra akarták hívni a nő mindegyikre nemet mondott, hiszen tudta, és érezte, hogy sorsa már meg van írva, és azonnal felfogja ismerni szívével azt, akit neki rendelt az ismeretlen végzet.
Később elvetődött Budapestre is, ahol feltűnt neki mennyire idegenkedve, arrogánsan viselkedik vele a legtöbb ember.
- Miért nem lehet mindenütt kölcsönös empátia-tolerancia? Ezek itt majd szétszedik egymást! - jegyezte meg amint végig sétált a Ferenciek-terén, vagy a Rákóczi úton. Hogy jobban megtanulhassa az angol nyelvet spórolt pénzéből tüstént könyvesboltba ment, és összevásárolt számos tankönyvet, melyben részletesen le volt írva, el volt magyarázva az angol nyelvtani szabályrendszer. S bár tudta jól, hogy jobb lett volna iskolába mennie, miután senkit sem ismert a fővárosban elhatározta, hogy autodidaktaként egymaga sajátítja el a nyelvet. Így pár hónap alatt beszélni kezdett valamilyen különleges keverék nyelvvel fél úton az angol-magyar között, de kézzel-lábbal is igen-igen jól megértette önmagát.
Egy kedves, szimpatikus, idős házaspár mellett albérleti lakásba költözött, és minden vágya volt, hogy egyszer saját lakása legyen. Erre azonban még jócskán várni kellett, mert az egyik belvárosi étterem, ahol mosogatóként munkát kapott igen-igen fukarul mérte a juttatásokat, és a fizetést saját alkalmazottai számára, és emellett az étteremtulajdonosról is az a hír járta, hogy előszeretettel kezd ki a friss pipihúsokkal. Amelyik lány igényesen csinos, stílusos volt, az jobb ha tovább állt innen. Ám a talpraesett, japán lány úgy mogyorón rúgta a tulajdonost, és védelmébe vette munkatársnőit, hogy az étterem vendégei egy emberként gratuláltak neki, amikor nagy híre ment, hogy létezik egy harcos amazon, aki megvéd bárkit, aki rászorul.
Itt is tüstént számos olyan jóképű ember jelentkezett, akik valóságos élet-halál küzdelmet vívtak az egyszerű, szerény japán lány kegyeiért. Aztán egyszer csak váratlanul, mint amire senki sem számít előre egy szép napon egyszer csak ott állt egy buszmegálló sarkán egy átlagos, kissé pufók-termetű fiatal férfi, aki éppen tétován, szomorkásan maga elé bámult. Így tűnt, mintha végig akarná gondolni egész eddigi viszontagságosra sikeredett életét, miközben a buszra várt.
- Hello! How are you? - tudakolta meg a japán lány az ismeretlen idegent, hogy van?
- Thank you! I'm fine! - válaszolta szomorkásan, mint akinek gondjai vannak.
A japán lánynak szinte azonnal ismerős volt valahonnét a férfi zöld szeme. Talán a japán bonsai kerteket juttatta eszébe, melyeket főként az apja szokott gondozni. Úgy döntött, hogy nem lesz tolakodó, de elkíséri egy darabig ezt a szimpatikus embert.
 Együtt szálltak fel az Erzsébet-híd irányába közlekedő buszra. A férfi a busz hátsó ülésére ült le, mintha kerülné a nagy felhajtást, vagy éppen szemmel akarná tartani a fel-leszálló embersokadalmat, mely - úgy tűnt -, az utazással egyre csak nő.
Egy idős, totyogós nénike szállt fel a Bach-csomópontnál, s mivel ebben a forgalmas téren rengeteg ember megfordult a férfi úgy döntött átadja neki helyét. A japán lány ezt különösen kedves, és tisztelő gesztusnak tekintette, elvégre ő egy hagyománytisztelő országban nevelkedett.
- Tessék parancsolni! - állt fel helyéről előzékenyen a férfi, és óvatosan segített leülni a nénikének. A busz közepére ment, ahol beszívhatta az elhúzott ablakokon beáramló friss levegőt.
A japán lány le nem vette róla a szemét. Egyre inkább vonzódni kezdett hozzá, mint a mágnes.
A férfi az ördögárok utáni megállónál szállt le a buszról. Úgy érezte jót fog tenni egy üdítő séta a szabadban. Legalább addig is valamicskét kitisztulnak zaklatott gondolatai. Nem vette észre a japán lányt, aki szintén leszállt a buszról, és azonnal követni kezdte.
 Úgy tűnt, mintha a férfi vállait súlyos terhek nyomnák. Boldogtalannak tűnt, és úgy nézett ki, mint aki bármelyik percben elsírhatja önmagát.
 Yena Takagi kicsit közelebb merészkedett, majd mintha csak keresne valamit a földön, amit elvesztett mellette termett.
- Nagy bánat? - kérdezte bizonytalan nyelvtudással, még keresve a szavak jelentése között.
- Köszönöm kérdését! Kicsit szomorú vagyok! - a férfi tudhatott egyet-mást a távol-keleti kultúráról, mert mélyen meghajolt. A japán nő számára ez is felért egy kedveskedő gesztussal.
- Elkísér? - kérdezte újfent, amikor úgy tűnt a férfi máris tovább indult.
- Ha szeretné? - kérdezett vissza a másik, mire Yena nem tudott mit felelni, és inkább újfent meghajolt, mire a férfi szintúgy fejet hajtott.
- Szép idő! - jegyezte meg csak úgy a levegőben. - Szeret időt?
- Kellemes! Mégis minden évszaknak megvan a maga szomorúsága.
- Mit csinál?
- Egy könyvesboltban dolgozom, de írok is!
- Mi az hogy írás? - kérdezett nagy, csodálkozó mandulaszemekkel.
A férfi úgy tett, mintha kézfejével éppen írna a levegőben. Ha szavakkal nem megy a kommunikáció valahogy kénytelen az ember beszédbe elegyedni.
- Szeretem írás! - jelentette ki kisebb büszkeséggel a lány, és fitos orrát magabiztosan megemelte.
- Én is!
A japán nő ezermillió dolgot szeretett volna megkérdezni ettől a rendkívül tisztelettudó, kedves, szimpatikus idegentől, mégsem tódultak szájára a szavak. Néha nincs is szó szavakra ahhoz, hogy pontosan tudjuk, és érezzük mit gondolhat a másik felünk.
- Van család?
- Édesanyámmal élek! Ö... mama... - próbálta a férfi magyarázni. Yena most először érezte úgy, hallgatván a férfi kellemes, mély hangját, hogy füléig elpirul, és valami nagy harmónia költözik a szívébe.
Amikor a férfi hazament lakására. Azonnal bemutatta édesanyjának a kedves, előzékeny japán nőt, aki rögtön családtagként fogadtak. ,,Jó volt végre tartozni valahová!" - gondolta Yena.

BÖRTÖN-ÁLMOK

Egyre különösebb rémálmai voltak. Már kislány korában is sokszor álmodta azt, hogy egy labirintusszerű erdőben bolyong kísérteties bagolyhuhogásokkal, vészt jósló farkasüvöltésekkel karöltve és egy-egy eltévedt, károgó holló szállt el feje felett, hogy az őszies erdő csontvázkarú fák ágaira telepedjen. Mintha az erdő lakója mindegy szálig a kétségbeesetten sírdogáló, árva, és elveszett kislányt figyelné kíváncsian, mert még sohasem láthattak embert ezen a világon.
A reggeli ébredés szinte minduntalan szomorú rádöbbenés is volt a dolgok változhatatlanságába. Az embernek kipihenten, frissen kellene felkelnie az ágyából, nem pedig úgy, akár az elhasznált, viseletes kapcarongy. Már javában húszas éveinek a végén járt, és bár pontosan tudta, hogy a felnőtt élete milyen nehézségekkel, kihívásokkal néz szembe naponta egy idő után valóságos, frusztráló teherként élte meg, hogy a legtöbb ember vagy kiakarja használni, és csupán csak azért barátkozik vele, mert hasznokat, kiváltságokat remél tőle, vagy a legtöbb férfi azonnal le akart vele feküdni, mintha egy olyan tárgy volna, amit az ember bármikor igénybe vehet kedve szerint.
Egy idő után csak fekete, emós cuccokban járt. A használt ruha kereskedésben szeretett legjobban vásárolni, mert ott igényes, márkás, minőségi ruhákat lehetett venni, míg egy-egy ruhaboltban sokszor méregdrágaság uralkodott. Kedvenc cipője is jobbára egy fekete, szegecselt motoros bakancs volt, akivel a mohó, követelőző teremtés koronáit mogyorón rúghatta, ha erőszakosan akartak nyomulni. Már több alkalommal előfordult, hogy egy-egy szabadtéri koncerten, vagy a Sziget fesztiválon lévő kanos embereknek ő látta el a baját, hogy barátnőit védelmezze.
- Hé csajszi! Egész nyugodtan elmehetnél akár még kidobó embernek is! Állítólag jól fizetnek az éjszaka világában. - vetette fel ötletként egyik barátnője.
- Kösz a tippet! Majd még gondolkodom rajta! - igazából nem akart sohasem verekedni, másokat megalázni, de az élet valahogy mindig ellentétesen, agresszióval reagált ösztöneire, belső megérzéseire.
Nyakára kötötte a pántokkal kivert bőrnyakörvet, s bár egy nyaklánc tetszetősebb, és esztétikusabb lett volna, mégis úgy gondolta, ha eléggé félelmet keltő, akkor senki sem bánthatja. Bezárta lakása ajtaját, motorjára pattant, nagy gázt adott és elindult a pszichológusához.
Még legközelebbi hozzátartozóinak, és ismerőseinek sem mert arról beszélni, hogy pszichológus segítségét kérte gyermekkori bántalmazásainak hatékony feldolgozásához. Jól is néznénk ki, ha bárki megtudná, hogy Judit egy agyturkászhoz jár. Még emlékezett rá, hogy egyik volt kollegáját valósággal ízekre cincálták szét munkatársai, és később - amikor már az igazgató fülébe is eljutott a dolog -, azonnal kirúgták az állásából. Miért nem lehetnek az emberek empatikusabbak, kicsivel toleránsabbak. Mert ilyen időket élünk! Igen! De ez nem lehet mindig kifogás! - gondolta.
A pszichológus egy elit budai környéken a Rózsadomb közelében székelt egy modern stílusú irodában. A helyről kapásból ordított, hogy ide gazdag, tehetős emberek járnak csak, akik jó borsos áron szeretik kiteregetni legféltettebb titkaikat. A brummogó motorbiciklit leállította, és a biztonság kedvéért biztonsági láncokat is csatolt rá, elvégre megélhetési bűnözés van.
Az elektromos kaputelefonon háromszor csengetett mire egy kellemes női hang szólt bele:
- Tessék? Kit keres?
- Jó reggelt! Jutka vagyok, és a kilenc órási foglalkozásra jöttem! Bemehetnék?!
- Jó reggelt Jutka! Jöjjön csak!
Automatikusan, berregve kinyílt a kapu, és Jutka bukósisakkal kezében kissé tétován belépett. Minden embert elfog olykor-olykor a félelem. Ezt nem volna szabad szégyellni, mégis Jutka úgy érezte, hogy saját vagány imázsa kerülne bajba, ha ez kitudódna. Szintén hármat kopogott mielőtt belépett volna az irodába.
- Bocsánat! Rosszkor jöttem? - kérdezte tétován.
- Egyáltalán nem! Fáradjon be! - középkorú hölgy állt fel kényelmes irodai székéből, és kézfogással üdvözölte. - Hogy telt az éjszaka? Még mindig vannak visszatérő rémálmai?
- Nem nevezném őket szimpla rémálmoknak tudja... inkább olyanok, mintha összefüggő látomások lennének, melyek a jövőre figyelmeztetnek.
- Ez érdekesen hangzik! Meséljen róluk részletesen! - a doktornő máris tollat, jegyzetpapírt vett elő, és gyorsírással serénykedve körmölésbe kezdett.
- Mit lát az álmaiban?
- Szinte mindig egy erdőben vagyok! Olyan mint egy hatalmas útvesztő, vagy labirintus, amiből nem lehet kiszabadulni. Aztán egy síró kislányt látok futva rohanni farkasüvöltések, és bagoly huhogások között. Néha hollók köröznek a fejem felett! Eléggé rémisztő, és hátborzongató szokott lenni. Amikor felriadok sokszor képtelen vagyok megnyugodni.
- A kislány csak sírva rohan? Más egyebet nem csinál?
- Nem tudom... nagyon megvan ijedve... olyan, mintha folyton keresne valakit, vagy valamit...
- Nos hát... meglehetősen tágak ezeknek a rémálmoknak a jelentései. Amikor reggel felébred, hogy érzi magát? Zaklatott, kimerült, esetleg...?
- Mint akit ledarált egy buldózer!
- Értem! Nos! Próbálja meg egy füzetbe rögzíteni ezeket a rémálmokat. Minden részletet aprólékosan írjon le, és a következő alkalomra hozza magával! Megnézzük, hogy mire jutunk! Rendben?!
- O.K. Semmi gond! - a motordzsekis lány felállt, kezet fogott a doktornővel és elment a munkahelyére.
Másnap mindent úgy igyekezett csinálni, hogy a pszichológussal megbeszélték. Éjjeliszekrényére - már jó előre -, kikészítette a jegyzetfüzetét a tollal, majd lekapcsolta a villanyt, és várta hogy fogságba ejtsék álmai.
Álmaiban újra egy kislányt látott kétségbeesetten rohanni a sűrű, sötét, veszélyes erdőn át, aztán a kislány meglátott egy őzgidát, és az mutatta neki a kivezető utat a rengetegből.
Gyorsan tollalt, füzetet ragadott és mindent lejegyzett, ami csak az eszébe jutott; kezdve sok-sok apró, vagy jelentéktelen részlettel, melyek lényegesek lehetnek.
Még aznap felkereste a pszichológusnőt pontban reggel kilenckor és bőségesen igyekeztek annyi információt belesűríteni a foglalkozásba, amennyit hatvan perc alatt egyáltalán lehetséges.
- Az antidepresszánsok használatával hogyan áll? - kérdezte a doktornő.
- Nem használok semmilyen gyogyószert, legfeljebb csak ha gyötör a megfázás, vagy az influenza.
- Azért kérdeztem ezt, mert számos páciensem van akik használnak bizonyos természetes eredetű gyógykészítményeket. A jogával próbálkozott már?
- Ugyan már doki! Ne röhögtessen! A joga azoknak való, akiknek jobb dolguk sincsen egész nap, mint a világmindenséget kutatni, meg filozofálgatni.
- Ebben sajnos nem értünk egyet! Nagyon jó, hogy leírja az álmait. Én bizonyos instrukciókat adhatok arra vonatkozóan, hogy mikre figyeljen oda, ha álmodik. Az első és legfontosabb: a nyugodt, harmonikus, mély alvás megteremtése. Egyből elszokott-e aludni, vagy vannak ciklikus változásai?
- Ezt hogyan kellene érteni? - nézett rá tanácstalanul.
- Úgy értettem, hogy mélyen alvó, vagy időbe telik mire kikapcsol, és megnyugszik, mert ez roppant lényeges!
- Úgy mondanám, hogy erősen változó! Ha jó napom van akkor könnyebben ellazulok, de egyébként nagyon éberen szoktam aludni. A legkisebb neszre felébredek.
- Nos! Erre is megvannak a relaxációs, és lazító technikák, melyekre muszáj kicsit gondot és időt fordítania. Emellett rendes kezelő, vagy szakorvosnál járt-e már?
- Tudtommal még makk egészséges vagyok! Miért kérdi?
- Úgy vettem észre, hogy Ön nem őszinte velem! Valamit elhallgat, ami befolyásolja egész hangulatát, és közérzetét! Igazam van?!
- Lehetséges... Mit szeretne, mit mondjak?!
- Nézze! Orvos és páciens között a bizalom legelső alapja a diszkréció! Ami ebben az irodában elhangzik az köztünk marad! Nem kell aggódnia, hogy bármi is kiszivárog a falakon túlra! Tehát?! - a doktornő kérdően nézett rá, mintha szuggerálni, vagy ösztönözni akarná, hogy valljon be mindent.
- Tudja doki kislányként történtek velem dolgok, és több évtized is eltelt azóta, hogy még mindig nem voltam képes megbocsátani se másoknak, sem pedig magamnak... - hangja őszinte volt, és nagyon megviselt.
- Ezt őszintén sajnálom! Ha gondolja nyugodtan beszélgethetünk róla, de ne feledje el kérem, hogy a saját életével mindenkinek egymagának kell szembenéznie. Én segíthetek!
- Köszönöm! Tényleg, és nagyon hálás is vagyok! Tudja a legtöbb emberrel nincs bajom csak azok zavarnak, akik mindig úgy kezdik, hogy ,,na! Itt egy dilinyós, aki dilidokihoz jár! A másik, hogy sokszor kértem életemben segítséget, és sajnos csak magamra számíthattam!
- Nézze! Továbbra is azt javaslom, hogy bátran keressen fel, és együtt igyekezni fogunk megoldani minden szóban forgó problémáját.
- Ez jól hangzik! Akkor találkozunk a jövő héten, ugye?!
- Természetesen. Viszont látásra!
Mielőtt kiment volna az ajtón a fiatal, extravagáns kinézetű lány szándékosan lehalkította szomorkás hangját és csak ennyit mondott kissé fenyegetően: - Ne verjen át, rendben?!

NIRVÁNA-KARAVÁN

Már megint visszajöttek acsarkodva
az orron vert kutyák.
S én még mindig nem értem,
hogy itt kell maradnom,
rabolnom drágán elvesztegetett
mihaszna időmet, mert mindenki
– ki számíthat rám -, azt várná el,
hogy igazoljam őket.
Nősüljek, gyereket neveljek,
munkába menjek.

Szándékaimban kristálytiszta kívánság
s alamuszi vakszerencse ragyog.
Nem vagyok s lehetek már senkié sem,
hiszen a boldogság is rég elkerült,
vagy kifosztott.
Csakis a mosolygó,
agymosott idióták ölhetnek azzal,
hogy szándékos katarzis lámpaoltást,
kortárs kultúra-rongálást csinálnak azzal,
hogy a talpnyalókat juttatják díjakhoz,
katedrákhoz, vagy könyvtárakba.

Szirupos sötétségekben kicsit mindig rettegek.
Mert pufók, barátságos,
Sziszifuszi-alkatomon nem látszanak meg
sosem a sokszor stigma-bélyegként
viselt lelki sebek.
– Mert gyávának, hajótöröttnek,
hitehagyottnak érzem magam!
Sokszor már minden
s mindenki ellenemre van!

Hosszan kinyújtott, búgó,
romantikus hang szól bele a kagylóba,
mintha az egyetlen-Valaki őszintén
megígért volna valamit,
s most azonnal megszegi.
Lágyan ketyegnek szobám falán a flörtölő percek,
s egy papírdarab még
így is szaladni tud a tolakodó szél után.

Megnyirbált, derékba tört álmok útján
egyre kevesebb megváltó vigasztalás létezik.
Agyak gondolatai minden reggel
hidegvízbe merítkeznek,
hogyha esélyük van mindent
rögtön elfelejtsenek megszűntetvén
ezzel a tartós fájdalmakat.
Nem kellett már hontalan áhítat,
magakelletés,
vagy mézes-mázos ünnepi beszéd.

Már mind gyűlölték hasztalan
a nyilvános szerepléseket, kulturális vitákat.
Összeesküdtek mind, akár
a könnyű karcért könnyen lépre csalható,
szorgos cinkosok.
Hontalan, kidobni való semmiségekért
s jól tették ha egymást gáncsolták,
vagy közös torkukat sebezték,
mert a létbizonytalanság
e mostani korban mégiscsak veszélyesebb,
mint a megbízhatóság!

PALÁSTOLT IGAZSÁG



Ágika elmúlt tíz éves, amikor egyik nap zokogva, bosszúsan jött haza az iskolából. Már úgy kezelték szülei, mint nagylányt, akinek lakáskulcsot adtak, hogy be tudjon jönni, és akinek megtanították a biztonság és a felelősség elsődleges kritériumait.
Mit tehet egy gyerek akkor, ha egyszer csak gonoszkodó, pletykás osztálytársai fülébe jut valahonnan, hogy szülei nem is az igazi szülei, csupán csak magukhoz vették pici kisbaba korában? Amikor Ágika először meghallotta ezt el sem akarta hinni. Elvégre az már bizonyos volt, hogy ő szereti a kihívásokat, és minden leckére, házi, vagy iskolai feladatra a személyiségi fejlődésére befolyásoló hasznos tényezőként tekintett, és ha olyasfajta feladatokkal szembesült, amivel egy tíz éves lány nem tud megbirkózni mi sem természetesebb, hogy a felnőttektől kért segítséget. Nem így kissé teátrális, prédikálásra hajlamos, sokszor meghunyászkodó apja, és a talpraesett karakánságot túlzásba vivő anyukája, aki mindig arra nevelte gyerekét, hogyha igaza van álljon ki saját meggyőződése mellett.
Most viszont az elkeseredett, sírdogáló lánynak azzal kellett szembesülnie, hogy alig egy fél nap alatt totálisan romba dőlt az eddigi jól felépített, boldog, kiegyensúlyozott élete. Az első, és legfontosabb kérdése - melyet unos-untalan újra és újra megkérdezett önmagától -, miközben a házi feladatát írta, és később megpróbálta elterelni örökösen forgó gondolatait, hogy szülei miért tartották annyi éven át tökéletes hazugságban? Egyáltalán miért nem próbáltak meg beszélni vele arról, hogy hogyan született? Kik lehettek az igazi szülei? Vagy miként került hozzájuk? Minél jobban koncentrált zavaros gondolatai annál inkább összekuszálódtak, összefolytak míg végül egy olyan homályos, és ismeretlen masszába keveredett, ami szabályosan meggátolta azt, hogy logikusan átgondolhatott volna mindent.
Ledőlt ágyára, magához szorította kedvenc plüssállatát, és sírdogált, amíg előbb az apja, és nem sokkal később az anyja is hazajöttek a munkahelyükről.
- Szia kis tücsök! Hogy vagy? Milyen volt a suli? - kérdezte kissé gondterhelt apja, akinek mindig motorolaj, és bagószaga volt. - Hé? Mi történt? Csak nem sírtál? - leült kiságya szélére, és megtapogatta homlokát, mintha hőemelkedésre gyanakodna.
- Jaj, apu! Miért nem mondtátok, hogy én nem vagyok igazi! - pityergett.
- Na! Enyje no! Hát ezt még hogy érted?! Mit jelent az, hogy nem vagy igazi? Hát micsoda kelekótya butaság ez! - zsebkendőt vett elő, és megpróbálta ügyelten óvatossággal felitatni lánya szomorú könnyeit.
- Az iskolában a többiek azt beszélték, hogy én árva vagyok, és ti vettetek magatokhoz! - felelte, és nem volt olyan felnőtt, akinek azonnal ne esett volna meg a szíve az ebben a percben teljesen védtelen, és kiszolgáltatott kislány láttán.
- Na, ccssss! Kérlek ne sírjál! - karjaiba vette gyöngéden, és megpróbálta megvigasztalni! Nem tudom, hogy kik mondták, de nagyon gonosz gyerekek lehetnek, ha téged ez ennyire felzaklatott, és megrémisztett. - óvatosan megsimogatta vállközépig érő, sűrű, barna haját. - Éhes vagy? Kérsz egy kis csokit?
- Apu! Annyira félelmetes volt! Mindenki úgy nézett rám, mintha egy kis egér volnék! Ez nagyon rosszul esik... - hüppögött visszafojtottan.
- Drága kincsem! Az ilyesmit nem szabadna meghallanod! Az osztálytársaid sokszor nagyon gonoszul tudnak viselkedni, de ez azért van, mert lehet, hogy ők sem értik a helyzetet. Anyu nemsokára hazaér, akkor leülünk közösen, hármasban és jól átbeszéljük a dolgokat! Na? Mit szólsz hozzá?! - nézett rá kérdőn, válaszra várva, de Ágika inkább befordult az ágy másik felére, és csöndes maradt.
- Fel a fejjel prücsök! Ha kell valami a nappaliban leszek! - óvatosan behajtotta a gyerekszoba ajtaját, bízva benne, hogy a kislány előbb-utóbb csak előjön.
Az anyuka aznap szintén holtfáradtan jött haza munkahelyéről, és gondolatban azt kívánta bárcsak lazíthatna egy keveset; vehetne egy forró fürdőt, vagy ehetne egy finom vacsorát, miközben nem kell folyton azon törnie e a fejét, hogy milyen teendők fogják várni.
- Sziasztok! Megjöttem! - köszönt hangosan, mikor belépett az ajtón. A gyerekszoba ajtaja enyhén behajtva. ,,Ez rosszat jelent!" - gondolta. Átment a nappaliba, ahol férje könyvvel a kezében üdvözölte:
- Szervusz szívem! Milyen napod volt?
- Jaj, ne is kérdezd! Majd leszakad a lábam! A női cipősarkak a legrosszabbak a lábnak, amióta csak a cipőket feltalálták. Nagyon elfáradtam! - vett egy mély lélegzetet, majd kifújta a levegőt. - Ági merre van? Neked milyen napod volt?
- Semmi különös! A szokásos! Viszont a lányunk megtudott valamit, amit jobb lett volna, ha mi közlünk vele!
- A gyerekszobában van? Mit mondott?
- Nagyon csúnya dolgokat vágtak a fejéhez az osztálytársai! Azt mondta, hogy ő árva, akit örökbe adtak!
- Oh! Szegény kis angyalkám! Mindjárt beszélek vele, csak átöltözöm! - gyorsan besietett a hálószobába, és átöltözött otthoni ruhába, majd berohant a gyerekszobába.
- Kicsikém! Hát hogy vagy? Nagyon bántottak? - vette ölelő karjai közé a megrémült, kisírt szemű kislányt.
- Jaj, anyuci! Annyira gonoszak voltak velem! Miért csinálták?
- Nem lesz semmi baj drágám! Nyugodj meg! Apáddal mi úgy gondoltuk, hogy még ráérünk ezzel a témával foglalkozni! De nagyon szeretünk, és imádunk téged! Tudod nekem nem lehetett gyerekem, és nagyon szerettünk volna, így örökbe fogadtunk!
- Anyu! Ez annyira... igazságtalan volt... - remegett a hangja.
- Szívem! Mi csak jót akartunk neked!  Kérlek nyugodj meg! Kérsz egy finom forró csokit? Gyere beszéljük meg a dolgokat! - az anyukának legalább tizenöt percet vett igénybe, hogy szó szerint mire rávette rendkívül szomorú, és becsapottnak érzett kislányát arra, hogy közösen egy asztalhoz üljenek.
Vacsoránál főként a szülők igyekeztek megbeszélni ügyes-bajos dolgaikat, míg Ágika jobbára csak szomorún hallgatott, vagy tányérját turkálta. Később segített asztalt bontani, majd mindenki újra elfoglalta helyét.
- Ágika! Kislányom! Mit szeretnél kérdezni? Mire vagy kíváncsi? - inkább az anyuka volt, aki kissé erőltetett, mézes-,mázos hangon kezdett beszélgetést kezdeményezni, mert félő volt, hogy az apukának ez nem sikerül.
- Hol vannak az igazi szüleim? - talpraesett kérdés volt. Ágika ennél lényegre törőbben, egyértelműbben már nem is fogalmazhatott volna.
- Biológiai anyukád születésedkor sajnos meghalt! A vér szerinti apádról nem sokat tudhatunk!
A kislányon igencsak meglátszott, hogy szabályosan úgy kell minden egyes szót bensejében megemésztenie. Hosszan, mélyen maga elé meredt, és hosszú percekig szótlanul ült az asztalnál, míg nevelőszülei aggódva, kíváncsian, izgatottan figyelték minden miccenését. Kis idő múlva alig hallhatóan megszólalt:
- Ugye szerettek még? Ugye nem vagyok árva? - könnyes, elveszett barna szemei kétségbeesetten, kiszolgáltatottan világítottak. Mintha ellopták volna eddig idillinek tűnő gyerekkorát.
- Jaj, édesem! Hát persze hogy nem! Rajongásig szeretünk téged! A mi lányunk vagy! Ezt sose feledd!
Aznap több szó már nem esett. A szülők, és Ágika is lefeküdt. A kislány azonban még jó sokáig ébren maradt, és életéről, jövőjéről gondolkodott. Mindig ugyanaz a kérdés járt kis fejében: ,,Miért nem árulták el neki az igazat? Egészen biztos, hogy csupán nem akarták megbántani, és felzaklatni!" - addig, addig töprengett mígnem hajnali fél három lett. Éjszakás műszakos apja csöndesen kinyitotta a bezárt bejárati ajtót, hogy munkába menjen, és egy futó pillantásra benézett a gyerekszobába. Ágika a takarót fejére húzva megpróbált alvást színlelni, és szuszogást utánozni. Ki tudja? Lehetséges, hogy a közeljövőben színésznő lehet belőle. Apja megnyugodva nyugtázta, hogy a gyerek bizonyára alszik. Legalább kipiheni a zaklatott, és szomorú nap történéseit.
Másnap Ágika kissé másnaposan, fáradékonyabban ébredt mint szokott fél hétkor. Anyukája csikizte meg kis lábacskáit, hogy végre kikeljen az ágyból:
- Hahó! Kis álomszuszék! Ideje felkelni! Mindjárt iskolaidő! - óvatosan lefejtette lánya fejéről a takarót. Akkor látta meg, hogy kislánya egész éjjel nyugtalan volt, és alig hunyta le a szemeit.
- Drágám! Nem vagy jól? Miért nem bújtál hozzám, amikor apád hajnalban elment?!
- Gondolkoztam... - felelte töprengve.
- Figyelj! Beszólhatok az osztályfőnöködnek, hogy nem érezted jól magadat! Ma inkább marad itthon! Mit szólsz hozzá? - az anyuka csak azt szerette volna, ha kislánya megbékél a helyzettel. 
- Anyu! Már nagylány vagyok! Ki fogom bírni! - a kislány, mintha megrázta volna magát máris kikelt ágyából, majd rendbe szedte magát, elfogyasztotta reggelijét, és szomorkás mosoly kíséretében elindult az iskolába, abban a reményben, hogy gonoszkodó osztálytársai kicsit talán megértőbbek lesznek vele, mint a múltkor.     

MÉRFÖLDKŐ



Tóhelyi Aliznak ma különösen fontos, és különleges napja lesz. Ma van a tizennyolcadik születésnapja. Tehát már nem kislány, hanem erős akaratú, kiegyensúlyozott, ambíciókkal teljes, fiatal felnőtt, talpraesett nő, akit egyre jobban érdekel nem csak a felnőtt világ, de a férfiak társasága is. S míg legjobb barátnői - akik közül egyet-kettőt a mostani partira is szívesen meghívott -, már túl vannak bizonyos szexuális dolgokon, addig Aliz mindig is úgy képzelte, ha egy nő és egy férfi sorsszerűen találkozik egymással, akkor is mindenképpen legyen romantikus, és filmbe illő.
Gazella-szökkenéssel huppant ki hosszú, téglalapszerű ágyából, mely közvetlenül a nagyméretű kockaablak alatt terült el. Apja külön neki alakította ki a tetőtéri szobát, mint afféle kis toronyszerű kuckót, ahova mindig elvonulhatott, ha bánatos volt, kétségek gyötörték, vagy ha egyszerűen csak magányra vágyott, és arra, hogy átgondolhassa - mostanság -, meglepően összetett, és kissé zaklatottan sikeredett életét.
Szülei rettentően büszkék voltak egy szem lányukra, és mindig igyekeztek úgy terelgetni őt, hogyha egyszer belefogott valamibe, akkor azt tisztességesen csinálja is végig. Aliz ezért végezte el az unalmas gyöngyfűzést, varrótanfolyamot, szakács, és barkács tanfolyamokat járt is, így tizennyolc éves fejjel, és jónéhány praktikus, mindennapokban jó szolgálatot adható gyakorlati ismerettel lehetett gazdagabb.
Volt a gimnáziumban egy furcsa, szemüveges srác, aki - amolyan különleges csodabogár számba ment -, és aki úgy viselkedett vele, akár egy romantikus lovag. Kihúzta az iskolai büfé előtt felállított asztalok mellett a műanyag széket, ha le szeretett volna ülni. Bármikor vett neki rántotthúsos, uborkás szendvicset, és az egész fiúban volt valami különleges megfoghatatlanság, melyet alig-alig mert bárkivel is megosztani. Aliz megtiszteltetésnek vette, ha csak találkozhatott vele. Egy idő után mindig is mesterkedett, hogy - főként a hosszabb idejű nagyszünetben -, ő is inkább a tanteremben maradt a fiúval, és csöndes, szerető alázattal figyelni kezdte. Tanulmányozni, elemezni kezdte a különös fiú minden aprólékos, és precíz  mozdulatát. Ha a fiú papírt, vagy füzetet vett elő, és bal kézzel éppen leírt valamit azonnal megfigyelte, hogy pufók, furcsa ujjaival nem fogja a ceruzát, vagy a tollat - de egyenesen úgy markolja vaskosan, görcsösen, mintha legalább is az élete múlna rajta.
Aliz hajlamos volt rá, hogy hamar elunja magát, így gyakorta megesett, hogy körbe-körbe járkált az adott tanteremben, vagy kinézett a nagyméretű ablakon, mely mellett volt egy-két nyírfa, és figyelte hogyan beszélgetnek, csipognak egymás között incselkedőn, és kíváncsiskodva a madarak. Persze ravasz is volt, mert fél szemmel, és fél füllel mindig szemmel tartotta a fiút. Még így is legalább két teljes évébe került, mire megmerte vallani belső, titkos érzéseit, és nyakig elpirult, amikor egy szép napon a fiú elé állt, akit éppen kigúnyolták csodabogárszerűsége miatt önző, és gonoszkodó osztálytársai; leült vele szemben, mélyen zöldes szemei közé nézett, mint aki vallatni akar, és kissé remegve, tétováskodva kimondta, hogy szerelmes belé.
Persze a fiú úgy meghökkent, mint aki elsőre nem is akar hinni a fülének. Egy ilyen bomba csajszi egyszerűen csak odamegy hozzá, és szerelmet vall. Ez a huszonegyedik században szinte merő képtelenségszámba ment. Először ő is jócskán elpirult, és annyira zavarban volt, hogy majdnem leesett a padjában székéről.
- Ö... ö... ö... csodás... - nyögte ki jó sokára.
Aliznak úgy mesélték minden lében kanál, és kissé szeleburdi barátnői, hogy a csókolózásnak egyetlen titka van: megfelelően kell venni a lélegzetet. Kinek hogy. Mint később kiderült a jófej srác inkább csak azért nem mert levegőt venni, mert azt gondolta, akkor Aliz már nem szeretné őt, ezért egyre kékülni-lilulni kezdett, mire a közel tizenöt perces csók végéhez érkezhettek.
- Na? Milyen volt Péter? - kérdezte pirospozsgásan, sugárzó örömmel.
- Bocsánat... egy kicsit... szóval... nyálas... - alig kapott levegőt, de nem mert szólni, mert az férfiatlan lett volna. Különben is, hogy néz az ki, hogy valaki még életében nem csókolt meg egy lányt se.
- Szerintem jól csináltuk, bár igazad lehet a nyál egy kicsit soknak tűnt!
Később Aliz - főként romantikus filmekből próbálta meg kitanulni otthon, hogy az egész romantikus folyamat miként, és hogyan mehet végbe, és aztán később főként az iskolavécékben ki is próbálták. Arra viszont nagyon ügyeltek, hogy - legalább is egyelőre -, le ne bukhassanak.
- Figyelj csak Péter? Lesz egy szülinapi parti! Volna kedved eljönni? Nem kell ajándék, csak magadat hozd!
- ...És ha a barátnőid is ott lesznek...? - kérdezte félszegen, mint aki előre retteg a balsorstól.
- Az én vendégem leszel! Én majd leszerelem őket! - megszorította a másik kezét, és visszament órakezdésre a padjához.
- Bi-biztos, hogy nem lesz semmi baj...? - Péter egyre félősebb, rettegőbb lett, már csak ha belegondolt is abba, hogy mire képes egy-egy féltékeny, gonosz, irigykedő, lány, aki mindenáron felnőtt akar lenni.
- Ne izgulj már annyira! Jössz és kész! Ha valaki szemétkedik velem gyűlik meg a baja! - cuppanós puszit adott a másik pisze orrára.
A szombati szülinapi parti hamarabb elérkezett, mint azt Aliz gondolhatta volna. Sosem volt egy olyan beállítottságú lány, akit csak az ajándékok minősége, vagy pénzbeli értéke izgat, sokkal inkább kedvelte azokat a helyzeteket, mikor valami személyessel igyekeztek őt meglepni. Amikor anyukája póni lovaglást csinált a kertjükben, és beöltöztette eredetinek látszó cowboy-maskarába na hát az frenetikus volt. Vagy az első vezetés, amikor mindenben aggodalmaskodó, és féltő apja végre valahára átengedte neki a Suzuki volánját. S bár jó párszor önkéntelenül lefullasztotta a kuplungot azért Aliz mégis elmondhatta, hogy összességében átesett a tűzkeresztségen.
Barátnői valamivel ebédidő után érkeztek meg. Szokott, ünnepi, lezser, trendi-divatos rucijaikban. Aliz külön megkérte őket bizalmasan, hogy szüleinek mutatkozzanak be, mert az ősök az ilyesmit komolyan veszik, és nem akar máris felesleges balhét. Az egyik rocker-típusú barátnője hatalmasat köpött saját tenyerébe és így rázott kezet a jócskán meghökkent apjával, aki persze azonnal félrehívta lányát és közölte vele, hogy ez nem éppen a megfelelő viselkedési forma. De hát mit volt, mit tenni. Mégiscsak ő voltak a legjobb barátnői, hiszen már több mint hat éve ismerték egymást jóban-rosszban.
- Sziasztok csajok! Menjetek csak fel a szobámba! Mindjárt megyek én is!
A négy barátnő kuncogva, nevetgélve trappolászott fel a padlástéri szobába, ahonnét máris megszólalt jócskán feltekert metál, és kemény rockzene.
A szülők igyekeztek mindent jó előre eltervezni. Így Aliz apja fújta fel a lufikat - külön erre a célra vásárolt légkeveréses szivattyúval, míg az anyuka a tortát szolgálta fel. Aliz egyik kedvence volt a csokis répatorta, de nem zárkózott el az új ízek felfedezésétől sem. Viszont rajongásig szerette a marcipánfigurákat akárhány éves is az ember.
Mikor felhangzott a már jól ismert, gyerekes kis dalocska, és mindenki felköszöntötte az ünnepeltet éppen akkor toppant be félszegen, tétován, hosszas bocsánatkérések közepette Péter. Aliz éppen elfújta a gyertyákat, és gondolatban, titkosan azt kívánta, hogy élete álmai teljesülhessenek kerül, amibe kerül. Péter egy kifestett anyagtálat adott ajándékba Aliznak, és bár kissé ódzkodott tőle, hogy Aliz senkivel sem törődve megcsókolta Péter  ismét nyakig elpirult, amin Aliz szülei lepődtek meg a leginkább. Különösen az apja, aki később félrehívta egy kis ,,férfias beszélgetés" címen Pétert a nappaliba.
- Akkor hallgatlak kedves Péter? - tért rögtön a tárgyra a családfő, mert nem kedvelte a köntörfalazást. - Mik a szándékaid a lányommal?!
Péter kedvetlenül, feszülten feszengeni kezdett a fotelban, ahol üldögélt, mert érezte, hogy ebből a beszélgetésből semmi jó nem származik.
- Elnézést kérek Uram, de nem értem... mire céloz...?
- Előbb esküvő aztán közös élet, vagy már a közös életnél tartotok?! - szúros szemeivel valósággal Péter veséjébe is belelátott. Úgy tűnt, hogy inkább ítélkezik, semmint beszélget vendégével.
- Aliz fantasztikus lány... igazán nem akartam semmi rosszat... - csupán ennyit tudott mondani, mert időközben feltűnt Aliz boldogan, és sugárzóan, és puszit adott barátjának:
- Hát ti meg miben mesterkedtek?
- Tudod kincsem mi csak olyan férfias dolgokról beszélgettünk! Péter rendes fiúnak tűnik. - felelte az apja, majd inkább magára hagyta őket. Naiv, álmoknak hívő szerelmeseknek gondolhatta őket, akik még nem is tudják mit tartogat számukra a valódi élet.
- Péter! Nekem nyugodtan elmondhatod az igazat! Mit mondott neked az apám? - nézett a fiúval farkasszemet.
- Csupán csak megkérdezte, hogy előbb esküvőt szeretnénk-e, vagy csak közös életet, majd ez után bejöttél te!
- Ugye azért nem rémisztett halálra?!
- Hát... szó, ami szó egy kicsit tényleg rám hozta a frászt! Úgy tűnt nagyon aggódik.
- Tudom, de a saját életemet szeretném élni! Mi ebben annyira bonyolult?
- Szerintem minden normális szülő aggódik a gyerekeiért! Ez így van rendjén! Lehet, hogy csak azért nem bíznak még bennem, mert nem ismernek!
- Látod! Ezt nagyon csípem benned! Mindig tudod, hogy mit kell mondanod! - újabb cuppanós puszi ezúttal a húsos ajkakra, majd visszatértek a barátnők közé, akik javában falatozták a finom tortát.
- Te csajszim! Ez a torta valami eszméletlen! Az őseid tényleg értik a csíziót!
- Szerintem is! Haláli jó! - ezt a már a rocker lány mondta, akinek fekete rúzzsal kihúzott ajkain fennmaradt a tejszínhabok kisebb habos dombja.
- Hát... ismerhettek már! Nem igaz?!
- Te? Figyuzál csajszi! Miért kellett ezt a kis kocka nyomingert meghívnod a bulidba?
- Bocsánat, hogy? Hogy érted ezt?!
- Figyelj! Péter tényleg kedves srác, de szerintem olyan kis... tutyimutyi, meg nyámnyila! Azelőtt soha ez életben nem kezdtél volna ki ilyen kis kockákkal! Mi történt veled?
- Szerintem régebben még nem tudhattam, hogy milyen is a valódi világ! Most viszont úgy érzem, hogy felnyílt a szemem!
- Na és mesélj! Már megvolt a szex? Milyen nagy a srác szerszáma?! - kuncogott a rockerlány.
- Semmi közöd hozzá! Ez az én személyes magánéletemhez tartozik, még akkor is, ha ti vagytok a legjobb barátaim! - lett egy kicsit bosszús, és mérges.
- Jaj ugyan már csajszi! Most akkor megvolt az ágyjelenet, vagy még vártok vele?! - kíváncsiskodott ezúttal a másik is.
- Én még életemben nem láttam két ekkora pletykafészket! Hát jó! Ha tudni akarjátok! Isteni volt! Valósággal a mennyekben éreztem magam! Péter olyan fantasztikus ember, aki mindig tudja mi kell egy igazi nőnek! - Aliznak sikerült sikeresen elültetnie a bogarat, és a kíváncsiságot csajos barátnőinek a fülébe, hiszen másnap a szünetekben a legtöbb lány, mint a szorgos kis csibék máris izgatottan sürögni-forogni kezdett a meghökkent Péter körül, akinek fogalma sem volt arról, hogy Aliz miket mondott a háta mögött. A legtöbb lány annyira merészre és csinosra vette a figurát öltözködésében, és egyéb divathóbortjában, hogy saját pasijuk kezdtek féltékenyen Péterre tekinteni. Valaki például látványosan levegőbe emelte ökölbe szorított kezét, így jelezve, hogy Péter napjai meg lesznek számlálva, ha nem kopik le a dögös csajokról.
A legtöbb lány viszont annyira túlzottan kedves volt Péterhez, ahogy még sohase. Elhalmozták minden földi jóval. Valaki süteményeket hozott neki. Más pizzát, míg voltak olyan bevállalós lányok, akik saját bugyijukat adták oda a jócskán zavarban lévő srácnak, persze beleírták filctollal telefonszámaikat, és egy rúzsos csók kíséretében csak annyit mondtak búgó hanggal: - Hívjál fel szépfiú!
Később Péter és Aliz összetalálkoztak, és Aliz kénytelen volt mindent elmagyarázni a jócskán megsértődött Péternek, akinek még mindig fogalma sem volt, mi folyik körülötte.
- Miért kellett ezt csinálnod Aliz? - vonta kérdőre.
- Figyelj Péter! Én csak azt szerettem volna, ha egyetlen egy napra te is teljesen embernek gondolnád magad, és kibékülnéd önmagaddal! Ha hibáztam, akkor őszintén sajnálom, és természetesen vállalom a felelősséget! - hajtotta le bűnbánóan a fejét.
- Figyelj nagyon aranyos vagy, meg minden, de rettentően kínos volt ez az egész! Legközelebb inkább ne csináld! Jó?!
- Értettem! Ahogy gondolod! De azért őszintén remélem, hogy ettől még továbbra is együtt maradunk!
 Én is remélem...
Egymás kezét szorongatva, mint a szerelmesek lépkedtek tovább a gimnázium márványköves folyósóin.       

HOLT-LELKEK

Önmagát buktatta, gáncsolta el a város
e méltatlanul hitvány Ninivei pokol.
Mi lényegesnek tetszett
szájmaszkok mögé szorult,
töpörödött emberi gesztusok
– annyi se sok – groteszk
hiábavalóságok durranó léghajói lettek.
Egyszerre üvöltő, acsarkodó szemek,
ítélkező indulatok tettek köznapian igazságot.
,,Én voltam itt előbb!” – hosszanti,
kígyózó, világháborús sorok egy-egy hentes előtt.

Kiáltó öklökbe görcsölt,
feszülő mozdulatok még kiáltanának,
miközben jogokat követelnek:
Ki volt az igazi bűnös-felelős?!
– Pokol-örvények közt
szamárköhögős sebesült zihál,
ember-roncsok küzdenek,
miközben tiszavirág-reménységű
igyekezet is végső soron megfeszül.

Meztelenre vetkőznek
sorsdöntő kálvária-utak után holtak.
Konok, közönyös halottkémek már egykedvűen
pakolják kocsikra rongyokba csavart
testeit pestises koroknak míg létet-mentő
vakcina nincs-hazugságba fullad.
Börtön-lakásokon szükség-törvény
szerint kattan hétlakatú bilincs-zár.

A Lét átmenetté vált, akár a születés.
Öntudatlan megtestesülése egy
átmeneti látszólagos, könyörtelen állapotnak.
– Embertelen látszat felett pattogó,
tiltó-rendelkezések remélnek,
hogy többen már ne kaphassák el.
Holt terek felé tétova-árván kergetőznek
már az élők is szennyes csatornán.

Kiüresedett jövőben nem lehet
már több túlélést,
boldogulást segítő, büszke pillanat.
Láthatatlan hóhér-rendező kaszabolja,
szabja most e méltatlan gyilkos rendet,
melyről még nem lehet
bizonyosan tudni meddig ér!
Halálba-vivő gondolatok ócska,
aggastyán-kolonca húsunkba tép.
Együtt bukunk immár szike-csapdákban
túl sehonnai sötétségek felé.

Vonuló sorokban egymást tanítgatják elárvult,
hajótörött holt lelek túlvilágok élhető szabályaira.
Kötéltáncot kénytelen egyensúlyozva járni az,
ki önszántából légüres térbe tévedt!

ŰR-SÉTA

Pár évszázaddal ezelőtt még mindenki úgy gondolta, hogy a föld kering a nap körül, és nem fordítva. Ám a XXI. századi forradalmi technológiák szinte napról-napra híven bebizonyították, és megdöntötték jóformán az összes tudományos tételt, miszerint: űrturistákat is egészen nyugodtan küldhetnek a világűrbe és a gyarmatosításra szánt holdra. Elvégre, ha a módosabb, tehetősebb embereknek van rá pénze az űrkutatási és fejlesztési központ szinte bárkit fellőhet csupán annyi a dolga az illetőnek, hogy a kívánt összeget azonnal átutalja a megadott bankszámlára.  
Néhány stróman üzletember és agyonkozmetikázott, vagy éppen felnőttségük határát súroló, fiatalabb feleségeik előszeretettel béreltek ki saját használatra egyszerre több űrhajót is, hogy tegyenek egy kis felszabadító nyaralást az univerzum ismeretlen sötét vásznára. Így azok, akik csatlakozni kívántak vagy jócskán zsebükbe, pénztárcájuk mélyére kellett nyúlniuk - hiszen csillagászati összegekről beszélünk, melyet komolyan kell venni mindenkinek -, vagy ha ismeretségi köreikben megtalálhatóak voltak befolyásos személyek, hírességek is, akkor mi sem természetesebb, minthogy az illetőt is fellőtték az űrbe.  
Tüstént az összes celeb híresség, művészek, arrogáns, beképzelt színészek, és színésznők jelentkeztek a nem mindennapi utazásra, és szinte már zsigereikben érezték, hogy a jelenkor számára valóságos történelemet írnak. Hiszen kevés hétköznapi, vagy átlagember mondhatta el magáról, hogy nem csupán az űrben járt, de a holdon is tett egy kisebb idegenvezetői sétát. 
A luxusfeleségek sem hazudtolták meg önmagukat. S bár a gravitáció törvényei tökéletesen semmisnek bizonyultak az űrben a márkás, méregdrága francia pezsgőt - ha törik, ha szakad -, még így is kristálypoharakból itták meg. Bár a szkafander-kesztyűs kezekkel a poharak szinte hamar kicsúsztak a kezeik közül, és a drága, habzó, buborékos nedű súlytalan állapotában lebegett a levegőben, a gazdag feleségek egyetlen percre sem zavartatták magukat, és szinte botoxolt, ajakos halakként csücsörítő szájukkal cseppekként szívták magukba a pezsgőt.  
Egy-két színésznőnek még arra is volt ideje, hogy selfizzen, és egy tubus fogkrémet kenhessen szét sikeresen már egyébként is patyolatfehér fogsorain, melyet, mintha pástétom, vagy májkrém lenne előnyös élvezettel kezdtek kóstolgatni.  
A legvisszafogottabban az írástudók, és a remeték viselkedtek, akik tökéletesen megvoltak arról győződve, hogyha az ember már a világűrt és a holdat is meghódította. Sőt valóságos, és bizonyítható űrutazásokat szervez, akkor nemsokára közelget az ítélet napja, és ez az egész emberiség számára fenyegető, és pusztító hatású.  
Összességében viszont bátran kijelenthető, hogy mindenki halálosan izgalmasnak, és szenzációs ötletnek találta az űrturizmust. Egyesek még odáig is merészen, bátran elmerészkedtek, hogy egyszerre több kisebb bolygót, és hold-földet vásároltak fel, hogy a későbbiek folyamán majd a gyerekeik, és unokáik is jól jövedelmező űrturisták, és sikeréhes vállalkozók lehessenek.  
Az utazás alig vett igénybe pár órát. Még szerencse, hogy az űrhajót felszerelték plazmatévével, és dvd-lejátszókkal, így egy-egy élvezetes film nézése, és a sötét égbolt bámulása közben is nyugodtan élvezhették az utazást az újgazdagok.  
Alig pár órán belül kikerültek az ózonrétegen túlra, és madártávlatból pillanthatták meg a földet. Láthatták, hogy a bolygó nyolcvanöt százalékát tengerek, és óceánok uralják, míg a zöldövezet meglehetősen pusztulófélben van, így nem meglepő, hogy az üvegházhatás szinte minden esetben kínzó, és terhes feladatot ró a modernkori környezetvédelemre, és az előrelátó gondolkodásra.  
- Hölgyeim és Uraim! Kedves vendégeink! Ha jobbra néznek láthatják földünket, míg akik balra néznek felfedezhetik a hold szürkésszínű krátereit. Akik előre tekintenek pár száz méterre láthatják a nap vérvörös lángcsóváit. - közölte közönyösen, és mérsékelten az űrhajó kapitánya, akinek ez szinte már mindennapos látványosságnak bizonyult.  
- Megkérném Önöket, hogy húzzák szorosabbra az öveiket, mert néhány percen belül leszállunk a hold bázison, ahonnét egy kis séta következik.  
Az űrturisták többsége - nem tudni, hogy vajon a méregdrága alkohol, vagy más szerek hatására -, meglepően vidáman, és élénken érezte magát. A legtöbben még sikeresen viccelődtek is azokkal, akiknek klausztrofóbiájuk volt, és ki nem állhatták a zárt tereket.  
A komfortos, és kényelmes űrhajó néhány pillanattal később csakugyan sikeresen landolt a hold bázisán, ahol a legtöbb űrturistát megfelelő technikai, űrhajósokból álló személyzet fogadta. Néhány luxusfeleség máris kisebb panaszt tett, hogy az ormótlan, és otromba, kissé nehézkes szkafanderben nem tudják megfelelően használni új tűsarkú cipőiket, illetve nem vehetik fel kis és nagyestélyi ruháikat a közelgő űrparti tiszteletére. 
- Drágáim! Hát hogy fogom felvenni a vadi új Gucci ruhámat, amikor ebben a gusztustalan szkafanderben kell összeszorítanom bombázó testemet! - panaszkodott, bosszankodott egy-két szupermodell hölgyemény, akiknek a divat, és a stílus volt talán a legelső, és minden csak utána következhetett. Néhányan még közös selfire is összeállta, csupán csak azért, ha visszatérnek a földi légkörbe legyen mivel kérkedniük, és nagymenősködniük.
A hold szürkés, porhanyós, kráter-felszínű egyetlen végtelennek tetsző magányos bolygókontinens volt. S bár a legtöbb csillag alabástromfénye valamicskét javított a lényegen a legtöbb esetben az űrturistáknak jócskán ki kellett nyitniuk a szemüket, ha valóban látni akartak bármit is ami az orruk elé tévedt.
A legtöbb szkafandert különleges, és speciális adóvevőkkel, és kommunikátorokkal szerelték fel arra az esetre, hogy minden résztvevő egyszerűen, és biztonságosan tudjon beszélgetni egymással. Persze a legtöbb celeb, és parti arc máris valóságos traccspartit rendezett azzal, hogy arról kezdtek egymás között vitatkozni, hogy ha gyarmatosítják a holdat, mint égitestet, akkor kizárt dolog, hogy a gazdagok ennél a kissé jelentéktelen égitestnél megállnának. Sőt bizonyos befolyásos emberek a legtöbb - még fel nem fedezett -, és ismeretlenül bolyongó bolygót is szándékszik birtokává tenni. (Állítólag erről már tárgyalásokat is kezdtek az adott űrhivatalok megbízott képviselőivel, és fejeseivel) Hiába! A XXI. századnak úgy látszik a pénz az egyetlen mérlege.
- Nézzétek mit találtam? - rikkantotta el a hangosbeszélőjén magát az egyik turista, aki legutóbb is valami ostoba tehetségkutató műsornak volt a mentor házigazdája, de valami miatt az adott műsor olyannyira bénára és katasztrofálisra sikeredett, hogy mivel a nézettség visszaesett a műsorigazgatók össz-vissz három adás után levették országosan a sugárzási listáról. Ám a celeb-arc még így is busásan képest volt belőle profitálni. És sajnos csupán csak ez az egy dolog számított.
- Jaj, mi van már te kis farok?! Most miattad összerúzsoztam a bukósisakomat! - bukdácsolt meglepően nagy lépésekkel, és kecsesen melléje az egyik arrogáns szupermodell, aki bosszúsnak tűnt, mert megzavarták nézelődését.
- Szerintem a holdon akár még gyümölcsfákat, meg növényeket is lehetne termeszteni! Csupán csak hit és elhatározás kérdése lenne.
- Hát persze! Ne hozzuk mindjárt ide egy komplett állatkertet! Micsoda egetverő baromság! Hogy jut ilyesmi abba a híg agyadba?! - kecses kezeinek mutatóujjával körkörösen kezdett körözni feje mellett, mint a meghibbanás nemzetközi jeleként.
- Hé, hé, kisanyám! Hátrébb az agarakkal! Lehet, hogy veszek itt egy kisebb parcellát! - tápászkodott fel szkafanderében kissé nehézkesen a sztár-mentor.
- Kis kopé vagy te ehhez kisfiam! Bár lehet, hogy millióid vannak tartalékban, de az ég egy adta világon semmiféle befolyásod, vagy protekciód sincsen a megfelelő hivataloknál!
- Ugyan ez nevetséges! Pénzzel és egy kis sumáksággal bármit el lehet a világon intézni! - erre viszont a legtöbb híresség bőszen bólogatni, és helyeselni kezdett.
- Felőlem! Csinálj csak, amit akarsz, de engem légy szí hagyjál békén! - a bombázó szupermodell újfent kecses szökkenésekkel másfelé vette az irányt, és megpróbálta lelkéből száműzni a negatív gondolatokat, mert lelki tanácsadója borsós összegekért valamikor szintén ezt tanácsolta számára.
Ebédidőköz közeledvén mindannyian beszálltak a holdkompokba, és elmentek az űrbázisra, ahol svédasztalos tálalással egybekötött étkezés keretében mindenki azt és annyit fogyaszthatott, amennyit csak akart. Persze, ha hozzávesszük a különleges, gravitáció nélküli viszonyokat, amikor célszerű mindent egy füst alatt bekapni, megrágni, vagy lenyelni, mert máskülönben az ételek, és italok is lebegő pályára lépnek.
Kisebb összezördülés, veszekedés, nézeteltérés még így is bőven akadt. Kivált azon hírességek körében, akiket saját szakmájuk speciális versenydiéták betartására kötelezett. A legtöbb szupermodell, illetve szépségiparban dolgozó üdvöske, babapofi nőnek igenis számított az, hogy csupán zöldséget, és spárgát fogyaszt, míg a szénhidrátoktól messze távol tartják magukat, míg a legtöbb partiarc szinte már alig várta a percet, hogy röptében, szállva kóstolhasson bele egy egyszerű Mars, vagy Snikers szeletbe, miközben eszük ágában sem volt, hogy veszettül számlálják minden sikeresnek mondható falat után a kegyetlen kalóriákat.
Az italokat, vagy üdítőket is célszerűbb volt a levegőben meginni, miközben egyesek hagyták, hogy az űrkapszula mennyezetéig felszálljanak a cseppek. Egyesek példának okáért egyenesen egy dupla koktélt készítettek maguknak, csak arra kellett ügyelniük, hogy a megfelelő alkoholos italokat keverjék össze egymással. Most még az sem zavarta őket különösebben, ha a gusztusos koktélcseresznye, vagy az elmaradhatatlannak gondolt, mini napernyő lemaradt a poharuk széléről.
- Ennél jobb Marjítót ritkán ittam! Képzeljétek csak mennyibe kerülne ez nekem azon a tetves földön. - lelkendezett egy médiás közszereplő, aki legutóbb is rendezett valami vacak televíziós sorozatot, de olyan semmitmondó, és pocsék lett, hogy azonnal levették a műsorkínálatból.
- Hát ami igaz, az igaz! Mit szólnátok egy kis kamatyoláshoz? Kíváncsi lennék az űrben milyen a szerelmeskedés? - kuncogta el magát egy tejfelesszájú kis csitri, aki nem lehetett több tizennyolc évesnél, de mivel újgazdag, és befolyásos szülei voltak mi sem természetesebb, ha feljöhetett kicsit körülnézni az űrbe.
Nemsokára beesteledett, ami a világűrben meglepően szokatlannak számít, mivel hogy az egész univerzum olyan, mintha egyetlen, összefüggő, hatalmas sötét vászon lenne. Csupán a mindig őrködő csillagok gyújthatnak benne néminemű fényt, bár az a tartós, egyenletes világossághoz még így is kevés.
Az űrhajó kapitánya mindenkit arra kért, hogy a visszaindulásnál érkezzenek pontosan, mire többen is neheztelésnek adtak hangot, hogy főként a hölgyek nem tudták magukat kellőképpen kisminkelni, és kiszépíteni, de hát, ha menni kell, akkor nincs vesztegetni való idő, nem igaz?!
Mindenki zökkenőmentesen visszaszállt az űrhajóba. A szuvenírboltban persze mindenki jó előre gondosan bevásárolt magának. Volt aki egyenesen hatvan hold kőzettel, és néhány gramm porszerű hamuval lett gazdagabb. Micsoda különleges kuriózum lesz ez, ha egyszer majd hazatérnek. Mindenki becsatolta magát. Még pár másodperc, és az űrhajó automatikusan leválik az űrbázis dokkjától, és földkörüli pályára áll át. Amint beértek a föld légkörébe, és végre térerőhöz jutottak a legtöbb celeb, és híresség azonnal telefonálásba kezdett, és úgy tűnt ki nem fogyhatnak a drága szavakból. Hogy ki mit látott? Hogy mekkora is valójában a hold? És hogy ki szeretne holdparcellát magának szülinapra, vagy éppen karácsonyra?
Az űrhajó végül sikeresen leszállt egy sivatagos területen, ahol csupán egynehány, magányos kaktusznövény, és néhány kíváncsiskodó prérifarkas kószált. Kinyílt a nagyméretű acélajtó, az űrturisták pedig nem kis büszkeséggel diadalmasan kiléptek. Hát ez is megtörtént!        

MEGGONDOLATLAN TETT

A fiatal apuka már éppen késésben volt, amikor hirtelen muszáj volt valamit rögtönöznie hatéves, imádni való kislánya számára. Tegnap estefelé megbeszélték, hogy a férfinak dolgozni kell menni, hogy bizonyos dolgokat megtudjanak vásárolni, ám a kislány mivel még kisgyerek volt nem igazán értette meg, és előbb jött a dühös, morgós hiszti, majd a néma, szótlan sírás, és hüppögés.
- Drága kis virágom! Ezt már sokszor megbeszéltük! Apának muszáj elmennie dolgozni, hogy neked is mindened meglegyen. Anya is dolgozik, és te nem voltál vele ennyire duli-fuli! Akkor most mi történt? - kérdezte az apuka, ám válasz helyett sűrű, hüppögő könnyzápor volt a válasz.
- A nagypapa megígérte, hogy ma ő fog rád vigyázni! Viselkedj kérlek rendesen! Amint csak tudok sietek haza! Jó lesz?!
A kislány mint egy megrémült erdei kis állatka egyre erőszakosabban, görcsösebben kapaszkodott apjába mintha sohasem akarná elengedni.
- Kincsem! Tudod mit? A liftig elkísérhetsz! - óvatosan igyekezett gyöngéden, tapintatosan lefejteni magáról kislánya kis csimpaszkodó kezecskéit, és inkább a karjaiba vette, amíg a lifthez elértek. A takarós kis társasházi lakásban a lift használat különben sem volt szokatlan megoldás, hiszen jóformán az összes lakó ezt használta.
- Kis angyalkám! Meglásd nagyon jó lesz a nagypapival! Hipp-hopp elrepül az a kevéske idő! Anyu is egészen biztosan telefonál! - abban a percben, hogy kinyílt a liftajtó kissé zörgő, nyikorgó fémajtaja a fiatal apuka úgy érezte azonnal el kell menekülnie ebből a szomorú helyzetből, vagy megszakad a szíve. Már éppen elég szabadnapot vett ki, és ha ennél is többet vesz ki a végén a főnökség fog rá gyanakodni.
- Apuci! Kérlek gyere haza gyorsan! - üvöltötte a lift után a rémült, síró kislány, akit nagyapja fogott kézen, és bevezetett a lakásba.
A nappaliban már jó előre kivoltak készítve a kis hercegnő kedvenc holmijai. Főként számos plüssállatkája, és Barbie-babája. Lili már gyerekként tudta, hogy hamar fel akar nőni, és egyetlen egy nap sem telt el úgy, hogy ezt a legtöbb abszolút felnőttel ne közülte volna:
- Gyorsan megnővök, és akkor én is szép és nagy leszek! - jelentette ki bájos büszkeséggel. Miért van az, hogy az emberek többsége vagy ideje korán, túlságosan hamar feladja gyerekkorát, vagy belekényszer a felnőtté válás nehézkes, és göröngyös útjára? Vajon önmagukat felejtik el, és cserélik ki, vagy csupán csak szándékosan feledkeznek meg azokról az egykori, idillikus álmokról, melyekhez talán mindenkinek joga lenne.
A kislány máris lekuporodott a szőnyegre és mialatt nagyapja vastag szódásszifonra emlékeztető SZTK-keretes szemüveggel éppen kedvenc sportújságját böngészte azalatt a kislány plüssállataival, játékaival próbált meg vigasztalódni, és egy árva mukkot sem szólt nagyapjához.
Később délelőtt tíz óra felé a nagyapa úgy gondolta ad kisunokájának egy kis csokit, és egy kis üdítőt elvégre a megfelelő folyadékmennyiség igenis fontos a fiatal szervezetnek is. A kislánynak volt egy takaros, virágmintás műanyag pohara - szándékosan azért műanyag, mert az üveg könnyebben törik. Az ötvenes évei végén járó férfi gondoskodva kitöltötte a gyümölcslevet a műanyagpohárba, és az csokit apróbb darabokra törte, hogy a kislánynak könnyebb legyen elfogyasztania. Valósággal rajongásig imádta az unokáját, és meggyőződésévé vált, hogy felnőtté válását már nem fogja látni, mert ideje korán fog meghalni.
- Tessék aranyom! Hoztam egy kis üdítőt és egy kis finomságot! - tette le a szőnyeghez közel a gyümölcslé és a csokit, hogy a kislány bármikor hozzáférhessen.
- Köszönöm szépen! - felelte udvariasan, jól nevelten Lili.
,,Úgy látszik jól megtanították viselkedni, és az öregek tiszteletére!" - konstatálta magában a nagypapa. ,,Mi lesz vajon belőle, ha felnő?!" - észre se vette, és a kislány véletlenül kiborította műanyagpohara tartalmát, és a nyúlós, ragadós masszaszerű gyümölcslé jóformán eláztatta a szőnyeget, és mindent, ami az útjába került.
- Most nézd meg, hogy mit csináltál?! Hát szabad ezt?! Hát milyen kislány vagy te?! Rossz kislány! - a férfi maga sem hitte volna, de rövid időn belül valósággal úgy kikelt magából, és annyira dühöngőn felbőszítette feleslegesen saját magát, hogy a szemei valósággal vad szikrázásba kezdtek. Egyszer csak azt vette észre, hogy vaskos, paraszti, érdes keze ökölbe szorul, aztán már csak a síró, és rendkívül szomorú kislány arca rémlik fel emlékezetében, akit megpofozott.
- Jaj, istenem! Lilikém! Drága kisunokám! Nagyapa te is tudod, hogy nem akarta... - próbálta még menteni a menthetőt a nyugdíjaskorú férfi, ám Lili addigra befutott apja volt gyerekszobájába, és a kanapé ágyneműtartójában keresett magának biztos menedéket, ahol könnyűszerrel elfért egy kisgyerek.
A nagyapja hiába is kutatta át az egész hátat, tett tűvé, forgatott fel minden tárgyat, és bútort csak nem találta, mert a kislány olyannyira néma, és hallgatag lett az átélt traumától, mintha nem tudott volna beszélni. Kisebbfajta sokkot kaphatott nagyapja dühös, agresszív viselkedésére. Nagyapja - az esetek többségében -, sajnos előbb tettekkel, és csupán jóval később gondolatokkal, és józan eszével járt végére a bonyolult dolgoknak.
Mivel a nyugdíjaskorú férfi nem tudta mit is kellene tennie ebben a helyzetben a legkézenfekvőbb megoldásnak felesége bizonyult, aki mindig a ,,család esze" titulussal büszkélkedhetett a családban. Odament a nappali mellett lévő kis étkezősarokhoz, ahol a házi, vezetékes telefon volt felszerelve, és tárcsázta felesége munkahelyi számát:
- Halló... igen én vagyok... Figyelj csak drágám! Azt hiszem nagy baj van! - közölte mézes-mázos hanggal.
- Tudod nagyon jól Miklóskám, hogy utálom, ha zavarsz munka közben.
- Én is tudod éltem, de a kisunokánkról van szó!
- Csak nem történt valami baj?! - állt meg hirtelen az ütő az asszonyban.
- Hát... az úgy volt, hogy...
- Nyögd már ki mi van vele az ég áldjon meg!
- Véletlenül megpofoztam... - vallotta be alig hallható, szégyellős bűntudattal.
- Hogy... mi...? Mit csináltál te gazember?!
- Jaj, ne szórakozz! A fiad életében is számtalan formában előfordult! Érdekes akkor nem rinyáltál ennyire!
- Az is hiba volt Miklóskám! Elhiteted nekem! Próbáltad megnyugtatni, vagy beszélni vele?
- Nem is találtam meg! Szerintem elbújt valahová, és most fél előjönni!
- Még csodálkozol? Na, jó! Én itt nemsokára végzek, és sietek haza! Addig ne csinálj semmit! Megértetted?!
- Jó ki szívem! Nyugdton leszek!
- A saját érdekedben mondom ezt Miklóskám, mert ha a fiad, meg a menyed erről értesül sohasem láthatod az unokádat! Ezt jól vésd abba a nagy eszedbe! - a feleség valósággal lecsapta a kagylót, az idős férfi pedig más dolga nem lévén visszatért a nappali szobába, és vagy az újságot böngészte, vagy a focimérkőzéseket bámulta a tévében.
Kora délután jött haza a felesége, aki máris tudta mi a teendő, és fia volt gyerekszobájába azonnal megtalálta kis unokáját, aki valósággal halálra volt rémülve nagyapja hirtelen jött, vulkánkitörésszerű, tomboló haragjától, és úgy reszketett kis testében, mint a nyárfalevél.
- Szia kincsem! Már nincsen semmi baj! Itthon vagyok! No, hadd nézzelek! - az aggódó nagymama aprólékosan megnézte a kislány összes porcikáját, és a legmesszebb menőkig elítélte a fizikai erőszakot.
- Nagyon fáj kis csillagom?! - kérdezte aggódva.
- Csak egy kicsit! A nagypapa miért volt ilyen? - kérdezett vissza kisírt szemekkel.
- Tudod kincsem a nagyapádnak néha nincs ki a négy kereke, de attól még nagyon jó ember! Legközelebb jár túl az eszén, ha véletlenül ilyen komisz dolog történik ne várd meg a pofont inkább rögtön búj el, ahogy most! Annyira sajnálom, hogy ezt művelte veled! Tudod ő egy nehéz ember, de ettől még nem szabad rá haragudni! Megérted ezt?!
A kislány elgondolkodva magába mélyedt. Látszott rajta, hogy próbálgatja megemészteni a hallottakat. Később még mindig apja volt gyerekszobájába játszott egymaga inkább, minthogy nagyapjával kelljen várakoznia a szüleire a nappaliban. A nagyszülők egymás közt beszélgettek, ami jóformán abban merült ki, hogy a nagymama jócskán leszidta férjét, hogy lehetett ennyire meggondolatlan, és felelőtlen, hogy egy kis hibáért máris pofozkodni kényszerült. Végül a szülők is megjöttek a munkából. Előbb a fiatal, mindig csinos, stílusos anyuka, aki természetesen mindig vett valami kis apróságot bájos kislányának, aztán később a fiatal apuka, aki holtfáradt volt, és elcsigázott, hiszen a munkanapjai általánosságban nehezen, és fáradtságosan teltek el.
- Szervusztok! Hol van az én gyönyörű kis hercegnőm? - kérdezte.
- Édes fiam... hát az a helyzet... - a nyugdíjas férfi legszívesebben azonnal majd elsüllyedt volna szégyenében, most is inkább a nagymama kardoskodott amellett, hogy tisztességesen mindent ismerjen be. - Egy kis baleset történt. Lilike véletlenül kiöntötte a gyümölcslevét, de már minden rendben van! Épp és egészséges! - tétován toporgott egyhelyben.
A nagymama krákogó hangot hallatott, amit  legtöbb ember pusztán csak azért csinál, hogy figyelmeztesse a másikat, ha még mondanivalója van.
- Véletlenül elvesztettem az eszemet, és picit pofon vágtam... - felelte bűntudatosan, halk hangon.
- Apa! Jaj ne! Már megint! Miért kell neked állandóan fizikai tettekkel kérkedned?! Ő csak egy védtelen kislány, aki rád volt bízva! Most pedig a bizalmat elvesztette, mert nem tudtál parancsolni az indulataidnak! - kelt ki hangosan magából a fiatal férfi. Gyerekkorában gyakorta vele is előfordult, ha apja kijött a béketűrésből, és megpofozta, de azok más idők voltak. Egy kisgyereket nem lehet pofozkodással nevelni, mert el lesz vadítva, meg lesz félemlítve.
A fiatal apuka berohant volt gyerekszobájába, ahol kislánya éppen új játékaival játszott. Még mindig látszott hamvas kis arcocskáján a nagyapjának égő pirosas lenyomata, de már nem fájt, csak a helye maradt meg.
- Édes drága kicsikém! Hadd nézzelek! - vette ölbe óvatosan, és mintha csak egy felbecsülhetetlen ereklye lenne vizsgálni kezdte kis arcát.
- Apucikám! Nagypapi olyan furcsa és mérges lett! Nagyon félek tőle... - vallotta be a kislány. Apja mellkasába fúrta fejecskéjét és eleredtek a könnyei újfent.
- Csss! Már nincsen semmi baj édesem! Itt vagyok! Nagypapi nehéz ember, de nagyon szeret téged! Legközelebb fuss be ide a szobába és búj el valahová, hogy ne tudjon megtalálni.
- Elbújtam az ágy alá, és nem adtam hangot! - felelte kisebb büszkeséggel a kislány.
- Nagyon jól tetted! Nagyon sajnálom tücsköm, hogy át kellett ezt élned! - ringatta, dédelgette. Kicsit később a fiatal apuka saját gyerekkoráról mesélt kislányának, amikor ő is begyűjtött egynehány kellemetlen pofont. Kislánya ezek után még jó sokáig gyanúsan, fenntartásokkal, és morcosan kezelte nagyapját, akin tartósan kiütközött a lelkiismeret-furdalás.        

ROZSDÁSODÓ ZÁRAK

Lelkem zordon börtönfalain még fennen
rozsdás börtön zárak,
hétpecsétes lakatok virítanak;
hétbilincsű, bombabiztos lakatok, bilincsek.
Létem, mint romantikus
filmtekercs még rendezőre vár.

Pillanataim súlya – bár nem akarom -,
folyvást megsebez, összetör.
Hánykolódik, akár léket kapott csónak a tengeren.
Szorgos, kis féreg falja, nyüstöli sajgó sebeim.
A gyöngéd, megértett boldogság hívó,
megérdemelt szava csupán álmomban ha rám talál,
- s érzem: vívódni vágyóaggatyán-öregségemben is
végesülten magam leszek majd nagyon,
mert kisemmiztek álbarátok,
tékozló, galád évek.

Potyogó könnyeim szelíd,
bohóc vízesésébe rejtem el magam.
Mosolyom, mint megtört,
halk szavú idegen bensőm alvilági
mélyén csöndesen meglapul.
E mostani zűrös, rizikós világ echózó,
Ninivei hangja tombol felettem könyörtelen.
Míg ember-falkák kérnek segítséget irgalmatlanul.

Bárcsak bölcsebb, kitartóbb lett volna
bennem anno a rettegő kisgyerek.
Sírva kértem bánatot s örömöt.
Útra kelnék, ha lenne Egy-Valaki,
aki ikaroszi-szárnyakkal felvértez,
mellém állna a bajban.
Vállaimat nyomasztó terhek
súly-koloncai kínozzák,
nyomják. Vártam mindig
– bár sosem lehetett -,
a megváltó alázat béke-nyugalmát.

Lobogó elmémbe lángoló tüskeként
szurkált a kreatív értelem sarkalló alkotási vágy.
Magányos, beteg szívemben lázas,
nyughatatlan álmok teremtődtek.
Hívtam volna őket új,
gazdagabb avatgarde-irodalmak,
lélektani prózaszövegek.

Rejtetten remélt varázs kellene sürgetőn
létem másik felének is,
mert ideje korán belefáradtam már a hontalan,
célja-tévesztett keresésekbe.
– Rejtelmes rémálmokkal
teli völgyekké válik az éjszaka.

Nem találni párját,
ha a kelő hajnal öntudatra ébreszt.
Szakadékokat tartogató,
buta göröngyökön önmagamat is
hajlamosan elgáncsolom.
Éber figyelmem mindent
jelentékeny részleten megragad.

Simogató karjában Valakinek
rettenet-félelmeim gyorsabban pusztulnának,
míg kicsinyes voltukban meg nem szűnnének.
Két kerge ember-Angyal, ha egymásra találna végre
megtalálható boldogság
költözhetne e sanyargatott lápvidékre!