ELVÁLASZTHATATLAN BARÁTOK

-Halló... Gyöngyi...? Te vagy az...? - félve, remegő hanggal szólt a kagylóba a férfi. Legalább egy teljes éjszakát átvirrasztott, mire végre megszületett agyában a döntés, hogy gyerekkori barátja csak nem lesz vele elutasító, hisz régóta ismerték egymást. Gyöngyi volt a legelső gyerekkori szerelme, és tőle kaphatta az első, gyerekes csókját, mikor még a egy utcában laktak a főváros kertvárosi részében.
- Igen... Tessék... Ki az...? - kérdezte egy fiatal, határozott női hang, akinek kicsit már megkopott a nyelve vélhetően a tartós spanyolnyelvű környezet miatt.
- Itt Tibor... Bocsáss meg, hogy zavarlak... édesanyám váratlanul... - hirtelen hüppögve újra eleredtek a könnyei, de érezte, hogy régi barátja nem fog megjegyzéseket a fejéhez vágni, vagy neheztelni rá emiatt.
- Szervusz drága Tibikém! Jaj, ez borzasztó! Fogadd részvétemet! Tudom, hogy ez ostoba kérdés de hogy vagy? - reszkírozott meg egy ártatlannak tetsző a hölgy.
- Ne haragudj rám... - hüppögte. - Nagyon... félek... aggódom... - a vonal túlsó végén hallható elfojtott szipogás, orrfújás, hüppögés hallatszott, mely a kongó csenddel összekeveredett.
- Nem mondd semmit! A gyerekeket elviszem a suliba, és utána máris repülők hozzád! Addig tarts ki! - A fiatal nő lerakta a kagylót. Mindig kristálytiszta, komoly, és őszinte szavait akár készpénznek is lehetett volna venni, hiszen amit megígért azt mindig be is tartotta. Most sem késlekedett sokat azonnal szólt spanyol férjének Eduárdónak, hogy vigye ki a reptérre a többit majd ő megoldja. Segítőkész férje máris kifarolt kocsijukkal, és elvitte feleségét a reptérre. Semmi irigység vagy féltékenység nem volt párkapcsolatukban. Sőt Eduárdó kifejezetten büszke volt talpraesett feleségére, hogy ennyire törődik, és mindenben támogatja régi jó barátját.
- Ha bármiben segíthetek ne habozz! - búcsúztak egy könnyed, szimpla csókkal a reptér termináljában, miközben Gyöngyi megvette a repülőjegyét.
- Úgy lesz édesem! A gyerkőcöket hozzád haza a suliból, és mondd el nekik, hogy anyának el kellett mennie, de haza fog jönni! - Megölelték egymást, és Gyöngyi azonnal repülőre szállt és meg sem állt Budapestig.
Ferihegy 2 terminál szokás szerint hangyabolyként nyüzsgött, és az embernek óhatatlanul is olyan érzése támadt, mintha egy hangyabolyban lenne, ahol mindenki össze-vissza rohangál, és egy csöppet sem érdekli a másik ember személyes problémája.
Miközben leintett egy sárgaszínű taxit a nosztalgia és az emlékek kerítették romantikus hangulatba. Visszaemlékezett, hogy kövér kislányként milyen rendes volt vele Tibi, amikor megtanította biciklizni, vagy amikor a nagyobb fiúk gúnyt űztek belőle, és folyamatosan kicsúfolták copfokban hordott haja miatt. Amikor egy nyári zápor elől együtt elbújtak a nagymama sötét, és dohos pincéjében, és megcsókolta a reszkető Tibit. Az ilyen sorsdöntő élmények örökre az emberek részeivé válnak.
,,Vajon mi történhetett Tibivel miután különváltak a gimi után? Van-e barátnője? Vannak-e gyerekei? Megtalálta-e a sóvárgó boldogságot, amit talán mindig is keresett?" - ehhez hasonló visszatérő kérdések kezdték foglalkoztatni miközben egy kis plusz pénzösszeg fejében arra kérte szépen a marcona, kissé parasztos taxisofőrt, hogy taposson a gázba egész nyugodtan.
,,Biztos kiborult! Elvégre az édesanyja volt az összekötő kapcsolat a zűrös családban, míg az erőszakos természetű apjától totálisan rettegett!"
Most az a legfontosabb dolog, hogy lelki, baráti támogatást nyújthasson, hiszen úgy gondolta immáron barátjának szinte senkije sem maradt ebben az életben, és ez rosszabb mindennél, amin valaha is közösen keresztülmentek. Tibi édesanyját nagyon kedvelte. Egyszer állatkertbe mentek, és a mindig csinos, filigrán asszony egy kis zsebpénzt csúsztatott neki, hogy vegyen magának fagyit, vagy amit szeretne, és ő nagyon hálás volt ezért a kisebbfajta gáláns gesztus miatt. Később a szalagavatón amikor elszakadt szoknyás ünneplő ruhája a talpraesett asszony szinte másodpercek alatt úgy megvarrta az elszakadt ruhaanyagot, mintha vadonatúj lenne. Az volt az est fénypontja mikor Tibivel táncolhatott és átkarolhatta.
A taxi szinte repesztve vágott át majdnem az összes tilos jelzésen, ahogy Gyöngyi kérte, míg végül kicsivel az eperfa utca után megállt.
- Megérkeztünk! - szólt a sofőr. Huszonötezer forint lesz nagysád! - közölte mogorván, mint akinek rossz napja van.
- Tessék! Az aprót tartsa meg! - vette ki a pénztárcájából a kért összeget. Könnyed, légies szökkenéssel szállt ki, majd becsukta maga után az ajtót. Csomagjai nem voltak, csupán egy közepes méretű táskája, amibe minden komfortosan belefért.  - Viszlát! Szép napot!
- Magának is! - A taxi repesztve, porfelhőt kavarva maga után eltűnt a következő kanyarban.
Gyöngyi felsétált a kis hangulatos kertesházakkal szegélyezett utcán, míg el nem ért egy takaros házig, ahol virágok voltak, amerre csak a szem ellátott, és a ház végében egy takaros konyhakert.
Elegendő volt kettőt csengetnie, hogy megpillanthassa régi, jó gyerekkori barátját, aki most egy viseletes, kissé
koszos házi köntösben, és mamuszban nyitott ajtót. Borostáján meglátszott, hogy legalább három-négy napja nem borotválkozhatott. Láthatólag önsajnálati fázisban lehetett, ha így elhagyta magát.
- Bocsánat... talán rossz helyen járok... én Bibek Tibort keresem... - felelte kissé bizonytalanul, jócskán szemügyre véve, méregetve az előtte álló férfit.
- Én vagyok az kérem... - felelte a kisírt szemű férfi. - Elnézést kérek a kinézetem miatt... - mentegetőzött. Gyöngyi csupán csak ekkor ismert rá régi barátjára, akit szabályosan bedarált az élet.
- Szervusz drága Tiborkám! Hát veled meg mi történt...? - képedt el, hisz nem ilyennek ismerhette tizenöt éve. Zárva volt a kapu, így megvárta míg barátja kicsoszog és kinyitja.
- Bocsáss meg, hogy így festek... - eresztette be maga előtt, és hagyta, hogy a fiatal, gyönyörű nő megölelgesse.
- Drága barátom! Hát... annyira sajnálom, ami veled történt... - gyűlölte a sírást, de most mégis pár könnycsepp óhatatlanul is kipréselődött babonázó őzikeszemeiből.
- Jaj Gyöngyikém! Annyira sajnálom... - rázkódón zokogni kezdett barátja karjaiban, akár egy árva kisgyerek.
- Cssss! Nyugodj meg! Azért jöttem, hogy vigasztaljalak, támogassalak... - próbálta csítitgatni, miközben párszor megsimogatta rázkódó, beesett vállait. - Menjünk be a házba jó?!
- Rendben... - A férfi hagyta, hogy a fiatal nő bekísérje a házba. Úgy érezte most a lelki biztonság az egyetlen menedék, amire igazán szüksége van.
- Bocsáss meg, de nem nagyon volt időm még takarítani... megkínálhatlak valamivel...? - toporgott a nappaliban tanácstalanul.
- Nem köszönöm! Talán üljünk le és mesélj el nekem mindent részletesen. - foglalt helyett elegáns ruhájában, és mutatott közvetlenül a mellette lévő üres helyre. Barátja tétován, félszegen leült melléje. - Mióta nem találkoztunk Tibikém? Hát... ha jól számolom 2002 óta. Te jó isten! Hogy repül az idő! Mesélj kérlek! - fogta meg a két verejtékezésre hajlamos szőrös kezet, és óvatosan megszorította.
- Mit szeretnél tudni...? - kérdezte kicsit frusztráltan.
- Bármiről beszélhetsz kedves barátom! Tudod! Rám mindenben számíthatsz! Csak bátran!
Tibi máris egyetemista éveivel kezdte. Hogy mennyire megalázták egyes tanárai a bölcsészkaron, hogy mennyire belezúgott egyik csoporttársába, akinek még gitárkísérettel szerenádot is adott, ám a hölgy apja ráúszította három megátalkodott véreb kutyáját, hogy mennyire szerette volna irodalom tanára segítségét kérni, hogy önálló verses, és prózakötete jelenhessen meg végre, ám ebből nem lett semmi, hogy sokszor vette elő az öngyilkosság kósza, baljóslatú kísértete, amikor úgy érezhette, hogy a dolgok egyértelműen kicsúsznak a kezei közül.
- Drága barátom! Annyira sajnálom, hogy mindezt egyedül kellett átélned! Ha kapcsolatban maradtunk volna hidd el melletted lettem volna! - próbálta bátorítani, de érezte, hogy szavai mintha leperegtek volna barátjáról.
- És veled mi történt, annyi év után? - jött el Tibi számára a kérdezés joga.
- Lett egy fantasztikus spanyol férjem, és két fantasztikus gyerkőcöm! Sosem szerettem a kérkedő embereket, de mindenünk megvan, és imádom, hogy megtaláltam a boldogságot! - valósággal ragyogott, és sugárzott egész nőies lénye, ahogy kimondta a számára kedves, negédes szavakat. - Az első szülés pokoli volt, de aztán már minden ment mint a karikacsapás. Neked volt/van valakid? - kíváncsisága nem hagyta békén gondolatait.
- Volt! Brigi a Polgármesteri Hivatal előtt szakított velem, mert állítása szerint nem akart egy csóró, melós kisember mellett megöregedni, és gyerekeket nevelni! Pedig gyönyörű mennyasszony volt... - elszorult a hangja, és fennállt a biztos veszélye annak, hogy megint váratlanul elsírja magát.
- Édesem! Ha nem ismerte fel azt, hogy igenis te kivételes, és különleges ember vagy, aki bizonyára a tenyerén hordozza őt, akkor nem is érdemelt meg téged! - simogatta kézfejét.
- Apám néhány éve infarktusban halt meg, és nem fogod elhinni, de az exmenyasszonyom saját barátnőjét küldte el maga helyett apám temetésére!
- Hát ez azért már mégiscsak oltári szemétség volt tőle! - kelt ki magából jogos mérgében. - Hogy tehetett ilyet?!
- Tudod rájöttem arra, hogy mindig is lesznek olyanok, akik akkor érzik jól magukat, ha mások szenvednek, vagy rossz bőrben vannak! Egyszerűen kiszeretett belőlem... - hangja elkeseredetté, kiábrándulttá vált.
- De azért őszintén remélem, hogy legalább próbáltál randizni, vagy ismerkedni?
- Szerintem te ismerhetsz már annyira, hogy tudd nagyon el tudok keseredni, és nem igazán léptem ki az elmúlt tíz évben a komfortzónából. Történelemet és irodalmat is tanítottam egy suliban, de az igazgatónő kerek perec kijelentette, hogy nem vagyok szimpatikus és ezért alig öt év után mennem kellett. Kicsit megviselt, mert édesanyámon kívül senkivel sem tudtam beszélgetni.
- Tényleg! Megkérdezhetem, hogy Helga nénivel mi történt? Mindig annyira sportos, filigrán, és talpraesett volt.
- Sajnos fogalmam sincs... egyik reggelen megreggeliztünk utána elindultam a munkahelyemre és mire hazaértem békésen elaludt a nappaliban a kedvenc foteljében... - elszorult a torka, mintha szándékosan fojtogatná valaki.
- Jaj, kedves Tibikém! Ez rettenetes! Annyira sajnálom... Most mit szeretnél...?
- A temetési hercehurcákhoz totálisan nem értek, és lenne itt még egy sor fontos elintéznivaló, amit megint csak nem tudom, hogy tudnék megoldani... - tétovázott.
- Azért vagyok itt, hogy mindenben segítsek, amiben csak kell! - jelentette ki határozottan, mint egy jó testvér.
- Nem akarlak feleslegesen zavarni, vagy leterhelni! Biztosan van ezer más dolgod is...
- Szó se róla! Te mindig nagyon jó barát voltál! A legkevesebb, hogy most viszonozhatom emberségedet, és kedvességedet! Első teendő! - tekintett körbe a kissé elhanyagolt, és lepusztult helységben. - Egy alapos takarítás, és lomtalanítás. - Máris nekifogott, hogy rendet tegyen ebben a kisebbfajta összevisszaságban. Csodálkozott is, hiszen Tibor mindig is olyan precíz, és pedáns volt. Hogy fordulhatott ekkorát a világ kereke?
Nem telt bele két teljes óra, és minden ragyogott a makulátlan rendezettségtől, és tisztaságtól. Mintha a lakás újra visszanyerhette volna eredeti otthonias jellegét.
- No, hát így kell ezt csinálni! - törölte le egy papírzsebkendővel homlokát a csinos hölgy, akinek még az is rendkívül jól állt, ha kicsit összepiszkolta magát a nemes ügy érdekében. - Most pedig bemégy a fürdőszobába, és alaposan megborotválkozol!
- Igen... ez már nekem is eszembe jutott...
- Akkor itt a lehetőség! Legyen emberi formád!
Tibi bement a fürdőbe és mire rendesen megborotválkozott egészen jóképű férfi vált belőle.
- Fantasztikusan jól áll, ha meg vagy borotválkozva! Fess vagy és kiegyensúlyozottságot tükrözöl! Nem is igazán értem, hogy miért nem sikerül neked a csajozás?
- Te is tudod Gyöngyi, hogy a mostani nőket egyedül a pénz izgatja, és ha meghallják, hogy csak egy csóró tanár voltam, máris mindenkit elriasztok magam körül!
- Ha gondolod ebben is nagyon szívesen segíthetek neked!
- Lehetséges, hogy szavadon foglak!
A nap hátralévő részében Gyöngyi gyakorlatilag mindenhova elkísérte régi barátját. A temetés megszervezésén kívül csip-csup ügyintézéseken át egészen a Múzeum körúti Antikváriumig, ahova egyetemista korukban gyakorta betértek kulturális csemegék után kutakodva. Mire hazaértek kora este lett, és bár Gyöngyinek illett volna visszatérnie Spanyolországba úgy döntött ezt a pár napot és a hosszú hétvégét is barátjának szenteli. A férje pedig megfogja érteni, hogy szükséges helyzetben életmentő lehet az őszinte barátok támogató segítsége.
Tibor édesanyának határozott kérése volt, hogy szűk körű legyen a temetés. Ez annyit jelentett, hogy három emberen kívül a legtöbb ismerősnek, és hozzátartozó legfeljebb csak a temetőkapuban maradhatott, mert nem engedték őket a kis kápolna közelébe, ahol az asszony hamvai urnában várakoztak. Persze itt is voltak olyan rosszakaratú emberek, akik dühös sértődöttéggel adták tudtul, hogy életükben annyira jó hozzátartozói, segítői voltak Helga néninek, hogy nélkülük nehezebb lett volna az élet, ám Tibor pontosan megérezte azt, hogy kik voltak a tényleges segítők, támogatók, és kik csupán az éhenkórászok.
A negyvenöt perces gyászszertarás után Helga néni kérése volt, hogy Tibor egyik saját versét is felolvassa. S bár az asszony életében nem sokat értett a versekhez, mégis felnőtt fia irodalom iránti rajongó szeretete egy kicsit rá is átragadt. Gyöngyi mind végig megrendülten állt a kis ravatalozó kápolnában, és bár mindig erős, független nőnek mutatta magát édesanyaként tisztelte és szerette Helga nénit, így nem kérdéses, ha benne is felkéreckedtek az érzelmek.
Másnap kora hajnalban Tibi ragaszkodott hozzá, hogy elfuvarozhassa őt a reptérre. Megfogadták hallgatólagosan egymás között, hogy a búcsú nem örökre szól, és amint lehet újból találkozni fognak. Még abban az évben nyáron  Gyöngyi meghívta két gyerkőce szülinapi zsúrjára Tibit, aki elment Spanyolországba, és megpróbálta átértékelni eddigi zaklatott életét.

 VALAMI KIS ÉRZELEM 

Elhatározta, hogy bevágódik. Mi sem jobb módszer erre, minthogy főként hölgyekből álló egyetemi csoporttársai biztatólag, és barátilag elhívták a Vígszínházba egy amolyan szokásos vége-hossza nincs sziruposan csöpögős romantikus komédiára méghozzá akkoriban olyan legendákkal, mint Bárdy György!
Egyetlen bökkenő volt ezzel az egésszel. A reménytelen szerelem nyílvesszeje a főhőst is megsebezte, főként akkor, amikor az adott karzati páholyban merő véletlenségből éppen ammellé a hölgy mellé ült le, akibe végzetesen belezúgott, és akinek történetesen már volt pasija.
A darab össz-vissz két és fél órát vett igénybe. Még így is késő este volt már, amikor tíz óra után a társaság tagjai szedelőzködtek, és elindultak a hatos villamossal zötykölődve pár megállót. Ő később az Astoriánál átszállt a metróra. Egyrészt sokkalta komfortosabb, és villámgyorsabb is alagutakon át mozogni, mint a felszíni közlekedés sokszor igen-igen problémás szakaszain.
A babonázó hölgy, akit Katának hívtak elkísérte. Ekkor fordult vele először hogy egy nő szerelmesek módján tölgyfakarjaiba karol, és úgy sétálnak át a sötét, komor és bizonytalan városon. A gondok az Astoria metróállomás alagútjában kezdődtek. Néhány barátságtalan, kellemetlen félig részeg, tahó suhanc, és skinhead tetoválásokkal, és sörösdobozokkal megpróbálták leszólítani őket.
- Hé faszikám! Szép dolog ez csak így egyedül nyomulni a csajoddal a mi környékünkön?! - szólította meg őket egy részeges húszas éveinek végén járó suhancképű, akinek mind a két karját valósággal ellepték a tetoválások, mintha egy japán Jakuza lenne. - Hékás! Hozzád pofázok! Nézd rám a kurva anyádat! - üvöltötte bele a visszhangokat keltő, rémisztő sötétbe.
Az emberek többségének mindig olyan hátborzongató érzése van, amikor a rendszerint hűvös, és rémisztő metróalgaútba lemegy a nyikorgó mozgólépcsők fokain, mintha legalább is egyenesen az alvilág valamelyik bugyrába szállna alá, hogy a holt lelkekkel találkozzék.
A fiatalembernek olyan érzése volt, mintha egy képregényben szerepelne. Fülében azonnal megszólalt Moriccone: Harmonika dala, mely egyszerre kezdte borzongatni, és irritálni. Még a hátán is felállt a szőr. Ugyanakkor titkon azon kezdett el agyalni, hogy vajon Charles Bronson, vagy Steve Mcqueen mit tenne ebben a kiélezett, és rizikós helyzetben?
Abban egyetértett saját magával, hogyha visszaválaszol ezeknek a tahó vadbarmoknak azt nyílt produkciónak tekintik, és élve nem fogja megúszni ezt a kis kellemetlen csetepatét. Ugyanakkor gavallér lovagiassága figyelmeztette, hogy szívének kedves hölgyét haladéktalanul biztonságos, és védett helyre kell vinnie.
Előkapta gyorsan szájharmonikáját, és annyira éles, fülsüketítő hangot igyekezett belőle kicsalogatni akárcsak a Volt egyszer egy Vadnyugat című filmben a harmonikás ember.
- Nézzétek ezt az idióta balféket! - röhögtek többen is a vadbarmok közül és erős volt a késztetés, hogy felállnak, és rögtön odajönnek hozzájuk. Kata egyre szorosabban markolta meg a fiatalember télikabátját. Olyan védtelennek, és kiszolgáltatottnak tűnt, akár egy erdei kis állatka, akinek fogalma sincs, miként úszhatná meg a fenyegető erdő fogságát, vagy a nagyobb erdei vadállatok bosszúját?
A fiatalember beleszagolt a komor és mély alagútba, mintha keresne valamit. Egész arcán, és testén érezte, amint a hideg szellő szabályosan átfúja tagjait, és megrázkódik a félelemtől. Néhány fenyegető perc múltán a metrószerelvény csikorgó sínekkel feltűnt a helyszínen. Két kerek lámpája valósággal elvakította azokat, akik eléggé könnyelműek voltak hozzá, hogy farkasszemet nézzenek a szerelvény elejével.
- Ugorj be a metróba! - mondta komolyan, és határozottan a fiatalember. Rendszerint senki sem vette komolyan, mert mindig megszokták, hogy ő az osztály, vagy a csoport ügyeletes bohóca, és mókamestere. Most viszont Kata nem bírta megkerülni, hogy ne hallgasson rá. Titkos női ösztönei öntudatlanul is jelezte, hogy ebben a különc srácban megbízhat, mert nem csapja be, és nem veri át.
A fenyegető vadbarmok, és húszas éveiken járó tahó fiatalok vésztjóslóan elkezdtek közeledni feléje. Ő türelmet erőltetve magára egyre hátrált, mígnem meghallotta az életmentő gépi mikrofonhangot:
,,TESSÉK VIGYÁZZNI! AZ AJTÓK ZÁRÓDNAK! A MOSZKA-TÉR KÖVETKEZIK!"
Egy párduc ügyességével még éppen annyi ideje maradt, hogy beugorjon az automatikus ajtókon belülre, így le tudta rázni magáról a fenyegetettséget, és a vadbarmok társaságát.
- Jól vagy Peti? - kérdezte reszkető hanggal, látszólag halálra váltan Kata.
- Nem lesz semmi baj! - óvatosan, megértőn átkarolta. Nagy, meleg, télies sálját levette és a hölgyet igyekezett bebugyolálni.
Kata sokáig képtelen volt kiismerni csoporttársát. Amikor először úgy isten igazából leültek az egyetem aula részében két óra között és elbeszélgettek egymással Péter még meglehetősen bizalmatlan, és méregető volt vele szemben. Úgy tűnhetett, hogy sohasem fog magához igazán közel engedi bárkit is, nemhogy egy olyan lányt, aki már tizennyolc éves korában elköltözött szüleitől, hogy önellátóvá váljék, és alig várta, hogy saját lakása, és állása legyen. Bár nem feltétlenül a tanári szakmában képzelte el az önmegvalósítást.
Ahogy elkezdte előbb kíváncsian figyelni, majd egyre jobban bámulni Péter pufók, szinte kisfiús arcát, melyről az embernek régi Stan és Pan tréfák, és Chaplin ügyefogyottságot jutottak elsőként kapásból eszébe rájött arra, hogy benne is elindultak bizonyos érettségi változások, és ösztönszintű folyamatok, melyek a tartós, emocionális érzésekkel lehettek összefüggésben, mégis melyet sehogy sem tudott hova tenni.
Édesanyja gyakorta mondogatta neki, hogy előbb-utóbb majd ő is megtalálja a neki rendelt igazit. Mindennek eljön majd az ideje! Csak sohasem szabadna fölöslegesen siettetni a dolgokat. Az időnek egyébként is az a dolga, hogy teljen, meg hogy rohanjon.
- Meglásd kislányom! Ha majd egy szép napon úgy isten igazán ránézel valakire, akkor a szíved megsúgja a válaszokat, csak hallgass a szavára!
Sokáig nem volt biztos a saját maga meggyőződéseiben sem. Talán ezért volt, hogy hat éves kapcsolata egyszer csak végleg tönkrement. No meg azért, mert Gergő, akivel ezelőtt randizgatott egyik legjobb barátnőjével csalta meg, csupán csak azért, mert Kata nem volt hajlandó már a legelső, romantikus alkalommal lefeküdni vele. Talán sohasem engedte meg magának azt a luxust, hogy bárkinek is megengedje, hogy sebezhetőnek, vagy gyengének lássák. Két lánytestvérrel nőtt fel, így korán megtanulhatta, hogy az élet egy küzdelem, ahol, ha elbuksz ritkán van második esély! Mégis most annyira feloldódott emellett a különös fiatalember mellett. Mintha egyszerre eltűnt volna minden gátlása, és lelkiismeret-furdalása. Úgy érezte végre önmaga lehet. De hát akkor mit fog majd Bálintnak mondani? Hogy váratlanul beleszeretett valaki másba? Nagyon jól megismerte Bálintot, aki irigy féltékenységgel kezelt szinte minden olyan baráti kapcsolatot, ahol barátnőjére csak rá mert nézni bárki is.
- Fázol? - kérdezte félszegen, de aggódon Péter.
- Ö... nem... köszi... megvagyok... - megpróbálta az erős, magabiztos nők benyomását kelteni, de valahogy nem igazán sikeredett a dolog. - Már akartam kérdezni, hogy... miért nem engedted, hogy megismerjelek...? - A feltett kérdés egyszerre volt meghökkentő, és váratlan, ahhoz viszont éppen elegendőnek bizonyult, hogy Péter ismét kissé távolságtartóvá, és bizalmatlanná váljon.
- Bocsáss meg, de... nem értem, hogy mire gondolsz! - úgy nézett rá, mintha Kata egy áruló lett volna.
- Jaj, nehogy megsértsem már azt az állati nagy férfias büszkeségedet! Azt kérdeztem, hogy miért rejtőzködsz folyton az emberek elől, akik megszeretnének ismerni?! - komoly, egyenes kérdés, mely minden esetben komoly és egyenes választ kellene adni.
- Nem akarlak megbántani, de nem ismered eléggé a gyerekkoromat... - annyira szomorún, kiszolgáltatottan nézett bele azokba a babonázó őzikeszemekbe, hogy Kata úgy érezte muszáj megcsókolnia. Talán csak azért, hogy lelkierőt, és bátorságot adhasson tovább folytatni a beszélgetésüket.
- Ne haragudj... ez csak úgy... jött... - kapta el vékony ajkait a másik húsos szájáról.
Péter jócskán le volt nyűgözve, hogy akiről egész egyetemistaként csak álmodozhatott most hús-vér valóságában egyszer csak váratlanul megcsókolta őt. Régen nem fordult elő vele ilyesmi. Ösztöneiben, testében mágneses áramként futott végig a zsongító bizsergés. Vajon tartósnak bizonyulhat ez az érzelem, vagy ez is csupán ideiglenes, és átmeneti, akárcsak az összes többi múltban megtörtént elvetélt próbálkozás?!
- Ö... nem... történt semmi... - szabadkozott, majd úgy elpirult, hogy vörös lett egészen feje búbjáig.
Kata ösztönös nőiességgel előbb kuncogott, majd rejtélyesen mosolygott, mint amikor egy nő már tudja a válaszokat, biztos saját érzéseiben, míg a férfi egyelőre csak a válaszokat keresgéli.
- Nem akarok semmit sem elkapkodni...
- Én... nem szeretném, ha miattam... kellemetlenül éreznéd magad...
Kata doromboló kismacskává változott. Két karcsú lábait felhúzva valósággal fejét a férfi mellkasába fúrta. Érzett, és hallott minden lüktető szívdobbanást. Jó, felemelő érzés volt ez a pillanatok töredékével kecsegtető biztonság.
- Még nem is említettem, hogy nagyon tetszett a retorika beszéded! Mondd csak? Annál a résznél, ahol a szülőszobát és a gyerekeket említetted... komolyan gondoltad a párkapcsolatot...? - Kata hangján erősen érződött, hogy már többször megégette magát egy kapcsolatban, és az utolsó szakítása volt számára talán a legfájdalmasabb. Természetesnek tűnhetett, ha most óvatosabb volt, és megpróbált bölcsebbnek, megfontoltabbnak látszani.
- Őszintén szeretném hinni, hogy igen... - Péter hangja szépen csengett. Hamisíthatatlan, versmondó hang volt, amivel általában a tévében verset szoktak mondani, és amire a legtöbb ember önkéntelenül felkapja a fejét, mert kivételes és egyedi orgánum.
Így utaztak együtt a Déli pályaudvarig, ahol Péternek fel kellett szállnia a százharminckilences buszra, ha haza szeretett volna keveredni, Katának pedig valamelyik villamosra, hogy visszajuthasson a kollégiumba, ahol - több, mint valószínű -, hogy szobatársnőinek rögtön beszámol szárba szökkenő szerelmi életéről. Bár Kata ezúttal diszkrét lesz, és elhatározta, ha megkorbácsolják sem fog semmit elárulni Péterhez fűződő kapcsolatáról.
Másnap az egyetemen olyanok voltak akár a csíntalan gyerekek, akik minél többet szeretnének megtudni a másikról. Titkos, eldugott helyeket kerestek, ahol maguk lehettek, és ahol szerelmeskedhetnek egy kicsit. Kedvenc helyük között szerepelt az egyetem alagsori, sötétebb, kissé nyirkosabb, hátborzongatóbb része, ahol egy horrorfilmet is könnyedén leforgathattak volna a filmesek, hiszen a halvány, lidérces lámpák voltak az egyetlen fényforrások, akik szinte eggyé váltak a szirupos sötétséggel.
Kata cserfes barátnői persze rögtön rájöttek a lappangó titokra. Főként kollégiumi szobatársai:
- Na mesélj már csajszi! Hogy álltok?! - faggatták, kérdezgették többen, mintha szenzációt követelnének.
- Szálljatok le rólam! Semmi közötök hozzá! - állt ellen a kísértésnek Kata, bár füle tövéig több alkalommal is elpirult.
- Ácsi! Látom ám mi folyik itt! - vette át a szót egyik barátnője. - Fülig belezúgtál a Petikébe! Igaz?!
- Jaj olyan undokok tudtok lenni! És ha igen, akkor mi van?! Szerintem nagyon rendes, romantikus srác.
- Te nem akarlak kiábrándítani, de Peti... hogy is mondjam csak... szerintem nem százas...
- És mondd? Ezt mégis hogyan kellene érteni? Talán túl kövér, vagy túl magas, vagy csak tudja mi kell a nőnek? - tette ellenségesen, támadó állásban csípőre a kezét, mint aki máris védelmezni akar valakit, aki nagyon fontos a számára.
- Nézd! Peti rendes, jó fej srác, de lássuk be egy örök lúzer marad! Figyelj! Lehet, hogy diplomát kap majd, de arra is gondolni kéne, hogy utána hol fog munkát találni ilyen fejjel? Tudom, hogy remek verseket ír, és tehetséges, de egy ilyen szar világban, mint a mostani semmi esélye sincs, hacsak nem megy külföldre! - mondta ki a véleményét egy szemüveges lány, akinek vágott az esze, mint a borotva.
- Mivel jó barátnőmnek tartalak kedves Eszter ez egyszer megbocsátok, de szerintem nincs igazad! Én érzem azt, hogy ennek a kapcsolatnak igenis lehet jövője, és kitartóan ragaszkodni fogok hozzá!
- Na ne beszélj! És mit mondasz majd a volt szerelmednek, akivel még tegnap nyalakodtatok?!
- Semmi közöd hozzá! Különben is Ádámban annyi eredetiség sincs, mint egy táncdalban! Csak arra kellek neki, hogy párszor lefektessen! Ehhez viszont semmi kedvem!
- Hát kisanyám! Te tudod! Sok boldogságot nektek! - jelentette ki egy kollégiumi lány, majd a lányok többsége bement a soron következő előadásra.
Kata végre úgy cselekedhetett ahogy talán mindig is szeretett volna. Abban a percben, hogy magyar-szociológia szakon végre kézhez kaphatta diplomáját karon ragadta a kissé hezitáló, és félszeg Pétert és meg sem álltak egészen London városáig, ahol alig három éven belül sikeresen berendezkedtek, és közös vállalkozást is nyitottak. 

VÉGÍTÉLET-KÉPEK

E mostani valóság, mint homályos szándékosan
lepel rendre az emberségen vérzik el.
Önmagát sorozatosan megbuktató mihaszna
csörte-had vonul bélpoklosok mohó
módján mindennapok Ninivei halotti csöndjén át
– miközben tán maga se tudja mi fán terem
egy-egy pusztító, ádáz lépfene ,
madár-kór, koronás influenza?!

S bár a biztosított vakcinák megléte
még kísérleti stádiumban dereng,
- a legtöbben már most szeretnének
egyre görcsösebben megkapaszkodni bármibe,
mely a sikeres győzelemhez hozzásegít.

Minden csillagnak egyszeri,
befejezett bűne hogy ragyog,
s halálával örök fénye pompájával
világít még sok évezreden.
– Lelkem – érzem -, már megint szilánkokra törik
s újra kell tanulnom az elhullatott könnyek
utáni igazibb s valódibb megbánást,
mely nem lehet becsapható, se hamis.

Fáradt aggastyán-testemen már folt minden fájdalom,
amit valaha is kaptam
s amit kínok Golgotáján szerezhettem.
Hamar-hullongó, tartalmas Janus-éveimből,
ami most megmaradt azt példázza
tisztán s egyszerűen a bukás,
reménytelen szerencsétlenség
is legalább oly csodás,
akár a kikövezett győzelmi mámor.

Bolyongó, nyughatatlan elmém,
mint facsargatott szivacsot gyötrik
egyre szállóigévé tett gondolatok,
borongós-bús idézetek:
,,Kétszer miért kellett a tóba lépned?!
Miért nem tudsz sosem annak örülni,
mint más akinek megadatott?!”
– Megtalálható, harmonikus boldogságról
– érzem legbelül -, talán már végképp lemondtam.

Konok, kemény gyilkos-makacs ösztönöm
újra s újra önmagamra térít félúton
s rendet rak zaklatottá lett
börtön-ketrec idegrendszeremen.
Rozsdás lelkemet húzza
sorsdöntő éveim nyűge s példatára:
,,Miért nem követelted ki magadnak,
hogy randizhass mint bárki más?!
Talán te voltál itt e földön az egyetlen,
méltó Kakukktojás?!”
– Egyetlen olcsó, kis kerámiaurna.
Ennyi maradhatott csupán hófehér rózsa-kéz
simogatása a hallotti csöndben,
mikor majd ég s föld teremtményei
is némaságba dermednek…

LOVAGI MESE A XXI. SZÁZADBAN

 Homálynoky Szaniszló úgy is mint egy igazi, középkori lovagkastély grófja hirtelen a XXI. században találta magát. Míg a legtöbb középkori nemes lovag egyenesen a falnak ment volna ettől az új helyezettől, és mindenre, és mindenkire a bosszú pallos, vagy csatakard általi fenyegetését sújtotta volna, addig a gavallér, és roppant udvarias gróf, aki a művészetek, és a tudományos szenzációk okán hazájában valóságos hóbortos csodabogárnak számított a XXI. századot úgy fogta fel, mint az új lehetőségek, és fejlődések Mekkáját.
- Kegyelmes Uram! Felszolgálhatom-e uraságodnak az ebédet? - kérdezte óvatos hangon, földig hajolva egyik szolgáló inasa, aki már maga is aggastyán-lélek volt, hiszen gyerekkora óta ismerte a kastély nagyhatalmú urát.
- Nem köszönöm! Roland! Mit gondolsz ebben a században is vannak kifinomult hölgyek? - kérdezte elmélázva a gróf miközben kitekintett az ódon, patinás vár lőrésszerű ablakán.
- Nagyméltóságú Uram! Bocsássa meg tudatlanságomat, de sajnos... nem tudok róla... - jegyezte meg félve, hebegve, majd gyorsan hozzátette, mint egy megerősítés, vagy önigazolás gyanánt. - Sajnálatos eset, hogy még soha életemben nem jártam ebben a furcsa, merőben groteszk században.
- Döntöttem Roland! - világosodott egyszerre meg a dicső várúr elméje. - Kiküldöm követeimet az égöv négy tája irányába, hogy hozzanak nekem hitvesi arát, akivel boldogságban élhetek! - futó, elégedett mosoly jelent meg kackiás bajszán, mint aki egy csapásra elintézett már mindent.
- Khm... Nagyméltóságú uram... - köhintett a háziszolga.
- Mi az Roland?! Tán ellenkezel urad és parancsolód akaratával?! - nézett rá enyhe rosszindulattal.
- De Kegyelmes Nagyuram... dehogy... csupán megkívánnám jegyezni, hogy követeink az elmúlt nagy csatában mind egy szálig hősi halált haltak, és elestek...
- Ugyan már hűséges barátom Roland! Ez csak nem jelenthet akkora akadályt? - nézett rá kíváncsi, kérdő szemekkel.
- Ö... igen Nagy méltóságod... de...
- Mit akarsz már megint Roland?! - lett a vár ura egy kicsit bosszúsabb, nyűgösebb.
- Bocsássa meg kelekótyaságomat Méltóságod, de akkor most kit küldjek ki dicső követeink helyébe?
- Jogos kérdés hű szolgám! Mióta is állsz hűséges szolgálatomban?
- Amióta Nagy méltóságod bölcs és kegyes atya születésem után szolgálatába fogadott.
- Az roppant hosszú idő... - töprengett el kezeit mellkasa előtt összefonva, majd odasétált az öreg szolgához, vállára rakta vaskos tölgyfa kezét: - Drága öreg barátom Roland! Nagy szívességet kérnek tőled melyről biztosíthatlak nem csupán a történelem, de a dicső utókor is méltán emlékezik majd meg!
- Parancsolj velem Nagy Uram! - hajolt a földig a szolga.
- Ülj fel a legjobb lóra, amit csak az istállóban fellelhető, és addig vágtass míg az első várost el nem éred! Ott függeszd ki egy táblára díszes, címerpecsétes írással, hogy IV. Homálynoky Szaniszló egy várúr szívesen fogadná a vidék lányait.
- Nagyméltóságú Uram és ha...
- Igen? Mi az már megint?!
- Ha gúny, vagy nevetség tárgyává tesz ez a fajta cselekedet?
- Akkor te visszavágtatsz kastélyomba, én pedig felöltöm dicső páncélomat, és együtt móresre tanítjuk ezt a hitvány, alávaló népséget! Megértetted a parancsomat?!
- Igenis Nagy Uram! - hajolt meg újból.
- Most eredj, és cselekedj! Kevés az időnk! - nézett a nagy, ormótlan tölgyfaasztalon árválkodó homokórára, mely pergő homokszemekkel mérte a drága időt.
A hűséges, öreg szolga lóhalálában elvágtatott, míg a vár ura vegyes érzelmekkel viaskodva a vár bástyáról figyelte távozását.
Roland a hűséges szolga jóformán bejárta az ország minden zegét-zugát, nem hagyott ki egyetlen valamire várost, vagy községet sem, ahol emberekkel találkozhatott, és minden villanypóznára kiakasztotta a díszes, lovagi címerrel ellátott hirdetményt, miszerint: Homálynoky Szaniszló meghívja vendégségbe ennek a századnak a hölgyeit! Mindenkit szívesen, barátságosan látnak!
Tüstént ezrével jelentkeztek az országból a legkülönfélébb hölgyemények, és fiatalkorú lányok is. Nagyon úgy tűnt, mintha ebben a groteszk, posztmodern században az embereket nem csupán érzelmeik, de anyagi javuk minél szélesebb körű, tartós kiterjesztése vonzaná, mohó birtoklási vággyal.
A vár ura természetesen a legszebb címeres ruháját, sarkantyús csizmáját, és madártollas süvegét öltötte magára. Marha és disznózsírból készített szappannak csutakolta le magát, és a borbélyoknak meghagyta, hogy nemes, és csak éppen őszülő barna hajzuhatagából is csupán épek hogy csippentsenek le annyit, amitől még nemes dalia marad a kinézete. Hűséges szolgája Roland megfáradtan, kissé hajlott háttal vágtatott vissza lóhalálában a kastélyba. Nem is titkolta eddig sem, hogy bizony a hosszú, és nehézkes szolgálati évek bizony-bizony megfonnyadt testén nyomot hagytak. Már korántsem szállt le olyan hetyke fürgeséggel a lóváról, mint fiatalabb éveiben.
- Nagyméltóságú Nagy Uram! Kifüggesztettem a hirdetményt, és ha minden igaz nemsokára megérkeznek a hölgyek! - közölte, majd elvonult, hogy napi kötelezettségeit tovább folytathassa, és átöltözzön ő is díszes ruhába, akárcsak a vár ura.
Nemsokára beesteledett, és tucatszám özönleni kezdtek a régi, romos állapotú, ám annál romantikusabb lovagkori várba a vendégek. Valami miatt előbb az újgazdagok, módosabbak, tehetősebbek jöttek persze a nagyon híres, vagy nagyon ismert celeb sztárok kíséretében, és őket követték a szerényebb dolgozó kisemberek, és végül az alsó társadalmi rétegek tagjai.
- Hölgyeim és Uraim! IV. Homálynoky Szaniszló gróf a vár ura, nemes gazdám tisztelettel üdvözöl minden kedves vendéget az otthonában! A vacsora perceken belül tálalva lesz addig arra kérem a népes vendégseregletet, hogy fáradjanak át a fogadóterembe! Bizonyára kellemesek fogják találni. - közölte Roland talpig ünnepi ruhába öltözötten, akárcsak a vár ura.
A népes vendégsereg persze azonnal megrohamozta a várakozó termet. Ki fennhéjázó, sznobos gőggel vette tudomásul, hogy lovagkori páncélok, és harci eszközök, címerpajzsok közt kell mozognia, csatabárdokat, pallosokat szükséges kerülgetnie, míg az ún. fiatalabb digitális generáció tagjai, akik a kilencvenes és kétezres évek hajnalán születtek rendkívül el voltak ragadtatva mindentől ami ódon, antik, régi, vagy - maguk között csupán -, retrós.
- Azt a mindenit! Kurva jók ezek a középkori cuccok! - lelkedezett egy baseball-sapkát, és pólót zakóval viselő ficsúr, akiről kiderült, hogy az egyik tehetségkutató, idióta műsor egyik mentorja, és csupán csak azért ugrott be, mert éppen nem volt más elfoglaltsága.
- Szerintem mocskosul gazdag multimilliárdos lehet a ház ura! - jegyezte meg egy luxusfeleségnek is beillő, hivalkodó díva stílussal viselkedő nő, aki gyakorlatilag állandó jelleggel felszínes emberek táraságában forgolódott, így nem is csoda, ha az évek múlásával belőle is egy szánalmas, felszínes ember lett.
Voltak persze - főként a középosztály tagjai között, akik műveltebbek, és felvilágosultabb gondolkodók voltak, mint a többség. A legtöbb író, költő, és művész előszeretett kíváncsiággal, és érdeklődő izgalommal vette aprólékosan szemügyre a lovagkori bálterem minden apró, vagy éppen jelentéktelennek látszó berendezését. Néhány sztáranyuka elhozta gyerkőceit is. Nem lehet pontosan tudni, hogy vajon azért-e, hogy a folyamatosan villogó vakuknak köszönhetően előnyös sztárfotók készülhessenek róluk, akik - kellő honoráriummal persze -, már meg is fognak majd jelenni abban a bulvármagazinban, mely értelemszerűen többet fizet, vagy pusztán csak azért, hogy a gyerekekkel ideje korán megismertethessék a középkor sokszor kegyetlen, brutális, de annál romantikusabb szépségeit.
- Aztán nekem viselkedjetek rendesen! Megértettétek! Noelka te pedig vigyázz a húgod ne játszadozzon azokkal az éles kardokkal! Itt minden igazi! - az ékszerekkel felcicomázott, nagyestélyit viselő, rendkívül csinos-elegáns sztáranyuka azonnal tovább libegett, akár egy kidíszített hattyúmadár, hogy máris elvegyülhessen a többi meghívott vendég között.
Roland az öreg szolga egy hatalmas, díszes, cirádás bottal párat koppintott.
- Kedves Vendégeink! IV. Homálynoky Szaniszló gróf ennek a lovagkori várnak fejedelme megérkezett.
A nagyalakú bálteremben egy légy zümmögése annyi se sok nem hallatszott. Magasztos, kissé feszült, ünnepélyes csend lepte el a termet hirtelen. Máris találgatások, pusmogások kezdődtek, hogy vajon hogy nézhet ki a gróf? Aggastyán-e avagy fiatal modellalkatú férfi?
Sarkantyúk csilingelésére lettek sokan figyelmesek, majd kardcsörtetés is hallatszott imitt-amott. Végül a tömeg némán fejet hajtva engedett utat a kastély urának, aki díszes öltözetében, és madártollas süvegében meghökkentő jelenségnek számított a XXI. századi világban, ahol minden annyira kirívó, és posztmodern.
- Üdvözlöm a kedves egybegyűlteket! Szeretettel köszöntök mindenkit kastélyomban. - hiúz, sas szemeivel valósággal mindenkit a lehető legprecízebb aprólékossággal mért végig. A legtöbb vendég persze igyekezett máris a kedvében járni, és a legjobb mosolygó, bájos formáját hozni, ám egy igazi középkori nemesúrnak, aki ezidáig folyamatosan az udvari talpnyalók, és az alattomos haszonlesők táborában volt kénytelen forgolódni, szinte már meg se kottyant, hogy egyedül a színtiszta őszinteségre, és igazságra reagáljon.
- Nagy méltósága arra szeretné kérni az itt megjelent hölgyeket, hogy fáradjanak át a másik terembe! A többi vendég pedig érezze nyugodtan otthon magát! - hangzott Roland szolga szájából a felszólítás.
A legtöbb zsenge, fiatal hölgy - akik között -, szép számmal előfordultak barátnők, jó ismerősök, és idegenek is máris egymás között pusmogni kezdtek, és rendkívül izgatottan sustorogtak, hogy vajon kik lehetnek majd a kiválasztottak, akiket a gróf megajándékoz egy álom randevúval.
- Szerintem eszméletlenül jóképű azzal a kis harcsa bajszával! Vajon milyen lehet az ágyban? - kíváncsiskodott az egyik botox és szilikonnak jócskán kitömött hölgyemény, akinek már nemvolt arcmimikája sem.
- Első látásra szerintem egy felfuvalkodott, nyers, és egoista hímsoviniszta disznó lehet ez a grófocska! - közölte cseppet sem finomkodva szavaival egy elvált asszony, akit egyedül férjei megkopasztásán, és az anyagi javakon túl nem sok minden tudott lázba hozni.
A húszas és harmincas éveikben járó virágszál hölgyek viszont annál vidámabban, mosolyogva, és felszabadultan léptek a következő nagyalakú terembe. Amikor már minden hölgy bent tartózkodott a hatalmas, szegecselt, vasrostélyos tölgyfaajtók bezáródtak mögöttük. Úgy tűnhetett, hogy csapdába estek.
- Tisztelt Hölgyeim! Köszöntöm Önöket újfent! Lépjenek ki azok, akik hiszen az igaz szerelemben, és elvetik az alantos anyagi javakat.
A legtöbben nem akartak megmozdulni, ám az elvált nő, és a kapzsi természetűbbek rögvest kiváltak a sorokból.
- Köszönöm! Most azok lépjenek ki, akik szándékosan éltek a hazugság eszközeivel, és többször is megfeledkeztek az igazságról!
Ismételten jó páran kiléptek a sorokból. Úgy látszott, hogy a hölgyek társasága lassacskán fogyatkozik.
- Végül az utolsó kérésem Önökhöz! Lépjenek ki azok, akiknek magtagadták, és eladták önmagukat, és elfelejtették milyen is volt, amikor még tisztaszívű, becsületes emberek voltak!
Ennél a kérésnél váltak ki talán legtöbben a sorokból szitkozódva, és káromkodva.
- Tisztelt Hölgyeim! Alázatosan megköszönöm eddigi feltartott türelmüket! Azok, akik kiálltak a sorból szabadon eltávozhatnak, míg azok, akik bent maradtak kérem kövessenek!
A hölgyek társasága szétszéledt. Ki szitkozódva, ki jócskán felidegesítve önmagát is, hogy ennyire méltánytalanul elbántak velük, és semmibe vették őket. Míg a szerencsés kiválasztottak tovább követték az öreg szolgát egy másik terembe, ahol újabb próbatétel várt rájuk.
Bementek egy terembe, mely két részre volt felosztva. Egyik részen arannyal, drágakövekkel megpakolt tárgyak, és ékszeres ládikák álltak tárva nyitva, hogy a szem is belekáprázott, míg a terem másik részében egy könyvespolc rajta ócska, moly lepte, régi iniciálés kódexek, és szintén porlepte, elsárgult iratok.
- Tisztelt Hölgyeim! Arra kérem Önöket, hogy megfontoltan, és bölcsen válasszanak! - az öreg szolga néhány percre egyedül hagyta a tétováskodó, töprengő hölgycsoportot.
Azok, akik könnyelműek, és mohók voltak, mert elvakította őket a gazdagság utáni birtoklási vágy máris kimehettek a teremből. Megint csak ők voltak többségben.
Végül csupán egyetlen szemüveges, barnahajú leány maradt a teremben, aki bölcsészettudományi karra járt, és élénk érdeklődést mutatott a múlt és a történelem megismerése iránt. Ha az öreg szolga nem figyelmezteti valószínűleg még jó sokáig tanulmányozta volna kíváncsian a díszes rajzolatú kódexlapokat.
- Tisztelt Hölgy arra kérem Önt, hogy fáradjon át a gróf úrhoz a következő terembe! - Roland után menttétován a meglepődött, bájos hölgyemény, míg végül egy hatalmas teremben nagy öblös székében meg nem pillantotta magát a vár urát.
- Nagyméltóságú Uram! Elhoztam neked őt, akinek szíve maga is drága kincs, és aki a gazdagság helyett inkább a tudást választotta. - hajolt meg alázatosan a hűséges szolga. A jócskán félénk, megilletődött szemüveges hölgy szintén meghajolt a földig.
- Köszönöm neked Roland! Hűséges barátom! Most menj a dolgodra! - parancsolta visszhangzó, dörmögő hangon.
- Igenis Nagyuram! - az öreg szolga újfent meghajolt, majd óvatosan kisomfordált a nagy teremből.
- Lépj közelebb! - kérte kedvesebben, leereszkedőbben a gróf a hölgyet.
A leány tétován, félszegen közelebb lépett egyik lábát tette a másik után.
- Hogy hívnak leány?
- Kecskeméti Kitti a nevem... akarom mondani... gróf úr... - felelte bizonytalanul.
- Örülök, hogy végre személyesen is találkozhatok egy méltó emberrel ebben a furcsa korban! - próbált mosolyogni, ám erős, markáns arcéle valahogy mindig a komolyságot juttatta az ember eszébe és nem a közvetlenséget.
- Bocsásson meg... gróf úr de... miért vagyok itt...?
- Bizonyítottad elkötelezettségedet, tudományok iránti alázatodat, és mert aranyból van a szíved!
- Ö... igen... nos hát... köszönöm, de... mit parancsol...? - habozott félénken.
- Halld hát parancsomat tehozzád nemes leány! Szeretnélek megismerni!
- Ö... gróf úr... telefonálhatnék a szüleimnek? Már biztosan nagyon aggódnak értem...
- Mi az a telefon? - nézett értetlenkedve, kíváncsian a gróf a lányra.
- Oh! Bocsásson meg elfelejtettem! Az egy kis tárgy aki továbbítja a beszédet, és hangokat!
- Érdekes, ördögi találmány lehet! Tüstént kocsit küldetek a szüleid házához, ha így megfelel? De bizonyára megviselt a sok izgalom, és kimerült is lehetsz! Pihenj meg az egyik szobában!
A lány töprengett, ide-oda kezdett járkálni, kicsit meg is vakarta fejét, majd beleegyezett.
- Rendben gróf úr!
Másnap hintó ment a lányos házhoz benne az öreg szolgával, aki lánykérőbe ment a lány szüleihez, akik annyira meglepődtek, hogy jóformán el sem akarták hinni, hogy egy szem kissé furcsa, és intelligens kislányukat végre valahára eljegyezték, méghozzá - úgy tűnik -, pompás külsőségek, felhajtások közepette.
A megilletődött szülőket szintúgy bevezették a nagyterembe, ahol tegnap a gróf fogadta a leányukat, ám ezúttal egy szék helyett két szék állt a terembe.
A gróf díszes öltözetben kezében tartva a leány kissé hideg, aprócska kezét méltóságteljesen bevezette aráját a terembe. A leányon is címeres-díszes, szoknyás ruha pompázott a szülők legnagyobb ámulatára.
- Kincsem... jól vagy...? - kérdezte aggódon az anyuka.
- Drága édesanyám! Nagyon boldog vagyok emellett a férfi mellett! - felelte a gyönyörű leány.
- Apám uram! Ünnepélyesen megkérem a lányod kezét, ha szabad! - dörmögött tenorhangján a levegőbe a gróf.
- Ö... hát ha neki is megfelel, akkor rendben... - felelte a meghökkent apuka.
Szerelmes és sugárzóbb hölgy így még nem érzett, és nem is nézett egy igazi gavallér férfiúra, mint akkor a leány a grófra. Reméljük igaz, és őszinte szerelmük méltán beteljesedik.              

NEHÉZ TALPRAÁLLÁS

A középkorú férfit folyamatos, mardosó, kínzó, fájdalmas lelkiismeretfurdalás gyötörte. Voltak napjai, amikor szó szerint úgy érezte magát, mint akit a felelősség súlya előbb totálisan kifacsar, majd végképp agyonnyom.
Rajongásig imádott felesége beteg lett, és ő éjt nappallá téve virrasztott hősiesen kórházi betegágya mellett. A kórházi ápolók, és ügyeletes nővéreket valósággal lenyűgözte, és megbabonázta az a fajta hihetetlen, emberfeletti gondoskodás, halhatatlan érzelem, mellyel a férfi feleségét ápolta. S bár munkahelyén rabszolgahajcsár főnöke felmondásban részesítette a férfit csak és kizárólag az érdekelte, hogy felesége ismét az a sugárzó, fantasztikusan talpraesett, és álomszép hölgy lehessen, akibe annak idején beleszeretett. Kedvenc hófehér jácint virágjával kedveskedett neki.
 Amikor megismerkedtek egymással az sem volt mindennapinak nevezhető. A szégyellős, már-már túlzottan is félszeg, esetlen férfi egy egy méter húsz centis fikusz szobanövény nagyméretű levelei mögött bújt el, és titkon abban reménykedett, hogy minél előbb tudja le ezt az elfuserált, rendkívül nagy lelki sokként megélt randit, amikor körülbelül fél óránál jártak, amikor, egy fantasztikusan közvetlen és mosolygós hölgy - későbbi felesége -, nem törődve azzal, hogy mások mit mondanak róla ugyanúgy fogta magát és merev, vigyázz állásban beállt a férfihoz a szobanövény védelmében. Annak is már legalább hét-nyolc éve. Hogy elsietett az idő...   
- Édesem... szívem... nem kell minden nap eljönnöd... egyébként is sok munkád van, és Fannikáról is gondoskodsz... - felelte nagyon halk, rendkívül vékony hangon a még mindig fiatal asszony, és szívszorítóan elmosolyodott csakhogy férjének bátorságot, tartást kölcsönözzön.
- Meglásd drágám! Hamarosan jobb leszel majd, mint új korodban! Együtt ezt is átvészeljük! - csókolgatta, szorongatta óvatosan, gyöngéden a kezét. Talán ő sem mert bízni a gyógyulásban, ám úgy érezhette a kegyes hazugság mégis csak jobban hangzik. - Fannika rajzolt neked néhány képet, és azt üzeni, hogy gyógyulj meg minél előbb...
- Drága... kaphatnék egy kis vizet...
- Persze édesem! - s már nyúlt is az ágy melletti kis hófehér asztalra rakott kancsó vízért. Töltött egy műanyag pohárba, és szívószállal megitatta kedvesét.
- Ez most jól esett... köszönöm édesem... - hanyatlott vissza a párnára. - Fannika hogy viseli?
- Erős, talpresett, és nagyon okos kis hercegnő! Sokkal erősebb, mint én...
- Kérlek hagyj neki egy kis időt, hiszen még nagyon kicsi... Annyira szerettem volna még látni... 
A férfi engedelmesen, és szolgálatkészen megigazította felesége feje alatt a párnát, hogy valamivel kényelmesebb állapotokat teremthessen. Halvány, sokat sejtető könnycsepp pislákolt szeme csücskében. Kedvesével annyira lelki rokonságban álltak, és érezték egymást, hogy a férfinek semmit sem kellett mondania, mert asszonya azonnal megérezte, hogy férjét is rendkívül megviseli ez az egész kálvária.
- Édesem... tudom, hogy most haragszol magadra, de próbáld elfogadni a helyzetet... megígérem, hogy meggyógyulok... - felelte minden erejét összeszedve majd hosszantartó, mély álomba merült.
A férfi mobiltelefonja késő éjjel berregett. Kislányát alig bírta elaltatni, hiszen nagyon hiányzott neki az anyukája.
- Halló... tessék... - emelte füléhez a készüléket és olyan halkan beszélt, amennyire csak tudott nehogy felébressze a kimerült kislányt.
- Halló! Berényi Úr? - kérdezett vissza az orvos.
- Igen! Tessék?
- Őszintén sajnálom Berényi úr, de... a felesége néhány perccel ezelőtt elhunyt. - közölte az orvos hivatalosan. 
A férfi szabályosan összeroskadt közvetlenül az előszoba mellett lévő étkezősarokban, ahova a házi telefon fel volt szerelve. El sem akarta hinni, képtelen volt megemészteni, hogy egy annyira erős, magabiztos, mindig határozott, és erősakaratú asszony, amilyen imádott felesége csak úgy egyszerűen megadja magát egy ismeretlen betegségnek.
 ,,Ez biztosan valami félreértés! Mi van, ha a főorvos tévedett?!" Bár könnyen összerakta magában az összefüggéseket, hogy - nagy általánosságban -, az ilyesmivel nem szoktak sem tévedni, sem tréfálni.
- Uram... ott van még...?
- Ö... i-igen... most... most mi lesz? - kérdezte, mintha az orvos tudná mit kell ilyen esetben tenni.
- Ha tud akkor mielőtt fáradjon be a kórházba, hogy a hivatalos papírokat és egyebeket elintézhessük! Még egyszer őszintén sajnálom... - azzal lerakta a kagylót.
A férfi óvatosan helyére rakta a készüléket. Óvatosan benézett kislánya szobájába. A kislány mostanában egyre nehezebben tudott csak elaludni, így sokszor előfordult, hogy bevitt a gyerekszobába egy matracot, és egy meleg takarót, és lánya ágya mellett próbált pár órát pihenni, amíg nem hajnalodott.
Mit fog majd mondani Fannikának? Hogy fogja elmagyarázni egy alig öt és fél éves kisgyereknek, hogy anyuci már soha többet nem lehet az életük szerves része? Már nem hallgathatják őszinte, egész szívéből jövő, gyöngyöző kacagását?
- Apu? Hol van anyuci? - kérdezte másnap Fannika, amint kinyitotta szemecskéit.
- Tudod kincsem ő most beteg, és... nagyon sok pihenésre van szüksége... de milliószor puszil, és azt üzeni, hogy nagyon hiányzol neki... - válaszolta miközben óvatosan tenyerei között dédelgette az aprócska, gyöngéd kis kezeket.
- Apu! Anyuci haragszik rám, azért nem jön haza? - kérdezte kíváncsian, nagyra kerekedett szemekkel a kislány.
- Jaj, drágám! Dehogy! Tudod a doktor bácsiknak az a feladatuk, hogy meggyógyítsák! Megfog gyógyulni... - az utolsó mondatnál erősen összeszorította fogait, és tartani kellett magát, mert attól rettegett, hogy kislánya megérezheti, hogy hazudott neki.
- Apu? Nem lesz semmi baj?! - kérdezte félénk egérke hangocskával.
- Nem édesem! Megígérem, hogy minden rendben lesz... De most neked is bátornak kell maradnod...
- Apu! Félek... - csimpaszkodott kis pizsamás testével apja mellkasához védelmet keresve.
- Csss! Drága kis hercegnőm! Muszáj erősnek lennünk, anyuci miatt is... - próbálta megvigasztalni.
A temetés nehéz, viszontagságos dolognak bizonyult. Határozottan ellenezte, hogy kislánya részt vegyen a gyászszertaráson, ám a szűk családi békesség kedvéért részletesen elmagyarázta Fannikának, hogy mi fog történni, és hogy neki muszáj erősnek maradnia.
- Kicsim! Rajzol egy képet anyucinak! - kérte gyöngéden. Amikor a kis urnaszerű tégelyt megpillantotta hirtelen fájdalmasan elszorult a szíve. Kislányát valósággal sokkolta az urna látványa. Kis kezecskéiben mindvégig azt a kiszínezett rajzot tartotta, ami őt és imádott szüleit ábrázolta.
Mikor a gyászoló rokonság hamar távozott alig fél óra múlva A férfi megfogta kislánya aprócska kezecskéit, és odavezette a kis négyzetalakú, falba vájt sírhoz, amit befalaztak.
- Szervusz édesem! Eljöttünk Fannikával, aki rajzolt neked! - simogatta meg a jéghideg, befalazott kő felületet. - Kicsim! Beszélj anyucihoz! Meglásd! Érzi, és tudja, hogy itt vagyunk! - kérlelte a kislányt.
- Szia Anyuci! Hiányzol... - szólt elveszett, halk hangon a kislány hangja, majd elpityeregte magát, akárcsak a férfi, akinek eddig tartott a lélekjelenléte. Vajon ha ő ment volna el előbb felesége hogyan állt volna ehhez az egészhez? Egész biztosan sokkalta makacsabb, erős akaratúbb lett volna, és nem hagyta volna, hogy érzelmei felülkerekedjenek, vagy befolyásolják személyiségét.
- Drágám! Szeretnéd, hogy még maradjunk egy kicsit...? - kérdezte bizonytalanul.
Fannika apjára nézett kisírt, elveszett tekintettel, mely szavak nélkül azt mondta, hogy most biztonságos helyre van szüksége, és nem egy néma, dermedt sírhelyre. Apja felvette karjaiba, és óvatosan kisétáltak a temetőkapun.
Ettől kezdve a férfi gondolatai csupán egyetlen dolog körül forogtak. Hogyan kellene úgy tovább folytatni az életüket, hogy felesége emléke ne határozza meg mindennapjaikat, és a visszafordíthatatlan sorstragédia ne legyen kínzó, fájdalmas tehertétel kislánya további életére nézve?
A férfi kivett kéz hetes szabadságot, és bár munkahelyén a legtöbb kollegája biztosította együtt érző, támogató segítségéről, és részvétéről ő mégis úgy érezte, hogy egyre kevesebb olyan őszinte barátja maradt kettétört életében, akikre igazán számíthat. Gondolt egyet és egyik nap feltárcsázta régi gimnáziumi osztálytársát, amibe anno valósággal szerelmes volt, aztán később nagyon közeli barátok lettek.
- Halló... Regőczi lakás?
- Halló... Tessék...? Itt Regőcziné!
- Szia! Nem tudom, hogy megismered-e még a hangomat? Robi vagyok.
- Jaj, szia Robikám! Hát hogy vagy? Család? Gyerekek? - kérdezte kedvesen, közvetlenül.
- Biztosan sok elfoglaltságod van, de... sajnos nemrég elveszettem... a feleségemet...
- Hát... ez borzasztó! Figyelj ide! A gyerkőcöket mindjárt beadom a szomszédba, én pedig máris rohanok hozzád, és minden jó alaposan kivesézünk! Rendben?!
- Rendben... - remegett a hangja, bár megfogadta, hogy igyekszik bátor lenni.
A régi volt gimis osztálytárs nem sokkal délelőtt tizenegy körül toppant be kellő váratlansággal. Háromszor nyomta meg a kapucsengőt. Ez volt a titkos, egyezményes jelük a gimiben.
- Szervusz drága barátom! Őszintén sajnálom... és fogad részvétemet... - szabadkozott, majd tétován belépett a hangulatos lakásba, ahol most minden az emlékek, és némaság fogságában vesztegelt.
- Szia! Annyira örülök, hogy láthatlak... - felelte, majd rögtön eleredtek krokodilkönnyei, ám nem szégyellte ezt, miután annyi mindent túléltek volt osztálytársával.
- Tudom! Tudom! Nyugi! Engedd ki a gőzt! - megértőn, segítőkészen átölelte, akár egy idősebb testvér. Ahogy beljebb lépett máris megpillantotta a lenszőkés kis angyali kislányt, aki a szőnyegen játszott kedvenc babái társaságában. Mint később megtudhatta teadélutánt tartottak.
- Hát szia kis hercegnő! Hogy hívnak? Az én nevem Gyöngyi és nagyon örülök a találkozásnak! - nyújtott kedvesen kezet.
- Semmi baj kincsem! Ez a kedves néni nagyon régi barátom! Mutatkozz be nyugodtan! - kérlelte kislányát.
- Cókolom Fannika vagyok! - próbált pukedlizni, ahogy néhány rajzfilmből jól megfigyelhette.
- Jaj annyira imádni való vagy! Adhatok egy puszit?
A kislány tétován, bizalmatlanul apjára sandított, aki némán bólintott, így hagyta magát, majd visszatért kedvenc játékához a szőnyegre.
- Bocsáss meg, megkínálhatlak esetleg... kávé vagy üdítő...?
- Nem köszönöm! Inkább beszélgessünk! - mutatott maga mellett egy helyre a kanapén, ám a férfi kislánya kutató, kíváncsi tekintete miatt egyelőre inkább az egyik kényelmes fotelt választotta inkább.
- Biztosan fantasztikusan talpraesett és ragyogó hölgy lehetett! Ugye?!
- Várj egy percet kérlek... - berohant a hálószobába, és a könyvesbolt alatti szekrényből kivett pár darab fényképalbumot, közöttük esküvői fotóalbumukat is, majd visszarohant a nappaliba és barátja kezébe adta.
- Tessék... annyira hiányzik... - alig tudott uralkodni magán, hogy megint el ne eredjenek könnyei.
Osztálytársa megnézte a fényképeket és kisebbfajta irigység suhant át lelkében, hogy mennyire sugárzó, édeni, egzotikusan álomszép volt barátja ragyogó felesége, akit ennyire fiatalon veszített el.
- Mennyire boldogok voltatok együtt! Annyira sajnálom... - jó lett volna még mondani valamit, de jobb nem jutott eszébe, így azonnal elhallgatott.
- Kérlek inkább te mesélj magadról? Milyen lett az életed, amióta nem találkoztunk?
- Hu! Hát az több órát fog igénybe venni! Nagyon szerettem volna családot, ám a volt ex pasim csúnyát átvert. Elvégeztem az Államigazgatási Fősulit, de még mindig nem érzem azt, hogy a diplomámnak lenne bárminemű értéke kis hazánkban.
- Megértem, és sajnálom, hogy át kellett élned a szakítást.
A következő bőséges órákat végig beszélgették. A férfi gyors ebédet készített, és viszonylagos nyugalomban telt az ebédidő. Fannikát meghívta az egyik kis barátjának anyukája, hogyha van kedve akkor szívesen látják a szülinapi zsúron. A férfi jó ötletnek gondolta, ha lánya elmegy barátja anyukájával. Most jót tenne neki egy kis vidámság és feszültséglevezetés ilyen komor, súlyos napok után. Így elengedte.
Régi osztálytársával pedig az utolsó pillanatokig mindent részletesen megbeszéltek, megvitattak. Még azt is, amikor csip-csup, bagatell hibák miatt veszekedett feleségével, és a nyári nyaralások emlékeit, vagy amikor biciklizni tanította több-kevesebb sikerrel kislányát.
Észre se vették, hogy elszaladt az idő. Hat óra volt, és szeptember utolsó napjaiban jártak.
- Nagyon szeretnék segíteni neked bármiben amiben csak tudok. Most szerintem a legfontosabb az lenne, hogy ne agyalj azon, hogy miért pont így történtek a dolgok! Most már ideje mennem! De mindenképp vissza fogok jönni! Csak felhívsz, vagy üzensz a neten és máris röpülök hozzád drága barátom! Ugye rendben leszel?! - nézett rá aggódva, szeretettel.
- Szeretném hinni, hogy igen... - válaszolta. Kisírt arcán a fájdalom, kétségbeesés, és az árvaság tükröződött, mégis rendkívül hálás volt legjobb barátjának, hogy idejét rászánta.
- Mivel nagyon jól ismerlek téged ugye megígéred nekem, hogy nem követsz el semmi hülyeséget?! - simogatta meg beesett arcát.
- Hisz ismersz! Vagy nem?!
- Igen! Nagyon is! Muszáj élned a kislányodért!
Átölelték egymást, és hosszú, kitartó percekig úgy tűnhetett, hogy egyikük sem szívesen engedné el a másikat.                

KÜSZÖBÖN

A véget érő Idő mostanában örökösen megkerget.
Előbb összekuszált, folyamatosan
ziháló hajhagymáimat tépte ki csomóstul,
majd dús szőrzetem mezőit
égette parlaggá sterilen.
Éveim, mint gyűrűk fák
törzsében rakodnak egymásra,
mint szkafander-gyűrűk kietlen
s hontalan kozmoszi sötétben.
Szétszóródtak meghitt, baráti társaságok,
emberközpontú szövegségek.
Értelmet s célt próbáltam találni annak,
hogy annyi bitófa,
akasztófa-megpróbáltatás
után még élek s létezem.

A boldogság a rutin kicsinyes hiánya még
most is tántorog a küszöbön:
,,szeret, nem szeret” – romantikus titkait
oly jó volna megfejteni még.
Balzsamillatú, drága szempárt mi barnán ragyogott.
– Minden megrepedt tükör mögött
egy-egy újabb ásító,
groteszk-grimaszt ötlő Janus-arcú ember áll.
Biccent titkosan hadd reménykedjek
egyre hátha a megérdemelt
boldogság hozzám még utat talál.

Távozó búcsúszavak,
emlékké szelídült kacsintó tekintetek
vajon merre lettek mikor vigasztalni,
bátorítani, talajra ráncigálni kellett
volna bennem a hajótörötté lett szent,
kitartó akaratot, - a meggyőződést,
hogy előbb-utóbb mindenkinek lesz értelme!
Mászhatatlan falakba gyakorta beleütköztem,
hiszen senki sem lehetett elég közvetlen
vagy önként kisegítő,
hogy figyelmeztessen
létemet meghatározó akadályokra.

Elbuktattam magam milliószor
ezer változandó alakban.
Hulló hajamra már csupán
elsárgult fényképek emlékeztetnek.
A szervek mind fizikálisok,
tehát láthatóak s értelmezhetőek.
De a lélek összetett, bonyodalmas
képleteit mindig muszáj volna
felelőséggel lebontani,
hogy ami – anno -, eltörött,
sérülést szenvedett, csorbaságában
bicegni fog újra Egy-egészként tovább!

ÖNMAGUNK BÖRTÖNÉBE ZÁRVA

A főváros kissé elhagyatottabb, lakatlan, holtvidékén járunk, ahová az ember nem szívesen tenné be a lábát. Mennyivel kényelmesebb volna, ha még a pusztulásnak indult, jócskán elhanyagolt városnegyedek is békét, és harmóniát sugároznának. Egy-egy kellemesen barátságos virágoskert, vagy köztéri park, mely üdítő melengető érzéseket sugározna az unalomig ismerős, általában komor, szürke, és barátságtalan hétköznapokba.Özvegy Halász Józsefné Marika néni a maga nyolcvan egynehány évével egy takaros, pedáns, és határozottan rendezett kis kertes házban éldegélt közvetlenül a már említett lepusztult gyárnegyed szomszédságában. Jóformán a kutya sem járt arra felé. Persze, ha nem számítjuk a lerészegedett diszkók világából véletlenül idecsöppent jócskán illuminált állapotú tinédzserkorú fiatalokat, illetve olyan alvilági bűnbandák meglehetősen félelmetes embereit, akik rá is szolgáltak gúnyneveikre.
Marika néni ideje korán ötvenöt évesen jutott özvegyi sorba, miután nehezen kezelhető, indulatkitöréses, alkoholista férje váratlanul elhunyt, majd a fia is meghalt rá pár évre. Állítólag több unokája is volt, ám miután a családtagjai sohasem vették a fáradtságot, hogy legalább a jeles ünnepek alkalmával tiszteletüket tegyék nála, és meglátogassák, így Marika néni sem látogatta őket. Mostanság aligha tehette volna meg, hiszen folyamatosan reumás, és porckorongkopásos térdeivel is voltak fölöttébb pokoli kínzó napok, amikor legszívesebben az ágyból sem kelt volna ki, ám miután kilenc macskája is volt, azoknak muszáj volt ételt adni.
A legtöbb szomszédja vagy meghalt, vagy szándékosan elköltözött mellőle kiálhatatlan, zsémbes, egyfolytában zsörtölődő természete miatt. Ha akadt is egy-két szociális munkás, akik merő udvariasságból még pár éve kiszálltak hozzá és udvariasan érdeklődtek, hogy szüksége van-e bármire? Tartós élelmiszerre, vagy meleg holmikra Marika néni rendszerint ilyen esetekben parfis, vagy kapanyéllel kergette el háza portájáról az illetéktelen betolakodókat.
Történt aztán, hogy valahonnét szinte a semmiből felbukkant egy pöttöm, gombszemű kis angyal, aki édesanyja kezét szorongatva hosszantartón addig nyomta a kapucsengőt, ameddig az idős asszony nem volt hajlandó kijönni, ami így is több mint negyvenöt percig tartott, hiszen a rojtokban lógó otthoni otthonka annyira elnyűtt, és rozoga állapotban volt, hogy az özvegyasszony jobban tette, ha másik ruhát aggat magára, amin nem látszik át a melltartója.
- Jövök mán! Jövök! Mi a nyavalya van már megint?! - kérdezte mogorván, korántsem barátságos kedvvel. Állandó tüskés szurkálása akkor sem maradt abba, amikor megpillantotta a kedvesen mosolygó kislányt, és a szintén arcára mosolyt erőltető, fiatal, és csinos anyukát.
- Kezét csókolom Marika néni! Talán már nem emlékszik rám, de én vagyok a fiának a barátnője! Ő pedig az én drága kislányom! - lehajolt, arcon puszilta a szőke, kis hercegnőt, és kérte, hogy legalább köszönjön.
- Cókolom néni... - felelte bizonytalanul.
- Hát az embernek az a kevés esze is megáll! Hát mi vagyok én, mi?! Jótékonysági intézmény?! Vagy netalán ki van függesztve az házamra, hogy bárkit szívesen látok! Hát mindenki vegye csak tudomásul, hogy senkit se vagyok hajlandó fogadni! - felelte rikácsolva, szinte szenvtelenül, majd úgy becsapta maga után a kertes háza faajtaját, hogy a hófehér, makulátlan vakolatdarabkák, mintha hópelyhek lettek volna potyogni kezdtek a házról.
- Anyuci! A néni miért haragszik? - kérdezte a tünemény kislány, aki nem értette, mi is történik.
- Tudod kincsem a néni már nagyon öreg, és nagyon beteg! Nem ránk haragszik, csak egyszerűen ilyen a természete! Később majd megpróbáljuk jó! Addig is szétnézünk a játékboltban!
A kislány babonázó, gyönyörű szemei rögvest csillogva ragyogni kezdtek, amint meghallotta a játék szót. Mindig is jó, szófogadó kislány volt, hiszen pontosan tudhatta, hogy így megkaphatja a kívánt legújabb Barbie babát.
Az idős özvegyasszony ablaka sarkából figyelte, amint a csinos fiatalos anyuka és kilánya elmennek háza közeléből.
,,Pimasz, tolakodó népség! Isten pénze kevés volna ezeknek! Hát abból nem esznek! Egyetlen árva fillért se kap senki, amíg életben vagyok!" - gondolta mérgelődve magában, majd kiment a sufniba, hogy faaprítással próbálja meg kiverni a fejéből a gyönyörű kislány képét a fejéből. Annyira ismerős volt neki a kislány. No, de hát azok a semmirekellő unokái miért nem avatták be a saját életükbe? Miért nem jöttek el meglátogatni, amikor igen-igen nagy szüksége lett volna rájuk? Se egy képeslap karácsonykor, se egy ,,hogy vagy?" És amikor kivették az epeköveit?! Itt feküdt egész nap élet és halál között csupán azért, mert utálta a kórházi kosztot, és veszedelmesen rettegett a fertőzésektől, és a bacilusoktól! No hát nem! - döntötte el! Inkább itthon fog meghalni békésen, magára hagyatottan. Legfeljebb csak a kilenc macskájának fog majd hiányozni. Vaskalapossága, dacos ellenkezése napról-napra egyre jobban nőtt.
Később megjelent nála egy szociális munkás, akik az utóbbi időkben kellő rendszerességgel kíváncsiskodtak nála, és járták körbe a lepusztult helyeket, hogy segíthessenek az utcákon élőktől kezdve egészen a kevésbé szerencsés sorsú emberekig.
- Hát maguk meg mi a nyavalyát keresnek itt?! - kérdezte seprűvel a kezében, és már arra készült, hogy újra támadásba lendül.
- Kézit csókolom! Mi csupán azért jöttünk, hogy megkérdezzük nincs-e valamire szüksége kedves asszonyom? Tartós élelmiszer? Liszt? cukor? szárított tésztaféleség? - érdeklődött az idősebbik szociális munkás, míg a fiatalabb bizalmatlanul mérte végig a kertes házat.
- Takarodjanak innét vagy hívom a rendőrséget! Felhívom a fiamat! Majd meglátják akkor lesz nemulass! - fenyegetőzött rikácsolva. Neki senki se tegyen szívességet. Nem szorul senkire sem!
- Asszonyom kérem nyugodjon meg! Mi csak segíteni szeretnénk Önnek! Ez minden! - próbáltak kedvesen beszélni vele, ám hamar rájöttek, hogy minden próbálkozásuk hasztalan. Letették a vajbarnaszínű kartondobozokan elpakolt tartós élelmiszercsomagot, majd köszöntek, szép napot kívántak és elmentek. Az özvegyasszony csupán csak akkor volt hajlandó kimenni a kapuja elé, mikor a két szociális ember már tisztes távolságba került tőle.
- Na szép! Azt gondolják, hogy ennyire könnyen megkaphatnak! Azt már nem! - határozta el, ám bárhogyan is zsörtölődött, érvelt magában azért mégiscsak jól jött neki ez a kisebb élelmiszercsomag. Bement a házba és jócskán bezárkózott. A legjobb talán az lett volna, ha ki sem dugja az orrát egész nap, ám az élet mindig produkál meglepetéseket.
Néhány nappal később meghalt az egyik macskája. Beteg, sovány, rezgőcsontú kis állatka volt már. Halvány árnyéka csupán önmagának. Az öregasszony fogott egy kisebbfajta ásót, és a hátsó konyhakert tövében kis sírba hantolta el. Még pár könnycseppet is sikeredett kipréselnie merev, vaskalapos arcából.
Később váratlanul betoppant hozzá egyik fia. Már vagy tizenöt éve, hogy nem látta, mert tizennyolc évesen ment el hazulról azzal a feltett szándékkal, hogy külföldön sikeres és szép élete lesz. Aztán ki tudhatja, hogy valójában mi lett vele?
- Szervusz anya! Hát hogy s mint vagy?! - kérdezte inkább félszegen, mert tudta mennyire temperamentumosan viselkedik az anyja, ha rossz kedvű.
- Még van képed idetolni a képed?! Évekig nem hallottam rólad, és akkor egyszer csak beállítasz! Mit akarsz tőlem?! Pénzt igaz? - vallatta fenyegetően.
- Hát nézze meg az ember! Az ember már a saját anyját sem látogathatja meg puszta emberséges szeretetből?
- Ezek a fogalmak manapság nem léteznek! Mindenki akar a másiktól valamit, pláne, ha azok családtagok! Így a függés is személyesebb! Egyetlen fityinget sem tudok nélkülözni! Vedd tudomásul.
- Nem azért jöttem, hogy kérjek! Szerettem volna békét kötni veled, de amint látom te semmit se változtál! Tudod az emberek megváltozhatnak, ha tetszik, ha nem!
- Badar beszéd! Vannak jók, meg vannak gonoszak! A világ fekete és fehér!
- Jaj, anya! Túlzásokba esel! Hogy vagy? Nincs szükséged valamire?
- Senkinek a jóindulatára, meg pátyolgatására nincs szükségem! Láttad, hogy a kúpcserepeket meg kellene javítani, mert lassacskán az egész tető a fejemre omlik! Biztos ezt tervezed titokban, igaz? Gyorsan patkoljon el az öregasszony aztán élhetsz, mint Marci hevesen!
- Erről szó sincs! De még mindig nem kérdezted meg, hogy én hogy vagyok? Mivel foglalkozom? - kicsit reménykedő pillantást vetett feléje, hátha kedvesebb, megértőbb lesz, ám csalódnia kellett.
- Eddig merre jártál? Biztosan kábítószereztél, meg vedelted a szeszt valamelyik zugkocsmában, akárcsak az a szánalmas nagyapád!
- Kimentem Németországba! Most ott élek, és igyekszem rendezett életet élni! Megismerkedtem egy német hölggyel! Neked nagyon tetszene! Tud sütni-főzni, és egy-egy fáradt munkanap után valósággal elhalmoz gyöngéd kedves figyelmességeivel!
- Bolond vagy te édes fiam! Elment az a józan eszed?! Még hogy egy külföldit elvenni feleségül! Hát itthon nincsenek már urinők?! - méltatlankodott az asszony.
- Akkor elmondom neked, hogy a magyar úrinőknek pénz kell, és anyagi jólét, miközben két szalmaszálat sem tennének keresztbe! Nekem ebből is elegem lett! Elise gyönyörű, és roppant kedves teremtés! Szeretne majd megismerni!
- Gondolom már mindent tud rólad az a kis jöttment? Hát édes fiacskám vedd tudomásul, hogy én a házamból ki nem teszem a rozzant lábamat! Így is reumám van már mióta!
- Ha nem bánnád nagyon szívesen elhoznám Eliset ide!
- Arról szó sem lehet! Meg ne próbáld, mert hívom a rendőrséget!
- Jaj, drága anyám! És mondd csak? Mit mondanál a rendőröknek? A fiad és
 és a menyed meglátogatott téged?
- Nekem ne szemtelenkedj az idősebbel! Kinek a kenyerét edted tizennyolc éven át? Akkor fogd be a szád!
- Akkor... én elmegyek... örülök, hogy láttalak... - gyöngéden homlokon csókolta a fonnyadó, beesett arcot.
- Jól van fiacskám! Eredj! Menj a dolgodra! - s bár nem kísérte ki, mégis az ablak függönyös részéhez bújt, és ott a világtól eldugottan sírdogált egy keveset.
Hamar beköszöntött a hétvége és a csinos anyuka a szőke kis hercegnővel megitt reggel ott posztolt az öregasszony kertesháza előtt.
,,Hát ezek már megint mi a fenét akarnak?!" - kérdezte meg magától.
Eredetileg azt tervezte, hogy azonnal elkergeti őket, de látván a maciját szorongató, kissé szomorú kislányt, mintha meg enyhült volna a szíve.
- Mit akarnak maguk itten?! - kiáltott rájuk.
- Csókolom mama! Újra eljöttünk, és szeretnénk megkérdezni, hogy szüksége van-e valamire? - érdeklődött kedvesen a csinos anyuka.
Az öregasszony türelmet erőltetett magára, ami roppant nehezére esett, hiszen eddig erre nem volt szükség, majd kedvesen érdeklődni kezdett, hogy a látogatók kifélék? mifélék?
- Hány éves vagy kislányom?! - kérdezte a kis hercegnőt, aki megint csak elbújt anyja ruhája mögé. Látszólag jócskán megijedhetett ettől a durva, mogorva öreg nénitől, akiből kiveszhetett minden szeretet.
- Anyád nem tanított meg rá, hogyha kérdeznek illik válaszolni?! - csattant a hangja, akár az ostorpattogás.
A gyönyörű kislány anyukájára nézett segítséget remélőn, majd amikor az anyuka bólintott halkan felelt:
- Öt és fél éves múltam néni!
- Beszélj hangosabban! Nem hallak jól! - kérte.
Most az anyán volt a sor, hogy segítsen.
- Azt mondta, hogy öt és fél éves múlt! - felelte jó hangosan.
- Á! Értem! Szép életkor! Mit akartok?!
- Tényleg semmit, csak arra gondoltam, hogy esetleg kíváncsi tetszik lenni az unokájára?
Az öregasszony szabályosan meghökkent, és majd leesett az álla! Akkor tehát mégiscsak jól gondolta, hogy valamelyik családtagja rokonai ezek az idegenek! De még mindig nem tudta, hogy valójában mit is akarhatnak tőle, és ez rendkívül zavarni, idegesíteni, és bosszantani kezdte! Végül úgy döntött ad a kislánynak egy kis édességet, és hamar megszabadul tőlük.
- El ne mozduljatok ám! Figyellek benneteket! - berohant a teraszra, majd kihozott egy-két táblás csokoládét és cukorkát, és óvatosan mintha félne megérinteni a másik nőt inkább a kislány kezecskéibe nyomta:
- Nyújtsd ki a tenyered te gyerek! - parancsolta. - Tessék! Nesze! Ne mondd, hogy nem adtam semmit! - azzal behátrált a kapun belülre.
- Annyira jó lenne egyszer hosszasan elbeszélgetni kedves Marika néni! Nem gondolja?! - kérdezte most a gyönyörű nő.
- Hogy én mit gondolok az csak rám tartozik! Ha más nem lesz akkor köszönöm, de még sok munkám van! - hárított.
- Értem! - kedvesen lehajolt a kislányhoz. - Köszönd meg édesem a nagymamának, hogy édességet kaptál!
- Köcönöm mama... - felelte tétován, félősen.
Azzal fogták magukat és elmentek! Az idős megkeseredett özvegyasszony pedig még hosszú percekig álldogált árván, szomorúan a bezárt kertkapu mögött.    

FURCSA FELISMERÉS

Eleinte furcsa és roppant különös volt, hogy két tökéletesen hasonló beállítottságú ember természetes módon egymás társaságát keresi. Csupán csak később tűnt fel az adott környezet szereplőinek, hogy a két legjobb barátnő gyakorlatilag egymás cinkosa volt. Olyanok voltak egymás számára akár a legjobb testvérek, és egyszersmind nem csupán az adott környezetüket használták ki kamatostul, de talán még egymást is.
Minden villámcsapás szerűen kezdődött a gimnáziumban, ahova csupán csak azért jártak, hogy ördögi, rafinált intelligenciájukkal, talpraesett rátermettségükkel óhatatlanul is kérkedhessenek. Előbb csak apróbb-csepprőbb szinte jelentéktelennek tetsző szívességeket kértek a többi barátnőtől, akik engedelmes vakokként szinte mindenben hűségesen engedelmeskedtek a két hölgyeménynek, aztán a második évben már komolyabb bűnös balhékra is bátran sort kerítettek. Ilyen volt többek között, amikor csupán a fokozott kíváncsiság miatt engedély nélkül egy amolyan francia, vagy tolvajkulcs segítségével felfeszítették az egyik nyelvi labort, ahol az osztályfőnökük általában tartózkodni szokott a többi kollegájával, és alaposan belelapoztak a gusztustalan kartonált osztálynaplóba, hogy miféle jegyeket is kaptak a legutóbbi dolgozataikra, vagy feleleteikre? Később, amikor ez kitudódott, a kölcsönös fedezés reményében inkább ráfogták az egészet a suli ügyeletes bohócára, akiről diákok-tanárok vegyesen megvoltak győződve, hogy a fiatal, tutyimutyi, gyakran bepisilő srácnak nincs ki a négy kereke, így könnyen előfordulhat, hogy pusztán merő véletlenségből ő volt az, aki belelapozott az osztálynaplóba. S miután az osztályfőnök képtelennek bizonyult arra, hogy eldöntse kik is lehettek az igazi tettesek inkább úgy döntött, hogy a két ördögi barátnőt, és a suli hülye gyerekét is megbünteti. Tanítási idő után háromnegyed kettőtől este öt óráig bent kellett tartózkodniuk az osztályterembe, és a velejéig unalmas házifeladat, és leckeírás mellett magukba kellett szállniuk, és illett volna elgondolkozniuk azon mennyire illegális, törvénybe ütköző dolgot csináltak. (Természetesen a két legjobb barátnő egyetlen, halvány szikrányi megbánást sem tanúsított).
Aztán történhetett valami furcsa dolog, mert az érettségi, végzős évben a két legjobb barátnő viselkedése homlokegyeneset, háromszázhatvan fokos fordulatot vett. Meglehet csupán a kölcsönös rivalizálás lehetett az oka annak, hogy bármire készen álltak csakhogy begyűjthessék az elismerő, dicsérő szavakat, és az ötösöket, ám aki a dolgok mögé látott könnyedén átláthatott a helyzeten, és rájöhetett, hogy Kriszti és Viki valójában saját maguk csapdájába estek bele.
Viki már ideje korán megtanulta, hogy egyedül csak magára számíthat az életben. Svédországban született, és nevelkedett, és anyja hamar otthagyta az apját, így az a bizonyos ,,felelősségteljes felnőtt férfi példakép" talán mindig is hiányzott az életéből, és fájó, sajgó űrt hagyott maga után, míg Krisztinek szokása volt, hogy kihasznált bárkit azért, hogy sikeresnek nevezhető terveit megvalósíthassa. Márpedig, ha Kriszti elhatározta, hogyha törik, ha szakad, de akkor is bekerül az Államigazgatási Főiskolára, akkor ebben a naiv, és kissé gyerekesnek tetsző hitében senkinek sem engedte meg, hogy bárki is megingassa.
Mindenki hatalmasat csodálkozott, amikor az érettségi banketten - melyet egy budaörsi étteremben tartottak -, a suli bohóc hülye gyerekének is nevezett Tónika bonbont, és kisebb virágcsokrot adott a jócskán meghökkent, és aztán hamar dühbe gurult Krisztinek, aki szabályosan az este folyamán totálisan leordította szegény, szerencsétlen, állandóan baráti társaságról álmodó csetlő-botló srác fejét, aki mindenki szeme láttára sírva fakadt, és hazarohant gyalog, hiszen a budaörsi lakótelepen lakott a szüleivel egy panellakásban.
- Te Krisz! Bocsi, hogy szóvá teszem, de szerintem ez rohadtul szemét, és aljas dolog volt, még tőled is! - jegyezte meg barátnője, miközben egy asztalhoz ültek, és felbontottak egy üveg egri bikavért a színjelesre sikeredett érettségi bizonyítvány megünneplése véget.
- Már megbocsáss, de nem hallottam jól! Mit is mondtál az előbb?! - hökkent meg a másik.
- Én csak... szerintem nem volt helyes, hogy Tónit ennyire besározzuk, mi pedig vígan élünk tovább, mintha mi sem történt volna! - nézett vele kiábrándultan farkasszemet.
- Ha ennyire beleszerettél akkor tessék! Húzzál utána és vigasztald meg azt az idiótát! - nagy, mohó kortyokban kezdte kortyolni a bort, később az este folyamán jócskán be is csípet.
Viki felállt az asztaltól mindenkitől elnézését kért, és Tónika után sietett, aki egy gyerek sebezhető, és védtelen szomorúságával ballagott a kihalt, holdfényes utcán.
- Hé várj meg Tóni... légy szí... Csak bocsánatot szeretnék kérni... - sietett tűsarkú cipőjében Viki, és hamar rájött, hogy inkább sportcipőt kellett volna húznia, ha futáshoz támad kedve.
Amikor hajszál híján utolérte a lidérces, halvány utcai lámpák gyér fényénél egy kiszolgáltatott, síró arcot látott, és - maga se hitte el -, de rögtön megesett rajta a szíve, és magához ölelte:
- Jaj, szegénykém! Tómikám! Bocsáss meg, hogy annyi éven át hülyét csináltunk belőled! - vigasztalta, és egy papírzsebkendővel letörölgette gyöngéden csorgó krokodilkönnyeit. - Én nem is tudom, hogy mit mondhatnék...
- Én csak... azt akartam... hüpp, hüpp... hogy barátaim legyenek... - szipogta, hüppögte.
- Figyelj csak! Tudom, hogy ez nem sokat számít, mert ki tudhatja hova sodor bennünket az élet, de én szívesen lennék a barátod! Persze csak, ha szeretnéd!
Tónika arca egyszerre megváltozott. Mintha fokozatosan eltűnt, lemállott volna róla, és helyébe egy kissé groteszk, torz vigyorú, sugárzó gyerekmosoly költözött.
- Az tényleg... nagyon jó lenne...
Hát valahogy így kezdődött aztán évtizedes meghitt, kölcsönös elfogadáson alapuló barátságuk. Aztán ahogy az évek jöttek, mentek, és Viki a Corvinus Egyetemen kezdett médiaismereteket, kommunikációt hallgatni, és nemsokkal később sikeresnek mondható vállalkozását teremtett, és üzletasszonnyá vált Tónika elhatározta, hogy a külvilág bármennyire is ellenzi, és tiltja, de akkor is megpróbálja a magyar-könyvtár szakot az egyetemen. És felelősségteljes, lelkiismeretes szorgalommal egyetlen nap sem múlt el úgy, hogy oktatói, tanárai ne dicsérték volna meg azért a kivételes emberi szorgalmáért, melyet tanulmányai végzése közben tanúsított.
Egyik nap aztán Viki úgy érezte, hogy megtalálta a nagybetűs Igazit, és boldog feleség és családanya szeretne lenni. Bár eljárt randizgatni főként üzletemberekkel, és olyanokkal akiknek jócskán meglátszott, hogy még a bőrük alatt is pénz van. Egyre inkább rájött arra, hogy valami elromlott ebben az új, modern világban. A legtöbb ember egyre számítóbb, gonoszabb, vagy pusztán csak önzően közönséges, és alpári bunkó vadbarom lett, akiket az anyagi érdekeken kívül nem sok minden érdekel.
 A mélypont az volt, amikor egy luxus sportautót vezető, kigyúrt agyú tesztoszterontitán már a legelső gyertyafényes, méregdrága vacsora után kerekperec kijelentette, hogyha Viki nem hajlandó lefeküdni vele, akkor fel is út, és le is út. Viki pedig kijelentette, hogy ennyire olcsónak, és közönséges sohasem volt, és nem is lesz. Végül találkozott egy megnyerő modorú, rendkívül figyelmes, udvarias férfival, aki - bár sohasem kérkedett vele -, de viszonylagos jómódban élt, és egy biztosító társaságnál volt középvezető.
Az esküvőre a vártnál hamarább került sor. Ez volt az első eset, hogy Viki jószerivel döntésképtelen volt saját életét illetően, hiszen a házasság egy olyan lépés, amit alaposan meg kell fontolni, és ki is kell vesézni. Felhívta régi kedves barátját Tónit.
- Halló... Szia Tóni! Figyelj csak! Biztos dolgozol már, és nagyon elfoglalt vagy, de mielőbb jó volna taliznunk és beszélgetnünk, mert szükségem lenne a tanácsodra! - A legtöbb karizmatikus, karakán ember - a legtöbb esetben -, mindig külső megerősítésre vár adott környezetétől. Meglehet ezzel akarják önmaguk döntéseit igazolni, aztán, ha beüt a krach, akkor legfeljebb még mindig fennhangon hangoztathatják, hogy ők mindent megtettek, ami emberileg lehetséges volt.
Tóni senkinek sem merte bevallani, de az elmúlt tíz évben napjai jobbára azzal teltek, hogy hajnali fél ötkor kelt majd szinte azonnal íróasztalhoz ült, és megpróbált saját kútfőből írni valamit, majd amikor kivilágosodott elindult meghallgatásokra, állásinterjúkra, és szinte mindenhol azt mondták neki, hogy jelenleg nem tudják alkalmazni, ami viszont egy fővárosban - a legtöbb ember számára -, teljességgel ki van zárva, és nehezen hihető.
Szokásos fél tizenkettes ebédszünete jó alkalom lesz arra, hogy mindent alaposan megbeszélgessenek régi gimis osztálytársnőjével, aki precíz pontossággal éppen akkor jött a megbeszélt találkozóhelyre, amikor Tóni éppen készült jóízűen beleharapni kedvenc rántotthúsos szendvicsébe, amivel szinte majdnem mindig sikeresen le is ette magát.
,,Ha így folytatom nemsokára partedlira is szükségem lehet!" - vonta le magában következtetéseit.
- Szia Tónim! Hogy te mennyire elegáns vagy ebben az ingben és nyakkendőben! Csak nem félbeszakítottam valamit, mert akkor már itt sem vagyok! - sugárzó magabiztosságú mosollyal, és rendkívül stílusos ruhában köszöntötte rég nem látott barátját, és kétszer arcon is puszilta, ami egy ilyen modern, gyönyőrű nőtől furcsa volt a legtöbb ember szemében.
 - Kérlek mondd, hogy végre te is megtaláltad életed párját, és biztos már gyerkőceid is vannak!
- Hát... ö... ami azt illeti... nem igazán... - felelte bizonytalanul. Igazság szerint bókolni szeretett volna, de minden szava elakadt, amikor Viki bájosan, mosolyogva ránézett.
- Hát... ezt őszintén sajnálom! De üljünk be valahova, mert annyi mindent szeretnék magamról elmesélni.
Beültek egy kisebb bisztróba a Ferenciek teréhez közel. Kicsit felkapott és elegáns hely volt, ami viszont Tóninak egyszerre jelentett újdonságot, és ugyanakkor feszélyezett meghökkenést. Nem szokott hozzá, hogy ennyire felkapott helyeken mozogjon.
- Szerintem kérjük egy kávét, vagy valami üdítőt! Jó?!
- Rendben...
Vikinek nagyobb szüksége volt a jégkockákkal jócskán megpakolt kólára. Gyorsan mohón belekortyolt.
- Bocsáss meg, de ez most nagyon kellett! - majd pár perc múltán. - Férjhez megyek! - mutatta villogó gyűrűjét a bal kezének gyűrűs ujjacskáin.
- Ö... hát... őszintén gratulálok... - felelte kissé meghökkenve, de őszintén.
- Nagyon köszönöm! Azért szerettem volna beszélgetni veled, mert kíváncsi lennék a véleményedre? Szerinted, ha az ember nem biztos az érzelmeiben, akkor mit tehet? Tudod több álmatlan éjszakámba került, míg tüzetesen végig gondoltam, hogy valójában mit is akarok kezdeni az életemmel, de a vőlegényemet se szeretném kiborítani! Megértesz?! - nézett rá esedezve, kicsit könyörgő, őzike szemekkel.
- Teljes mértékben! Szerintem egy ilyen döntést sosem szabadna elkapkodni! Miért éltek együtt aztán majd később, ha mindketten készen álltok rá, akkor jöhet az esküvő!
- Igen! Ez tudod remek ötlet, de ott vannak az őseim, és a nagyszülők is, akik, hogy is mondjam csak... pontot szeretnének tenni az ügy végére, én pedig nem érzem azt, hogy érzelmileg erre fel lennék készülve, de őket sem szeretném megbántani! Ez a huszonkettes csapdája!
- Nem tudom, hogy jót mondok-e, de láttam egy filmet, ahol a két szerelmes megszökött, és egy romantikus szigeten mondták ki egymásnak a boldogító igeneket! Miért nem így csináljátok? A szülőkkel, és a nagyszülőkkel később is ráértek foglalkozni!
- Na látod! Ez nem is hangzik annyira rosszul! Érdekes megállapítás! - gondolkodott el a halottakon Viki.
Jóformán az egész napot alaposan átbeszélgették onnantól kezdve, hogy leérettségiztek, és elváltak útjaik egymástól.
- Nem tudom, hogy megkérhetlek-e, de ha volna kedved akkor szeretném tartani veled a kapcsolatot újra! Mit szólsz? - nézett kíváncsin, kutatón zöld szemeibe.
- Részemről a megtiszteltetés! - hajolt meg előtte.
- Tudod egy nagy és fontos igazságra rájöttem éltem során. Az ember az igaz és őszinte barátságait mindig szükséges, hogy ápolja, és karban tartsa, mert igaz barátok nélkül a világ nagyon kegyetlen és sivár! - kicsit fátyolosabb, melankolikusabb lett a hangja.
- Teljesen igazad van! – félszegen rámosolygott, mert megérezte titokban, hogy egy különleges barátság minden esetben kiállja az idők próbáját.     

BIZONYTALANÍTOTT LÉLEK-ÁLLAPOT

A betájolható bizonytalanság
még mindig jobban fest,
mint a lépre csalható,
folyamatosan hazug, kétszínű világ.
A megfelelő kiborulás, önsajnáltató öngyilkos
látomás elengedő,
hogy rendezhesse a Lét-egész problémáit?!

Dübörgő csendnek felelget a benti ismerős hang,
aki tisztább s talán őszintébb is, mint mi vagyunk.
Lüktető zajok, ember-perpatvarok
morajlása nem sértegetheti.
Minden gonosz,
ítélkező impulzus visszaverődik,
de el is nyelődik az élet abszurd
sejtfalán mire
rohamtempóban megöregszünk.

Mert minden kicsinyes elhatározás egyben
magunknak is szól; parttalan,
célja-vesztett lábnyom nélküle
minden tett-cselekvés.
Mire minden földi, ügyes-bajos dolog
rendeződne az elmúlás mindig
kopogtat a szívpitvar-ajtón.

Alig maradhatott már védhető felület.
Szándéktalan megfigyeléssel óhatatlan többet
árthatunk mint használhatunk.
Nyitott könyvek, nyitott szellemek
csupán ritkán, ha lehetünk.
A nagy, jogos otthonosság meghitt falait
nem árthat szükségképp lebontani
s máshol felépíteni,
hogy ne sérüljenek feleslegesen
a tulajdonviszonyok.

Jó volna már mindent feladva röntgen-fénnyel
látni a számtó emberi cselekedetek leglényegét.
Leomlana minden anyagi érdek megfontolás,
hogy csupán csak a nemes,
és emberi diadalmaskodhasson.

Mit érdekelhetne egyeseket,
hogy gazdag vagy szegény, csúf vagy szépség
– jobban tennék, ha meghallanák végre
fohászkodók ősi varázsigéit.
Ne az legyen immár a kötött szempont,
hogy ki mennyire tehetős?!
Kinek telhet kacsalábakon forgó kastélyra?!
– Összetört-tükrök általános tanúságát
ki merheti firtatni?!

 EGY MÁSODIK BOLDOGSÁG LEHETŐSÉGE

- Édesem! Nem láttad véletlenül a nyakkendőmet? Késésben vagyok szívem, csak azért kérdeztem... - a középkorú, tanárkülsejű, szemüveges férfi hirtelen megtorpant az előszobában, belebámult az előszobai tükörbe, ahol saját elvesztett tükörképével nézett éppen farkasszemet. ,,Micsoda egy szánalmas idióta vagy, hogy a halott feleségeddel társalogsz!" - gondolta, majd benyúlt a ruhásszekrénybe a nappaliban, kivett egy bordószínű nyakkendőt. Visszament az előszobai nagyméretű tükörhöz, és kissé furcsa, groteszk, torz mosollyal ajkán csálén, és félrecsúszottan megkötötte nyakkendőjét. Közben még mindig imádott, álomgyönyörű felesége járt a fejében, és azok a feledhetetlen, halhatatlan napok, amikor együtt éltek.
- Emlékszel még drágám, hogy hogyan ismerkedtünk meg? Igaz, igazad van! Jelentéktelen apróság, de ha az ember összefüggések láncolataként végiggondolja az életét semmi sem lehet jelentéktelen. Nem igaz?! Én éppen a Kálvin téri Szabó Ervin könyvtárban kutattam szakdolgozati témám után, és te is a saját dolgozatoddal voltál elfoglalva, mígnem félúton a folyóson kis híján összeütköztünk, és te annyira harcias, temperamentumos, és karakán voltál, hogy azonnal beléd szerettem. Vagy szerinted ez is butaság volt?
Mielőtt elindult volna rabszolgahajcsár munkahelyére, ahol a legtöbb alkalmazottat valóságos fizikai béklyóba láncolta a határidő, és a munkaidő még kényelmesen, és egyszerűen feltett frissen pörkölt kávét a kávéfőzőbe, és szinte élvezettel figyelte, amint a régimódi kávéfőző prüszkölve, kicsit köhögve ki nem engedi magából a zamatos feketekávé lét, ami mintha folyékony fekete leves lett volna egyenesen az üvegezett kiöntőcsészében landolt, majd a finom porceláncsészében.
- Gondolom nem tudod, hogy ezt a porceláncsésze le volt értékelve, és húszszázalékos kedvezmény volt rajta. Azért - ha engem kérdezel -, nem kellett volna úgy nekitámadni szegény eladónak, aki csak a munkáját próbálta végezni, amikor te tesztelés gyanánt összetörtél egy vázát, hátha mégsem eredeti porcelán, majd könnyelműen, akárcsak egy angol lady legyintettél, és közölted: ,,Írják a számládhoz!" Mégis akkor ismerhettelek meg teljesen, és igazán, amikor megfáztál, és hőemelkedéssel akartál dolgozni menni. Még most is azt vallom, hogy egy rendes férjnek vannak bizonyos felelőségteles kötelezettségei imádott asszonyával szemben.
Ami a legfurcsább ebben az egész életben, hogy mind a ketten éppen akkor találtunk rá hosszú, viszontagságos lelki sebek árán a másikra, amikor talán már mindketten azt gondoltuk, hogy innen már csak a feljebb vezet mindkettőnk számára az út, és erre tessék! - mintha csak a véletlen akarta volna a kávé kissé kilöttyent a csészéből, hogy végül a nyakkendőre fröcsögje barnás, kellemetlen foltjait.
- Jaj, ne már! Ez komoly?! - mérgelődött, szitkozódott egy sort a férfi. - Látod drágám! Amióta elmentél már ez sem úgy sikeredik, mint azelőtt. Ha véletlenségből kiöntöttem a kávét, vagy kiloccsant a gyümölcslé mindent betöltő, édeni kacagásod szinte azonnal elfeledtette velem a mindennapok gondját, és apró-cseprő megpróbáltatásait. Erre most ez történik. Tudom! Most azt mondanád, hogy ne duzzogjak, ne idegesítsem fel magamat feleslegesen! Be a mosógépbe és kész! Olyan egyszerűen hangzik ez, nem igaz?!
A férfi megfogta a mosogatószivacsot, mellyel rendszerint a tányérokat és evőeszközöket szokta elmosogatni, majd óvatosan, körültekintően enyhe mosogatószeres vízzel nekiállt, hogy elpróbálja eltűntetni a kellemetlenkedő kávéfoltot nyakkendője egyik feléről. Hamar belátta, hogy sajnos vannak foltok, amik az életben nem jönnek ki, vagy ha mégis az felkészültebb szakértelmet, és hozzáértés követel meg az adott folt viselőjétől.
- Ne haragudj Melinda! Tudom, hogy ígéretet tettem neked a betegágynál, de képtelen vagyok túllépni bizonyos élethelyzeteken! Megismerkedtem egy elbűvölő hölggyel. Hajszál pontosan úgy történt, ahogy - annak idején veled is-, éppen a liftből szállt ki a vállalatnál, és a hivatalos aktákat cipelt, amikor véletlenségből összeütköztünk, és ő elejtette a nagy stóc iratkötegeket. Ismerhetsz már annyira, hogy azonnal lehajoltam, és segítettem összeszedni neki a papírjait. A dühös, kissé izgatott feszültség azonnal megenyhült, és napsugaras, enyhe mosoly játszadzott pirospozsgás arcán. Később ő volt az, aki meghívott a büfében kávézni. Tudom, most azt mondanád, hogy miért nem én voltam a kezdeményező fél? Mert még mindig nagyon szeretlek téged, és nem akartam megsérteni az emlékedet, holott határozott kérésed volt, hogy próbáljak meg boldog lenni ebben a nyomorúságos életben.
Nem is tudom! Olyan gyorsan történt minden...
Előbb csak egy ártalmatlannak tetsző kávé, később már jóízű, tartalmas beszélgetések, és közös, romantikus, gyertyafényes vacsorák követték egymást. Aztán egyszer csak megtörtént az a bizonyos dolog! Kérlek, mondd azt, hogyha élnél nem volnál féltékeny, vagy nem haragudnál! Ismérvén a heves vérmérsékletedet, és harcias, talpraesett nőiességedet szerintem te bármikor bárkinek akár még a szemét is kikaparnád, vagy megtépnéd a nők haját, ha velem kezdenek ki, vagy velem flörtölnek! Tudod, egy ilyen állandó önbizalomhiánnyal, és belső gátlásokkal küszködő embernek nagyon jólesik, ha olyan felesége lehetett, aki felnézett rá, és értékelte férfias erényeit.
Melinda egyébként nemrég vesztette el az apját, és az édesanyja külön meghívott Dabasra, mert mindenképp szeretett volna megismerni. El is mentem, de olyan zavarban voltam, hogy az evőeszközök szabályosan kiestek a kezem közül, amikor behozták a csokitortát a vasárnapi ebéd után. Melinda mégis - úgy éreztem -, valósággal felszabadult, és ragyogott, mert csillagként csillogott kislányos, gyerekes őzikeszeme, miközben a nagyméretű ebédlőasztal alatt folyamatosan szorongatta verejtékező kezemet. Szerintem a nagymamája irtóra vaskalapos matróna lehet, mert egy árva szót sem szólt hozzám, csak folyamatosan gyanúsan méregetett. Később megtudtam, hogy mindig is törte a magyar nyelvet, mert szlovák nemzetiségű volt. Melinda gyakorta beszélt szlovákul, és áttértek az angolra is, amint viszont - sokszor én sem, és az anyuka sem értettünk. Később Melinda édesanyja gondoskodó, aggódó szülőként félrehívott a konyhába, és alaposan kifaggatott. Komolyan mondom, mintha bírósági tárgyaláson lettem volna.
Mióta ismerem a lányát? Hogyan ismerkedtünk meg egymással? Mikor feküdtünk le először? Védekeztünk-e? stb. És persze a legfontosabbat a végére hagyta. Melinda rendkívül érzékeny, sok lelki sebet kapott, kifinomult nő, akinek sokszor összetörték a szívét, és ha akár csak egy haja szála is meggörbül, akkor úgy tönkretesz engem a kedves anyuka, hogy egész életemben bánni fogom, hogy fájdalmat okoztam a lányának. Miután ennyire őszintén, és rendkívül komolyan elbeszélgettünk egymással én is felfedtem igazi énemet, és elmeséltem közös történetünket, és hogy sajnos te voltál életem nagy szerelme. Látnod kellett volna a határozott, és temperamentumos anyuka arckifejezését, amikor megtudta az igazságot. Egyszerre könnyesszemű, jóságos, bölcs asszonnyá vedlett, aki nem győzött vigasztalni, és bátorítani, hogy éljem az életemet, és hogy idővel minden rendben lesz. Mikor búcsúzásra került a sor csontropogtatón megölelt, és arcon puszilt, majd közölte, hogy ,,isten hozott a családban!"
Az igazság persze az, hogy nagyon megszerettem Melindát, de hozzád is hűséges szeretnék maradni, és most sokszor úgy érzem magam, mint aki két szakadék közé került, és nem tudhatja hogyan is tovább?
Szerinted mi lenne ebben a helyzetben a helyes? Egyáltalán egy megözvegyült férfi gondolhat-e megfontoltan, és felelőségteljesen úgy a boldogságra, mintha a sorozatos sorstragédiák egyáltalán nem képezték volna szerves részét hajótörötté lett életének?!
Persze, persze! Magam előtt látom gyönyörű, sugárzó, büszke arcodat, karba font kezedet, amivel arra ösztökélsz, hogy kössem föl a gatyámat, és végre határozottan vegyem kézbe az életemet! Csak egy kérdés édesem! Persze csak, ha megengeded! Te mit csinálnál, ha teszem azt én mentem volna el előbb az élők sorából, és neked kellene ugyanezeket a kérdéseket saját magadnak meghoznod?! Nem szeretnélek fölidegesíteni, vagy megbántani szívem, de szerintem te sem tudnád logikusan, az ész törvényei szerint eldönteni, hogy vajon lehet-e igazad, vagy sem!
Tudod mit? Mit szólnál, ha azt felelném, hogy Melindával egyelőre nem kapkodunk, nem sietünk el semmit. Szépen, lassan, fokozatosan fogunk haladni tisztelve egymás személyes magánéletét, és ha már olyan közel lehetünk lélekben egymáshoz, mint anno te és én, akkor kijelenthetjük egymás között is, hogy legalább adtunk egy esélyt a következő boldogságnak. Na? Mit szólsz? Most miért nézel így rám?! Mit ha te sosem csábultál volna el?
Oh! Nagyon is tudom ám, hogy annak idején minden kis ujjacskádra találtál magadnak nagyon fess, és divatos, macsó férfiakat. Emlékszem még a szélhámos Gergőre! Csak azért, mert egy kigyúrt agyú vadbarom méregdrága, luxuskarórát visel, és luxus sportkocsival furikázik, még nem biztos, hogy minden esetben tudja, hogy mire van szüksége az illető nőnek. Bár ez a mostani anyagiasodott, és számító világban szinte már meg se kottyan.
Most haragszol rám tudom, mert kimertem mondani, amit valójában gondolok! Nézd! Én nem hibáztatlak! Ugyan mi értelme lenne? Csak egyetlen, félretévedt kaland volt, és elvesztetted az eszedet, és hagytad hogy a vágyaid becsapjanak, és az ösztöneid kezdtek uralkodni feletted! Ami történt megtörtént. Már megbocsáss, de azt nem néztem jó szemmel, hogy amikor édesanyámmal bizalmasan elbeszélgettél te egy kicsit nem mondtál igazat! Úgy is mondhatnám, hogy hazudtál neki, amikor rákérdezett, hogy volt-e még más férfi is az életedben?
Látom, hogy témánál vagyunk! Most valószínűleg jogos elégtételként pofon vágnád a kedves férjedet, én pedig sértődött kisfiús szégyellőséggel még pityeregnék is egy sort, mielőtt isten igazán megvigasztalnál! Eltaláltam?! Figyelj! Én másként szerettem volna! Azt a nyaralót, amit nagyon szerettél szívesen megvásároltam volna te is tudod! Persze jó pár évszázadba még így is beletelt volna mire sikerül megegyezni a vételárat illetően, és bármennyire is nehéz elhinni, de mindig azt akartam, hogy boldog légy.
Zavart, hogy nem lehet közös gyerekünk! Ne is folytasd! Egy nőnek ez az élete része, de megpróbálhattuk volna talán az örökbefogadást, és sajátunkként szerethettünk volna egy gyereket, aki ugyanúgy megérdemli a gondoskodást, és a feltétlen szeretetet, mint bárki mást. De te nem akartad! Bezárkóztál a lelki világodba, mint annak idején én is, és oda talán még engem se nagyon eresztettél be, csak amikor már tudtad az elkerülhetetlent.
Biztos vagyok benne, hogy fantasztikus édesanyja lehettél volna, akit az anyasági örömök csak még gyönyörűségesebbé, kiegyensúlyozottabbá, és lelkiekben erősebbé tettek volna. Most megint mérges vagy, de a szíved mélyén tudhatod, hogy igazat mondtam!
- A fenébe már megint siet ez az átkozott óra! Mintha mindig siettetni akarna pedig naponta átállítom! - gyorsan igyekezett rendbe hozni ruháját. Felvette az íróasztaláról esküvői fényképüket. Gyöngéden végigsimította elhunyt felesége arcát. Óvatosan visszatette a fényképet az asztalra.
- Drágám! Akkor elindulok, de tudd, hogy téged örökké szeretni foglak, és nagyon hiányzol! - óvatosan becsukta a bejárati ajtót, amit gondosan kulcsra zárt, majd elindult elgondolkozva a munkahelyére.