BIZALOM ÉS SZERELEM

Hányszor lehet egy életben egy őszinte, beteljesült szerelmet elsiratni? A gyerekarcú, csupán húszas éveiben járó, bőrdzsekit, és fekete csizmát viselő férfi kedvenc motorján ült, miközben a templom előtt a násznép méltóságteljes ünnepélyeséggel egyedül a mennyasszonyra várt.
A mennyasszony lilamintás ünnepélyes, uszályszerű, klasszikus ruhában pompázott. Sötétfürtjeit kicsivel szigorúbb kontyba fogadta csupán csak azért, hogy kellemes, kicsit kislányos, hamvas arcát még jobban kiemelje a harmonikus, nem túlzásba vitt smink. Csupán csak szájrúzst, és enyhe alapozót vittek fel kifejező arcára, melyre a bájos kislányosság volt a jellemző mindig is.
A megtöbb meghívott vendég szinte azt sem tudhatta, hogy ki lehet a kisfiús, motordzsekis, ismeretlen férfi, aki mintha csak szándékosan ingerelne, vagy provokálna másokat úgy bőgeti motorját, mintha legalább is az élete múlna rajta. Alig tíz percbe telt mire a bájos, álomgyönyörűséges kontyos mennyasszony kirohant a templomból és változatos érzelemkitörések közepette szabályosan kérdőre vonta az előtte tétován ücsörgő férfit:
- Hát te meg mi a jó büdös fenét képzelsz magadról Ádám? Hogy van képed ide pofátlankodni?! - csípőre tette a kezét amitól csak még szebbnek, és rokonszenvesebbnek tűnt egész angyali személyisége. Ezt talán csak azok veszik észre, akik számára a szerelem egy megmagyarázhatatlan, örökérvényű, őszinte érzés, és nem csak futó átmeneti hangulat.
- Neked is szép jónapot gyönyörűségem! Remélem nem haragszol rám, amiért csak így betörtem, de sajnos... nem kaptam meghívót! - közölte egyelőre halk, kisfiús hanghordozással. Erre a férfira senkinek sem lett volna szabad haragudnia. A mennyasszonynak pedig még kevésbé, hiszen - annak idején -, jó néhányszor lefeküdtek egymással, és mindketten érezték, hogy romantikus, szenvedélyes kapcsolatuk igenis nagyon sokat jelentett számukra. Hát akkor mire volt jó ez az egész értelmetlen felhajtás, és a szakításuk megkerülhetetlen ténye?!
- Ez itt az én esküvőm! Felfogtad ezt egyáltalán?! Ne merj mosolyogni, és nézz rám, ha hozzád beszélek! Miért csinálod ezt?! Miért kellett neked megint idecsörtetned, és felszakítanod a régi sebeket?! - a mennyasszony élénken csillogó, egzotikus őzikeszemeiből düh, harag, indulat, neheztelés vegyes hullámai zúdultak a tétova fiatalemberre,  akinek csupán csak annyi lehetett a bűne, hogy megkérte a mennyasszony kezét, míg ex barátnője saját érzelmeivel viaskodott, és képtelen volt rá, hogy végérvényesen elszánja magát.
- Gyönyörű vagy ebben... a ruhában... Így sokkalta felnőttesebben festesz, hogy a hajadat kontyba fogadtad! Én csak... gratulálni szerettem volna, és sok boldogságot kívánni az ifjú párnak... - kisfiús hangja telis-tele volt visszafogott, ugyanakkor sóvárgó, honvággyal és érzelmekkel. Mint aki már tudja, hogy örökre elvesztette élete szerelmét, mégis muszáj belekapaszkodnia a szomorúságba, és a fájdalomba, hogy túlélhesse a gyötrő holnapokat.
- Ha csak azért jöttél ide, hogy gratulálj azt megteheted volna az interneten keresztül is! Oh! Igaz is! - jutott eszébe a mennyasszonynak -, letiltottalak a Facebookról, vagy már nem emlékszel?!
Ádám bólintott párszor.
- Ádám! Nézz a szemembe és mondd ki, hogy már nem szeretsz, és te sohasem mertél annyira szeretni, hogy vállalhattad volna a felelősséget! Kérlek... mondd ki!
A férfi mindvégig magán hagyta napszemüvegét. Talán titokban abban reménykedett, hogy ez majd megvédi attól, hogy őszinte zöldszínű szemei bármit is leleplezhessenek folyamatosan rejtegetett lelkiismeretével kapcsolatosan. Azelőtt nem sok párkapcsolata volt. Már mint olyan, ami valóban egy igazi kapcsolat lehetett volna. Kissé sekélyes, viharos, hajótörött, kisiklott kapcsolatokból viszont nem volt akadály. Mintha mindig keresett volna valamit, ami kibékíthette volna örökké lázongó nyughatatlanságát. Sohasem mert igazán megbízni a többi emberben, talán azért, mert alig volt kilenc éves, amikor szeretett édesanyja meghalt, így a lelki kötődés nem alakulhatott ki.
- Fontos vagy nekem, még most is... ha így akarod én kiszállok az életedből, és sohasem leszek többet a terhedre... - már arra készült, hogy amint kimondta a terhelő mondatokat azonnal nagy gázzal otthagyja múltjának szebb, ígéretesebb felét, akárcsak harmonikus emlékeit, mint a legeslegutolsó kapaszkodó kilincset az életében, amiért érdemes élnie.
- Akkor miért viselkedtél így? Miért löktél egy másik ember karjaiba?! Ha anyám zavart, vagy megsértett akkor bocsánatot kérek, de ez kész őrület! - a gyönyörű mennyasszonynak könnyfátyolos lett a tekintete, és bár a sminkje enyhén elmaszatolódott, most ezt sem zavarta különösképp. - Áruld el kérlek, hogy mik voltak a valódi szándékaid velem? Akartál gyereket tőlem, vagy csak elszórakoztál velem, mint a többséggel?! - a fiatal nő csak most érezte igazán, hogy az ingerült kimerültséggel vegyes bosszú, és harag meglehetősen gyorsan kezd uralkodni felette, és ez most egyáltalán nem zavarja. Talán titokban még elégtételt is érezhetett ezért.
- Én... erre a kérdésre nem tudok felelni... Nagyon fontos vagy számomra, mert életem meghatározó része vagy...
- Hát... tudod mit? Most itt mindenki szeme láttára jócskán pofon kellene, hogy vágjalak! - odalépett a motorhoz, finom, gyöngéd kezét kinyújtotta, ám képtelen volt arra, hogy ennek az elveszett férfit kiadósan felpofozza. Helyette párszor megsimogatta vékony, kisfiús arcát. - Én rontottam el a dolgokat igaz? Beléd szerettem, és elhittem, hogy együtt boldogok lehetünk távol mindenkitől!
A férfi lehúzta dzsekije cipzárját, és mellényzsebéből elővett egy aranymedált, ami szívalakú volt, és általában valamit mindig bele lehetett rakni szétnyitható közepébe.
- Ezt most miért adod vissza nekem? - csodálkozott egyszerre szomorúan, és meglepetten.
- Én csak... arra gondoltam... talán még jól jöhet... - jegyezte meg bátortalanul.
- Ebbe a játékba többször nem vagyok hajlandó részt venni! Megértetted Ádám?! Összetörted a szívem, és most megint ez a helyzet! - megint valósággal fortyogni kezdett benne a harag. - Totálisan kikészítesz! Soha többet ne gyere a közelembe! Remélem világos voltam?! - a mennyasszony rendkívül ingerlékenyen visszafordult a templom irányába, és bement az épületbe. Ekkor jött oda hozzá az egyik koszorús lány, aki egyben egyik legjobb barátnője is volt. Gyerekkoruk óta fő bizalmasok voltak ők ketten.
- Szia! Minden rendben? Ki volt ez a jóképű srác?
- Csak egy nagyon régi ismerős! Figyelj! Légy szí az újdonsült férjemnek egyetlen szóval se említsd, hogy beszélgettem egy pasival, mert irtóra féltékeny ám! Úgy érzi birtokolhat!
- Hé, csajszi! Mióta vagyunk barátnők?! Gyerekkorunk óta! Bennem megbízhatsz!
- Az emberek - ha tetszik, ha nem -,  változnak!  De mondd meg nekem őszintén! Te halálosan szerelmes voltál ebbe a motoros ürgébe igazam van?! - kérdezte sanda szemekkel, mint aki valósággal a vesékbe lát.
- Ennyire meglátszik... - szégyellősen elpirult, és szíve hatalmasat, fájdalmasat dobbant.
- Komolyan mondom nem értelek kisanyám! Hogy lehetsz ennyire hatökör?! Ha csak azért volt ez a felhajtást, hogy saját magadat megnyugtasd akkor pocsékba ment az egész! Jobb, ha elhiszed, hogy sosem lesz nyugtod, amíg végére nem jársz ennek! Igenis le kell ülnötök az asztalhoz, és mindent kiadósan kibeszélni! Üvölts, vagy ordítsd le a szerencsétlen pacák fejét, de minden esetben add magad és légy mindig őszinte, mert a házasság igenis komoly döntés!
- Észrevetted, hogy most beszéltél le sikeresen egy házasságról?
- Uh! Tényleg?! Bocsi! Most pedig uzsgyi, és keresd meg a lovagodat, ha nem akarsz egész életedben boldogtalan maradni! Én addig majd falazok neked!
- Jaj, én nem is tudom, hogy... mit mondjak... - ölelte magához legjobb barátnőjét.
- Semmit sem kell mondanod! Csak légy boldog! Elviheted a kocsimat, de nagyon vigyázz, mert azért még bejáratós! - azzal odaadta a slusszkulcsot Adrien kezébe, aki habkönnyű, ünnepi ruhájában impozáns, és kicsit meghökkentő látványt nyújtott. Valósággal rohant a törtfehérszínű murvával felszórt parkolóig, és szabályosan feltépte barátnője vadi új autójának az ajtaját. Most még az sem érdekelte különösképp, ha álomgyönyörűséges mennyasszonyi ruhájában bárminemű kár keletkezik. Beült a vezetőülésbe, és csikorgó kerekekkel gázt adott.
Ádám egyre nagyobb sebességekkel igyekezett megostromolni az országútat. Eredeti szándéka az volt, hogy minden emléket, mely valahogy múltjához, és a szerelméhez kapcsolta egyszer és mindenkorra végérvényesen kitöröl az emlékezetéből, de úgy, hogy még nyoma se maradhasson. A motorozás számára egyben a függetlenséget, és a szabadságot is megtestesítette. S bár minden KRESZ-szabályt híven betartott azt vette észre, hogy egyre hajtörőbb mutatványokkal szlalomozni kezd kerülgetve a megelőzésre várakozó autókat.
- Hova az anyádba mész te pöcs? Ennyire sürgős dolgod van?!  - szólt utána egy-egy kellemetlenkedőbb sofőr.
Ádám végül megállt motorjával egy pihenő parkolóban. Úgy is régen ellenőrizte az olajszintet, és a motorra különben is jócskán ráfért volna egy alapos átvizsgálás, de valami miatt ezt mindig húzta-halasztotta.
Adrien sem törődött különösebben a közlekedési szabályokkal. Elvégre igazi szerelméről volt szó, és ez nem semmi! Körülbelül harminc percbe telt mire felfedezte barátját az autós pihenőben az út mentén. Óvatosan megkerülte a benzinkutat és a kocsit szándékosan az épület mögött állította meg.
,,Egyáltalán mit mondjon? Hogy reagáljon arra, hogy Ádám után jött? Mit fog ehhez az egészhez szólni Ádám, aki ha egyszer valamit a fejébe vett ritkán gondolta meg magát!" - óvatosan, toporogva megállt a férfi háta mögött, és mosolyogva figyelni kezdett, hogy a fiatalember éppen szabályosan szétbontja motorkerékpárját, mert bizonyos műszaki ismeretek híján van.
- Khm! Khm! - figyelemfelhívásként köhögött párat.
- Hát... te...? Már legalább fél órája férjes asszonynak kellene lenned! - jócskán megdöbbent, hogy ex barátnője itt áll, és mer beszélni.
- Én... csak... azt akartam tudni, hogy... megpróbálhatnánk újból? Ki-ki a maga bőrében? - tördelni kezdte ujjacskáit.
- Ha valóban így akarod? - Ádám megpróbálta megtörölni olajos kezét egy használt papírzsebkendővel, de valahogy nem igazán sikeredett a dolog. Ehelyett jócskán sikerült összemaszatolnia kisfiús arcát.
- Jaj, hogy nézel ki drágám! - Adrienn kedvesen odalépett, és nem számított már, ha ő is nyakig gépolajos lesz szenvedélyesen megcsókolta azt, aki mindennél fontosabb volt neki ezen a világon, és máris jobban érezhette magát a bőrében, hogy felismerhette ezt az egyszerű, ám annál lényegesebb igazságot!                      

HIÁNYOK VONZÁSTERE

Távolságtartó észérveink megsokasodtak,
hogy érzéstelen tabuterületté
degradálta önmagát megismerés,
jó szomszéd-viszony.
Szerelem s mindenségek ösztön-álma
nem létezhetett ott, ahol hamis, hazug hangokat
hirdetett a társkereső oldalak fizetős világa.
S minél több pénz hódító hatalmaskodása.

Látható gesztusnyelvekből leképzett bizonyosság,
hogy már az egyszerűsített szimpátia sem volt elég.
Ösztönök helyébe belépő összezavart bizonytalanság,
hogy minden romantikából már
törvényszerűen hiánnyá lett a harmónia s szimpátia.

Öntörvényeit a makacskodó szív
ma a külvilág elvárása szerint alakítja.
Valami elátkozott, cifra-parancs meghibásodást
teremt kíváncsi s közvetlen tekintetekben
– mire megnő az utálat, addigra a dédelgetett
remények is mind kárba vesztek.
Görcsbe kötött, megszállott tudat azt képzelni,
hogy akinek pénze van az már lelki Kánaán is!

A megérdemelt boldogságot – ha létezett -,
rég elfeledte a határozott tiltás:
,,szegény emberrel sohasem lehet leélni egy teljes életet!"
– mondják.
S mert manapság már nem csak hóbort
de egyenesági, agyzsugorító divat.
A hölgy-dívák hamarabb hervadásnak indulnak
s inkább független, modern nők lesznek saját
vállalkozásokkal, vállalatokkal semmint,
hogy makacs szívük ösztön-szavát
céltudatosan követhetnék.

Azért mert egyesek szerencsésebb genetikát
örökölhettek még nem biztos, hogy az IQ-juk is
szamárlétra-magasságokat ostromol.
Valaki már sokadszorra kiengedte a korszellemet
veszélyesen tömeg-fogyasztható alakban
s most mindenki szeretne már engedelmeskedni neki!

FELKAPOTT HÍRNÉV, AZONNALI BUKÁS

Az internet korában az ember hajlamos olyasféle érzéseket, hangulatokat megsejteni magában, mintha egyszersmind már minden rohadna, vagy adott esetben a totális káoszba, aberrált idiotizmusba fulladt volna.
Egy méltán elhíresült talk-show házigazdája lett egy díjnyertes szépségkirálynő. Igazi, egzotikus, amolyan Kleopátraarcú, kortalan szépség, aki viszont két egyszerű mondat - nem sok -, annyit sem tudott összerakni.
- Sziasztok! - tegezett le mindenkit a volt szépségkirálynő, amint kecses hattyúként végigrisztálta formás idomait szándékosan a nyálcsorgató operatőr előtt -, a stúdióban. - Tök szupi, hogy így összejöttünk! - hatalmas, kötelezőn elismerő tapsvihar, és tetszésnyilvánítás fogadta sablonos szavait.
- Első sztárvendégemet már ti is nagyon jól ismerhetitek! Tudjátok, aki abban a díjnyertes sorozatban játszott, amit már most több mint tízmillióan láttak országszerte! Azóta a legjobb barinők lettünk, és előszeretettel dumcsizzuk ki a pasis ügyeinket! - megint szűnni nem akaró orkán erejű tapsvihar. - Következő vendégem Koszalics Olga! Gyere be!
A tévéképernyőn most feltűnt egy meglehetősen már-már túlzásba vitt karcsú, és hihetetlenül sovány, rendkívül fiatal, talán éppen tinédzser éveit maga mögött hagyó hölgyemény, akinek az egyik kezében egy kiskutyus vakkantott párat, míg a másik kezében egy méregdrága, megfizethetetlen táska fityegett.
- Szia mia mindenkinek! - köszöntött mindenkit mosolyogva, amit újfent elismerő tapsvihar követett.
A két jóbarátnő kölcsönös gesztusok kíséretében kedveskedve átölelte és megpuszilta egymást, méghozzá jól látható, művészi szögben, hogy az adott operatőrnek minél kevesebb munkája legyen ezzel is, majd kölcsönösen kényelembe helyezték magukat.
- Éppen a legújabb podcastodon vagy túl, aminek már most milliós rajongói tábora van, és ha jók az infóim behívtak egy játékfilmes castingra is! - babrált összegyűrt papírjai között a szépségkirálynő, akinek most nagy segítségére volt a füleibe helyezett minifüles, amin a legtöbb utasítást, és szöveget kapta, hogy mit is kell pontosan mondania, és csinálnia.
- Hát... igen! Tudod a shownak mindig mennie kell! - vihogva, kissé ostobán megsimogatta valamiért morgó kiskutyusát, aki már alig várta volna, hogy a kiszabadulhasson a karok ölelő fogságából.
- Milyen tündi-bündi, imádni való kiskutyád van! - vette tüzetesen szemügyre a négylábú kis házikedvencet a műsorvezető, ám amikor az sorozatban morogni kezdett inkább letett arról az elvetélt próbálkozásáról, hogy szabadkézzel megsimogassa. Pedig állítása szerint rajongásig imádta az állatokat.
- Igen! A neve Gyilkos és a világ legcukibb kiskutyusa! -látványos puszi következett a kis házikedvenc orrocskájára, amitől már nem is morgott magában annyira. Persze az operatőrnek ezt is sikerült olyan kamerabeállítással megoldania, mintha a legnemesebb tett lenne az állatok védelmében.
- Mire készülsz most? - érdeklődött bájvigyorral a műsorvezető.
- Hát... épp most szakítottam a fiúmmal, de már együtt vagyok egy jóképű sráccal, akivel készülünk Balira! - itt annyira elpirult a fiatalos, divatot teremtő influenszer, mint aki valóban őszintén nagyon zavarban érezi magát.
- Oh! Hát ez igazán nagyszerű! Ha jól sejtem csak ezután készülsz majd fel valami igazán nagy durranásra, igaz?!
- Hát... bár azt mondta a menedzserem, hogy szigorúan tilos róla bármit is elmondanom, de behívtak hogy készítsenek velem néhány zenei felvételt. Szerintem ez írtóra izgis feladat lesz! Már bizsergek is! - lelkendezett megint műmájeros bájvigyorgással, ami újabb szűnni nem akaró, lelkes tapsvihar követett.
A műsorvezető most közvetlenül átkísérte a meghívott, kedves vendégét egy alkalmilag felállított főző stúdióba, melyet közvetlenül a többi díszletből alakítottak ki főként a vállalkozóbb szelleműeknek, akik főzési-sütési tudományukkal kérkedtek.
- Most pedig kedves nézőim az én kedves Olga barátnőm elárulja titkos receptjét és el fogja készíteni híres és ínycsiklandozó rebarbarával töltött palacsintáját. Itt egy segédtechnikus máris kihozta a szükséges konyhai eszközöket: egy palacsintasütőt, egy műanyag keverőtálat a hozzávaló műanyag kanállal, és kissé fonnyadófélben lévő rebarbara gyümölcsöt, melyről azt állították, hogy frissen hozták, majd csöndes angolosággal el is tűnt a színfalak mögött. A műsorvezető megkötötte előbb a saját, majd az újdonsült sztárvendég konyhaikötőjét is, amire valamilyen kivehetetlen reklámlogót nyomtattak.
- Már alig várjuk, hogy végre személyesen is megcsillogtathasd a gasztronómiai szaktudásodat. - látványosan összedörzsölgette párszor maga előtt kezeit.
A fiatal lány kezdetben csak állt tétován, majd egyszer csak a kamerák felé nézett, ahol egy technikus hatalmas kartontáblát tartott fel, amin a palacsintakészítés elemi receptjét írták fel nagy nyomtatott betűkkel, hogy könnyebben el lehessen olvasni. A lány még szerencse, hogy legalább szótagolva megtanult olvasni, így igyekezett nem pánikolni. Helyette kicsivel mindenből többet öntött bele a keverőtálba. A liszt, ropogós tojáshéjak, illetve tej valami annyira csomós, ragadós masszát eredményezett, amit egyetlen valamirevaló kukta sem szívesen kóstolt volna meg. Ehhez jött természetesen a már előre megpucolt, közepes méretűre felvágott, élénk püspöklilás rebarbara, amitól a kellemesen sárgásszínű massza egy amolyan műtős dózisszínt kapott.
- Remélem mind együtt izgulnak velem a kedves nézők, hogy vajon ebből a sok finomságból mi fog kisülni. Most elmegyünk pár perc reklámszünetre, de addig se menjenek már sehova!
A stúdióban a reklámszünet közben valamelyik technikai vezetőnek hirtelen az a használható mentőötlete támadt, hogy a fiatal lánynak azért - biztos, ami biztos -, nem ártana megtanítani a palacsintasütő használatát, és bizonyos tűzvédelmi szabályokkal sem árt, ha tisztába kerül.
A tíz perces reklámszünet alatt az influenszer lányt látszólag tökéletesen lefoglalta, hogy önmagával selfiezhetett a stúdióban, illetve újabbnál újabb idióta, és szándékosan lebutított, gyerekes posztokat osztott meg a közösségi média felületein arról, hogy milyen állat már ebben a fantasztikus országban az élet stb.
- A reklám után ahogy ígértem a kedves nézőknek Olga bemutatja híres palacsinta tudományát! Továbbra is visszafojtott lélegzettel izgulunk helyette is.
Már az egy kisebb csodával ért fel, hogy a szó szerint tocsogott az olajban a palacsintatészta massza. Előbb illendő lett volna megvárni, hogy az olaj rendesen átmelegszik, de hát szorított a műsoridő, és a shownak mindenképp folytatódnia kellett tovább. A másik nehézséget pedig az okozta, hogy a fiatal lány ki nem állhatta, ha be kell koszolnia makulátlanul tiszta, műkörmökkel felékesített kezecskéit, mert állítása szerint ettől olyan mocskos érzések kerítették hatalmukba, amitől totálisan undorítónak érezte magát.
A fergeteges palacsintasütési műveletnek végül az lett a vége, hogy a modell-műsorvezető igyekezett mindenben a tapasztalatlan, fiatal lány segítségére sietni, aki onnantól kezdve jóformán a kisujját sem volt hajlandó megmozdítani, vagy segíteni, hogy legjobb barátnője kivette a kezéből a kezdeményezést, és a cselekvés minden maradék szándékát.
- Hát kedves nézőnk! Íme az ínycsiklandozó rebarbarás palacsinta! - törölte meg lisztes kézzel egzotikus arcát a műsorvezető, és igencsak meglátszott rajta, hogy legszívesebben bárkit azonnal keresztre feszítene ekkora baklövés és kellemetlenség miatt. - Próbálják ki egészen nyugodtan, és higgyék el nem fognak csalódni! - utolsó mondataiban azonban már ő is erősen szkeptikusan kételkedett.        
- Úgy tudom, hogy te olyan művészeti suliba jártál, ahol volt külön zenei oktatás? - kockáztatott meg egy ártatlannak tetsző kérdést a műsorvezető.
- Hát... igen, azazhogy... nem tudom pontosan... - a fiatal süldő lányon jócskán meglátszott, hogy az elbizonytalanodás totális válságával küszködik, mint általában azok az emberek, akik ha váratlanul keresztkérdések között találják magukat nem képesek ütőképes diplomáciai, szóbeli stratégiákat kidolgozni.
- Bocsika, de ezt most nem igazán értem! Biztos vagyok benne, hogy a kedves nézők is már valósággal égnek a vágytól, hogy egy dal erejéig megcsillogtathasd előttük zenei tudásodat!
- Hát... én... nem pontosan értem... de ahogy akarod... - a fiatal csinos, üresfejű lány felállt a székéről persze kiskutyusával együtt, ha már annyira összeszoktak. Valamelyik technikus azonnal a kezébe nyomott egy vezeték nélküli, csúcsminőségi mikrofont, és elindította a megfelelő dalt. A legtöbb nézőnek legfeljebb csak akkor derült fény a kendőzetlen igazságra , mikor az adott zenei technikai vezető a stúdióban a playbackes hangkeverést és a zenét nem egyszerre, hanem pár másodperces késleltetéssel indította el az indítópulton, így a fiatal, és látszólag nagyon lelkes influenszerről azonnal hallani lehetett, hogy csicsergő egérhangja van, és olyan hamisan szól, akár egy tehetségtelen amatőrnek, mégis a közönség valami miatt kitörni készülő tapsviharral üdvözli.
Amikor az adott dal elhangzott, és lement szinte azonnal dermedt, néma csend telepedett a kellemesen, otthonosan berendezett stúdióra. A nézők többsége elsőre azt hihette, hogy biztosan szórakoznak velük, vagy legalább is a bolondját járatják egyesekkel, hogy ennyire gúnyt űznek egy fiatal, és minden bizonnyal nagyon is tehetséges influenszer lány zenei tehetségéből, aki - meglehet -, csupán csak azért nem lehetett a helyzet magaslatán, mert még nem volt ideje rendesen begyakorolni sem énekhangját, sem pedig az esedékes dalt, amit elszeretett volna a nagy nyilvánosság előtt énekelni.
- Hát... kedves nézőink... - köszörültem meg elfogódott zavarában a torkát a modell-műsorvezető. - Ha hallhatták volna mennyire fantasztikus dalt adhatott elő az én nagyon kedves Olga barátnőm. Továbbra is sok sikereket kívánunk neki készülő zenei karrierjéhez! (ha ez a kijelentés egy amerikai talkshowban hangzik el a műsorvezető egész biztosan a mennyezetre emelte volna a tekintetét, és fennhangon kijelentette volna: Isten segítsen bennünket!")

EGY MAGÁNYOS HIVATÁS

Kamionos sofőr Józsi éppen arra készült, hogy csendesen - amolyan jólfésült angolos méltósággal -, kilépjen családi háza kovácsoltvas kapuján, mely mellett szolgálatkész őrként várakozott Volvo típusú kamionja. A megbízható gépútitárs, mely szinte sohasem hagyta cserben. Igaz, ami igaz lengéscsillapítót, és olajcserét cserélni kellett benne, de ha az ember megbecsüléssel bánt egy masinával előbb utóbb kezesbáránnyá szelídült gondoskodó kezei alatt.
- Szívem... hova a fenébe indulsz? Karácsony másnapja van... - szólt ki fáradtan, enyhén éberálmos hanggal felesége a takarók kényelmes védelme alól.
- Borzasztóan sajnálom szívecske! Sajnos melóznom is kell, ha azt akarjuk, hogy pénz álljon a házhoz! - puszilta meg óvatosan felesége homlokát a férfi, vigyázva, hogy bozontos szakállával a kelleténél kevesebbszer érhessen hozzá, mert tudta, hogy ezt az asszony ki nem állhatja. Már így is számtalan kisebb-nagyobb összezördülésük volt amiatt, hogy a férfi mikor lesz már végre hajlandó megszabadulni attól az ostoba Hemingway-es szakálltól? Persze eddig még sosem borotválta le. Mi tagadás illett is keménykezű, enyhén marcona személyiségéhez. Vagy talán csupán csak a szakállal tudta megvédeni belső személyiséget a külvilági betolakodóktól, kíváncsiskodóktól?
- Mikor jössz haza újra? - kérdezte fáradtan, lemondó hangsúllyal.
- Hát... sajnos még nem tudom... Minden attól függ, hogy a szállítmány mikor érhet célba, és hogy még mennyi szabadnapom van! Nem könnyű... - az utolsó mondatot vigasztalásképp csupán magának jegyezte meg. - pihengess életem még egy kicsit! A srácoknak üzenem, hogy nagyon büszke vagyok rájuk, és viselkedjenek rendesen! - azzal felvette a kabátját, és a szőrmekucsmaszerű sapkáját, melyeket valamelyik külföldi vásáron vett alkalmi áron, majd bakancsával elindult hűséges kamionjához.
A motor enyhén prüsszögött, szörcsögött. Talán azért, mert éjjel nem volt ritka a mínusz, és a fagyos hőmérséklet sem.
- Gyerünk kicsikém! Megy ez! Megtudod csinálni! - jó sokáig kellett indítóznia, szivatóznia a járgányát, mire egyszerre csak a semmiből, és váratlanul mogorván, mint akit hirtelen felébreszetenek legszentebb álmából a masina tizenkét hengeres motorja vadállatias morgással beindult.
- Látod öreglány! Tudtam én, hogy menni fog! Mi értelme volt makacskodni úgy is én nyerek! - óvatosan becsukta a vezetőülés felöli ajtót. Nagy gázt adott, és kikanyarodott a főútra. Utolsó pillantást vetett a visszapillantótükörbe. A takaros kis családi ház, melyen szinte mindig volt mit rendezgetni, javítgatni szótlanul, honvágy szerűen nézett vele farkasszemet, a kis utca végén már nem is látszott.
Egy kamionos sofőr élete magányos, kiszolgáltatott feladat. Mintha az ember önkéntes száműzetésbe vonulna, hogy aztán a magára utaltságban, vagy a magányban találhassa meg az élet aktuális, mindennapi kérdéseire a konkrét, és leghelyesebb válaszokat. Annyi azonban bizonyos, hogy minden kamionosnak jut ideje bőven átgondolni, megfontolni, és számot vetni saját életét. Az elkövetett hibák özönét, melyek főként egyetlen tömör kérdés köré csoportosulnak, nevezetesen: Miért nem tudott több időt eltölteni szerető családtagjaival, barátaival?!
József már tizenöt éve űzte az ipart, és bátran állíthatjuk, hogy egész életében volán mellett nőtt fel. 1972-ben vette meg élete első Wartburg 1200-asát, amit valami miatt ,,csótánynak" nevezett el, és amit szó szerint kifulladásig hajtott, míg végül a kilencvenes évek első felében egyik roncstelepen dolgozó barátja be nem darálta mint használt autóalkatrészt. Később egy közepesen népszerű autósiskolában volt vezetéstechnikai szakoktató, aki híres volt arról, hogy szinte semmilyen kiábrándító, vagy meghökkentő körülmények között képes uralkodni
 lobbanékony érzelmei felett, de ha ellenben kisebbik fiát tanította házuk utcájában vezetni el-elcsattant egy-két atyai maflás.
Egy-két hónap erejéig a taxis maszek melóba is szabadon belekóstolt. Egy-két jó cimbora, vagy ismerős a benzinkutaknál, és máris ott tartott, hogy közepes méretű, mormonos kannákban tárolta a dízel, és gázolajat, persze szigorúan szükség esetére. Egy-egy szalonnás kerti sütögetés alkalmával a kellemetlen, és büdös hígítós begyújtás helyett elegendő volt egy teáscsészényi olaj, és az enyhén nedves akácfa úgy pattant lángra, mintha csontszáraz lenne.
Az éjszaka hangja, hangulata, és csendje mintha minden egyes megtett kilométer után megnőttek volna. Az ember ösztönei, érzékszervei pengeélesen kiélesedtek, olyannyira, hogy akár egy gombostű elejtését is bármikor meglehetett volna hallani. A némán dermedő szuroksötét valósággal beszippantotta a gyanútlanul vezető férfit, és öntudatlan eggyé vált vele. A két tompított fényszórós lámpa szinte csak az elválasztóvonalak fehér sávját világította meg a havas, meghitt éjszakában. Külföldön egyszer-kétszer előfordult, hogy kisebb szarvas, vagy vaddisznócsorda csörtetett át nyílt terepen a kamion közvetlen közelében. Ilyen rendhagyó esetekben mindenképpen hasznos volt, ha az ember megáll, és nem pánikol be, mert azzal totálkárosra törhette volna kamionját, és az értékes rakományt, melynek minden esetben célba kellett érnie.
Az igazság az volt, hogy többször is előfordult, hogy József egymás után dobott be legalább tíz műanyagpoharas jó erős fekete kávét csupán csak a biztonság kedvéért, hiszen mindig úgy érezte, hogy visszahúzza ölelő karjai közé a békéltető álom. Ilyen esetekben nem árt azért, ha az ember felkészül, és remélhetőleg észnél van.
Még szerencse, hogy a rendszerint kivilágított autópályák mellett vannak autós, és kamionosok számára is fenntartott pihenőövezetek. József sohasem kockáztatott feleslegesen. Ha érezte, hogy a tartós kávéfogyasztás dacára is majd leragadnak szeme egyszerűen lehajtott az autópályáról, és a pihenőövezeten kiadósan igyekezett aludni pár órát mire ismét elfogadható állapotba került.
Többször megtörtént, hogy vagy a vámnál alakult ki kilométeres dugó, vagy valamelyik értetlenkedő, buzgó mócsing vámtisztnek nem tetszett szakállas fizimiskája, és mindent átkutatott, és átnézett. Ilyen esetekben számolni kellett a menetidő elhúzódásával, ami miatt előfordult, hogyha nem akarta, hogy profitorientált főnöke leordítsa a fejét, miszerint a határidő szent és sérthetetlen, akkor kiadósan nyomnia kellett egész álló nap a pedált, ha a megadott úti célhoz oda szeretett volna érni.
Amióta betört az új okostelefonőrület, és video chatelési kommunikációs lehetőség azóta családtagjaival szinte bármikor könnyedén felvehette az online, digitális kapcsolatot. Persze csak, ahol volt térerő, mert előfordult, hogy Ausztria és Olaszország hegyekkel határolt térségeiben, és főként Svájcban a térerő enyhén akadozott, vagy akár napokig tartósan kimaradt.
Az okostelefon előbb berregve, vagy villogva jelezte, hogy egyik fia már nagyon szeretne vele beszélni.
- Halló... ki vagy? - vette fel.
- Mégis mit gondolsz?! A nagyobbik seggfej fiacskád!
- Á! Szevasz Tibikém! Na mesélj? Mi van veled? - tápászkodott fel kissé másnaposnak látszó bozontos kócosságából.
- Hát úgy néz ki, hogy még nem tudom, hogy akarok-e fő sulira vagy egyetemre menni! Az albérlet rohadt drága mulatság Pesten, másrészt jó volna olyan állást találni, ahol nem kell a nap huszonnégy órájában megszakadni. Sokszor a belemet is majd kiköpöm, és alig fizetnek valamit!
- Hát... annyit mondhatok, hogy az élet nem habostorta! Mindennek megvan a maga oka, és rendje! Lehet, hogy te elindultál egy úton, ami nem biztos, hogy jó döntés volt.
- Mondja az, aki egy évben össz-vissz kétszer találkozik kis családjával, mert a munkája fontosabb, és előre valóbb mindennél, és mindenkinél! - vetette ironikusan a szemére húszas évei elején járó fia.
- Ebben igazat adok neked, de sajnos nem én irányítom a dolgokat! Néha az embernek egészen egyszerűen nincs más választása! Tudom, hogy ezt képtelen vagy megérteni, de ez a helyzet!
- Egyébként van pár jó csajom, akiket szédíthetek, de egyelőre semmi komolyat nem tervezek!
- Azért remélem védekeztek! Fontos a védelem! El ne felejtsd!
- Igen! Vágom! Akkor... majd egyszer összefutunk a következő karácsonykor! Csocsi! - a fiatalember meg se várta, hogy apja elköszönhessen tőle egyszerűn bontotta a vonalat.
- No szép! Hogy lett ilyen ez a fiú?! Szép kis apa vagyok! - méltatlankodott.
A kamionos pihenőben szinte sohasem volt abszolút béke, és nyugalom. Legfeljebb csupán csak a csend átmeneti, ultimátumszerű pisszenései. Ide mindenki jött, átutazott, és hamar szedte is a sátorfáját.
József - egyelőre úgy döntött -, hogy miután jócskán le ragadt a szeme a holtfáradtságtól, és másnap tutti biztos, hogy megállás nélkül nyomnia kell a pedált, ha a megjelölt úticélhoz akar érni, akkor bizony kiadósan ki kell pihennie összes nyavalyáját. Kispárnát vett elő, és igyekezett a vezetőülésben valamifel komfortosabban megágyazni. Olyan hamar utolérte a zsongító, lebegő álom, hogy észre se vette, hogy ideje korán ráhajnalodott. Bár okostelefonját még így is ébresztőmódba állította. Hála nagyobbik fiának, aki megmutatta neki, miként működik a modern készülék.
- A fene vigye el! Most aztán szép kis kalamajkába kerültem! - fakarta meg kócos fejét. A másnapról megmaradt zaccos, fáradt kávé jó lesz serkentőnek, így azt hörpintette ki az acélszínű termoszból. Máris felbőgette a motort, ellenőrizte a fényszórókat, majd jelzésértékű, nemzetközi gesztusként háromszor tülkölt a többi kamionosnak, hátha ők is kölcsönösen szerencsés jóutat kívánnak majd egymásnak.
Az autópályán szerencsére nem volt gond. Azt leszámítva, hogy a vámvizsgálatnál az ügyeletes tiszt meglehetősen kukacoskodni kezdett, hogy ti. mi az úti cél? Mi a rakomány? Mióta van úton? - és ehhez hasonló bagatell, hivatalos, és rutin kérdések. József úgy érezte magát, mintha óvódában lenne, ahol egy buzgómócsing óvónő felügyeli, számon tartja mindennemű lépését.
A tiszt kézlegyintéssel intett, hogy tovább mehet Ausztria fele. Ez lesz ám a hosszú, vadregényes út, mire átér az osztrákok földjén, és leér a francia-olasz határig onnét már csak egy nagyobbacska köpés és kint is van Barcelonában. Milyen jó is volna, ha az egész családi pereputtyot kihozhatná egyszer. A srácok kedvükre fürödhetnének a tengerben, míg ő imádott, kissé házsártos feleségével a balzsamos naplementében romantikázik, miközben sült rákot vacsoráznak gyertyafénynél.
,,Amilyen gyorsan csak lehet muszáj odaérnem!" - határozta el magában, és bár betartott minden közlekedési szabályt kicsivel még így is sikerült túllépnie az óránkénti százhúszas tempót. Csak meg ne bírságolja egy fontoskodó rendőr.
Alig nyolc órába telt mire áthajtott kamionjával egész Ausztrián, és meg nem pillantotta az osztrák-francia határt. Innét már csak formaság az egész. A nagy pelyhű havazás újfent rákezdte, és úgy tűnt, hogy nem is szándékozik abbahagyni. Még szerencse, hogy legalább három hólánc, és egyéb szigorú téli vezetéshez nélkülözhetetlen kelléket mindig tartott a kamionában, különben az osztrákok sem engedhették volna át. Aztán amikor újabb négy és fél óra múltán megérkezett Spanyolországba mintha az idő is egyszerre napsugarasabb, világosabb lett volna. Még a havazás is elállt, és úgy nézett ki napos kora délelőttnek néz elébe. Talán a fuvar után leparkol egy kicsit a tengerpart mellett, és bambán bámulni fogja az incselkedő hullámok tajtékos táncát...
Útközben elővett egy szalámis szendvicset, melyet felesége csomagolt neki, és jóízűen falatozni kezdte. ,,Nincs is jobb, mint az otthon hamisíthatatlan íze!" - gondolta. Az otthoni, házi koszt egyszerre idézett honvágyat és békeidős gyerekkort.
- Hát... így is késtem majd egy fél napot! Őszintén remélem, hogy megértőek lesznek majd! - mondogatta, hogy feleséges idegeskedését nyughatatlan fejéből végképp elűzze. Időközben csöngött a telefonja. Kisebbik fia Zoltán kereste:
- Szia fater! Mizújs? Minden oké? Figyu! Lenyúltam tízezret anyutól, mert tetszik egy csaj a suliban! Majd megadom a zsebpénzemből.
- Édes fiam! Anyáddal nem erre tanítottunk igaz?! De ha már így esett ad vissza majd a zsebpénzedből! Vigyázz magadra!
- Köszi fater! Én mondom szuper apa vagy! - azzal bontotta a hívást.
- Na hát ez szép! Meg se kérdezte, hogy hogy vagyok?! - méltatlankodott egy sort, majd a kamiont egy gyártelep udvarára manőverezte, ahova a fuvarlevél szólt. Bár nem tudott se angolul, sem spanyolul olyan fából faragták, hogy mindig sikeresen tudott tájékozódni. Még szerencse, hogy a helybéliek közül azért akadtak rendes emberek is, akik készségesek, és segítőkésznek mutatkoztak, így alig egy órán belől már ott is lehetett a megadott címen.
- Na végre valahára! Maga meg hol a bánatban járt eddig József?! - mérgelődött vele az igazgató, igaz tört angolsággal, amiből József egy kukkot sem értett, azt viszont világosan látta, hogy a főnök úr jócskán zabos, és szikrákat szór tekintete.
- Elnézést kérem, de átmeneti jelleggel akadályoztatva voltam... - felelte és csak reménykedni tudott abban, hogy a szaktolmács minden szavát pontosan lefordította.
A harcias, temperamentumos, köpcös, spanyol igazgató pár percig fel s alá járkált, és jócskán duzzogott magában mire megnyugodott, és asztalfiókjából egy borítékot adott át. Majd megszólalt:
- Ezerötszáz euró! Egy vassal sem több! Ha pontosan érkezett volna a teljes díj a magáé lett volna, de így kénytelenek voltunk levonni az egyéb jellegű költségeket! - válaszolta valamivel nyugodtabban, majd elköszönt Józseftől, kezet ráztak, és az igazgató becsapta maga mögött az irodaajtót. A tolmács szakszerűen lefordította a kért mondatot, majd József elvette a borítékot szintén kezet rázott a tolmáccsal is, és arra gondolt meglepi kis családját valami aprócska szuvenírrel, vagy ajándékkal. Bár előre sejtette, hogy fiai jobban örülnének valami számítástechnikai vacaknak, de nekik sem árthat egy kis kultúra. Feleségének egy kagylóból készített nyakláncot szánt. Gondolta valósággal repesni fog tőle, és talán már nem fognak annyit veszekedni, mint előtte. Ki is nézett egy tengerpart melletti jutányos áron mozgó szuvenírboltot, és mutogatással, és sok mosollyal megvette az ajándékokat.
Amikor később visszament a kamionhoz hirtelen megszédült. Heves légszomj, és tompa kábaság kerítette totális hatalmába, mint aki részegség állapotába keveredett, és képtelen arra, hogy saját lábán megálljon. A kocsi motorházára támasztotta mind a két kezét, és megpróbált lassú, mély lélegzetet venni. Talán pár pillanat és elmúlik. Hirtelen egy éles szúrást érzett a mellkasába, aztán úgy érezte magát, mintha zakatoló szívén egy egész elefántcsorda trappolászna át. Végül összeesett és már csak akkor tért magához, amikor egy minden kényelemmel felszerelt kórházban találta magát, ahol - utóbb közölték vele -, hogy életmentő beavatkozást kellett végrehajtani rajta. Még egy-két perc és súlyos komplikációkkal is végződhetett volna a kis kaland.
József arra gondolt, hogy mindezt a kellemetlen esetet hogy fogja elmagyarázni feleségének, amellett, hogy a tolmácson, és a spanyol igazgatón kívül szinte senkit sem ismert a katalán városban.
- No Józska! Ezt aztán jól kifogtad de legalább élsz! - vett egy nagy levegőt.                

TUDAT-DIMENZIÓK

A tudattal: hogy el kell, hogy múljak
– antennáival bekapcsol szívem pitvarában
a szorongás elmos, mint a megtörtént álom.
Az elme kóros, ábrándos képzeteket vetítve ringat,
akár a hintaágy egyre.
Jó volna ahogy esik, úgy puffan
bátran letagadni a morgó-öklű hallgatást,
komiszkodó ördög-görcsöket.

Úgy tudna rám vigyázni,
akár felebarát vagy éppen hóbortos, víg szerető.
Szemrehányások ádáz, vad csatája velem marad.
Szembe menetelek előre a tömeggel,
hátha megint elgáncsolnak, fellöknek,
mint holdkóros ostobát.
Mire a metró megindul talán
csikorgó sors-sínekre zuhanok,
akár a céltalan záporeső.

Olyanná lettem, akár a felbolydult tömegben
némán botorkáló, gondterhelt vakvezető kutya;
már az sem lehetnék önként.
Nem lehetett sohasem panaszfal,
mert megesett, hogy víz alá nyomott a szándékos,
gyilkos felelősség, mint mohó szeretetvágy
valaki iránt, akit már oly régóta nem láthattam.

Bamba közöny most még naponta többször
elszigetel azoktól, akikkel egyezkednék.
Magamban kell, hogy hurcoljam a jelenlétet,
mely még egy egységben
megtarthat ki tudhatja meddig?!
Agymosott, katasztrofális állapotoktól miért,
hogy senki sincs, aki még szabadon öklendezik?!

Nem hittem volna soha, hogy megélem
majd marcona kort is,
mikor cselekedni, jót tenni, porból
másokat önként felemelni bűn lesz,
szégyenfolt s nem egyszerű erény.
Időjárást-tükröző, romantikát őrző lelkem fodrozódik
s kimaradoz önként.
S mert az új tavasz ismét
megválaszolatlan kérdéseket
rak a személyiség belső hagymahéj-rétegeire,
hamarabb könnyzáporokat fakaszt.

Mint a duzzogó, marcona kisgyerek versenyt
rohanok önmagammal tékozlón,
hogy szunnyadó béke-időmet mindenáron megőrizzem.
A Lét-szabadesése ahányszor csak muszájból,
s nem akaratból flörtölök vele
szüntelen megfoszt valami értékestől!

ELKÉPZELT REALITÁS

 Kedves Városlakók!

Bizonyára meglehetősen sokan lesznek majd, már jó előre hallom is zabolázhatatlan, kritikai hangjukat, akik azt fogják állítani, hogy a legtöbb sznob, vagy felső osztályba tartozó elit embernek nincs ideje könyveket olvasni, avagy, ha esetleg mégis, úgy bizony jócskán megválogatják, és kiválogatják az elolvasásra érdemes - nagy általánosságban -, bestseller, vagy könyvdíjas szerzők műveit.
A főváros elit környékén, közvetlenül a Margit-híd patinás, nagy múltra visszatekintő lábainál húzódik egy jelentéktelenül keskeny, már-már egérlyuk nagyságú kis utca, aminek egészen a végéig szükséges mennie annak, aki valóban minőségi irodalmat szeretne a kezébe venni. Tulajdonosa maga is rendkívül művelt, intelligensen optimista ember, aki ütőképes, vérprofi reklámstratégiával igyekezett maga mellé gyűjteni a nagy általánosságban könyvszerető bloggereket, könyvekkel ügyeskedő hobbi irodalmárokat, és jószerivel szinte bárkit, aki az olvasás egyetemes örömét kívánja összekapcsolni a szabadgondolkodás eszmeiségével.
Ha az ember betéved ebbe az igen-igen hangulatos, ám kissé helyszűkösnek mondható, szinte aprócska helyiségbe, mintha szavak nélkül máris otthon érezhetné önmagát. Valóságos varázsbirodalomba kerül, ahol minden négyzetcentiméterre akad egy-egy irodalmi újdonság, és az adott eladók is roppant közvetlenek, és barátságosak. Tehát a közös kulturális ügy reményében egyszersmind felkarolják, és segítik is a kultúrával töltekezni vágyókat. És ha az ember jóval délelőtt tíz óra körül toppan be rekkenő, részeges hőségben, vagy télies hózivatarok közepette a boltba, magával a bolt angyali tulajdonosával is válthat egy-két személyes, baráti jellegű szót.
Igen ám, de mi a helyzet azon első kötetes, vagy adott esetben ismeretlen szerzőkkel, akiket vagy szándékosan, vagy egyáltalán nem ismert még el az ún. hivataloskodó, fontoskodó kulturális nyilvánosság, és akiknek jószerivel kénytelenek beérni elektronikus könyvek forgalmazásával a szokásos, és jól megérdemelt, igaz sokkalta drágább papíralakú könyvekkel?!
Ezeket a kissé szerencsétlenül járt, vagy - anyagi források híján -, balsorsra, és majdnem teljes feledékenységre kárhoztatott tehetséges szerzőket a legtöbb esetben szándékosan elfelejtik, vagy épp mellőzik, attól függően, hogy milyen érdekek, vagy homályos alkudozások kereszttüzeibe állították be őket. Szerencsésebb esetben - és ez főként a mostani világban -, valóságosan is ritkaságszámba megy, egy-egy lelkes irodalomtörténész, vagy magyarszakos hallgató mindent elkövet azért, hogy részletekig kikutatott szakdolgozatát, vagy doktori disszertációját minél ismeretlenebb, a szakmai nyilvánosság előtt szinte totálisan Anonymus-szerzőről írja, és bizony-bizony ilyenkor bukkannak csak igazán rejtetten szunnyadó kincsekre az irodalommal igazán foglalkozók.
Egy harmincas éveiben járó, volt történelem tanár látogatott el egyszer ebbe a boltba. Először el sem akart jönni, hiszen jócskán hallhatott már nagyvárosi legendákat nem csupán a helyről, de magáról a bolt tulajdonosnőjéről is, aki valósággal kivan éhezve az újabbnál újabb, változatos irodalmi, kortárs csemegékre, és aki - szóbeszédek mellett -, előszeretettel karolja fel, és igyekszik segíteni a könyvkiadással foglalkozó írókat, és szerzőket.
A legelső dolog, ami feltűnt a férfinak a kedvesség, a közvetlenség, és a szívélyes mosolyok kissé öncélú, hamiskás túlzásba vivése volt, ami meglehetősen szokatlannak tetszett egy olyan világban, amit átitat a felszínes érdekek szerinti, megalkuvó kompromisszum, és a pénz drasztikus, és mohó hajszolása. Az ilyen világban már a lélegzetvételért is súlyos összegeket kell fizetni.
A férfi, aki betévedt a boltba először azokat a rejtett, emberi szemmel aligha látható aprócska zugókat vette szemügyre, ahová főként azon elmélkedésre, önmarcangolásra hajlamos emberek szoktak szándékosan elvonulni, akik ajándékként fogják fel a magányt, vagy adott esetben olyannyira szerves részükké vált, hogy képtelenek szabadulni tőle. A férfi szinte rögtön kiszúrt magának egy termetes, legalább egy méteres álló bambusz növényt, melynek enyhén szúrós, ám annál termetesebb levelei mögött védekező állásban szemmel tarthatta a jobbára vadidegen többséget.
Persze azért a bolti eladókat sem ejtették a fejükre. Néhányuknak egészen konkrétan feltűnt a furcsa férfi szokatlan viselkedése. Ugyan kitől tarthat, vagy retteghet ez az ember annyira, hogy fél előbújni és megmutatni magát a dísznövény levelei mögül? - kérdezgették egymástól. Egy kedves, alig százhatvan centis, fiatal, egyetemi hallgatóra hasonlító hölgy lépett oda hozzá:
- Elnézését kérem kedves uram, hogy megszólítom, de ez itt egy dísznövény, amint látja, és itt nem várakozhat! - hangja egyszerre volt lágy, és kellemes, de érződött benne a rendreutasító szigorúság szikrája. Majd ő megmutatja kesztyűbe dudálni ezt a különös fickót. A férfi lehajtott fejjel, kisfiús szomorúsággal vette tudomásul, hogy valahogy nem látják szívesen, ezért máris arra gondolt, hogy talán jobban teszi, ha máris távozik. Hóna alá csapott kissé elnyűtt, szürkés kávés színű, kitömött aktatáskájával már éppen arra készült, hogy kimenjen az aranycsengettyűs bolti ajtón, amikor megpillantotta, hogy a bolt tulajdonosnője éppen száll ki Audi 8-as kocsijából, és kellemes, csinos nyári ruhájában, sötét hajába tűzött napszemüvegével úgy fest, akár egy modernkori Poca Hontas hercegnő. Az olvasás hercegnője.
A férfi inkább úgy döntött, hogy megpróbál magának keríteni egy másik zugot legalább is addig, amíg a
 az állandóan elfoglalt tulajdonosnő be nem lép a boltba, és esetleg még az is könnyedén megtörténhet, hogy válthat vele egy-két baráti jellegű szót.
Abban a pillanatban, hogy a tulajdonosnő megjelent a boltban minden alkalmazott, és minden vásárló olyan kitörő vidámsággal, és közvetlen, családiassággal fogadta, mintha régi ismerős, vagy hozzátartozó lenne. Többen szokatlan módon azonnal letegezték, még az olyan idős, nyugdíjas emberek is, akik először találkozhattak vele.
- Szervusz Aliz! Remélem jól utaztál? Mit szólsz ehhez a pocsék közlekedéshez? - szólongatták. A sugárzó, fiatal, modern nő pedig mindig mosolygott, és mindenkihez volt egy-egy kedveskedő szava.
A bolti alkalmazottak azonban - úgy tűnik -, képtelenek voltak kiverni a fejükből a különös, aktatáskás férfit, aki mindig valami rejtekhelyféleséget keresett magának, és úgy nézett ki, mint aki nem százas. Egy fiatal alkalmazott máris szólt a tulajdonosnőnek:
- Aliz! Azt hiszem valamiben sántikál az a különös férfi ott! - mutatott csupán éles tekintetével  a helység magányosabb része felé a lány. - Szerintem készül valamire! Hívjam a rendőrséget?! - hangja kisebb félelemről, óvatosságról árulkodott.
- Semmi szükség rá! Majd én elintézem Andi! De köszi, hogy szóltál! - felelte hanyagul, lazán.
A legtöbb vásárló továbbra is kulturális kíváncsisággal, és mohó érdeklődéssel vette birtokba a legtöbb jócskán megpakolt könyvespolc színes váltasztékát. S ha már ott voltak el nem felejtették megemlíteni, hogy mindenki, aki csak betéved a boltba szinte minden nap húsz százalékos kedvezményben, és további kecsegtető akciókban részesülhet. A legtöbb vevőnek jóformán föl sem tűnt a különös férfi, aki tétován, elveszetten, és szemlátomást szégyenlősen toporgott, és meglátszott rajta, hogy emészti önmagát.
A tulajdonosnő lepakolta aznapi holmiját, és dolgait a zárt irodájában, ami a bolt raktári helysége mellett helyezkedett el közvetlenül, majd óvatosan hátulról közelítette meg az illető férfit.
- Bocsásson meg! Elnézést! Mit parancsol?! - szólította fel kissé fenyegető hangnemben az óvatosság kedvéért. Elvégre most megélhetési bűnözés uralkodik, és az ember sosem lehet eléggé óvatos.
A férfi valósággal meghökkent, és köpni-nyelni nem tudott, amikor muszáj volt felvennie a szemkontaktust a világ talán legsugárzóbb, egzotikus szempárjával.
- Ö... üdvözlöm... sok mindenről szerettem volna beszélni Önnel... - nyögte ki nagy sokára. Ez is legalább húsz percébe egészen biztosan belekerült. Titokban arra készült, hogy megmutatja kitömött aktatáskája rejtett kincseit, de inkább kivárta, hogy a jócskán meglepődött fiatal üzlet hölgy mit szól ehhez az egészhez.
- Hát... ez érdekes... tehát, ha jól vettem ki a szavaiból, akkor négyszemközti beszélgetést szeretne velem?! - fonta maga előtt keresztbe karjait, mint aki egyszerre őszinte választ vár, ugyanakkor roppant kíváncsi. - Akkor talán fáradjunk át az irodába! Ott nyugodtan beszélgethetünk! Jöjjön!
A félszeg, bizonytalan férfit bizony jócskán kérlelni kellett, hiszen nem bízott senkiben. Alig tíz perc után engedelmesen követte a furcsán mosolygó üzlettulajdonost.
Bementek egy kellemesen berendezett irodába, ahol megint csak könyvekkel találkozhatott az ember, amerre csak a szem ellátott. Ahogy az ember végigtekintett a szinte falatnyi, kissé szűkös helységen bárhova is tévedt kutató, kósza pillantása mindenütt új, fehér fóliába csomagolt kötetek sorakoztak rendezett, katonás sorrendben. Legutóbb, mikor a férfi a Magyar Napló szerkesztőségében tett látogatást a Ferenc körúton legalább is azt remélte, hogy majd egy magára valamit is adó szerkesztő megajándékozza legalább egy prózai, vagy verseskötettel, de csalódnia kellett, mert pusztán hagyott ígéretet kapott: miszerint átnézik összes irományát és majd értesítik. Erre azonban nem került sor, az évek pedig vészesen teltek.
- Nyugodtan foglaljon helyet! Somogyi Aliz vagyok! - invitálta a tulajdonosnő kedvesen. - Megkínálhatom egy csésze kávéval, vagy üdítővel...? - ült le nagyméretű irodai, kényelmes székébe, ahonnét árgus szemekkel máris szemmel tudta tartani a kissé gyanakvó férfit.
- Köszönöm szépen! Gudás Antal! - bár nem volt szokása azért mégiscsak leült, hiszen járkálva a legtöbb ember fenyegetettséget érezhet, és ezt most a legkevésbé sem akarta. Sőt szerette volna, ha a bizalom minél előbb létrejön kettejük között.
- Érdeklődve várom, hogy mit hozott? - mohó kíváncsiság csillogott a hölgy tekintetéből, míg szemeivel végig mustrálta a jócskán megpakolt aktatáskát.
A férfi óvatosan, lassan pakolta ki saját, egyéni tervezésű könyveit a mahagóniszínű asztalra, és várta a hatást, hogy vajon mit fog szólni a hölgy, aki csodálkozva, és kedvesen máris kezébe vett egyszerre csak egyet, és gondosan forgatni, tanulmányozni kezdte.
- Ezt mind Ön írta?! - csodálkozott, de látszott rajta, hogy boldog is, hogy egy újabb ismeretlen írót üdvözölhet.
A férfi félszegen, megnyuhászkodva bólintott.
- Írtam többet is ám úgy értesítettek, hogy az Önök könyvesboltja alapvetően papíralapú könyvek forgalmazásával foglalkozik... - kimondta az igazságot, ugyanakkor volt benne egy óvatos félsz is, hogy hátha nagy ostobaságot csinált, hiszen rendszerint mindig ezután következett a sorozatos visszautasítás.
- Mindig nagy öröm, ha az ember egy-egy új szerzővel találkozhat! Őszintén gratulálok a könyveihez! Ha jól sejtem Ön azt szeretné, ha segítenék eladni, terjeszteni, vagy forgalmazni az adott köteteit?
A férfi megint csak kissé sete-sután, fészkelődve bólintott. Sohasem szeretett segítséget kérni, hiszen gyerekkorától arra lett ránevelve, hogy a problémáit mindenkinek önmagának kell megoldania.
- Amit tudok ajánlani az egy kereskedelmi szerződés, melyben részletesen le van fektetve az értékesítés és marketing, és amennyiben rendelünk az ön köteteiből és veszik akkor természetesen a jutalékot azonnal átutaljuk az Ön számlájára. Segíthetek még valamiben?
A férfi félt szemkontaktust tartani. S míg egyesek bunkóságnak, vagy neveletlenségnek tartják, ha a másik nem néz az ember szemébe, addig a rendkívül modern, és gondolkodó tulajdonosnő pontosan megértette, hogy a vele szemben ülő férfi valószínűleg a kelleténél kicsivel több lelki sebeket, szenvedést szedhetett össze gyerekkorában, melyeket aztán nem sikerült megfelelőképp feldolgoznia.
- Sajnos kevés anyagi forrás áll rendelkezésemre, de érdeklődni szeretnék, hogy amennyiben egy megfizethető könyvkiadóval szeretnék szerződést kötni akadnak-e még megbízható emberek a könyves szakmában?!
A fiatalos tulajdonosnőnek nagyon szimpatikus lett, és egyre inkább imponálni kezdett a különös férfi gondolkodásmódja. Hátradőlt kényelmes irodai székében, majd előkeresett egy kicsivel vaskosabb paksamétát és egyenesen a másik kezébe adta, hadd tanulmányozza figyelmesen.
- Itt mindent részletesen megtalál! A közeljövőben nagyon jó lenne egy gyümölcsöző együttműködés Önnel, és szeretném meghívni a következő könyvekkel foglalkozó podcastom felvételére, ahol alapvetően könyvekről, és irodalomról beszélgetünk majd! Örülök, hogy megismerhettem! - felállt kezet nyújtott. - Most pedig kérem nézze el nekem, de egyéb kötelezettségeknek is helyet kell adnom!
- Oh! Elnézést kérek! Nagyon köszönöm! - A férfi felállt, óvatos alaposággal visszatette aktatáskájában a köteteit, majd gyorsan kisomfordált az irodából, aztán a boltból.
Az egyik alkalmazott most valósággal beviharzott a tulajdonosnő irodájába, és megkérdezte:
- Szerinted ki volt ez különös ember? Csak nem egy betörő?!
- Éppen most ismerkedtem meg egy még fel nem fedezett, tehetséges íróval! - válaszolta rejtélyes mosolya kíséretében a tulajdonosnő.     

EGY ROMANTIKUS ESTE   

Nem akart szépségkirálynő lenni. Dehogy is akart. Kezdetben csak egy - amolyan jó kis tréfának, vagy jó buliként fogta fel -, hogy legjobb barátnői - persze megkérdezése nélkül benevezték arra a szépségversenyre, amit - kivétel nélkül -, szinte az összes bulvárcsatorna fő műsor időben leadott. Alig százhatvannégy centis magasságával, alsó, húsosabb, teltebb, vérvörös ajkaival, enyhén kiálló felső fogsorával, és hatalmas, szinte lángoló, őszinte őzikeszemeivel egész lényéből áradt valami megmagyarázhatatlan lelki energia, melyre előbb-utóbb önkéntelenül is bárki felfigyelhetett, amennyiben igazán megismerte őt.  
- Jaj csajok! Most ezt miért kellett?! Rajtam fog mindenki röhögni! Ki nem állhatom, ha kiröhögnek! Egy csomó újgazdag seggfej lesz ott, akik alig várják, hogy csorgathassák a saját egoista nyálukat a seggem után.
- Hé Szandra! Nyugi! Istenien fog festeni az új ruhában, amit a divattervezők is külön neked fejlesztettek ki. Ne rinyálj, mint egy pisis kisiskolás, hanem vesd bele magad a bulitengerbe! Gondold csak meg! Osztriga, csiga, meg mindenfajta egzotikus kaja vár rád. Élvezd! Mi is próbálunk majd belógni a csajokkal, hogy bátorítsunk, de attól félek az a két nagy melák izomkolosszus az utunkat fogja állni egyből. Te is tudod hogy megy ez! Se ki, se be!
- Hát az már igaz! Légy szí drukkoljatok! Nagyon kellene az isteni közbeavatkozás! - Szandra mutató- és középső ujjait összecsípve drukkolt talán még saját magának is, hogy nehogy az este folyamán bármilyen hiba csússzon barátnő számításaiba.
Egy divatvilág számára felkapott eseményen rendszerint mindig ugyanazok a jól ismert partiarcok, partikirálynők, unatkozó, hírnévre ácsingózó celebek, befolyásos vállalkozóik, üzletemberek szoktak feltűnni, mint akik az összes többi rendezvényre is csak úgy meghívatják magukat.
Az egyszerű, átlagembernek kissé még túlzásba vitt csillogásként is hathat egy-egy természetesnek ható smink, vagy egzotikus szempillarebegtetés, ami valójában sokkal inkább az ördögi manipuláció vérprofi eszköze, hiszen a zsűri szemében egy bájos pofi csak széles mosollyal akart, míg ami túlzottan is szomorú, komoly, vagy kvázi hétköznapi az nem sok vizet zavar.
Szandrának valahogy sikerült ügyesen ellavíroznia magát a legtöbb egzotikus, modellalkatú szépséggel a színfalak mögé, ahol - ahogy mondani szokás -, már javában állt a bál. Mindenütt profi stylistok, sminkesek, fodrászok, tervezők egész hada várta, fogadta a soron következő modelleket, akiknek össz-vissz alig pár percük volt arra, hogy a következő kifutói villantásoknál átöltözzenek a legújabb sikkes, provokatív, merész divatruhákba.
- Gyerünk hölgyeim! Mozgás, mozgás! Rajta! Dobjátok be magatokat! - tapsolt sürgetően egy pápaszemes, leginkább számítástechnikai zseninek kinéző, furcsa, bogaras, kistermetű fickó, aki egészen nyugodtan lehetett volna Danny Devito fiatalkori hasonmása is, és akit a kifutóról leszökkenő gyönyörű hölgyek többsége össze-vissza csókolt. - Ne feledjétek Hölgyeim! A kifutó világa nem csupán pazar pompa, és csillogás! Határozott, sugárzó, őszintének látszó mosolyra van szükség, hogy bárkit meggyőzőn a mi ruháink igenis minőségi csúcsmárkák. Úgyhogy szaporán! - még egy utolsó csettintés a levegőbe. Ezúttal kitudja hányadszor, és következett a következő megmérettetés.
Szandra éppen valaminek a sűrűjébe tévedt, mert majdnem sikerült a teljes elektronikai, és műszaki hálózatot tökéletesen taccsara tennie.
- Hé szivikém! Nem látsz az orrodtól?! Szállj le a vezetékekről mert így gallyra vágód a mikrofonokat! - kérte egy nem túl kedves kamerás ember, akiről már most látszott, hogy teljesen felidegsítette magát a legapróbb részleteken is.
- Oh! Bocsika! Tényleg... sajnálom... - sétált amilyen gyorsan csak arrébb.
- Hát te meg...? Hol jártál Istennőm? És ez a haj?! Ez most valami vicc akart lenni, ugye?! Na, csüccs le gyorsan! Meglásd az én kezem alatt újjá fogsz születni! - vette kezelésbe két karját teljesen tetoválásokkal egy harmincas, homársérós srác, aki úgy tudott bánni az ollóval, és a hajsütővassal, akár Picasso az ecsettel. Egy kis hajmosás, és szárítás itt, egy pár vágás ott és Szandra szinte nem is hitt a szemének, amikor viszont látta megújult külsejét a nagyméretű tükörben. Ezután következhetett  smink.
- Nyugi édesem! Előbb hatalmas, nagy szemeidet fogjuk kiemelni fekete tus-ceruzával, és kapsz mindjárt egy egyiptomi Hórusz-szemet is, amitől olyan leszel, akár Kleopátra, majd jöhet egy kis természetes szájfény, némi barnítás, de nem túl sok, mert azt szeretnénk, hogy a természetes hatás érvényesüljön. - a hölgy kétségtelenül vérprofi munkát végezhetett, mert Szandrának a lélegzete is elállt, amikor egy vadidegen nézett vele farkasszemet.
- Én... igazság szerint azt sem tudom, hogy mit is mondjak...? - szabadkozott nagyokat nyelve.
- Ugyan drágám! Igazán nincs mit! Mutasd meg, hogy tökös csajszi vagy, és hogy a kifutót valósággal neked teremtették!
Szandra kiszállt a székből, és észbe sem kapott, amikor egy harmadik ember máris ráadta a legújabb stílusos ruhakollekciót, ami nagy valószínűséggel egy vagyonba kerülhetett.
- Szerintem ez kurva jól áll rajtad Kleopátra! - gratulált saját mestermunkájához.
- Köszi, de a nevem Szandra!
- Tök mindegy kisanyám! Na most menj! Rajtad a világ szeme! Varázsolj el mindenkit!
Szandra nagyobb bajba már nem akart kerülni. Ő csupán csak arra számított, hogy megkóstol néhány egzotikusabb ételkülönlegességet, esetleg eszik egy pár falat aranykaviárt, vagy garnélakoktélt, és esetleg egy pohárka minőségi pezsgőt is kortyolgat, de ez már túl sok volt neki. Mégis, hogy le ne bukjon, és a biztonságiak ne foghassanak gyanút inkább belement a játékba, és megpróbálta leutánozni a modellek felszínes viselkedését.
Amikor ő következett eleinte rettentően zavarta a magasított tűsarkúban való végig vonulás a hosszított, hófehér fényekkel kivilágított kifutón. Körülbelül öt perc után fantasztikusan bájos benyomást keltett, és hatalmas tapsvihar fogadta, amikor lazán lerúgta lábacskáiról a kényelmetlen lábbeliket, és meztelen lábakkal vonult végig, akár egy Nílusi hercegnő.
A legtöbb divatfotós persze mohó vakukattintgatásba kezdett, míg a befolyásos üzletemberek, és dívaszerű, újgazdag nők többsége egyetlen dologra volt csupán csak kíváncsi. Ki lehet ez az ismeretlen, bámulatosan ragyogó modelltehetség?
Szandra mindenütt legjobb barátnőit kereste. ,,Úgy néz ki, hogy a biztonsági ellenőrzésen akadhattak fenn mind a négyen! - gondolta. Mindenesetre, ha vége ennek az egész puccos felhajtásnak lopok nekik mindenből egy kis kóstolót! Ugyan ki venné észre?! Persze azt még jó volna kitalálni, hogy mibe csomagolhatnék kaját?" - töprengett magában.
Amikor az összes modell ismét végig vonult díszes, parádés menetben a kifutón, miközben tapsolni kezdtek annak a divattervező nőnek, aki a kollekciót tervezte Szandra - jobb híján maga is tapsolt -, és kissé félszeg bátortalansággal nyújtotta át a nagy virágcsokrot az ismeretlen divattervezőnek, aki könnyeivel küszködve hatódott meg. Ezt követően Szandra legszívesebben azonnal csendes angolosággal távozott volna a helyszínről, azonban pechjére egy cirkuszi porondmesteri ruhát viselő, furcsa emberke lépett a kifutóra mikrofonnal a kezében, és máris elrikkantotta magát:
- Hölgyeim és Uraim! Kedves Vendégeink! Most következik az eredményhirdetés! Az Önök előtt lévő szelvényeken szavazhatnak azokra a modellekre, akik megnyerték tetszésüket, és néhányan abban a kivételes megtiszteltetésben részesülhetnek, hogy akár személyesen is válthatnak velük néhány szót.
A vendégsereg hirtelen elcsendesedett. Csupán a töltőtollak karcolásait lehetett hallani, amint végig szántanak a papírokon. Látszódott, hogy a szakmai zsűrinél is minden tag erősen koncentrál, és töri a fejét, hogy vajon ki legyen aki megnyeri a versenyt. Végül egy gongütés jelezte, hogy ideje a tollakat letenni.
Voltak a vendégek között, akik kisebb-nagyobb negatív, neheztelő sóhajokkal, groteszk grimaszolásokkal fogadták a szavazás lezárását, de hát a szabály az szabály.
- Hölgyeim és Uraim! Úgy tűnik a zsűri kisebb gondba került, mert nem tudott döntést hozni! Így két első helyezett is született az est folyamán. - kántálta a kis ember. - Az első helyen a Nílus koronázatlan királynője végzett Kleopátra! Gyere szépségem! - kérte, hogy a jócskán megilletődött Szandra fáradjon fel a színpadra, ahol máris álomszép rózsacsokrot nyújtottak át kissé tétován remegő kezeibe. - Míg egy másik első helyzetet is köszönthetünk a Hold királynőjét! Gyere szivikém! Ide mellém! - Egy hosszú, karcsú lábú, amolyan svéd modell is a kis törpe emberke mellé állt, és ebben az ünnepi hangulatban valósággal úgy vigyorgott bambán maga elé, mint a vadalma.
- Kedves Vendégek! Kedves Közönség! Tapsoljuk meg jó hangosan az összes szupermodellt, és a győzteseket is! - azzal máris tapsba kezdett a legtöbb meghívott pedig híven követte példáját.
Amikor véget ért az eredményhirdetés és a legtöbb szupermodell kissé mohón, nyomulósan máris becserkészésre, vadászatra indult a népes, jóképű üzletemberek kavalkádjai között Szandra megpróbált úgy csinálni, mint akit pusztán csak a véletlen hajszolt bele egy kacifántos fogadásba, és még mielőtt nagyobb bajba keveredhetett volna már azon mesterkedett, hogy jónéhány nagyobb méretű díszpálma nagy tányéros levelei mögé rejtőzve szépen, észrevétlen elhagyja ezt az egész hamisan csillogó világot.
- Ö... bocsásson meg... ne haragudjon... Igen! Ott a pálmafához lapultan! - szólította meg egy közvetlen, és szimpatikus férfi, akin nem látszott, hogy túlzásba vitt optimistasága spanyolviaszgyártással párosodott volna. A legtöbb befolyásos üzleti nagyság ugyanis kedvére kérkedni szokott pénzével, és befolyásával.
- Ö... tessék? Parancsol...? - nézett rá szégyellősen, mint aki máris lebukott. - Lebuktam igaz?!
- Semmi az egész! Csupán csak őszintén szerettem volna gratulálni a sikeres produkciója miatt! Eddig mely divatházaknál dolgozott? - most először mosolyodott el vakítóan szikrázó mosollyal, amitől Szandrának szinte rögtön megdobbant a szíve. Pedig határozott szigorúsággal megtiltotta magának, hogy nem fog könnyelmű kalandokba keveredni, és fájdalmas szakítása után esze ágában sincsen, hogy újra, reménytelenül szerelmes legyen olyasvalakibe, aki előbb-utóbb megunja, és elhajítja, mint a használt mosogatórongyot.
- Hát... izé... nagyon köszönöm... - továbbra is igyekezett a nagyméretű pálmafák hathatós védelmében lopakodni, és úgy közlekedni, hogy még véletlenül se vegyék észre.
- A lopakodásnak vannak könnyebb módjai is! Ha gondolja, én segíthetek Önnek?! Vagy menekülhetünk közösen is! Úgy is kezdett unalmassá válni az este hangulata. - a férfi továbbra is megnyerően, bizalmasan mosolygott, de úgy hogy Szandra lelke valósággal olvadozni kezdett. A marcona, kemény dióhéj szépen lassan kezdett felengedni. Legalább is egy rövid időre.
- Nézze kedves uram! Nem akarok semmi balhét! Nem ismerem magát, és Ön sem ismerhet engem! Ha bármilyen hátsó szándékkal próbálkozik figyelmeztetem, hogy jártam önvédelmi tanfolyamra, és infarktus nélkül elkapom a golyóit, ha bármivel is próbálkozna! Világos?! Megértette?!
A férfi némán bólogatott. Szája szegletében különös mosoly bujkált, amint kedvére flörtölő tekintettel nézte Szandrát. Úgy látszik szimpatikus lehetett neki a karakán nő őszinte temperamentumossága. Belekarolt, és a védett pálmafák árnyékában máris ki tudtak szökni a szabad, friss levegőre. S bár Szandrán még most is az a méregdrága ruhaköltemény pompázott, amivel megnyerte a modellek versenyét ez őt most a legkevésbé sem zavarta.
- Hu! Ezt megúsztuk! Nos! Köszönöm a segítségét kedves uram!
- Oh! Én kérek elnézést Zoltán vagyok! - nyújtott kezet. - Ha szeretné hazavihetem a közelben parkol a kocsim!
- Ez nagyon figyelmes kedves Zoltán, de attól tartok egy napra éppen elég egy kaland is! - azzal fogta a kényelmetlen cipőjét, belebújt és elindult hazafelé.
- Várjon! Itt a névjegyem! Ha állásra vagy bármiben a segítségére lehetek ne habozzon csak hívjon fel! - mosolygott.
- Lehetséges, hogy a szaván fogom kedves Zoltán! Visz lát! - intett a kezével, majd felemelt fejjel, és néminemű kisebbfajta büszkeséggel kilépett a koromsötét éjszakába, ahol izgulós legjobb barátnői már mind csak rávártak, és bizony volt jócskán meglepetés, és megdöbbenés, amikor Szandra elejétől a végéig mindent legalább kétszer részletesen elmesélt az egymás szavába vágó barátnőinek.  

FIGYELMETLEN BALJÓSLAT


Zsugorodva viszket a csacska-balga lélek,
míg a meglett kor újra felderül.
Egy ártatlannak tetsző hang sikoltva
átmorajlik csöndek tapintható hullámán,
hogy tán végképp sírba vesszen.
Egy-egy romantikus vámpír-ajakharapás,
csókok negédes gyümölcs-ízlelése
– minden előtt s mögött
láthatatlan követi áldozatait
szférák kietlen távollétébe.

Sötétben, ismeretlenben kocogtatják
harminckét fogsoraikat a homo sapiens-ivadékok.
Önmagukat zsarolták tovább
becsapható érzelmeik által,
mikor tükörbe bámultak
s narcisztikus képeikhez mondtak
öntömjénező dicshimnuszokat.

Sok-sok felgyülemlett, feldúsított,
apró, pici szenvedésről kellene illőn számot adni:
artikulálatlan, tátogó mozgásokat hallat a száj,
hogy ősi ösztön-titkait elregélje.
S bár érzékeink természetes úton
kivirulhatnak akár hiú, öntelt kérkedései
a gyarló testnek láthatatlan rózsák szirmait
leszakítani törvénytelen,
ha odabent összetörik az érző lélek.

Szinte némává halkított dallamot írtak
egykoron szerelmektől sugárzó,
tajtékos szent szemekbe.
Ugyanaz a későre hagyott,
szándékosan elmulasztott udvarlás:
,,Vajon ő lehetett-e az igazi?!”
– Várakozva mégis merőben,
gyanakvón a napok könnyekkel terhesülnek,
újabb vége-hossza-nincs fájdalmakkal viselősek.
Behunyt szemek minden igazsága is
képtelen kifejezni a Mindenség csöppnyi,
kozmikus fohászait valakiért,
- aki maga is kincs.

Figyelmetlen baljóslat nyakát s hóhérkötelét
valahogy minden koron hamarabb
elmetszik mint kellene.
Az ordas világ kicsempészett száján meghajlik
s hajbókol minden nyerészkedő,
kisstílű csaló.

EGY BRUTÁLIS NAP TÖRTÉNETE

Szinte minden suliban megfordulnak előbb-utóbb olyan nehezen kezelhető, brutálisan szemétláda gazemberek, akik kisebb-nagyobb bandákba tömörülve kedvükre elszedik a kisebbek zsebpénzét, rágógumikat nyomnak a jó hecc kedvéért a lányok gyönyörű, selymes hajába. Összetörik az okosabb kockák, vagy eminens éltanulók méregdrága szemüvegét. És persze előszeretettel veszik el az okostelefonokat, és az újabbnál újabb elektronikai kütyük széles választékát, hogy ezzel is kérkedjenek, és bizonyítsák a társadalmi piramis csúcsán egyedül csak ők lehetnek csúcsragadozók, és egy személyben kiválasztottak.
A Penész fivérek két brutális, agyatlan vadbarmok voltak, akik egyetlen szóból értettek: fizikai bántalmazás, de az aztán a lehető legördögibb furfanggal, és ügyeskedéssel hajtották végre. Az idősebbik Penész fivért - ki tudja már hányadszor buktatták meg -, és szinte megtiszteltetésnek vette, és roppant büszke volt rá, hogy hatalmas IQ-ával még mindig ötödikeseket terrorizálhat. Míg öccse a kisebbik velejéig elvetemült gonosztevő kékszínű, sunyitó halszemeivel, és két elülső, előre álló kapafogával, hamiskás mosolyával azonnal elérte, hogy a többség valósággal menten összecsinálja magát, ha csak meglátja. Ám valójában a kisebbik Penész testvér szinte semmit sem ért a brutális báty védő támogatása nélkül.  
Milán egyre több alkalommal jelent meg az osztályban friss kék-zöld-lila zúzódásokkal. Mindenki tudott róla. Még azok a - rendszerint pöffeszkedő, saját hangjukkal kérkedő, nagyszájú tanárok is -, akik szinte kivétel nélkül mindig a tantestületi, vagy szertárszobákban tartózkodtak, és tettek az egész világra. Mint mondták: nem az ő hatáskörükbe tartozik, ha néhány tizenéves, tinédzserkorú srác kiakarja magát fingatni!
Azt szokták mondani azok, akik valamilyen csodával határos módon túlélték az iskolai poklok kálváriáit, hogy az túléléshez is - akárcsak az élethez -, egyre több, és több gyakorlatra van szükség.
Milán - főként a kezdeti időkben -, szinte teljesen magába zárkózott. Aztán alighanem az ötödik év végére megértette, ha életben akar maradni akkor jó lesz felkészülnie a sorozatos nyilvános megaláztatásokra, és rendszeresített verésekre, elgyepálgatásokra.
 Egyik haverjának az apja zsaru volt, és a rendes szolgálati éles fegyvere mellett riasztópisztolyt is tartott a házban, amit haverja hatékonyan elcsórt, mert leakart egyszer és mindenkorra számolni a Penész fivérek brutális garázdálkodásaival. Még szerencse, hogy Milán éppen a közelben volt, így haverja megúszhatta, hogy a fiatalkorúak javítóintézete legyen ideiglenes otthona.
Milán ötödikes korában történt egy majdnem tragikus kimenetelű autóbaleset, ami arra kötelezte őt, hogy a Szent János Kórház legyen átmeneti szálláshelye.
Állítólag Milán anyja a legszigorúbb határozottság mellett megtiltotta mind az osztályfőnöknek, mint a legtöbb osztálytársnak, hogy bárki is meglátogassa a lábadozó beteget, nehogy a testi gyógyulást újabb felszakadó lelki sebek nehezíthessék. Egy-két barátja még így is felmászott az adott kórteremmel szemben lévő vén, odvas tölgyfára ahonnét rendesen szemügyre lehetett venni a kórterem kis lakóit. Onnét integettek Milánnak, aki bár bőrszíjakkal le volt kötözve, hogy a gipszteknőbe tett, műtött jobb lábán rendesen összeforrhasson a széles seb, halvány mosollyal nyugtázta, hogy azért mégiscsak akadtak jószívű barátai.
A legrosszabb az volt, amikor véget ért a kényszerpihenő, hiszen ez egyben azt is jelentette, hogy Milánnak - ha akarja, ha nem -, de vissza kell térnie az általános iskola börtönfalai közé.
Egyszerre nagyon furcsálta, és roppant különös volt számára, hogy az első tanítási nap valahogy békén hagyták. Most elmaradtak a szokásos kövér tehenes szemétkedős viccek, az iskolai vécék kagylóiban átélt rettegő traumák, vagy az hogy elvették az összes ruháját, és neki - szégyenszemre -, meztelenül kellett fel-le a komor, jéghideg folyosókon fel-le masíroznia.
Azonban zsigerileg átérezte, hogy ez csupán csak a kezdet volt. Hiszen akik hatalomra vágynak, akik mások felett hatalmat gyakorolnak azoknak a többsége sohasem elégszik meg puszta ígérgetésekkel, vagy adott esetben a második hellyel. 
A velejéig unalmasnak ígérkező irodalomóra, és Toldi hatodik éneke után egyetlen, mély sóhajt még megengedett magának, aztán jött a fekete leves.
- Szevasz haver! Na? Mizújs? Csak nem fogytál? Hé? Skubizzatok ide fiúk! A hájas meztelencsiga lefogyott! Azt hallottuk, hogy kórházban voltál, valami csúnya kis balesetben kapartak össze! - röhögött a képébe az idősebbik Penész fivér, aki ki tudja már hányadszor bukott ki a nyolcadikból, hogy visszapaterolják retardált hiénafejét a hatodik osztályba. - Arra gondoltunk, hogy üdvözlünk téged, és elkérjük a szokásos zsebpénzadagod!
- Nem fizetek nektek semmit... - közölte torkát többszörösen összeszorító gombócszerű félelmek, és rettegések közepette. A legfontosabb, hogy győzze le saját önző, kicsinyes félelmeit.
- Oh! Nézzétek csak! A hülye mangalica! Még azt képzeli, hogy tökös legény! Ki a franc vagy te?
- Minimum egy elcseszett Rambó! - vágott a szavába az öccse Tomi, akinek pókharapós foga, és gyilkos kékszerű, halszeme úgy meredt zsákmányra lesőn a világba, mintha mindenkit ki akarna nyírni.
- Tényleg! Most jövök csak! Csak nem Forest Gump egyik távoli rokona vagy te köcsög?! - nyomott kicsit fájó barackot a fejére egy másik bandához tartozó srác a jó móka kedvéért.
- Hagyjatok békén! Rohadékok! - felelte Milán, igaz, ami igaz olyan halkan, és kimérten akár egy légylárva.
- Mit mondtál te szánalmas kis szarházi?! Hadd halljuk mi is?! Hadd röhögjünk egy jót!
- Hagyjatok békén! - amilyen gyorsan csak tudta összecsomagolta tankönyveit a padról, és összeszedte tolltartóját, füzeteit, de az egyik genya srác gyorsabb, szemfülesebb volt. Kiragadta pufók kezei közül a könyveit.
- Te kis féreg! Semmi szükséged, hogy ennyi könyved legyen! Hé, skacok! Szerintetek sincs ennyi könyvre szüksége igaz-e?! - kiáltott kurjantva nagyokat az egyik srác, és már vitte is a könyveket az egyik nagyobb méretű szemétládához, majd az egészet beleszórta, és ráöntötte a kóláját. A tankönyvek, melyek vadonatújnak tűntek gusztustalan módon azonnal eláztak, tönkre mentek.
- Na akkor sasolj csak ide te kis pöcs! - megragadta a pólóját, majd megnyomorgatta hurkás nyakát, miközben elővett egy rúgós, kiélezett kést. Milán kövér nyakán valósággal játszadozott a csillogó, gyilkosan fenyegető fény.
- Ha még egyszer ennyire tökös legény leszel elmegyünk a kis lakásodra és rád gyújtjuk az egész kócerájt, de úgy hogy a hülye szüleid is megdöglenek! Most pedig ideadod a kurva pénzed! Világos?! - annyira elszánt, fenyegető, brutális volt ordító hangja, hogy azt kevés fiú volt képes elviselni. A nagyobbik Penész fivér se szó, se beszéd belenyúlt Milán hátizsákjába, és kivette a pénztárcájából a kemény ötszáz forintot, ami azért a kilencvenes évek derekán mégiscsak egy konkrét összegnek számított.
- Köszi az együttműködést! - azzal egy akkorát rúgott a frissen műtött lábába, hogy Milán valóságos csillagokat látott maga körül a kibírhatatlan, pokoli fájdalomtól. Aznapra - legalább is egyelőre -, békén hagyták. Milán szégyellte tehetetlen, gyáva könnyeit. Apjától, és nagyanyájától már éppen volt elégszer alkalma végighallgatni, hogy az ember senkire se számíthat ebben az életben csak saját magára. Tehát a problémáit neki kell egyedül megoldani, mert más nem fogja helyette.
Odament fájón sántikálva a szemeteskukához, és megpróbálta ügyetlenül kihalászni tönkretett tankönyveit, iskolai felszerelését. Talán azért, még lehet valamire használni ezeket a tönkrement könyveket. De mi a fenét fog mondani állandóan füleit rágó szüleinek miért mentek tönkre a cuccai? Ha apjának szól, az még a lelkét is kiordítja belőle, és közli, hogy hogy lehetett ennyire szánalmasan ostoba? Ha anyjának meséli el viszontagságait anyja megvigasztalja, és megérti, hogy neki is nehéz az élete, de el kell tűrni, és tovább kell lépni.
Utolsó óra után hazament. Még szerencse, hogy apja beugró volt aznak a BKV-nál így megspórolta az aznapi fejmosást, és rikácsoló kioktatást. Gyorsan átöltözött, és szennyes ruháit megpróbálta kimosni a mosógéppel. Bár szinte sosem tudta, hogy egy kupak mosóport tegyen-e a gépbe, vagy csak kevesebb öblítőt - mindenből tett egy keveset az a biztos, majd bekapcsolta a zakatoló masinát. Elővette gusztustalanul ragadós, kólás létől teljesen átázott, szinte használhatatlan tankönyveit. Hát ezekkel még mit csináljon. Egyelőre kirakta őket száradni a radiátorra. Pár óra alatt hátha helyre jöhet siralmas állapotuk.
Bár semmi kedve sem volt hozzá, mégis - szokásos módon -, nekikezdett házi feladatokat megírni gyerekszobájában. Még akkor is, ha a legújabb stratégiai játékhoz több kedve lett volna.
Észre se vette, és valamivel délután négy óra körül fáradtan hazajött anyja, aki általában úgy végezte munkanapját, hogy egy füst alatt be is vásárolt a Szabadság-hídhoz közeli Vásárcsarnokban.
- Szia Milán! Annyira jó, hogy itthon vagy! Kérlek segíts! - azzal máris kezei közé nyomta a jócskán megpakolt bevásárlószatyrokat. - Milyen napod volt kincsem?
- Anyu... minden el van rontva... - közölte feldúltan, mérgesen. Megpróbálta visszafojtani könnyeit, de sosem sikerült, ha anyával beszélt, mert anyja legalább figyelt, és vigyázott rá.
- Na, hé! Semmi baj! Nyugi! Előbb pakoljunk ki, csináljuk meg a vacsit aztán beszélgetünk! Rendben?! - azzal kipakolta az aznapi bevásárlási dolgokat.
Elkészítették a vacsorát, majd hosszasan beszélgettek. Milán jóformán sűrű, tartalmas könnyzáporok, és tragikus elkeseredések között ecsetelte, hogy már megint rászálltak azok a rohadék bandavezérek, és szorításukból szabadulni szinte lehetetlen. Amikor megmutatta kólával tönkretett tankönyveit, anyja hüledezve, totálisan kikelve magából azonnal prédikálni kezdett:
- Hogy képesek ekkora elvetemültségre?! A tanároknak nem szóltál?! - támadt neki persze csak hanggal saját fiának.
- Féltem... - jött a válasz. - Ha eddig nem segítettek a tanárok, akkor most miért tennék?
- Igaz, igazad van! Holnap reggel együtt fogunk iskolába menni. Majd kiosztom én őket! A könyveidet, ha megszáradtak a radiátoron rakd vissza a táskádba! Az lesz az egyik bizonyíték.
- Anyu! Kérlek ne légy mérges...
- Jaj, mi az már megint?! - a mérges asszony feszült idegeskedései közben hajába túrt.
- Késsel összevágták a táskámat...
- Hogy... mi... micsoda??? - hüledezett az asszony, hiszen ekkora pofátlan, alávaló gonoszságra maga sem számított. - Hozd csak ide! Hadd nézzem!
Milán engedelmesen odavitte cavatokra hasogatott hátizsákját, ami leginkább a szétszaggatott papírmasékhoz hasonlított, és már csak emlékeiben volt táskaforma.
- Betelt a pohár! Holnap reggel feljelentést fogok tenni! Hát álljon már meg a menet! - hüledezett, és képtelen volt rá, hogy megnyugodjon.
Nemsokkal később esti műszakváltásából is hazaérkezett a holtfáradt apuka, és amikor megtudta feleségétől, hogy aznap mi történt egyetlen fiával bizony jócskán kijött a béketűrésből.
Aznap a három tagú család egyik tagja sem tudott aludni. mind a hárman forgolódtak saját ágyukban. Hajnali fél háromkor kelő, éjszakás apuka szitokszavakkal mérgelődött a kiskonyhában miközben egymás után szívta el a büdös, és barátságtalan cigiket, majd munkába indult.
Kora reggel negyed hétkor az anyuka és Milán már fenn voltak, és reggeli után indultak az iskolába. a háromnegyed nyolcas első csengetés előtt tisztázni akarták ezt a fatális félreértést. (legalább is az idegeskedő anyuka).
Felügetettek a harmadik emeletre, egyenesen az igazgatói irodába. A múmiaszerű, pergamenarcú titkárnő pedig nem győzött csodálkozni, hogy vajon mit kereshet ilyen korán itt egy feszült anyuka, és egy megrémült kisfiú?!
- Segíthetek asszonyom?! - érdeklődött.
- Igen! Jó reggelt! Az igazgatónővel szeretnék beszélni!
- Az igazgatónő nem lesz benn csupán nyolc óra után! Óhajt üzenetet hagyni?
- Nem köszönöm! Inkább megvárom! - a feszült anyuka nem zavartatta magát, és máris helyet foglalt.
Milán ottmaradt vele az irodában. Reggel nyolc óra hamar elkövetkezett, és az igazgatónő sürgős rohanós munkanapján most is beviharzott az irodába és kért egy méregerős feketét. Ekkor vette észre a keresztbe tett kezű anyukát, aki úgy nézett vele farkasszemet, mint aki háborúra készül.
- Ö... miben állhatok a rendelkezésére kedves... asszonyom?
- Üdvözlöm! Milán édesanya vagyok Barticsné! - nyújtott szigorún, keményen kezet. - Feljelentést szeretnék tenni néhány diákjukkal szemben. - Milán kérlek mutasd meg a könyveidet, és az összevagdalt táskádat!
Milán szófogadón megmutatta könyveit, és táskáját. Mindkettő siralmas állapotban volt.
- Így kell a diákoknak ebben az intézményben egymással viselkedniük?! - fakadt ki. - Hát alig hiszem!
- Asszonyom! Kérem! Nyugodjon meg!
- Azon már régen túl vagyunk igazgatónő kérem! Most azért jöttem ide személyesen, mert ha még egyszer megtudom, hogy mit művelnek a fiammal azok a gazemberek, akkor esküszöm mindenre, ami szent, hogy mindent elkövetek, hogy megkapják méltó büntetésüket! És abban is biztos vagyok, hogy a tanárok közül többen is pontosan tisztában vannak azzal, hogy mi folyik az iskola falain belül, mégsem tesznek semmit! Inkább a homokba dugják a fejüket! - ellenséges kék szemeivel gyanúsan méregette a szemlátomást kellemetlen helyzetbe került igazgatónőt, aki köpni-nyelni sem tudott a hallottak alapján. Emellett kérvényezni szeretném, hogy Milán magántanuló lehessen!
- Ö... hogyne asszonyom... természetesen... - az igazgatónő behívatta titkárnőjét, aki máris hozott néhány hivatalos formanyomtatványt. Milán anyukája máris kitöltötte, az igazgatónő lepecsételte, és ezzel Milánból magántanuló vált, akinek nem kötelező iskolába járni, de házi feladatai, és leckéiből minden hónapban három alkalommal kötelező érvénnyel illik számot adnia.
Ahogy az lenni szokott a banda tagjai előbb fegyelmi megrovást, majd igazgatói figyelmeztetést kaptak, viszont továbbra is lelki-fizikai terrorban tartották az alsó tagozatosokat, és a kisebbeket, akik nem tudták magukat megvédeni, vagy éppen tartósan megvoltak félemlítve.
Nem tudni, hogy vajon a sorozatos könyörtelen, és brutális, nyers erőszakot sem nélkülöző iskolai erőszak miatt, de Milánból felnőtt korában ügyvéd lett, mert küzdeni akart az igazságtalanságok, visszaélésekkel szemben.     

UTOLSÓ LEHETŐSÉG

Munkában megfáradt, talán kicsit szkeptikusan is kiábrándult, negyedik X-hez közeledő, kisfiúsarcú férfi közeledett a multinacionális cégcsoport nagy törtüvegezett tárgyalóterméhez, mely úgy festett, mint egyetlen, hatalmas téglalapszerű, tágas iroda.
Sötétbarna, idejekorán kopaszodásnak indult hajában helyenként a gondok szőttek pár darab ősz hajszálat, mely rendkívül jól kiemelte ennek az embernek egész belső vibráló feszültségét. Ha kollegái, vagy néhány ismeretlen ember az utcán, tömegközlekedési járaton véletlenszerű pillantást vetett rá szinte azonnal levonta a következtetéseit: ,,Ezt az embert jó volna egyszer és mindenkorra megvigasztalni, hogy végre tudjon kicsit örülni az életnek, mint más normális halandók."
Enyhén gyűrött nyakkendőjén pár csepp vérfolt látszott. Gyermekkora óta, ha frusztrált, vagy ideges volt rendszerint mindig elkezdett önkéntelenül is vérezni az orra. Nagyanyja gyakorta mondogatta is, amíg élet: - Rá se ránts édes fiam! Legalább nem kapsz agyvérzést.
Munkáját mindig precíz makulátlansággal, és előrelátással végezte el. Gyakran segítette munkatárait, akik viszont maradéktalanul ki is használták gyerekes naivságát, jóhiszeműségét.
A levegő - bár alig múlt el vénasszonyok nyara -, mintha szándékosan még mindig a nyár barátságtalanul tomboló kipárolgásait, gőzeit dédelgette, őrizte volna erőszakosan. Annak ellenére, hogy az irodai helységekben légkondicionáló berregett kattogón, kissé ellenszenvesen az embernek óhatatlanul is olyasféle érzése támadt, hogy nem volna éppen haszontalan vállalkozás, ha ablakot lehetne nyitni. Ez főként a klausztrofóbiában szenvedőbbeket viselte meg inkább.
A férfi még egy utolsó pillantást vetett a tárgyalóterem melletti, nagyobb méretű falitükörben, hiszen a makulátlan megjelenés mostanság nagyobb súllyal esett latba, mint a szakvégezettség, vagy egy-egy illető végzettsége.
Odabentről heves szópárbajokat, ideges, feszültségekkel, intrikákkal teljes veszekedős hangok hallatszottak ki.
,,Miért kell nekem ide bemenni?!" - futott át néma kétségbeesésként a kérdés zaklatott agyán. Öt és fél éve nevezték ki főmunkatárs helyettesnek, és persze minden karácsonykor be volt ígérve, hogy nemsokára elő fogják léptetni csak mindig tegyen úgy, ahogy a nagyfőnök akarja, tartsa a száját, és persze legyen nagyon türelmes, akkor nem lesz semmi gond. Most viszont önkéntelenül is meghallotta az ajtó mögötti pergő, dühös párbeszédeket.
Majd megpróbálta összegyűjteni minden maradék akarat erejét, szándékosan összezsugorodott lélekjelenlétét, mely már több alkalommal is cserbenhagyta. Hármat kopogott a kemény mahagóniszínű ajtón, majd egy irritáló, és dühös felszólításra nagy nehezen belépett a tágas terembe, ahol egy hatalmas tárgyalóasztalnál kilenc főként főnökségi beosztott várt rá, és mindegyik árgus, hiéna szemekkel máris tanulmányozni, vizslatni kezdte feszült viselkedését.
- Na, csakhogy végre Dr. Csillik is megtisztelt bennünket jelenlétével! Jöjjön már be! Mit szerencsétlenkedik ott az ajtóban?
A kissé tétova, izgő-mozgó férfi érezte az igazgató hangjában a maró, szándékosan gyilkos iróniát, mellyel egy elefántot is könnyedén a falhoz állított volna mérgében, most mégis minden akarat erejével azon volt, hogy megússza ezt az egész ellene irányuló, kíméletlen boszorkányüldözést.
- Én... bocsánatot kérek... máris... egy pillanat... - így is jó tizenötpercre volt szüksége, hogy úgy csukja be maga mögött az ajtót, hogy az egy méter magasságúra nőtt fikuszoknak ne legyen semmi baja, amit véletlenségből pont az ajtó mögé rakott be valaki.
Az igazgatótanácsban csupán csak egyetlen egy nő kapott helyett. Nem lehetett pontosan tudni, hogy vajon csupán csak azért tölthet be ilyen magas pozíciót, mert végzettsége, és emberi képességei erre kiválasztották, vagy azért, mert az asztal alatt az igazgató kedvére simogathatta, fogdoshatta karcsú, rugalmas combjait.
- Tehát Dr. Csillik! Mióta is családtagja maga a mi kis vállalatunknak?! - kérdezte méregetve őt az igazgató, aki jó tizenöt évvel fiatalabbnak, energikusabbnak látszott, mint beosztottja.  
- Jelentem... öt és fél éve! - miért kell neki állandóan hajbókolni, meg meghunyászkodni, mintha egy szolgalelkű komornyik volna? Elhatározta, hogy megpróbálja kihúzni magát, ami megint csak nehezére esett, mert hátproblémái is voltak a rengeteg sok asztalnál eltöltött munkaidő okán.
Az igazgató most a női főnökre pillantott kaján, mohó vigyorgással, aki ezt titkos jelzésnek vehette, mert máris egy piros dossziét csúsztatott oda az igazgató kezei közé. Mint később kiderült Dr. Csillik személyi anyaga volt megtalálható benne.
- Nos... - lapozgatott a hivatalos okmányok között -, maga rendkívül képzett! Már-már túlságosan is! Árulja el nekünk, hogy akkor mi itt a probléma?! - nézett fel mérgesen a lapokból, akár egy mérges iskolaigazgató.
- Igazgató Úr kérem! Én... semmit sem értek az egészből... - jelentette ki gyerekes naivsággal, de legalább patyolattiszta őszinteséggel.
- Hát ez kedves! Nem kedves?! - nézett végig a legtöbb beosztottján a marcona igazgató. - Kitalálom! Maga több pénzt, és felelős beosztást akar, és most megjátssza a naiv áldozatot, aki semmiről sem tehet?! Csillik maga ördögien képes manipulálni az embereket! Ha nem ismerném, azt gondolnám, hogy megakar engem zsarolni! Erről van szó igaz-e Csillik? Maga megakar engem zsarolni?!
- I-Igazgató Ú-Úr kérem...
- Fogja be a pofáját, amíg higgadt vagyok! Világos?! - egy kacérkodó pillantást vetett a női beosztott felé. - Úgy döntöttem, hogy felmondok magának! Két hetet kap, hogy összeszedje a cókmókját és távozzék!
- Elnézést kérek igazgató úr, de talán... ez egy kicsit drasztikus megoldás! Elvégre Dr. Csillik minden esetben rendes, becsületes közalkalmazott volt, és mindig a cég érdekeit tartotta szem előtt. Egyszer sem ment szabadságra, csak ha már mindenki az ő fülét rágta. Esetleg megpróbálhatnánk kitalálni valami... megoldást, nem?!
- Nocsak! Egy újabb jóakaró! Tibor! Talán maga is szeretné követni a munkanélküliek táborába kedves kollegáját?! - nézett rá villogó tekintettel.
- Ö... nem Uram... én csak... - hebegett.
- Akkor üljön le de rögtön, és fogja be a pofáját! Most pedig szavazni fogunk! Kézfeltartással jelezze, ki van amellett, hogy Dr. Csilliket menesszük állásából, és ki van amellett, hogy maradjon?!
A kilenctagú testületből egyetlen ember volt, aki nemmel szavazott. Az igazgató mégsem rúgta ki. Ellentétben Dr. Csillikkel, akire innentől kezdve úgy tekintettel a cégen belül, mint nemkívánatos személyre.
- Úgy látom, hogy egyhangú döntés született Hölgyem és Uraim! Csillik két hetet kap felmondási időnek, és a végkielégítését majd átveheti! Szeretném, ha tudná, hogy a cégen belül senki se neheztel magára! Ez csupán mindannyiunk üzleti érdeke! A magam és munkatársaim nevében köszönjük eddigi munkáját! - formális kézfogás következett, majd Csillik úgy távozott a nagyméretű tanácsteremből, mint akit szabályosan leforráztak.
Kollegái nem győzték bátorítani, vigasztalni, nyugtatni őt. Nem baj öregem! Majdcsak beindul majd valami! Talán néhány héten belül egy kedvezőbb lehetőség, hiszen az élet egy nagy lutri! Nem igaz?! De azok, akik őszintén megismerhették Csilliket tudhatták, hogy valami olyan elemi, létszükségleti tulajdont vett el tőle a feljebbvaló vezetőség, melyet már sohase lehet visszakapni.
Csillik felkapaszkodott a hazafelé tartó buszra, és szándékosan az utolsó ajtók egyikén szállt fel, hogy kiadósan kibőghesse magát, mint valami elfuserált óriáscsecsemő. A legtöbb kíváncsiskodó utas csak bámulta, hogy egy felnőtt, érett ember miért siratta az egereket, amikor - látszólag -, jól szituált, és mindene megvan.
Amikor hazaért mennyasszonya már a bejárati ajtóban várta, és persze nem volt rest nyakába zúdítani a könyörtelen igazságot, miszerint: szakít vele!
- De hát... miért...? Miért csinálod ezt?! - fakadt ki térdre rogyva, szánalmas ábrázattal Csillik.
- Még nem tűnt fel kis hörcsögöm! Én mindent beleadtam ebbe a kapcsolatba! Időt, és pénzt feccöltem bele, és akkor téged meg egyik napról a másikra kirúgtak, és a fizetésed is a béka feneke alatt van! Te nem akarsz semmit sem változni, és egyre inkább úgy látom, hogy állandóan csak sajnáltatod magad, és semmiből nem lesz semmi! - azzal vette becsomagolt bőröndjeit és magas tűsarkú, méregdrága cipőiben pipiskedve kisétált Csillik előre megtervezett, kiszámított életéből.
Dr. Csillik úgy érezte, mint aki önként, szándékosan lépett ki az életből, amihez immáron szinte csupán az kötötte, hogy még tudott szabad lélegzetet venni.
Ábécé sorrendben feltelefonálta, és üzenetet is hagyott legkedvesebb gimnáziumi osztálytársainak, hogyha éppen a főváros felé járnak, és nincs más dolguk beugorhatnának hozzá egy kicsit beszélgetni. Egy-két kivételtől eltekintve szinte mindenki következetesen hárított.
A hét vége felé, hétvégéhez közel váratlanul kopogtattak ajtaján. Először nem vett róla különösebb tudomást. Elvégre gyakorta megesik a legtöbb emberrel, ha merő véletlenségből máshoz csönget, vagy kopogtat be. Ezt az idült, átmeneti feledékenység számlájára is lehetne akár írni.
Óvatosan kinézett a kukucskálón, és egy fantasztikusan csinos, egzotikus hölgyet pillantott meg, aki szemlátomást kissé elveszett szégyellősséggel egyelőre még nem döntötte el, hogy újra csöngessen, vagy kopogtasson ajtaján.
- Tessék? Üdvözlöm! Se-segíthetek? - lépett ki.
- Szia! Hát hogy vagy? - üdvözölte kissé félszeg, mégis gyönyörű, szikrázó mosollyal. - Szerintem te nem tudod, hogy ki vagyok igaz? Én viszont emlékszem rád, és sokat is gondoltam rád! Bemehetek?!
- Oh! Hát persze... természetesen... - szabadkozott, majd gyorsan félre is állt az útból.
- Milyen kellemes kis lakás! - fogta tétován finom, hosszú kezei között retiküljét, és abban bizakodott, hogy valahova majd lerakatja. - Még most sem tudod ugye, hogy ki vagyok? - nézett rá huncut kíváncsian.
- Bocsáss meg... de... - szabadkozott. - Nemigen szoktam hozzá, ha az ember ennyire egzotikus, igazi hölggyel találkozhat...
- Oh! Ezt imádom benned! Romantikus gavallér maradtál! Semmit sem változtál! - gyöngéd puszit adott a másik arcára. Enyhén rúzsfoltok maradtak a helyén.
- Gyöngyi vagyok! Tudod a kislány az óvodából, aki megsajnált téged, amikor a többiek széttúrták elsőosztályú homokváradat. Most már remélem emlékszel?
- Oh! Ezt a váratlan meglepetést! Fantasztikusan csinos vagy! De mi járatban? Hogy vagy?
- Hát volt egy hosszabb párkapcsoltom, ami nagyon csúnyán végződött, hogy őszinte legyek, mert imádom a gyerkőcöket, viszont a volt pasim hallani sem akart róla, hogy teherbe essek, így szakítottam vele.
- Őszintén sajnálom, hogy ez történt...
- Semmi probléma édesem! Régen történt! A sebek előbb-utóbb csak beforradnak egyszer. - mély sóhaj hagyta el ajkait. - De most inkább rólad szeretnék hallani! Mi történt veled az elmúlt cirka húsz évben?
Dr. Csillik máris kirohant a konyhába, és megpróbált gyorsan keríteni valami harapnivalót, amivel megkínálhatja régi barátját.
- Megkínálhatlak esetleg... kávé... üdítő...?
- Jaj, ne legyél már ennyire imádni valóan kisfiús! Inkább huppanj le mellém és dumcsizzunk! - felelte könnyedén, és lazán.
Bőséges négy órás tartalmas beszélgetés következett, melynek során az egykori barát értesült Dr. Csillik minden szerencsétlen balszerencséjéről kezdve romantikus bókolásairól, zátonyra futott lánykéréséről, és a vállalatnál betöltött állásáról, ahonnét nemrég rúgták ki. És hogy mennyasszonya is milyen csúnyán faképnél hagyta.  
- Jaj, szegény kis drágám! - simogatta meg gyöngéden ujjaival a másik arcát. - Biztosan nagyon magadra vetted ezt az egész csúnya históriát nem igaz?! Én nem is tudom, hogy mit mondjak?! Borzasztóan sajnálom, és tud, hogy én mindenben melletted állok!
- Ez... igazán nagyon kedves tőled... - még ideje sem volt, hogy átöltözzék otthoni, valamivel kényelmesebb ruhájába. Félrecsúszott nyakkendője valósággal fojtogatni kezdte. Nem is tudta elképzelni, hogy egyes emberek miként képesek egész nap ennyire kényelmetlen ruhadarabot a nyakukba kötötten viselni, mintha igás állatok lennének.
- Én tudom, hogy ez most nehéz számodra, de ha nem gond itt maradnék veled egy ideig. - szerelemtől ragyogó, sugárzó tekintetével folyamatosan szívének kedves férfit fürkészte, és megpróbálta kitalálni gondolatait.
- Nagyon haragszol még, ami anno az óvodában veled történt?
- Oh! Már olyan régen volt! A nyolcvanas évek végén...
- Tehát ez virágnyelven annyit jelent, hogy túlléptél a dolgon, de a tüske még benned van! - szorította meg a másik kezét, majd a szívére tette.
Dr. Csillik életében talán csak ebben a jelentős percben tapasztalhatta meg, hogy mit jelenthet az igazi boldogság, melyhez mindenkinek joga lenne.
- Most el kell mennem a lakásomra, hogy elhozzam néhány holmimat! Annyira örülök, hogy végre megtaláltalak! - most először csókolhatta úgy meg régi ismerősét, ahogy mindig is szerette volna.             
- Később talizunk szépfiú! Addig légy jó! - búgta füleibe dorombolón. 
Végül jöttek egykori kollegái, akiktől szintúgy hosszadalmas, érzelmes búcsút vett, és nyomatékosan igyekezett felhívni mindenki figyelmét, hogy senkire sem haragszik, senkire sem neheztel.
Mivel gyűlölte a vért, és a lőfegyvereket értelemszerűen ezek az eszközök automatikusan kiestek öngyilkossági számításaiból. Helyette tele engedte nagyobb, öntött vaskádját kellemesen meleg vízzel. Rengő, hurkás testtel megpróbált úgy elhelyezkedni, hogy a vizet ne préselje ki fölöslegesen, mert ki nem állhatta ha rendetlenség, és káosz van környezetében. Bekapcsolta hajszárítóját. Még szerencse, hogy közel volt az elektromos dugó, így nem kellett attól tartania, hogy a hajszárító nem fog működni. Vett egy jelentős, mély, utolsó lélegzetet. A mennyezet felé emelte könnyfátyolos tekintetét, és beleejtette a szándékosan bekapcsolva hagyott hajszárítót a fürdővizébe, ami jócskán megrázta, ami miatt szívműködése szinte azonnal megállt.
Vajon mi futhatott ágy örökösen zaklatott, nyughatatlan agyán? Vajon meglehetett volna menteni kisiklott, reményveszett életét? Vajon a legtöbb ember miért feledkezik meg szándékosan az áldozatokról, és a sebezhető emberekről?!