NEMEK HARCA

- Neked nem volt senkid! Érted?! Nem volt senkid, aki bíztasson, bátorítson! Egész eddigi életedben azt kellett, hogy tapasztald, hogy nem számíthatsz senkire csakis saját magadra! Ne felejtsd el, hogy én szerető családban nevelkedtem! Engem nem bántottak az osztálytársaim! Nem alázott, vagy bántalmazott se apám, sem az anyám! Én mindig határozottan kiálltam amellett, akiben hittem! Miért akarsz ellökni magadtól?! - fakadt ki szinte könyörgőn a harmincas éveiben járó, csinos nő, aki már sokszor megégette magát, és összetörték a szívét sikertelen párkapcsolatai, de felállt a padlóról, mert ezt kívánta meg gerinces tartása. Gyönyörű volt, és sugárzó eleganciáját úgy őrizgette kicsit hivalkodón, fennhéjázón mint a ritka tollú pávamadár. Nemrég sikerült önálló vállalkozást nyitnia abból a pénzből, amit megkeresett reklámmarketinges munkáival. Mégis úgy érezte, hogy nem találja a helyét a megváltozott, bizonytalan világban.
- Bocsáss meg, de ha veszekedni akarsz, akkor én erre nem vagyok vevő! - a férfi, akin most jócskán meglátszott a kisfiús megbántottság, és melankolikus szomorúság különös összetettsége ügyes manipulátor volt, hiszen együtt érzett az emberekkel, és mindig igyekezett reagálni érzelmeikre, melyet a többség nagyra értékelt. Viszont a magánéletben a férfinek jócskán meggyült a baja, ha már saját, benső érzelmeit kellett minél intenzívebben, minél nyíltabban lelke mélyéről a felszínre hoznia. Ekkor úgy érezhette becsapták, megcsúfolták, kiközösítették benső ösztönei, melyek mintha csak ítéletek lettek volna, melyeket egy öntörvényű bíró, vagy önkéntes igazságosztó hozott, és ezek ellen semmi fellebbezés nem lehetett tenni. Sohasem mert nyíltan, egyértelműen a nőre nézni. A szemkontaktus hiánya kicsit a farkasszemezés rulettjátékára hasonlított. Mintha szükségképpen félt volna attól, ha a nő zöldesbarna szemeibe néz hajótörött, tékozló lelkiismeretébe lát, ahol még mindig ugyanaz a szánalmas kisgyerek, aki rengeteget sírdogált kövérsége, tohonyasága miatt, és aki jóformán egész gyerekkorában tele volt öngyilkossági tervekkel, ha azt érezte nem veszik emberszámba, vagy nyilvánosan, szándékosan megalázzák.
Hogy lefoglalja örökké izgő-mozgó hiperaktív kezeit egy könyvet lapozgatott, és barátnője ideges, feszült hangjai helyet igyekezett a lapok suhogó, megnyugtató hangjaira figyelni.
- Te most szórakozol velem? Ugye?! - megfogott egy könyvet a polcról, csakhogy lefoglalhassa gyöngéd, hamvas kezeit valamivel, és most legszívesen fejbe dobta volna ezt a végtelenül elveszett, kissé hóbortos, csupaszív embert, amiért ennyire nem meri nyíltan kimutatni valós, őszinte érzelmeit.
Sosem tudhatta igazán, hogy a férfi szereti-e őt teljes valójában, vagy csupán csak eljátszik egy bizonyos, konkrét színházi szerepet. Bár kétségtelen, hogy attól a perctől, hogy volt mersze megmutatni írásait, bravúrosan bánt a szavakkal, melyet úgy viselkedtek, mintha engedelmes, hű szolgái lettek volna.
Még sosem hallott férfit úgy beszélni a szerelem halhatatlan, babonázó hatalmáról, mint ahogy Miklós elsuttogta halk dallamossággal becéző szavait az ő fülébe. Valósággal felpezsdült a vére. Mintha mágnesesség, vagy villanyáram járta volna át egész felhevült belsejét, míg csilingelő szíve egyre jobban és jobban zakatolt, de már úgy, hogy jó lett volna végképp karjaiba omolni ennek a rejtélyes embernek, és egymáséi lenni örökké a mindenségben.
Egy ostoba, gyerekes fogadás keretében ismerkedtek meg három-négy éve, amikor a nő barátnői csaptak egy görbe, laza, csajos estét, és kitalálták, hogy a legelső fura, különc, idióta alakot elfogják csábítani. Apró papírgalacsonokká gyúrták a cetliket, és aki kisebb számot húzott az egytől-tízig terjedő skálán azt érhette a megtisztelő feladat. A választás Bettinára esett, aki bevetve bombázó, hamvas bájait könnyedén csavarta maga köré a látszólag gyermeteg, naiv, gyanútlan Miklóst, aki akkoriban szintén a kiábrándult egyetemisták problémáival küszködött. Az átkozott magyar szak ugyanis bármennyire is furcsa elhinni nem csupán az irodalom egyetemes szeretetéből áll, és a műelemzések véget nem érő beszélgetéseiből. A nyelvtani alapokat kőkeményen behajtják, és aki ott nem teljesít azt azonnal megbuktatják. Kibúvó nemlétezik senki fia borjának.
Miklós még jócskán emlékezett, amikor egyik haverjával felsétáltak a kollégium tetejére. A különbség már csak az volt, hogy a barátja aki belezúgott halálosan abba a frankó lányba azonnal a mélybe vetette magát, míg Miklós ebben is hezitált, és halálra rémült. Azóta rémálmok formájában tért vissza hozzá a tragikus eset, és barátjának vádoló kísértete.
- Szeretlek a fene vigyen el te tökfej! - bökte ki kissé ellenségesebben, mint eredetileg gondolta. Már készült rá, hogy kislányos magakelletéssel előbb még szemérmesen tartózkodik, majd mohón, követelőn lecsap enyhén telt ajkaival a férfi behúzott szájára. ,,Miért szégyellte még a száját is ez a különös ember?" - töprengett el egyetlen percig. - Szerelmes vagyok, és annyira akarom, hogy működjön ez az új felállás! - nyilvánította ki.
- Az érzés kölcsönös! Én nagyon sajnálom ha... olyat tettem, vagy mondtam, ami... - annyira gyerekesre, naivra sikeredett ez az ügyefogyott, próbálkozó bocsánatkérés. Tulajdonképpen már az idejét sem tudta, hogy mikor kért először és miért bocsánatot valakitől.
Egy olyan ember, aki saját árnyékától, az éjszakától, vagy az állatoktól is hajlamos volt jócskán megijedni merőben szokatlan lépés volt, hogy kimondja azt, amire gondol, hiszen ezzel is sebezhető felületeket kínált önmagából. Barátnője kénytelen volt bezárni három-négy órára kiskutyusát, ha azt akarta, hogy párja rendesen körülnézhessen lakásában, és a privátszférája bizonyos részein.
- Jaj a fene egye meg! Basszus! Hogy lehetsz ennyire önző?! Te csak saját magaddal törődsz? - fakadt ki újra miközben idegesen fel-alá kezdett járkálni a szobában. - Az anyád nélkül te semmit sem vagy hajlandó megtenni?!
- Bocsáss meg, de még mindig nem értem, hogy mire gondolsz? - tárta szét karját a kérdő tekintettel a férfi.
- Ne add nekem az ostobát, most nem vagyok rá vevő! Azt képzeled ezzel a kisfiús arccal mindenkit el tudsz kábítani?!
A férfi meglepettnek, majd egyre szomorúbbnak látszott. Mindig is utálta a veszekedős hangnemet, hiszen gyerekként a szülei mindennapos veszekedései tették ki egész életét. Most legszívesebben bezárkózott volna egy sötét, kuckószerű, levegőtlen lyukba, ahol legalább pár óráig egymaga lehet gondolataival. De látszott, hogy temperamentumos barátnője mindig kiköveteli magának, amit akar.
- Nézd! Őszintén sajnálom! Nagyon fáradt vagyok! Nehéz napom volt! Nem beszélhetnénk valami másról esetleg?! - kérlelő, esdeklő tekintete kissé szánalmasnak tűnt egy karizmatikus, karrierista nő szemében, ám végre barátnőjén is látszódott, hogy megenyhül, mert más hangnemet, magatartásmódot kezdett felvenni.
Odament a szoba közepén árválkodó székhez és beleült. Hosszú, karcsú lábait egymás mellé tette. Két kezét ugyancsak szorosan fektette ölébe. Egyszeriben királyinak, roppant elegánsnak tetszett ez a megoldás. Mintha Grace Kelly ült volna a férfival szemben.
- Figyelj! Ücsöröghetünk akár napestig is, ha úgy látod jónak! Nekem rengeteg percem van! Délutános vagyok! - hogy provokálja a férfit cigarettára gyújtott, mert tudta, hogy a férfit irritálja a dohányfüst. Nem sokkal később kéjes élvezettel elmosolyodott, amikor a férfira rátört a fuldoklási roham. - Oh! Párdon! Csak nem zavar a füst drágám? Eloltsam?! - kérdezte cinikusan.
- Lennél szíves! - a férfi nem akart újból veszekedést provokálni. Pontosan tudta, hogy barátnője direkt gyújtott rá csakhogy őt felbosszantsa.
- Máris! - rögtön elnyomta a füstölgő cigarettaszálat. Gyilkos indulat csillant babonázó szemében, ahogy a padlón élvezettel párszor rátaposott a cigarettára. - Így már megfelel?
- Igen... köszönöm! - fújta ki a bent rekedt levegőt. Olyan volt ebben a pillanatban, mint az a fuldokló, aki nem biztos, hogy partot érhet.
- Tudod apám is nagyon nehezen mutatta csak ki az érzelmeit! Már harmincöt is elmúltam, amikor először mondta nyíltan, hogy büszke rám! El tudod ezt képzelni? Néha azt érzem, hogy nem tartok semerre! Reménytelen hullámvasúttá vált az életem! Érettségi után jó lett volna külföldön szerencsét próbálni. Jó lett volna a rendezői szak a Színművészetin! De újabb ,,de, talán, lehetek" jöttek, és azt éreztem, hogy ha nem vigyázok magamra könnyen kicsúszik a lábam alól az ingatag talaj! Tudom te ezt önsajnálatnak, és kifogásoknak véled, de sajnos meglepően sok bennünk a ráció.
- Egyszerű kérdést akarok feltenni! De nekem aztán nehogy megint megsértődj! O.K.?
- Kérlek... parancsolj! - igyekezett élesen, komolyan Bettinára figyelni.
- Mihez akarsz te egyáltalán kezdeni az életeddel?! Kérlek légy nagyon őszinte!
- Hú! Hát nehéz kérdés annyi biztos! Szeretnék veled élni, mert úgy hiszem remekül kiegészítjük egymást, még akkor is, ha nem érthetünk mindenben maradéktalanul egyet! Szeretnék alkotni valami nagyszerűt, és volna egy csomó elképzelésem! Gyereket is szeretnék, de kissé félek attól, hogy vajon szeretni fog-e? Elvégre valljuk be, hogy nem vagyok egy macsó izomkolosszus, csupán egy reménytelenül romantikus kisember! Vajon te szeretni fogsz-e, még akkor is, ha a dolgok esetleg rosszabbra fordulnának? - várt egy-két percig, hogy barátnője kiadósan megemészthesse a mondatait. Miklós minden érzelmet kiadott magából, ami csak tartósan is marcangolhatta szívét.
A nő most felállt a székből, ahol eddig ült, és mintha egyszerre megvilágosodott volna felállt, majd odament a férfihoz. Leült mellé, és átölelte vigasztalón:
- Még soha sem volt velem senki, aki annyira őszinte lett volna! Ezt őszinte szívvel köszönöm! Azt mondom neked próbáljuk meg az együttélést aztán a dolgok majdcsak elrendeződnek, és kialakulnak! Semmi kényszer! Ha nem működik akkor legfeljebb kitalálunk valami mást! A lényeg, hogy ne veszítsük el a józan eszünket, és ne engedjük, hogy széthulljon az életünk! Engem is megviseltek a régebbi kapcsolataim, de muszáj volt talpra állnom, még ha ez - az esetek többségében -, nehezen is ment. Mit szólnál hozzá, ha kivennék pár nap szabadságot! Biztos vagyok benne, hogy most csak a stressz és az idegesség beszél belőlünk, de ha adnánk magunknak egy-két hét haladékot a dolgokat más színben láthatnánk! Hova szeretnél utazni?
- Hát... egy homokos tengerpart most nagyon jólesne ahol kivételesen nem nyüzsögnek a kíváncsiskodni vágyó turisták.
- Ha csak ez minden vágyad én elintézhetem! - nézett rá rejtélyesen, mint aki sokkal többet tud, mint amennyit kimond.
- Nem akarlak felidegesíteni, de még sajnos nem kaptam fizetésemelést!
- Nincsen semmi gond! Ezt is könnyen orvosolhatjuk! Ezért jó, ha az embernek kapcsolatai vannak!
- Hát... igen. Jellemző! - mókás grimaszt csinált arcával, mert tudta, hogy ettől pedig barátnője megy a falnak.
- Már megint kezded?!
- Ugyan? Miket gondolsz? - nézett rá kisgyerek módján, akár egy vérprofi színész.
- Pont így szeretlek! Ne változz meg senki kedvéért! - érzelmesen beletúrt hajába, amiben már egy-két ősz tincs is vegyült, majd megcsókolta.